Az egyetlen játék

4.

A tűz feléledt a szél leheletére. Az erdei ember takarékoskodott a fával, a lángok alig világították meg kettejüket — csak a szemöldökük, az orruk, a pofacsontjuk, és a szemük csillogása látszott valamelyest. Aztán megint vörös-kék parázs maradt csak a fehér szénen pattogva, és sötétség burkolta be a két embert.

Everard nem sajnálta. A pipáját babrálta, erősen ráharapott és beszívta a füstöt, de nem sok vigaszt talált benne. Amikor megszólalt, az éjszakai fák zúgása majdnem elnyomta a hangját, de ezt sem sajnálta.

Ott volt mellettük a hálózsákjuk, a lovuk, a gépük — antigrav sikló és téridő-szökkenő egyben — ami idehozta őket. Amúgy kihalt volt a vidék, az övékhez hasonló ember rakta tüzek csak ritkásan hunyorogtak, mint magányos csillagok a világűrben, valahol felvonyított egy farkas.

— Azt hiszem — mondta Everard — néha minden zsaru gazembernek érzi magát. Eddig csak megfigyelő voltál, Jack. Az ilyen tevőleges megbízásokat, mint amiket én kapok, néha nehéz elfogadni.

— Ja — Sandoval még barátjánál is hallgatagabb volt. Alig szólalt még vacsora óta.

— Most meg ez. Bármit kell is tenned egy temporális interferencia megszüntetésére, legalább gondolhatod azt, hogy visszaállítod az eredeti fejlődési utat — szippantott Everard a pipájából. — Nem kell emlékeztetned rá, hogy az "eredeti" kifejezés ebben az összefüggésben értelmetlen. Ez csak amolyan pót-szó.

— Huh.

— De amikor a főnökeink, drága danelli barátaink nekünk mondják, hogy lépjünk közbe… Tudjuk, hogy Toktai emberei sosem térnek vissza Katájba. Miért kéne segítnünk, akár neked, akár nekem? Ha ellenséges indiánokba botlanának, vagy valami másba, én nem sírnék utánuk. Vagy legalábbis nem bánnám jobban, mint bármelyik másik balesetet ebben az átkozott mészárszékben, amit emberi történelemnek hívnak.

— De hát nem kell megölnünk őket. Csak vissza kell fordítanunk. A te délutáni bemutatód talán elég is lesz.

— Igen. Visszafordulnak… és akkor mi van? Valószínűleg a tengerbe vesznek. Nem lesz könnyű útjuk hazafelé viharok, ködök, ellenáramlatok, sziklák közt ezekben a hajókban, amiket eredetileg folyami hajózásra szántak. Mi pedig éppen ilyenkor késztetjük őket indulásra! Ha nem avatkoznánk közbe, később indulnának, és teljesen mások lennének az utazás körülményei… Miért legyen a miénk a bűntudat?

— Akár el is érhetnek hazáig — morogta Sandoval.

— Micsoda? — kérdezett vissza Everard.

— Abból gondolom, ahogy Toktai beszélt. Biztos vagyok benne, hogy lóháton akar hazajutni, nem pedig azokkal a hajókkal. Ahogy sejtette, a Bering-szorost könnyen át lehet szelni: az aleutok rendszeresen megteszik. Manse, én attól tartok, hogy nem elég csak megóvni őket.

— De nem fognak hazajutni! Mi tudjuk!

— Tegyük fel, hogy sikerül nekik — Sandoval kezdett egy kicsit hangosabban és szaporábban beszélni. Az éjszaka szele körülsüvítette a szavait. — Játsszunk el egy kicsit a gondolatokkal. Tételezzük fel, hogy Toktai tovább nyomul délkelet felé. Nem tudom, mi állíthatná meg, nado vagy a többiek. Nem kell sokáig mennie, hogy belebotoljon egy magas fokon álló neolitikus népbe, a mezőgazdasággal foglalkozó Pueblo-törzsekbe. Ettől csak még jobban felbátorodik. Még augusztus előtt eléri Mexikót. Mexikó most is éppolyan káprázatos, mint Cortez idejében volt — azaz lesz. És még csábítóbb is: az aztékok és a toltékok még azon veszekednek, hogy ki legyen az úr, a többi törzs pedig csak vár, és szívesen segít bárki újonnan érkezettnek ellenük. A spanyol puskák nem sokat számítottak, illetve fognak számítani, ezt tudhatod, ha olvastál Diazt. És a mongolok is körülbelül olyan emelkedettek, mint a spanyolok… Nem mintha Toktai azonnal fejest ugorna a dologba. Nyilván nagyon udvarias lesz, náluk tölti a telet, és megtud mindent, amit csak lehet. A következő évben visszamegy északra, hazamegy, és jelenti Kublajnak, hogy a föld egyik leggazdagabb, arannyal teli vidéke várja gyanútlanul, hogy meghódítsák!

— És mi van a többi indiánokkal? — szólt közbe Everard. — Én nem sokat tudok róluk.

