Bűbájos bajok

— Miről beszélsz?

— Ó. Bocs. Magamban beszélek.

— Azt hiszem — közölte Conina —, jobb lesz, ha landolunk.

Lefelé kezdtek lebegni egy félhold alakú partra, ahol a sivatag elérte a tengert. Közönséges fényben a homok vakítóan fehér lett volna a csöppnyi kagylótöredékek milliárdjaival, de a nap ezen szakában vérvörös volt és primitív. A habok faragta, napszítta uszadékfa sokasága fölhalmozódott az árapályvonalon, akár ősi halszálkák, vagy mint az univerzum legnagyobb virágkötészeti kellékes pultja. Semmi sem moccant, kivéve a hullámokat. Akadt erre néhány szikla, de mind tűzálló tégla forróságúak voltak, s nem nyújtottak otthont se puhatestűnek, se hínárnak.

Még a tenger is kiszikkadtnak látszott. Ha bármilyen őskétéltű egy ilyen parton emelkedett volna ki, ott és akkor rögtön föladta volna a dolgot, visszavonult volna a vízbe, és azt tanácsolta volna minden rokonának, hogy felejtsék el a lábakat, nem éri meg. A levegő olyannak érződött, mint amit megfőztek egy zokniban.

Mindennek ellenére Ince ragaszkodott ahhoz, hogy tüzet gyújtsanak.

— Sokkal barátságosabb — mondta. — Ráadásul, szörnyek is lehetnek erre.

Conina az olajos, partra gördülő hullámocskákra pillantott, amik láthatólag félszívvel ugyan, de arra tettek kísérletet, hogy kijussanak a tengerből.

— Miben? — kérdezte.

— Sose lehessen tudni.

Széltoló ellődörgött a vízvonal mentén, szórakozottan kavicsokat szedegetett, és bedobálta őket a tengerbe. Egyet-kettőt visszahajítottak.

Egy idő múlva Conina elérte, hogy pattogjon a tűz, s a csontszáraz, sóval telített fa kék-zöld lángokat küldött bömbölve a magasba a szikraszökőkút alatt. A varázsló visszament, s lecsüccsent a táncoló árnyékokban, hátát egy kifehéredett farakásnak támasztotta, s olyan áthatolhatatlan búskomorságba burkolózott, hogy még Kerőzus is abbahagyta a panaszkodást szomjúságára, s elhallgatott.

Conina éjfél után fölébredt. A láthatáron ott ragyogott a félhold, s gyér, hideg ködpára lepte el a homokot. Kerőzus a hátán horkolt. Ince, aki elméletileg őrt állt, mélyen aludt.

Conina teljesen mozdulatlanul feküdt, minden érzékével azt kutatta, ami fölébresztette.

Végül ismét meghallotta. Halk, bátortalan koccanó nesz volt, alig hallható a tenger tompa szürcsölése fölött.

Fölkelt, vagyis inkább olyan csonttalanul, mint egy medúza, függőlegesbe siklott, s kipöccintette Ince kardját a fiú ellen nem álló kezéből. Aztán elosont a ködben, anélkül, hogy extra örvénylést okozott volna.

A tűz lejjebb süllyedt hamuágyába. Némi idő elteltével Conina visszajött, s fölrázta a másik kettőt.

— Mija?

— Azt hiszem, ezt látnotok kell — sziszegte a lány. — Azt hiszem, fontos lehet.

— Csak egy pillanatra hunytam be a szemem… — tiltakozott Ince.

— Sose törődj ezzel. Gyere!

Kerőzus körbebandzsított a hevenyészett táborhelyen.

— Hol van a varázsló fickó?

— Meg fogjátok látni. És ne csapjatok zajt. Az veszélyes lehet.

A lány után botorkáltak, térdig a párában, a tenger felé.

Végül Ince megszólalt:

— Miért veszélyes…

— Ssss! Hallottad?

Ince hallgatózott.

— Mintha olyan kopácsoló zaj lenne?

— Nézzétek…

Széltoló szaggatottan haladt a parton, két kézzel cipelve egy nagy sziklát. Szó nélkül ment el mellettük, szeme egyenesen előremeredt.

Követték a hűvös part mentén, míg el nem ért egy puszta területet a dűnék között, ahol megállt, és, még mindig egy ruhaszárító állvány kecsességével mozogva, elejtette a követ. Ami koccant egyet.

Volt ott egy széles kör további sziklákból. Nagyon-nagyon kevés maradt meg ténylegesen egy másik tetején.

Mindhárman lekuporodtak, és figyelték.

— Ő most alszik? — kérdezte Kerőzus.

Conina bólintott.

— Mit próbál csinálni?

— Azt hiszem, hogy tornyot próbál építeni.

Széltoló visszadülöngélt a kőkörhöz, és, nagy gondossággal, még egy sziklát helyezett el az üres levegőn. Az leesett.

— Nem valami ügyes benne, hát nem? — jegyezte meg Ince.

— Ez roppant szomorú — fűzte hozzá Kerőzus.

— Talán föl kellene ébresszük — mondta Conina. — Csak azt hallottam, hogy ha fölébreszted az alvajárókat, akkor leesik a lábuk, vagy valami. Mit gondoltok?

— Kockázatos lehet egy varázsló esetében — nyilatkozta Ince.

Megkísérelték kényelembe helyezni maguk a hűs homokon.

— Ez eléggé szívfacsaró — szólt Kerőzus. — És még csak nem is rendes varázsló!

Conina és Ince megpróbálták elkerülni egymás tekintetét. Végül a fiú köhécselt, és bejelentette:

— Tudjátok, én sem vagyok az az igazi barbár hős. Esetleg már észrevettétek.

Egy darabig figyelték Széltoló munkálkodó alakját, aztán Conina tett vallomást:

— Ha már arról van szó, azt hiszem, hiányzik belőlem egy bizonyos valami, amikor fodrászkodásra kerül sor.

Mindketten mereven bámulták az alvajárót, elmerülve saját gondolataikban, s vörösen a kölcsönös zavarba jövéstől.

Kerőzus megköszörülte torkát.

— Ha ettől jobban érzi magát valaki — mondta —, néha úgy rémlik nekem, hogy a költészetem sok kívánnivalót hagy maga után.

Széltoló gondosan megpróbált egyensúlyba helyezni egy nagy sziklát egy apró kavicson. Ami lehuppant, de a varázsló szemlátomást elégedett volt az eredménnyel.

— Költőként — kezdte óvatosan Conina —, mit mondanál erről a helyzetről?

Kerőzus fészkelődött.

— Az élet kész röhej.

— Állati találó.

Ince hanyatt feküdt, s fölnézett a ködbe vesző csillagokra. Aztán hirtelen fölült.

— Láttátok azt? — akarta tudni.

— Mit?

— Volt egy afféle villanás, egyfajta…

A tengelyiránti láthatár csöndes színvirággá robbant, ami sebesen terjedt a hagyományos színkép összes árnyalatán át, mielőtt kápráztató oktarinná lobbant. Mielőtt kialudt volna, bevéste magát nézői szemgolyójára.

Kis idő múlva távoli robajlás hallatszott.

— Valamiféle varázsfegyver — mondta Conina pislogva. Egy meleg széllökés fölkapta a párát, s eláramoltatta mellettük.

— A fene egye meg! — pattant föl Ince. — Fölébresztem őt, még ha a végén azzal is jár, hogy ezentúl cipelhetjük.

Kinyúlt Széltoló válla felé pont akkor, amikor valami nagyon magasan elhúzott a fejük fölött, olyan zajjal, mint egy rigócsapat kéjgázon. Aztán eltűnt mögöttük valahol a sivatagban. Utána olyan hang hallatszott, amitől megcsikordult volna a műfogsor is, zöld fény villant, és valami puffant.

— Majd én fölébresztem — közölte Conina. — Te hozd a szőnyeget!

A lány odakúszott a sziklák köréhez, megfogta az alvó varázslót gyöngéden a karjánál fogva, s ez lett volna egy alvajáró fölébresztésének nagykönyvben megírt módja, ha Széltoló nem ejtette volna a követ, amit épp hurcolt, a lábfejére.

A férfi kinyitotta szemét.

— Hol vagyok? — firtatta.

— A parton. Te… álmodtál.

Széltoló rápislogott a ködre, az égre, a kőkörre, Coninára, ismét a kőkörre, s végül újra az égre.

— Mi történik? — érdeklődött.

— Valami varázslatos tűzijáték.

— Ó. Akkor hát elkezdődött.

Bizonytalanul kiimbolygott a körből, olyan módon, ami azt sugallta Coninának, hogy még nincs teljesen ébren, s visszatántorgott a tűz maradványai felé. Néhány lépést tett, aztán szemlátomást eszébe jutott valami.

Lenézett a saját lábára, és azt mondta:

— Aú.

Már majdnem eljutott a tűzig, amikor az utolsó varázsige légnyomása elérte őket. A bűvigét Al Khali tornyára irányozták, ami húsz mérfölddel arrébb volt, és mostanra a hullámfront roppant ritkássá enyészett. Alig is befolyásolta a dolgok természetét, ahogy eláramlott a dűnék fölött egy kis szopogató nesszel; a tűz egy másodpercig vörösen és zölden égett, Ince szandáljainak egyike kis, ingerült borzzá változott, s egy galamb röppent ki a Serifa turbánjából.

Aztán elhaladt mellettük, s már a tenger fölött gomolygott.

— Mi volt ez? — kérdezte Ince. Belerúgott a lábát szaglászó borzba.

— Hmm? — szólt Széltoló.

— Ez!

— Ó, ez — felelte Széltoló. — Csak egy varázsige utórezgése. Valószínűleg a tornyot találták el Al Khaliban.

— Ugyancsak jókora kellett legyen ahhoz, hogy még itt is hasson ránk.

— Valószínűleg az volt.

— Hé, az az én palotám volt — mondta elgyöngülve Kerőzus. — Úgy értem, tudom, hogy nem valami kevés, de az volt mindenem.

— Sajnálom.

— De hát emberek is voltak a városban!

— Valószínűleg jól vannak — nyugtatta Széltoló.

— Akkor jó.

— Akármik legyenek is.

— Mi?

Conina megmarkolta a Serifa karját.

— Ne kiabálj vele — mondta. — Nincs magánál.

— Á — fanyalgott Kerőzus —, határozott javulás!

— Hé, ez egy kissé méltánytalan — tiltakozott Ince. — Úgy értem, kihozott engem a kígyóveremből, nos, sokat tud a…

— Igen, a varázslók roppant tehetségesen rángatnak ki abból a pácból, amibe nélkülük bele se kerülnél — közölte Kerőzus. — És aztán elvárják, hogy szépen megköszönd.

— Ó, azt hiszem…

— Ezt ki kell mondani — szögezte le Kerőzus, ingerülten hadonászva kezével. Villanásnyi időre megvilágította őt egy újabb ige átsüvítése a megkínzott égbolton.

— Odanézzetek! — csattant föl. — Ó, hát persze, hogy jót akar. Mind jót akarnak. Valószínűleg mind azt gondolja, hogy a Korong jobb hely lenne, ha ők irányítanák. Higgyétek el nekem, hogy nincs annál borzasztóbb, mint mikor valaki belevág, hogy szívességet tegyen a világnak! Varázslók! Ha mindent meggondolunk, ugyan mire jók? Úgy értem, tudtok mondani valami valamirevalót, amit a mágusok csináltak?

— Azt hiszem, hogy ez némileg kegyetlenség — vetette ellen Conina, de olyan éllel hangjában, ami azt sugallta, meggyőzhető lenne e tárgyban.

— Nos, nekem hánynom kell tőlük — morogta Kerőzus, aki akutan józannak érezte magát, s ennek nem nagyon örült.

— Azt hiszem, mindnyájan jobban fogjuk érezni magunk, ha megpróbálunk még egy kicsit aludni — javasolta Ince diplomatikusan. — A dolgok mindig kedvezőbbnek látszanak a nappal fényében. Legalábbis majdnem mindig.

— És a szájam íze is rettenetes — motyogta Kerőzus, eltökélten belecsimpaszkodva haragja maradványaiba.

Conina visszafordult a tűzhöz, s ráébredt, hogy valami hiányzik a díszletek közül. Méghozzá Széltoló-alakú valami.

Valójában Széltoló már félmérföldnyire járt a sötét tenger fölött, úgy guggolva a szőnyegen, mint valami mérges Buddha, elméje a harag, megalázottság és düh fortyogó levese, a szégyen, gyalázat kenyereskosarával.

Sose vágyódott túl sokra. Ragaszkodott a varázslósághoz, még ha nem is volt valami jó benne, mindig megtett minden tőle telhetőt, és most az egész világ összeesküdött ellene. Nos, hát ő majd megmutatja nekik. Hogy pontosan kik ezek az „ők” és mi lesz megmutatva, csupán részletkérdés volt.

Fölnyúlt és önbizalmát megújítandó megérintette kalapját, éppen akkor, amikor az elvesztette utolsó flittereit a légcsavarszélben.

A Poggyásznak is megvoltak a maga gondjai.

Az Al Khali tornya körüli terület a szüntelen mágikus bombázás hatására már elkezdett átlebegni azon a valósághatáron, amin túl idő, tér és anyag elveszítik különálló identitásuk, s egymás ruháját kezdik hordani. Ezt eléggé lehetetlen leírni.

Itt következik, ahogy kinézett a dolog.

Úgy nézett ki, ahogy egy zongora szól, nem sokkal az után, hogy beledobták egy kútba. Az íze sárga volt, és csiricsárén tarkának érződött. Olyan volt a szaga, mint a teljes holdfogyatkozásé. Na persze, még közelebb menve a toronyhoz, a helyzet igazán földöntúlivá vált.

Arra számítani, hogy bármilyen védtelen dolog túléli ezt olyan, mintha arra számítana az ember, hogy havat talál egy szupernóván. Szerencsére a Poggyász mindezt nem tudta, s átosont a forgatagon, miközben nyers mágia kristályosodott rá fedelére és zsanérjaira. Undok kedvében volt, de, újfent, ebben nem volt semmi szokatlan, kivéve, hogy a sercegő őrjöngés látványosan sokszínű fényudvarban földelte magát a Poggyász egész felületén, megajándékozva őt egy égő mocsárból kimászó korai, és roppant dühös kétéltű megjelenésével.

A tornyon belül fülledt forróság volt. Nem épültek belső szintek, csak egy sor gyalogjáró híd a falak mentén, amiken varázslók sorakoztak, és a központi tér csupán egy oktarin fényoszlopból állt, ami hangosan sistergett, ahogy a mágusok beletöltötték erejük. Ennek talapzatánál ácsorgott Ábrim, kalapján az oktarin ékkövek olyan fénnyel izzottak, hogy sokkal inkább úgy néztek ki, mint egy másik világegyetembe vágott lyukak, ahol, minden valószínűség ellenére, a napon belül sütöttek ki.

A vezír előrenyújtott kézzel, széttárt ujjakkal, csukott szemmel állt, szája vékony vonallá préselődött az összpontosítástól, ahogy az erőket egyensúlyozta. Általában egy varázsló csak saját testi adottságai erejéig terjedő varázserőt tud kontrollálni, ám Ábrim gyorsan tanult.

Tedd magad a homokóra kutyaszorítójává, az egyensúly forgáspontjává, kiflivé a virsli körül.

Csináld jól, s te magad leszel a varázserő, a részeddé válik, s képes leszel…

Kimutattuk már, hogy a vezír lába több hüvelykre van a földtől? A vezír lába több hüvelykre van a földtől.

Ábrim épp egy varázsigéhez szükséges erőt vont össze, ami majd elsüvít az égen, és ezernyi sikító démonnal ostromolja meg az Ankh-i tornyot, amikor mennydörgő zörgetés hallatszott az ajtó felől.

Az ilyen alkalmakra van egy mantra. Nem számít, hogy az ajtó sátorleffentyű, diribdarab irha egy szélfútta jurtán, három hüvelyk szilárd tölgyfa benne hatalmas vasszögekkel, vagy négyszögletes kartonpapír mahagóni furnérral, fölötte kis világítótest borzalmas üvegdarabkákból s egy csöngőgomb, ami húsz népszerű dallam — amit zenerajongó ember meg nem hallgatna még ötévi süketség után sem — valamelyikét játssza.

Egy varázsló odafordult egy másikhoz, és annak rendje s módja szerint így szólt:

— Vajon ki lehet az ilyen késő éjszaka?

Az ácsmunkán ismét dörömböltek egy sort.

— Odakint nem lehet senki sem életben — felelte a másik mágus, és idegesen tette, mert ha kizárod annak a lehetőségét, hogy bárki is életben legyen, akkor csak az a gyanú marad, esetleg egy halott az.

Ezúttal a döngetés megroppantotta a zsanérokat.

— Egyikünk jobb, ha odamegy — mondta az első varázsló.

— Derék fickó.

— Á. Ó! Oké.

Vonakodva elindult a rövid, boltíves átjáróban.

— Akkor csak menjek oda és nézzem meg, ki az? — érdeklődött.

— Príma.

Különös alak tette meg tétovázva az utat az ajtóhoz. A mindennapos köntösök nem nyújtanak elégséges védelmet a tornyon belüli magasfeszültségű térben, s brokátja meg bársonya fölött a mágus vastag kezeslábast viselt, telisteli tömve vörösberkenye forgácsokkal, agyonhímezve ipari szintű pecsétekkel. Csúcsos kalapjához egy füstüveg maszkot erősített, és roppant nagy védőkesztyűi azt sugallták, hogy a varázsló kapus egy szuperszonikus sebességgel játszott krikettjátszmában. A központi csarnokban végzett óriási erőfeszítésből kicsapó villanások és lüktetések kíméletlen árnyékokat vetettek rá, ahogy a reteszekkel bajlódott.

Lehúzta védőmaszkját, s résnyire nyitotta az ajtót.

— Nem akarunk semmilyen… — kezdte, s jobban meg kellett volna válogassa szavait, mert ez lett a sírfelirata.

Beletelt némi időbe, míg kollégája észrevette folytatódó hiányát, s lebaktatott a folyosón, hogy megtalálja. Az ajtót szélesre tárták, a kinti varázslatos infernó bömbölve támadt a bűvigék hálójára, melyek kordában tartották. Valójában az ajtót nem tárták ki teljesen, elhúzta, hogy lássa ennek okát, s fölnyüszített.

Zaj hallatszott mögüle. Megfordult.

— Mi… — kezdte, ami elég vacak szótag ahhoz, hogy ezzel fejeződjön be egy ember élete.

Magasan a Körkörös-tenger fölött Széltoló egy kissé hülyének érezte magát.

Az ilyesmi előbb-utóbb mindenkivel megesik.

Például, egy kocsmában valaki meglöki a könyököd, gyorsan odapördülsz, és jól megmondod a magadét, lassan rádöbbensz, egy pasas övcsatjának, aki, mint kiderül, nem is annyira született, hanem valószínűleg kifejtették.

Vagy egy kiskocsi belerohan a tiéd hátuljába, s kirontasz, hogy megmutasd az öklöd a sofőrnek, aki, nyilvánvalóvá válik, ahogy egyre több testet bontakoztat ki, akár egy szörnyűséges bűvésztrükkben, a hátsó ülésen kellett üljön.

Vagy esetleg lázadótársaid a kapitány kabinjához vezeted, és bedörömbölsz az ajtón, és ő mindkét kezében karddal kidugja nagy fejét, és azt mondod „Elfoglaltuk a hajót, te szemét, és a fiúk mind velem tartanak!”, és ő megkérdi „Miféle fiúk?”, és te hirtelen nagy ürességet érzel magad mögött, és azt nyögöd „Ümm…”

Más szavakkal, ez az az ismerős, forró, elsüllyedő érzés, amit mindenki megtapasztal, aki hagyja, hogy saját dühe hullámai messzire kivessék a megtorlás strandjára, ott hagyva őt, a mindennapok poétikus nyelvén megfogalmazva, nyakig a szarban.

Széltoló még mindig mérges volt és megalázott és így tovább, de ezek az érzések egy kicsit csillapodtak, s valami rendes jelleméből ismét jelentkezett. Nem találta túl boldogítónak, hogy néhány kék meg aranyszín gyapjúszálon ücsörög magasan a foszforeszkáló hullámok fölött.

Ankh-Morpork felé tartott. Megpróbált visszaemlékezni miért.

Na persze, ott kezdődött minden. Talán az Egyetem jelenlététől, amely oly súlyos a mágiától, hogy úgy hever az Univerzum szertelenség-pokrócán, mint valami ágyúgolyó, nagyon vékonyra nyújtva ki a valóságot. Ankh az, ahol a dolgok elkezdődnek, és befejeződnek.

