Bűbájos bajok

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak nyolc fia. Ettől eltekintve, nem volt több egy vesszőnél a Történelem egyik lapján. Szomorú, ám ez minden, amit egyesekről el lehet mondani.

Ám a nyolcadik fiú fölnőtt, megházasodott, és lett nyolc fia, s mivel csupán egyetlen foglalkozás jöhet szóba egy nyolcadik fiú nyolcadik fiának esetében, hát varázslónak állt. És bölcs lett meg hatalmas, na jó, mindenesetre hatalmas, s viselte a csúcsos kalapot, és itt a vége, fuss el véle…

Itt kellett volna vége legyen…

Ám a Mágiatan és, legfőképp, minden észérv ellenére — kivéve persze a szív érvelését, ami heves és zavaros és hát mindenek fölött ésszerűtlen — a férfi elmenekült a varázslatok csarnokából, szerelembe esett, megházasodott — nem feltétlen ebben a sorrendben.

És lett neki hét fia, mind már a bölcsőben olyan hatalmas, mint akármelyik varázsló kerek e világon.

És aztán lett egy nyolcadik fia…

Egy varázsló a négyzeten. Az igézés, bűvölés, bájolás, varázsolás, egyszóval a mágia forrása.

Egy bűbájos.

Nyári mennykő csapkodta a homokos szirteket. Messze alant a tenger oly zajosan szürcsölgette a parti kavicsokat, akár egy egyfogú vénember a savanyúcukrot. Néhány sirály függeszkedett lustán a felfelé szálló légáramlatokban, arra várván, hogy történjék végre valami.

És a varázslók atyja az istácok s összeverődő tengeri füvek közepette ücsörgött a szirt szélén, karjában ringatta a csecsemőt, s mereven bámult a nyílt tenger irányába.

Egy fekete, a part felé tartó felhő kavargott ott, s a fény, amit maga előtt lökdösött, azzal a mélyen szirupos jelleggel rendelkezett, amit csak egy igazán komoly égiháború előtt szokott magára ölteni.

A varázsló hátrafordult a mögötte támadt hirtelen csendre, s sírástól kivörösödött szemmel nézett föl egy magas, csuklyás fekete köntöst viselő alakra.

VERES IPSZILÓR? — szólt az alak. A hang kongott, mint egy barlang, és olyan fajsúlyos volt, akár egy neutroncsillag.

Ipszilór elvigyorodott a hirtelen megőrültek borzalmas vigyorával, s föltartotta a gyereket, hogy a Halál szemrevételezhesse.

— A fiam — közölte. — Zsetonnak fogom hívni.

VAN OLYAN JÓ NÉV, MINT AKÁRMELYIK — udvariaskodott a Halál. Üres szemgödre lebámult az álomba temetkezett kis arcra. A híresztelések ellenére a Halál nem kegyetlen — csupáncsak borzasztó, borzasztó jól végzi a munkáját.

— Elvitted az anyját — mondta Ipszilór. Érzelemmentes kijelentés volt, szemlátomást a legcsekélyebb neheztelés nélkül. A szirtek mögötti völgyben Ipszilór tanyájának romjai füstölögtek, s a föltámadó szél már elkezdte széthordani a mulandó hamvakat a sziszegő dűnéken.

SZÍVROHAM VOLT A VÉGE — szögezte le a Halál. — VANNAK ROSSZABB HALÁLNEMEK IS. NEKEM ELHIHETED.

Ipszilór kibámult a tengerre.

— A mágiámmal sem tudtam megmenteni — mondta.

VANNAK HELYEK, AHOVÁ MÉG A VARÁZS SEM JUTHAT EL.

— És most jöttél a gyerekért?

NEM. A GYERMEKNEK MEGVAN A MAGA SORSA. ÉRTED JÖTTEM.

— Á! — A varázsló fölállt, gondosan lefektette az alvó babát a gyér fűre, s fölvette a hosszú botot, amely addig ott hevert. Fekete fémből készült, ezüst- és aranyvésetek hálója borította, ami gazdag s baljós ízléstelenséggel ruházta föl; a fém oktiron volt, természetéből kifolyólag varázslatos.

— Tudod, ezt én magam készítettem — jegyezte meg. — Mind azt mondták, nem lehet fémből varázspálcát csinálni, azt mondták, fából kell lennie, de tévedtek. Sokat beletettem önmagamból. A fiamnak fogom adni.

Szeretetteljesen végigsimította a botot, ami halk hangot adott ki.

Megismételte, majdhogynem csak magának:

— Sokat beletettem önmagamból.

JÓ BOT — ismerte el a Halál.

Ipszilór a magasba emelte a botot, s lenézett nyolcadik fiára, aki gőgicsélt egyet.

— Az anyja lányt szeretett volna — mondta.

A Halál vállat vont. Ipszilór egy elképedésből és haragból vegyített pillantást vetett rá.

— Micsoda hát ő?

EGY NYOLCADIK FIÚ NYOLCADIK FIÁNAK NYOLCADIK FIA — felelte a Halál nem túl segítőkészen.

— S az mivé teszi őt?

BŰBÁJOSSÁ, AHOGY AZT TE IS JÓL TUDOD.

Mennydörgött, mintegy végszóra.

— Mi lesz a sorsa? — üvöltötte túl Ipszilór a föltámadó szélvihart.

A Halál újra vállat vont. Ebben nagymester volt.

A BŰBÁJOSOK MAGUK TEREMTIK SAJÁT SORSUK. ÉPP CSAK ÉRINTIK A FÖLDET.

Ipszilór ránehezedett a botra, ujjaival dobolt rajta, szemlátomást elmerült gondolatai útvesztőjében.

— Nem — mormolta lágyan —, nem. Én fogom alakítani a sorsát.

ERRŐL LEBESZÉLNÉLEK.

— Maradj csöndben! És hallgass, mikor elmondom neked, hogy elűztek engem, a könyveikkel meg a szertartásaikkal meg a Tanukkal! Varázslónak nevezik maguk, s közben kevesebb a varázserő az egész csupaháj testükben, mint nekem a kisujjamban! Kitiltottak! Engem! Csak, mert kimutattam, hogy emberből vagyok! És ugyan milyen lenne az ember szerelem nélkül?

RITKA — válaszolta a Halál. — MINDAZONÁLTAL…

— Hallgass! Ideűztek minket, ide a világ végére, és ez megölte az asszonyt! Megpróbálták elvenni a botom! — Ipszilór hangosabban visított a szél süvöltésénél.

— Nos, még mindig van némi hatalmam — acsarogta. — És én azt mondom, hogy a fiam a Láthatatlan Egyetemre fog menni és viselni fogja az Arkrektor fövegét és a világ varázslói fejet fognak hajtani előtte! És ő majd megmutatja nekik, mi lakozik a szívük mélyén. Abban a gyáva és kapzsi szívükben. Meg fogja mutatni a világnak valódi rendeltetését és nem lészen erősebb mágia az övénél.

NEM. S az volt a fura abban, ahogy a Halál csöndesen kimondta ezt a szót, hogy hangosabban szólt a vihar bömbölésénél. Vissza is rántotta Ipszilórt a pillanatnyi épelméjűségbe, aki erre bizonytalanul ingatta magát előre-hátra, előre-hátra.

— Mi?

AZT MONDTAM, NEM. SEMMI SEM ABSZOLÚT. KIVÉVE ENGEM, PERSZE. AZ ILYEN BABRÁLÁS A SORSSAL A VILÁG PUSZTULÁSÁT OKOZHATJA. KELL LEGYEN ESÉLYÜK, AKÁRMILYEN ELENYÉSZŐ. A VÉGZET ÜGYVÉDEI MEGKÖVETELIK, HOGY MINDEN PRÓFÉCIÁBAN LEGYEN EGY KIBÚVÓ.

Ipszilór belebámult a Halál kérlelhetetlen képébe.

— Muszáj esélyt adjak nekik?

IGEN.

Kopp, kopp, kopp, doboltak Ipszilór ujjai a bot fémén.

— Hát akkor majd meglesz az esélyük — jelentette ki —, amikor a pokol befagy.

NEM. NEM ADHATOK FÖLVILÁGOSÍTÁST NEKED, MÉG ILYEN BURKOLT FORMÁBAN SEM, A MÁSVILÁG AKTUÁLIS HŐMÉRSÉKLETÉRŐL.

— Akkor — tétovázott Ipszilór —, akkor majd megkapják az esélyük, amikor a fiam elhajítja a botját.

NINCS AZ A VARÁZSLÓ, AKI VALAHA IS ELHAJÍTANÁ BOTJÁT — szólt a Halál. — A MEGKÖTÉS TÚL ERŐS.

— De nem lehetetlen, ezt el kell ismerd.

Úgy tűnt, a Halál ezt fontolóra veszi. Nem volt hozzászokva a kell szó hallásához, de végül láthatólag engedményt tett.

MEGEGYEZTÜNK.

— Elég kicsi esély a számodra?

ELÉGGÉ MOLEKULÁRIS.

Ipszilórban kissé fölengedett a feszültség. Csaknem normális hangon szólalt meg:

— Tudod, nem bántam meg egy csöppet sem. Újra megtennék mindent. Gyermekeink jelentik a reményt a jövőben.

NINCS REMÉNY A JÖVŐBEN.

— Hát akkor mi van benne?

ÉN.

— Úgy értem, rajtad kívül!

A Halál értetlen pillantást vetett rá.

TESSÉK?

A vihar elérte harsogó tetőpontját fejük fölött. Egy sirály húzott el mellettük rükvercben.

— Úgy értettem — kezdte keserűen Ipszilór —, hogy mi az ezen a világon, amiért érdemes élni?

A Halál eltöprengett.

A MACSKÁK — nyilatkozta végezetül. — A MACSKÁK HELYESEK.

— Átkozott légy!

MÁR RENGETEGEN MEGTETTÉK ELŐTTED — felelte a Halál higgadtan.

— Mennyim van még hátra?

A Halál előhúzott egy jókora homokórát köntöse titkos rejtekéből. A két üveghasat aranyszín és fekete rácsok zárták körbe, s csaknem az összes homok az alsó formában tartózkodott.

Ó, KÖRÜLBELÜL KILENC MÁSODPERC.

Ipszilór kihúzta magát teljes s még mindig impozáns magasságában, s kinyújtotta a csillogó fémpálcát a gyerek felé. Egy kis rózsaszín rákhoz hasonlatos kezecske bújt elő a takaróból, s megragadta.

— Hát akkor legyek én az első, s egyben utolsó varázsló a történelemben, aki nyolcadik fiára hagyja pálcáját — mondotta lassan és zengzetesen. — S felszólítom őt, hogy használja ki a benne rejlő…

ÉN A HELYEDBEN SIETŐSRE FOGNÁM…

— …lehetőséget maradéktalanul — folytatta Ipszilór —, s váljék a leghatalmasabb…

A villám egyenesen a felhő szívéből sivított elő, Ipszilórt pont a kalapja csúcsán találta el, lesistergett a karján, végigszikrázott a boton, s belecsapott a gyerekbe.

Amikor elhalt a mennydörgés, a Halál lassan lenyúlt, fölvette a fiút, aki ekkor kinyitotta szemét.

A szeme belülről ragyogott. Aranyszínben izzott. A Halál azon kapta magát, hogy most először abban, amit jobb szó híján az életének kell nevezzünk, olyan tekintettel merednek rá, amit nehezére esik viszonozni. Úgy tűnt, a szem fókusza egy olyan pontra esik, ami több hüvelykkel a koponyáján belül van.

Nem ez állt szándékomban, mondta Ipszilór hangja az üres levegőből. Baja esett?

NEM. — A Halál elszakította pillantását az újszülött, de máris sokat tudó mosolyról. — ELNYELTE AZ ENERGIÁT. A FIÚ BŰBÁJOS: SEMMI KÉTSÉG, SOKKAL ROSSZABBAKAT IS TÚL FOG ÉLNI. ÉS MOST… VELEM JÖSSZ.

Nem.

DE IGEN. HALOTT VAGY, TUDOD. — A Halál körbenézett Ipszilór reszkető árnyát keresve, de nem látta sehol. — HOL VAGY?

A varázspálcában.

A Halál rátámaszkodott kaszájára, s nagyot sóhajtott.

BOTORSÁG. KÖNNYEDÉN SZABADDÁ HASÍTHATNÁLAK.

De nem a varázspálca tönkretétele nélkül, mondta Ipszilór hangja, s a Halálnak úgy tűnt, hogy hangzása egy csapásra borízűre és diadalittasra váltott. És most, hogy a kölyök már elfogadta a botot, nem semmisítheted meg anélkül, hogy a fiút is elpusztítsd És ezt nem teheted a végzet földúlása nélkül. Utolsó varázslatom. Szerintem egész ügyes.

A Halál megböködte a botot. Az sercegett, s egész hosszában obszcén szikrák csúsztak rajta végig.

Eléggé fura, de a Halál nem volt különösképp dühös. A düh érzelem, az érzelmekhez pedig mirigyekre van szüksége az embernek, s a Halálnak nincs valami sok köze a mirigyekhez, ezért a dühbe guruláshoz ugyancsak neki kell futnia. De azért kissé bosszankodott. Megint sóhajtott egyet. Az emberek állandóan ilyesmivel próbálkoznak. Másrészt viszont egész érdekes lesz megfigyelni, mi sül ki belőle, és legalább egy cseppet eredetibb ötlet, mint a szokásos szimbolikus sakkjátszma, amitől a Halál mindig rettegett, mert képtelen volt visszaemlékezni arra, hogy a francba kell a huszárral lépni.

CSAK HALASZTGATOD AZ ELKERÜLHETETLENT.

Pontosan erről szól az életben maradás.

DE MÉGIS, MI AZ PONTOSAN, AMIT NYERNI REMÉLSZ EZZEL?

Ott leszek a fiam oldalán. Tanítani fogom, még ha nem is fog tudni róla. Irányítani fogom az értelmét. És, amikor készen áll, irányítani fogom lépteit.

MONDD CSAK — szólt a Halál —, HOGYAN IRÁNYÍTOTTAD A TÖBBI FIAD LÉPTEIT?

Elkergettem őket. Volt merszük vitatkozni velem, oda se fütyültek a tanításomra. De ez a fiú hallgatni fog rám.

BÖLCS DOLOG EZ?

A bot nem válaszolt. Mellette a fiú kuncogott a csak általa hallott hang hangzásán.

Nincs hasonlat annak kifejezésére, ahogy Nagy A'Tuin, a világteknőc, a galaktikus éjszakában halad. Amikor tízezer mérföld hosszú vagy, a teknődet meteorkráterek lyuggatják és üstökösök jege fagylatja, akkor nincs abszolúte semmi, amihez realisztikusan hasonlítani lehet téged, kivéve önmagad.

Szóval Nagy A'Tuin lassan úszik a csillagközi mélységeken át, mint a legnagyobb teknőc, ami valaha is létezett, teknőjén hurcolva a négy hatalmas elefántot, amik a hátukon viselik a Korongvilág óriási, csillogó vízesés övezte kerekét, ami vagy azért létezik, mert a valószínűségi görbére visszaverődött valami lehetetlen radarjel, vagy azért, mert az istenek is éppúgy szeretnek viccelődni, mint akárki.

Sőt, valójában jobban, mint a legtöbben.

A Körkörös-tenger partjához közel, Ankh-Morpork ősi, széjjelterpeszkedő városában, a Láthatatlan Egyetem egy magas párkányára helyezett bársonypárnán volt egy kalap.

Klassz kalap volt. Mi több, pompás kalap.

Természetesen csúcsos volt, széles, lelógó karimával, ám ezen alapvető részletek elintézése után a tervező rátért a lényegre. Volt rajta aranycsipke, meg gyöngyök, meg a legmakulátlanabb vermelinprém, meg szikrázó Ankhszemek[1], meg néhány hihetetlenül ízléstelen flitter, és — a tuti áruló jel, naná — egy kör oktarinokból.

Mivel az adott pillanatban nem tartózkodtak éppen erős mágikus mezőben, nem ragyogtak, és úgy néztek ki, mint meglehetősen silány, másodosztályú gyémántok.

Ankh-Morporkba beköszöntött a tavasz. Ez nem volt azonnal szemmel látható, ám akadtak jelek, melyeket kétségtelennek ítél a hozzáértő. Például az Ankh-folyón, eme nagy, széles, lassú vízi úton, amely az ikervárost víztárolóként, csatornaként s gyakorta hullaházként szolgálja, a tajték egy különösképp irizáló zöldre változott. A város imbolygó háztetőin kihajtottak a matracok és párnacihák, mikor a téli ágyneműt kitették szellőzni a bágyadt napsütésbe, s a dohos pincék mélyén a gerendák vetemedtek, meg nyögtek, amikor kiszáradt nedvük válaszolt a gyökerek meg az erdő ősi hívására. A madarak fészket raktak a Láthatatlan Egyetem ereszeiben és csurgóiban, noha észlelhető volt, hogy bármekkora legyen is a nyomás a fészkelésre alkalmatos részeken, soha, de soha nem fészkelt bele egyik sem a háztetőkön sorakozó vízköpők hívogatóan nyitott szájába — ez utóbbiak keserves csalódására.

Valamiféle tavasz még magára a vénséges Egyetemre is elérkezett. Ma este lesz a Kisistenek Előestéje, s sor kerül egy új Arkrektor megválasztására.

Nos, nem pontosan megválasztására, mert a varázslóknak semmi dolga az ilyen lealacsonyító szavazásos ügyletekkel, és amúgy is köztudomású, hogy az Arkrektorok az istenek akaratából nyerik el méltóságuk, s ebben az évben mérget lehetett volna venni arra, hogy az istenek valamiképp lehetőséget találnak majd az öreg Virid Stürcünep kiválasztására, aki igazán derék fickó, és már évek óta türelmesen várja a sorát.

Hivatalosan a Láthatatlan Egyetem Arkrektora a Korongvilág összes varázslójának vezére. Valaha ez azt jelentette, hogy a mágia gyakorlásában ő volt a leghatalmasabb, de mostanra az idők nyugisabbak lettek, és, hogy őszinték legyünk, a rangidős varázslók hajlanak arra, hogy a tényleges varázslást úgy tekintsék, mint ami egy kissé méltóságukon aluli. Hajlamosak jobb szeretni az adminisztrációt, ami lényegesen biztonságosabb és csaknem ugyanannyira szórakoztató, na meg a kiadós étkezéseket.

És imígyen a hosszú délután telt s múlott. A kalap kifakult párnáján guggolt Stürcünep lakosztályában, míg ő maga a kádban üldögélt, s szakállát szappanozta. Más varázslók dolgozószobájukban szunyókáltak, vagy könnyű sétára indultak a kertben, hogy az esti ünnepségre megfelelő étvágyat fejlesszenek ki; ehhez általában már egy tucatnyi lépést elégségesnek ítéltek.

A Nagycsarnokban, kétszáz korábbi Arkrektor faragott vagy festett pillantása alatt, a főkomornyik alá tartozó szolgahad megterítette a hosszú asztalokat és elrendezte a padokat. A bolthajtásos konyhák labirintusában… nos, a képzeletnek nincs szüksége segítségre. Mindenesetre tartalmaznia kell rengeteg zsírt meg hát meg ordítozást, dézsányi kaviárt, egész sült ökröket, faltól falig kifeszített szerpentinlánchoz hasonlatos kolbászfüzéreket, magát a műszakban lévő konyhafőnököt a hűvös termek egyikében az utolsó simításokat végezvén az Egyetem makettjén, amit valami megmagyarázhatatlan okból vajból formázott meg. Ezt minden egyes ünnepi alkalomkor megtette — vajhattyakat, vajépületeket, teljes zsírossárga, avasodó menazsériákat — és annyira élvezte a dolgot, hogy senkinek se volt szíve rászólni, hagyja már abba.

A saját pinceútvesztőjében a pohárnokmester bort fejtve és kóstolgatva csatangolt a hordók között.

A várakozásteljes hangulat még a nyolcszáz láb magas Művészetek Tornyát — állítólag a világ legvénebb épülete — benépesítő varjakat is elérte. Magasan a város háztetői fölött, a torony omladozó kövei viruló miniatűr erdőket rejtettek. Bogarak és apró emlősök egész fajai fejlődtek ki odafönn, és, mivel mostanság az emberek ritkán másztak föl oda a torony aggasztó, a legenyhébb légmozgásra billegni kezdő hajlamának köszönhetően, a varjak magukénak tudhatták az egészet. Most éppen körberepdesték egy eléggé feldúlt lelkiállapotban, mint muslicák a vihar előtt. Ha valaki odalenn észrevenné őket, nem lenne rossz ötlet.

Hamarosan valami borzasztó fog történni.

Te már sejted, ugye?

Nem te vagy az egyetlen.

— Mi ütött beléjük? — kiabálta túl Széltoló a fültépő lármát.

A Könyvtáros behúzta nyakát, amikor egy bőrkötéses grimoire kilőtt polcáról, s láncának hossza hirtelen rándulással megakasztotta félúton a levegőben. Aztán lebukott, gördült egyet s a Maleficio Fel Fedezeisey az Demonologgiárúl egy példányán landolt, ami szorgosan püfölte állványát.

— Uúúk! — mondta.

Széltoló a vállát egy reszkető polcnak vetette, és térdével visszakényszerítette zizegő köteteit a helyükre. Rettenetes volt a zaj.

A varázskönyvek rendelkeznek egyfajta élettel. Néhányuk túlságosan is sokkal; például a Necrotelicomicon első kiadását vasból készült védőborítóban kell tartani, A Leuitatio Ygaz Müveszettye a legutóbbi másfélszáz évet a szarufák közelségében töltötte, s a Nossza Bele féle Szekszwaraslatock Kyvonatos Kézikönvjét egyes-egyedül egy teremben, egy jéggel teli tartályban őrzik, s szigorú előírás szerint csak az a varázsló olvashatja, aki már elmúlt nyolcvan éves, és, lehetőleg, halott.

De még a legfontosabb polcokon lévő közönséges grimoire-ok és művészeti ősnyomtatványok is olyan nyughatatlanok meg idegesek voltak, mint a csirkeól lakói, amikor valami áporodott szagú kapar az ajtó alatt. Csukott borítóikból elfojtott kaparászás hallatszott, akár karmoké.

— Mit mondtál? — visította Széltoló.

— Úúúk![2]

— Rendben!

Széltoló, úgyis, mint tiszteletbeli segédkönyvtáros, nem sokkal jutott előbbre az alapvető indexkészítésnél és banánadogatásnál, s csodálattal töltötte el az a mód, ahogyan a Könyvtáros a remegő polcok között baktatott, itt végigfuttatva fekete bőrű kezét egy reszkető köteten, ott megvigasztalva egy rémült nagyszótárt néhány csillapító, emberszabású mormogással.

Némi idő elteltével a Könyvtár elkezdett visszazökkenni a normális keretek közé, s Széltoló érezte, hogy vállizmai ellazulnak.

Ámbár törékeny béke volt ez. Itt-ott megzizzent egy lap. A távoli polcokról egy gerinc vészjósló reccsenése hallatszott. A kezdeti pánik után a Könyvtár most olyan elővigyázatos és ijedős lett, mint egy hosszúfarkú macska a hintaszékgyárban.

A Könyvtáros visszabandukolt a polcok közti folyosón. Olyan volt az arca, amibe csak egy traktorkerék szerethetett volna bele, s állandóan halvány mosoly ült rajta, de Széltoló meg tudta állapítani abból a módból, ahogy az emberszabású bemászott az íróasztala alatti kuckójába s fejét a pokróc alá rejtette, hogy mélyen aggódik.

Nézzük meg jobban Széltolót, mialatt kémlelődik a mogorva polcok körül. A Korongon nyolc szintje van a varázslóságnak; tizenhat esztendő elteltével Széltolónak még mindig nem sikerült eljutnia az elsőre sem. Valójában néhány oktatójának az a megfontolt véleménye, hogy a fickó még arra is képtelen, hogy elérje a nulladik szintet, amivel a legtöbb normális ember születik; más szavakkal megfogalmazva, már fölmerült, hogy amikor Széltoló majd meghal, az emberi faj átlagos okkult képessége ténylegesen növekedni fog egy csipetnyit.

Magas, vékony, és azt a fajta csenevész szakállat viseli, ami úgy néz ki, mint amit azok az emberek viselnek, akiket a természet nem szánt szakállasnak. Öltözéke egy sötétvörös köntös, ami valaha jobb napokat, esetleg jobb évtizedeket, látott. De nyilvánvaló, hogy varázsló, mert van egy csúcsos fövege kajla karimával. Nagy ezüst betűkkel rá van hímezve a „Varászlo” szó, olyan valaki által, akinek kézimunkázási készsége még rosszabb, mint a helyesírása. Egy csillag is van a csúcsán. A flitterek többsége már lehullott róla.

Kalapját jól a fejébe nyomva, Széltoló átküzdötte magát a Könyvtár vénséges ajtaján, s kilépett a délután aranyló fényébe. Minden békés volt és csöndes, amit csak a Művészetek Tornya körül köröző varjak hisztérikus károgása tört meg.

Széltoló egy darabig figyelte őket. Az Egyetem varjai kemény egy madárbanda. Nem olyan könnyű fölzaklatni őket.

Másrészt…

…az ég halványkék volt, aranyló árnyalattal, meg néhány bolyhos felhőfoszlánnyal a magasban, amik rózsaszínben ragyogtak a hosszabbodó fényben. A vén gesztenyefák a négyszögletű belső udvarban teljes virágjukban pompálltak. Egy nyitott ablakból kihallatszott, ahogy egy mágia szakos diák játszott a hegedűjén, méghozzá pocsékul. Az egész határozottan nem annak tűnt, amit az ember baljósnak nevezne.

Széltoló a meleg kőfalnak dőlt. És fölsikoltott.

