Éjszakai őrség

PROLÓGUS

A MOZGÓLÉPCSŐ lassan, nehézkes mozgással haladt. Nincs mit tenni, régi egy állomás. Viszont a szél szabadon átfújt a betoncsövön — összezilálta a frizurát, lefújta a kapucnit, a sál alá is bevette magát, legszívesebben mintha visszafújná az embert a mélybe.

A szél nem akarta, hogy Jegor följöjjön.

Egyre csak marasztalta volna.

Furcsa, de olybá tűnt, hogy körülötte senki sem vette észre a széljárást. Kevés volt a járókelő — éjfélre az állomás teljesen elnéptelenedett. Alig néhányan jöttek csak szembe, a mozgólépcsőn Jegoron kívül jóformán senki: egyvalaki előtte, ketten-hárman pedig mögötte. Ennyi.

Meg még talán a szél.

Jegor zsebre dugta a kezét, és megfordult. Már vagy két perce elhagyta a szerelvényt, de egyre csak azt érezte, hogy egy idegen tekintet vetül rá. Nem tűnt fenyegetőnek — inkább igéző, éles volt, a szúrósabb fajtából.

A mozgólépcső legalján egy magas, egyenruhás férfi állt. Nem rendőr, hanem katona. Arrébb egy nő, kézen fogva álmos kisgyerekét. Meg egy férfi — fiatal, rikító narancssárga dzsekiben, walkmannel. Olybá tűnt, mintha álltában aludt volna.

Egyszóval semmi gyanús. Még csak egy késve hazasiető fiúcskának sem kell tartania semmitől. Jegor ismét fölfelé nézett, ahol a csillogó lépcsőkorlátnak dőlve egy rendőr vizslatta unottan a gyér utasforgalomból kihalászható könnyed prédát.

Semmitől sem kell tartani.

A szél még utoljára taszított egyet Jegoron, aztán elcsitult — mintha megbékélt volna, megértvén, hogy hasztalan a küzdelem. A fiúcska még egyszer hátranézett, aztán futásnak eredt a lába alatt lelapuló lépcsőfokokon. Sietni kell. Nem tudni, miért, de kell. Még egyszer belenyilallt ennek tudata, olyan értelmetlenül és aggasztón, hogy beleborzongott.

Csak a szél az.

Jegor kiszökkent a félig nyílt ajtószárnyakon, s az átható hideg újult erővel csapott le rá. Uszodától nedves haja — már megint bedöglött a hajszárító — azon minutában jéggé dermedt. Jegor mélyebbre húzta a kapucniját, aztán megállás nélkül átvágott az árusok bódéi mellett, és becsusszant az aluljáróba. Itt már érezhetően több volt a járókelő, ám az aggodalom csak nem akart elmúlni. Le nem lassítva még hátra is fordult, de senki sem követte. A nő a kisgyerekkel a villamosmegállóba igyekezett, a walkmanes férfi megállt egy bódé előtt, s épp az italosüvegeket tanulmányozta, a katona pedig még ki se jött a metróból.

A fiúcska az aluljáróban egyre szaporábban szedte a lábát. Valahonnét zene hallatszott — halk, alig hallható, ugyanakkor meglepően kellemes. Fuvola légies dallama, gitárhúrok surrogása, xilofon harangzúgása. A zene hívta magához, egyre csak siettette. Jegor kitért egy szembejövő sietős társaság elől, majd lehagyott egy enyhén ittas, vidoran vánszorgó pasast. A fejéből mintha minden gondolat kiröppent volna, szinte már rohant.

A zene hívta.

Lassan már szavak is kezdtek belészüremkedni. Egyelőre még elmosódottak, alig hallható, csalogató szavak… Jegor kiszökkent az aluljáróból, egy pillanatra megállt és a hideg levegőt kapkodta. A járda mellé épp akkor állt be a troli. Egy megálló erejéig akár föl is szállhatna rá, hisz jóformán a ház előtt teszi le…

A fiúcska lassan indult a troli felé, mintha a lába váratlanul megbénult volna. Pár másodperc után a harmonikaajtó összezárult, s azzal a jármű kigördült a megállóból. Jegor bambán bámult a nyomába, a zene pedig egyre hangosabban szólt, lassan az egész világot betöltötte: az égbe szökő szálloda félkörétől egészen az idelátszó, közeli „pálcikákon álló dobozig” — a lakóházáig. A zene gyaloglásra hívta. A fényesen kivilágított sugárútra, ahol most is jó pár járókelő haladt. A lépcsőházig csupán öt perc az út.