És az otthona is — olyan, amilyen —, ami hazaszólította.

Már korábban jeleztük, hogy a látszat szerint Széltoló ősei közt akad egy bizonyos mennyiségű rágcsáló, és a megpróbáltatások idején ellenállhatatlan késztetést érez, hogy elszeleljen odújába.

Hagyta, hogy a szőnyeg lebegjen egy darabig a légáramlatokon, míg a hajnal, amire Kerőzus valószínűleg rózsaujjúként utalt volna, tűzgyűrűt vont a Korong pereme köré. Lusta fényét olyan világ fölött terjesztette szét, ami finom részletekben különbözött a korábbitól.

Széltoló pislogott. Hátborzongató fény világított. Nem, most hogy jobban megnézte, nem is hátborzongató, hanem végzetes, ami még sokkal hátborzongatóbb. Olyan volt, mintha kőfátylon keresztül látná a világot, s annak a fátyolnak valamiféle önálló élete lenne. Táncolt és nyújtózkodott, s több mint célozgatott arra, hogy ez nem csupán optikai illúzió, hanem maga a valóság feszül ki s dagadozik, mint egy gumi léggömb, ami megpróbál túl sok gázt magában tartani.

A hullámzás Ankh-Morpork irányában volt a legnagyobb, ahol villanások és megkínzott levegőszökőkutak jelezték, hogy a küzdelem nem lankad. Hasonló oszlop lógott Al Khali fölött, s aztán Széltoló észrevette, hogy nem az az egyetlen.

Nem volt egy torony Chirm fölött is, ahol a Körkörös-tenger a hatalmas Perem-óceánba ér? És még számos akadt.

Az egész kezdett kritikussá válni. A varázslóság szétszóródott. Isten veled, Egyetem, szintek, Rendek; mélyen a szívében minden varázsló tudja, hogy a varázslás természetes egysége egy varázsló. A tornyok sokasodni fognak, és addig harcolnak, míg csak egy torony marad, és aztán a varázslók addig küzdenek, míg csak egy varázsló lesz.

Addigra az illető már valószínűleg kész lesz önmagával harcba szállni.

Az egész szerkezet, ami a mágia lendkerekeként működött, kezdett darabokra esni. Széltoló ezt nagyon zokon vette. Sose vitte semmire a varázslásban, de nem ez volt a lényeg. Tudta, hova passzol. Ez mindennek a legalját jelentette, de legalább odaillett. Fölnézhetett, és láthatta az egész kényes masinériát lágyan tiktakolni, a Korong forgása által generált természetes mágiát böngészgetve.

Minden, amit magáénak mondhatott, a nagy semmi volt, de ez már valami, és most elvették tőle.

Széltoló megfordította a szőnyeget, hogy az Ankh-Morporkot jelentő távoli csillogás, csak egy fénylő petty a kora esti fényben, felé nézzen, és elméje egy része, aminek nem volt más elfoglaltsága, azon tűnődött, hogy miért olyan ragyogó az a pont. Ezenkívül úgy tűnt, hogy telehold van, és még Széltoló is, akinek a természetfilozófiára vonatkozó ismeretei ugyancsak bizonytalanok voltak, egészen bizonyos volt abban, hogy csak pár napja látott egyet.

Nos, nem számít. Elege van. Nem fog megpróbálkozni többet semminek a megértésével. Csak hazamegy.

Csakhogy a varázslók sose mehetnek haza.

Ez egyike az ősi és mélyen jelentésteljes, varázslókkal kapcsolatos mondásoknak, és valamit elárul a mágusok többségéről, hogy sosem voltak képesek megérteni jelentését. A varázslóknak tilos megnősülniük, de szüleik lehetnek, s sokan közülük hazamennek szülővárosukba Disznólesés Éjjelére vagy Áldozatcsütörtökre egy kis dalolásért, na meg annak szívmelengető látványért, ahogy összes gyerekkori zsarnokuk sietve elkerüli őket az utcán.

Ez eléggé olyan, mint a másik szólás, amit sosem tudtak fölfogni, nevezetesen az, hogy nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba. A kísérletek egy hosszúlábú varázslóval meg egy apró folyóval bebizonyították, hogy percenként harmincszor, harmincötször bele lehet lépni ugyanabba a folyóba.

A mágusok nem nagyon kedvelik a filozófiát. Ami őket illeti, egy kéz, ha csattan, az „cs”.

Ebben a konkrét esetben azonban Széltoló azért nem tudott hazamenni, mert az otthon tényleg megszűnt létezni. Volt egy város lovagló ülésben az Ankh-folyón, de ezt még sosem látta: fehér volt, tiszta, és egyáltalán nem volt olyan szaga, mint egy döglött heringekkel teli árnyékszéknek.

Ott ért földet, ami valaha a Törött Holdak Köztere volt, s tette ezt sokkos állapotban. Szökőkutak csobogtak. Na persze, korábban is voltak ott szökőkutak, de inkább szivárogtak, mint játszottak, és úgy néztek ki, mint az üres leves. Most bezzeg tejfehér kockakövek voltak a lába alatt, kis, csillogó izékkel bennük. És, bár a nap úgy ücsörgött a láthatáron, mint az egészséges reggelihez járó citrancs fele, alig néhányan lézengtek az utcákon. Rendes körülmények között Ankh folyamatosan túlzsúfolt, az égbolt tényleges színe pusztán háttérrészlet.

Füst lebegett a város fölé hosszú, olajos pamacsokban az Egyetem fölött forrásban levő levegőkoronából. A szökőkutaktól eltekintve egyedül ez moccant.

Széltoló mindig meglehetősen büszke volt arra, hogy mindig egyedül érzi magát, még a hemzsegő városban is, de még sokkal rosszabb egyedül lenni, amikor senki sincs körülötted.

Összegöngyölte a szőnyeget, átvetette a vállán, s ellépdelt a kísérteties utcákon az Egyetem irányába.

A kapukat a szélnek tárták. A legtöbb épület félig romba dőlt a mellélövések és a gellert kapott bűvigék hatására. A bűbáj tornya, túl magas ahhoz, hogy valóságos lehessen, sértetlennek tűnt. Nem úgy a vén Művészetek Tornya. A mellette lévő toronyra irányzott mágia fele láthatólag rá pattant vissza. Egyes részei megolvadtak s elfolytak, mások izzottak, megint mások kikristályosodtak, néhány darabot meg úgy tűnt, hogy kitekertek a megszokott három dimenzióból. Az ember megsajnálta, holott csak kő volt, amiért ilyen bánásmódban volt része. Gyakorlatilag csaknem minden megtörtént a toronnyal, kivéve a tényleges összeomlást. Olyan legyőzöttnek látszott, hogy lehet, még a gravitáció is lemondott róla.

Széltoló fölsóhajtott, és körbement az alapzat körül a Könyvtár felé.

Arrafelé, ahol valaha a Könyvtár állt.

A kapu boltíve megmaradt, meg a falak többsége is, de a tető beomlott, s mindent korom feketített.

Széltoló csak állt, és hosszasan bámulta.

Aztán leejtette a szőnyeget, és rohant, megbotolva-átvergődve a törmeléken, ami félig elzárta az ajtót. A kövek a lába alatt még melegek voltak. Itt-ott egy-egy könyvespolc maradványai parázslottak.

Ha valaki figyelte volna, láthatta volna Széltolót ide-odaszökellni a pislákoló rakásokon át, kétségbeesetten, négykézláb kutatni valamit közöttük, elszenesedett bútorokat félrehajítva, a bezuhant tető darabjait arrébb húzva, az emberfölöttinél jóval kisebb erővel.

Látta volna, ahogy egyszer-kétszer megáll, hogy visszanyerje lélegzetét, aztán újra lebukik, s a tetőkupola félig megolvadt üvegcserepein elvágja a kezét. Azt is észrevette volna, hogy a varázsló zokog.

Végül Széltoló kutató ujjai valami meleget és puhát érintettek.

Az őrjöngő varázsló félrelökött egy szénné égett tetőgerendát, átkotort a lehullott tetőcserepek hordalékán, és lekukucskált.

Ott, félig szétpasszírozva a gerendától, barnára sülve a tűzben, volt egy nagy fürt túlérett, szottyadt banán.

Fölvett egyet, nagyon gondosan, leült, s nézte egy ideig, míg a vége le nem pottyant.

Aztán megette.

— Nem lett volna szabad, hogy hagyjuk őt így elmenni — mondta Conina.

— Hogyan tudtuk volna megállítani, ó szépséges őzikeszemű sasfiók?

— De lehet, hogy valami hülyeséget csinál!

— Azt kell mondjam, ez valószínű — közölte pedánsan Kerőzus.

— Amíg mi valami okosat teszünk és egy sülő strandon ücsörgünk semmi ehetővel és ihatóval a közelben, így gondoltad?

— Mondhatnál nekem egy mesét — javasolta Kerőzus, izgatottan reszketve kicsit.

— Kuss.

A Serifa végignyalta ajkát.

— Föltételezem, hogy egy gyors anekdota se jöhet szóba? — krákogta.

Conina sóhajtott.

— Tudod, az élet nem csupán elbeszélés.

— Bocsánat. Egy kissé elvesztettem az önuralmam.

Most, hogy a nap már odafönn járt, a zúzott kagylóhéj borította strand úgy fénylett, mint egy sótábla. A tenger egyáltalán nem nézett ki jobban a nappal fényében. Úgy mozgott, mint egy vékony olajréteg.

A partrész mindkét végén hosszú, gyötrelmesen lapos ívben terült szét, ami csak néhány kókadt dűnefűcsomónak adott otthont, amik a permet nedvességéből éltek. Semmi jele nem volt semmilyen árnyéknak.

— Ahogy én látom — szólalt meg Conina —, ez egy part, és ez azt jelenti, hogy előbb-utóbb folyóhoz érünk, szóval csak annyit kell tennünk, hogy sokáig gyalogolunk valamelyik irányba.

— Ámde, Eritor-hegység lejtőinek gyönyörűséges hava, nem tudjuk, melyikbe.

Ince sóhajtott, s benyúlt az iszákjába.

— Ööö — mondta —, elnézést. Jó lenne ez valamire? Elloptam. Bocsánat.

Odatartotta a lámpát, amit a kincstárból emelt el.

— Varázslatos, nem igaz? — kérdezte reménytelin. — Hallottam már ilyesmiről, nem érdemes megpróbálni?

Kerőzus fejét rázta.

— De azt mondtad, a nagyapád ezzel szerezte a vagyonát! — értetlenkedett Conina.

— Egy bizonyos lámpával — magyarázta a Serifa — egy bizonyos lámpát használt. Nem ezt. Nem, az igazi lámpa ütött-kopott ósdi darab volt, és egy nap egy gonosz házaló új lámpákat ajánlott régiért, és a nagymamám odaadta neki ezért cserébe. A család afféle emlékeztetőként tartotta a kincstárban. Egy igazán ostoba asszonyra. Ez persze nem működik.

— Próbáltad?

— Nem, de a házaló nem adta volna oda, ha jó lenne valamire, nem igaz?

— Dörzsöld meg — indítványozta Conina. — Nem lehet baj belőle.

— Én nem tenném — figyelmeztette őket Kerőzus.

Ince óvatosan tartotta a lámpát. Furán áramvonalas kinézete volt, mintha valaki olyan lámpást tervezett volna, aminek szélsebes a végsebessége.

Megdörzsölte.

A következmény különösképp érdektelen volt. Egy vonakodó pukkanás meg egy lehelefiyi füstpamacs Ince lábához közel. A füsttől többlábnyira megjelent egy vonal a parton. Sebesen kirajzolt egy négyszöget a homokban, ami aztán eltűnt.

Egy alak száguldott ki a partból, csikorogva megállt, és fölnyögött.

Turbánt viselt, jó sokba kerülő napbarnítottságot, egy kis aranymedált, csillogó sortot, és igen modern futócipőt kunkori orral.

Azt mondta:

— Szeretném ezt abszolút egyértelműen megtudni. Hol vagyok?

Conina tért magához elsőnek.

— Ez egy tengerpart — mutatta ki.

— Na ja — mondta a dzsinn. — Úgy értettem, melyik lámpás? Melyik világ?

— Nem tudod?

A lény kivette a lámpát Ince ellen nem álló kezéből.

— Ó, ez az ósdi holmi — fanyalgott. — Csak résztulajdonos vagyok ebben a lámpásban. Két hét üdülés járna minden augusztusban, de persze az ember sose tud elszabadulni.

— Sok lámpásban van érdekeltséged, mi? — kérdezte Ince.

— Hát egy kissé túlzásba vittem az elkötelezettséget a lámpások iránt — ismerte el a dzsinn. — Igazából már gondolkozom azon, hogy átnyergeljek a gyűrűkre. A gyűrűknek ragyogó kilátásaik vannak jelen pillanatban. Rengeteg a mozgás a gyűrűk körül. Bocsi, emberek, mit tehetek értetek? — Az utolsó mondatot azon a speciális hangon ejtette ki, amit mindenki önmaga humoros kifigurázására tart fenn, abban a tévhitben, hogy ettől kevésbé fognak seggfejnek hangzani.

— Mi… — kezdte Conina.

— Egy italt szeretnék — csattant föl Kerőzus. — És elvileg azt kéne mondd, hogy a kívánságom parancs.

— Ó, abszolúte senki nem mond már semmi ilyesmit manapság — legyintett a dzsinn, s előhalászott valahonnan egy poharat. Ragyogó mosollyal ajándékozta meg Kerőzust, amely egy másodperc tört részéig tartott.

— Azt akarjuk, hogy vigyél minket a tengeren át Ankh-Morporkba — közölte határozottan Conina.

A dzsinn bambán bámult. Aztán előhúzott egy ugyancsak vaskos könyvecskét[30] a levegőből, s utánanézett valaminek benne.

— Igazán nagyszerű eszmének hangzik — válaszolta végül. — Ebédeljünk együtt jövő kedden, oké?

— Mi?

— E percben egy kissé energikusnak érzem magam.

— Te egy kissé…? — kezdte Conina.

— Remek — mondta őszintén a dzsinn, s a csuklójára pillantott. — Hé, már ennyi az idő? — És eltűnt.

Mindhárman a lámpára néztek gondolatteli csöndben, aztán Ince megszólalt:

— Mi történt a buggyos gatyás kövér fickókkal és az ő „Hallak s Engedelmeskedem, ó Gazdám” fiukkal?

Kerőzus vicsorgott. Épp megitta az italát. Kiderült, hogy víz, benne buborékokkal, s az íze, akár a meleg vasalóé.

— A fenébe is, ezt nem tűröm el — morgott Conina. Kikapta a lámpást Ince kezéből, és úgy dörzsölte meg, mintha sajnálná, hogy nem smirglit tart a kezében.

A dzsinn egy másik helyen jelent meg, ami még mindig néhány lábnyira volt a gyöngécske robbanástól, és a kötelező füstgomolygástól.

Most valami íveset és fényeset tartott a füléhez, s feszülten hallgatta. Sietve Conina haragos arcára tekintett, majd szemöldöke csóválásával, és szabad keze sürgető lengetésével elérte, hogy jelezze: jelenleg, a legalkalmatlanabb módon bosszantó ügyek foglalják el, amik, sajnálatosképp, megakadályozzák abban, hogy momentán teljes figyelmét csakis a lánynak szentelje, ám, amint sikerül leráznia ezt az alkalmatlankodó személyt, Conina biztos lehet benne, hogy kívánsága, amely minden bizonnyal éles elméjű és nagystílű, parancs lesz.

— Összetöröm a lámpát — jegyezte meg a lány csöndesen.

A dzsinn rávillantott egy mosolyt, s sietősen hadart az izébe, amit álla s válla között dajkált.

— Remek — mondta. — Szerencsés fogás, hidd el nekem. Vedd rá a kollégáid, hogy hívják föl a kollégáim. Maradjunk túlvilági kapcsolatban, oké? Csá! — Leeresztette az eszközt. — A szemét! — morogta bizonytalanul.

— Tényleg össze fogom törni a lámpást — közölte Conina.

— Melyik lámpa az? — sietett érdeklődni a dzsinn.

— Hány van neked? — kíváncsiskodott Ince. — Mindig azt hittem, hogy csak egy jár minden dzsinnek.

A dzsinn fásultan elmagyarázta, hogy valójában több lámpása van. Van egy kicsi, de jól fölszerelt lámpás, ahol hét közben lakik, egy másik meglehetősen egyedülálló lámpa falun, egy gondosan restaurált parasztmécses egy Chirmhez közeli, még romlatlan bortermelő vidéken, és épp mostanában szerzett meg egy sor elhagyott lámpát az Ankh-Morporki dokkok területén, aminek fényesek a kilátásai, hogy ha majd az előkelő tömeg fölkapja, akkor egy irodaház és egy borozó okkult megfelelőjévé válik.

Csodálattal vegyes döbbenettel hallgatták, akár egy hal, ami véletlenül beúszott egy repülési technikákról szóló előadásra.

— Kik a kollégáid, akiket más kollégák föl kell hívjanak? — firtatta Ince, akinek roppantul imponált ez az egész, bár nem tudta, miért, vagy hogy mi.

— Igazából még nincsenek kollégáim — ismerte be a dzsinn, s olyan grimaszt vágott, ami határozottan fölfelé mozdult a sarkoknál. — De lesznek.

— Mindenki fogja be a száját — utasította őket szigorúan Conina —, és te vigyél minket Ankh-Morporkba!

— Én megtenném a helyedben — tanácsolta Kerőzus. — Amikor az ifjú hölgy szája olyan lesz, mint egy levélszekrény, jobb, ha az ember engedelmeskedik.

A dzsinn tétovázott.

— Nem vagyok túl járatos a szállításban — vallotta be.

— Tanuld meg! — javasolta Conina. Egyik kezéből a másikba dobálgatta a lámpást.

— A teleportáció komoly főfájás — mondta a dzsinn, és kétségbeesettnek látszott. — Miért nem ebédel…

— Rendben, akkor annyi — jelentette be Conina. — Most akkor kell nekem két nagy, lapos szikla…

— Oké, oké. Csak fogjátok meg egymás kezét, jó? Megpróbálom a tőlem telhető legtöbbet, de ez nagy oktondiság is lehet…

Krull asztrofilozófusai egyszer sikerrel és perdöntően bizonyították be, hogy minden hely egy hely, s a köztük levő távolság illúzió, s ez a hír minden gondolkodásra képes filozófust komoly zavarba ejtett, mert nem magyarázta meg, többek közt, az útjelző táblák létét. Miután évekig civakodtak, az egészet átadták Ha Mu Kának, állítólag a Korong legnagyobb filozófusának[31], aki aztán némi töprenkedés után kinyilatkoztatta, hogy bár valóban igaz, hogy minden hely egy hely, de az a hely nagyon nagy.

És így helyreállt a pszichikus rend. A távolság azonban teljességgel szubjektív jelenség, és a mágikus teremtmények képesek tetszésük szerint szabályozni.

De nem feltétlenül ügyesen.

Széltoló leverten ült a Könyvtár megfeketedett romjai közt, s megpróbálta kitalálni, mi nem stimmel velük.

Nos, először is, minden. Elképzelhetetlen volt, hogy a Könyvtárt leégessék. Ez volt a legnagyobb mágiatezaurálás a Korongon. Ez támasztotta alá a varázslóságot. Minden valaha használt bűvigét leírtak benne valamerre. Elégetni ezeket az, az, az…

És nem látott hamvakat. Fahamut bőséggel, rengeteg láncot, számtalan megfeketedett követ, iszonyú összevisszaságot igen. De könyvek ezrei nem égnek el olyan könnyen. Maradna utánuk némi fedéldarabka, és elütő színű hamuhalmok. És semmi ilyesmi nem volt ott.

Széltoló a cipője orrával beletúrt a törmelékbe.

Csak egyetlen ajtó vezetett a Könyvtárba. Aztán még ott voltak a pincék — ki tudta venni a hozzájuk vezető lépcsőt, teletömve szeméttel — de ott lenn nem lehetne az összes könyvet elrejteni. És elteleportálni sem lehetne őket, ellenállnának az ilyen varázslatnak; bárki, aki ilyesmivel próbálkozna, úgy végezné, hogy agyát a kalapján kívül viseli.

Újabb robbanás következett be a feje fölött. Narancssárga tűzgyűrű alakult ki úgy félúton a bűbáj tornyának magasságában, sebesen emelkedett, s elszáguldott Chirm irányába.