Az épület borzongott. Érezte, ahogy a reszketés átterjed a kezén, föl a karján, afféle halvány, ritmikus érzet, pont a megfelelő hullámhosszon ahhoz, hogy leküzdhetetlen rettegést sugalljon. Maguk a kövek voltak halálra rémülve.

Széltoló borzadva nézett le egy halk, csörömpölő zajra. Egy díszes csatornatető hátraesett, s az Egyetem patkányainak egyike kidugta bajuszát. Kétségbeesett pillantást vetett Széltolóra, miközben nagy nehezen fölmászott s elslisszolt mellette, mely cselekedetét utánozta törzsének sokasága. Néhányan közülük ruhát viseltek, de ez nem volt szokatlan az Egyetemen, ahol a háttérvarázslatok magas szintje fura dolgokat művelt a génekkel.

Ahogy körbebámult, Széltoló további szürke áradatokat is megpillantott, amik a csatornákon keresztül törekedtek az Egyetem elhagyására, s a külső falak felé özönlöttek. A füle mellett rezzent a repkény, és egy csapatnyi patkány halálmegvető ugrások sorozatával a vállán termett, majd lesiklott köntösén. Egyéb szempontból abszolút figyelmen kívül hagyták, ám ez, ismét csak, nem volt szokatlan. A legtöbb élőlény egyáltalán nem vette figyelembe Széltolót.

Aki megfordult és bemenekült az Egyetemre, köntöse csattogott térde körül, míg csak oda nem ért a kincstárnok irodájához. Dörömbölt az ajtón, ami nyikorogva kitárult.

— Á! Ez itten, ümm, Széltoló, nemde? — szólalt meg minden lelkesedés nélkül a kincstárnok. — Mi a gond?

— Süllyedünk!

A kincstárnok néhány pillanatig mereven rámeredt. Horganynak hívták. Magas volt, szívós és izmos, de sovány, s úgy nézett ki, mint aki korábbi életeiben ló volt, s a jelenlegiben épp csak elkerülte ezt a végzetet. Mindig azt a benyomást keltette az emberekben, hogy a fogaival néz rájuk.

— Süllyedünk?

— Igen. Minden patkány menekül!

A kincstáros egy újabb tekintetet vetett rá.

— Kerülj beljebb, Széltoló! — mondta kedvesen. Széltoló követte őt a sötét, alacsony mennyezetű szobába, aztán az ablakhoz, ami a kertek fölött a folyóra nézett, a folyóra, amely békésen szivárgott a tenger felé.

— Nem vitted te, ümm, túlzásba? — kérdezte a kincstárnok.

— Mit vittem túlzásba? — kérdezett vissza Széltoló rossz lelkiismerettel.

— Tudod, ez egy épület — szögezte le a kincstárnok. Mint a legtöbb varázsló, amikor rejtéllyel szembesül, elkezdett cigarettát sodorni. — Határozottan állíthatom, hogy nem hajó. Tudod, vannak rá módok, hogy az ember ezt megállapítsa. Az orrtőke körül szökellő delfinek szűke, a hajófenék egy bizonyos hiánya, ilyesmik. Az elmerülés esélye csekély. Ellenkező esetben, ümm, a legénység a raktárakba kellene szálljon és a partra kéne evezzünk. Ümm?

— De a patkányok…

— Gabonaszállító hajó a kikötőben, úgy vélem. Valami, ümm, tavaszünneplő rítus.

— Biztos vagyok benne, hogy éreztem az épület rázkódását is — jegyezte meg Széltoló egy árnyalatnyi elbizonytalanodással. Itt, ebben a csöndes szobában, a rostélyon pattogó tűzzel, az egész valahogy nem tűnt olyan valóságosnak.

— Múló földlökés. Nagy A'Tuin csuklik, ümm, esetleg. Uralkodni magadon, ezt kéne tenned. Nem ittál, ugye?

— Nem!

— Ümm. Szeretnél?

Horgany nesztelenül odalépdelt a sötét tölgyfa szekrényhez, és elővett két poharat, amiket megtöltött a vizeskancsóból.

— Ilyentájt a sherryben szoktam kiváló lenni — közölte, s kezét a poharak fölé emelte. — Mondd csak, ümm, édeset vagy szárazat?

— Ümm, nem kérek — felelte Széltoló. — Lehet, hogy igazad van. Azt hiszem, megyek és lepihenek.

— Jó ötlet.

Széltoló visszabandukolt a hűvös kőfolyosókon. Néha megérinti a falat s szemlátomást hallgatózik, aztán fejét rázza.

Amikor újra átment a négyszögletű belső udvaron, megpillantott egy csapat egeret, amint a folyó felé iramodván átözönlöttek egy erkélyen. A talaj, amin tapostak, szintén mozogni látszott. Amikor Széltoló közelebbről megvizsgálta, látta, hogy azért látszik mozogni a föld, mert hangyák borítják.

Nem közönséges hangyák voltak. Az évszázados mágiakiszivárgás az Egyetem falaiba különös dolgokat művelt velük. Néhányuk egészen apró kocsit húzott, néhányuk bogárháton lovagolt, de mindegyik olyan gyorsan távozott az Egyetemről, amilyen gyorsan csak lehetséges. A nyírott gyep főve hullámokat vetett, ahogy elinaltak.

Fölnézett, amikor egy élemedett korú, csíkos matrac kisajtolta magát egy fenti ablakból és lepuffant az alanti kockakövekre. Egy rövidke szünet után, szemlátomást visszanyerve lélegzetét, kissé fölemelkedett a földről. Aztán elkezdett céltudatosan lebegni a pázsit fölött s Széltoló felé rontott, aki még épp időben ugrott félre az útjából. A varázsló átható csipogást hallott, s mielőtt a matrac továbblódult, egy másodpercre megpillantotta kicsiny, eltökélt lábak ezreit a kidudorodó kelme alatt. Még a poloskák is útra keltek, s arra az esetre, ha másutt nem lelnének ennyire kényelmes szállást, semmit sem bíztak a véletlenre. Egyikük odaintett a varázslónak, s üdvözlő szavakat nyikkantott.

Széltoló addig hátrált, míg valami megérintette a lába hátsó felét, s megfagyasztotta benne a velőt. Közelebbről kiderült, hogy egy kőből faragott pad. Egy ideig csak bámulta. Úgy látszott, a pad nem kapkodja el az elfutást. Széltoló hálásan lerogyott.

Valószínűleg van erre valami természetes magyarázat, gondolta. Vagy legalábbis egy teljesen normális természetfölötti.

Valami köszörülő zaj arra késztette, hogy a pázsit másik oldalára nézzen.

Erre tuti, hogy nincs természetes magyarázat. Hihetetlen lassúsággal, lomhán leereszkedve a mellvédek és csatornák mentén, méghozzá teljes csöndben, kivéve a kövön nem maradó kő egy-egy csikordulását, a vízköpők távoztak a tetőről.

Nagy kár, hogy Széltoló sosem látott rossz minőségű kioldóval sebesen mozgó tárgyakról készített fényképeket, mert akkor pontosan tudná, hogyan írja le azt, amit látott. A lények valójában nem mozdultak, de mégis sikerült valahogy, egy sor nagy sebességű csoportképben, haladniuk, és eldülöngéltek mellette a csőrök, sörények, szárnyak, karmok és galambürülék hosszú, erőtlen menetében.

— Mi folyik itt? — cincogta a varázsló.

Egy goblinképű, hárpiatestű, tyúklábú valami kis zökkenések sorozatával odafordította fejét, és olyan hangon, mint a hegyek bélmozgása, így szólt (noha a mély, zengő hatást erősen lerontotta az, hogy természetesen nem tudta becsukni a száját):

— Ety Űbájos özeleg! Eneküjj aty ekhalsz!

Széltoló azt mondta „Tessék?”. De az izé már elhaladt mellette kínosan imbolyogva az ősi gyepen keresztül.[3]

Így aztán Széltoló csak ült és bámulta a nagy semmit teljes tíz másodpercig, mielőtt fölsikoltott és elrohant olyan gyorsan, ahogy csak telt tőle.

Meg sem állt, míg a Könyvtár épületében lévő szobájába nem ért. Nem volt valami hű de lakályos szoba, mert főleg ósdi bútorok tárolására használták, de ez volt az otthona.

Egy ruhásszekrény támaszkodott az egyik árnyas falnak. Nem olyan volt, mint a modern gardróbok, amik csak arra jók, hogy ideges házasságtörők beléjük ugorjanak, amikor a férj váratlanul korábban érkezik haza, hanem egy vén, tölgyfa dolog, sötét, mint az éjszaka, amelynek poros mélységeiben ruhaakasztók ólálkodtak és szaporodtak; hámló cipők csordái kószáltak padlaján. Egész valószínűnek tűnt, hogy igazából egy titkos átjáró mesés világokba, ám soha senki nem próbált erről megbizonyosodni a molyirtó elcsüggesztő szaga miatt.

S a ruhásszekrény tetején, sárguló papírfecnikbe és egy ócska porhuzatba burkolva, hevert egy nagy, rézzel díszített láda, ami a Poggyász néven ismeretes. Csak a Poggyász tudja, de nem mondja, hogy miért járult hozzá ahhoz, hogy Széltoló tulajdona legyen, ám az szinte biztosra vehető, hogy az úti felszerelések teljes históriájában egyetlen más darab sem rendelkezik a rejtélyek és súlyos testi sértések ilyen krónikájával. Félig bőröndnek, félig mániás gyilkosnak lehetne minősíteni. Számos különleges tulajdonsága akad, melyek esetleg hamarosan nyilvánvalóak lesznek, de az is lehet, hogy nem, ám jelen pillanatban csupán egyetlen egy dolog különbözteti meg más rézveretű ládáktól. Horkol, olyan hangon, mint amikor valaki roppant lassan elfűrészel egy fahasábot.

Kétségtelen, hogy a Poggyász mágikus. Az sem tagadható, hogy vérszomjas. Ám titokzatos lelke mélyén rokona a multiverzum minden egyes további útitáskájának, s jobb szereti a teleket egy gardrób tetején téli álomban áttelelni.

Széltoló addig ütötte egy seprűnyéllel, míg a fűrészelés abbamaradt, megtöltötte zsebeit ezernyi vicik-vacakkal a banános dobozból, amit toalettasztalként használt, és az ajtó felé igyekezett. Nem tudta nem észrevenni, hogy matracának hűlt helye, de ez úgy se számított, mert halál biztos volt abban, hogy soha többé a büdös életben nem fog matracon aludni.

A Poggyász tömör puffanással landolt a padlón. Néhány másodperc múltán, a legmesszebbmenő körülményeskedéssel, kis, rózsaszín lábikók százain fölemelkedett. Egy kicsit előre-hátrahimbálódzott, mindegyik lábat kinyújtóztatta, aztán kinyitotta tetejét, s nagyot ásított.

— Jössz vagy nem?

A tető egy csattanással bezárult. A Poggyász addig manőverezett lábain bonyolult sasszékkal, míg szembe nem került az ajtóval, s aztán mestere után iramlott.

A Könyvtár még mindig eléggé feszült állapotban leledzett, a láncok[4] meg-megcsörrentek, a lapok fojtottan meg-megzizzentek. Széltoló benyúlt az íróasztal alá, és megragadta a Könyvtárost, aki még mindig a pokróca alatt kuporgott.

— Na gyere már!

— Úúúk.

— Meghívlak egy italra — ajánlotta kétségbeesetten Széltoló.

A Könyvtáros, mint egy négylábú pók, kibontakozott.

— Úúúk?

Széltoló félig-meddig ráncigálta az emberszabásút, ki a fészkéből, aztán ki az ajtón. Nem a főkapu irányába indult, hanem egy egyébként minden megkülönböztetést nélkülöző falrész felé, ahol az utolsó kétezer évben néhány kilazított kőkocka feltűnésmentes ki- s bejáratot kínált a diákoknak lámpaoltás utánra. Aztán olyan hirtelen állt meg, hogy a Könyvtáros nekiszaladt, a Poggyász meg beleütközött mindkettejükbe.

— Uúúk!

— Nagy istenek! — nyögött Széltoló. — Odasüss!

— Úúúk?

A konyhák melletti aknarácsból csillogó, fekete áradat özönlött elő. A kora esti csillagfény kis fekete hátak millióin csillant meg.

De igazából nem a svábbogarak látványa borította ki, hanem az a tény, hogy százas sorokban masíroztak. Persze, mint az Egyetem mindegyik nem hivatalos bennlakója, a csótányok is egy kissé szokatlanok voltak, de volt valami különösképp kellemetlen abban, ahogy apró lábak milliárdjai egy ütemre csattantak a kövön.

Széltoló óvatosan átlépett a menetoszlop fölött. A Könyvtáros ugrott egyet.

A Poggyász, naná, olyan zajjal követte őket, mint amikor valaki egy zacskó csipszen dzsiggel.

És így, miután rákényszerítette a Poggyászt, hogy mindenképp a kapu felé kerüljön, mert különben még lyukat ütött volna a falba, Széltoló elhagyta az Egyetemet az összes többi rovarral és apró, beijedt rágcsálóval egyetemben, s elhatározta, hogy ha egy néhány békésen lehörpintett sör nem teszi lehetővé számára, hogy a dolgokat más megvilágításba helyezze, akkor valószínűleg néhány további sörre lesz ehhez szükség. Mindenesetre érdemes megpróbálni.

Ez hát az oka, amiért nem volt jelen a Nagycsarnokban rendezett vacsorán. Ki fog derülni, hogy ez volt a legfontosabb étkezés, amit valaha is elmulasztott életében.

Távolabb az Egyetem falai mentén halk csöndülés hallatszott, amint egy csáklya beleakadt a fal tetején sorakozó kerítéstüskékbe. Egy pillanattal később egy vékony, feketébe öltözött alak huppant le könnyedén az Egyetem területére, s nesztelenül elszáguldott a Nagycsarnok irányába, ahol hamarosan szem elél veszett az árnyékokban.

Amúgy se vette volna észre senki. Az egyetemi ingatlanok másik oldalán a Bűbájos sétált az Egyetem kapui felé. Ahol lába a macskaköveket érintette, kék szikrák pattogtak, s elpárologtatták a kora esti harmatot.

Nagyon nagy volt a forróság. A Nagycsarnok fordulatiránti végén a hatalmas kandalló ténylegesen izzásig hevült. A varázslók gyakran és könnyen fáznak, így a bömbölő fahasábok keltette hőség puszta légáramlata megolvasztotta a gyertyákat húsz lábbal arrébb, s megbugyborékoltatta a politúrt a hosszú asztalokon. Az ünneplők fölötti levegő kéklett a dohányfüsttől, ami furábbnál fura formákba tekeredett, ahogy a véletlenszerű mágiaáramlatok ide-oda görbítették. A központi asztalon az egészben sült malac roppant bosszúsnak látszott azon tény miatt, hogy valaki leszúrta még mielőtt megehette volna az almáját, s az Egyetem vajból készült makettje lágyan egy tócsa zsiradékká rogyadozott össze.

Rengeteg sör volt köröskörül mindenfelé. Itt-ott kivörösödött képű varázslók daloltak boldogan ősrégi bordalokat, ami hihetetlen sok térdcsapkodással és 'hejehuja!' kiáltozással járt. Az egyetlen szóba jöhető mentség az ilyesmire az, hogy a mágusok cölibátusban élnek, és hát abban kell leljék örömüket, amiben lehet.

Az általános vígasság másik oka az a tény volt, hogy senki sem próbált meggyilkolni senkit. Varázslói körökben ez fölöttébb szokatlan helyzet.

A varázslóság magasabb szintjei veszélyes helyek. Minden egyes mágus megkísérli a fölötte lévőket kitúrni, míg az alatta állók ujjaira tapos; azt mondani, hogy a varázslók természetüknél fogva egészséges versenyszellemmel rendelkeznek, olyan, mintha azt állítanánk, hogy a piranhák nyilvánvalóan harapnának valamit. Mindazonáltal azóta, hogy az Első Varázsháború lakhatatlanná[5] tette a Korong egyes vidékeit, a varázslóknak tilos volt mágikus eszközökkel elintézniük nézeteltéréseik, mert ez igen sok problémát okozott a népesség egészének, és amúgy is gyakran gondot jelentett annak megállapítása, hogy az eredményül kapott füstölgő zsírpacnik közül vajon melyik győzött. Így hát hagyományosan késekhez, körmönfont mérgekhez, cipőbe dugott skorpiókhoz, és — borotvaéles ingák bevonásával — egyéb harsogóan vidám kelepcékhez folyamodnak.

Azonban a Kisistenek Előestéjén egy varázslótárs meggyilkolása szerfelett modortalannak számított, és a mágusok megengedhették maguknak, hogy elengedhessék maguk, akár hajuk is leengedhessék, anélkül, hogy tartaniuk kellene attól, azzal lesznek megfojtva.

Az Arkrektor széke üresen állt. Stürcünep egyedül vacsorázott dolgozószobájában, ahogy illik az olyan férfiúhoz, akit az istenek kiválasztottak — józan, rangidős varázslókkal a nap folyamán történt komoly megbeszélésük után. Nyolcvan éve ellenére egy kissé ideges volt, alig evett pár falatot második csirkéjéből.

Néhány perc múlva beszédet kell mondjon. Stürcünep fiatalabb korában különös helyeken hajszolta a tudást; izzó nyolcszögekben démonokkal birkózott, olyan dimenziókba bámult, amelyek létét nem szánták emberi lények tudomására hozni, sőt egyszer még a Láthatatlan Egyetem Ösztöndíj Bizottságát is meghátrálásra kényszerítette, de a semmiségek nyolc körében semmi sem volt annyira pocsék, mint kétszáz, a szivarfüstön keresztül várakozásteljesen rábámuló arc.

Hamarosan jönnek a heroldok, hogy begyűjtsék. Nagyot sóhajtott, s kóstolatlan lökte arrébb a pudingot. Átszelte a szobát, megállt a nagy állótükör előtt, s jegyzetei után kotorászott a zsebében.

Egy kis idő után sikerült valamiféle sorrendbe rendezni őket, s megköszörülte torkát.

— Fivéreim a művészetben — kezdte —, el sem tudom mondani mennyire… ööö, mennyire… eme ősi egyetem nagyszerű hagyományai… ööö… ahogy körülnézek magam körül és látom a néhai Arkrektorok képmásait lebámulni e falakról… — Elhallgatott, újrarendezte jegyzeteit, s megint belevágott, ezúttal lényegesen több biztonsággal. — Ahogy ma este itt állok, eszembe jut a sztori a háromlábú házalóról és a, ööö, kereskedő lányairól. Úgy esett, hogy ennek a kereskedőnek…

Kopogtak az ajtón.

— Szabad — vakkantotta Stürcünep, miközben figyelmesen meredt a jegyzeteire.

— Ennek a kereskedőnek — motyogta —, ennek a kereskedőnek, igen, ennek a kereskedőnek volt három lánya. Azt hiszem, így volt. Igen. Három volt. Úgy tűnik tehát…

A tükörbe nézett, és megfordult.

Azt kezdte mondani:

— Ki vagy t…

És rá kellett jöjjön, hogy mégiscsak vannak pocsékabb dolgok, mint beszédet mondani.

A kis, sötét alak, aki az elnéptelenedett folyosókon osont, hallotta a zajt, de nem fordított rá különösebb figyelmet. Kellemetlen neszek nem szokatlanok olyan helyeken, ahol szokásos a mágia gyakorlása. Az alak valamit keresett. Nem tudta, pontosan mit, csak abban volt biztos, hogy rá fog ismerni, mikor végül megleli.

Néhány keresgéléssel töltött perc után útja Stürcünep szobájába vezetett. A levegő tele volt olajos füstgomolygással. Kis koromrészecskék lebegtek lágyan a légáramlatban, s a padlón több, lábnyomalakú, égett folt látszott.

Az alak vállat vont. Ízlések és pofonok. Nincs magyarázat azokra a dolgokra, amiket egy varázsló szobájában találhat az ember. Megpillantotta sokoldalú visszatükröződését a darabokra tört tükörben, megigazgatta a csuklyáját, s folytatta a kutatást.

Úgy mozogva, mintha belső utasításra tenné, hangtalanul átlépdelt a szobán, míg oda nem ért az asztalhoz, amin egy magas, kerek, ütött-kopott bőrdoboz állt. Közelebb óvakodott, és gyöngéden leemelte a fedelét.

A hang odabentről úgy hangzott, mintha több réteg szőnyegen keresztül beszélne, amikor megszólalt, Na, végre. Hol a francba' voltál eddig?

— Úgy értem, hogy kezdődött az egész? Úgy értem, a régi szép időkben még voltak igazi varázslók, nem volt semmiféle szintfelméréses ügy. Csak elindultak és… csinálták. Ratatata!

A Megfoltozott Dob elsötétített bárjában egyik-másik vendég sietve körülpillantott a zaj hallatán. Újonnan érkezhettek a városba. A törzsvendégek sose vettek figyelembe meglepő hangokat, úgymint nyögéseket vagy kellemetlenül húsbavágó neszeket. Sokkal egészségesebb az ilyen alkalmi süketség. A város némely részeiben, aki kíváncsi, nem csak hamar megöregszik, hanem a folyóba is hajítják, lábához kötött ólomsúlyokkal.

Széltoló keze bizonytalanul lengedezett az előtte lévő asztalon tülekedő üres poharak hosszú sora fölött. Már majdnem sikerült elfelejtenie a csótányokat. Még egy ital, s lehetséges, hogy képes lesz megfeledkezni a matracról is.

— Bumm! Tűzgolyót neki! Szertefoszlik, mint a füst! Bumm!… Bocsánat.

A Könyvtáros gondosan Széltoló hadonászó karjának hatósugarán kívülre húzta azt, ami megmaradt a söréből.

— Ez az igazi varázslás! — nyomott el Széltoló egy böffenést.

— Úúúk.

Széltoló belemeredt utolsó sörének habos maradékába, és aztán, módfelett óvatosan arra az esetre, ha a feje teteje esetleg lepottyanna, előrehajolt, s valamennyit egy csészealjba löttyintett a Poggyász számára, ami az asztal alatt ólálkodott. Ez nagy megkönnyebbülést jelentett, mert általában azzal szokta őt zavarba hozni a kocsmákban, hogy odaoldalgott más ivókhoz, és addig terrorizálta őket, míg meg nem etették csipsszel.

Spiccesen töprengett, hogy gondolatmenete vajon hol siklott ki.

— Hol tartottam?

— Úúúk — adta értésére a Könyvtáros.

— Aha — derült föl Széltoló. — Ők bezzeg nem foglalkoztak szintekkel meg fokozatokkal, tudod. Akkoriban még voltak igazi bűbájosok. Elindultak a nagyvilágba, és új bűvigéket találtak, és kalandokba keveredtek…

Bemártotta ujját egy sörtócsába, és egy vázlatot firkált a pecsétes, csupa karcolás asztalra.

Széltoló oktatóinak egyike azt mondta róla, hogy „ha mérhetetlen tudatlanságnak bélyegezzük azt, amit fölfog mágiaelméletből, akkor nem marad megfelelő kifejezés annak leírására, amit az alkalmazott varázslásról nem tud”. Ez mindig fejtörést okozott Széltolónak, ugyanis szívből ellenezte azt az elképzelést, hogy az embernek értenie kell a mágiához, ahhoz, hogy varázsló legyen. Ő tudta magáról, hogy varázsló, lelke mélyén. Annak, hogy jól varázsol vagy sem, ehhez semmi köze. Az csak örvendetes ráadás, nem igazán határoz meg valakit.

— Amikor kisfiú voltam — mondta reménytelenül vágyakozva —, láttam azt a képet egy bűbájosról egy könyvben. Egy hegy csúcsán állt, intett kezével, és a hullámok azonnal jöttek, úgy, tudod, ahogy az Ankh-öbölben csinálják egy orkánban, és villámok cikáztak körülötte…

— Úúúk?

— Fogalmam sincs, miért nem, lehet, hogy gumicsizma volt rajta — csattant föl Széltoló, aztán tovább álmodozott. — És volt neki az a pálcája, meg rajta egy kalap, pont olyan, mint az enyém, és a szeme valahogy izzott, és az ujjbegyéből jött az a mindenféle olyan tündöklés-izé, és azt gondoltam akkor, hogy egy nap majd én is ezt fogom tenni, és…

— Úúúk?

— Na jó, de legalább a felét.

— Úúúk.

— Hogy tudsz fizetni ezért? Valahányszor valaki ad neked egy kis pénzt, megeszed.

— Uúúk.

— Megáll az eszem.

Széltoló befejezte a vázlatot. Egy pont-pont-vesszőcske ember állt egy szirten. Nem nagyon hasonlított rá — állott sörbe rajzolni nem kifejezetten precíziós művészet —, pedig azt akarta.

— Ez az, amivé válni szerettem volna — nyilatkozta. — Ratatata! Nem ez a vacak piszmogás. Ez a rengeteg könyv meg ilyesmik, hát ez nem az, amiről az egésznek szólnia kéne. Igazi varázsolás, az kellene nekünk.

Ezen utolsó megjegyzés kiérdemelte volna a nap legtévesebb állításáért járó fődíjat, ha Széltoló eztán nem tette volna még hozzá:

— Milyen kár, hogy manapság már egy csepp se akad belőle erre.

Horgany megkocogtatta az asztalt kanalával.

Imponáló alak volt díszköntösében, a Látnokok Tiszteletreméltó Tanácsának bíbor- és vermelincsuklyájával[6], meg az ötödik szintű varázslók széles, sárga selyemövével; már három éve ötödikes volt, várva, hogy a hatvannégy hatodik szintű mágus egyike holtan essék össze, s így üresedést hozzon létre. Ámbátor most barátságos hangulatban volt. Nem csak azért, mert épp most fejezett be egy kiváló vacsorát, hanem azért is, mert szállásán őrzött egy kis fiolányi garantáltan ízetlen mérget, ami, megfelelően fölhasználva, néhány hónapon belül előléptetéshez fogja juttatni. Az élet szépnek tűnt.