A zenéig még annyi se…

Jegor vagy száz métert haladhatott, aztán a szálloda épülettömbje immáron nem védte a széltől. A jeges légáramlat belemart az arcába, még a hívogató dallamot is majdnem elnyomta. A fiúcska tántorogva megállt. Az igézet egy csapásra szertefoszlott, viszont ismét visszatért az idegen tekintet érzete, ezúttal egy adag kiadós rettegéssel körítve. Megfordult — ismét egy troli közeledett a megállóhoz. És az utcai lámpák fényében megvillant egy rikító narancsszín dzseki. A férfi, akivel együtt jött föl a mozgólépcsőn, követi. Félig lehunyt szemmel, de meglepő gyorsan és céltudatosan, mintha látná Jegort.

A fiúcska futásnak eredt.

A zene újult erővel hangzott föl, túlharsogván még a szél függönyét is. Most már az egyes szavakat is ki tudta venni. Tudta, de nem akarta…

Az lenne most a leghelyesebb, ha a sugárúton menne, a bezárt, de fényben úszó üzletek mentén, a kései járókelők mellett, a száguldozó autósok szeme láttára.

Ám Jegor befordult egy kapualjba. Odavonzotta a zene.

Majdnem vaksötét volt, csupán a fal mellett mocorgott két árnyék. Jegor akárha ködfátyolon keresztül látta volna őket, holmi sápatag kékes fényben. Egy ifjú és egy hölgyike, meglehetősen lenge öltözékben, mintha bizony odakint az udvaron nem mínusz 20 fok lenne.

A zene még utoljára rázendített, áthatón és diadalmasan. Azzal elhallgatott. A fiúcska érezte, ahogy elernyed a teste. Verejtékben úszott, alig állt a lábán, le akart ülni a síkos, eljegesedett szeméttel borított járdára.

— Jóféle… — szólalt meg halkan a hölgyike. Sovány arca volt, beesett orcákkal, sápadt bőrrel. Csak a szeme tűnt élőnek: fekete, hatalmas, vonzó szeme.

— Hagyhatnál belőle… egy kicsit… — szólt az ifjú. Elmosolyodott. Olybá tűntek, mint két testvér: nem az arcvonásaik alapján, hanem valami mindkettejükben közös, megfoghatatlan sajátság okán — akárha egy porosan áttetsző tüll borult volna rájuk fölülről.

— Neked? — A hölgyike egy pillanatra levette Jegorról a tekintetét. A dermedtség kicsit alábbhagyott, viszont fölhorgadt a rettegés. A fiúcska szóra nyitotta száját, ám észrevévén az ifjú tekintetét, egyszerűen nem tudott kiáltani. Mintha egy hideg gumihártya feszült volna rá.

— Igen. Fogd!

A hölgyike gunyorosan horkant egyet. Tekintetét Jegorra vetette, ajkaival felé csücsörített, mintha épp csókot dobna. Aztán halkan ismételni kezdte a csalogató zenébe fonódó ismerős szavakat.

— Gyere ide… Gyere hozzám…

Jegor mozdulatlanul állt. Nem volt ereje elfutni, dacára az egész rettenetnek, meg a torkából föltörő és nyomban elakadó kiáltásnak. Csak arra futotta, hogy állva maradjon.

A kapualj mellett egy nő haladt el, pórázon vezetve két megtermett farkaskutyát. Komótosan, lassítottfelvétel-szerűen, akárha víz alatt haladna, egy rémálom részeként. Szeme sarkából Jegor észrevette, hogy a kutyák nekilódultak, a kapualj felé húztak, s azzal lelkében hiú remény lángja lobbant. A farkaskutyák vicsorogtak, de valahogy tétován, gyűlölettel vegyes rettegéssel. A nő egy pillanatra megállt, gyanakodva a kapualjba nézett. Jegor észrevette, hogy a tekintete jellegtelen — mintha egyenest átnézne rajta.

— Gyerünk! — rántott a pórázokon, s a kutyák készségesen egész a lábáig hátráltak.

Az ifjú halkan elnevette magát.

A nő lépteit szaporázva eltűnt a látótérből.

— Nem megy! — rikkantotta elkenődve a hölgyike. — Nézd csak meg, egyszerűen nem megy!

— Erősebben! — mondta halkan az ifjú összevont szemöldökkel. — Tanulj!

— Gyere! Gyere hozzám! — ismételte erélyesen a hölgyike. Jegor csupán kétméternyire állt, ám úgy látszik, fontos volt, hogy saját maga tegye meg ezt a távolságot.