— A maja birodalom virágkorát éli. Kemény dió megtámadni, de ígéretes a zsákmány. Gondolom, ha a mongolok egyszer megvetik a lábukat Mexikóban, már nem lehet megállítani őket. Perunak ekkoriban még annál is magasabb civilizációja és kisebb védereje van, mint amikor Pizarro rátalált. A kecsua-aymar, az úgynevezett inka faj még csak egy hatalom a sok közül.

— Aztán ott van a föld! El tudod képzelni, mit művelne egy mongol törzs a Nagy Síkságokkal?

— Nem úgy képzelem, hogy hordákban vándorolnának ki — mondta Everard. Volt valami Sandoval hangjában, ami nyugtalanította és védekezésbe szorította. — Túl sok Szibéria és Alaszka van útközben.

— Már ennél sokkal nehezebb akadályokat is legyőztek. Nem hinném, hogy egyszerre mind beözönlenének. Beletelhet néhány évszázadba, mire elindul a tömeges bevándorlás, mint az az európaiak esetében is történt. El tudom képzelni, hogy az évek során klánok és törzsek telepednek le láncban végig Észak-Amerika nyugati részén. Mexikót és Yucatánt bekebelezik, vagy a mi még valószínűbb, kánságokat csinálnak belőlük. A pásztorkodó törzsek kelet felé fognak mozogni, ahogy létszámuk nő, és ahogy új bevándorlók érkeznek. Jusson eszedbe, hogy a Yuan dinasztiát kevesebb mint egy évszázad múlva leverik. Ez plusz nyomásként fog nehezedni a mongolokra Ázsiában, hogy továbbálljanak. És a kínaiak is ide fognak jönni, hogy gazdálkodjanak, és részesüljenek az aranyból.

— Én azt gondolnám, ha nem haragszol meg érte — vágott közbe szelíden Everard — hogy mindenki közül leginkább a te néped lenne az, akinek nem sürgős Amerika meghódítása.

— Ez másfajta hódítás lenne — mondta Sandoval. — Engem nem érdekelnek az aztékok. Ha jobban megnézed a kérdést, te is azt fogod mondani, hogy Cortez szívességet tett Mexikónak. Persze más, ártalmatlan törzsek is szenvedni fognak egy ideig. A mongolok mégsem olyan ördögiek. Vagy igen? Csak a nyugati előítélet mondatja ezt velünk. Elfeledkezünk arról, mennyi kínzásban és gyilkolásban tobzódtak ekkoriban az európaiak.

— A mongolok valójában sokban hasonlítanak a régi rómaiakhoz. Ugyanúgy elnéptelenítik az ellenállást mutató területeket, de tiszteletben tartják azoknak a jogait, akik megadják magukat. Ugyanaz fegyveres védelem és hatékony kormányzás. Ugyanaz a képzelőerőtől mentes, színtelen nemzeti jelleg, de ugyanaz a félelem és irigység a valódi civilizáció iránt. A Pax Mongolica most nagyobb területet fog össze, és több különböző népet hoz ösztönző kontaktusba, mint amiről az a csip-csup római birodalom akár csak álmodhatott.

— És ami az indiánokat illeti — jusson eszedbe, hogy a mongolok pásztorok. Nem lesz meg az a feloldhatatlan vadász-földműves ellentét, ami miatt a fehérek elpusztították az indiánokat. A mongoloknak ezenkívül faji előítéleteik sincsenek. És egy kis harc után az átlag navajo, csiroki, szeminola, algonkin, csipeva és dakota boldogan megadja magát és elfogadja a szövetséget. Miért is ne tenné? Kap lovakat, birkát, marhát, szöveteket, megismeri a kovácsmesterséget. Számbeli fölényben lesz a behatolókkal szemben, és sokkal hasonlóbb alapokon áll velük, mint a fehér farmerekkel és a gép-korszak iparával. És ismétlem, ott lesznek a kínaiak, akik a kovászai lesznek az egész keveréknek, megtanítják a civilizációt és élesítik az elméket…

— Szent isten, Manse! Amikor Kolumbusz ideér, meg fogja találni a Nagy Kánját! A föld legerősebb nemzetének indián kánját!

Sandoval elhallgatott. Everard az ágak reccsenését figyelte a szélben. Sokáig bámult az éjszakába, mielőtt megszólalt volna:

— Lehetne így. Persze addig kellene ittmaradnunk, ebben a században, amíg túl nem jutunk a kritikus ponton. A saját világunk nem létezne. Mi magunk sem léteznénk.

— Úgysem volt olyan nagyon jó világ — mondta Sandoval, mintha álmodna.

— Gondolhatnál a… ööö… szüleidre. Ők sem születtek volna meg soha.

— Nyomorúságos kunyhóban éltek, és egyszer láttam sírni az apámat, mert nem tudott nekünk cipőt venni télire. Az anyámat meg elvitte a TBC.

Everard mozdulatlanul ült. Sandoval volt az, aki megrázta magát, és szinte károgó nevetéssel talpra ugrott.

— Mit fecsegtem össze, Manse? Csak mese volt. Aludjunk. Őrködjek elsőnek?

Everard elfogadta az ajánlatot, de még sokáig feküdt éberen.