A csarnok végében álló óriási óra a kilences szélén reszketett.

A kanállal kocogtatásnak nem volt valami nagy hatása. Horgany fölkapott egy ónkupát, s tiszta erőbál lecsapta az asztalra.

— Fivéreim! — kiáltotta, s biccentett, ahogy elhalt a zsivaj. — Köszönöm. Megkérlek titeket, álljatok most föl, a, ümm, kulcsok ceremóniájához.

Kacagás gyöngyözött, s a várakozás általános moraja kélt, ahogy a varázslók hátralökték padjaik, s bizonytalanul lábra kaptak.

A Csarnok kétszárnyú ajtaja be volt zárva, három retesszel szorosan bereteszelve. A bejövé Arkrektornak háromszor kell bebocsáttatást kérnie, mielőtt elhúzzák a reteszeket, imígyen jelezve, hogy a varázslóság általános egyetértésével nyerte el méltóságát. Vagy valami ilyesmit. A szokás eredete az idők homályába veszett, ami mindezidáig elégséges indoknak bizonyult a megőrzésére.

A beszélgetés elhalt. Az összegyűlt varázslósereg az ajtóra bámult.

Halk kopogtatás hallatszott.

— Menj innét! — kiabálták a varázslók. Néhányan összeestek röhögtükben pusztán eme kifinomult humortól.

Horgany fölemelte a nagy vaskarikát, amely az Egyetem kulcsait tartotta. Nem mindegyik készült fémből. Nem mindegyik volt látható. Néhány közülük igencsak furán festett.

— Ki légyen az, ki kopogtata kulcstalan? — intonálta.

— Én vagyok.

Ami furcsa volt ebben a hangban, az a következő: minden varázslónak úgy tetszett, hogy a beszélő pont mögötte áll. Legtöbbjük azon kapta magát, hogy hátrapislog a válla fölött.

A döbbent csönd e másodpercében a zár élesen kattant egyet. Megbűvölve-elborzadva nézték a varázslók, ahogy a súlyos vasreteszek saját maguktól visszahúzódnak; a hatalmas tölgyfagerendák, amiket az Idő a sziklánál ellenállóbbra érlelt, kisiklanak tokjukból; a zsanérok lobbanva izzanak először vörösen, majd sárgán, végül fehéren, aztán fölrobbannak. Lassan, rettenetes elkerülhetetlenséggel, az ajtószárnyak bedőltek a csarnokba.

Az égő zsanérok okozta füstben egy kivehetetlen alak állt.

— Ördög és pokol, Virid — szólalt meg az egyik közel álló mágus —, ez aztán döfi!

Ahogy az alak hosszúkat lépdelve a fénybe ért, mind megláthatták, hogy ez bizony nem az öreg Virid Stürcünep.

Legalább egy fejjel alacsonyabb volt bármelyik varázslónál, s egyszerű, fehér köntöst viselt. Továbbá több évtizeddel fiatalabb is volt; úgy tíz év körülinek látszott, s egyik kezében egy botot tartott, amely jelentős mértékben hosszabb volt nála.

— Jé, nem is varázsló…

— Hol van a csuklyája?

— Hol van a kalapja?

Az idegen odasétált az elámult mágusok sorfalához, s lecövekelt a központi asztal előtt. Horgany egy szőke hajbozont keretezte sovány, fiatal arcra nézett, és, mindenek fölött, egyenesen bele egy belülről izzó, aranyló szempárba. Úgy érezte, az a szempár nem őt nézi. Úgy tűnt, mintha egy olyan pontra meredne, ami vagy hat hüvelykkel a feje mögé esik. Horganynak az volt a benyomása, hogy útban van, s határozottan fölösleges az azonnali kívánalmak szempontjából.

Összekaparta maradék méltóságérzetét, s teljes magasságában kihúzta magát.

— Mit jelentsen, ümm, ez? — kérdezte. El kellett ismerje, hogy ez elég gyöngécskére sikeredett, de, úgy tűnt, annak az izzásig hevített tekintetnek állhatatossága kitörölt minden szót az emlékezetéből.

— Eljöttem — válaszolta az idegen.

— Eljöttél? Miért jöttél?

— Hogy elfoglaljam helyem. Hol a székem?

— Hallgató vagy? — kívánta tudni Horgany, elsápadva a méregtől. — Hogy hívnak, fiatalember?

A fiú teljesen figyelmen kívül hagyta, s körbenézett az egybegyűlt varázslókra.

— Ki itt a leghatalmasabb varázsló? — érdeklődött. — Szeretnék vele találkozni.

Horgany biccentett. Ketten az egyetemi pedellusok közül, akik az utolsó pár percben az újonnan jött felé oldalogtak, fölbukkantak mindkét könyöke mellett.

— Vigyétek és hajítsátok ki az utcára! — utasította őket Horgany. A pedellusok, nagydarab, szolid, komoly férfiak, bólintottak. Banánfürthöz hasonló kezükkel megmarkolták a fiú pipaszár karjait.

— Apád hallani fog ám erről! — fenyegette meg szigorúan Horgany a fiút.

— Már tud róla — felelte a gyerek. Fölnézett a két pedellusra, és vállat vont.

— Mi folyik itt?

Horgany megfordulva megpillantotta Skármőr Biliászt, az Ezüstcsillag Rend főnökét. Míg Horgany a soványság felé hajlott, Biliász terjedelmes volt, eléggé úgy nézett ki, mint egy kis, rögzített léggömb, amit, ki tudja, miért, kék bársonyba és vermelinbe burkoltak; ketten együtt két normális méretű embert tettek ki.

Sajnálatos módon Biliász az a fajta ember volt, aki büszke arra, hogy jól kijön a gyerekekkel. Lehajolt, már amennyire az elfogyasztott vacsora ezt lehetővé tette, s pofaszakállas, kivörösödött képét a fiú arcába tolta.

— Mi a gond, fiúcska? — nyájaskodott.

— Ez a gyermek betört ide, mert, mint mondja, találkozni akar egy hatalmas varázslóval — közölte rosszallóan Horgany. Ki nem állhatta a gyerekeket; ez lehetett az oka, amiért azok olyan roppantul vonzódtak hozzá. E pillanatban még sikeresen megakadályozta önmagát abban, hogy töprengeni kezdjen az ajtó felöl.

— Nincs abban semmi rossz — mondta Biliász. — Minden valamirevaló legényke varázsló szeretne lenni. Én is varázsló akartam lenni, mikor kisfiú voltam. Hát nincs igazam, fiúcska?

— Irdatlan-é a hatalmad? — kérdezte a fiú.

— Hmmm?

— Azt kérdeztem, irdatlan-é a te hatalmad? Mennyire nagy?

— Hatalmam? — szólt Biliász. Fölegyenesedett, ujjaival nyolcadik szintet jelző széles selyemövét babrálta, s Horganyra kacsintott. — Ó, hát nem kevés. Eléggé sok, a mai varázslók között.

— Akkor jó. Kihívlak. Mutasd meg nekem a legerősebb varázslatod. És amikor legyőztelek, nos, akkor én leszek az Arkrektor.

— Nahát, te pimasz… — kezdte Horgany, de kifakadását elnyomta a többi varázsló fölharsanó nevetése. Biliász a térdét csapkodta, vagy legalábbis olyan közel hozzá, amennyire le tudott érni.

— Párbaj, he? — vihogta. — Jaj, de remek!

— A párbajozás tilos, ahogy azt te is jól tudod — szögezte le Horgany. — Különben is, ez az egész teljesen nevetséges! Nem tudom, ki segített neki az ajtóval, de nem fogok itt állni és nézni, ahogy vesztegeted az időnk…

— Ugyan, ugyan! — mondta Biliász. — Hogy hívnak, fiúcska?

— Zseton.

— Zseton, uram — csattant föl Horgany.

— Nos hát akkor, Zseton — vágott bele Biliász. — Látni akarod a legjobbat, ami telik tőlem, igaz?

— Igen.

— Igen, uram — acsarogta Horgany. Zseton egy szemrebbenés nélküli pillantást vetett rá, egy pillantást, ami vén volt, mint az idő, azt a fajta pillantást, ami vulkanikus szigetek szikláin szokott sütkérezni, s sosem fárad el. Horganynak kiszáradt a szája.

Biliász föltartott kezével csöndet kért. Aztán egy színpadias mozdulattal fölgyűrte ingujját bal karján, s kinyújtotta kezét.

Az egybesereglett varázslók érdeklődve figyelték. A nyolcadik szintűek rendszerint a mágia fölött állnak, idejüket többnyire elmélkedéssel — normális körülmények között a következő étkezés menüjének analizálásával —, és, természetesen, a hetedik szint becsvágyó varázslói megkülönböztetett figyelmének elkerülésével töltik. Ezt érdemes lesz megnézni.

Biliász a fiúra vigyorgott, aki ezt egy olyan tekintettel viszonozta, amelynek fókusza néhány hüvelykkel a vén mágus feje mögé esett.

Egy kissé meghökkenve, Biliász megfeszítette ujjait. Hirtelen ez már nem tréfa volt, aminek eredetileg szánta, s ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy imponáljon. Ennél szinte azonnal erősebbnek bizonyult a saját hülyesége fölötti bosszúságroham, hogy hagyta magát elbátortalanítani.

— Megmutatom neked — jelentette be nagy levegőt véve — Maligré Csodakertjét.

A vacsorázók köre fölmorajlott. Az Egyetem teljes történetében mindösszesen négy varázslónak sikerült eljutnia a komplett Kertig. A legtöbb mágus meg tudta teremteni a fákat és virágokat, néhánynak összejöttek a madarak is. Nem ez volt a leghatalmasabb bűvige, hegyeket például nem tudott megmozgatni, ám a Maligré szövevényes szótagjaiba épített aprólékos részletek kidolgozása finomra hangolt szakértelmet igényelt.

— Látni fogjátok — tette hozzá Biliász —, hogy semmi sincs bedugva a kézelőmbe.

Ajka mozogni kezdett. Keze keresztül-kasul vibrált a levegőben. Aranyszikrák tócsája sistergett föl a tenyerében, fölgörbült, halvány gömbbé formálódott, és elindult a részletek letöltése…

A legenda szerint Maligré, egyike az utolsó igazi bűbájosoknak, arra teremtette a Kertet, ezt az apró, időtlen, magától záruló magánuniverzumot, hogy békében dohányozhasson, meg gondolkozhasson egyet távol a világ zajától, gondoktól-bajoktól. Ami már önmagában rejtélyes volt, mert egyetlen varázsló sem képes fölfogni, hogyan lehetséges, hogy egy olyan hatalommal bíró lénynek, mint amilyen egy bűbájos, bármilyen gondja-baja lehet. Akármi volt is az oka, Maligré egyre messzebb és messzebb vonult vissza saját világába, s aztán egy szép napon becsukta maga mögött a bejáratot.

A kert, mint valami csillogó labda hevert Biliász kezében. A legközelebbi varázslók csodálattal eltelve nyújtogatták nyakuk válla fölött, és néztek le a két láb átmérőjű gömbre, ami egy aprólékosan részletezett, virággal telehintett tájat mutatott; középmessze látszott egy tó, minden egyes hullámával, meg bíborszínű hegyek egy érdekes kinézetű erdő mögött. Méhecske nagyságú, pöttöm madarak röpködtek fáról fára, és egy pár őz, nem nagyobbak, mint egy egér, nézett föl a legelészésből, s bámult ki Zsetonra.

Aki kritikusan ezt mondta:

— Egész jó. Add ide!

Kivette a meg- és fölfoghatatlan glóbuszt a mágus kezéből, s föltartotta.

— Miért nem nagyobb? — kérdezte.

Biliász egy csipkeszegélyű zsebkendővel megtörölte homlokát.

— Nos — szólt elhaló hangon, olyannyira elképedve Zseton hangnemén, hogy energiája sem maradt megsértődni —, a régi szép idők óta a varázsige hatásfoka eléggé…

Zseton egy pillanatig oldalra hajtott fejjel állt, mintha valamit hallgatna. Aztán elsuttogott néhány szótagot, s megsimogatta a gömb felszínét.

Ami kitágult. Egyik percben játékszer volt a fiú kezében, a másikban…

…a varázslók hűvös füvön álltak, a tó felé ereszkedő árnyas mezőn. Lágy szellő lengedezett a hegyek felől, kakukkfű és széna illatával terhes. Az ég olyannyira sötétkék volt, hogy bíborba fordult a zeniten.

Az őzek gyanakodva nézték az újonnan jötteket a fák alatti legelőjükről.

Horgany sokkoltan bámult le. Egy páva csipegette a cipőfűzőjét.

— … — kezdte, és elhallgatott. Zseton még mindig kezében tartott egy gömböt, puszta levegőből. Benne, eltorzulva, mintha halszem-lencsén vagy egy palack alján keresztül nézné, ott volt a Láthatatlan Egyetem Nagycsarnoka.

A fiú körbepillantott a fákra, elgondolkodva bandzsított a távoli, hósapkás hegyekre, s odabiccentett az elámult férfiaknak.

— Nem rossz — jelentette ki. — Máskor is szeretnék eljönni ide — Bonyolult mozgást írt le keze, ami úgy tűnt, hogy valami megmagyarázhatatlan módon belülről kifordította őket.

Most a varázslók újra a csarnokban álltak, s a fiú a zsugorodó Kertet markában tartotta. A nehéz, döbbent csendben visszatette Biliász kezébe, s azt mondta:

— Ez egész érdekes volt. És most én fogok varázsolni egyet.

Fölemelte kezét, mereven fixírozta Biliászt, s eltüntette őt.

Pokoli ricsaj tört ki, ahogy ez már ilyen esetekben szokásos. Középpontjában ott állt Zseton, teljesen higgadtan, egy szétterjedő olajos füstfelhőben.

Szándékosan figyelmen kívül hagyva a tumultust, Horgany lassan lehajolt, s szerfelett körülményesen fölszedett egy pávatollat a padlóról. Elgondolkozva dörzsölgette vele ajkát, oda-vissza, oda-vissza, miközben az ajtó hűlt helyéről a fiúra nézett, aztán az Arkrektor székére, s vékony szája lassan keskeny mosolyba húzódott.

Egy órával később, amikor az égzengés végiggördült a város fölötti tiszta égbolton, és Széltoló elkezdett halkan danolászni, valamint megfeledkezni a csótányokról, és egy magányos matrac az utcákon kóborolt, Horgany becsukta az Arkrektor dolgozószobájának ajtaját, s szembefordult varázslótársaival.

Hatan voltak, s mind roppantul aggodalmasak.

Olyannyira aggodalmaskodnak, vette észre Horgany, hogy meghallgatnak engem, egy puszta ötödik szintű mágust.

— Lefeküdt aludni — közölte —, egy forró tejitallal.

— Tej? — kérdezte az egyik varázsló csüggedt borzalommal hangjában.

— Túl fiatal az alkoholhoz — magyarázta a kincstárnok.

— Ó, tényleg. Milyen hülye vagyok.

A beesett szemű varázsló szemben így szólt:

— Láttátok, amit az ajtóval csinált?

— Én tudom, hogy mit csinált Biliásszal!

— Mit csinált?

— Nem akarom tudni!

— Fivéreim, fivéreim — vágott közbe Horgany csitítólag. Lenézett aggódó arcukra, s azt gondolta: túl sok vacsora. Túl sok délután, várva a szolgákat, hogy hozzák az uzsonnát. Túl sok idő levegőtlen szobákban halottak írta könyvek olvasásával. Túl sok aranybrokát és röhejes ceremónia. Túl sok háj. Az egész Egyetem megérett egy alapos lökésre…

Vagy egy alapos rántásra…

— Azon tűnődöm, vajon tényleg, ümm, problémával állunk-e szemben — mondta.

Maartaash Derment az Ismeretlen Árnyék Bölcsei közül öklével az asztalra csapott.

— Az istenek szerelmére, ember! — csattant föl. — Valami gyerek idebattyog az éji homályból, legyőz kettőt az Egyetem legkiválóbbjai közül, betelepszik az Arkrektor székébe, és te tűnődsz, vajon valóban problémával állunk-e szemben? A fiú egy őstehetség! Abból ítélve, amit láttunk ma este, nincs egyetlen varázsló a Korongon, aki ellenállhatna neki!

— Már miért kellene ellenállunk neki? — érdeklődött Horgany ésszerűségtől csöpögő hangon.

— Mert hatalmasabb, mint mi vagyunk!

— És? — Horgany hangszíne mellett egy üveglap fölszántott mezőnek, a méz sódernak tűnt volna.

— Magától értetődik…

Maartaash habozott. Horgany bátorító mosollyal ajándékozta meg.

— Ahem.

Marmarik Fésűs ahemezett, a Megtévedtek Testvériségének főnöke. Piramist formázott fölgyűrűzött ujjaiból, s azok fölött élesen bámult Horganyra. A kincstárnok rettenetesen rühellte őt. Jelentős kételyei voltak a pasas intelligenciájával kapcsolatban. Azt gyanította, hogy esetleg egész kiemelkedő lehet, és hogy azok mögött az erekkel behálózott pofák mögött van egy agy, telistele kis, csiszolt kerekekkel, amik őrülten kattognak.

— Nem úgy tűnik, mintha túlzottan hajlana az erőpolitikára — jegyezte meg Fésűs.

— Hát Virid meg Biliász?

— Gyerekes pikkelés — felelte Fésűs.

A többi varázsló elkapta tekintetét Fésűsről, s a kincstárnokra pillantott. Tudatában voltak annak, hogy itt valami zajlik, de nem egészen tudtak rátapintani, mi lehet az.

Annak oka, hogy miért nem a mágusok uralják a Korongot, roppant egyszerű. Nyújts egy darab kötelet két varázslónak, s ösztönösen ketten kétfelé fogják húzni. Valami a genetikus fölépítésükben vagy a kiképzésükben olyan hozzáállást eredményez a kölcsönös együttműködés iránt, ami mellett egy halálos fogfájásban szenvedő vén elefántbika szorgosan dolgozó hangyának látszana.

Horgany széttárta karját.

— Fivéreim — szólította meg őket újra —, hát nem látjátok, mi történik? Íme eljött egy tehetséges ifjú, akit talán teljes izolációban neveltek föl odakünn a pallérozatlan, ümm, vidékeken, aki, érezvén csontjaiban a mágia ősi hívását, hosszan utazott nyakatekert terepen keresztül, ki tudja, minő veszedelmeken által, s végezetül elérve útjának végét, egyedül és ijedten, kizárólag a mi, az ő jövendő oktatói, megerősítő hatásunk keresi, hogy formáljuk és irányítsuk tehetségét? Kik vagyunk mi, hogy elutasítsuk, ki a, ümm, szélviharos zimankóba, kibújva a…

A szónoklatot félbeszakította Maartaash orrfújása.

— Nincs is tél — jegyezte meg a varázslók egyike határozottan —, még az éjszaka is egész meleg.

— Ki a csalókán változékony tavaszi időjárásba — acsarogta Horgany —, és átkozott legyen valóban az a férfiú, aki most, ümm, mulasztást követ el…

— Már majdnem nyár van.

Fésűs elgondolkozva dörzsölgette orrnyergét.

— A fiúnak van botja — szögezte le. — Ki adta neki? Kérdezted?

— Nem — felelte Horgany, még mindig fenyegetőleg a kalendáriumozó közbeszólóra meredve.

Fésűs olyan módon kezdett el szemezni körmeivel, amit Horgany kifejezetten jelentőségteljesnek tartott.

— Nos, akármi is a probléma, biztos vagyok benne, hogy eláll holnapig — mondta Fésűs olyan hangon, amit Horgany kérkedően unottnak érzett.

— Az istenekre, a kölök elfújta Biliászt, mint a pihét! — jajdult Maartaash. — És azt mondják, semmi sincs Virid szobájában, csak korom!

— Talán mindketten eléggé balgák voltak — mézesmázoskodott Fésűs. — Bizonyos vagyok benne, kedves fivérem, hogy téged nem győzne le a Művészet ügyeiben egy puszta tacskó?

Maartaash habozott.

— Nos, ööö — válaszolta —, nem. Természetesen nem. — Fésűs ártatlan mosolyára pislantott, s hangosan köhécselt. — Egész biztosan nem, ez csak természetes. Biliász nagyon ostoba volt. Mégis, valami bölcs elővigyázatosság bizonyára…

— Akkor hát legyünk elővigyázatosak reggel — vágott közbe vidáman Fésűs. — Fivéreim, rekesszük be ezt a tárgyalást. A fiú alszik, és, legalábbis ezzel, követendő példát mutat. Ez az egész jobban fog kinézni a nappal fényében.

— Láttam már olyanokat, amik nem — jegyezte meg sötéten Maartaash, aki nem bízott az Ifjúságban. Úgy vélte, soha semmi jó nem származott belőle.

A rangidős varázslók kitódultak, vissza a Nagycsarnokba, ahol a vacsora a kilencedik fogásnál tartott, s épp most kezdett el lendületbe jönni. Ahhoz, hogy elvegyük egy mágus étvágyát, egy kis varázslatnál, meg annál, hogy valakit az orra előtt füstté égessenek, azért többre van szükség.

Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva Horgany és Fésűs maradtak utolsónak. Az asztal két ellentétes végén ültek, s úgy bámultak egymásra, mint két macska. A macskák képesek órákig üldögélni egy út két oldalán, és farkasszemet nézni egymással, előadva azt a fajta mentális manőverezést, amivel összehasonlítva egy nagymester hebehurgyának tűnne föl, de a macskák sehol sincsenek a varázslókhoz képest. Egyikük se volt kész az első manőverre egész addig, míg le nem pörgette az agyában magának a teljes korábbi beszélgetést, hogy lássa, vajon a tárgyalás előnyösebb helyzetbe juttatta-e őt a másiknál.

Horgany gyöngült el elsőnek.

— Minden varázsló testvér — mondta. — Meg kéne bízzunk egymásban. Információval rendelkezem.

— Tudom — bólintott Fésűs. — Tudod, hogy kicsoda a fiú.

Horgany ajka hangtalanul mozgott, ahogy megpróbálta előrelátni a párbeszéd következő lépését.

— Nem lehetsz biztos benne — szólalt meg egy kis idő múltán.

— Kedves Horganyom, elpirulsz, amikor figyelmetlenségből igazat mondasz.

— Nem is pirultam el!

— Pontosan — jelentette ki Fésűs —, ez a lényeg.

— Rendben — törődött bele Horgany. — De te meg azt hiszed, hogy tudsz valami mást.

A kövér mágus vállat rántott.

— Egy sejtés puszta gyanúja — legyintett. — De miért kéne nekem szövetkeznem — a szokatlan szót hosszan görgette nyelvén — veled, egy egyszerű ötödik szintűvel? Sokkal biztosabban megszerezhetném az információt kiolvasztva azt eleven agyadból. Ne érts félre, nem sértő szándékkal mondtam, csupán tudni szeretném.

A következő néhány másodperc eseményei túl gyorsan zajlottak le ahhoz, hogy fölfoghatóak legyenek nemvarázslók számára, de körülbelül ez történt:

Horgany már korábban Megrim Gyorsítójának jeleit rajzolta a levegőbe az asztaltábla alatt. Most alig hallhatóan kiejtett egy szótagot, s kilőtte a varázsigét az asztal teteje mentén, ahol az füstölgő ösvényt hagyott maga után a politúrban, és szembetalálkozott, úgy félúton, Kussmester Testvér Potens Áspisvipera-permetének ezüstkígyóival, ahogy azok kilökődtek Fésűs ujjbegyéből.

A két bűvige egymásba csapódott, zöld tűzgolyóvá változott, és fölrobbant, megtöltve a szobát finom, sárga kristályokkal.

A két varázsló úgy nézett össze, hogy azon a hosszas, alapos pillantáson gesztenyét lehetett volna sütni.

Magyarán szólva, Fésűs nagyon meglepődött. Nem kellett volna. Nyolcadik szintű varázslóknak ritkán kell erőpróbát jelentő mágikus ügyességi tesztekkel szembesülniük. Elméletileg csak hét másik varázslónak van hasonlóan nagy hatalma, s minden csekélyebb varázsló, a dolog természetéből adódóan — nos, csekélyebb. Ez teszi őket olyan előzékennyé. Ám másrészt Horgany meg ötödik szintű volt.

Lehet, hogy a helyzet egész kemény fönn a csúcson, és valószínűleg még keményebb lenn az alján, de félúton fölfelé olyan kemény, hogy lópatkónak is használhatnád. Addigra a reménytelen eseteket, a lustákat, hülyéket, és kifejezetten pecheseket már kigyomlálták, a mezőny megtisztult, minden varázsló egyedül áll és minden oldalról körülvéve halálos ellenségekkel. Ott vannak a tolakodó negyedikesek alul, arra várva, hogy elbuktathassák. Ott vannak az öntelt hatodikosok fölül, égve a vágytól, hogy kiöljenek minden becsvágyat. És, na persze, mindenfelé körbe ott vannak az ötödikes társak, készen bármely alkalom megragadására, hogy egy kicsit enyhítsék a versenyt. Nincs leállás, nincs szünet. Az ötödik szintű varázsló galád és keménykötésű, acélos reflexekkel, s szeme vékony és keskeny annak a metaforikus utolsó furlongnak[7] folytonos fixírozásától, amelynek végén nyugszik a díjak díja, az Arkrektor fövege.