S Jegor megértette — nincs többé ereje ellenszegülni. A hölgyike tekintete fogva tartotta, egy láthatatlan gumiszíjra fűzte, a szavak pedig egyre hívták, és ő semmit sem tehetett ellenük. Tudta, hogy nem lenne szabad elindulnia, mégis tett egy lépést. A hölgyike elmosolyodott, mire megcsillantak szabályos fehér fogai. Megszólalt:

— Vedd le a sálad!

Most már nem tudort ellenkezni. Remegő kézzel dobta le a kapucniját, a sálat ki sem bogozva húzta le. És egyre csak közelített a hívogató fekete szemekhez.

A hölgyike arcával történt valami. Lelógó alsó állkapcsában a fogak megmozdultak, eltorzultak. Hosszú, immáron nem emberi szemfogak villantak elő.

Jegor még egy lépést tett.

1. FEJEZET

AZ ÉJSZAKA szerencsétlenül indult.

Sötétedés után nem sokkal ébredtem. Fektemben elnéztem, ahogy az utolsó fénypászmák elenyésznek a redőny réseiben. Elmélkedős hangulatban voltam. Ez már a vadászat ötödik napja — és mindeddig semmi eredménye. Aligha lesz épp ma szerencsém.

A lakásban hideg volt, a fűtőtestek alig melegítettek. Az egyetlen dolog, amiért szeretem a telet, hogy hamar besötétedik és kevés járókelő akad az utcákon. Különben meg… Ha rajtam áll, hát már rég teszek az egészre — legszívesebben itthagytam volna Moszkvát, irány akárhová, Jalta vagy Szocsi. Kifejezetten a Fekete-tengerre, nem pedig valami távoli meleg óceánok idegen szigeteire vágytam: ragaszkodom anyanyelvem közegéhez…

Tudom, ostoba vágyak.

Korai még visszavonulnom holmi melegebb éghajlatokra.

Nem szolgáltam meg.

A telefon mintha csak az ébredésemre várt volna — követelődzőn és undokul kezdett csirregni. Kitapogattam a kagylót, aztán a fülemhez tartottam — némán, egy szót se szólva.

— Anton, válaszolj!

Hallgattam. Larisza hangja tárgyilagos, fegyelmezett, de érezni rajta a fáradtságot. Nyilvánvaló, hogy egész nap nem aludt.

— Anton kérem, kapcsoljam a főnököt?

— Nem kell — dörmögtem.

— Na ugye. Fölébredtél?

— Egen.

— Ma is csak a szokásos vár rád.

— Van valami új?

— Nem, semmi. Van mit reggelizned?

— Majd megoldom.

— Rendben. Sok sikert!

A jókívánság bágyadtan és unottan hangzott. Larisza nem hitt bennem. S alighanem a főnök sem.

— Köszönöm — feleltem a szaggatott búgásnak. Fölkeltem, aztán lejtettem egy tiszteletkört a vécé meg a fürdőszoba iránt. Miközben épp a pasztát nyomtam volna a fogkefére, ráeszméltem, hogy hát t’onképpen sietek, így aztán otthagytam a kád szélén.

A konyhában töksötét volt, de világosságot, magától értetődően, nem gyújtottam. Kinyitottam a hűtő ajtaját — a kicsavart izzó ott fagyoskodott az élelmiszerek között. Ránéztem a tésztaszűrővel letakart fazékra. A szűrőben egy darab félig fölengedett hús hevert. Kivettem a tésztaszűrőt, ajkamhoz emeltem a fazekat, kortyoltam egyet.

Ha valaki azt hiszi, hogy a disznóvér ízletes, hát nagyot téved.

Visszatettem vércsurgásos fazekamat a helyére, majd a fürdőszobába mentem. A haloványan világító kék lámpicsku alig derengett a sötétben. Hosszadalmasan, mondhatni bőszülten sikáltam a fogaimat, aztán nem bírtam ki, s még egyszer kimentem a konyhába, meghúzni a fagyasztóban tárolt jéghideg vodkásüveget. Így aztán a hasamban már nem csupán meleget éreztem — valósággal égetett. Érzetek bámulatos keverése: jéghideg a fogamon, forróság a hasamban.