Széltoló körbeperdült összetákolt ülésén, s fölbámult a Művészetek Tornyára. Az a határozott benyomása támadt, hogy az visszanéz rá. Ablaktalan volt, de egy pillanatig azt gondolta a varázsló, hogy mozgást lát az omladozó fiatornyok közt.

Eltűnődött, hogy vajon mennyi idős lehet a torony. Vénebb, mint az Egyetem, ez biztos. Öregebb, mint a város, amely körülötte alakult ki, mint görgeléktalaj a hegy körül. Talán még a földrajznál is ősibb. Volt idő, amikor a kontinensek mások voltak, Széltoló ezt tudta, és akkor valahogy közelebb húzódtak egymáshoz a kényelem végett, mint kutyakölykök a kosárban. Talán a tornyot partra mosták a sziklahullámok valahonnan máshonnan. Esetleg már ott állt, még mielőtt maga a Korong létrejött volna, de Széltoló nem szívesen gondolt erre, mert kényelmetlen kérdéseket vetett föl arról, hogy akkor ki építethette és minek.

Megvizsgálta a lelkiismeretét.

Az azt mondta: Kifogytam az alternatívákból. Tégy a kedved szerint!

Széltoló fölállt, lesöpörte a port meg hamut köntöséről, eltávolítva ezzel jó csomó vedlő vörös plüsst is. Levette a kalapját, szórakozott kísérletet tett a csúcs kiegyenesítésére, majd újra föltette.

Aztán tétován a Művészetek Tornya felé indult.

Az alján volt egy nagyon öreg és meglehetősen kicsi ajtó. A varázsló egyáltalán nem lepődött meg, amikor közeledésére kitárult.

— Különös hely — jegyezte meg Ince. — Furán ívelnek a falak.

— Hol vagyunk? — érdeklődött Conina.

— És van itt valami alkohol? — firtatta Kerőzus. — Valószínűleg nincs — tette hozzá.

— És miért himbálózik? — kérdezte Conina. — Még sose voltam olyan helyen, aminek fémfalai voltak — Szimatolt. — Ti is érzitek az olajszagot?

A dzsinn újra előbukkant, bár ezúttal a füst és a kiszámíthatatlan csapóajtó-effektusok nélkül. Észrevehető volt, hogy megpróbál olyan távol maradni Coninától, amennyire ezt az udvariasság lehetővé teszi.

— Mindenki oké?

— Ez itt Ankh? — faggatta a lány. — Csak, mert amikor oda akartunk menni, azt reméltük, hogy olyan helyre viszel minket aminek van ajtaja.

— Úton vagytok — jelentette a dzsinn.

— Miben?

Valami abból, ahogy a dzsinn habozott, azt okozta, hogy Ince elméje állórajtból nagyot ugrott egy elhamarkodott következtetésre. Lenézett a kezében tartott lámpásra.

Kísérletképpen megrázta. A padló megremegett.

— Jaj, ne — mondta. — Ez fizikai képtelenség.

— A lámpában vagyunk? — ámult Conina.

A terem újra megrázkódott, amikor Ince megpróbált benézni a csőrön.

— Ne aggódjatok miatta — kérte a dzsinn. — Tényleg, inkább ne is gondoljatok rá, ha lehetséges.

Elmagyarázta — noha a „magyarázat” valószínűleg túl pozitív szó, s ebben az esetben valójában azt jelenti, hogy nem magyarázott meg semmit, de azt hosszasan —, hogy simán lehetséges átutazni a világot egy kis lámpásban, amit a társaság egyik tagja tart kezében, a lámpa maga mozog, mert a benne lévő emberek egyike hordozza, méghozzá a) a valóság fraktális természete, ami azt jelenti, hogy mindent föl lehet úgy fogni, mint ami minden máson belül van, és b) a kreatív közönségszolgálat miatt. A trükk azon múlik, hogy a természeti törvények ne vegyék észre a szépséghibát az utazás befejezéséig.

— Az adott körülmények között az a legjobb, ha nem is gondoltok rá, oké? — javasolta a dzsinn.

— Mint a nem gondolás rózsaszín orrszarvúkra — bólintott Ince, s szégyenkezve vihorászott, amikor a többiek rábámultak.

— Ez afféle játék volt, amit játszottunk — mondta. — El kellett kerüld, hogy rózsaszín orrszarvúkra gondolj — Köhécselt. — Nem mondtam, hogy különösebben jó játék volt.

Újra bebandzsított a csőrbe.

— Nem — értett egyet Conina —, nem nagyon.

— Huh — szólalt meg a dzsinn — Kér valaki kávét? Valami háttérzajt? Esetleg egy gyors Nevezetes Fölkutatás[32] játszmát?

— Italt? — reménykedett Kerőzus.

— Fehér bor?

— Ihatatlan szar.

A dzsinn megdöbbentnek látszott.

— A vörös rosszat tesz a… — kezdte.

— …de szükség törvényt bont — sietett Kerőzus hozzátenni. — Még aszú is megteszi. De ne legyen benne ernyőcske — A Serifa ráébredt, hogy nem ez a módja a dzsinnekkel való tárgyalásnak. Egy kissé összeszedte magát. — Semmi ernyő, Naszrím Öt Holdjára mondom. Se gyümölcsdarab, se olajbogyó, se kunkori szalmaszál, se díszmajom. Utasítom kegyelmed Szarudin Százegy Szideritje által!

— Nem olyan vagyok, aki ernyőket tesz a poharába — duzzogott a dzsinn.

— Meglehetősen kopár itt — jegyezte meg Conina. — Miért nem bútorozod be?

— Amit nem értek — szólt Ince — az az, hogy ha mi mind az általam tartott lámpában vagyunk, akkor a lámpában lévő önmagam egy kisebb lámpást kell tartson, és abban a lámpában…

A dzsinn sürgetőleg intett.

— Ne beszélj róla! — parancsolta. — Kérlek!

Ince lelkiismeretesen összeráncolta szemöldökét.

— Igen, de — folytatta — akkor rengeteg van belőlem vagy mi?

— Az egész ciklikus, de ne hívd föl rá a figyelmet, jó?… Ó, a francba!

A világegyetem hirtelen fölzárkózásának átható, kellemetlen hangja hallatszott.

Sötét volt a toronyban, az antik sötétség szolid ereje, mely az idők hajnala óta ott lakozott, és rossz néven vette a Széltoló körül ugrándozó, törtető nappali fény betolakodását.

A varázsló érezte a légmozgást, ahogy az ajtó becsukódott mögötte, s a sötétség visszaáradt, olyan takarosan betöltve a helyet, ahol korábban a fény volt, hogy akkor se láthattad volna a toldást, ha lett volna fény.

A torony belseje antikvitástól szaglott, némi varjúürülék gyanújával vegyesen.

Jókora adag bátorság szükségeltetett ahhoz, hogy az ember ott álljon a sötétben. Széltolónak nem volt ennyi, mégis ott állt.

Valami elkezdett a lába körül szaglászni, és Széltoló meg se moccant. Az egyetlen ok, ami miatt nem mozdult, az volt, hogy attól félt, valami még rosszabbra fog taposni.

Aztán egy öreg bőrkesztyűhöz hasonlatos kéz megérintette az övét, nagyon puhán, és egy hang így szólt:

— Úúúk.

Széltoló fölnézett.

A sötétség engedett, csak most az egyszer, egy élénk fényvillanásnak. És Széltoló látott.

Az egész tornyot könyvekkel bélelték ki. A belül csavarodó, rothadozó csigalépcső minden egyes fokát telepréselték velük. Fölhalmozták őket a padlón, bár valami abban, ahogy föl voltak halmozva, azt sugallta, hogy az „összehányták” szó találóbb lenne. Megtelepedtek — na jó, gubbasztottak — minden omladozó szegélyen.

A könyvek figyelték őt, egyfajta burkolt módon, aminek semmi köze a normális hat érzékhez. A könyvek elég jók a mondanivalók közvetítésében, na persze, nem szükségszerűen saját személyes mondanivalójukéban, és Széltoló megértette, hogy valamit mondani akarnak neki.

Megint fény villant. Rádöbbent, hogy a bűbájos tornyából származó mágia az, ami a távoli tetőn lévő lyukon keresztül tükröződött vissza.

Legalább módot adott arra, hogy beazonosítsa Vakkancsot, aki jobb lábánál prüszkölt. Ez azért némi megnyugvást jelentett. Namármost, ha meg tudná nevezni a bal füléhez közeli, halk, ismétlődő, csúszkáló nesz forrását…

Lekötelezően újra villant, ami egyenesen a Patrícius kis, sárga szemébe nézve találta őt. A Patrícius türelmesen karmolászta bögréjének falát. Finom, lélektelen kaparászás volt, mintha az apró gyík nem különösebben óhajtott volna kijutni, csak halványan érdekelte volna, mégis mennyi időbe telik, míg elvásik az üveg.

Széltoló lenézett a Könyvtáros körteformájú tömegére.

— Ezrével vannak — suttogta, hangját elszippantották s eltompították a könyvek összevont sorai. — Hogyan hoztad mindet ide?

— Úúúk úúúk.

— Ők mit csináltak?

— Úúúk — ismételte meg a Könyvtáros, nyomatékos csapkodó mozgásokat végezve kopasz könyökével.

— Repültek?

— Úúúk.

— Képesek rá?

— Úúúk — bólintott a Könyvtáros.

— Hát az nagyon imponáló látvány kellett legyen. Szeretném látni majd egyszer.

— Úúúk.

Nem minden könyvnek sikerült. A fontos grimoire-ok többsége kijutott, de egy hétkötetes herbárium elvesztette tárgymutatóját a lángokban, s számos trilógia gyászolta elvesztett kötetét. Jó néhány könyv kötése megperzselődött, némelyik elveszítette fedőlapját, s fűzésük visszatetszően húzódott utánuk a padlón.

Gyufa lobbant, s a lapok kényelmetlenül fészkelődtek körbe a falak mentén. De csak a Könyvtáros volt, aki meggyújtott egy gyertyát, s eltotyogott egy fenyegető árny aljánál, ami elég nagy volt ahhoz, hogy felhőkarcolókat másszon meg. Az orángután egy durva asztalt támasztott az egyik falhoz, amit titkos eszközök, ritka ragasztók tégelyei, és egy könyvkötősatu borítottak, utóbbiba befogva egy megsebzett nyomtatvány. Néhány gyönge varázstűzvonal kúszott rajta keresztül.

Az antropoid Széltoló kezébe nyomta a gyertyatartót, fölkapott egy szikét meg egy csipeszt, s a reszkető könyv fölé hajolt. Széltoló elsápadt.

— Ümm — mondta —, ööö, ugye, nem bánod, ha elmegyek innen? Elájulok a ragasztó látványától.

A Könyvtáros megrázta fejét, s egy gondolatokba merült hüvelykujjal egy tálcányi eszközre bökött.

— Úúúk — kommandírozta. Széltoló nyomorultan bólintott, és engedelmesen átnyújtott egy hosszú szárú ollót. A varázsló összerándult, amikor az orángután néhány sérült lapot eltávolított, s a padlóra ejtett.

— Mit csinálsz vele? — nyögte.

— Úúúk.

— Vakbélműtét? Ó!

Az antropoid, anélkül, hogy fölnézett volna, újra odamutatott a hüvelykjével. Széltoló kihalászta a tűt meg a fonalat a tálcán sorakozó holmik közül, s átnyújtotta őket. A csöndet csupán a papíron áthúzott fonálvarrat hangja törte meg, míg a Könyvtáros föl nem egyenesedett, s azt nem mondta:

— Úúúk.

Széltoló előhúzta zsebkendőjét, s megtörölte az emberszabású homlokát.

— Úúúk.

— Szívesen. Ööö… föl fog épülni?

A Könyvtáros bólintott. Fölöttük általános, alig hallható, megkönnyebbült sóhaj kélt a könyvek polcsorán.

Széltoló leült. A könyvek féltek. Valójában rettegtek. A bűbájos jelenlététől megborzongott a gerincük, s osztatlan figyelmük nyomása úgy zárult a varázslóra, mint valami satu.

— Rendben — motyogta —, de mit tehetek én?

— Úúúk — A Könyvtáros olyan pillantást vetett Széltolóra, ami pont olyan lett volna, mint egy fürkésző tekintet félhold-alakú szemüveg fölött, ha lett volna rajta olyan, és kinyúlt a következő sérült könyvért.

— Úgy értem, tudod, hogy nem vagyok valami jó a mágiában.

— Úúúk.

— A bűbáj, amiről most szó van, az valami rettenetes dolog. Úgy értem, ez az eredeti dolog, egyenesen az idők hajnaláról. Vagy legalábbis reggeli körülről.

— Úúúk.

— Végső soron mindent el fog pusztítani, nem igaz?

— Úúúk.

— Ideje, hogy valaki megállítsa a bűbájolást, igaz?

— Úúúk.

— Csak az nem lehetek én, tudod. Amikor idejöttem, azt hittem, tudok valamit tenni, de az a torony! Olyan hatalmas! Biztos, hogy mágiabiztos! Ha az igazán hatalmas varázslók nem tesznek semmit ellene, akkor én hogyan tudnék?

— Úúúk — értett egyet a Könyvtáros, egy átfúródott gerincet varrva.

— Szóval, tudod, azt hiszem, hogy valaki másnak kéne ezúttal megmenteni a világot. Én nem értek hozzá.

Az emberszabású biccentett, kinyúlt, és levette Széltoló kalapját a fejéről.

— Hé!

A Könyvtáros, oda se fütyülve rá, fölvett egy nyesőollót.

— Figyelj, az az én kalapom, ha nem bánod, ne merészeld a kalapom…

Odaugrott, s jutalmul nagy ütést kapott a halántékára, ami megdöbbentette volna, ha lett volna ideje gondolkodni rajta; a Könyvtáros lehet, hogy úgy csoszog mindenfelé, mint valami jóindulatúan tétova léggömb, de a túlméretezett bőr alatt fantasztikusan konzolozott csontok és izmok váza található, ami keresztül tudna hajtani egy ökölre való bőrkeményedéses ujjpercet egy vastag tölgyfadeszkán. Belefutni a Könyvtáros karjába olyan, mint beleütközni egy szőrös vasrúdba.

Vakkancs elkezdett föl- s alápattogni, izgatottan csaholva.

Széltoló elsikította az őrjöngő düh egy rekedt, lefordíthatatlan sikolyát, visszapattant a falról, fölmart egy lehullott sziklát, mint valami kezdetleges furkóst, rúgott egyet előre, s hirtelen megállt.

A Könyvtáros a padló közepén kuporgott, a nyesőolló érintette — de még nem vágta — a kalapot.

És rávigyorgott Széltolóra.

Néhány másodpercig így álltak, mint egy megfagyott csoportkép. Aztán az emberszabású ledobta a nyesőollót, több képzeletbeli porszemet lepöckölt a kalapról, kiegyenesítette annak csúcsát, s visszatette Széltoló fejére.

Néhány döbbent pillanattal később Széltoló rájött, hogy karnyújtásnyira tart egy hatalmas nagy, és szerfölött súlyos sziklát. Sikerrel kikényszerítette az egyik oldalra, még mielőtt a kő magához térhetett volna a sokkból, s eszébe juthatott volna, hogy a varázslóra essen.

— Értem — mondta, visszasüllyedve a falhoz, könyökét dörzsölgetve. — És mindez elvileg valamit kéne jelentsen nekem, erről van szó? Erkölcsi tanulság, hagyjuk, hogy Széltoló szembenézzen igazi önmagával, hadd ókumlálja ki, mi az, amiért igazán hajlandó harcolni. He? Nos, szerintem ócska trükk volt. És rossz hírem van számodra. Ha azt hiszed, hogy hatott… — jó erősen megmarkolta a kalap karimáját —, ha azt hiszed, hogy hatott. Ha azt hiszed, hogy én. Gondolj csak másra. Figyelj, ez. Ha azt hiszed.

A hangja dadogásba fulladt, aztán el. Végül vállat vont.

— Na, jó. De ha jobban meggondoljuk, mi az, amit tényleg tehetnék?

A Könyvtáros egy roppant kifejező gesztussal válaszolt, ami jelezte, olyan világosan, minta azt mondta volna „úúúk”, hogy Széltoló varázsló, méghozzá kalappal, varázskönyvek könyvtárával, és egy toronnyal. Ezt föl lehet úgy fogni, hogy mindene megvan, amire a mágia gyakorlójának csak szüksége lehet. Egy antropoid, egy aprócska terrier bűzös lehelettel, és egy üvegben tartott gyík szabadon választható extrák.

Széltoló könnyű nyomást érzett lábfején. Vakkancs, akinek fölfogása döbbenetesen lassú volt, Széltoló csizmaorrára zárta fogatlan ínyét, és csökönyösen szopogatta.

A varázsló tarkójánál és annál a sörtés csonknál fogva, amit az állat jobb szó híján a farkának hívott, megfogta a kiskutyát, s gyöngéden oldalra emelte.

— Oké — mondta. — Jobb lesz, ha elmondod, mi folyik itt.

A Gálya-hegységből, mely a hatalmas kiterjedésű Sto-síkságra nézett, aminek közepén Ankh-Morpork terpeszkedett, mint egy zacskó földre hullott zöldség, a kilátás különösen pompázatos volt. A varázscsata mellélövései és gellert kapott igéi terjedtek ki- meg fölfelé egy tál alakú, megsavanyodott levegőfelhőben, aminek szívében fura fények villantak és szikráztak.

Az elvezető utak zsúfolásig tömve voltak menekültekkel, és minden fogadó s út menti csárda pukkadásig megtelt. Vagy majdnem mindegyik.

Úgy tűnt, senki se akar megállni az eléggé kellemes kis kocsmánál, ami a chirmi főúttól nem messze fészkelt a fák között. Nem azért, mert féltek bemenni, hanem csak azért, mert pillanatnyilag tilos volt nekik észrevenni az épületet.

Úgy fél mérfölddel arrébb volt valami kavarodás a levegőben, és három alak pottyant ki a semmiből egy levendulabozótba.

Hanyatt feküdtek a napfényben a törött, illatos gallyak közt, míg vissza nem nyerték épelméjűségük. Aztán Kerőzus megszólalt:

— Mit gondoltok, hol vagyunk?

— A szag alapján valaki fehérneműs fiókjában — válaszolta Conina.

— Nem az enyémben — szögezte le határozottan Ince. Puhán ellazult, és hozzátette. — Látja valaki a lámpást?

— Felejtsd el! — tanácsolta Conina. — Valószínűleg eladta, hogy borozót építsen az árából.

Ince körbekotorászott a levendulaszárak között, míg keze rá nem talált valami kicsire és fémesre.

— Megvan! — nyilatkozta.

— Meg ne dörzsöld! — kiáltotta a másik kettő összhangban. Mindegy, mert már elkéstek, de ez nem számított sokat, mert csupán annyi történt, amikor Ince óvatosan polírozta, hogy néhány apró, füstölgő, vörös betű jelent meg a levegőben.

— „Helló!” — olvasta hangosan Ince. — „Ne tegye le a lámpást, mert mi mindig boldogan állunk fogyasztóink rendelkezésére. Kérjük, hagyja meg kívánságát a sípszó után, és az, hamarosan, parancs lesz számunkra. Addig is, jó örökkévalóságot!” — Még megtoldotta. — Tudjátok, azt hiszem, hogy egy kissé tényleg túlzásba viszi a dolgot.

Conina nem szólt semmit. Kibámult a síkságon keresztül a perzselő mágiaviharra. Egyszer-egyszer kivált belőle egy kevés, s elszáguldott valami távoli torony felé. A lány a növekvő nappali hőség ellenére megborzongott.

— Le kell jussunk oda olyan hamar, amennyire csak lehetséges — jelentette be. — Ez nagyon fontos.

— Miért? — kérdezte Kerőzus. Egy pohárka bor nem igazán állította helyre korábbi nemtörődöm természetét.

Conina kinyitotta száját, és — esetében roppant szokatlan módon — be is csukta. Nem volt rá mód, hogy elmagyarázza, testének minden egyes génje előre próbálja vonszolni, azt állítva, hogy nyakig bele kéne keveredjen; kardok és láncra fűzött szögekkel kivert fémgolyók látomása foglalja el folyamatosan tudatának fodrászszalonját.