Az együttműködés újdonsága kezdett megtetszeni Fésűsnek. Ez itt érdemleges erő, amit rá lehet venni, hogy hasznossá tegye magát, olyan hosszan, ameddig csak szükséges. Na persze, utána, esetleg el kell majd… kedvetleníteni…

Horgany azt gondolta: patronálás. Már hallotta ezt a szót használni, bár sosem az Egyetemen belül, és tudta, azt jelenti, hogy ráveszed a fölötted állókat segítsék elő boldogulásod. Természetesen normális körülmények között egy varázsló még csak nem is álmodna arról, hogy egy kollégájának a hóna alá nyúljon, hacsak nem a halálra csiklandozást forgatja fejében. Egy versenytárs tényleges bátorításának puszta gondolata… Bár másrészt, ez a vén bolond akár segítséget is nyújthat egy darabig, és utána, nos…

Egymásra néztek kölcsönős, kelletlen elismeréssel, és határtalan bizalmatlansággal, de legalább ez olyan bizalmatlanság volt, amiről mindketten úgy érezték, lehet rá építeni. Egész azutánig.

— A neve Zseton — mondta Horgany. — Azt mondja, apját Ipszilórnak hívják.

— Vajon hány bátyja van? — kérdezte Fésűs.

— Tessék?

— Sok száz, de az is lehet, hogy sok ezer éve nem fordult elő ilyen varázslat ezen az egyetemen — közölte Fésűs. — Csak olvastam ilyesmiről.

— Kitiltottunk egy Ipszilórt harminc évvel ezelőtt — jegyezte meg Horgany. — A följegyzések szerint megnősült. Azt tudom, hogy ha lennének fiai, ümm, akkor azok varázslók lennének, de nem értem, hogy hogyan…

— Ez nem varázslás volt. Ez bűbáj volt — dőlt hátra Fésűs a székében.

Horgany a bugyborékoló politúr fölött rábámult.

— Bűbáj?

— Egy varázsló nyolcadik fia bűbájos kell legyen.

— Nem is tudtam!

— Nem reklámozzuk széles körben.

— Igen, de… bűbájosok réges-rég éltek, úgy értem, a mágia sokkal erősebb volt akkoriban, ümm, az emberek is mások voltak… nincs ennek semmi köze a, nos, szaporodáshoz — Horgany azt gondolta, nyolc fiú, ez azt jelenti, hogy nyolcszor csinálta. Legalább. Hű!

— A bűbájosok bármit megtehettek — folytatta. — Majdnem olyan hatalmasak voltak, mint az istenek. Ümm. Se vége, se hossza nem volt a bajoknak. Az istenek egyszerűen nem engednék meg többé az ilyesmit, erre mérget vehetsz.

— Nos, a bajok főleg abból származtak, hogy a bűbájosok egymás közt harcoltak — mondta Fésűs. — De csupán egy bűbájos nem fog gondot okozni. Egy megfelelő tanácsokkal ellátott bűbájos, úgy értem. Öregebb és bölcsebb elmék által.

— De hát az Arkrektor kalapját akarja!

— És miért ne lehetne az övé?

Horganynak leesett az álla. Ez túl sok volt, még neki is.

Fésűs barátságosan rámosolygott.

— De a kalap…

— Csak egy szimbólum — nyilatkozta Fésűs. — Semmi különös. Ha akarja, megkaphatja. Ez igazán csekélység. Csak egy jelkép, semmi több. Egy díszlet.

— Díszlet?

— Amit a varázslás díszelnöke visel dísznek.

— De az istenek választják ki az Arkrektort!

Fésűs fölvonta szemöldökét.

— Valóban? — firtatta, s köhécselt. — Nos, igen, föltételezem, valóban. Egy bizonyos értelemben.

— Egy bizonyos értelemben?

Fésűs fölállt, s elrendezte szoknyáját maga körül.

— Azt hiszem — mondta —, hogy neked még sokat kell tanulnod. Apropó, hol van az a kalap?

— Nem tudom — morogta Horgany, még mindig a megrázkódtatás hatása alatt. — Valahol, ümm, Virid lakosztályában, szerintem.

— Jobb lesz, ha elhozzuk — javasolta Fésűs.

Megtorpant az ajtóban, s elgondolkozva simogatta szakállát.

— Emlékszem Ipszilórra — jelentette be. — Együtt voltunk diákok. Vad fickó. Fura szokások. Remek varázsló. Na persze, még mielőtt rossz útra tért volna. Emlékszem, mulatságosan rángatózott a szemöldöke, amikor izgult — Fésűs kifejezéstelenül tekintett vissza negyvenévnyi emléken keresztül, és megborzongott.

— A kalap — emlékeztette magát. — Keressük meg! Szégyen-gyalázat lenne, ha valami történt volna vele.

Valójában a kalapnak nem állt szándékában, hogy hagyja, bármi is történjen vele, s jelenleg épp a Megfoltozott Dob felé sietett egy meglehetősen összezavarodott, feketébe öltözött tolvaj hóna alatt.

A tolvaj, ahogy ez hamarosan nyilvánvalóvá válik, különleges tolvaj. Ez a tolvaj a lopás művésze. Más tolvajok csupán elemelnek mindent, ami nincs odaszögezve, de ez a tolvaj elcsórta a szögeket is. Ez a tolvaj megbotránkoztatta Ankh egész városát azzal, hogy különleges érdeklődést mutatott az olyasmik eltulajdonítása iránt, megdöbbentő sikerrel, amik nem csak ténylegesen oda voltak szögezve, de éles szemű őrök vigyáztak rájuk megközelíthetetlen páncéltermekben. Vannak művészek, akik kifestik egy kápolna teljes mennyezetét; ő meg az a fajta tolvaj volt, aki a mondott plafont képes lenne elorozni.

Ennek a bizonyos tolvajnak tulajdonították a drágakövekkel borított kibelező kés elemelését Offler, a Krokodilisten, Templomából a vecsernye kellős közepén, és az ezüstpatkók meglovasítását a Patrícius legkiválóbb versenyparipájáról, miközben a ló épp száguldott a verseny megnyerése felé. Amikor Mimpszi Fövenyvámost, a Tolvajok Céhének alelnökét, majd' föllökték a piacon, és hazatérve észrevette, hogy a frissen lopott, maroknyi gyémánt eltűnt rejtekhelyéről, tudta, kit hibáztasson[8]. Ez az a fajta tolvaj volt, aki el tudta volna csenni a kezdeményezést, a pillanatot, és a szavakat egyenesen a szájadból.

Azonban ez volt az első alkalom, hogy olyasmit fújt meg, ami nem csupán megkérte erre halk, ám ellentmondást nem tűrő hangon, hanem pontos és valamiképp vitathatatlan utasításokat is adott arra, hogyan szabaduljon meg tőle.

Eljött az éj azon szaka, mely a fordulópontot jelöli Ankh-Morpork nyüzsgő napjában, amikor azok, akik nappal szerzik meg a mindennapit, megpihennek munkájuk után, s azok, akik becsületes munkával holdfényben keresik betevőjük, ébresztgetik magukban a lelkierőt, hogy dolgozni menjenek. A nap elérte azt a szelíd pontot, amikor már egyszerre van túl késő a besurranáshoz, és túl korán a betöréshez.

Széltoló egyedül üldögélt a zsúfolt, füstös teremben, és nem fordított túl nagy figyelmet arra, amikor árnyék vetődött az asztalra, és egy fenyegető alak leült vele szemben. Baljóslatú alakok nem voltak túl rendkívüliek ezen a helyen. A Dob féltékenyen vigyázott reputációjára, úgymint Ankh-Morpork legdivatosabb rosszhírű kocsmája, és a nagydarab troll, aki az ajtót őrizte, gondosan felülvizsgálta minden egyes vendég alkalmasságát fekete köpönyegek, parázsló szemek, varázskardok és így tovább tekintetében. Széltoló sosem jött rá, hogy a troll mit tett a híjával találtakkal. Talán megette őket.

Amikor az alak megszólalt, fátyolos hangja egy szőrmével szegélyezett fekete bársonycsuklya mélyéről érkezett.

— Csitt!

— Még nem nagyon csiccsentettem be — felelte Széltoló, aki addigra abba a lelki állapotba került, hogy nem tudott ennek ellenállni —, de igyekszem.

— Egy varázslót keresek — közölte a hang. Rekedtnek hangzott az erőfeszítéstől, hogy elváltoztassa magát, de ez, ismét csak, nem volt szokatlan a Dobban.

— Egy konkrét varázslót? — kérdezte Széltoló tartózkodóan. Az ember akár bajba is kerülhet ilyen esetekben.

— Egy mélységesen hagyománytisztelő mágust, aki nem fél kockáztatni magas jutalomért — szólt egy másik hang. Úgy tűnt, hogy az idegen hóna alatti kerek, fekete bőrdobozból.

— Aha — felelte Széltoló —, hát ez némileg leszűkíti a mezőnyt. Jár esetleg vele egy kockázatos utazás ismeretlen és valószínűleg veszélyes országokba?

— Ami azt illeti, igen.

— Találkozás egzotikus lényekkel? — mosolygott Széltoló.

— Lehetséges.

— Szinte biztos halál?

— Szinte biztosan.

Széltoló bólintott, s fölkapta kalapját.

— Nos, sok sikert kívánok a kereséshez — mondta. — Magam is segítenék, csak nem fogok.

— Mi?

— Sajnálom. Nem tudom, miért, de az ismeretlen országokban, egzotikus szörnykarmok közti biztos halál kilátását nem nekem találták ki. Már próbáltam, és nem jött össze. Én azt mondom, a suszter maradjon a kaptafánál, s engem az unatkozásra teremtettek — Fejébe csapta kalapját, s kissé bizonytalanul fölállt.

Már egész az utcára fölvezető lépcsők aljáig jutott, amikor azt mondta mögötte egy hang:

— Egy igazi varázsló belevágott volna.

Továbbmehetett volna. Föllépdelhetett volna a lépcsőkön, ki az utcára, vehetett volna egy pizzát a klaccsi fogd-és-viddben a Vontatókampó Sikátorban, aztán lefekhetett volna aludni. Akkor a történelem teljesen más lett volna, s az igazat megvallva, sokkal, de sokkal rövidebb, de legalább alhatott volna egy jót, bár persze csak a padlón.

A jövő visszatartotta lélegzetét, várva, hogy Széltoló eldülöngéljen.

Nem tette, méghozzá három okból. Az egyik az alkohol volt. A másik a büszkeség csöppnyi lángja, amely még a legóvatosabb gyáva szívében is ott pislog. De a harmadik a hang volt.

Gyönyörű hang volt. Úgy hangzott, ahogy a vad selyem kinéz.

A varázslók meg a szex témája eléggé bonyolult, de ahogy már jeleztük, lényegében így lehet tömören összefoglalni: amikor borozás, nők és éneklés kerülnek szóba, a varázslók annyit ihatnak és dudorászhatnak, amennyit csak akarnak.

A fiatal mágusoknak adott magyarázat az, hogy a mágia gyakorlása kemény és igényes meló, ami inkompatibilis ragacsos, kínos és faramuci tevékenységekkel. Sokkal ésszerűbb, mondták nekik, ha fölhagynak az aggódással az ilyesmi miatt, és inkább sort kerítenek arra, hogy megbirkózzanak Waddelej Okkult Ábécéskönyvével. Érdekes módon ez valahogy nem tűnt kielégítőnek, és a fiatal varázslók azt gyanították, hogy mindennek igazi oka az, hogy a szabályokat vén varázslók állítják föl. Rossz emlékezőtehetséggel. Az ifjak nagyot tévedtek, bár a valódi okot réges-rég elfeledték: ha a varázslók lépten-nyomon a nemzés nemes tevékenységéhez foghatnának, fölmerülne a bűbáj kockázata.

Természetesen Széltoló már megfordult itt-ott, s látott egyet s mást, és olyan mértékben lerázta magáról korai neveltetését, hogy némelykor képes volt akár órákat is eltölteni egy nő társaságában anélkül, hogy kénytelen lett volna elrohanni jeges ülőfürdőt venni meg lepihenni. De ez a hang még egy szobrot is rá tudott volna venni arra, hogy leszálljon piedesztáljáról néhány gyors körre a sportpályán meg ötven fekvőtámaszra. Olyan volt ez a hang, amin egy szimpla 'Jó reggelt!' is ágyba csábító invitálásnak hangzott volna.

Az idegen hátralökte csuklyáját, s kirázta hosszú haját. Ami csaknem tiszta fehér volt. Mivel a bőre meg aranyszínűre barnult, az általános összhatás, a legenyhébb becslés szerint, úgy ütötte meg a férfiúi libidót, mint egy ólomcső.

Széltoló habozott, s elvesztett egy remek alkalmat arra, hogy nyugton maradjon. A lépcsők tetejéről egy borízű trollhang hallatszott:

— É, monddam, hoggy nem mehecc be…

A nő előreszökkent, s a kerek bőrdobozt Széltoló kezébe nyomta.

— Gyorsan, velem kell jönnöd! — mondta. — Nagy veszélyben vagy!

— Miért?

— Mert megöllek, ha nem jössz.

— Oké, de várj egy percet, ebben az esetben… — Széltoló erőtlenül ellenkezett.

A Patrícius személyes gárdájának három tagja bukkant föl a lépcsők tetején. Vezetőjük leragyogott a teremre. A sugárzó mosoly azt sugallta, hogy szándékában áll egyes-egyedül élvezni a viccet.

— Senki se ne mozduljon! — javasolta.

Széltoló csörömpölést hallott maga mögött, ahogy további gárdisták érkeztek a hátsó bejáraton.

A Dob többi vendége megtorpant, kezük a válogatott markolatokon. Ezek nem a közönséges — óvatos és nyíltan korrupt — városi őrséghez tartoztak. Ezek sétáló izomhegyek voltak és abszolút megvesztegethetetlenek, már csak azért is, mert a Patrícius bárki mást felül tudott licitálni. Mindegy, mert úgy látszott, hogy nem keresnek senki mást, csak a nőt. A klientúra maradéka ellazult, s készen állt, hogy élvezze a show-t. A végén majd érdemes lesz becsatlakozni, amint bizonyosan eldőlt, melyik a nyerő oldal.

Széltoló érezte, hogy fokozódik csuklóján a nyomás.

— Megőrültél? — sziszegte. — Ez beavatkozás az Ember dolgába!

Valami suhogott, s az őrmester vállából hirtelen kihajtott egy késmarkolat. Aztán a lány körbeperdült, és sebészi pontossággal egy apró lábat plántált az ajtón keresztül elsőként érkezett gárdista ágyékába. Húsz pár szem borult részvétteljesen könnybe.

Széltoló megragadta kalapját, és megpróbált a legközelebbi asztal alá bukni, de az a markolás acélból volt. A kővetkező közelítő gárdista a combjába kapott egy kést. Aztán a lány egy nagyon hosszú tűhöz hasonlatos kardot rántott, és fenyegetően fölemelte.

— Még valaki? — érdeklődött.

A gárdisták egyike fölemelte az íjpuskáját. A Könyvtáros, az itala fölé görnyedve, kinyújtott egy lusta kart — mint két seprűnyél gumival összemadzagolva —, és hátrapofozta. A nyíl visszapattant a csillagról Széltoló kalapján, s a falba csapódott egy jó nevű lánykereskedő mellett, aki két asztallal arrébb ült. A testőrei rögvest bevettek egy újabb kést, ami épp csak elhibázott egy tolvajt a terem másik végén, aki erre fölkapott egy padot, és hozzávágta két gárdistához, akik teljes erővel csapódtak a legközelebbi ivókba. Ezek után egyik dolog a másikhoz vezetett, s hamarosan mindenki küzdött, hogy megszerezzen valamit — kiutat, menekvést vagy elégtételt.

Széltoló azon kapta magát, hogy könyörtelenül a pult mögé húzzák. A kocsmáros a pénzeszacskóin üldögélt a pult alatt, térdén keresztbe két machetéval, békében szopogatva italát. Néha összerándult az összetörő bútor zajától.

Az utolsó, amit Széltoló megpillantott, mielőtt elhurcolták, a Könyvtáros volt. Annak ellenére, hogy úgy nézett ki, mint egy vízzel töltött, szőrös gumizsák, az orángutánnak a teremben lévők mindegyikét érintő befolyásolási és hozzáférési kapacitása volt, és jelenleg egy gárdista vállán csimpaszkodott, megpróbálva, mérsékelt sikerrel, lecsavarni annak fejét.

Sokkal jelentősebbnek érezte Széltoló azt a tényt, hogy fölfelé vonszolják.

— Drága hölgyem — mondta kétségbeesetten —, mi jár a fejedben?

— Van mód kijutni a tetőre?

— Igen. Mi van ebben a dobozban?

— Ssss!

A lány megállt az elhanyagolt folyosó egyik kanyarulatában, benyúlt az övén lógó tarsolyba, s széthintett egy maréknyi apró fémtárgyat a padlóra maguk mögött. Mindegyik négy szögből készült, oly módon összehegesztve, hogy bárhogyan estek le, egy mindig fölfelé mutatott.

A lány kritikusan szemlélte a legközelebbi ajtónyílást.

— Nincs nálad úgy négylábnyi vajvágódrót, ugye? — kérdezte vágyakozva. Előhúzott még egy hajítókést, s föl-le dobálgatta.

— Nem hinném — válaszolta Széltoló elgyöngülten.

— Kár. Kifogytam belőle. Oké, gyerünk tovább!

— Miért? Nem követtem el semmit!

A lány odament a legközelebbi ablakhoz, kilökte az ablaktáblákat, s megtorpant egyik lábával a párkány fölött.

— Rendben — vetette oda a válla fölött. — Csak maradj itt, és magyarázd el a gárdistáknak!

— Miért kergetnek téged?

— Nem tudom.

— Ugyan már! Kell, hogy valami oka legyen!

— Ó, ok az van rengeteg. Csak azt nem tudom, melyik. Jössz?

Széltoló tétovázott. A Patrícius személyes gárdáját nem a társadalmi békefenntartással rokonszenvező hozzáállásáról ismerték, ehelyett jobb' szerettek darabkákat levagdosni a polgárokból. Azok között a dolgok között, amikben nem láttak sok fantáziát, akadt az is, nos, alapjában véve az, hogy emberek vannak velük egy univerzumban. Elszaladni előlük valószínűleg főbenjáró vétségnek számít.

— Azt hiszem, esetleg veled megyek — mondta lovagiasan. — Egy lány egyedül bajba kerülhet ebben a városban.

Fagyos köd töltötte meg Ankh-Morpork utcáit. Az utcai árusok fáklyái kis sárga fényudvarokat hoztak létre a ködös gomolygásban.

A lány kilesett egy sarkon.

— Elvesztettük őket — jelentette ki. — Hagyd abba a reszketést. Most már biztonságban vagy.

— Mi, úgy érted, tökegyedül egy női mániákus gyilkossal? — érdeklődött Széltoló. — Remek.

A lány lazán kinevette.

— Figyeltelek — mondta. — Egy órával ezelőtt attól féltél, hogy a jövőd unalmas és érdektelen lesz.

— Azt akarom, hogy unalmas és érdektelen legyen — közölte keserűen Széltoló. — Attól félek, hogy rövid lesz.

— Fordíts hátat! — parancsolta a lány, behúzódva egy sikátorba.

— Szó sem lehet róla!

— Le fogom venni a ruhám.

Széltoló megpördült, arca elvörösödött. Suhogás hallatszott mögötte, s megcsapta egy illatfuvallat. Egy idő múlva így szólt a lány:

— Most már visszafordulhatsz.

Nem tette.

— Ne aggódj! Fölvettem egy másikat.

A varázsló kinyitotta szemét. A lány illedelmes fehér csipkeruhát viselt elbűvölően puffos ujjakkal. A varázsló kinyitotta száját. Rádöbbent, hogy mindez idáig a baj, amibe került, csak egyszerű, mérsékelt baj volt, semmi olyan, amiből ne tudta volna kidumálni magát, ha valamirevaló esélyhez jut, vagy annak hiányában legalább egy mozgó rajt nyújtotta előnyhöz. Az agya sürgős üzeneteket továbbított elszaladóizmaihoz, de még mielőtt célba érhettek volna, a lány újra megragadta karját.

— Tényleg nem kéne ennyire idegeskedned — mondta kedvesen. — Gyere, vessünk egy pillantást erre a dologra.

Lehúzta a fedelet a kerek dobozról Széltoló ellenállásra képtelen kezében, s kivette az Arkrektor kalapját.

A csúcs körüli oktarinok a spektrum mind a nyolc színében ragyogtak, azt a fajta effektust hozva létre a ködös sikátorban, aminek nem mágikus eszközökkel történő eléréséhez egy rendkívül ügyes trükkmesterre és egy egész készlet sztárszűrőre lenne szükség. Ahogy a lány a magasba emelte, a kalap megteremtette saját színcsillagködét, amit törvényes körülmények között csak nagyon kevés ember láthat.

Széltoló óvatosan térdre rogyott.

A lány meghökkenve nézett rá.

— Fölmondta a lábad a szolgálatot?

— Ez… ez a kalap. Az Arkrektor kalapja — krákogta Széltoló. Összeszűkült a szeme. — Elloptad! — kiáltotta, talpra küzdötte magát, és a csillogó karima után kapott.

— Ez csak egy kalap.

— Azonnal add ide nekem! Asszony nem érintheti! Ez a varázslóké!

— Miért jöttél ennyire indulatba? — kérdezte a lány.

Széltoló kinyitotta a száját. Széltoló becsukta a száját.

Azt akarta mondani: Ez az Arkrektor kalapja, hát nem érted? Ezt az összes varázsló feje viseli, nos, az összes varázsló fejének feje, nem, képletesen minden varázsló viseli, legalábbis potenciálisan, és ez az, amire minden varázsló áhít, a szervezett varázslás szimbóluma, a hivatás csúcspontja, ez egy jelkép, ez az, amit jelent minden varázsló számára…

És így tovább. Széltolónak meséltek a kalapról első egyetemi napján, s amit mondtak neki, úgy süllyedt befolyásolható elméjébe, mint ólomsúly a kocsonyába. Nem sok dologban volt biztos a világgal kapcsolatosan, ám megingathatatlan bizonyossággal tudta, hogy az Arkrektor kalapja fontos. Talán még a varázslóknak is szüksége van arra, hogy legyen egy kis varázs az életükben.

Széltoló, szólt a kalap.

A varázsló rámeredt a lányra.

— Beszélt hozzám!

— Mint egy hang a fejedben?

— Igen!

— Velem is ezt tette.

— De tudta a nevem is!

Persze, hogy tudjuk, te tökfilkó, végtére is, mi egy mágikus kalap volnánk.

A kalap hangja nem csupán anyagszerű volt. Különös kórusjellegű hatást is keltett, mintha rettentő sok hang beszélne egyszerre, csaknem tökéletesen egyszólamban.

Széltoló összeszedte magát.

— Ó nagyságos és csodálatos kalap — kezdte dagályosan —, sújts le erre az arcátlan leányzóra, akinek pimaszsága, nem is, p…

Ó, hallgass már el! Azért lopott el minket, mert megparancsoltuk neki. És nehezen sikerült kockázatos megmenekülés volt, az bizony.

— De ő egy… — Széltoló habozott. — Ő a női fajtához… — motyogta.

Akárcsak anyád.

— Igen, de, nos, ő elmenekült, mielőtt megszülettem — morogta Széltoló.

A város összes rosszhírű kocsmájából, amikbe bemehettél volna, neked pont az övébe kellett besétálnod, panaszkodott a kalap.

— Ő volt az egyetlen varázsló, akit találni tudtam — közölte a lány. — Úgy is néz ki. Rá van írva a kalapjára, hogy „Varászlo” meg minden.

Ne higgy el mindent, amít olvasol. Mindegy, most már túl késő. Nincs sok időnk.

— Várjunk csak, várjunk csak! — vágott közbe sietősen Széltoló. — Mi folyik itt? Azt akartad, hogy ellopjon? Miért nincs sok időnk? — vádlón mutatott ujjával a kalapra. — Különben is, nem engedheted meg magadnak, hogy ellopjanak, a helyed a… az Arkrektor fején van! Ma este volt a szertartás, ott kellett volna legyek én is…

Valami rettenetes zajlik az Egyetemen. Életbevágó, hogy minket ne vigyenek vissza, érted? Klaccsba kell vigyél minket, ahol van valaki, aki alkalmas a viselésemre.

— Miért? — Van valami nagyon fura ebben a hangban, döntötte el Széltoló. Lehetetlennek tűnt nem engedelmeskedni neki, mintha tömör végzet lenne. Ha arra utasítana, hogy ugorjak le egy szirtfokról, gondolta, már félúton lennék lefelé, mire eszembe jutna, hogy ne fogadjak neki szót.

Küszöbön áll a varázslóság halála.

Széltoló bűntudatosan pislogott körbe.

— Miért? — firtatta.

Esedékes a világ vége.

— Mi, már megint?

Komolyan mondom, felelte a kalap dacosan. A Jégóriások Diadala, az Apokralipszis, az Istenek Uzsonnaideje, az egész hóbelevanc.

— Meg tudjuk állítani?

A jövő bizonytalan ezen a ponton.

Széltoló eltökélt rémületet tükröző arckifejezése lassan kifehéredett.

— Ez egy rejtvény?

Talán egyszerűbb lenne, ha csak csinálnád, amit mondanak neked, s meg sem próbálnád megérteni a dolgokat, mordult a kalap. Te meg, ifjú leányzó, vissza fogsz tenni minket a dobozunkba. Hamarosan rengetegen fognak keresni minket.

— Hé, várj egy cseppet — mondta Széltoló. — Éveken át láttalak errefelé, és korábban sose beszéltél.

Nem akadt semmi, aminek közlését szükségesnek véltem.

Széltoló bólintott. Ez ésszerűen hangzott.

— Figyelj, csak hajítsd bele a dobozába, és induljunk már! — sürgette a lány.

— Egy kissé több tiszteletet, ha lehetne, ifjú hölgy — utasította rendre gőgösen Széltoló. — Ez, amit itt megszólítasz, történetesen az ősi varázslás szimbóluma.