— Hogy aztán majd tenmagad… — kezdtem bele a főnöknek címezve, de még idejében észbe kaptam. Ő még a formálisan le nem bonyolított átkokat is megérzi. A szoba felé haladva szépen összegyűjtöttem elszórt ruhadarabjaimat. A nadrág az ágy alól került elő, a zokni az ablakpárkányról, az ing meg valamiért Cshojon[1] maszkján lógott.

Az ősidők koreai császára rosszallón tekingetett rám.

— Inkább törődnél a házőrzéssel! — dörmögtem, mire megint cirregni kezdett a telefon. A szobában ugrándozva kerestem meg a készüléket.

— Anton, netán szerettél volna közölni velem valamit? — érdeklődött a láthatatlan beszélgetőtárs.

— Egyáltalán nem — mondtam komoran.

— Na azé’. Tedd hozzá nyugodtan, hogy „örömmel szolgálok nagyságodnak”!

— Örömről szó sincs. És ez már így is marad… nagyságos uram…

A főnök hallgatott egy sort.

— Anton, mindezek ellenére arra kérlek, vedd komolyabban az előállott helyzetet! Rendben? Reggel várom a jelentést, bármi történjék is. És… járj szerencsével…

Nem mondhatni, hogy elszégyelltem volna magam. Mindenesetre úrrá lettem ingerültségemen. Mobilomat a dzsekim zsebébe dugtam, aztán kinyitottam az előszobaszekrényt. Filóztam egy darabig, mivel is koronázzam meg öltözködési procedúrámat. Volt pár frissen újított hadfelszerelésem, amit az elmúlt hét során kaptam a barátoktól. De aztán csak a szokásosat vételeztem — univerzális, ugyanakkor meglehetősen kompakt összeállításban.

Na még a minidiszk-lejátszót. Egyáltalán nincs szükségem holmi érzékszervi hallásra, viszont az unalom — kérlelhetetlen egy ellenség.

Mielőtt kiléptem volna, sokáig lestem kifelé az ajtó kukucskálóján. Senki sem volt a lépcsőházban.

Így indult a soron következő éjszaka.

Vagy hat óra hosszat metróztam, különösebb rendszer nélkül szálltam át egyik vonalról a másikra, időnként még el is bóbiskoltam, pihenni hagyván tudatomat, mindeközben szabadjára engedve érzékeimet. De hiába füleltem. Illetve láttam pár érdekességet, ám ezek mindennapi esetek voltak, újoncoknak valók. Csak tizenegy felé változott a szitu, amikor is kezdett elnéptelenedni a metró.

Csukott szemmel ültem, és már vagy harmadszor hallgattam Manfredini ötödik szimfóniáját. A lejátszóban lévő minidiszk tartalma kész őrület volt, saját külön bejáratú válogatásomban: középkori olasz darabok és Bach művei váltogatták egymást az Aliszával,[2] Ritchie Blackmore-ral és a Piknikkel.

Fölöttébb tanulságos megfigyelni, mely dallam melyik eseményhez köthető. Ma éjjel Manfredinié lett a dicsőség.

Egyszerre összegörnyedtem, ahogy a görcs végigszaladt rajtam, lábujjam hegyétől a tarkómig. Még sziszegtem is hozzá valamit, miközben kinyitottam a szemem, és körülnéztem a kocsiban.

Rögtön kiszúrtam a leányt.

Nagyon kedves, fiatalka. Csinos bundácskában, retiküllel, kezében könyvvel.

És akkora fekete örvénnyel a feje fölött, amilyet már vagy három éve nem láttam!

Eszelős tekintetem lehetett. A leány megérezte, rám pillantott, majd rögtön elfordult.

Talán inkább nem ártana fölfelé nézned!

Nem, miért is tenné — úgyse láthatná a förgeteget, max. valaminő enyhe nyugtalanságot érezhet. És csak nagyon kuszán, a szeme sarkából veheti észre feje fölött a villódzást… Mintha muslincák szálldosnának, mint amikor forró napokon az aszfalt fölött remegős a levegő…

De semmit se vesz észre. Semmit. Aztán él még egy napot, vagy kettőt, amíg el nem botlik a tükörjégen, de úgy, hogy halálra zúzza a fejét. Vagy elcsapja egy kocsi. Vagy megkéseli egy rabló a kapualjban — aki tulajdonképpen még csak meg sem érti, miért is öli meg ezt a leányt. A környezetében aztán meg majd ilyeneket szólnak: „Olyan fiatal volt, élhetett volna még akármeddig, hisz annyira szerette mindenki…”

Igen. Persze. Hiszen már az arca is fölöttébb jóságos és önzetlen: fáradtság tükröződik rajta, de haragnak nyoma sincs. Egy ilyen leány mellett nem olyannak érzed magad, mint amilyen valójában vagy. Igyekszel jobbá lenni, ami elég nyomasztó. Az ilyennel inkább csak barátkoznál, egy kis flört is belefér, meg némi bizalmaskodás. Ritkán szeretnek bele a fajtájába, ellenben mindenki szereti őket.