Ezzel szemben Ince nem érzett ilyen ösztönzést. Mindaz, ami előrehajtotta őt, csak képzelete volt, de abból annyi jutott neki, amennyi elbírt volna egy közepes méretű harci gályát. Úgy nézett a város irányába, ami, ha lett volna álla, az összeszorított állkapcsú eltökéltség kifejezése lett volna.

Kerőzus rádöbbent, hogy kisebbségben maradt.

— Van ott lenn valami ital? — firtatta.

— Rengeteg — felelte Ince.

— Kezdetnek megteszi — törődött bele a Serifa. — Na jó, rendben, vezess, ó őszibarackkeblű leánya a…

— És semmi költészet.

Kibogozták maguk a bozótból, s lesétáltak a domboldalon, míg csak el nem érték az utat, ami, nem sokkal később, elhaladt a korábban már említett kocsma, vagy, ahogy Kerőzus rendületlenül nevezte, karavánszeráj mellett.

Haboztak, hogy bemenjenek-e. Nem úgy tűnt, hogy szívesen látja a vendégeket. De Conina, aki származásánál és neveltetésénél fogva hajlamos volt az épületek hátsó fele körül settenkedni, talált négy kipányvázott lovat az udvarban.

Gondosan szemügyre vették az állatokat.

— Az lopás lenne — jegyezte meg lassan Ince.

Conina kinyitotta száját, hogy egyetértsen, s a „Na és akkor mi van?” szavak csusszantak ki ajkai közül. Vállat vont.

— Esetleg kéne hagyjunk egy kevés pénzt… — javasolta Ince.

— Rám hiába nézel — mondta Kerőzus.

— …vagy írni egy cédulát és otthagyni a kantár alatt. Vagy valami. Nem gondoljátok?

Válaszképpen Conina fölkapott a legnagyobb lóra, ami kinézete alapján egy katonához tartozott. Mindenütt fölszíjazott fegyverek függtek rajta.

Kerőzus kellemetlenül fölmászott a második lóra, egy meglehetősen ijedős pejre, és sóhajtott.

— Megint levélszekrény kinézete van — mondta. — Én megtenném, amit parancsol.

Ince gyanakvóan szemlélte a maradék két paripát. Egyikük hatalmas nagy volt, és szerfölött fehér, nem piszkosfehér, amit a legtöbb ló produkálni képes, hanem egy áttetszően elefántcsontszínű fehér árnyalat, s Ince tudatalatti ösztönzést érzett, hogy szemfedő-fehérként írja le. Ráadásul a ló azt a határozott benyomást keltette a fiúban, hogy intelligensebb nála.

A másikat választotta. Az egy kissé sovány volt, de engedelmes, és a fiúnak már alig két próbálkozás után sikerült nyeregben maradnia.

Nekivágtak.

A paták dobogásának hangja alig hatolt a kocsmabeli homályba. A kocsmáros úgy mozgott, mint aki álmodik. Tudta, hogy vendégei vannak, még beszélt is hozzájuk, még láthatta is őket, ahogy a tűz melletti asztalnál ülnek, de ha megkérdezték volna tőle, kihez beszélt, és mit látott, tanácstalan lett volna. Ez azért van, mert az emberi agy felettébb jó az olyan dolgok kirekesztésében, amiket tudni sem akar. Az övé jelen pillanatban akár egy bank páncéltermét is képes lett volna megoltalmazni.

És az italok! Legtöbbjéről még sosem hallott, de folyamatosan fura üvegek jelentek meg a söröshordók fölötti polcokon. Az volt a gond, hogy valahányszor megpróbált elgondolkozni mindezen, a gondolatai elillantak…

Az asztal körüli alakok fölnéztek kártyáikból.

Egyikük fölemelte a kezét. A karja végére van tapasztva, és öt ujja is van, mondta a kocsmáros elméje. Kéz kell legyen.

Az egyik dolog, amit a kocsmáros agya nem tudott kirekeszteni, az a hangok hangzása volt. Ez úgy hangzott, mintha valaki sziklát ütögetne egy réteges ólomtekerccsel.

ITALMÉRŐ SZEMÉLY.

A kocsmáros halkan nyögött. A horror kőlándzsái szorgosan olvasztgatták keresztül az utat elméjének acélkapuján.

NA, LÁSSUK CSAK AKKOR. AZ… MI IS VOLT AZ?

— Egy Véres Marcsa. — Ez a hang képes volt egy sima italrendelést a háborúskodás megkezdéséhez hasonlóvá tenni.

Ó, IGEN. ÉS…

— Nekem meg egy kis tojáslikőr — mondta Dögvész.

EGY TOJÁSLIKŐR.

— Egy szem cseresznyével.

HELYES, hazudta a súlyos hang. ÉS NEKEM LESZ EGY KIS POHÁR PORTÓI BOR, MEG, a beszélő átpillantott az asztalon a kvartett negyedik tagjára, és sóhajtott, JOBB LESZ, HA HOZOL MÉG EGY TÁL MOGYORÓT IS.

Körülbelül háromszáz jardnyira az úton a lótolvajok megpróbáltak megbarátkozni egy teljességgel új tapasztalattal.

— Határozottan zökkenőmentes lovaglás — sikerült Incének kinyögnie végül.

— És nagyszerű… nagyszerű kilátás — jegyezte meg Kerőzus, ám hangja elveszett a légörvényben.

— Ám vajon — folytatta Ince — helyesen cselekedtünk-e?

— Mozgásban vagyunk, nem? — követelte Conina. — Ne légy kicsinyes!

— Csak hát, nos, fölülről nézni a gomolyfelhőket…

— Kuss! Különben is, rétegfelhők. Legfeljebb sztratokumuluszok.

— Remek — mondta nyomorúságosan Ince.

— Jelent ez valami különbséget? — kérdezte Kerőzus, aki csukott szemmel feküdt a lova nyakán.

— Úgy ezerlábnyit.

— Ó!

— De az is lehet, hogy hétszázötvenet — ismerte el Conina.

— Á.

A bűbáj tornya remegett. Színes füst gomolygott át boltozatos termein és fényes folyosóin. A legislegcsúcson lévő nagyteremben, ahol a levegő sűrű volt, olajos, és égő bádog ízű, számos mágus ájult el pusztán a küzdelem mentális erőfeszítésétől. De elég maradt. Széles körben ültek körben, összpontosítva.

Épp csak lehetséges volt kivenni a vibrálást a levegőben, ahogy a nyers bűbáj kiörvénylett a botból Zseton kezében, bele a nyolcszög közepébe.

Idegen formák jelentek meg egy röpke pillanatra, aztán elenyésztek. Itt magát a valóság szövetét mángorolták éppen.

Fésűs borzongott, s elfordult arra az esetre, ha esetleg olyat látna, amit semmiképp se tud figyelmen kívül hagyni. A túlélő rangidős varázslók előtt a Korong csalóka látszata lebegett. Amikor Fésűs újra odatekintett, a kis vörös izzás Chirm városa fölött fölvillant, és kialudt.

A levegő recsegett.

— Chirmnek ezzel vége — mormolta Fésűs.

— Csak Al Khali maradt — mondta egy másik mágus.

— Van ott valami rafinált erő.

Fésűs mogorván bólintott. Eléggé szerette Chirmet, ami egy a Perem-óceánra néző, kellemes kisváros. Volt.

Halványan rémlett neki, hogy egyszer odavitték kisgyerek korában. Egy pillanatig bánatosan meredt a múltba. Emlékezett rá, hogy vad muskátlik voltak Chirmben, amik megtöltötték a meredek, macskaköves utcákat pézsmaillatukkal.

— A falakból nőttek ki — mondta hangosan. — Rózsaszín. Rózsaszínűek voltak.

A többi varázsló furcsán nézett rá. Egyik-másik, a még a mágusok körében is szokatlanul paranoid elmeállapotúak, gyanakodva pillogott a falakra.

— Jól vagy? — kérdezte egyikük.

— Ümm? — motyogta Fésűs. — Ó. Igen. Elnézést. Elbambultam.

Visszafordult, hogy Zsetonra nézzen, aki a kör egyik oldalán ült, a bottal keresztbe térdén. A fiú látszólag aludt. Talán valóban aludt. De Fésűs tudta lelke elkínzott mélyén, hogy a bot nem alszik. Őt figyelte, elméjét próbálgatta.

A bot tudja. Még a rózsaszín muskátlikról is tud.

— Sosem akartam azt, hogy ez történjen — szólalt meg halkan Fésűs. — Semmi mást nem akartunk, csak egy kis megbecsülést.

— Biztos vagy benne, hogy jól vagy?

Fésűs határozatlanul bólintott. Ahogy kollégái újra összpontosítani kezdtek, oldalvást rájuk nézett.

Valahogy az összes régi barátja eltűnt. Nos, hát nem igazán barátok. Egy varázslónak nincsenek barátai, legalábbis olyan barátai, akik maguk is mágusok. Egy másik szó kellene. Á, igen, ez az. Ellenségek. De az ellenség nagyon disztingvált fajtája. Úriemberek. A hivatás krémje. Nem olyanok, mint ezek itt, hiába emelkedtek magasra a rangsorban azután, hogy a bűbájos megérkezett.

A krém mellett egyebek is föllebegnek a felszínre, tűnődött savanyúan.

Figyelmét ismét Al Khalinak szentelte, elméjével tapogatva, tudatában, hogy az ottani varázslók szinte bizonyosan ugyanezt teszik, folyamatosan kutatnak egy gyönge pontot.

Azt gondolta: vajon én gyönge pont vagyok? Horgany akart valamit mondani nekem. Valamit a pálcáról. Egy férfinak a botjára kéne támaszkodnia, nem fordítva… kormányozza a fiút, irányítja őt… bárcsak meghallgattam volna Horganyt… ez helytelen, én bizony gyönge pont vagyok…

Újra próbálkozott, meglovagolva a varázserő hullámait, engedve, hogy azok az ellenséges torony felé sodorják elméjét. Még Ábrim is fölhasználja a bűbájt, s Fésűs megengedte magának, hogy modulálja a hullámot, s ezzel az ellene emelt védőművek mögé furakodhassék.

Az Al Khali-i torony belsejének képe megjelent, kiélesedett…

…a Poggyász előregördült a fénylő folyosókon. Mostanra rendkívül dühös volt. Fölébresztették téli álmából, kigúnyolták, változatos mitologikus és immár kihalt életformák kurtán rátámadtak, fájt a feje, és most, hogy belépett a Nagycsarnokba, észrevette a kalapot. A szörnyű kalapot, mindannak okozóját, amit eddig elszenvedett. Céltudatosan közelített…

Fésűs, Ábrim elméjének ellenállását tesztelve, érezte, hogy a fickó figyelme meginog. Egy pillanatig ellenségének szemén keresztül látott, látta, ahogy a zömök téglatest átgaloppozik a padlólapokon. Egy szempillantásig Ábrim megkísérelte koncentrációját elmozdítani, és akkor, ugyanolyan képtelenül az önkontrollra, mint egy macska, amikor lát valami aprót és cincogót rohanni a padlón, Fésűs lecsapott.

Nem nagyot. Nem kellett sok. Ábrim elméje óriási erőket próbált egyensúlyozni és terelni, s alig valamicske nyomás kellett ahhoz, hogy helyzetéből kibillentse.

Ábrim kinyújtotta kezét, hogy megsemmisítse a Poggyászt, szinte bele se kezdett egy sikoltásba, és berobbant.

A körülötte lévő varázslók láthatták, ahogy egy másodperc tört része alatt lehetetlenül kicsire zsugorodik össze, s elenyészik, csupán fekete káprázatot hagyva maga után…

Az intelligensebbek közülük azonnal elkezdtek elrohanni…

És a varázserő, amit addig ellenőrzése alatt tartott, visszaáramlott, szabadon áradt egyetlen hatalmas, véletlenszerű kitörésben, ami cafatokra szaggatta a kalapot, eltávolította a torony összes alsóbb szintjét meg egy meglehetősen nagy darabját annak, ami még megmaradt a városból.

Ankh-ban olyan sok mágus összpontosított a csarnokra, hogy az együttrezgő rezonancia keresztülhajította őket a termen. Fésűs a hátán ért földet, kalapjával a szemén.

Fölhúzták, leporolták, Zsetonhoz meg a bothoz cipelték éljenzések közepette — bár az öregebb varázslók némelyike tartózkodott az ujjongástól. Ám ő szemlátomást nem figyelt rájuk.

Vakon bámult le a fiúra, s aztán lassan kezét a füléhez emelte.

— Nem halljátok őket? — kérdezte.

A mágusok elhallgattak. Fésűsnek még mindig volt elegendő ereje, s hangszíne még egy égiháborút is lecsendesített volna.

Zseton szeme izzott.

— Nem hallok semmit — mondta.

Fésűs a többi varázslóhoz fordult.

— Ti halljátok?

Fejüket rázták. Egyikük megszólalt:

— Mit kéne hallani, fivérem?

Fésűs elmosolyodott egy széles, tébolyult mosollyal. Még Zseton is hátralépett.

— Elég hamar hallani fogjátok őket — közölte. — Világítótornyot emeltetek. Mindnyájan hallani fogjátok őket. De nem sokáig — Félrelökte az ifjabb varázslókat, akik karjánál fogva tartották, s megközelítette Zsetont.

— Te bűbájt ömlesztesz a világba, s vele együtt más dolgok is érkeznek — magyarázta. — Mások ösvényt mutattak nekik, de te egy egész sugárutat nyitottál!

Előreugrott, kikapta a fekete pálcát Zseton kezéből, s a levegőbe lendítette, hogy összezúzza a falon.

Fésűs megmerevedett, amikor a bot visszaütött. Aztán a bőre elkezdett fölhólyagozni…

A legtöbb mágus képes volt még időben elfordítani fejét. Néhány — és mindig akad néhány ilyen — obszcén érdeklődéssel végignézte.

Zseton is figyelte. Szeme nagyra tágult a döbbenettől. Egyik kezét szájához vitte. Megpróbált elhátrálni. Nem tudott.

— Igenis gomolyfelhők.

— Csodás — motyogta az ájulás szélén Ince.

A SÚLYNAK EHHEZ SEMMI KÖZE. CSATAMÉNEM EGÉSZ ÁRMÁDIÁKAT HORDOZOTT. CSATAMÉNEM EGÉSZ VÁROSOKAT HORDOZOTT. ÚGY VAN, CSATAMÉNEM MINDENFÉLÉT HORDOZOTT VALA, AMIKOR ELÉRKEZETT AZ IDEJÜK, mondta a Halál. ÁM TITEKET HÁRMÓTOKAT NEM FOG HORDOZNI.

— Miért nem?

MERT EZ MEGJELENÉS KÉRDÉSE.

— Hát akkor piszok jól fog kinézni, mi — jegyezte meg Háború zsémbesen. —, az Apokralipszis Egy Lovasa és Három Gyalogosa.

— Esetleg megkérhetnéd őket, hogy várjanak meg minket? — javasolta Dögvész, s hangja úgy hangzott, mintha valami egy koporsó aljából csöpögne.

SÜRGŐS ELINTÉZNIVALÓIM VANNAK, közölte a Halál. BIZTOS VAGYOK BENNE, HOGY ELBOLDOGULTOK VALAHOGY. ÁLTALÁBAN EL SZOKTATOK.

Háború nézte a visszavonuló lovat.

— Néha tényleg az idegeimre tud menni. Miért ragaszkodik olyan nagyon ahhoz, hogy mindig az övé legyen az utolsó szó? — firtatta.

— Föltételezem, a szokás hatalma.

Visszafordultak a kocsma felé. Egyikük se szólt egy darabig, aztán Háború megkérdezte:

— Hol van Éhínség?

— Elment megkeresni a konyhát.

— Ó — Háború páncélos lábával csoszogott a porban, s Ankh messzeségére gondolt. Nagyon forró volt a délután. Az Apokralipszis egész nyugodtan várhat egy kicsit.

— Egy gyors hörpintés, mielőtt útra kelünk? — sugallta.

— Nincs túl késő? — kételkedett Dögvész. — Azt hittem, várnak minket. Úgy értem, nem szeretnék csalódást okozni az embereknek.

— Még bőven van időnk egy sebtében ledobott italra, ebben biztos vagyok — erősködött Háború. — A kocsmai órák sosem pontosak. Rengeteg időnk van. Miénk a világ összes ideje.

Fésűs előrebukott, s nagyot puffant a fénylő, fehér padlón. A pálca kigurult kezéből, s magától fölegyenesedett.

Zseton megböködte lábával az ernyedt testet.

— Én nyomatékosan figyelmeztettem — mondta. — Megmondtam neki, mi fog történni, ha még egyszer megérinti. Hogy értette azt, hogy ők?

Köhögésorkán tört ki, valamint jelentős mennyiségű sürgős körömnézegetés.

— Hogy értette? — akarta tudni Zseton.

Ovin Hacsárdli, a Tan docense, ismét azon kapta magát, hogy a varázslók körülötte elpárolognak, mint a reggeli harmat. Anélkül, hogy mozdult volna, úgy tűnt, mintha előrelépett volna. A szeme előre-hátraforgott, mint valami csapdába esett állaté.

— Ööö — motyogta. Bizonytalanul hadonászott sovány kezével. — A világ, tudod, az a valóság, amiben élünk, valójában, elgondolható, mint egy, hogy úgy mondjam, gumilepedő — Habozott, tudatában annak, hogy az elhangzott mondat nem fog megjelenni az idézésre méltó, de legalább idézhető, idézetek könyvében, bárki írja is azt.

— Amennyiben — tette hozzá sietve — eltorzul, höh, felfúvódik bármilyen mennyiségű mágia által, és, ha szabad megjegyeznem, túlságosan sok varázs lappangó lehetősége, ha egy helyre gyűlik össze, kényszerítheti valóságunkat, ümm, lefelé, bár természetesen nem szabad a szót szó szerint érteni (mert semmilyen értelemben nem áll szándékomban azt sugallni, hogy fizikai dimenzióról lenne szó), és elfogadott hipotézis alapján elégséges alkalmazott mágia képes lehet, mondjuk azt, ümm, áttörni a fennálló helyzeten annak leggyöngébb pontján, és fölajánlani, esetleg, egy ösvényt egy alsóbb nívó (amit a pongyolán beszélők Tömlöc Létsíkoknak neveznek) lakóinak, vagy, ha szabadna precízebb terminussal élnem, bennszülötteinek, akik, talán az energiaszintek közti különbség miatt, természetszerűleg vonzódnak ennek a világnak fényességéhez. A mi világunkéhoz.

A Hacsárdli beszédeit szokásosan követő hosszas csönd támadt, ami alatt mindenki mentálisan elrendezte a vesszőket, s összefűzte a töredezett mellékmondatokat.

Zseton ajka hangtalan mozgott egy darabig.

— Úgy érted, a mágia vonzza ezeket a lényeket? — kérdezte végül.

A hangja most erősen különbözött. Hiányzott belőle a korábbi él. A bot a levegőben lógott Fésűs arcra borult teste fölött, lassan körözve. A helyszínen tartózkodó összes varázsló szeme rajta csüggött.

— Úgy tűnik — válaszolta Hacsárdli. — Az ilyesmit tanulmányozók azt mondják, hogy jelenlétüket egy durva duruzsolás harangozza be.

Zseton bizonytalannak látszott.

— Zümmögnek — mondta egy varázsló segítőkészen.

A fiú letérdelt, s közelről bámult Fésűsre.

— Teljesen mozdulatlan — jegyezte meg félénken. — Valami rossz történt vele?

— Lehetséges — felelte Hacsárdli tartózkodóan. — Meghalt.

— Azt kívánom, bárcsak élne.

— Azt gyanítom, hogy ezt a nézetet ő maga is osztja.

— De én segíteni tudok rajta — jelentette be Zseton. Kinyújtotta kezét, s a pálca belelibegett. Ha a botnak lett volna arca, önelégülten somolygott volna.

Amikor a fiú újra megszólalt, a hangja ismét magán viselte annak hideg, távoli hanglejtését, aki egy acélszobában beszél.

— Ha a sikertelenséggel nem járna bűnhődés, a siker nem lenne jutalom — közölte.

— Tessék? — mondta Hacsárdli. — Ezt egyáltalán nem értem.

Zseton sarkon fordult, s visszamasírozott székéhez.

— Nincs mitől féljünk — nyilatkozta úgy, hogy inkább parancsnak hangzott. — Mit nekünk a Tömlöc Létsíkok? Ha háborítani merészelnének, el velük! Egy igazi varázsló nem fél semmitől! Semmitől!