— Te fogod hurcolni — válaszolta a lány.

— Hé, figyelj csak — szólt utána Széltoló a lány mögött küszködve, ahogy az végigsöpört a sikátorokon, átkelt egy keskeny utcán, s belépett a következő sikátorba két ház között, amik olyan részegen dűltek egymásnak, hogy felső emeleteik ténylegesen érintkeztek. A lány megtorpant.

— Igen? — csattant föl.

— Te vagy a titokzatos tolvaj, ugye? — faggatta a varázsló. — Mindenki rólad beszél, hogyan emeltél el dolgokat bezárt szobákból, meg minden. Nem ilyennek képzeltelek…

— Ó? — szólt fagyosan a lány. — Hát milyennek?

— Nos… alacsonyabb vagy.

— Ugyan, menj már.

Az utcai fáklyatartók, amúgy sem különösebben szokásosak a város ezen részén, itt teljesen elfogytak. Nem volt semmi, csak éber sötétség előttük.

— Azt mondtam, menj már — ismételte a lány. — Mitől félsz?

Széltoló nagy levegőt vett.

— Gyilkosoktól, útonállóktól, tolvajoktól, orgyilkosoktól, zsebtolvajoktól, zsebmetszőktől, haramiáktól, vérfagyasztó kacajoktól, martalócoktól, rablóktól, és nemi erőszaktól — sorolta. — Ez itt a Gyehenna, ahová mész![9]

— Igen, de a minket keresők ide nem fognak jönni — szögezte le a lány.

— Ó, dehogynem, csak kimenni nem fognak — jajdult Széltoló. — Meg én sem. Úgy értem, egy gyönyörű fiatal nő, mint te… még a gondolata is elviselhetetlen… úgy értem, az itteniek némelyike…

— De itt vagy nekem te, hogy megvédj — mondta a lány.

Széltoló azt gondolta, hogy hallja a menetelő léptek robaját néhány utcával arrébb.

— Tudod — sóhajtotta —, tudtam, hogy ezt fogod mondani.

Egy igazi férfi végig kell menjen ezeken a galád utcákon, gondolta. És esetleg majd az egyikben futásnak eredhet.

Ez a ködös tavaszi éjszaka annyira fekete a Gyehennában, hogy túl sötét van ahhoz, hogy Széltoló haladását kivehessünk a vészjósló utcákon, ezért a leíró részt fölemeljük az ékes tetők s kitekeredett kémények erdeje fölé, s megcsodáljuk azt a néhány pislákoló csillagot, amik fényének sikerült átdöfni a párateli gomolygást. A beszámoló megkísérli az alulról fölhallatszó zajok figyelmen kívül hagyását — a lábdobogást, a hajszákat, a húsbavágó neszeket, a nyögéseket, és az elfojtott sikolyokat. Lehetséges, hogy valami vadállat szabadult a Gyehennára kétheti éhkoppos diéta után.

Valahol a Gyehenna középpontjának közelében — ezt a kerületet még sosem tudták kielégítően föltérképezni — van egy kis udvar. Itt legalább vannak fáklyák a falakon, de a fény, amit kibocsátanak, magának a Gyehennának a fénye: hitvány, vérvörös, belseje sötét.

Széltoló betántorgott az udvarba, s a falnak dőlt támaszért. A lány könnyedén lépett a vöröslő fénybe mögötte, halkan dúdolva magában.

— Jól vagy? — kérdezte.

— Nrrgh — felelte Széltoló.

— Tessék?

— Azok a férfiak… — bugyborékolta a varázsló —, úgy értem, ahogy belerúgtál az ő… amikor megragadtad őket az ő… amikor az egyikbe beledöftél, pont bele az ő… ki vagy te?

— A nevem Conina.

Széltoló bambán bámult rá egy ideig.

— Sajnálom — mondta —, nem ugrik be semmi.

— Még nem vagyok itt régóta — mutatta ki a lány.

— Igen, egy pillanatig sem hittem, hogy idevalósi vagy — bólogatott a varázsló. — Akkor már hallottam volna rólad.

— Itt vettem ki szállást. Bemegyünk?

Széltoló fölpislogott a köpködő fáklyák füstös fényében épp csak kivehető ütött-kopott rúdra, ami azt jelölte, hogy a kis, sötét ajtó mögötti vendégfogadó a Troll Kobakja.

Esetleg egyesek azt gondolhatják, hogy a Megfoltozott Dob, illetlen tömegverekedés színhelye csupán egy órával ezelőtt, topis, rosszhírű kocsma. Valójában egy tekintélyes rosszhírű kocsma. Vendégeinek van egyfajta faragatlan tiszteletreméltósága — esetleg megölik egymást afféle nemtörődöm módon, hasonszőrűek maguk közt, de nem gyűlölködve teszik. Egy gyerek bemehet egy pohár limonádéra azzal a biztos tudattal, hogy nem éri rosszabb annál a fülesnél, amit anyjától fog kapni, amikor az meghallja kibővült szókincsét. Közismert tény volt, hogy csendes éjeken, meg amikor biztos volt benne, hogy a Könyvtáros nem fog eljönni, a kocsmáros sósmogyorós tálkákat rakott ki a pultra.

A Troll Kobakja egy másféle bűz pöcegödre. Törzsvendégei, föltéve, hogy jó útra térnek, rendbe hozzák maguk, és a felismerhetetlenségig följavítják általános megjelenésük, esetleg akkor, de tényleg csak esetleg, törekedhetnek arra, hogy az emberiség cégéres söpredékeként vegyék őket számításba. És a Gyehennában a söpredék az söpredék.

Mellesleg, az izé a rúdon nem cégér. Amikor úgy határoztak, hogy a helyet a Troll Kobakjának fogják elnevezni, nem cicóztak.

Hányingerrel küszködve és melléhez szorítva a morgolódó kalapdobozt, Széltoló belépett.

Csönd. Körülburkolta őket, majdnem olyan vastagon, mint annak a tucatnyi szubsztanciának füstje, amiktől garantáltan sajttá aszalódik a normális szürkeállomány.

Egy asztal tetején egy pár kocka zörögve megállt. Nagyon hangosak voltak, és valószínűleg nem Széltoló szerencseszámát mutatták.

Aki, ahogy követte Conina illedelmes és meglepően pöttöm alakját a terembe, tudatában volt a többtucatnyi vendég fixírozásának. Oldalvást a rosszindulatúan sandító férfiarcokra pillogott — ezek gondolkozás nélkül megölnék, és valójában ezt lényegesen egyszerűbb tevékenységnek találnák, mint a gondolkodást.

Ahol egy jó nevű kocsmában a pult állt volna, csak egy sor zömök fekete palack és egy pár bakra fektetett nagy hordó volt látható a fal mentén.

A csönd feszesebbé vált, mint egy érszorító. Bármelyik pillanatban, gondolta Széltoló.

Egy nagydarab, kövér pasas, aki csak egy szőrmellényt meg egy bőr ágyékkötőt viselt, hátralökte zsámolyát, lábra tápászkodott, s gonoszul kollégáira kacsintott. Amikor szája kitárult, olyan volt, mint egy lyuk, széllel.

— Pasit keres, kishölgy? — kérdezte.

A lány fölnézett rá.

— Kérem, menjen innen!

Nevetéskígyó tekeredett körbe a teremben. Conina szája, akár egy levélszekrény, csattanva csukódott.

— Á! — kuncogott a megtermett fickó. — Jól van, szeretem, ha egy csajban van spiritusz…

Conina keze megmozdult. Sápadtan, elmosódottan látszott csak, megállva itt meg itt: a hitetlenkedés néhány másodperce után a férfi aprót nyögött, és nagyon lassan összecsuklott.

Széltoló hátrálva összehúzta magát, ahogy a teremben minden egyes férfi előrehajolt. Ösztöne azt sikította, fusson, ha kedves az élete, s tudta, hogy ez az az ösztön, aminek ha engedne, azonnal meggyilkolnák. A Gyehenna van odakinn! Akármi fog történni vele ezután, itt fog vele történni. Ez nem volt igazán megnyugtató gondolat.

Egy kéz záródott szájára. Két másik kiragadta a kalapdobozt a kezéből.

Conina pördült el mellette, megemelve szoknyáját, hogy egy takaros lábikót helyezzen el a Széltoló dereka melletti célponton. Valaki belenyögdécselt a fülébe, és összeesett. Ahogy a lány kecsesen körbepiruettezett, fölkapott két palackot, a polcon kitörte az aljuk, s landolva maga előtt tartotta a palackok fogazott végét. Az utca szlengje morporki tőrnek nevezi az ilyet.

Ezekkel szembesülve, a Troll Kobakjának közönsége elvesztette érdeklődését.

— Valaki megszerezte a kalapot — motyogta Széltoló kiszáradt ajkakkal. — Kilopóztak a hátsó ajtón.

A lány rámeredt, aztán az ajtó felé vetődött. A Kobak vendégeinek tömege automatikusan szétnyílt előtte, mint cápák fölismerve egy másik cápát, s Széltoló idegesen utánairamlott, még mielőtt bármiféle végkövetkeztetésre jutnának vele kapcsolatban.

Kirohantak egy másik sikátorba, s végigszaladtak rajta. Széltoló megpróbált lépést tartani a lánnyal, mert a lányt követőkkel gyakorta előfordult, hogy szúrós dolgokba léptek, és a varázsló nem volt benne biztos, hogy Conina emlékszik rá, hogy azonos oldalon állnak, akármelyik oldal legyen is az.

Vékonyan szemerkélt, csak úgy fél szívvel. És a sikátor végén halvány, kékes izzás ragyogott.

— Várj!

A rémület Széltoló hangjában elégségesnek bizonyult a lány lelassításához.

— Mi a gond?

— Miért állt meg?

— Meg fogom kérdezni tőle — jelentette ki Conina szigorúan.

— Miért borítja hó?

A lány megtorpant, csípőre tett kézzel megfordult, egyik lába türelmetlenül topogott a nedves kockakövön.

— Széltoló, még csak egy órája ismerlek, és megdöbbentőnek találom, hogy ennyi ideig is életben maradtál!

— Igen, de élek, nem igaz? Valamiféle tehetségem van hozzá. Kérdezz meg bárkit. Rab vagyok.

— Minek a rabja?

— Az életé. Már kisgyerekkoromban rákaptam, és nem akarok leszokni róla, és hidd el nekem, hogy ez itt nincs rendben!

Conina visszanézett a csillogó kék aurával körbevett alakra. Úgy tűnt, hogy a fazon a kezében tartott valamit nézi.

Hó hullott a vállára, mint az igazán pocsék korpa. Halálos korpa. Széltolónak érzéke volt az ilyesmihez, s eltöltötte a mélységes gyanú, hogy a fickó olyan helyre távozott, ahol semmiféle sampon nem segíthet rajta.

A sziporkázó fal mentén odaoldalogtak.

— Valami nagyon fura ezen a pasin — értett egyet Conina.

— Arra gondolsz, hogy van egy saját hóvihara?

— Nem úgy néz ki, mintha nagyon izgatná. Mosolyog.

— Fagyos mosolynak mondanám.

A férfi jégcsapos keze épp leemelte a doboz tetejét, és a kalap oktarinjainak izzó fénye mohó szemekbe ragyogott bele, amiket már erősen megcsípett a fagy.

— Ismered? — kérdezte Conina.

Széltoló vállat vont.

— Láttam már őt — ismerte el. — Róka Larrynek, vagy Nyárihermelin Feznek, vagy valami ilyesminek hívta magát. Valami rágcsálónak, az biztos. Csak ellop dolgokat, amúgy ártalmatlan.

— Hihetetlenül hidegnek néz ki — borzongott Conina.

— Szerintem melegebb éghajlatra távozott. Nem gondolod, hogy be kéne csukjuk a dobozt?

Most már tökéletesen biztonságos, mondta a hang az izzás közepéről. És imígyen vesszen a varázslóság összes ellensége.

Széltolónak esze ágában sem volt megbízni abban, amit a kalap mondott.

— Szükségünk lesz valamire, amivel rácsukhatjuk a fedelét — motyogta. — Egy késre vagy ilyesmire. Van nálad egy, nem igaz?

— Fordulj el — figyelmeztette Conina.

Suhogás hallatszott, s újra parfümillat csapta meg.

— Most már visszafordulhatsz.

Széltolónak nyújtott egy tizenkét hüvelykes hajítókért. A varázsló óvakodva vette át. Kis fémrészecskék csillogtak az élén.

— Kösz — visszafordult. — Nem maradsz késtelen, ugye?

— Van másik.

— Fogadni mertem volna.

Széltoló óvatosan kinyúlt a késsel. Ahogy az megközelítette a bőrdobozt, pengéje elfehéredett s elkezdett gőzölögni. A varázsló nyüszögött kicsit, mikor a hideg megcsapta a kezét — egy égető, csontig döfő hideg, egy hideg, ami fölkúszott karján, s eltökélten támadta meg az agyát. Széltoló akcióba kényszerítette elgémberedett ujjait, és, nagy erőfeszítéssel, a penge hegyével megbökte a tető szélét.

A ragyogás elhalványult. A hó ólmos esővé, aztán szemerkéléssé olvadt.

Conina oldalba bökte, s kihúzta a dobozt átfagyott kezéből.

— Bárcsak lenne valami, amit tehetnénk érte. Nem tűnik helyesnek csak úgy itt hagyni a fickót.

— Nem hiszem, hogy törődne vele — jegyezte meg Széltoló mély meggyőződéssel.

— Jó, de legalább támasszuk a falnak. Vagy valami.

Széltoló bólintott, s megragadta a megfagyott tolvajt jégcsapkezénél fogva. A férfi kicsúszott a markából, s a macskakövekre esett.

Ahol széttört.

Conina a darabokra meredt.

— Örrg — mondta.

Volt valami kavarodás följebb a sikátorban, a Troll Kobakjának hátsó ajtaja körül. Széltoló érezte, hogy kikapják a kést kezéből, ami aztán lapos röppályán elsüvített a füle mellett, és húsz yarddal arrébb a kapufélfába vágódott. Egy addig kikukucskáló fej sietősen visszahúzódott.

— Jobb lesz, ha megyünk — közölte Conina végignyargalva a sikátoron. — Van valami hely, ahol elrejtőzhetnénk? Nálad?

— Általában az Egyetemen alszom — felelte Széltoló mögötte szökdécselve.

Tilos visszatérned az Egyetemre, mordult föl a kalap a doboz mélyéről. Széltoló szórakozottan biccentett. Az ötlet valóban nem tűnt túl vonzónak.

— Mindegy, mert nőket úgysem engednek be sötétedés után — tette hozzá.

— És sötétedés előtt?

— Akkor sem.

Conina sóhajtott.

— Ez hülyeség. Mégis, mivel tudnak előhozakodni a varázslók a nőkkel szemben?

Széltoló összeráncolta a homlokát.

— Nekünk nem szabad fölhoznunk semmit nőkkel szemben — mondta. — Pont ez a dolog lényege.

Baljóslatú szürke köd gomolygott Morpork dokkjain végig, csöpögve a csarnakzatokról, részeges háztetők köré tekeredve, sikátorokban ólálkodva. Éjszaka a dokkok területe némelyek szerint még veszélyesebb, mint a Gyehenna. Két rabló, egy alamuszi tolvaj, és valaki, aki csupán megérintette Conina vállát, hogy megkérdezze tőle, mennyi az idő, ezzel csak egyetérteni tudott volna.

— Nem haragszol meg, ha kérdezek valamit? — firtatta óvatosan Széltoló, átlépve a peches gyalogos fölött, aki magánkínja köré gömbölyödve feküdt a földön.

— Nos?

— Úgy értem, nem szeretnélek felingerelni.

— Nos?

— Csak annyi, hogy kénytelen voltam észrevenni…

— Hmmm?

— Van ez a bizonyos szokásod idegenekkel szemben — Széltoló lebukott, de nem történt semmi.

— Mit csinálsz odalenn? — csodálkozott Conina.

— Bocs.

— Tudom, mire gondolsz. Nem tehetek róla, az apámra hasonlítok.

— És ki az? Cohen, a Barbár? — Széltoló vigyorgott, hogy mutassa, viccnek szánta. Legalábbis a szája egy kétségbeesett félholdba görbült.

— Nincs ebben semmi nevetséges, varázsló.

— Mi?

— Én nem tehetek róla.

Széltoló ajka hangtalanul mozgott.

— Már megbocsáss — kezdte. — Jól értettelek? Az apád tényleg Cohen, a Barbár?

— Igen — a lány mogorván nézett Széltolóra. — Mindenkinek kell legyen egy apja — tette hozzá. — Úgy képzelem, hogy még neked is.

Kikukucskált egy sarkon.

— Tiszta a levegő. Gyerünk! — javasolta, és aztán, amikor már továbbmentek a nedves macskaköveken, folytatta. — Valószínűnek tartom, hogy a te apád meg varázsló volt.

— Nem hinném — állította Széltoló. — A varázslóságnak tilos családi vonássá válnia — Elhallgatott. Ismerte Cohent, még vendég is volt az egyik esküvőjén, amikor a hős elvett egy Conina-korú lányt; azt igazán el lehet mondani Cohenről, hogy minden óráját telezsúfolta percekkel. — Rengetegen szeretnének Cohenra ütni, úgy értem, ő volt a legremekebb harcos, a legnagyszerűbb tolvaj, ő…

— Rengeteg pasas — csattant föl Conina. A falhoz támaszkodott, s Széltolóra meredt.

— Figyelj — mondta. — Van az a hosszú szó, tudod, egy öreg boszorka említette nekem… nem jut eszembe… ti varázslók ismeritek a hosszú szavakat.

Széltoló hosszú szavakra próbált gondolni.

— Elkelkáposztásíthatatlanság? — ajánlotta önként.

A lány ingerülten rázta a fejét.

— Azt jelenti, hogy a szüleidre hasonlítasz.

Széltoló összevonta szemöldökét. A szülők tárgykörében nem jeleskedett.

— Kleptománia? Recidivizmus? — reszkírozta meg.

— Hával kezdődik.

— Hedonizmus? — sugallta kétségbeesetten Széltoló.

— Hereditarikuss — bizonytalankodott Conina. — Az a boszorkány elmagyarázta nekem. Az anyám táncosnő volt valamelyik őrült isten templomában, és apa megmentette őt, és… egy darabig együtt maradtak. Azt mondják, hogy a külsőm és az alakom anyutól örököltem.

— És mindkettő nagyon csinos, mondhatom — jelentette ki Széltoló reménytelenül udvarolva.

A lány elpirult.

— Nos, igen, de tőle meg olyan izmokat örököltem, amikkel kiköthetnél egy hajót, olyan reflexeket, mint egy kobra fonó bádogon, rettentően erős késztetést, hogy ellopjak dolgokat, meg valahányszor csak találkozom valakivel, azt a szörnyű érzést, hogy kilencven lépésről kést kéne hajítsak a szemébe. Képes vagyok rá — tette hozzá árnyalatnyi büszkeséggel.

— Hú!

— Az ilyesmi általában elkedvetleníti a férfiakat.

— Nos, nem csoda — mondta elgyöngülve Széltoló.

— Úgy értem, miután rájönnek, egyáltalán nem könnyű megtartani egy udvarlót.

— Kivéve a torkánál fogva, úgy képzelem — nyögte Széltoló.

— Nem az, amire szükséged lenne egy jó kapcsolat kialakításához.

— Nem, ezt belátom — értett egyet Széltoló. — Mégis, egész klassz, ha híres barbár tolvajjá szeretnél válni.

— De nem akkor — fanyalgott Conina —, ha fodrász szeretnél lenni.

— Á.

Mindketten belebámultak a ködbe.

— Tényleg fodrász? — kíváncsiskodott Széltoló.

Conina sóhajtott.

— Nem hinném, hogy sokan áhítoznának egy barbár fodrászra — jegyezte meg Széltoló. — Úgy értem, senki se szeretne egy gyors hajmosást lefejezéssel.

— Csak hát minden egyes alkalommal, amikor megpillantok egy manikűrkészletet, ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy vagdalkozni kezdjek egy kétkezes körömráspollyal. Úgy értem, karddal — magyarázta Conina.

Széltoló sóhajtott.

— Tudom, milyen ez — bólintott. — Én varázsló szerettem volna lenni.

— De te varázsló vagy.

— Á. Nos, természetesen, de…

— Csönd!

Széltoló azon kapta magát, hogy a falhoz döngölték, ahonnan a kondenzált köd egy vékony erecskéje megmagyarázhatatlanul elkezdett leszivárogni a nyakán. Conina kezében misztikusan ott termett egy széles hajítókés, s a lány úgy lapult meg, mint egy őserdei állat, vagy, ami még rosszabb, őserdei ember.

— Mi… — kezdte Széltoló.

— Kuss! — sziszegte a lány. — Valami jön!

Egyetlen gördülékeny mozdulattal fölállt, fél lábon megpördült, s elhajította a kést.

Egy kongó, tompa puffanás hallatszott.

Conina állt és bámult. Most az egyszer az ereiben cirkuláló hősi vér, amely egy fehér köpenyben eltöltendő élet minden esélyét megfojtotta, teljesen tanácstalan volt.

— Épp most öltem meg egy fadobozt — nyilatkozta.

Széltoló kikukucskált a sarkon túlra.

A Poggyász a csöpögő utcán állt, a kés még rezgett tetejében, s a lányt nézte. Aztán kissé helyzetet változtatott, pici lábai szövevényes tangólépésben mozogtak, és Széltolóra meredt. A Poggyásznak egyáltalán nem voltak megkülönböztető vonásai, eltekintve egy zártól meg egy pár zsanértól, de jobban tudott bámulni, mint egy sziklányi iguána. Képes lett volna addig fixírozni egy üvegszemű szobrot, amíg az elfordul. Amikor pedig a cserbenhagyott szenvedő pillantására került sor, a Poggyász hagyta volna az átlagos jól megrúgott spánielt visszabúslakodni kutyaóljába. A Poggyászból egyébként több nyílhegy és törött kard meredezett.

— Mi ez? — sziszegte Conina.

— Csak a Poggyász — világosította föl Széltoló elernyedten.

— Hozzád tartozik?

— Nem igazán. Bizonyos értelemben.

— Veszélyes?

A Poggyász körbesasszézott, hogy újra a lányra vethesse tekintetét.

— Két eszmei irányzat létezik ebben a témakörben — közölte Széltoló. — Van néhány ember, aki azt mondja, hogy veszélyes, és mások, akik azt állítják, hogy nagyon veszélyes. Te mit gondolsz?

A Poggyász résnyire nyitotta fedelét.

A Poggyászt tudákos körtefából készítették, ami annyira mágikus növény, hogy már csaknem kipusztult a Korongon s csak egy-két helyen tenyészik; egyfajta leánderfüzike, csak ahelyett, hogy bombatölcsérek körül hajtana ki, inkább olyan területeken nő, ahol korábban irdatlan mágikus energiákat használtak föl. A varázslók botját hagyományosan tudákos körtefából faragták, a Poggyászt is.

A Poggyász varázslatos képességei között akadt egy viszonylag egyszerű és egyértelmű is: bárhová követte adoptált gazdáját. Nem csak bárhová egy tetszőleges dimenziórendszerben, vagy országban, vagy világegyetemben, vagy élettartamban. Bárhová. Körülbelül olyan könnyű volt őt lerázni, mint egy náthát, és sokkal, de sokkal kellemetlenebb.

Továbbá a Poggyász a végsőkig védelmezte tulajdonosát. Nehéz lenne leírni hozzáállását a teremtés fönnmaradó részéhez, de az embernek mindenesetre a „vérszomjas rosszindulat” kifejezésnél kellene kezdenie, s onnan haladni fölfele.

Conina a fedélre bámult. Nagyon úgy nézett ki, mint egy száj.

— Azt hiszem, hogy a „halálosan veszélyes”-re szavaznék — mondta.

— Szereti a csipszet — ajánlotta föl az információt önként Széltoló, majd hozzátette. — Nos, ez azért túlzás. Megeszi a csipszet.

— És mi van az emberekkel?

— Ó, hát őket is. Mostanáig vagy tizenötöt, azt hiszem.

— Jók voltak vagy gonoszok?

— Csupán holtak, azt hiszem. Ezen kívül kimossa a szennyesed, csak beteszed a ruhád és kimosva, kivasalva kerül elő.

— Vérrel borítva?

— Tudod, ez benne az érdekes — mondta Széltoló.

— Az érdekes? — ismételte meg Conina, le nem véve szemét a Poggyászról.

— Igen, mert, tudod, a belseje nem mindig ugyanaz, afféle multidimenzionális…

— Hogy viszonyul a nőkhöz?

— Ó, nem válogatós. Tavaly megevett egy varázskönyvet. Három napig duzzogott, aztán kiköpte.

— Ez borzasztó — hátrált el Conina.

— Hát hogyne — értett egyet Széltoló —, abszolúte.

— Úgy értem az a mód, ahogy bámul!

— Állati jól csinálja, nem?

Azonnal el kell induljunk Klaccsba, szólt a hang a kalapdobozból. Egyike ezeknek a hajóknak megteszi. Rekviráld el.

Széltoló az elmosódott, ködkoszorúzta alakokra nézett, amik a sűrű párában derengtek csarnakzatok erdeje alatt. Itt-ott egy-egy jelzőlámpa kis, életlen körvonalú fénylabdája pislákolt a homályban.

— Nehéz nem engedelmeskedni, igaz? — kérdezte Conina.

— Próbálkozom — nyögte Széltoló. Verejték bizsergett a homlokán.

Most rögtön menj a fedélzetre, parancsolta a kalap. Széltoló lába saját akaratából elkezdett csoszogni.

— Miért teszed ezt velem? — nyöszörögte.