Egyvalakit kivéve: aki perkált a Setét mágusnak.

A fekete förgeteg valójában szokványos egy jelenség. Ha alaposan odafigyelek, hát még vagy öt-hat darabot számlálhatok itt össze, amint az utasok feje fölött függeszkednek. De mindegyikük elmosódott, bágyadt, ráadásul alig forognak. A leghétköznapibb, nem hivatásos átkok következményei. Mondjuk valaki beszólt a másiknak: „Hogy dögölnél meg, te rohadék!” Másvalaki egyszerűbben és enyhébben fogalmazott: „A rosseb egyen meg!” És a Setét oldal felől máris átlibbent egy apró szélörvény, hogy elszippantsa a szerencséjét, kiszivattyúzza az erejét.

Csakhogy a hétköznapi, dilettáns, formálisan le nem bonyolított átkozódás jó ha egy-két óra hosszat fejti ki hatását, na jó, max. egy napig. És a következménye — ha nem is épp kellemes, azért messze nem halálos. Ám a leányzó fölötti fekete förgeteg teljes értékűnek, stabilizáltnak látszott, vélhetően egy tapasztalt mágus műve. Még maga sem tudta, de a leányzó jóformán halott volt.

Már épp gépiesen nyúltam a zsebembe, amikor ráeszméltem, hol is vagyok valójában, mire aztán összeráncoltam a homlokom. Miért is nem működnek a mobilok a metróban? Mintha bizony tulajdonosaik nem utaznának a föld alatt!

Ettől kezdve kétfelé is elköteleződtem, majd szétszakadtam: az alapvető feladatom — lett légyen mégoly reménytelen és sikertelen — meg a kárhozatos leányzó között. Nem tudom, lehet-e rajt’ még segítenem, de muszáj lesz kiderítenem a förgeteg támasztóját…

S ebben a pillanatban másodszor is belém nyilallt. Csak most másképp. Görcs és fájdalom nélkül, csupán kiszáradt a torkom, elzsibbadt az ínyem, a vér lüktetni kezdett a halántékomban, az ujjhegyem pedig viszketett.

Megvan!

De miért pont a legrosszabb pillanatban?

Fölemelkedtem — a szerelvény az állomáshoz közeledve már fékezőre fogta. Elhaladván a leányzó mellett megéreztem a tekintetét. Szemmel tartott. Félt. Alighanem a fekete örvény, ha mégoly észrevétlen is, nyugtalanságot keltett benne, arra késztette, hogy figyelje a környezetében lévőket.

Talán ezért van még mindig életben?

Azon iparkodtam, hogy miközben elfordítom róla a tekintetem, kezemet a zsebembe süllyesszem. Kitapogattam az amulettet — ónixból faragott hűvös pecek. Még egy pillanatig haboztam, egyéb megoldásokon törvén a fejem.

Nem, egyszerűen nem akadt más megoldás.

Tenyerembe szorítottam a pecket. Az ujjaim hasogatni kezdtek, aztán a kő fölmelegedett, miközben átadta a benne fölhalmozódott energiát. Az érzet éppenséggel nem volt talmi, ám ezt a meleget nem lehetne hőmérővel mérni. Olybá tűnt, mintha egy tűzből kikapott zsarátnokot szorongatnék… Egy hideg hamuval borított, izzó magvú zsarátnokot.

Fullra lefölözvén az amulettet, pillantásomat a leányzóra vetettem. A fekete förgeteg remegett, s enyhén felém is hajlott. Az örvény akkora irdatlan volt, hogy alapjáraton még az értelem valaminő csíráival is bírt.

Odavágtam.

Ha a kocsiban, mit a kocsiban, ha az egész szerelvényen lett volna akár csak egy Másféle is, láthatta volna a vakító villanófényt, amely egyforma könnyedséggel szeli át a fémet és a betont…

Még soha nem vágtam oda ilyen bonyolult szerkezetű fekete örvénynek. És sohasem használtam ilyen nagy töltésű amulettet.