Talpra pattant, s a világ képmásához menetelt. A látvány minden egyes részletében tökéletes volt, egész le Nagy A'Tuin kísértetéig, ami a csillagközi mélyben tocsogott lassan, néhány hüvelyknyire a padlótól.

Zseton lekicsinylően átlengette rajta a kezét.

— A miénk a mágia világa — szögezte le. — És ugyan mi található benne, ami ellenünk állhatna?

Hacsárdli úgy vélte, valamit elvárnak tőle.

— Abszolúte senki — felelte. — Kivéve persze az isteneket.

Halotti csönd.

— Az isteneket? — kérdezett vissza nagyon halkan Zseton.

— Nos, igen. Hát hogyne. Nem hívjuk ki az isteneket. Ők is végzik a munkájuk, meg mi is. Semmi értelme…

— Ki uralja a Korongot? Varázslók vagy istenek?

Hacsárdli sebesen gondolkozott.

— Ó, a varázslók. Naná. De, azt mondhatni, az istenek alatt.

Amikor az ember véletlenül egyik csizmájával belelép az ingoványba, az eléggé kellemetlen. De nem annyira kellemetlen, mint belelépni a másikkal is, s hallani, ahogy az is eltűnik egy halk, cuppogó nesszel. Hacsárdli eltökélten folytatta.

— Tudod, a varázslóság inkább…

— Hát akkor nem vagyunk hatalmasabbak, mint az istenek? — érdeklődött Zseton.

A tömeg végén néhány mágus kényelmetlenül izgett-mozgott lábával.

— Nos. Igen is, meg nem is — válaszolta Hacsárdli, immár térdig süllyedve.

Az az igazság, hogy a varázslók hajlamosak némi idegességre az istenekkel kapcsolatban. A lények, melyek a Mennyek Ormán lakoznak, sosem tették egyértelművé érzéseik a rituális mágia tárgykörét illetően, aminek végső soron van egy bizonyos istenessége, s a mágusok hajlanak az egész téma elkerülésére. Az a gond az istenekkel, hogy ha nem tetszik nekik valami, akkor nem csak célzásokat ejtenek, így hát a józan ész azt sugallja, hogy roppant botor lenne olyan helyzetbe hozni őket, amikor kénytelenek állást foglalni.

— Csak nem tűnik valami bizonytalannak? — firtatta Zseton.

— Ha tanácsot adhatok… — kezdte Hacsárdli.

Zseton legyintett. A falak eltűntek. A varázslók a bűbáj tornyának legtetején álltak, s egy emberként fordították tekintetük a Mennyek Orma, az istenek otthona, távoli csúcsa felé.

— Amikor már legyőztünk mindenki mást, csak az istenek maradnak, hogy megküzdjünk velük — jelentette ki Zseton. — Látta már közületek valaki őket?

Tétova tagadások kórusa hallott.

— Akkor most megmutatom őket nektek.

— Van még ott hely még egyre, öreg cimbora — mondta Háború.

Dögvész bizonytalanul ingadozott.

— Biztos vagyok benne, hogy már útban kéne legyünk — motyogta különösebb meggyőződés nélkül.

— Ugyan már.

— Na jó, akkor még egy felest. És aztán tényleg mennünk kell.

Háború hátba vágta, és szúrósan meredt Éhínségre.

— És jobb lesz, ha megint rendelünk még tizenöt zacskó mogyorót is — tette hozzá.

— Úúúk — fejezte be a Könyvtáros.

— Ó — mondta Széltoló. — Hát akkor valójában a pálca a gond.

— Úúúk.

— Nem próbálta meg valaki elvenni tőle?

— Úúúk.

— Mi történt velük?

— Ííík.

Széltoló nagyot nyögött.

A Könyvtáros elfújta a gyertyát, mert a mezítelen láng jelenléte fölzaklatta a könyveket, de mostanra, hogy már megszokta a sötétet, Széltoló rájött, hogy egyáltalán nem is sötét. A könyvekből eredő puha, oktarin izzás betöltötte a torony belsejét valamivel, ami noha nem volt igazán fény, olyan feketeség volt, ami mellett látni lehetett. Egyszer egyszer a merev lapok enyhe fölborzolódása szűrődött le a homályból.

— Szóval alapjában véve nincs rá mód, hogy a mágiánk legyőzze őt, így van?

A Könyvtáros gyászos egyetértést úúúkolt, s folytatta a szelíd körbepörgést fenekén.

— Hát akkor nincs sok teteje. Esetleg föltűnhetett neked, hogy nem vagyok valami tehetséges a mágikus műfajokban? Úgy értem, bármiféle párbaj nagy vonalakban úgy fog lezajlani, hogy „Szia, én vagyok Széltoló”, amit szinte azonnal rettentő bumm követ!

— Úúúk.

— Alapjában véve azt mondod, hogy egymagam vagyok.

— Úúúk.

— Kösz.

Saját halvány fényüknél Széltoló szemrevételezte a könyveket, amik az ősi torony belső falai mentén stószolták föl maguk.

Sóhajtott, s szaporán az ajtóhoz masírozott, ám észrevehetően lelassult, midőn odaért.

— Hát akkor elmentem — közölte.

— Úúúk.

— Hogy szembenézzek ki tudja miféle veszedelmekkel — tette hozzá Széltoló. — Hogy föláldozzam életem az emberiség szolgálatában…

— Ííík.

— Oké, kétlábúak…

— Vaú.

— …és négylábúak, rendben — Egy összetört férfi pislantott rá a Patrícius lekvárosüvegére.

— És gyíkok — egészítette ki. — Most már mehetek?

Orkán bömbölt a felhőtlen égből, amikor Széltoló a bűbáj tornya felé vánszorgott. Az épület magas, fehér ajtaja olyan szorosan be volt zárva, hogy épp csak ki lehetett venni körvonalát a kő tejszínű felszínén.

Egy darabig dörömbölt rajta, de semmi különösebb nem történt. Úgy tűnt, hogy az ajtó elnyeli a hangot.

— Szép dolog — motyogta magában, s eszébe jutott a szőnyeg. Ott hevert, ahol hagyta, ami világosan mutatta, hogy Ankh alaposan megváltozott. A bűbájos előtti tolvajlás napokban semmi sem maradt sokáig ott, ahol hagytad. Mindenesetre semmi nyomdafestéket elbíró.

Kigöngyölítette a macskaköveken úgy, hogy az arany sárkányok tekergőztek a kék földön, na persze csak akkor, ha nem a kék sárkányok szárnyaltak arany égbolton.

Leült.

Fölállt.

Újra leült, följebb rántotta köntösét, és, némi erőfeszítéssel, lehúzta egyik zokniját. Aztán megint fölrántotta csizmáját, és egy ideig körbemászkált, míg nem talált a törmelékben egy fél téglát, amit a zokniba dugott, s aztán néhány gondolatteli lendítéssel próbálkozott.

Széltoló Morporkban nőtt föl. Amit egy morporki lakos igazán szeret a saját oldalán tudni bármiféle harcban, az úgy körülbelül húsz az egyhez arány, de ennek hiányában egy zokninyi fél téglát, na meg egy sötét sikátort, amiben meglapulhat az ember, általában jobb esélynek tartanak, mint akármelyik két varázskardot, amit az ember hirtelenjében meg tud nevezni.

Ismét leült.

— Föl! — parancsolta.

A szőnyeg nem reagált. Széltoló jobban megnézte a mintát, aztán fölemelte az egyik sarkot, s megpróbálta eldönteni, hogy vajon az az oldal jobb-e valamivel.

— Na jó — törődött végül bele —, le. Nagyon, nagyon óvatosan. Le.

— Birka — mondta csaknem érthetetlenül Háború. — Birka volt — Sisakos feje nagy csörrenéssel ütődött a bárpulthoz. Újra fölemelte. — Birka.

— Nemnemnem — billegtetett dülöngélve egy sovány ujjat Éhínség. — Valami más domesz… dommiszt… háziállat. Mint a disznó. Üsző. Cica? Ilyesmi. Nem birka.

— Méhecskék — javasolta Dögvész, s szelíden lecsusszant a székéből.

— Ó-ké — felelte Háború, rájuk se fütyülve —, rendben. Akkor még egyszer. Elölről — Megkocogtatta poharának oldalát, hogy megadja a hangot.

— Mi vagyunk a szegény kicsi… azonosítatlan domesztikált állatkák… amik eltévedtek a zöld erdőben — trillázta.

— Beebeebee — motyogta Dögvész a padlóról.

Háború megrázta fejét.

— Tudjátok, így nem az igazi — jegyezte meg. — Nélküle nem. Olyan remekül szokott belépni a basszusával.

— Beebeebee — ismételte meg Dögvész.

— Ó, fogd már be a szád — morogta Háború, s bizonytalanul kinyúlt egy újabb palackért.

Az orkán pofozta a torony tetejét, forró, kellemetlen szél, ami fura hangokon susogott, s úgy dörzsölte a bőrt, mint valami finom csiszolópapír.

Közepén állt Zseton, feje fölött a pálcával. Ahogy por töltötte be a levegőt, a varázslók láthatták a varázserővonalakat kiáramolni belőle.

Ezek fölíveltek, létrehozva egy óriási buborékot, ami addig tágult, míg már nagyobb kellett legyen a városnál. És alakok tűntek föl benne. Változtak, és kivehetetlenek voltak, szörnyűségesen hullámozva, akár a látvány egy torzító tükörben, semmivel se anyagszerűbbek, mint a füstkarikák, vagy felhőalakzatok, de valahogy rettentően ismerősek.

Egy pillanatra ott látszott Offler csupaagyar pofája. Egy másodpercig ott volt kristálytisztán a vonagló viharban Vak Ió, az istenek főnöke, összes keringő szemével.

Zseton hangtalanul motyogott, s a buborék elkezdett összehúzódni. Obszcénul dudorodott és rángatózott, ahogy az izék benne megpróbáltak kiszabadulni, de nem tudták megállítani a zsugorodást.

Immár nagyobb volt, mint az Egyetem területe.

Immár magasabb volt, mint a torony.

Immár az embermagasság kétszerese volt, és füstszürke.

Immár szivárványszínekben játszó gyöngyszem volt, a mérete… nos, akkora, mint egy nagy gyöngyé.

Az orkán elült, súlyos, csöndes nyugalom lépett helyére. Maga a levegő is nyögdécselt a feszültségtől. A mágusok többsége hason feküdt a padlón, a szabadjára engedett erők — amik összepréselték a levegőt, s elfojtották a hangokat, mint valami tolluniverzum — odanyomták őket, de mindegyikük képes volt meghallani saját szívverését, ami olyan hangosan lüktetett, hogy attól összedőlhetett volna a torony.

— Nézzetek rám! — parancsolta Zseton.

A varázslók fölfelé forgatták szemük. Nem volt rá lehetőség, hogy megtagadják az engedelmességet.

A fiú egyik kezében tartotta a sziporkázó izét, másikban a botot, aminek mindkét végéből füst szivárgott.

— Az istenek — jelentette be. — Bebörtönözve egy gondolatba. És talán sosem voltak többek egy álomnál.

A hangja öregebbé, mélyebbé vált.

— Láthatatlan Egyetem varázslói — mondta —, nem adtam-é néktek abszolút uralmat?

Mögöttük a szőnyeg lassan a torony oldala fölé emelkedett, rajta Széltolóval, aki keményen próbálta megőrizni egyensúlyát. Szeme kitágult attól a fajta rettegéstől, amely magától értetődően érkezik mindenkihez, aki néhány gyapjúszálon, meg több száz méter üres levegőn álldogál.

Leimbolygott a lebegő vacakról, rá a toronytetőre, széles, veszedelmes suhintásokkal lengetve a megtöltött zoknit.

Zseton meglátta visszatükröződését az egybesereglett varázslók döbbent tekintetében. Óvatosan megfordult, s figyelte, ahogy a mágus cikcakkban felé tántorgott.

— Hát te ki vagy? — kérdezte.

— Eljöttem — válaszolta Széltoló kásásan —, hogy kihívjam a bűbájost. Melyikőtök az?

Szemrevételezte az arcra borult varázslóságot, fél kézzel latolgatva a fél téglát.

Hacsárdli megkockáztatott egy fölpillantást, s heves szemöldökmozdulatokkal próbált jelezni Széltolónak, aki még a legkedvezőbb körülmények esetén sem volt túlzottan járatos a nem verbális kommunikáció értelmezésében. És ezek nem a legkedvezőbb körülmények voltak.

— Egy zoknival? — firtatta Zseton. — Mire jó egy zokni?

A botot tartó kar megemelkedett. Zseton enyhe meglepődéssel nézett le rá.

— Ne, hagyd abba — mondta. — Beszélni akarok ezzel a fickóval — Széltolóra bámult, aki előre-hátra himbálózott a kialvatlanság, rettegés és adrenalin-túladagolás utóhatásai következtében.

— Varázslatos? — érdeklődött a fiú kíváncsian. — Esetleg az Arkrektor fuszeklija? Az erő bokafixe?

Széltoló a zoknira koncentrált.

— Nem gondolnám — válaszolta. — Azt hiszem, egy boltban vettem, vagy ilyesmi. Ümm. Valahol van neki párja is.

— De a végében van valami súlyos?

— Ümm. Igen — felelte Széltoló, s még hozzátette. — Egy fél tégla.

— Ám nagy az ereje.

— Ööö. Alátámaszthatsz vele dolgokat. Ha szerzel még egyet, akkor lesz egy egész téglád — Széltoló lassan beszélt.

A helyzetet dolgozta föl magában egy afféle rettentő ozmózissal, s a botot figyelte, ahogy baljóslatúan megperdül a fiú kezében.

— Szóval ez a szokványosság téglája, zokniban. Amitől az egész fegyverré válik.

— Ümm. Úgy van.

— Hogyan működik?

— Ümm. Meglendíted, és akkor te. Megütsz vele valamit. Vagy néha a saját kézfejed, néha.

— És akkor aztán esetleg elpusztít egy egész várost? — firtatta Zseton.

Széltoló belenézett Zseton aranyszín szemébe, s aztán rá a zoknira. A fuszeklit évekig húzta föl és le, évente többször is. Voltak rajta stoppolások, amiket mostanra jól ismert és megszere… nos, jól ismert. Némelyiknek saját, külön bejáratú, kiterjedt stoppolás-családja lett. Számos leíró kifejezést lehetett volna alkalmazni erre a fuszeklira, de a „városok elpusztítója” nem volt köztük.

— Nem igazán — válaszolta végül. — Ez valahogy megöli az embereket, de állva hagyja az épületeket.

Széltoló elméje a kontinensek elmozdulásának sebességével üzemelt. Egyes részek azt mondták neki, hogy magával a bűbájossal szembesül éppen, de ezek egyenes ellentmondásban álltak más részekkel. Széltoló meglehetősen sokat hallott a bűbájos hatalmáról, a bűbájos vesszejéről, a bűbájos gonoszságáról, és így tovább. Az egyetlen dolog, amit senki sem említett, az a bűbájos kora volt.

A varázspálca felé lesett.

— És az mit csinál? — kérdezte lassan.

A mágusok, akik óvakodva talpra küzdötték maguk, újra hasra vágódtak.

A kalap hangja éppen elég rossz volt, de a bot hangja fémes volt és precíz; nem úgy hangzott, mint ami tanácsot ad, hanem egyszerűen közölte, hogy milyen kell legyen a jövő. Eléggé lehetetlennek tűnt figyelmen kívül hagyni.

Zseton félig fölemelte karját, aztán tétovázott.

— Miért? — kívánta tudni.

Engedelmeskedni fogsz.

— Nem muszáj, ha nem akarod — vágott közbe sietve Széltoló. — Ez csak egy tárgy.

— Nem értem, miért kéne bántanom — jegyezte meg Zseton. — Olyan ártalmatlannak látszik. Mint egy dühös nyuszi.

Dacol velünk.

— Én nem is — mondta Széltoló, zoknis karját gyorsan a háta mögé lökve, s megpróbálva rá se rántani a nyulas megjegyzésre.

— Miért kéne mindent megtegyek, amit mondasz nekem? — kérdezte Zseton a bottól. — Mindig mindent megcsinálok, amit mondasz nekem, és ez egyáltalán nem segít az embereken.

Az embereknek rettegniük kell tőled. Hát semmit sem tanítottam neked?

— De olyan mulatságosnak látszik. Zoknija is van — mutatta ki Zseton.

Azt fogod tenni, amit parancsolok neked.

— Nem fogom.

Tudod, mi történik a rossz kisfiúkkal.

Reccsenés hallatszott, s égett hús szaga érzett. Zseton térdre hullott.

— Hé, várjunk csak egy percet… — kezdte Széltoló.

Zseton kinyitotta szemét. Még mindig aranyszínű volt, de barna pettyekkel.

Széltoló széles, süvítő ívben meglendítette a zoknit, ami hosszának felénél találta el a pálcát. Téglapor s megégett gyapjú rövid ideig tartó robbanása következett be, s a bot kipördült a fiú kezéből. A varázslók szerteszóródtak, ahogy újra és újra egyik végéről a másikra bukfencezett a padlón.

Elérte a mellvédet, fölfelé pattant róla vissza, s átrepült a peremen.

Ám ahelyett, hogy leesett volna, megtámaszkodott a levegőben, megfordult saját tengelye körül, s visszaszáguldott oktarin szikrák nyomvonalát húzva maga után, olyan zajjal, akár egy körfűrész.

Széltoló maga mögé lökte az elképedt fiút, elhajította a tönkretett zoknit, lekapta kalapját, s vadul hadonászott, ahogy a pálca felé rontott. A bot oldalt találta el a fejét, olyan sokkban részesítve őt, hogy a foga majdnem összeforrt, s a varázsló eldőlt, mint egy vékony és bütykös fa.

A husáng újra megperdült a levegőben, mostanra vörösen-forrón izzott, s visszasöpört még egy, egész biztosan végső rohamra.

Széltoló küszködve fölkönyökölt, s elszörnyedt érdeklődéssel nézte, ahogy a varázsvessző lecsap a hűvös levegőben, ami valamely okból, amit a varázsló nem értett, hirtelen úgy tűnt, hogy tele van hópelyhekkel.

Aztán kékkel foltozott bíbor színezte. Az idő lelassult, s megállt, akár egy rosszul fölhúzott fonográf.

Széltoló fölnézett a magas, fekete alakra, amely néhány lábnyira bukkant elő.

Na persze, a Halál volt.

Csillámló szemgödrét Széltoló felé fordította, és olyan hangon, ami a tengeralatti szakadékok összeomlására hasonlított, azt mondta:

JÓ NAPOT.

Aztán elfordult, mint aki egyelőre minden szükséges ügylettel végzett, egy darabig kibámult a horizontra, s elkezdett egyik lábával szórakozottan topogni. Úgy hangzott, mint egy zsáknyi maracas.

— Ööö — szólalt meg Széltoló.

A Halál visszaemlékezett a varázsló jelenlétére.

TESSÉK — mondta udvariasan.

— Mindig kíváncsi voltam, hogyan fog megtörténni — jegyezte meg Széltoló.

A Halál elővett egy homokórát ébenszín köntöse titokzatos redői közül, s rámeredt.

VALÓBAN?

— Fölteszem, nem panaszkodhatok — folytatta Széltoló erényesen. — Jó életem volt. Nos, egész jó — Kissé habozott. — Nos, nem annyira jó. Fölteszem, a legtöbb ember elég borzasztónak mondaná — Továbbfontolgatta. — Én azt mondanám — tette hozzá, félig önmagának.

MIRŐL BESZÉLSZ, JÓEMBER?

Széltoló elképedt.

— Nem akkor jelensz meg, amikor egy varázsló hamarosan meghal?

DEHOGYNEM. ÉS AZT KELL MONDJAM, TI EMBEREK UGYANCSAK TEVÉKENY NAPOT OKOZTATOK NEKEM.

— Hogy boldogulsz azzal, hogy olyan sok helyen legyél egyszerre?

SZERVEZÉS KÉRDÉSE.

Az idő visszatért. A pálca, ami Széltolótól néhány lábnyira függött a levegőben, ismét elkezdett előresivítani.

És tompa puffanás hallatszott, amikor Zseton fél kézzel elkapta repülés közben.

A bot olyan hangot adott ki, mint ha ezer körmöt húztak volna végig üvegen. Vadul föl- s alá hánykolódott, az őt tartó kart csapdosta, s egész hosszában gonosz, zöld láng bomlott ki rajta.

Így. A végén cserbenhagysz.

Zseton nyögdécselt, de nem eresztette, pedig az ujjbegye alatt a fém először vörösen, majd fehéren izzott.