Mert nincs más választásom. Hidd el nekem, ha találhattam volna egy nyolcadik szintű varázslót, megtettem volna. Nem szabad, hogy viseljen engem!

— Miért nem? Te vagy az Arkrektor kalapja.

És rajtam keresztül beszélnek a valaha élt összes Arkrektorok. Én vagyok az Egyetem. Én vagyok a Tan. Én vagyok az ember ellenőrzése alatt álló mágia szimbóluma… és engem nem fog holmi jöttment bűbájos hordani! Nem szabad, hogy bűbájosok létezzenek! A világ mára túl sok forrását kimerítette a búbájoláshoz!

Conina köhintett.

— Megértettél ebből valamit? — firtatta óvatosan.

— Valamennyit igen, de nem hiszem el! — válaszolta Széltoló. A lába szilárdan a macskakövekhez tapadva maradt.

Díszletnek neveztek engem! A hang csupa szarkazmus volt. Hájas varázslók, akik készek elárulni mindent, amit az Egyetem valaha is képviselt és díszletnek neveztek engem! Széltoló, utasítalak. És téged is, asszonyság. Szolgáljatok jól, és én teljesítem leghőbb kívánságotok.

— Hogyan leszel képes teljesíteni leghőbb kívánságom, ha vége lesz a világnak?

Úgy tűnt, hogy a kalap ezen elgondolkozik.

Nos, nincs egy olyan leghőbb kívánságod, amihez csak néhány másodperc szükséges?

— Figyelj csak, hogy van képes varázsolni? Te csak egy… — Széltoló hangja elbicegett.

Én VAGYOK a varázslás. Az illedelmes mágia. Különben is, ha téged a világ legnagyobb varázslóinak némelyike visel kétezer éven keresztül, akkor rád ragad egy-két trükk. És most. Menekülnünk kell.

De persze méltóságteljesen.

Széltoló nyomorultan pislogott Coninára, aki újra vállat vont.

— Ne engem kérdezz! — mondta. — Ez kalandnak látszik. Attól tartok, én az ilyesmire vagyok predesztinálva. Nesze neked genetika[10].

— Igen, de én nem értek hozzájuk! Hidd el nekem, már egy tucatnyiban megfordultam! — jajgatta Széltoló.

Á. Tapasztalat, szólt a kalap.

— Nem, de tényleg, én szörnyen gyáva vagyok, mindig elszaladok — Széltoló mellkasa hullámzott. — A veszély farkasszemet nézett a tarkómmal, ó, már sok százszor!

Nem akarom, hogy veszélybe kerülj.

— Akkor jó!

Azt akarom, hol kerüld EL a veszélyt.

Széltoló megroggyant.

— Miért én? — nyögte.

Az Egyetem üdvéért. A varázslóság becsületéért. A világ kedvéért. Szíved leghőbb vágyáért. És mert elevenen megfagyasztlak, ha nem teszed.

Széltoló csaknem megkönnyebbülten sóhajtott egyet. Nem nagyon tudott mit kezdeni a megvesztegetéssel, rábeszéléssel vagy a jobbik énjére apellálással. De a fenyegetések, nos, a fenyegetések ismerősek voltak. Tudta, hol áll a fenyegetésekkel.

A nap fölkelt a Kisistenek Napján, akár egy pocsékul buggyantott tojás. A köd ezüst- és aranyszínű sugárnyalábokban zárult rá Ankh-Morporkra — nedvesen, melegen, csöndesen. Messze künn a síkról tavaszi vihar tombolása hallatszott. Melegebbnek tűnt, mint amilyennek lennie kellett volna.

A varázslók normális körülmények között sokáig alszanak. Ezen a reggelen azonban sokan közülük korán keltek, s céltalanul mászkáltak a folyosókon. Érezték a változást a levegőben.

Az Egyetem föltöltődött mágiával.

Persze, általában amúgy is tele volt varázslattal, de az vén, kényelmes varázslat volt, olyan izgató és veszedelmes, mint egy hálószobapapucs. És most, átszivárogva az ősi matérián, új mágia érkezett, recés szélű és vibráló, fényes és hideg, mint az üstököstűz. Átszitált a köveken, s megcsikordult az éles széleken, akár az elektrosztatikus kisülések a Teremtés nájlonszőnyegében. Zümmögött és sercegett. Begöndörítette a varázslói szakállakat, oktarin füstpamacsokat öntött az ujjakra, amik az utóbbi harminc évben egy kis fényillúziónál mágikusabbat nem hoztak létre. Hogyan lehetne a hatást tapintatosan és ízlésesen leírni? A legtöbb varázsló számára olyan volt ez, mint amikor egy vénülő férfi hirtelen szemtől szembe kerül egy gyönyörű fiatal nővel, s legnagyobb rémületére, örömére, és megdöbbenésére úgy találja, hogy a test váratlanul éppoly hajlandó, mint a lélek.

És az Egyetem csarnokaiban és folyosóin ezt a szót suttogták: Bűbáj!

Néhány varázsló alattomban kipróbált olyan bűvigéket, amiket évek óta nem voltak képesek uralni, s meglepetten figyelték, ahogy azok tökéletesen kibontakoztak. Először félénken, aztán nekibátorodva, végül kiabálva és ujjongva tűzgolyókat hajigáltak egymáshoz, vagy élő galambokat húztak elő kalapjukból, vagy sokszínű flittereket záporoztattak elő a levegőből.

Bűbáj! Egy-két mágus — méltóságteljes férfiak, akik mind ez idáig egy-két eleven osztriga megevésénél elítélendőbbet nem tettek — láthatatlanná varázsolta magát, s megkergette a szobalányokat és ágyazókat végig a folyosókon.

Bűbáj! A vakmerőbb szellemek némelyike ősi repülésvarázslatokat próbált ki, és kissé bizonytalanul ingadozott a szarufák között. Bűbáj!

Csak a Könyvtáros nem osztozott a mániákus reggeliben. Egy darabig csücsöri ajkát biggyesztve figyelte a komédiázást, aztán mereven elnégykézlábalt Könyvtára felé. Ha valaki vette volna a fáradságot, hogy észrevegye, hallhatta volna, ahogy elreteszeli az ajtót.

Halálos csönd volt a Könyvtárban. A könyvek nem őrjöngtek többé. Már túljutottak félelmükön, ki a páni rémület csöndes vizeire, és úgy húzódtak össze polcaikon, mint megannyi megdelejezett nyúl.

Fölnyúlt egy hosszú, szőrös kar, s megragadta a Zártverzál Komplet Mágja Lekszicona Ellöirásokal Bölcheknek-et, mielőtt az elhátrálhatott volna, hosszú ujjú kezével elcsitította rettegését, s kinyitotta a „B”-nél. A Könyvtáros gyöngéden végigsimította a reszkető lapot, s szarus körmét végigfuttatta a címszavakon, míg oda nem ért, hogy:

A Könyvtáros elolvasta az utalt címszavakat is, visszapörgette a lapokat az elsőhöz, s sokáig bámulta mélyen ülő sötét szemével. Aztán gondosan visszatette a könyvet, bemászott az íróasztala alá, s fejére húzta a pokrócát.

De a Nagycsarnok dalnokgalériájáról Fésűs és Horgany egész más érzelmekkel nézték a jelenetet.

Egymás mellett állva majdnem pontosan úgy néztek ki, mint a 10-es szám.

— Mi történik? — kérdezte Horgany. Álmatlanul töltötte az éjszakát, s nem tudott túl tisztán gondolkozni.

— Mágia folyik az Egyetemre — válaszolta Fésűs. — Ezt hozza magával a bűbájos. Utat a varázslatokhoz. Igazi varázsláshoz, öregem. Nem az a fáradt, elöregedett vacak, amivel be kellett érjük az elmúlt évszázadokban. Ez a hajnala egy… egy…

— Új, ümm, hajnalnak?

— Pontosan. A csodák ideje, a…

— Anus mirabilis?

Fésűs összeráncolta a homlokát.

— Igen — mondta végül —, valami olyasmi, úgy vélem. Tudod, te aztán ügyesen forgatod a szavakat.

— Köszönöm, fivérem.

A rangidős varázsló láthatólag meg sem hallotta a bizalmaskodást. Helyette elfordult, s ránehezedett a faragott rácsra, figyelve a varázsparádét odalenn. Keze automatikusan nyúlt a zsebéhez dohányzacskójáért, aztán megállt. Elvigyorodott, s pattintott ujjával. Egy meggyújtott szivar jelent meg a szájában.

— Évek óta nem voltam képes erre — tűnődött. — Nagy változások, öregem. Még nem jöttek rá a többiek, de ez a Rendek és Szintek vége. Az úgyis csak egy… adagoló rendszer volt. Nem lesz rájuk többé szükségünk. Hol van a fiú?

— Még alszik… — kezdte Horgany.

— Itt vagyok — mondta Zseton.

A rangidős varázslók lakosztályaihoz vezető boltív alatt állt, kezében tartva az oktiron botot, ami kétszer olyan magas volt, mint ő, s aminek fénytelen fekete felületén — ami olyan sötét volt, hagy a világba vágott hasítéknak látszott — kis, sárga tűzerek szikráztak.

Horgany érezte, hogy az aranyszem keresztülnéz rajta, mintha legbensőbb gondolatait csévélné le koponyája hátsó falán.

— Á — mondta olyan hangon, amiről azt hitte, vidám és atyáskodó, ám valójában úgy hangzott, mint a fuldokló halálhörgés. Egy ilyen kezdet után a folytatás csak rosszabb lehet, és úgy is lett. — Látom, ümm, fölébredtél.

— Édes öregem — üdvözölte Fésűs.

Zseton hosszú, fagyos pillantást vetett rá.

— Láttalak múlt éjjel — közölte. — Irdatlan-é a te hatalmad?

— Csak mérsékelten — felelte Fésűs, sietve visszaemlékezve a fiú azon hajlamára, hogy úgy bánjon a varázslósággal, mintha egy halálos végkimenetelű conkers-játszmáról lenne szó: mintha nem csak az ellenfél zsinórra fűzött gesztenyéjét kellene eltörni a sajátjával, hanem magával a boldogtalan tulajdonossal is végezni kéne. — De nem olyan irdatlan, mint a tiéd, ebben biztos vagyok.

— Arkrektort csináltok belőlem a sorsom előírása szerint?

— Ó, feltétlen — válaszolta Fésűs. — Semmi kétség. Megnézhetném a botod? Olyan érdekes mintája v…

Kinyújtotta párnás kezét.

Ez mindenképp az etikett felháborító megsértése volt; nincs az a varázsló, aki csak gondolna egy másik vesszejének megérintésére annak kifejezett engedélye nélkül. De vannak emberek, akik nem igazán képesek elhinni, hogy a gyerekek is teljes mértékben emberi lények, s azt hiszik, hogy a normális jó modor érvénye rájuk nem vonatkozik.

Fésűs ujjai rágörbültek a fekete pálcára.

Volt valami nesz, amit Horgany inkább érzett, mint hallott, s Fésűs végigbucskázott a galérián, s visszapattant a szemközti falról, olyan zajjal, mint mikor egy zsák zsír a járdára csapódik.

— Ezt ne tedd! — mondta Zseton. Megfordult, keresztülnézett Horganyon, aki elsápadt, s hozzátette. — Segítsd őt föl! Valószínűleg nem sérült meg súlyosan.

A kincstárnok sietve odarohant, s Fésűs fölé hajolt, aki nehezen lélegzett, és nagyon furcsa volt a színe. Addig veregette a kezét, míg Fésűs kinyitotta fél szemét.

— Láttad, mi történt? — suttogta.

— Nem vagyok benne biztos. Ümm. Mi történt? — sziszegte Horgany.

— Megharapott.

— Legközelebb, mikor megérinted a botot — jelentette be Zseton tárgyilagosan —, meghalsz. Érted?

Fésűs roppant óvatosan emelte föl fejét, arra az esetre, ha esetleg egyes darabkák leesnének róla.

— Teljesen — mondta.

— És most szeretném látni az Egyetemet — folytatta a fiú. — Jó sokat hallottam már róla…

Horgany fölsegítette Fésűst bizonytalan lábára, s támogatta, ahogy engedelmesen a fiú után cammogtak.

— Ne érintsd meg a vesszejét! — motyogta Fésűs.

— Emlékezni fogok, ümm, hogy ne tegyem — közölte határozottan Horgany. — Milyennek érezted?

— Harapott már meg vipera?

— Nem.

— Ebben az esetben pontosan tudni fogod, milyen érzés volt.

— Hmmm?

— Egyáltalán nem olyan, mint a kígyóharapás.

Az eltökélt alak után siettek, ahogy Zseton lemasírozott a lépcsőkön, majd át a Nagycsarnok elbájolt ajtaján.

Horgany előrecselezte magát, égve a vágytól, hogy jó benyomást keltsen.

— Ez itt a Nagycsarnok — mondta. Zseton felé fordította aranyló tekintetét, s a varázsló érezte, hogy kiszárad a szája. — Azért hívják így, mert egy csarnok, látod ugye? És nagy is. — Nagyot nyelt. — Ez egy nagy csarnok — folytatta, küszködve, hogy megállítsa koherenciája utolsó morzsáinak elégését annak az iszonyatos tekintetnek reflektorában. — Egy nagyon nagy csarnok, ami miatt úgy nevezik, hogy…

— Kik azok az emberek? — kérdezte Zseton. Pálcájával fölmutatott. Az összesereglett varázslók, akik odafordultak, hogy lássák belépni, úgy hátráltak el az útból, mintha a bot lángszóró lett volna.

Horgany követte a bűbájos pillantását. Zseton a korábbi Arkrektorok a falat díszítő portréira és szobraira mutatott. Azok csupaszakállasan és csúcsos kalaposan, díszes pergameneket szorongatva vagy asztrológiai eszközök misztikusan szimbolikus darabkáit tartva kezükben, bámultak le a falról kibírhatatlan önteltséggel, vagy, esetleg, krónikus székrekedésben szenvedve.

— Ezekről a falakról — zengte Fésűs —, kétszáz páratlan mágus tekint le rád.

— Nem törődöm velük — mondta Zseton, s a varázsvessző oktarintüzet okádott. Az Arkrektorok eltűntek.

— És az ablakok túl aprók…

— A mennyezet túl magas…

— Minden túl öreg…

A varázslók a földre vetették maguk, ahogy a pálca fölvillant és köpött. Horgany szemébe húzta kalapját, s egy asztal alá gördült, amikor az Egyetem anyaga áramlani kezdett körülötte. Fa sikongott, kő nyögött.

Valaki megkocogtatta a fejét. Horgany fölsikoltott.

— Hagyd abba! — üvöltötte túl Fésűs a lármát. — És húzd följebb azt a kalapot! Mutass egy kis méltóságot!

— Akkor miért vagy az asztal alatt te is? — kérdezte savanyúan Horgany.

— Meg kell ragadjuk a lehetőséget!

— Mi, mint a botot?

— Kövess!

Horgany egy szép, borzasztóan szép új világba bukkant elő.

Eltűntek a durva kőfalak. Eltűntek a sötét, baglyok-kísértette szarufák. Eltűnt a kövezett padló fekete-fehér csempéből kirakott szemhökkentő mintájával.

Úgyszintén eltűntek az apró ablakok a magasban, az antik zsírlerakódások lágy patinájával egyetemben. Most először nyers napfény özönlött a csarnokba.

A varázslók eltátott szájjal egymásra meredtek, és amit láttak, nem az volt, amit mindig is látni véltek. A kérlelhetetlen sugarak a gazdag aranyhímzéseket poros aranyfüstté változtatták, napvilágra hozták, hogy a fényűző kelme valójában meglehetősen pecsétes és elnyűtt bársony, az elegánsan lengő szakállakról kiderítették, hogy nikotinmocskos gubancok, a káprázatos gyémántokról elárulták, hogy igazából másodosztályú Ankhszemek. A friss fény szétfürkészett és mindent megpiszkált, kihámozva a csarnokot kényelmes árnyékaiból.

És, Horgany kénytelen volt elismerni, ami megmaradt, nem keltett bizalmat. Hirtelen fájóan tudatosult benne, hogy köntöse alatt — toprongyos, csúnyán kifakult köntöse alatt, döbbent rá a bűntudat növekvő rohamában, köntösén azzal a perforált résszel, ahol az egerek hozzáfértek — még mindig a hálószobapapucsát viseli.

A csarnok most majdnem csupa üveg volt. Ami nem üvegből készült, az márványból volt. Olyan káprázatos volt az egész, hogy Horgany kifejezetten érdemtelennek érezte magát.

Fésűshöz fordult, s látta, hogy varázslótársa csillogó szemekkel néz Zsetonra.

A legtöbb varázsló arcán ugyanez a kifejezés ült. Ha a varázslók nem vonzódnának a hatalomhoz, nem lennének varázslók, és ez itt valódi hatalom volt. A pálca megbűvölte őket, mint megannyi kobrát.

Fésűs kinyúlt, hogy megérintse a fiú vállát, aztán meggondolta magát.

— Nagyszerű — mondta inkább.

Odafordult az egybesereglett varázslósághoz, és fölemelte karját.

— Fivéreim — intonálta —, van körünkben egy irdatlan hatalmú varázsló!

Horgany megráncigálta a köntösét.

— Majdnem megölt téged — sziszegte. Fésűs oda se fütyült rá.

— És én azt javaslom… — Fésűs nyelt egyet. — Azt javaslom, hogy ő legyen az Arkrektor!

Egy pillanatig csönd volt, aztán kitört az éljenzés valamint a másképp gondolkodók egyet nem értő kiáltásai. A tömeg hátsó felében több veszekedés vette kezdetét. Az elöl állók nem mutattak különösebb vitakészséget. Ők ugyanis jól láthatták a mosolyt Zseton arcán, ami fényes volt és fagyos, mint egy mosoly a hold felszínén.

A sokaság fölbolydult, és egy öreg varázsló az összecsődültek elé küzdötte magát.

Horgany ráismert Ovin Hacsárdlira, egy hetedik szintű mágusra, a Tan docensére. Vöröslött a méregtől, kivéve, ahol elsápadt a dühtől. Amikor megszólalt, szavai úgy égtek keresztül a levegőn, mint megannyi kés, megnyírtak, mint a formára nyeső műkertészet, ropogósra sültek, mint egy keksz.

— Megőrültél? — kérdezte. — Senki más, csakis egy nyolcadik szintű varázsló lehet Arkrektor! És őt a többi legrangidősebb varázsló választja meg ünnepélyes egyetemi tanácsülésen! (Na persze, annak rendje s módja szerint az istenek irányításával.) Ez a Tan! (Maga az ötlet!)

Hacsárdli évekig tanulmányozta a Tant, és, mivel a mágia mindig hajlik arra, hogy kétirányú folyamat legyen, ez rajta hagyta bélyegét: azt a benyomást keltette, hogy olyan törékeny, mint egy sajtospálcika, és valami megmagyarázhatatlan módon erőfeszítéseinek unalmassága megajándékozta az írásjelek kiejtésének képességével.

Ott állt, reszketve a fölháborodástól, és rá kellett döbbenjen, hogy egyre inkább egyedül áll. Gyakorlatilag az üres padló egy gyorsan növekvő körének középpontja volt, amely kört varázslók szegélyezték, akik nagy hirtelen készek lettek volna megesküdni, hogy soha életükben nem látták ezt a szerencsétlent.

Zseton fölemelte vesszejét.

Hacsárdli feddően fölemelte ujját.

— Nem rémítesz meg, fiatalember — csattant föl. — Lehet, hogy tehetséges vagy, de a mágikus talentum önmagában nem elégséges. Sok más tulajdonság szükségeltetik ahhoz, hogy nagy varázslóvá váljék valaki. Adminisztrációs képesség, példának okáért, és bölcsesség, és a…

Zseton leeresztette botját.

— A Tan minden varázslóra vonatkozik, igaz? — kérdezte.

— Feltétlen! A Tan megszövegezése…

— De én nem vagyok varázsló, Lord Hacsárdli.

A mágus tétovázott.

— Á — mondta, s újra habozni kezdett. — Van benne valami — ismerte el.

— De nagyon is tisztában vagyok a bölcsesség, előrelátás és jó tanács szükségességével, és megtisztelve érezném magam, ha módját lelnéd annak, hogy biztosítsd számomra ezeket a sokra értékelt árucikkeket. Például… miért van az, hogy nem a varázslók uralják a világot?

— Mi?

— Ez egy egyszerű kérdés. Ebben a szobában van… — Zseton ajka moccant a másodperc egy tört részéig — … négyszázhetvenkét varázsló, mind járatos a művészetek legtitokzatosabbikában. Mégis mindaz, amit uralnak, csupán ez a néhány hektár meglehetősen silány felépítmény. Miért van ez így?

A legrangidősebb varázslók sokattudóan összenéztek.

— Lehet, hogy ez a látszat — felelte végül Hacsárdli —, de, gyermekem, nekünk olyan uradalmaink vannak, amik kívül állnak a világi hatalom ismeretén — Szeme fölragyogott. — A mágia kétségtelenül képes az elmét elvinni misztikus, belső tájaira a…

— Hogyne, hogyne — vetette közbe Zseton. — Ám szerfelett vastag falak merednek az Egyetem körül. Miért van ez így?

Fésűs megnyalta ajkát. Ez valóban bámulatos. A gyerek az én gondolataim mondta ki.

— Civódtok a hatalomért — folytatta édesen Zseton —, és mégis, ezeken a falakon túl, az, aki a pöcegödör tartalmát talicskázza, vagy az átlagos kalmár, lel nagy különbséget egy magas rangú varázsló és egy puszta szemfényvesztő között?

Hacsárdli teljes és határtalan döbbenettel meredt a fiúra.

— Gyermek, ez nyilvánvaló a legátlagosabb polgár számára is — jelentette ki. — Maguk a köntösök és paszományok…

— Á! — bólintott Zseton. — A köntösök és paszományok. Na persze.

Egy rövid, súlyos, és gondolatteli csönd töltötte be a csarnokot.

— Úgy tűnik nekem — szólalt meg végül Zseton — hogy a varázslók csak varázslók fölött uralkodnak. Ki uralkodik a valóságban odakint?

— Amennyiben a városról van szó, akkor az a Patrícius, Lord Vetinari — válaszolta fokozott óvatossággal Fésűs.

— És ő méltányos és igazságos uralkodó?

Fésűs ezen eltöprengett. Azt mondják, a Patrícius kémhálózata fantasztikus.

— Azt mondanám — mondta megfontoltan —, hogy méltánytalan és igazságtalan, de skrupulózusan pártatlan. Mindenkihez egyképp méltánytalan és igazságtalan, félelem vagy részrehajlás nélkül.

— És te ezzel elégedett vagy? — firtatta Zseton.

Fésűs megpróbálta elkerülni Hacsárdli pillantását.

— Ez nem elégedettség kérdése — felelte. — Föltételezem, nem sokat töprengtünk ezen. Egy varázsló igazi elhivatottsága, tudod,…

— Tényleg igaz lenne, hogy a bölcsek elszenvedik, hogy így uralkodjanak fölöttük?

Fésűs fölhörrent.

— Persze, hogy nem! Ne butáskodj! Csak toleráljuk. Ez az, amit a bölcsesség jelent, rá fogsz jönni te is, ha fölnőttél, ez annak az esete, amikor az ember kivárja az alkalmas pillanatot…

— Hol van a Patrícius? Szeretnék találkozni vele.

— Ezt természetesen el lehet intézni — közölte Fésűs. — A Patrícius mindig kegyeskedik kihallgatáson fogadni a varázslókat, és…

— Most én fogom kihallgatáson fogadni őt — nyilatkozta Zseton. — Meg kell tanulja, hogy a mágusok épp elég sokáig vártak az alkalmas pillanatra. Álljatok hátrébb, kérlek.

Intett a pálcájával.

Ankh-Morpork széjjelterpeszkedő városának világi ura székében ült a trónushoz fölvezető lépcsők alján, az intelligencia, vagy legalább valami hír legcsekélyebb nyomát kutatva a hírszerző osztály jelentéseiben. Több mint kétezer éve, az ankh-i királyi vérvonal utolsó képviselőjének halála óta, állt üresen a trón. Azt állította a monda, hogy egy napon a városnak újra lesz királya, majd varázskardokkal, szamóca alakú anyajegyekkel s mindazon dolgokkal folytatódott, amikről a legendák ilyen körülmények között fecsegni szoktak.

Valójában mostanra az alkalmasságot a poszt betöltésére egyetlen dolog mutathatta volna, mégpedig az, hogy az illető képes legyen életben maradni több mint öt percig az után, hogy fölfedte bármiféle varázskard vagy anyajegy létezését, ugyanis Ankh nagy kalmárfamíliái, melyek a várost uralták az utóbbi húsz évszázad során, körülbelül annyira álltak készen a hatalomról való lemondásra, mint amennyire az átlagos tagadókagyló hajlandó megválni sziklájától.

A jelenlegi Patrícius, a dúsgazdag és nagyhatalmú Vetinari család feje, sovány volt, magas, és szemmel láthatólag annyira hidegvérű, mint egy döglött pingvin. Első pillantásra meg lehet mondani, hogy az a fajta férfi, aki minden bizonnyal tart egy fehér macskát, s szórakozottan simogatja, miközben embereket — a piranha tartályban foganatosítandó — halálra ítél; ráadásul azt is meg lehetne reszkírozni, hogy valószínűleg ritka, hajszálvékony porcelánt is gyűjt, amit gyakorta meg-megforgat kékesfehér ujjai közt, mialatt a tömlöcök mélyéről fölhangzó távoli sikolyok visszhangot vernek. Még azt is kinézte volna belőle az ember, hogy a „remekmívű” szót használja, s az ajka is keskeny. Úgy nézett ki, mint az olyan személy, aki ha pislog egyet, piros betűkkel jegyzed be a naptárba.

Mindazonáltal gyakorlatilag ebből semmi sem volt igaz, bár valóban volt neki egy kicsiny, rendkívül vén drótszárú terriere, amit Vakkancsnak hívtak, és bűzlött, és rátüsszögött mindenkire. Azt beszélték, hogy a Patrícius az egész világon egyes-egyedül csak a kutyájával törődik. Természetesen néha elrendelte, hogy egyeseket borzasztóbbnál borzasztóbb módokon kínozzanak halálra, de ezt általában tökéletesen elfogadható viselkedésnek tartották egy polgári uralkodó esetében, és a lakosok túlnyomó többségének helyeslésével találkozott.[11] Ankh lakossága praktikus népség, és úgy érezték, hogy a Patrícius az utcai színjátszást és pantomimot betiltó rendelete sok mindenért kárpótolja őket. Vetinari nem honosított meg rémuralmat, de nem is utasíttatta ki, mint nemkívánatos idegent.

A Patrícius sóhajtott, s a szék melletti magas kupac tetejére fektette a legutóbbi jelentést.

Amikor kisfiú volt, látott egy zsonglőrt, aki egy tucatnyi tányért tudott pörgetni a levegőben. Ha képes lett volna ugyanerre a trükkre százzal, vélte Lord Vetinari, akkor, és csak akkor, kezdett volna alkalmas lenni a kiképzésre Ankh-Morpork igazgatásának művészetében — egy olyan városéban, amit egyszer úgy írtak le, hogy „fölfordított hangyaboly, annak minden bája nélkül”.

Kipillantott az ablakon a Művészetek Tornyának messzi oszlopára a Láthatatlan Egyetem közepén, s bizonytalanul tűnődött, vajon azoknak a fárasztó vén bolondoknak valamelyike nem tudna-e előállni egy jobb módszerrel ennek a rengeteg aktának összehasonlítására. Persze, nem — nem számíthatsz arra, hogy egy varázsló felfogjon egy olyan alapvető dolgot, mint az általános polgári kémkedés.

Újra sóhajtott egyet, s fölvette az átiratát annak, amit a Tolvajok Céhének elnöke mondott helyettesének éjfélkor egy iroda mögé rejtett hangszigetelt szobában a Céh székhelyén, és…

Ott termett a Nagycsar…

Ott termett nem a Láthatatlan Egyetem Nagycsarnokában, ahol korábban néhány végeláthatatlan vacsorát költött el, de rengeteg varázsló volt körülötte, és azok…

…mások voltak, mint máskor.

Akárcsak a Halál, akivel a város némely kevésbé szerencsés lakosa szerint közvetlen hasonlóságot mutatott, a Patrícius sosem gurult méregbe, míg nem volt ideje gondolkozni a dolog felől. De néha nagyon gyorsan gondolkozott.

Körbenézett az egybesereglett varázslókra, de volt bennük valami, ami elfojtotta a fölháborodás szavait torkában. Úgy néztek ki, mint a juhok, amik váratlanul találtak egy csapdába esett farkast pontosan egy időben azzal, hogy rebesgetni hallottak az eszméről, mely szerint egységben az erő.

Volt valami a szemükben.

— Mi légyen a jelentése ennek a gyal… — Vetinari habozni kezdett, majd így fejezte be — …ennek? Egy huncut Kisistenek napi tréfa, igaz?

A szeme forgott, s összetalálkozott egy kisfiúéval, aki egy hosszú fémfütyköst tartott kezében. A gyerek a legvénebb mosolyt mosolyogta, amit a Patrícius valaha is látott.

Fésűs köhintett.

— Lordságod — kezdte.

— Ki vele, ember — csattant föl Lord Vetinari.

Fésűs szerényen indított, de a Patrícius hangneme egy csöppet túl diktatórikusra sikeredett. A varázsló ökle elfehéredett.

— Én nyolcadik szintű varázsló vagyok — jegyezte meg csöndesen —, és ne merészelje ezt a tónust használni velem szemben!

— Helyes, helyes! — helyeselt Zseton.

— Vigyétek a tömlöcbe! — parancsolta Fésűs.

— Nekünk nincs egyetlen tömlöcünk se — mutatta ki Horgany. — Ez egy egyetem.

— Akkor vigyétek a borospincékbe! — förmedt rá Fésűs. — És ha már úgyis lemész, építs pár tömlöcöt!

— Van róla valami halvány sejtésük, mit követnek el? — érdeklődött a Patrícius. — Követelem, hogy adjanak magyarázatot erre a…

— Maga csak ne követeljen semmit! — vágott közbe Fésűs. — És az a magyarázat, hogy ezentúl a varázslók fognak uralkodni, a végzet rendelése szerint. Most vigyétek…

— Maguk? Igazgatni fogják Ankh-Morporkot? Varázslók, akik saját magukat is csak üggyel-bajjal tudják kormányozni?

— Igen! — Fésűs tudatában volt, hogy nem ez volt a nyerő az elmés visszavágások között, és még inkább tisztában volt azzal a ténnyel, hogy Vakkants kutya, akit gazdijával együtt teleportáltak oda, kínosan odavánszorgott hozzá, és rövidlátóan szemlélgette a csizmáját.

— Ez esetben minden igazán bölcs ember előnyben részesíti egy kellemes, mély tömlöc biztonságát — felelte a Patrícius. — És most fejezzék be ezt a csínyt, s helyezzenek vissza a palotámba és akkor, esetleg, erről nem fogunk beszélni. Vagy legalábbis maguknak erre nem lesz lehetősége.

Vakkants fölhagyott Fésűs csizmájának vizsgálatával, és Zseton felé ügetett, útközben szőrét hullajtva.

— Ez a pantomim épp elég sokáig tartott — rivallta a Patrícius. — Most már kezdek igazán…

Vakkants morgott. Mély, ősi hang volt, ami minden jelenlévő faji emlékezetében megcsendített egy akkordot, és égő vágyat plántált beléjük, hogy sietve fölmásszanak az első fára. Hosszú, szürke, az idők hajnalán vadászgató alakokat sugallt. Döbbenetes volt, hogy egy ilyen apró állat ilyen sok fenyegetést tud tartalmazni, és az összes Zseton botjára irányult.

A Patrícius előrelépett, hogy elkapja az állatot, míg Fésűs fölemelte a kezét, amiből aztán egy narancssárga meg kék tűzláng süvített át a termen.

A Patrícius eltűnt. Azon a helyen, ahol állt, egy kis, sárga gyík pislogott, és bámult szét rosszindulatú hüllő ostobasággal.

Fésűs elképedve nézett az ujjaira, mintha életében előszór látná őket.

— Jól van — suttogta rekedten.

A varázslók lebámultak a lihegő gyíkra, s aztán ki a kora reggeli fényben szikrázó városra. Odakint volt az elöljárók tanácsa, a városi őrség, a Tolvajok Céhe, a Kereskedők Céhe, a papság… és egyik se tudta, mi fog rájuk lecsapni.

Elkezdődött , mondta a kalap a fedélzeten lévő dobozából.

— Micsoda? — érdeklődött Széltoló.

A bűbáj uralma.

Széltoló bambán bámult.

— És ez jó?

Képes vagy fölfogni valamit, amit valaki mond neked?

Széltoló e kérdésben biztosabb talajon állt.

— Nem — válaszolta. — Nem mindig. Nem mostanában. Nem gyakran.

— Biztos vagy benne, hogy varázsló vagy? — firtatta Conina.

— Ez az egyetlen dolog, amiben mindig is biztos voltam — közölte Széltoló mély meggyőződéssel.

— Milyen különös.

Széltoló a Poggyászon ült az Óceánkeringő napsütötte előfedélzetén, miközben a hajó békésen imbolygott a Körkörös-tenger zöld vizén. Körülöttük férfiak csinálták mindazt, ami a varázsló szerint bizonyosan csupa fontos tengerészeti dolog volt, és élénken remélte, hogy jól is csinálták, akármi legyen is az, mert a magasságok mellett a mélységeket utálta mindenek fölött.

— Aggódónak tűnsz — jegyezte meg Conina, aki a varázsló haját vágta. Széltoló megpróbálta olyan kicsire összehúzni a fejét, amennyire csak lehetséges, valahányszor a pengék elvillantak mellette.

— Azért, mert aggódom.

— Mi pontosan az Apokralipszis?

Széltoló tétovázott.

— Nos — szólt végül —, az a világ vége. Valamiféle világvége.

— Valamiféle? Valamiféle vége a világnak? Úgy érted, nem leszünk benne biztosak? Majd körülnézünk és azt mondjuk „Elnézést, nem hallott valamit?”?

— Csak annyi, hogy nincs két látnok, aki valaha egyetértésre jutott volna ebben. Mindenféle bizonytalan jövendölések vannak ezzel kapcsolatban. Egész tébolyító, némelyik. Ezért aztán Apokralipszisnek nevezték el — Zavarba jött. — Afféle apokrif Apokalipszis. Afféle szójáték, tudod.

— Nem valami jó.

— Nem. Fölteszem, nem.[12]

Conina ollója serényen nyisszantott.

— Azt kell mondjam, hogy a kapitány kifejezetten boldognak látszott, hogy fölvehet minket a fedélzetre — jegyezte meg.

— Ez azért van, mert jó szerencsét jelent, ha van egy varázsló a fedélzeten — magyarázta Széltoló. — Persze, ez nem igaz.

— Rengetegen hisznek ebben — mondta a lány.

— Ó, másoknak szerencsés is, csak nekem nem. Nem tudok úszni.

— Mi, egy tempót sem?

Széltoló habozott, aztán óvatosan megpörgette a csillagot kalapján.

— Kábé milyen mély itt a tenger szerinted? Hozzávetőlegesen? — kérdezte.

— Úgy egy tucat ölnyi, azt hiszem.

— Akkor valószínűleg úgy egy tucat ölnyit tudnék úszni, akármi legyen is az.

— Hagyd már abba a reszketést, majdnem levágtam a füled — förmedt rá Conina. Rábámult egy arrajáró tengerészre, s intett az ollójával. — Mi van, nem láttál még férfit hajvágás közben?

Valaki fönn a csarnakzaton tett egy megjegyzést, ami trágár nevetés hullámát keltette a fősudárvitorlákon, hacsak nem az orrfelépítmények voltak azok.

— Úgy teszek, mintha nem hallottam volna — jelentette be Conina, s vadul megrántotta a fésűt, kilakoltatva ezzel számos ártalmatlan, apró teremtményt.

— Aú!

— Hát, nyugton kellett volna maradj!

— Kissé nehézkes nyugton lenni, amikor az ember tudja, ki az, aki egy pár acélpengével hadonászik a fejem körül!

És imígyen eltelt a délelőtt, nyargaló hullámokkal, a csarnakzat recsegésével, és egy meglehetősen bonyolult réteges vágással. Széltoló, amikor megnézte magát egy tükörcserépben, kénytelen volt elismerni, hogy határozott javulás állt elő.

A kapitány azt mondta, hogy Al Khali városába tartanak, Klaccs tengelyfelőli partvidékére.

— Olyan, mint Ankh, csak homokkal sár helyett — mesélte Széltoló a hajókorlát fölé hajolva. — De egész jó rabszolgapiaccal.

— A rabszolgatartás erkölcstelen — szögezte le szigorúan Conina.

— Tényleg? Hű! — mondta Széltoló.

— Szeretnéd, ha megnyírnám a szakállad? — kérdezte Conina reménykedve.

Kivont ollóval megtorpant, s a mereven kibámult a tengerre.

— Van olyasmi matróz, aki olyan kenut használ, aminek valamiféle extra darabkák vannak az oldalán, afféle vörös szem az elejére pingálva, és kicsi a vitorlája? — érdeklődött.

— Már hallottam a klaccsi rabszolgavadász kalózokról — felelte Széltoló —, de ez nagy hajó. Nem hinném, hogy egy kalóz meg merné támadni.

— Egy nem is — jegyezte meg Conina, még mindig arra az elmosódó részre meredve, ahol a tenger éggé válik —, de ez az öt esetleg igen.

Széltoló a távoli párába bámult, aztán fölpillantott az őrségen csimpaszkodó fickóra, aki fejét rázta.

— Menj már — kuncogta, egy eldugult csatorna összes humorával. — Igazán nem láthatsz semmit ott messze. Vagy igen?

— Tíz férfi minden kenuban — jelentette Conina marconán.

— Figyelj, tréfa, ami tréfa…

— Hosszú, görbe kardokkal…

— Nos, én nem látok…

— … hosszú és piszkos hajuk lebeg a szélben…

— S a végük törött, mi? — fanyalgott Széltoló.

— Vicces próbálsz lenni?

— Én?

— És itt vagyok én, egyszál fegyver nélkül — keseregte Conina végigsöpörve a fedélzeten. — Fogadjunk, hogy nincs egyetlen tisztességes kard sem ezen a hajón.

— Sose törődj vele. Lehet, hogy csak egy gyors hajmosásra jönnek.

Míg Conina dühöngve turkált a csomagjában, Széltoló odaoldalgott az Arkrektor kalapdobozához, és óvatosan leemelte a tetejét.

— Ugye, nincs ott kinn semmi? — kérdezte.

Honnan tudjam? Tegyél föl.

— Mi? A fejemre?

Jóságos istenek!

— De én nem vagyok Arkrektor! — mondta Széltoló. — Úgy értem, hallottam már hideg fejről, de…

Használni akarom a szemed. Most tegyél szépen föl. A fejedre.

— Ümm.

Bízz bennem.

Széltoló nem tudott nem engedelmeskedni. Gyöngéden levette viharvert kalapját, vágyakozva nézte annak csálé csillagát, s kivette az Arkrektor kalapját dobozából. Nehezebb volt, mint amire számított. A csúcs körüli oktarinok halványan ragyogtak.

Óvatosan ráhelyezte új frizurájára, szorosan markolva a karimát arra az esetre, ha érezné a jeges fagy első harapását.

Valójában hihetetlenül könnyűnek érezte magát. És ott volt a nagy tudás és hatalom érzete — nem volt ténylegesen jelen, csak, szellemileg szólva, a képletes nyelve hegyén.

Fura emléktöredékek villantak át az agyán, s ezek nem olyan emlékek voltak, amikre emlékezett volna, hogy korábban emlékezett rájuk. Végtelen óvatossággal szétfürkészett, ahogy az ember megérint egy odvas fogat nyelvével, és ott voltak…

Kétszáz halott Arkrektor — beleveszve a nyomasztó, fagyos múltba, egyik a másik mögött — figyelte őt üres, szürke szemmel.

Ez az, amiért olyan hideg, mondta magának, a meleg elszivárog abba a holt világba. Ó, nem…

Amikor a kalap beszélt, látta, hogy kétszáz pár sápadt ajak mozdul.

Ki vagy te?

Széltoló, gondolta Széltoló. És fejének belső rejtekeiben megpróbálta titokban azt gondolni magának… Segítség!

Érezte, hogy megroggyan a térde az évszázadok súlya alatt.

Milyen az, halottnak lenni? gondolta.

A halál csupán alvás, mondták a holt mágusok.

De milyennek érződik? faggatózott Széltoló.

Egyedülálló lehetőséged lesz megtudni, amint azok a harci kenuk ideérnek, Széltoló.

A rémület éles kiáltásával lökött egyet fölfelé, és lekényszerítette a kalapot fejéről. A valóságos élet meg a hangok visszaözönlöttek, de mivel valaki őrjöngve püfölt egy gongot roppant közel a füléhez, ez nem sokat javított a helyzeten. A kenuk most már mindenki számára láthatóak voltak, ahogy kísérteties csöndben hasították a vizet. Azoknak a feketébe öltözött alakoknak, akik a mártogató evezőlapátokat forgatták, kurjongatni és vijjogni kellett volna; na, nem mintha attól jobb lett volna, de sokkal alkalomhoz illőbbnek tűnt volna. A csönd a céltudatosság kellemetlen látszatát hordozta.

— Az istenekre, de szörnyű volt — rebegte. — Mellesleg ez is az.

A legénység tagjai tengerészkarddal kezükben surrantak a fedélzeten. Conina megkocogtatta Széltoló vállát.

— Megpróbálnak élve elfogni minket — mondta.

— Ó! — sóhajtotta elgyöngülve Széltoló. — Akkor jó.

Aztán eszébe jutott valami más a klaccsi rabszolgatartókról, s kiszáradt a torka.

— Te leszel… te leszel az egyetlen, aki igazán kell nekik — mutatta ki. — Hallottam arról, hogy mit tesznek a…

— Tudnom kéne? — érdeklődött Conina. Széltoló legnagyobb rémületére úgy látszott, hogy nem talált egyetlen fegyvert se.

— Egy szerájba fognak téged vetni!

A lány vállat vont.

— Lehetne rosszabb is.

— De vannak neki azok a vastüskéi, és amikor rád csukják az ajtót… — reszkírozta meg Széltoló. A kenuk már elég közel jártak ahhoz, hogy ki lehessen venni az evezők eltökélt arckifejezését.

— Az nem a szeráj. Az a vasszűz. Nem tudod, hogy mi a szeráj?

— Ümm…

A lány megmondta neki. A varázsló elpirult.

— Különben is, először foglyul kellene ejtsenek — nyilatkozta Conina pedánsan. — Te vagy az, akinek aggódnia kéne.

— Miért én?

— Te vagy az egyetlen, aki rajtam kívül szoknyát hord.

Széltoló felhúzta az orrát.

— Ez egy köntös…

Egy kéz, olyan, akár egy fölgyűrűzött banánfürt, markolta meg Széltoló vállát, s körbeperdítette. A kapitány, egy medveszerű vonásokkal megáldott tengelyföldi, ragyogott rá az arcszőrzet dzsungelén keresztül.

— Hah! — mondta. — Besték nem tudni, hogy nekünk varázsolónk van fedélzet! Csinál nekik égő zöld tűz hasukba! Hah?

Szemöldökének sötét erdeje összeráncolódott, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Széltoló nem áll készen arra, hogy tüstént bosszúálló mágiát vessen a támadókra.

— Hah? — hangoztatta a kapitány, arra késztetve egyetlen árva szótagot, hogy lássa el egy egész füzér vérfagyasztó fenyegetés munkáját.

— Igen, nos, én csak… fölkötöm a gatyám — dadogta Széltoló. — Ez az, amit most csinálok. Gatyát kötök. Zöld tűz, azt akarod?

— Meg forró ólmot a csontjukba — felelte a kapitány. — Meg a bőrük ragya verje, és irgalmatlan skorpiók falják föl belülről az agyuk, és…

A vezérkenu melléjük ért, és két csáklya vágódott a hajókorlátba. Amint az első rabszolgavadász megjelent, a kapitány kardot húzva elsietett. Egy pillanatra még megtorpant, és Széltolóhoz fordult.

— Te gatyáz gyorsan — mondta. — Vagy nem lesz mivel tökölj. Hah?

Széltoló Coninához fordult, aki a korlátra támaszkodott, s elmélyülten vizsgálgatta körmeit.

— Jobb lesz, ha igyekszel — javasolta a lány. — Ez összesen ötven végrehajtandó zöld tűz és forró ólom extra ragyák és skorpiók mellékrendelésével. Könyörület nélkül.

— Mindig ilyesmik történnek velem! — panaszolta a varázsló.

Átkukucskált a korlát fölött oda, amit a hajó főpadlójának vélt. A támadók győzésre álltak, már csak a számok puszta törvénye miatt is, s hálókat meg köteleket használtak a harcoló legénység összegabalyítására. Teljes csöndben tevékenykedtek, bunkósbotokkal és testcselekkel, ha csak egy mód volt rá, elkerülve a kardok alkalmazását.

— Nem szabad megrongálni az árucikkeket — jegyezte meg Conina. Széltoló elrémülten figyelte, amikor a kapitány „Zöld tüzet! Zöld tüzet!” sikoltva rogyott össze a sötét alakok présében.

Széltoló elhátrált. Egyáltalán nem volt jó a varázslásban, de mindezidáig száz százalékos sikert tudott fölmutatni az életben maradás terén, s esze ágában sem volt elrontani ezt a nehezen elért eredményt. Csupán csak arra volt szüksége, hogy megtanuljon úszni az alatt az idő alatt, amíg bevetődik a tengerbe. Érdemesnek tűnt megpróbálkozni vele.

— Mire vársz? Addig meneküljünk, míg mással vannak elfoglalva! — mondta Coninának.

— Szükségem van egy kardra — panaszolta a lány.

— Egy percen belül nem győzhetsz majd válogatni.

— Egy elég lesz.

Széltoló belerúgott a Poggyászba.

— Gyerünk! — acsarogta. — Egy csomó víz felszínén lebegés vár rád.

A Poggyász eltúlzott nemtörődömséggel kidugta lábikóit, lassan megfordult, s letelepedett a lány mellé.

— Áruló! — közölte Széltoló a zsanérokkal.

Úgy tűnt, a csatának máris vége. Öt kalóz lépdelt föl a létrán a hátulsó fedélzetre, kollégáik többségére hagyva a legyőzött legénység összeterelésének feladatát odalenn. A vezérük lehúzta álarcát, röviden és napbarnítottan fixírozta Coninát, aztán megfordult, s valamivel hosszasabban bámult Széltolóra.

— Ez egy köntös — világosította föl sietve Széltoló. — S jobb lesz, ha óvakodsz, mert én varázsló vagyok! — Nagy levegőt vett. — Nyúlj csak hozzám akár egy ujjal is, és azt fogom kívánni, bár ne tetted volna! Figyelmeztetlek!

— Varázsló? A varázslókból nem lesz jó, erős rabszolga — tűnődött a vezér.

— Tökéletesen igaz — értett egyet Széltoló. — Szóval, ha esetleg szerét ejtenéd, hogy szabadon engedj…

A vezér visszafordult Coninához, s jelzett társai egyikének. Tetovált hüvelykjével Széltoló felé bökött.

— Ne öljétek meg túl gyorsan. Valójában… — elhallgatott, s aztán megajándékozta Széltolót egy csupafog mosollyal. — Esetleg…, igen. Miért ne? Tudsz énekelni, varázsló?

— Lehet, hogy tudok — válaszolta óvatosan Széltoló. — Miért?

— Nem kizárt, hogy te leszel az a férfi, akit a Serifa keres, hogy betöltsön egy állást a háremben — Két rabszolgavadász fölvihogott.

— Ez akár egy kivételes lehetőség is lehet — folytatta a vezér fölbátorodva közönsége méltánylásától. Még több értő jóváhagyás hallatszott mögötte.

Széltoló elhátrált.

— Nem hinném — mondta —, de azért nagyon köszönöm. Nem vagyok az ilyesmire különösen alkalmas.

— Ó, de még lehetsz — felelte csillogó szemekkel a vezér. — Még, lehetsz.

— Ó, az ég szerelmére — morogta Conina. Rápillantott a két oldalán álló két férfira, aztán megmozdult a keze. Az, akit az ollóval döfött meg, jobban járt, mint az, akit a fésűvel vakart végig, tekintetbe véve azt a slamasztikát, amit egy acélfésű képes egy arccal csinálni. Aztán lenyúlt, fölkapta a megsebzett férfiak egyike által leejtett kardot, és a maradék kettőre vetette magát.

A vezér megpördült a sikolyok hallatán, s meglátta maga mögött a Poggyászt, aminek nyitva volt a fedele. Aztán Széltoló beléütközött a fickó hátába, előrebuktatva őt abba a feledésbe, ami a láda multidimenzionális mélységeiben rejlett.

Egy üvöltés kezdete hallatszott, ami baljós hirtelenséggel szakadt meg.

Valami kattant — ahogy a retesz zárul a Pokol kapuján.

Széltoló reszketve elhátrált.

— Egy kivételes lehetőség — motyogta a bajsza alatt, most, hogy végre fölfogta a célzást.

Hát legalább kivételes lehetősége nyílt, hogy lássa Coninát harc közben. Nem sok férfi láthatta ezt kétszer.

Az ellenfelei kezdetben vigyorogtak a törékeny fiatal lány vakmerőségén, hogy meg merte őket támadni, aztán sebesen keresztülestek a zavarodottság, kétség, aggodalom, s végül a makogó pánik fázisain, ahogy szemlátomást egy villogó, szűkülő acélkör középpontjává váltak.

A lány olyan páros döféssel végzett a vezér utolsó testőrével, hogy Széltoló szeme könnybe lábadt, aztán, egy sóhajjal, átugrott a korláton a főfedélzetre. Széltoló legnagyobb bosszúságára a Poggyász utána száguldott, kipárnázva érkezését azzal, hogy nehézkesen egy rabszolgavadászra pottyant, s jelentősen hozzájárulva a támadók hirtelen támadt páni rémületéhez, mert, bár épp elég pocsék volt, hogy halálos és bősz pontossággal kikezdett velük egy ugyancsak csinos leányzó, aki habfehér ruhát viselt virágokkal, egy férfi egójának még sokkal rosszabbat tesz, amikor egy utazási kellék gáncsolja el és harap bele; egyébként ez határozottan rosszat tesz a férfi összes többi részének is.

Széltoló átkukucskált a korláton.

— Hencegő fráter — mormolta.

Egy hajítókés hasított a fába az állához közel, s pattant vissza a füle mellett. Kezét a váratlan csípős fájdalomhoz kapta, s rémülten meredt rá, mielőtt puhán elalélt. Nem arról volt szó, hogy általában nem bírta a vér látványát, hanem konkrétan a sajátjának megpillantása borította ki ennyire.

A Sator téri piac, az Egyetem fekete kapuja előtti széles, macskaköves térség, teljes gőzzel zsibongott.

Azt mondják, Ankh-Morporkban minden eladó, kivéve a sört meg a nőket, hisz' mindkettőt csupán kibérli az ember. És az árucikkek többsége megvásárolható volt a Sator piacon, ami az évek során bódéról bódéra nőtt, míg nem az újonnan jöttek az Egyetem ősi köveihez szorultak, ahol praktikus kiállítási területet alakítottak ki szövetbáláknak és állványokra pakolt talizmánoknak.