Kilökte a karját maga előtt, és a pálcából áramló erő elbömbölt mellette, szikrákat húzott hajából, s köntösét bizarr és kellemetlen alakzatokba korbácsolta. A fiú sikoltott, körbeperdítette a botot, s hozzácsapta a mellvédhez, amitől hosszú, bugyborékoló vonal jelent meg a kövön.

Aztán eldobta. A varázsvessző csattogott a köveken, majd gurulása abbamaradt, a mágusok pedig széjjelrebbentek útjából.

Zseton remegve térdre rogyott.

— Nem szeretek embereket ölni — mondta. — Biztos vagyok benne, hogy az nem helyes.

— Maradj meg ennél a gondolatnál — helyeselt lázasan Széltoló.

— Mi történik az emberekkel a haláluk után? — kérdezte Zseton.

Széltoló fölpislogott a Halálra.

— Azt hiszem, ezt tőled kérdezték — mondta.

Ő NEM KÉPES ENGEM SE LÁTNI, SE HALLANI — tudatta a Halál —, MÍG CSAK NEM AKARJA.

Halk, csörömpölő hang hallatszott. A varázsvessző visszagurult Zseton felé, aki rettegve nézett le rá.

Vegyél föl.

— Nem muszáj, ha nem akarod — ismételte meg Széltoló.

Nem tudsz nekem ellenállni. Nem győzheted le önmagad, közölte a bot.

Zseton nagyon lassan kinyúlt, és fölvette a pálcát.

Széltoló gyorsan a zoknijára pillantott. Csak egy égett gyapjúcsonk maradt, rövid pályafutása fegyverként túljuttatta bármilyen stoppolótű esetleges elsősegélyén.

És most öld meg a fickót.

Széltoló visszafojtotta lélegzetét. A szemlélő varázslók visszafojtották lélegzetük. Még a Halál is, akinek nem volt mit visszafojtani, szorosabban markolta kaszáját.

— Nem — tiltakozott Zseton.

Tudod, mi történik a rossz kisfiúkkal.

Széltoló látta, hogy a bűbájos elsápad.

A bot hangja megváltozott. Most hízelgett.

Nélkülem, ugyan ki mondaná meg neked, mit kell tenni?

— Ez igaz — mondta lassan Zseton.

Nézd, mit értél el eddig.

Zseton lassan körbenézett a halálra rémült arcokra.

— Látom — felelte.

Megtanítottam neked mindent, amit tudok.

— Azt hiszem — szólt a fiú —, hogy nem tudsz eleget.

Háládatlan! Ki irányította a sorsod?

— Te — válaszolta a fiú. Fölszegte fejét. — Rájöttem, hogy tévedtem — tette hozzá csöndesen.

Jó…

— Nem dobtalak elég messzire!

Zseton egyetlen mozdulattal fölpattant, s feje fellé lendítette a varázsvesszőt. Olyan mozdulatlanul állt, mint egy szobor, keze elveszett egy olvadt rézszínű fénygolyóban, ami zöldbe fordult, keresztülhaladt a kék árnyalatain, lebegett egy kicsit a lilában, aztán átszáguldott a tiszta oktarinba.

Széltoló beárnyékolta szemét a ragyogás ellen, s látta Zseton kezét, még mindig egészben, még mindig szorosan markolva a botot, olvadt fémgyöngyök szikráztak ujjai közt.

Elosont, s beleütközött Hacsárdliba. A vén mágus úgy állt, mint egy szobor, eltátott szájjal.

— Mi fog történni? — kérdezte Széltoló.

— Sose fogja legyőzni — felelte rekedten Hacsárdli. — Az övé. Olyan erős, mint ő maga. A fiúnak van hatalma, de az tudja, hogyan irányítsa.

— Úgy érted, megsemmisítik egymást?

— Remélhetőleg.

A csatát elrejtette saját pokoli fényessége. Aztán a padló elkezdett reszketni.

— Mindent mágikust belevonnak — nyilatkozta Hacsárdli. — Jobb lesz, ha elhagyjuk a tornyot.

— Miért?

— Úgy képzelem, elég hamar el fog enyészni.

És, valóban, a fehér padlólapok az izzás körül úgy néztek ki, mint amik fölfeslenek s beleolvadnak a ragyogásba.

Széltoló tétovázott.

— Nem fogunk segíteni neki? — érdeklődött.

Hacsárdli rámeredt, aztán a szivárványszínekben játszó drámai jelenetre. Szája egyet-kettőt tátogott.

— Sajnálom — mondta.

— Igen, de csak egy kevéske segítség az ő oldalán, láttad, hogy milyen az az izé…

— Sajnálom.

— Ő segített nektek — Széltoló a többi varázslóhoz fordult, akik sietve osontak el. — Mindnyájatoknak. Megadta nektek, amit akartatok, nem igaz?

— Lehet, hogy sose bocsájtjuk meg ezt neki — felelte Hacsárdli.

Széltoló fölnyögött.

— Mi marad, ha mindennek vége? — kérdezte. — Mi marad?

Hacsárdli a földre szegezte tekintetét.

— Sajnálom — ismételte.

Az oktarin fény fényesebben világolt, s szélein kezdett megfeketedni. Ámbár nem az a fekete volt, ami csupán a fény ellentéte; az a szemcsés, változékony feketeség volt, ami a ragyogáson túl izzik, s semmi keresnivalója egy tisztességes világegyetemben. És zümmögött is.

Széltoló a bizonytalanság kis táncát járta, ahogy a lábfeje, lába, ösztönei, és hihetetlenül jól fejlett önfenntartási érzéke túlterhelték az idegrendszerét egész addig a pontig, ahol, pont akkor, amikor már az olvadáspontján járt, lelkiismerete végül megkapta, ami akart.

Beugrott a tűzbe, s elérte a botot.

A varázslók menekültek. Többen lelevitáltak a toronyból.

Ezek sokkal élesebb elméjűek voltak, mint azok, akik a lépcsőket vették igénybe, mert, úgy harminc másodperccel később, a torony elenyészett.

A hó folyamatosan zuhogott a feketeség egy oszlopa körül, ami zümmögött is.

És a túlélő mágusok, akik vissza mertek nézni, láttak egy apró tárgyat lassan lebukdácsolni az égből, ami lángcsíkot húzott maga után. Belevágódott a macskakövekbe, ahol parázslott egy darabig, mielőtt a hízó hó kioltotta.

Hamarosan csak egy kis kupac lett.

Kevéssel ezután egy zömök alak lendítette magát négykézláb át az udvaron, matatott a hóban, s előhúzta a dolgot.

Egy kalap volt, pontosabban valaha kalap volt. Az élet nem bánt vele gyöngéden. A széles karima nagy része leégett, a csúcs teljesen eltűnt, és a megfakult ezüst betűk csaknem olvashatatlanná váltak. Ráadásul néhány betű le is szakadt. A megmaradtakból ezt lehetett kisilabizálni: VAZLO.

A Könyvtáros lassan megfordult. Teljesen egyedül volt, kivéve az égbe nyúló, égő feketeség oszlopát, s a rendületlenül hulló pelyheket.

A földúlt Egyetem üres volt. Akadt ott néhány másik csúcsos kalap, amit jól megtapostak a rémült lábak, és semmi más jele annak, hogy ott korábban emberek tartózkodtak.

Minden mágus gyávus.

— Háború?

— Mija?

— Nem volt — Dögvész a pohara után tapogatózott — valami?

— Mija?

— Kellene… van valami, amit csinálnunk kellene — mondta Éhínség.

— Beezony. Randevúnk van.

— Az… — Dögvész tűnődve fixírozta az italát. — Izé.

Gyászosan meredtek a kocsmapultra. A kocsmáros régesrég elmenekült. Még mindig akadt több bontatlan palack.

— Gombó — jegyezte meg végül Éhínség. — Az volt az.

— Nemis.

— Az Aposz… az Aposztróf — találgatta tétován Háború.

A többiek fejük rázták. Hosszas csönd támadt.

— Egyáltalán, mit jelent az „apokrusztikus”? — kérdezte Dögvész, intenzíven bámulva valami belső világba.

— Vérzéscsillapítót — válaszolta Háború. — Azt hiszem.

— Hát akkor nem az az, ugye?

— Nem hinném — morogta mogorván Éhínség.

Újabb hosszú, feszengő csönd következett.

— Jobb lesz, h'iszunk mé'gegyet — javasolta Háború, kissé összeszedve magát.

— Hejjes.

Úgy ötven mérfölddel arrébb és több ezer lábbal magasabban, Coninának végül sikerült irányítása alá vonni a lopott lovat, s lassú ügetésre fogta az üres levegőben, egyúttal a legeltökéltebb nemtörődömséget mutatva a külvilág felé, amit a Korong valaha is látott.

— Hó? — csodálkozott a lány.

Felhők bömböltek hangtalanul a Tengely felől. Kövérek voltak, súlyosak, s nem lett volna szabad olyan gyorsan mozogniuk. Hóviharok jártak nyomukban, úgy takarva be a tájat, akár egy lepedő.

Egyáltalán nem annak a fajta hónak látszott, ami puhán suhog le az éjszaka közepén, s reggelre kelve a vidéket szokatlan és tündéri szépség csillogó meseországává változtatja. Olyanfajta hónak látszott, ami olyan rohadt hideggé akarja tenni a világot, amilyenné csak lehetséges.

— Kicsit kései az évszakhoz képest — jegyezte meg Ince. Lepillantott, s aztán azonnal lehunyta szemét.

Kerőzus örömteli meglepődéssel figyelte.

— Ez az, ahogy az ilyesmi történik? — érdeklődött. — Csak sztorikban hallottam erről. Azt hittem, hogy valahogy a földből hajt ki. Egy kicsit úgy, mint a gombák, azt gondoltam.

— Azok a felhők nem stimmelnek — közölte Conina.

— Nem bánnátok, ha most leszállnánk? — kérdezte elhaló hangon Ince. — Valahogy nem tűnt ennyire pocséknak, amikor mozogtunk.

Conina rá se fütyült.

— Próbálkozz a lámpással! — utasította. — Tudni akarom, mi folyik itt.

Ince turkált az iszákjában, s előhúzta a lámpát.

A dzsinn hangja messziről, s eléggé bádogszerűen hallatszott, ahogy így szólt: „Ha esetleg kissé ellazulna… megpróbálunk kapcsolatba lépni magával.” Aztán csilingelős kis muzsika szólalt meg, olyan, amit esetleg egy svájci faház adna ki, ha le lehetne játszani, mielőtt egy csapóajtó rajzolódott ki a levegőben, s megjelent maga a dzsinn. Körülnézett maga körül, aztán rájuk tekintett.

— Ó, de remek — mondta.

— Valami történik az időjárással — világosította föl Conina. — Miért?

— Úgy érted, nem tudjátok? — firtatta a dzsinn.

— Tőled kérdezzük, nem?

— Nos, én persze nem értek hozzá, de eléggé úgy néz ki, hogy az Apokralipszis, nemde?

— Mi?

A dzsinn vállat vont.

— Az istenek eltűntek, oké? — mondta. — És a tudjátok mi, legenda szerint, ez azt jelenti…

— Jégóriásokat — suttogta Ince elborzadva.

— Hangosabban! — követelte Kerőzus.

— Jégóriások — ismételte meg Ince emelt hangon, árnyalatnyi bosszúsággal. — Tudjátok, az istenek tartották őket bebörtönözve. A Tengelynél. De a világ végén kitörnek, és meglovagolják rettenetes gleccsereik, és visszanyerik ősi uralmuk, elfojtják a civilizáció lángjait, míg a világ mezítelenül és fagyottan fekszik majd a szörnyű, hideg csillagok alatt, míg maga az Idő meg nem fagy. Vagy valami ilyesmi, láthatólag.

— De még nincs itt az ideje az Apokralipszisnak — jegyezte meg kétségbeesetten Conina. — Úgy értem, egy rettentő uralkodó kell először színre lépjen, kell legyen egy iszonyatos háború, a négy iszonytató lovas lóra kell szálljon, aztán a Tömlöc Létsíkok be fognak törni a világunkba… — Abbahagyta, arca csaknem olyan fehér, mint a hó.

— Ezer láb vastagságú jégtakaró alá temetve lenni mindenesetre szörnyen hasonlónak hangzik — nyilvánított véleményt a dzsinn. Előrenyúlt, s kikapta a lámpást Ince kezéből.

— Múcsó bocsánat — mondta —, de ideje, hogy likvidizáljam érdekeltségeim ebben a valóságban. Majd még biztos összefutunk. Vagy valami — Derékig eltűnt, aztán egy utolsó, elhaló „Kár azért az ebédért!” kiáltással teljesen elenyészett.

A három lovas átkukucskált a szakadó hó fátylán a Tengely irányába.

— Lehet, hogy csak képzelődöm — említette Kerőzus —, de egyikőtök sem hall valami csikorgást és nyögést?

— Hallgass! — förmedt rá szórakozottan Conina.

Kerőzus odahajolt, s megveregette a lány kezét.

— Ne búsulj — vigasztalta —, ez még nem a világ vége — Egy cseppet elgondolkozott ezen állításán, aztán hozzátette. — Bocs. Csak egy beszédfordulat volt.

— Mit fogunk csinálni? — jajgatta Conina.

Ince kihúzta magát.

— Azt gondolom — kezdte —, hogy oda kéne mennünk, hogy elmagyarázzuk.

Felé fordultak azzal az arckifejezéssel, amit normális körülmények között az ember a messiásoknak és az egészen idiótáknak tart fönn.

— Igen — erősködött egy árnyalattal több önbizalommal. — El kéne magyarázzuk.

— Elmagyaráznunk a Jégóriásoknak? — kérdezte Conina.

— Igen.

— Bocs — kérdezett rá a lány —, jól értettem? Azt hiszed, hogy addig kéne menjünk, míg meg nem találjuk a rémületes Jégóriásokat, és valahogy azt kéne mondjuk nekik, hogy van egy csomó melegvérű nép errefelé, akik jobb szeretnék, ha ők nem söpörnének keresztül a világon mindenkit jéghegyek alá temetve, és nem lennének-e szívesek újragondolni a dolgot? Ez az, amit szerinted tennünk kéne?

— Igen. Így van. Teljesen világosan fogod föl.

Conina és Kerőzus összenéztek. Ince büszkén ülve maradt a nyeregben, arcán halvány mosollyal.

— A rigód okoz gondot neked? — kérdezte a Serifa.

— Obrigó — javította ki nyugodtan Ince. — Nem okoz nekem gondot, csak arról van szó, hogy valami hősieset kell tegyek, mielőtt meghalok.

— Pont ez az — mondta Kerőzus. — Ez az egész szívfacsaró lényeg. Csinálni fogsz valami hősieset, aztán meg fogsz halni.

— Milyen más választásunk van? — érdeklődött Ince.

Ezen eltöprengtek.

— Nem hinném, hogy túl jó vagyok a magyarázásban — mondta végül Conina vékonyka hangon.

— Én az vagyok — szögezte le határozottan Ince. — Nekem mindig magyarázkodnom kell.

Szétszóródott részecskéi annak, ami valaha Széltoló elméje volt, összeszedték maguk, s föllebegtek a sötét eszméletlenség rétegein keresztül, miként egy háromnapos vízihulla emelkedik a felszínre.

Megpiszkálták a legújabb emlékképeket, körülbelül úgy, ahogy az ember megvakargat egy friss sebhelyet.

A varázsló képes volt valamit visszaidézni egy varázspálcáról, meg egy olyan heves fájdalomról, hogy úgy tűnt, mintha testének minden egyes sejtje közé beékeltek volna egy vésőt, amit aztán ismételten megdöngettek egy kalapácscsat.

Visszaemlékezett arra, hogy a bot elmenekült, s magával hurcolta őt is. És aztán következett az a szörnyűséges rész, amikor megjelent a Halál, és elnyúlt mellette, a bot vonaglott, hirtelen életre kelt, és a Halál azt mondta:

VERES IPSZILÓR, MOST MEGVAGY.

És most ez volt itt.

Széltoló, érzése szerint, homokon feküdt. Ami nagyon hideg volt.

Vállalva a kockázatát annak, hogy valami retteneteset fog látni, kinyitotta szemét.

Az első dolog, amit megpillantott, a bal karja volt, és, meglepetést keltően, a keze. Szokásos szurtos kinézetével. Előzőleg arra számított, hogy csak egy csonkot fog látni.

Úgy tűnt, éjszaka van. A strand, vagy bármi volt is, elnyúlt egész a távoli, alacsony hegyek vonulatáig a milliónyi fehér csillag zúzmarázta égbolt alatt.

Valamivel közelebb hozzá volt egy elnagyolt vonal az ezüstös homokban. Egy kissé fölemelte fejét, s megpillantotta a széjjelszóródott, megolvadt cseppeket. Oktironból voltak, egy természeténél fogva olyannyira mágikus fémből, hogy nincs az a kovácsműhely a Korongon, ami képes lett volna akár csak fölmelegíteni.

— Ó! — mondta. — Akkor hát győztünk.

Ezzel újra leroskadt.

Egy idő múlva jobb keze automatikusan fölnyúlt, s megveregette feje búbját, majd oldalát. Mindkettőt. Aztán elkezdett tapogatózni, fokozódó sürgősséggel, maga körül a homokban.

Végül valahogy képes kellett legyen közölni nyugtalanságát Széltoló többi részével, mert a varázsló fölegyenesedett, s így szólt:

— Ó, a francba!

Sehol se látszott egyetlen kalap sem. De látott egy kis, fehér alakot teljesen mozdulatlanul heverni a homokban némi távolságra, és, messzebb…

A nappali fény oszlopát.

Döngicsélt, s himbálózott a levegőben, egy háromdimenziós, valahová máshová nyíló lyuk. Szórványos hóviharok csaptak ki belőle. A fényben ferde formákat tudott kivenni, amik esetleg épületek vagy tájak lehettek, eltorzítva a bizarr térgörbület által. De nem látta őket tisztán a magas, borongó árnyak miatt, amelyek körülvették őt.

Az emberi elme döbbenetes jószág. Több szinten képes működni egyszerre. És, valójában, mialatt Széltoló arra pazarolta intellektusát, hogy nagyokat nyögjön s kalapját keresgélje, agyának egy belső része megfigyelt, leltározott, elemzett, és összehasonlított.

S most ez a rész fölkúszott a nyúltagyához, megkocogtatta annak vállát, egy üzenetet nyomott a kezébe, s elszaladt.

Az üzenet nagyjából a következőképpen szólt: Remélem, jól vagyok. Az utolsó mágikus megpróbáltatás túl sok volt a valóság megkínzott szövetének. Kilyukadt. A Tömlöc Létsíkokra kerültem. És az izék itt előttem az… Izék. Örülök, hogy találkoztunk.

A Széltolóhoz legközelebbi konkrét izé legalább húsz láb magas volt. Úgy nézett ki, mint egy döglött ló, amit három hónap után kiástak sírjából, aztán bemutattak egy egész sor új élménynek, amik közül minimum az egyik együtt járt egy polippal.

Még nem vette észre Széltolót. Túlságosan elfoglalta az összpontosítás a fényre.

Széltoló odamászott Zseton mozdulatlan testéhez, s gyöngéden megrázta.

— Életben vagy? — kérdezte. — Ha nem, akkor jobb szeretném, ha nem is válaszolnál.

Zseton hátára gördült, s tanácstalan tekintettel meredt föl rá. Egy idő múlva megszólalt:

— Emlékszem…

— Jobb, ha nem teszed — tanácsolta Széltoló.

A fiú keze bizonytalanul keresgélt maga mellett a homokban.

— Többé nincs itt — jegyezte meg halkan Széltoló. A kéz abbahagyta a keresést.

Széltoló segített Zsetonnak fölülni. A fiú üres tekintettel nézett a hideg, ezüstös homokra, majd az égre, aztán a távoli Izékre, végül Széltolóra.

— Nem tudom, mit kell tenni — mondta.

— Nincs abban semmi rossz. Én sose tudom, mit kell tenni — felelte Széltoló felületes vidámsággal. — Egész életemben egyszer se tudtam, mitévő legyek — Habozott. — Azt hiszem, ezt jelenti embernek lenni, vagy ilyesmi.

— De én mindig tudtam, mit kell tenni!

Széltoló kinyitotta száját, hogy azt mondja, látott ebből valamicskét, de meggondolta magát. Inkább így szólt:

— Föl a fejjel! Nézd a dolgok jobbik oldalát. Lehetne rosszabb is.

Zseton még egyszer körülnézett.