Senki se vette észre, amikor a kapuszárnyak hátralendültek. Azonban csönd gördült ki az Egyetemről, s terjedt szét a zajos, zsúfolt téren, akár a dagály első, friss hullámai egy részben sósvizű mocsárban. Valójában ez nem igazi csönd volt, hanem az antizaj nagy szökőárja. A csönd nem a zaj ellentéte, hanem csupán annak hiánya. Ez az a hang volt, ami a csönd másik oldalán található, antizaj, aminek homályos decibeljei úgy fojtották meg a piaci kiáltásokat, mint egy bársonyzuhatag.

A tömegek vadul néztek körbe, hangtalanul mozgott szájuk, mint megannyi aranyhalé, s körülbelül olyan hatásosan is. Minden fej a kapu felé fordult.

Valami más is ömlött ki onnan a némaság kakofóniája mellett. Az üres kapubejárathoz közeli bódék elkezdtek árucikkeket hullajtva hátracsikorogni a macskaköveken. Tulajdonosaik elvetődtek az útjukból, amikor a bódék beleütköztek a mögöttük lévő sorba, kérlelhetetlenül továbbnyikorogtak és halomba gyűltek, mígnem tiszta, üres kövek tágas sugárútja nyúlt végig a tér egész szélességében.

Ardróthy Nyurgarud, a Csupa Egyéniség Pástétomok Szállítója, épp időben kukucskált ki bódéja törmelékei fölött, hogy megpillantsa az előbukkanó varázslókat.

Ismerte a mágusokat, vagy legalábbis mostanáig azt hitte, hogy ismeri őket. Határozatlan öreg fickók voltak, ártalmatlanok a maguk módján, olyan öltözékben, mint valami antik kanapé, mindig készséges fogyasztói bármely olyan termékének, aminek árát történetesen le kellett szállítsa annak kora, valamint lényegesen több egyénisége, mint amennyit egy bölcs háziasszony hajlandó lett volna eltűrni, következtében.

De ezek a varázslók valami újat jelentettek Ardróthy világában. Ezek úgy sétáltak ki a Sator térre, mintha az a sajátjuk lett volna. Kis kék szikrák villogtak a lábuk körül. Valahogy még egy kicsit magasabbnak is látszottak.

Vagy talán csak az a mód tette, ahogy viselkedtek.

Igen, az volt az…

Ardróthynak volt egy szikra mágia genetikus fölépítésében, és ahogy figyelte a varázslókat átsöpörni a téren, az azt súgta neki, hogy a legüdvösebb dolog, amit az egészsége érdekében tehet, az a kései meg húsdarálói összepakolása a kis batyujába, és az eltűnés a városból bármikor az elkövetkezendő tíz perc során.

Az utolsó mágus a csoportban lemaradt kollégái mögött, és lekicsinylően nézett körbe a téren.

— Itt régebben szökőkutak álltak — mondta. — Ti népség… távozzatok!

A kereskedők egymásra bámultak. A varázslók rendszerint dölyfösen beszéltek, erre számítani lehetett. De volt egy olyan él a hangban, amit korábban egyikük se hallott. Ez a hang bokszert viselt.

Ardróthy szeme oldalra fordult. Kiemelkedve aszpikos tengeri csillag és kagylókocsonya bódéja romjaiból, akár egy bosszúálló angyal, s különféle puhatestűeket lakoltatva ki szakállából, meg ecetet köpködve, közelgett Miskin Barka, akiről azt pletykálták, hogy képes fél kézzel föltörni egy osztrigát. A tapadókagylók sziklájukról való leráncigálásával és az óriás szívkagylók legyűrésével az Ankh-öbölben töltött évek olyan testfölépítéssel ajándékozták meg, amit rendszerint a tektonikus gerendákhoz asszociál az ember. Nem is annyira fölállt, mint inkább kibontakozott.

Aztán dobogva csörtetett a varázsló felé, remegő ujjal mutatott bódéja maradványaira, ahonnan vagy hat vállalkozó szellemű homár eltökélt kísérletet tett szabadsága visszanyerésére. Úgy mozogtak az izmok Miskin szája széle körül, akár a földühödött angolnák.

— Maga tette ezt? — érdeklődött.

— Állj félre, félkegyelmű! — felelte a varázsló; három szó, amik, Ardróthy véleménye szerint, egy üvegcimbalom várható élettartalmát biztosították a mágus számára.

— Ki nem állhassam a varázslókat — közölte Barka. — Szívbű' utálom a varázslókat. Szóval meg foglak ütni, rendbe'?

Hátrahúzta öklét, aztán hagyta, hogy elszálljon.

A varázsló fölhúzta szemöldökét. Sárga tűz lobbant föl a rákfélék árusa körül, olyan zaj hallatszott, mint mikor elszakad a selyem, és Barka eltűnt. Csupáncsak a csizmája maradt hátra, elhagyatottan ácsorogva a macskaköveken, s kis füstpamacsok kavarogtak elő belőle.

Senki se tudja, miért marad mindig ott a füstölgő csizma, akármekkora legyen a robbanás. Úgy látszik, ez egyike azoknak a bizonyos dolgoknak.

Ardróthy figyelmes szemének úgy tűnt, hogy a varázsló maga legalább annyira megdöbbent, mint a tömeg, de remekül leplezte, s botjával hadonászott egyet.

— Ti népség, jobb lesz, ha alaposan okultok ebből — szögezte le. — Senki se emelheti kezét egy varázslóra, értitek? Lesz egy csomó változás errefelé. Igen, mit akarsz?

Ez utóbbi kommentár Ardróthyhoz szólt, aki megpróbált észrevétlen elosonni. Gyorsan matatni kezdett pástétomos tálcáján.

— Csak azon tűnődtem, hogy esetleg rendkívüli tiszteletreméltóságod nem óhajtana-e venni egyet ezekből a kiválóbbnál kiválóbb pástétomokból — magyarázta sietve. — Csupa táp…

— Jól figyelj, pástétomárus személy — vágott közbe a varázsló. Kinyújtotta kezét, ujjaival furán gesztikulált, s előhúzott egy pástétomot a levegőből.

Vastag volt, aranybarna, s csodásan fénylett máza. Pusztán rápillantva tudta Ardróthy, hogy széltől szélig meg van tömve kitűnő minőségű, sovány disznóhússal, s a tészta alatt nincs benne egy sem azokból a kiadós, friss levegőt tartalmazó buborékokból, amik az ő szokásos haszonkulcsát jelentik. Az a fajta pástétom volt, amilyenné a malackák szeretnének válni felnőtt korukban.

Ardróthynak elfacsarodott a szíve. Ott lebegett előtte tönkremenetele, ráadásul omlós tészta volt rajta.

— Kérsz egy harit? — kérdezte a varázsló. — Van ott még bőven, ahonnan ez került.

— Akárhonnan jött is — kesergett Ardróthy.

A fényes pástétom mellett elnézett a varázsló arcába, s annak a szemnek mániákus csillogásában látta a világot feje tetejére fordulni.

Elfordult, egy összetört férfi, és nekivágott a legközelebbi városkapu irányába.

Mintha nem lett volna épp elég rossz, hogy a varázslók embereket ölnek, gondolta keserűen, most még a megélhetésünk is elveszik.

Egy vödör víz csapódott Széltoló képébe, s kirántotta őt a borzalmas álomból, amiben száz álarcos nőszemély próbálta pallosával megnyírni a haját, ugyancsak hajszálra kiszámított nyisszantgatásokkal. Némelyek, ha ilyen lidércnyomásuk lenne, elhessegetnék, mint szimpla kasztrációs szorongást, de Széltoló tudatalattija tudta jól, hogy mi a kicsi-darabokra-fognak-vagdosni halálos félelme, amikor ilyet látott. A legtöbbször ilyet látott.

Fölült.

— Jól vagy? — kérdezte Conina aggódva.

Széltoló körbeforgatta szemét a telezsúfolt fedélzeten.

— Nem szükségszerűen — válaszolta óvatosan. Úgy tűnt, nincs a környéken egyetlen feketébe öltözött rabszolgavadász sem, legalábbis nem függőlegesen. Volt azonban jó néhány matróz, s mindegyik tisztelettudó távolságot tartott Coninától. Kizárólag a kapitány állt meglehetősen közel, arcán bárgyú vigyorral.

— Elmentek — mondta Conina. — Elvitték, amit csak tudtak, és elmentek.

— A rohadékok — jegyezte meg a kapitány —, de nagyon gyorsan eveznek! — Conina összerándult, amikor a férfi harsányan hátba vágta. — Piszok jól harcol, ahhoz képest, hogy nőszemély — tette hozzá. — Bizony!

Széltoló bizonytalanul lábra állt. A hajó vidáman száguldott egy távoli maszat felé a horizonton, ami a tengelyiránti Klaccs kellett legyen. Ő maga teljesen bántatlan maradt. Kezdett egy cseppet fölvidulni.

A kapitány mindkettejüket megajándékozta egy szívélyes biccentéssel, s elsietett, hogy vitorlákkal, kötelekkel és ilyesmikkel kapcsolatos parancsokat üvöltözzön. Conina lecsüccsent a Poggyászra, ami láthatólag nem ellenezte ezt.

— Azt mondta a kapitány, hogy olyan hálás, hogy elvisz minket egész Al Khaliig — mesélte.

— Azt hittem, hogy ebben állapodtunk meg egyébként is — mutatta ki Széltoló. — Láttam, hogy adtál neki pénzt, meg minden.

— Igen, de azt tervezte, hogy legyűr minket, és engem elad rabszolgának, amikor odaérünk.

— Mi, és engem nem? — lepődött meg Széltoló, aztán fölhorkant. — Na persze, a varázslói köntös, nem merészelte volna…

— Ümm. Igazából azt mondta, hogy téged oda kellett volna adjon grátisz — magyarázta Conina egy képzeletbeli szálkát piszkálgatva a Poggyász tetején.

— Grátisz?

— Aha. Ümm. Valahogy úgy, hogy „ingyen varázsló minden megvásárolt ágyashoz”? Ümm.

— Nem értem, mi köze ehhez a veteményeknek.

Conina hosszan, keményen ránézett, s amikor a varázsló nem mosolyodott el, nagyot sóhajtott, s így szólt:

— Miért vagytok ti varázslók mindig olyan idegesek női társaságban?

Széltoló megsértődött ezen a rágalmon.

— Ez aztán mindennek a teteje! — fakadt ki. — Tudomásodra szeretném hozni, hogy… figyelj, különben is, az a lényeg, hogy általában nagyon jól kijövök a nőkkel, csak a kardos menyecskék borítanak ki. — Egy darabig fontolgatta ezt, aztán kiegészítette. — Minden kardos illető kiborít, ha már erről van szó.

Conina buzgón tovább piszkálgatta a szálkát. A Poggyász kielégítetten nyikorgott.

— Tudok még valamit, ami ki fog borítani téged — mormogta.

— Hmmm?

— Nincs meg a kalap.

— Mi?

— Nem tehetek róla, a kalózok megragadtak bármit, ami a kezük ügyébe esett…

— A rabszolgavadászok leléptek a kalappal?

— Ne beszélj velem ilyen hangon! Nem én merültem akkor csöndes álomba…

Széltoló kétségbeesetten intett a kezével.

— Nemnemnem, ne húzd föl magad, semmiféle hangon nem beszéltem… gondolkozni akarok erről…

— A kapitány azt mondja, a kalózok valószínűleg visszamennek Al Khaliba — szólalt meg Conina. — Van ott egy hely, ahol a bűnözői elemek élnek, és mi hamar…

— Nem látom be, miért kéne bármit is tennünk — tiltakozott Széltoló. — A kalap ki akart térni az Egyetem útjából, s nem hinném, hogy azok a rabszolga-kereskedők valaha is beugranak oda egy pohár sherryre.

— Te hagynád, hogy meglógjanak vele? — csodálkozott el őszintén Conina.

— Nos, valakinek csak meg kell tennie. Én meg úgy látom, mért pont én?

— De hát azt mondtad, hogy a varázslóság szimbóluma! Amire minden varázsló áhít! Nem mondhatsz le róla csak így!

— Dehogynem! Csak figyeld! — ült vissza Széltoló. Erősen meglepődött. Döntést hozott. A sajátját. Hozzá tartozott. Senki se kényszerítette a meghozására. Némelykor úgy tűnt, hogy az egész élete nem áll semmi másból, csak bajbakerülésből mások akarata miatt, de ezúttal döntést hozott, annyi, kész, slussz, passz. Al Khaliban leszáll a hajóról, s talál valami lehetőséget, hogy hazamenjen. Mentse meg valaki más a világot, s járjon szerencsével. Ő maga döntött.

Összeráncolta szemöldökét. Miért nem érzi boldognak magát ettől?

Azért, mert ez egy kurva rossz döntés, te idióta.

Na jó, gondolta, épp elég hangot hallottam már a fejemben. Kifelé.

De én idetartozom.

Úgy érted, te vagy én?

A lelkiismereted.

Ó!

Nem hagyhatod, hogy elpusztuljon az a kalap. Az a jelképe a…

…tudom, tudom…

…Mágiatannak. Az emberiség zabolázta varázslatoknak. Nem akarhatsz visszakerülni azokba a sötét Egonokba…

…Mi?…

Egonok…

Úgy értem, eónok?

Aha. Eónok. Eónokkal visszakerülni az időben, amikor még a zabolátlan mágia uralkodott. A valóság teljes váza naponta megingott. Mondhatom nekem, iszonyúan pocsék volt.

Honnan tudom?

Faji emlékezet.

Hű! Nekem is van olyanom?

Nos. Egy darabka.

Igen, rendben, de miért éppen én?

Lelked mélyén tudod, hogy igazi varázsló vagy. A „Varázsló” szó be van vésve a szívedbe.

— Igen, de az a gond, hogy állandóan olyanokkal futok össze, akik erről megpróbálnak megbizonyosodni! — jajgatta Széltoló nyomorúságosan.

— Mit mondtál? — kérdezte Conina.

Széltoló kibámult a láthatáron lévő halvány pacára, s nagyot sóhajtott.

— Csak magamban beszélek — mondta.

Fésűs kritikusan fölmérte a kalapot. Körbesétált az asztal körül, s egy újabb szögből is megtekintette. Végül így szólt:

— Egész jó. Honnan szedted az oktarinokat?

— Csak kiváló Ankhszemek — válaszolta Horgany. — Megtévesztettek téged, igaz?

Pompás kalap volt. Valójában Horgany kénytelen volt elismerni, hogy sokkal jobban nézett ki, mint az eredeti. A vén arkrektori föveg meglehetősen ütött-kopott volt, az aranypaszomány elpiszkolódott és szétfoszlott rajta. A másolat jelentős javulást mutatott. Stílusa volt neki.

— Különösen a csipke tetszik nekem — jelentette ki Fésűs.

— Egy örökkévalóságig tartott.

— Miért nem próbálkoztál varázslattal? — Fésűs megcsóválta ujját, s megmarkolta a magas, jeges poharat, ami megjelent a levegőben. Papírernyője és gyümölcssalátája alatt valami ragadós és jó drága alkoholt tartalmazott.

— Nem működött — felelte Horgany. — Egyszerűen, ümm, nem jött sehogyse össze. Minden egyes flittert kézzel kellett fölvarrjak — Fölemelte a kalapdobozt.

Fésűs beleköhécselt az italába.

— Még ne tedd el — mondta, s kivette a kincstárnok kezéből. — Mindig ki szerettem volna próbálni…

Odafordult a nagy tükörhöz a kincstárnok szobájának falán, s tiszteletteljesen leeresztette a kalapot meglehetősen mocskos fürtjeire.

Ez a bűbáj első napjának vége felé történt, s a varázslóknak sikerült megváltoztatni mindent, kivéve önmaguk.

Mindegyikük megkísérelte a legnagyobb titokban, amikor azt gondolták, senki se látja. Még Horgany is próbálkozott, dolgozószobájába elvonulva. Sikerült is húsz évvel megfiatalítania magát, olyan felsőtesttel, amin sziklákat lehetett volna törni, de abban a pillanatban, hogy abbahagyta a koncentrálást, visszapetyhüdt, nagyon kellemetlenül, megszokott testébe és korába. Volt valami rugalmas abban, ahogy kinéz az ember. Minél erősebben hajlítottad, annál sebesebben csapódott vissza. És annál keményebben ütött meg. Általában ugyancsak félelmetes fegyvernek tartják a tüskés vasgolyókat, pallosokat, és a nagy, nehéz, szögekkel kivert dorongokat, ám ezek semmiségek összehasonlítva húsz évvel, ami nagy hirtelen jelentős erővel főbe kólint tarkótájt.

Ennek oka az, hogy a bűbáj nem hat a természetüknél fogva mágikus dolgokra. Mindazonáltal a varázslók véghez vittek néhány fontos tökéletesítést. Például Fésűs köntöse a rendkívül költséges ízléstelenség selyem- és csipkeelegyévé vált, s egy nagy, vörös, hímzett bútorhuzatba bugyolált kocsonya megjelenésével ruházta föl.

— Jól áll nekem, nem gondolod? — kérdezte Fésűs. A kalap karimáját egy nem hozzáillő, hetyke pózba igazgatta.

Horgany nem szólt semmit. Kibámult az ablakon.

Na jó, tényleg javítottak némely dolgokon. Munkás egy nap volt, az biztos.

A vén kőfalak eltűntek. Most egész pofás kerítés állt a helyükön. Azon túl a város előnyösen csillogott-villogott, egy fehér márványba és vörös zsindelybe rótt költemény. Az Ankh-folyó többé nem az az iszappal teli szennyvízcsatorna volt, amit egész életében ismert, hanem egy ragyogó, kristálytiszta szalag, amiben — tetszetős ecsetvonás — dagadt potykák tátogtak és úsztak a vízben, ami szennyezetlen volt, akár az elolvadt hó.[13]

A levegőből Ankh-Morpork biztosan vakító kellett legyen. A város fénylett. Az évezredek mocska elsöpörtetett.

Ez valahogy kényelmetlen érzést keltett Horganyban. Nem ideillőnek érezte magát, mintha olyan új ruhát viselne, amitől viszket. Na persze, új ruhát viselt, és valóban viszketett is, de nem ez volt a baj. Az új világ igazán nagyon szép volt, pontosan olyan, amilyennek lennie kell, és mégis, és mégis… tényleg akartam a változást, gondolta magában Horgany, vagy csak azt szerettem volna, ha a dolgok megfelelőbben lennének elrendezve?

— Azt kérdeztem, nem gondolod, hogy egyenesen rám szabták? — érdeklődött Fésűs.

Horgany elbambult arccal fordult vissza.

— Ümm?

— A kalap, ember!

— Ó! Ümm. Nagyon… hozzád illő.

Fésűs egy sóhajjal eltávolította a barokkos fejfedőt, s gondosan visszahelyezte dobozába.

— Jobb lesz, ha odavisszük neki — jegyezte meg. — Már kérdezősködött felőle.

— Még mindig nyugtalanít, hogy hol lehet az igazi kalap — jelentette ki Horgany.

— Itt van — koppintott rá szigorúan a tetőre Fésűs.

— Úgy értem, ümm, a valódi.

— Ez a valódi.

— Úgy értettem…

— Ez az Arkrektor kalapja — nyilatkoztatta ki Fésűs gondosan. — Neked csak tudnod kéne, elvégre te készítetted.

— Igen, de… — kezdte siránkozva a kincstárnok.

— Végül is, nem készítettél volna egy hamisítványt, igaz?

— Nem mint, ümm, olyat…

— Ez csak egy kalap. Ez az, amit hisznek róla. Az emberek látják, hogy az Arkrektor viseli, azt gondolják, ez az eredeti kalap. Egy bizonyos értelemben az is. A dolgokat az határozza meg, hogy mit csinálnak. Na meg az embereket is, természetesen. A varázslóság sarkalatos alapeszméje ez — Fésűs színpadiasan elhallgatott, s Horgany kezébe nyomta a kalapdobozt. — Cogitum ergot kalappo, úgy is mondhatnád.

Horgany speciális tanulmányokat szentelt az ősi nyelveknek; s most megtett minden tőle telhetőt.

— „Gondolkozom, tehát kalap vagyok”? — kockáztatta meg.

— Mi? — kérdezte Fésűs, miközben nekivágtak a lépcsőknek a Nagycsarnok új megtestesülése irányába.

— „Úgy gondolom, én viselem a kalapot”? — sugallta Horgany.

— Csak fogd be a szád, jó?

A ködfátyol még mindig beborította a várost, ezüst- meg aranyszín függönyszárnyai vérbe fordultak a lenyugvó nap fényétől, ami beragyogott a csarnok ablakain.

Zseton egy zsámolyon ücsörgött, varázsvesszejét a térdére fektette. Fölmerült Horganyban, hogy még sose látta a fiút bottalan, ami fura. A legtöbb varázsló az ágy alatt, vagy a kandalló fölé akasztva tartotta pálcáját.

Horgany nem kedvelte ezt a botot. Fekete volt, nem csak azért, mert ez volt a színe, hanem sokkal inkább azért, mert úgy nézett ki, mint egy mozgatható, egy másik, sokkalta kellemetlenebb dimenziórendszerbe vezető lyuk. Nem volt szeme, de ettől függetlenül úgy tűnt, hogy Horganyt bámulja, mintha ismerné legbensőbb gondolatait, ami mellesleg jelen pillanatban lényegesen több volt, mint amit ő maga tudott.

Bizsergett a bőre, miközben átkeltek a térségen, s érezte a nyers mágiasugarat az ülő alakból kiáramlani.

Többtucatnyi rangidős varázsló állta körbe a zsámolyt, s bámult elképedt csodálattal a padlóra.

Horgany nyújtogatta nyakát, hogy jobban lásson, s megpillantotta…

A világot.

Egy fekete éjtócsában lebegett, amit valahogy magába a padlóba illesztettek, és Horgany szárnyű bizonyossággal tudta, hogy valóban a világ volt, nem valami képmás, vagy egyszerű kivetítés. Volt ott felhőmintázat meg minden. Ott voltak a Tengelyföld fagyos pusztaságai, az Ellensúly Kontinens, a Körkörös-tenger, a Peremcsobaj, mind apró meg pasztellszínű, mindazonáltal valódi…

Valaki szólt hozzá.

— Ümm? — mondta, s a — képletesen szólva — hirtelen hőmérsékletcsökkenés visszarántotta a valóságba. Rettegve jött rá, hogy épp Zseton intézett hozzá egy megjegyzést.

— Tessék? — helyesbített. — Csak hát a világ… olyan gyönyörű…

— A mi Horganyunk egy esztéta — jelentette ki Zseton, s röpke kacaj gyöngyözött föl azon egy-két varázsló ajakáról, akik ismerték ezt a szót —, ám ami a világot illeti, lehetne javítani rajta. Azt mondtam az előbb, Horgany, hogy bármerre nézünk, kegyetlenséget, embertelenséget és kapzsiságot látunk, ami elárulja nekünk, hogy a világot bizony rosszul kormányozzák, hát nem igaz?

Horgany tudatában volt annak, hogy két tucat szempár fordult felé.

— Ümm — mormogta. — Nos, hát az emberi természetet nem lehet megváltoztatni.

Halotti csönd támadt.

Horgany tétovázott.

— Vagy te képes vagy rá? — kérdezte.

— Majd még meglátjuk — avatkozott közbe Fésűs. — Hiszen ha megváltoztatjuk a világot, az emberi természet is meg fog változni. Nem így van, fivéreim?

— A város a miénk — jelentette be egy varázsló. — Én magam teremtettem egy kastélyt…

— Mi uraljuk a várost, de ki uralja a világot? — vetette föl Fésűs. — Legalább ezer jelentéktelen király és császár és törzsfőnök van odalenn.

— S nincs köztük egy se, aki ajka mozgatása nélkül tudna olvasni — jegyezte meg egy mágus.

— A Patrícius tudott olvasni — szólt Horgany.

— Akkor nem, ha levágták volna a mutatóujját — gúnyolódott Fésűs. — Jut eszembe, mi lett a gyíkkal? Mindegy, nem számít. A lényeg az, hogy a világot nyilvánvalóan a filozófia és bölcsesség férfiai kéne működtessék. Irányításra szorul. Évszázadokat töltöttünk azzal, hogy egymást közt tusakodtunk, de együtt, közös erővel… ki tudja, mire lennénk képesek?

— Ma a város, holnap a világ — mondta valaki a tömeg hátsó felében.

Fésűs bólintott.

— Holnap a világ, és… — gyors számítást végzett — …pénteken az univerzum!

Így legalább szabad marad a hétvége, gondolta Horgany. Eszébe jutott a kezében tartott doboz, s Zsetonnak nyújtotta. De Fésűs elibe libbent, egyetlen mozdulattal kikapta kezéből, s cikornyásan fölajánlotta a fiúnak.

— Az Arkrektor kalapja — jelentette be. — Jogosan a tiéd, úgy gondoljuk.

Zseton átvette. Most először látott Horgany elbizonytalanodást átsuhanni a gyerek arcán.

— Nincs valamiféle hivatalos ceremónia? — firtatta.

Fésűs köhécselt.

— Én…, ööö, nincs — válaszolta. — Nem, nem hinném, hogy volna — Odapislantott a többi rangidős varázslóra, akik fejük rázták. — Nincs. Nem volt nekünk olyanunk soha. Eltekintve a díszvacsorától, persze. Ööö. Tudod, ez nem olyan, mint egy koronázás, az Arkrektor, tudod, ő a varázslói testvériséget vezeti, ő… — Fésűs hangja lassan elvékonyodott annak az arany tekintetnek fényében —, ő, tudod… ő az… első… az egyenlők… között…