— Pontosan milyen értelemben? — érdeklődött, s hangja egy árnyalattal normálisabbnak tűnt.

— Ümm.

— Mi ez a hely?

— Afféle másik dimenzió. A mágia áttört, s mi vele együtt; azt hiszem.

— És azok az izék?

Szemrevételezték az Izéket.

— Azt hiszem, azok Izék. Megpróbálnak visszakerülni a lyukon — válaszolta Széltoló. — És az nem könnyű. Energiaszintek, vagy valami. Emlékszem, egyszer hallgattunk róluk egy előadást. Ööö.

Zseton bólintott, s kinyújtott egy vékony, sápadt kezet Széltoló homloka felé.

— Megengeded…? — kezdte.

Széltoló megborzongott az érintéstől.

— Megengedjek mit? — firtatta.

— …hogy vessek egy pillantást a fejedbe?

— Árgh.

Elég nagy itt a zűrzavar? Nem csoda, hogy nem találsz semmit.

— Örgh.

Elkelne itt egy alapos lomtalanítás.

— Úrgh.

Á.

Széltoló érezte, hogy a láthatatlanul jelenlevő lény viszszavonul. Zseton homlokát ráncolta.

— Nem engedhetjük őket keresztültörni — jelentette. — Borzasztó erejük van. Megpróbálják kitágítani a lyukat az akarásukkal, s képesek is rá. Türelemmel várakoztak, hogy betörhessenek a világunkba… — összevonta szemöldökét — egonok óta?

— Eónok — mondta Széltoló.

Zseton kinyitotta másik kezét, amit addig szorosan ökölbe zárt, és megmutatta Széltolónak a kis, szürke gyöngyöt.

— Tudod, hogy mi ez? — kérdezte.

— Nem. Mi ez?

— Én… nem emlékszem. De vissza kell vigyük.

— Oké. Csak bűbájolj egyet. Robbantsd őket cafatokra, s menjünk haza.

— Nem. Mágián élnek. A bűbájolás csak rosszabbá tenné őket. Nem használhatok varázslatot.

— Biztos vagy benne? — puhatolózott Széltoló.

— Attól tartok, az emlékezeted nagyon is egyértelmű volt ebben a témában.

— Akkor mit fogunk csinálni?

— Nem tudom!

Széltoló ezen elgondolkozott, aztán, a megfellebbezhetetlenség kifejezésével arcán, elkezdte lehúzni utolsó zokniját.

— Sehol egy fél tégla — motyogta, konkrétan senkinek. — Homokot kell használni.

— Meg fogod támadni őket egy zokninyi homokkal?

— Nem. El fogok futni előlük. A zokninyi homok arra az esetre kell, ha követnének.

Az emberek elkezdtek visszaszállingózni Al Khaliba, ahol a tönkretett torony csak füstölgő kőrakás volt immár. Néhány merész lélek a romokra fordította figyelmét, azon az alapon, hogy esetleg akadnak ott túlélők, akiket meg lehet menteni, vagy kifosztani, vagy mindkettő.

És a törmelékben a következő párbeszédet lehetett volna meghallani:

— Valami mozog ott alatta!

— Az alatt? Imtal dupla szakállára, képzelődsz. Az legalább egy tonnát kell nyomjon.

— Ide, fivéreim!

Aztán rengeteg hórukkolás neszét lehetett volna hallani, meg:

— Egy láda!

— Lehet, hogy kincs van benne, nem gondolod?

— Naszrím Hét Holdjára, lábakat növeszt!

— Öt holdjára…

— Hova ment? Hova ment?

— Sose törődj azzal, nem fontos. Gyerünk, tisztázzuk ezt, a legenda szerint öt holdja volt…

Klaccsban komolyan veszik a mitológiát. Csak a való élet az, amiben nem hisznek.

A három lovas érzékelte a változást, ahogy a tömör hófelhőkön át leereszkedtek a Tengelynél a Sto-síkság végén. Csípős illat volt a levegőben.

— Nem érzitek a szagot? — kérdezte Ince. — Emlékszem rá gyerekkoromból, amikor a tél első reggelén ott feküdtél az ágyban, és valahogy érezted az ízét levegőben, és…

A felhők szétváltak alattuk, és ott volt, megtöltve a fennsíkok területét egyik végüktől a másikig, a Jégóriások csordája.

Minden irányban több mérföldre terjedt, s rohamuk mennydörgése betöltötte a levegőt.

A gleccserbikák jártak az élen, mérhetetlen, csikorgó bőgésük bömbölték, s hatalmas földrétegeket szórtak a magasba, ahogy kérlelhetetlenül előreszántottak. Mögöttük tolongott a tehenek és borjak kiterjedt tömege, alig érintve a földet, amit vezéreik már a fekvőkőzetig köszörültek.

Körülbelül annyi hasonlóságot mutattak a megszokott gleccserekkel, amiket a világ azt hitte, ismer, mint az árnyékban szunyókáló oroszlán mutat a nagyra tátott szájjal épp rád ugró, háromszáz fontnyi, gonoszul koordinált izommal.

— …és… és… amikor odamentél az ablakhoz. — Ince szája, agyából érkező további input hiányában, lejárt.

Mozgó, lökdösődő jég pakolta tele a fennsíkot, hatalmas, nyirkos párafelhő alatt előrebődülve. A föld rázkódott, ahogy a vezérek elhaladtak alant, s nyilvánvaló volt a nézők számára, hogy bárkinek, akinek szándékában áll ezt megállítani, többre lesz szüksége néhány font kősónál meg egy hólapátnál.

— Hát akkor eredj — mondta Conina —, és magyarázd meg! Azt hiszem, jobb lesz, ha kiabálni fogsz.

Ince zaklatottan nézett a csordára.

— Azt hiszem, ki tudok venni néhány alakot — jegyezte meg Kerőzus segítőkészen. — Nézd csak, rajta a vezér… izéken.

Ince meresztgette a szemét a havazáson keresztül. Valóban voltak lények a gleccserek hátán közlekedve. Emberek voltak, vagy ember formájúak, de legalábbis emberszerűek. Nem látszottak nagyon nagynak.

Erről utóbb kiderült, hogy azért, mert maguk a gleccserek voltak mérhetetlenül nagyok, na meg Ince nem volt valami jó a perspektívákat illetően. Amikor a lovak lejjebb szálltak a vezető gleccser, egy csupa szakadék, morénák sebezte böhöm bika, fölé, nyilvánvalóvá vált, hogy az egyik oka, amiért a Jégóriásokat Jégóriásként ismerik, az az, nos, hogy ők tényleg óriások.

A másik meg, hogy jégből állnak.

Egy sokemeletes ház méretű alak lapult a bika nyakcsigolyáinál, s nagyobb erőfeszítésre ösztönözte egy hosszú rúdra szerelt vasdárda felhasználásával. Az alak darabos volt, sőt valójában csaknem kazettás, s a fényben kéken meg zölden villogott, hófehér fürtjeiben volt egy vékony ezüst sáv, s szeme apró volt, és fekete, és mélyen ülő, olyan, mint a széndarabok.[33]

Előttük szilánkokra törő fa reccsenése hallatszott, amikor a vezérgleccserek egy erdőbe ütköztek. Madarak rebbentek föl teljes pánikban. Hó és szálkák záporoztak Ince körül, midőn a levegőben galoppozott az óriás mellett.

— Khömm — mondta —, elnézést!

A talaj, hó és ripityára zúzott tölgyfa örvénylő hullámverése előtt egy karibu csorda menekült vak pánikban, hátsó patáik csak néhány lábnyira a hánykolódó zűrzavartól.

Ince újra próbálkozott.

— Hé! — kiáltotta.

Az óriás feje felé fordult.

— Mit akar? — kérdezte. — Mennyen innyét, meleg személy!

— Bocsánat, de ez tényleg szükséges?

Az óriás fagyos döbbenettel nézett rá. Lassan megfordult, szemügyre vette a csorda többi részét, ami láthatólag egész a Tengelyig nyúlt. Aztán megint Incére tekintett.

— Igeny — mondta —, azt hiszem. Másképp mért csinyálnányk?

— Csak, mert van egy csomó ember itt, aki jobb szeretné, ha nem tennék ezt, tudja — mondta Ince kétségbeesetten. Egy sziklacsúcs meredezett röviden a gleccser előtt, egy másodpercig ingadozott, aztán eltűnt.

Hozzátette:

— Valamint gyerekek és kis, szőrös állatok.

— Ők is szenyvedni fognyak a haladás érdekébeny. Most van itt az ideje, hogy visszaköveteljük a világot — morajlotta az óriás. — A tiszta jég világát. A történyelem elkerülhetetlenységények és a termodinyamika diadalának megfelelőeny.

— Igen, de nem muszáj, ha nem akarja — felelte Ince.

— De mi akarjuk — közölte az óriás. — Az istenyeknyek bealkonyult, s mi ledobjuk az idejétmúlt babonya béklyóit.

— Szerintem az egész világ szilárdra fagyasztása nem hangzik nagyon haladónak — jegyezte meg Ince.

— Nyekünyk tetszik.

— Hogyne, hogyne — helyeselt Ince, annak a mániákusan mázas hangszínén, aki megpróbálja az ügy minden oldalát tekintetbe venni, s bizonyos abban, hogy lehetne megoldást találni abban az esetben, ha a jóakaratú emberek leülnének egy asztal körül, s józanul megvitatnák a dolgokat, mintha racionális emberi lények lennének. — De ez az alkalmas idő? Készen áll a világ a jég diadalára?

— Rohadt jól teszi, ha igeny — válaszolta az óriás, és Ince felé lendítette gleccserösztökéjét. A lovat elhibázta, de a fiút a mellkasán találta, simán kiemelte a nyeregből, s magára a gleccserre fricskázta. Ince kezét-lábát szétvetve pörgött, le a gleccser fagyos oldalán, egy darabig a szemétforgatagon csúszott, aztán a jég- és sárlatyakba gurult a felé száguldó falak közt.

Lábra vergődött, s reménytelenül bámult a fagyos ködbe. Egy másik gleccser egyenesen rárontott.

Conina is. Odahajolt, amikor lova elősöpört a ködből, megragadta Incét barbár bőrkantárjánál fogva, s föllendítette maga elé a nyeregbe.

Ahogy újra emelkedni kezdtek, a fiú ezt prüsszögte:

— Hidegszívű barom. Tényleg azt hittem egy pillanatig, hogy jutok valamire. Némely emberekkel egyáltalán nem lehet beszélni.

A csorda előnyomult egy másik hegyre, egész sokat legyalulva belőle, s akkor a városokkal telehintett Sto-síkság kiszolgáltatottan feküdt előtte.

Széltoló a legközelebbi Izé felé oldalgott, egyik kezével Zsetont markolta, a másikkal a töltött zoknit lóbálta.

— Semmi mágia, igaz? — tudakolta.

— Igen — válaszolta a fiú.

— Bármi történjék is, tilos varázsolnod?

— Pontosan. Itt nem szabad. Itt nincs olyan sok erejük, ha nem alkalmazol varázslatot. Viszont ha egyszer már áttörtek…

A hangja megtört.

— Eléggé szörnyű — bólintott Széltoló.

— Rettenetes — mondta Zseton.

Széltoló sóhajtott. Azt kívánta, bárcsak meglenne a kalapja. De hát majd csak boldogul nélküle.

— Rendben — közölte. — Amikor kiáltok, futni kezdesz a fény felé. Érted? Nem nézel vissza, semmi ilyesmi. Bármi történjék is.

— Bármi történjék is? — kérdezett vissza bizonytalanul Zseton.

— Bármi történjék is — Széltoló bátor kis mosolyt vetett a gyerekre. — Vagy bármit hallasz.

Némileg fölvidította, amikor látta, hogy Zseton szája a rémület „O”-jává válik.

— És aztán — folytatta —, amikor visszajutottál a másik oldalra…

— Mit kell tegyek?

Széltoló tétovázott.

— Nem tudom — felelte. — Bármit, amire képes vagy. Olyan sok varázslatot, amennyit csak akarsz. Bármit. Csak állítsd meg őket. És… ümm…

— Igen?

— Ha… tudod… ha bárki kikerül ebből, tudod, és végül minden jóra fordul, ilyesmi, szeretném, ha valahogy elmondanád az embereknek, hogy én valamiképp itt ragadtam. Esetleg ők ezt valahova, izé, leírhatnák. Úgy értem, nem kívánnék szobrot vagy ilyesmit magamnak — tette világossá vágyait szerényen.

Kis idővel később hozzátette:

— Azt hiszem, ki kéne fújd az orrod.

Zseton megtette, a köntöse szegélyébe, aztán ünnepélyesen kezet rázott Széltolóval.

— Ha valaha te… — kezdte —, azaz, te vagy az első… ez nagy… tudod, én sose… igazán… — A hangja elfulladt, s aztán azt mondta. — Csak azt akartam, hogy tudd ezt.

— Volt valami más is, amit mondani akartam — jegyezte meg Széltoló, elengedve a fiú kezét. Egy pillanatig üres tekintettel meredt a vakvilágba, aztán hozzáfűzte. — Ó, igen. Életbevágó emlékezni arra, hogy ki vagy valójában. Ez nagyon fontos. Egyáltalán nem jó ötlet más emberekre vagy dolgokra számítani, hogy majd ők megteszik ezt helyetted, tudod. Mindig eltévesztik.

— Megpróbálom észben tartani — ígérte Zseton.

— Ez tényleg nagyon fontos — ismételte meg Széltoló, majdhogynem csak önmagának. — És most, azt hiszem, jobb lesz, ha elrohansz.

Széltoló közelebb osont az Izéhez. Ennek a konkrét Izének csirkelábai voltak, de a maradék nagy részét könyörületesen elrejtette az, ami csukott szárnynak látszott.

Azt gondolta, ideje néhány keresetlen utolsó szónak. Amit most mondani fog, az valószínűleg nagyon fontos lesz. Esetleg olyan szavak lesznek, amire emlékezni fognak az emberek, és továbbadják őket, még az se kizárt, hogy gránittáblába fogják őket mélyen bevésni.

Így hát olyan szavak kellenek, amikben nincs túl sok kacskaringós betű.

— Bárcsak ne lennék itt! — motyogta.

Méregette a zokni súlyát, egyszer-kétszer megpörgette, s rácsapott arra, ami reményei szerint az Izé térdkalácsa volt.

A teremtmény fülhasogatóan sercegett, vadul megpördült, szárnyai reccsenve kitárultak, keselyűfejével bizonytalanul ütést mért Széltolóra, s kapott még egy zokninyi homokot fölfelé lendülőben.

Széltoló kétségbeesetten nézett körül, amikor az Izé hátratántorgott, s látta, hogy Zseton még mindig ott áll, ahol hagyta. Legnagyobb rémületére azt is észrevette, hogy a fiú elkezd felé jönni, kezét ösztönösen emeli, hogy mágikus össztüzet nyisson, ami, itt és most, mindkettejüket halálra ítélné.

— Fuss el, te tökkelütött! — sikoltotta, ahogy az Izé elkezdte összeszedni magát egy ellentámadásra. Valahonnan előkaparta a hatásos szavakat. — Tudod, mi történik a rossz kisfiúkkal!

Zseton elsápadt, sarkon fordult, s rohanni kezdett a fény irányába. Úgy mozgott, mintha melaszban tenné, küszködve az entrópia-lejtővel. A világ eltorzult, belülről kifordított képmása néhány lábbal arrébb lebegett, aztán már csak hüvelykekkel, bizonytalanul hullámozva…

Egy csáp tekeredett a lábára, előrebuktatva őt.

Kilendítette kezét esés közben, s az egyik havat ért. Azonnal megragadta valami más, ami meleg, puha bőrkesztyűnek érződött, de a gyöngés érintés alatt a markolás olyan kemény volt, mint az edzett acél, s előreráncigálta, egyúttal azt is vonszolva, akármi legyen is az, ami rácsimpaszkodott.

Fény és szemcsés sötétség vibrált körülötte, s hirtelen jégtől csúszós macskaköveken siklott.

A Könyvtáros eleresztette, s Zseton fölött állt, kezében egy hosszú, súlyos fagerendával. Egy pillanatig az emberszabású fölágaskodott a sötétséggel szemben, a jobb kar válla, könyöke és csuklója az alkalmazott áttételrendszer költeményeként bontakozott ki, s egyetlen mozdulattal, olyan megállíthatatlanul, mint az intelligencia kialakulása, nagy erével lecsapott. Az összelapulás zaja freccsent, meg valami sértődötten rikácsolt, aztán az égő nyomás Zseton lábán megszűnt.

A sötét oszlop imbolygott. Távolság torzította visítások és puffanások hallatszottak ki belőle.

Zseton lábra küzdötte magát, s indult volna, hogy visszaszaladjon a sötétbe, de most a Könyvtáros karja elzárta az útját.

— Nem hagyhatjuk őt csak úgy ott!

Az antropoid vállat vont.

A sötétből újabb reccsenés hallatszott, aztán egy másodpercnyi csaknem teljes csend.

De csak majdnem teljes. Mindketten azt gondolták, hogy hallják, nagyon messziről, de tisztán kivehetően, rohanó lábak dobogását, egyre jobban elhalkulva a messzeségben.

A külvilágban ennek visszhangjára leltek. Az emberszabású körbetekintett, aztán sietve oldalra lódította Zsetont, amikor valami zömök, viharvert, sok száz lábacskával átvágott a csatatér jellegű udvaron, és, anélkül, hogy léptei legalább egy kicsit megtorpantak volna, belevetette magát az eltűnőben levő sötétségbe, ami még egyszer, utoljára villant egyet, és elenyészett.

Hirtelen hóförgeteg támadt azon a helyen, ahol korábban a valami volt.

Zseton kirántotta magát a Könyvtáros markolásából, s odarohant a körhöz, ami már kezdett kifehéredni. Lába fölvert egy csipetnyi finom homokot.

— Ő nem jött ki! — kiáltotta.

— Úúúk — mondta a Könyvtáros filozofikusan.

— Azt hittem, hogy ki fog jutni. Tudod, az utolsó percben.

— Úúúk?

Zseton alaposan megnézte a macskaköveket, mintha puszta összpontosítással meg tudná változtatni, amit lát.

— Meghalt?

— Úúúk — jegyezte meg a Könyvtáros, szerét ejtve, hogy sejtesse: Széltoló olyan vidékeken jár, ahol még az olyasmik is, mint tér és idő, egy kissé bizonytalanok meg feltételekhez kötöttek, és hogy valószínűleg nem nagyon hasznos spekulálni azon, vajon pontosan milyen állapotban lehet Széltoló ebben az időpontban, feltéve persze, hogy egyáltalán valamilyen időpontban van, és hogy, mindent egybevetve, esetleg föl fog bukkanni már holnap, vagy ami azt illeti, tegnap, és végül, hogy ha egyáltalán van ott valamicske esély a túlélésre, akkor Széltoló szinte bizonyosan meg fogja ragadni.

— Ó — felelte Zseton.

Nézte a Könyvtárost, ahogy elcsoszogott a Művészetek Tornya felé, s kétségbeesett magányosság vett erőt rajta.

— Hé! — kiáltotta.

— Úúúk?

— Most mit kell tegyek?

— Úúúk?

Zseton bizonytalanul a pusztítás irányába intett.

— Tudod, esetleg tehetnék valamit ezért az egészért? — szólt olyan hangon, ami a rettegés szélén billegett. — Nem gondolod, hogy az jó ötlet lenne? Úgy értem, tudnék segíteni az embereknek. Biztos vagyok benne, hogy szeretnél újra ember lenni, igaz?

A Könyvtáros örökös mosolya egy kissé följebb húzódott az arcán, pont eléggé, hogy föltárja fogsorát.

— Oké, talán mégsem — sietett hozzátenni Zseton —, de vannak más dolgok, amiket megtehetnék, nem?

A Könyvtáros egy darabig rábámult, aztán tekintetét a fiú kezére ejtette. Zseton bűntudatosan összerezzent, s kinyitotta ujjait.

Az antropoid elkapta a kis ezüstgolyót, mielőtt a földre esett volna, s föltartotta egyik szeme elé. Megszaglászta, enyhén megrázta, s egy ideig hallgatta.

Aztán fölhúzta karját, s olyan erősen elhajította, amennyire csak lehetséges.

— Mi… — kezdte Zseton, s teljes hosszában elterült a hóban, amikor a Könyvtáros föllökte, s rávetődött.

A labda túlkanyarodott ívének legmagasabb pontján, s lefelé bukfencezett, tökéletes útvonalát váratlanul megszakította a talaj. Olyan hang hallatszott, mint amikor elpattant a hárfa húrja, rövid ideig tartó, kivehetetlen hangzavar következett, majd egy forró széllökés, s a Korong istenei kiszabadultak.

Nagyon dühösek voltak.

— Nincs semmi, amit tehetnénk, igaz? — tudakolta Kerőzus.

— Nincs — értett egyet Conina.

— A jég győzedelmeskedni fog, igaz? — kérdezte Kerőzus.

— Igen — felelte Conina.

— Nem — válaszolta Ince.

Reszketett mérgében, vagy esetleg a hidegtől, és csaknem olyan sápadt volt, mint az alattuk elmorajló gleccserek.

Conina sóhajtott.

— Nos, mégis hogy gondolod… — kezdte.

— Tegyél le valahol pár perccel előttük — utasította Ince.

— Tényleg nem értem, hogy az miben segíthet.

— Nem a véleményed kérdeztem — közölte halkan Ince. — Csak tedd meg. Tegyél le valamivel előttük, hogy legyen időm egyenesbe hozni.

— Egyenesbe hozni mit?

Ince nem felelt.

— Azt kérdeztem — morrant Conina —, hogy egyenesbe…

— Csönd legyen!

— Nem értem, miért…

— Figyelj — mondta Ince azzal a türelemmel, ami épp még a baltás gyilkosságon innen található. — A jég be fogja takarni az egész világot, igaz? Mindenki meg fog halni, oké? Kivéve minket egy kis ideig, azt hiszem, amíg ezek a lovak nem akarnak egy kevés… egy kevés… egy kevés zabot enni, vagy vécére menni, vagy akármi, ami nem túl hasznos a számunkra, eltekintve attól, hogy Kerőzusnak esetleg lesz ideje írni egy szonettet vagy valamit arról, hogy hirtelen milyen hideg lett, és az egész emberi történelem ki lesz vakarva, és ilyen körülmények között szeretném teljesen világossá tenni, hogy nem bocsátkozom vitába, tökéletesen értve vagyok?

Levegőért kapkodva megállt, reszketve, mint egy hárfahúr.

Conina tétovázott. Szája néhányszor kinyílt, majd becsukódott, mintha a vitatkozást fontolgatná, s aztán minden egyes alkalommal meggondolná magát.

Találtak egy kis tisztást egy fenyőerdőben egy-két mérfölddel a csorda előtt, bár bőgésük tisztán odahallatszott, s volt egy párafelhő a fák fölött, meg a föld is úgy táncolt, mint a dobbőr.

Ince a tisztás közepére csörtetett, s néhányszor, mintegy trenírozásképp, suhintott kardjával. A többiek elgondolkozva figyelték.

— Ha nem bánod — súgta oda Kerőzus Coninának —, én most elmennék. Az ilyen alkalmakkor a józanság elveszíti minden vonzóerejét, s biztos vagyok benne, hogy a világ szebbnek fog látszani a borospohár fenekén keresztül, ha nincs ellene kifogásod. Hiszel a Paradicsomban, ó őszibarack-orcájú virágszál?

— Nem, kifejezetten nem.

— Ó! — mondta Kerőzus. — Nos, ebben az esetben valószínűleg nem látjuk többé egymást — Sóhajtott. — Micsoda pazarlás. S mindez egy obrigó miatt. Ümm. Na persze, ha valami elképzelhetetlen véletlen…

— Istenek veled! — búcsúzkodott Conina.

Kerőzus nyomorultan bólintott, megfordította lovát, s eltűnt a fák koronája fölött.

A tisztás körül hó rázkódott le az ágakról. A közeledő gleccserek mennydörgése betöltötte a levegőt.

Ince összerezzent, amikor a lány megveregette a vállát, és a kardját is elejtette.

— Mit csinálsz itt? — förmedt rá, kétségbeesetten kotorászva a hóban.

— Figyelj, én nem akarok kíváncsiskodni, vagy ilyesmi — szólalt meg alázatosan Conina —, de mi az pontosan, amit a fejedbe vettél?

Ki tudta venni az eldózerolt hó és talaj előregördülő halmát, ami az erdőn keresztül tört feléjük, a vezérgleccserek agydermesztő hangját most a fatörzsek ütemes elroppanása cifrázta. És, kérlelhetetlenül közeledve a fák teteje fölött, olyan magasan, hogy a sem először tévesen égnek hitte, a kék-zöld hajóorrokat.

— Semmit — válaszolta Ince —, egyáltalán semmit se. Csak szembe kell szegülnünk velük, ez minden, amit tehetünk. Ez az, amiért itt vagyunk.

— De az nem változtat semmin — mutatta ki Conina.

— Az én szememben igen. Ha már mindenképp meg kell halnunk, jobb szeretnék így elpusztulni. Hősiesen.

— Így meghalni hősies? — kérdezte Conina.

— Én azt hiszem, hogy igen — felelte Ince —, és amikor meghalásra kerül a sor, csupán egyetlen vélemény számít.

— Ó!

Két őz botlott be a tisztásra, páni félelmükben teljesen figyelmen kívül hagyták az emberi lényeket, és szélsebesen elszáguldottak.

— Nem kell, hogy itt maradj — közölte Ince. — Tudod, van nekem ez az obrigóm.

Conina a kézfejét tanulmányozta.

— Azt hiszem, maradnom kéne — bökte ki, majd hozzáfűzte. — Tudod, azt gondoltam, esetleg, tudod, ha jobban megismernénk egymást…

— Mr. és Mrs. Herbadt, ezt akartad? — tudakolta nyersen a fiú.

A lány szeme elkerekedett.

— Nos… — kezdte.

— És melyik szándékoztál lenni? — firtatta Ince.

A vezérgleccser berobbant a tisztásra, épp saját orrhulláma mögött, a teteje elveszett a maga alkotta felhőben.

Pontosan ugyanekkor a szemben lévő fák mélyre hajoltak a Perem felől fújó forró szélben, amit hangok töltöttek meg — zsémbes, civakodó hangok —, s úgy tépett a fellegekbe, mint tüzes vasaló a vízbe.

Conina és Ince hasra vetették maguk a hóban, ami meleg latyakká változott alattuk. Egy égiháborúhoz hasonló valami csapkodott a fejük fölött, csupa kiáltozással teli, meg azzal, amiről először azt hitték, sikoltozás, bár ahogy később elgondolkoztak ezen, mégis inkább dühös veszekedésnek tűnt. Sokáig tartott a marakodás, aztán elkezdett elhalkulni, ahogy elvonult a Tengely felé.

Meleg víz folyt be Ince trikóján. A fiú óvatosan fölemelte magát a földről, aztán megbökte Coninát.

Együtt átmásztak a latyakon és sáron, föl a meredek tetejére, keresztül a ripityára zúzott tölgyfák és kőgörgeteg torlódásán, s lebámultak a színre.

A gleccserek egy villámokkal megtömött felhő alatt viszszavonulóban voltak. Mögöttük a tájat tavak és pocsolyák hálózták be.

— Mi értük ezt el? — kérdezte Conina.

— Jó lenne azt hinni, hát nem? — válaszolta Ince.

— Igen, de mi ér… — kezdte a lány.

— Valószínűleg nem. Ki tudja? Gyerünk, keressünk egy lovat! — javasolta a fiú.

— Az Apoteózis — közölte Háború —, vagy ilyesmi. Egész biztos vagyok benne.

Kitántorogtak a kocsmából, s a délutáni napsütésben letelepedtek egy padra. Még Háborút is rá lehetett beszélni, hogy vegyen le valamennyit fegyverzetéből.

— Nemtom — mondta Éhínség. — Nem hinném.

Dögvész lehunyta csipás szemét, s hátradőlt a meleg kövekre.

— Azt hiszem — szólalt meg —, hogy valami köze volt a világ végéhez.

Háború ücsörgött, s elgondolkozva vakargatta állát. Csuklott.

— Mi, vége az egész világnak?

— Asszem.

Háború ezt további fontolgatásnak vetette alá.

— Hát, akkor szerintem minket teljesen kihagytak belőle — jegyezte meg.

Az emberek elkezdtek visszaszállingózni Ankh-Morporkba, ami többé nem üres márványváros volt, hanem újra visszanyerte régi önmagát, olyan találomra és tarkán terült szét, mint egy hányástócsa a Történelem egész éjjel nyitva tartó fogd-és-vidd konyhája mellett.

És az Egyetemet újjáépítették, vagy újjáépítette önmagát, vagy valami fura módon nem is történt meg lerombolása, minden szál borostyán, minden egyes rohadó ablakszárny visszakerült a helyére. A bűbájos fölajánlotta, hogy mindent vadonatújan helyez vissza, minden faburkolat csillogni fog, minden kőkocka makulátlan lesz, de a Könyvtáros ebben jottányit sem engedett. Azt akarta, hogy mindent vadonatrégin helyezzen vissza.

A hajnallal a varázslók is elkezdtek egyesével-kettesével visszaosonni, elnyargalva régi szobájukba, megpróbálva elkerülni egymás tekintetét és visszaemlékezni a közelmúltra, ami máris kezdett valószerűtlenné és álomszerűvé válni.

Conina és Ince reggeli idején érkeztek, és jóságosan találtak egy béristállót Háború lovának.[34] Conina volt az, aki ragaszkodott Széltoló fölkutatásához az Egyetemen, és aki, ebből kifolyólag, elsőként pillantotta meg a könyveket.

A Művészetek Tornyából röppentek ki, az egyetemi épületek körül csigavonalat húztak, s lecsaptak a reinkarnálódott Könyvtár ajtajánál. A hetykébb grimoire-ok egyike-másika megkergette a verebeket, vagy sólyom módra szitált a négyszögletű, zárt belső udvar fölött.

A Könyvtáros az ajtófélfához támaszkodott, s jóindulatúan szemlélte a gondozására bízott köteteket. Conina láttán megemelintette szemöldökét, lehetséges cselekedetei közül még ez volt a legközelebb a konvencionális üdvözléshez.

— Széltoló itt van? — tudakolta a lány.

— Úúúk.

— Tessék?

Az emberszabású nem válaszolt, hanem mindkettőjüket kézen fogta, és, mint egy zsák két pózna közt sétálva, elvezette őket a macskaköveken a toronyhoz.

Néhány gyertya égett odabenn, s megpillantották Zsetont egy zsámolyon ülve. A Könyvtáros hajlongva vezette be őket a fiú elé, akár a létező legősibb família legöregebb csatlósa, és visszavonult.

Zseton odabiccentett nekik.

— Tudja, hogy mikor nem értik meg őt az emberek — mondta. — Bámulatos, nem?

— Ki vagy? — kérdezte Conina.

— Zseton.

— Diák vagy itt?

— Azt hiszem, meglehetősen sokat tanulok.

Ince körbevándorolt a falak mentén, némelykor megböködve őket. Kell legyen valami jó oka annak, hogy nem rogytak össze, de ha volt ilyen, akkor az nem az általános építőmérnöki tudományok birodalmán belül feküdt.

— Széltolót keresitek? — érdeklődött Zseton.

Conina homlokát ráncolta.

— Miből sejtetted?

— Azt mondta nekem, hogy néhány ember majd keresni fogja.

Conina megkönnyebbült.

— Ne haragudj — mentegetőzött —, nehéz időket éltünk át. Azt gondoltam, hogy esetleg, varázslat volt, vagy ilyesmi. Akkor hát ő jól van, igaz? Úgy értem, mégis mi történt? Megküzdött a bűbájossal?

— Ó, igen. És legyőzte. Az egész nagyon… érdekes volt. Mindent láttam. De aztán el kellett mennie — válaszolta Zseton úgy, mintha leckét mondana föl.

— Mi, csak úgy? — firtatta Ince.

— Igen.

— Nem hiszem el — felelte Conina. Kezdett lekuporodni, ujjpercei is elfehéredtek.

— Pedig igaz — közölte Zseton. — Minden, amit mondok, igaz. Annak kell lennie.

— Azt akarom… — kezdte Conina, és Zseton fölállt, kinyújtotta kezét, s azt mondta:

— Állj!

Conina megfagyott. Ince megmerevedett félig ráncolt szemöldökkel.

— Elmentek — nyilvánította ki akaratát Zseton kellemes, monoton hangon —, és nem tesztek föl több kérdést. Teljességgel megelégedettek lesztek. Megkaptatok minden választ. És boldogan fogtok élni, míg meg nem haltok. Felejtsétek el, hogy hallottátok ezeket a szavakat. És most menjetek.

Lassan és mereven, mint a bábok, megfordultak, s az ajtó felé indultak. A Könyvtáros kinyitotta nekik, kikísérte őket, aztán becsukta mögöttük.

Aztán rámeredt Zsetonra, aki visszarogyott a zsámolyra.

— Rendben, rendben — mondta a fiú —, de ez csak egy egész kicsi mágia volt. És meg kellett tegyem. Te magad mondtad, hogy az embereknek el kell felejteniük az egészet.

— Úúúk?

— Nem tehetek róla! Túl könnyű megváltoztatni a dolgokat! — A fejéhez kapott. — Éppen csak gondolnom kell rá! Nem maradhatok itt, minden, amit megérintek, tönkremegy, olyan, mintha egy tojáshalmon aludnék! Ez a világ túl vékony! Kérlek, mondd meg nekem, mit tegyek!

A Könyvtáros néhányszor körbepördült a fenekén, a mély töprengés biztos jeleként.

Hogy pontosan mit mondott, azt nem jegyezték föl, de Zseton elmosolyodott, bólintott, megrázta a Könyvtáros kezét, széttárta a saját kezét, föl- és maga körül húzta, és átlépett egy másik világba. Volt benne egy tó, néhány távoli hegy, és egy pár fácán nézegette gyanakodva őt a fák alól. Ez volt az a mágia, amit minden bűbájos megtanult a végén.

A bűbájosok nem válhatnak a világ részévé. Csupán egy ideig viselik.

A fiú visszanézett félútból a pázsiton át, s integetett a Könyvtárosnak. Az antropoid bátorítóan biccentett.

Aztán a buborék belülről összezsugorodott, s az utolsó bűbájos eltűnt ebből a világból, át a sajátjába.

Bár szinte semmi köze történetünkhöz, érdekes tény az, hogy, körülbelül ötszáz mérfölddel arrébb, egy kis madárraj, vagy ebben az esetben inkább sereg, csipegette keresztül útját a fák közt. Olyan volt a fejük, mint a flamingóé, a testük, mint a pulykáé, a lábuk, mint egy szumó birkózóé; föl-le imbolygó, szaggatott módon mozogtak, mintha a fejüket gumiszalag kötné a lábukhoz. Még a Korong faunájában is egyedülálló fajhoz tartoztak a maguk elsődleges védekezési módszerével, ami abból állt, hogy olyannyira nevetésre fakasztották a ragadozókat, hogy el tudtak szaladni, még mielőtt azok magukhoz térhettek volna.

Széltoló némileg elégedetten vette volna tudomásul, hogy vannak obrigók.

A Megfoltozott Dobban alig akadt vendég. Az ajtófélfához láncolt troll az árnyékban ücsörgött, s tűnődve piszkált ki valakit a foga közül.

Kerőzus halkan dudorászott magában. Már fölfedezte a sört, és fizetnie sem kellett érte, mert a bókok aprópénze — amit az ankh-i udvarlók ritkán alkalmaztak — megdöbbentő hatást gyakorolt a kocsmáros lányára. Nagydarab, jó természetű leányzó volt, olyan alakkal, aminek színe és, ne kerteljünk, formája is a sületlen kenyérére hasonlított. Még soha senki nem utalt keblére, mint fölékkövezett dinnyékre korábban.

— Abszolúte — mondta a Serifa, békésen lecsusszanva padjáról —, semmi kétség felőle — Vagy a nagy, sárga fajta, vagy az a kicsi zöld az óriási rücskös erekkel, mondta magában erényesen.

— És mi is volt az a hajammal? — biztatta a lány, fölhúzva Kerózust a padlóról, s újra töltve poharát.

— Ó — a Serifa homlokát ráncolta. — Hasonlatos a nyáj kecskéjéhez, amely a Hogyishívják hegy lejtőin legelész, ez így van, és nem másként. És ami a füled illeti — tette hozzá gyorsan — nincs az a rózsaszín árnyalatú kagyló, amely a tengercsókolta homokot ékíti…

— Pontosan miben hasonlatos a nyáj kecskéjéhez? — firtatta a lány.

A Serifa tétovázott. Mindig úgy gondolta, hogy ez egyike legjobb sorainak. És most először szemtől szembe szembesült Ankh-Morpork hírhedt prózaiságával. Különös, de eléggé imponált neki a dolog.

— Úgy értem, méretben, formában vagy szagában? — folytatta a lány.

— Azt hiszem — jegyezte meg a Serifa —, hogy talán a kifejezés, amire gondoltam, inkább az, hogy nem hasonlatos a nyár fecskéjéhez.

— Á? — A lány magához húzta a kriglit.

— És azt hiszem, esetleg innék még egyet — motyogta a férfi — és aztán…, és aztán… — Oldalvást a lányra sandított, és fejet ugrott. — Jó vagy az anekdotázásban?

— Mi?

Kerőzus megnyalta hirtelen kiszáradt ajkát.

— Úgy értem, tudsz sok történetet? — krákogta.

— Ó, persze. Rengeteget.

— Rengeteget? — suttogta a férfi. Legtöbb ágyasa csak ugyanazt az egyet-kettőt tudta.

— Százával. Miért, szeretnél hallani egyet?

— Mi, most rögtön?

— Ha kedved van. Nincs valami nagy forgalom.

Talán tényleg meghaltam, gondolta Kerőzus. Talán ez itt a Paradicsom. Megfogta a lány kezét.

— Tudod — mondta —, ezer éve nem hallottam egy jó elbeszélést. De nem szeretném, ha olyat tennél, amit nem akarsz.

A lány megveregette a karját. Milyen édes öregúr, gondolta. Összehasonlítva némelyekkel, akik betérnek hozzánk.

— Van egy, amit a nagyim szokott mesélni nekem. Tudom hátulról is — közölte.

Kerőzus belekortyolt a sörébe, s a falat nézte a meleg ragyogásban. Százával, gondolta. És némelyiket tudja hátulról.

A lány megköszörülte a torkát, és kántáló hangon szólalt meg, amitől Kerőzus érverése az egekbe szökkent:

— Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak nyolc fia…

A Patrícius az ablaknál ült, és írt. Elméje tele volt szöszszel az utolsó egy-két hetet illetőleg, és ez nem nagyon tetszett neki.

Egy szolga már meggyújtotta a lámpát, hogy eloszlassa a szürkületet, s néhány kora esti lepke körötte keringett. A Patrícius gondosan figyelte őket. Valamilyen oknál fogva kényelmetlenül érezte magát üveg jelenlétében, de nem ez zavarta a legjobban, miközben mereven fixírozta a rovarokat.

Ami zavarta őt az volt, hogy küszködnie kellett a szörnyű késztetés ellen, hogy nyelvével próbálja elkapni a lepkéket.

És Vakkancs a hátán feküdt gazdája lábánál, s álmában ugatott kicsit.

Szerte a városban fölkapcsolták a lámpákat, de az alkony utolsó pár sugara megvilágította a vízköpőket, ahogy segítették egymást a hosszú mászásban föl a tetőre.

A Könyvtáros a kitárt ajtóból figyelte őket, míg filozofikusan vakarózott. Aztán megfordult, és kicsukta az éjszakát.

Meleg volt a Könyvtárban. Mindig meleg volt a Könyvtárban, mert a mágiaszivárgás, ami a ragyogást is létrehozta, lassan forralta a levegőt.

A Könyvtáros elismerően nézett a gondjaira bízott könyvekre, utolsó körsétára indult a szendergő polcok közt, s aztán íróasztala alá vonszolta pokrócát, evett egy jóéjszakát banánt, és elaludt.

A csönd fokozatosan visszakövetelte a Könyvtárt magának. Csönd lebegett át egy nagyon ütött-kopott, elfoszlott, szélein megperzselődött kalap maradványain, amit némi ceremóniával egy falfülkében helyeztek el. Nem számít, milyen messzire megy egy varázsló, biztos, hogy visszatér a kalapjáért.

Csönd töltötte be az Egyetemet, körülbelül ugyanúgy, ahogy a levegő megtölt egy lyukat. Az éjszaka szétterjedt a Korongon, mint a szilvalekvár, vagy esetleg szederbefőtt.

De lesz még reggel. Mindig jön egy újabb reggel.