A hatás minden várakozást fölülmúlt. Teljesen váratlanul érte az utazóközönséget: némelyek fölül totál eltörölte a zsenge átkokat. Egy idősebb nő, aki jóformán már belefáradt abba, hogy fájó homlokát dörgölje, csodálkozva meredt a tenyerére: makacs migrénje egy csapásra eltűnt. Egy fiatal srác, aki tompán meredt az ablakra, egyszer csak megrázkódott, arcizmai pedig elernyedtek — s a szeméből tűnni kezdett a néma bánat.

A leányzó fölötti fekete örvény vagy ötméternyit arrébb lódult, félig még ki is lógott a metrókocsiból. Ám szerkezete mit sem bomlott, aztán pedig cikcakk-menetben kezdett visszaevickélni az áldozatához.

Micsoda erő!

Micsoda céltudatosság!

Azt regélik — igaz, jómagam nem tapasztaltam —, hogy a legalább két-három méterre eltaszított förgeteg elveszti tájékozódó képességét, és a hozzá legközelebb eső emberre tapad. Ha úgy vesszük, ez eléggé gázos, ám az idegen átok jóval gyöngébben hat, az új áldozatnak pedig megvan minden esélye a megmenekedésre.

Viszont ez a förgeteg szépen pedálozott visszafelé, akár a bajbajutott gazdi segítségére siető hűséges eb!

A metrószerelvény megállt. Még egy utolsó pillantást vetettem az örvényre — ismét csak a leányzó fölött függött, ráadásul most még gyorsabban pörgött… És semmit, abszolúte semmit se tehettem. Valahol itt, egyenest a szomszédban, az állomáson találom egy hete húzódó moszkvai kóborlásaim célját. Nem tehetem meg, hogy egyszerűen továbbutazom, a leányzóra felügyelendő. A főnök elevenen fölfalna… És lehet, hogy még csak nem is képletes értelemben…

Miután az ajtók sziszegve szétnyíltak, még egy utolsó pillantást vetettem a leányzóra, siettemben iparkodtam megjegyezni az auráját. Annak nem sok esélye van, hogy föllelem a hatalmas városban. És mégis — muszáj lesz megpróbálnom.

De nem most.

Kiugrottam a metrókocsiból, és körülnéztem. Tény, hogy nincs elég tapasztalatom a terepmunka terén, ebben abszolúte igaza van a főnöknek. Csak hát az a módszer, amit a kiképzés során alkalmazott, egyáltalán nem volt ínyemre.

Hát hogy a fenébe találjam meg így a célt?

Közönséges látással embereket láttam, és egyikük sem keltett gyanút. Még most is sok utas tülekedett errefelé — elvégre ez itt a Kurszkaja vonal és a Körgyűrű metszéspontja, erre az állomásra futnak be a pályaudvarról érkezők, a munkaidő végeztével szétszéledő árusok, nem is szólva az alvóvárosba igyekvő átszállókról… Lehunyt szemmel jóval élvezetesebb kép tárult elém: az estefelé megszokottnak mondható, színehagyott aurák. Köztük élénkvörös foltként virított egyesek rosszindulata, átható-naranccsal világlott egy párocska, amint szemlátomást épp az ágyat célozták siettükben, a részegek aurái pedig elmosódott barnásszürke sávokban vonultak.

És sehol egy nyom. Csak a száraz torok, a zsibbadt íny meg az eszméletlenül kalimpáló szív. És a vér utóíze az ajkamon. Az egyre növekvő drukk.

A jelek közvetettek, ugyanakkor túlságosan is nyilvánvalóak ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam őket.

De hát melyikük? Melyik lehet az?

Hátam mögött megindult a szerelvény. A cél közelségének érzete nem csökkent, tehát egyelőre a közelében vagyok. Föltűnt a szembejövő szerelvény — és egyszeriben megéreztem, ahogy a cél megmozdult, s elindult felé.

Előre!

Átvágtam a peronon, aztán ott szlalomozhattam a szemüket a táblákra meresztgető vidékiek közt, végül a szerelvény vége felé vettem az irányt — a cél érzete gyöngülni kezdett. Az első kocsi irányába fordultam — igen, kezdek közeledni…

Tisztára mint abban a gyerekjátékban: hideg-langyos-meleg.

Utasok tódultak be a metrókocsikba. A szerelvény mentén futottam, s közben éreztem, amint a szám sűrű nyállal kezd megtelni, a fogaim is fájni kezdtek, az ujjaim pedig begörcsöltek… A fülhallgatóban dübörgött a zene.

Ez aztán az alkalomhoz passzoló nóta! De még mennyire, hogy passzol…

Nem lesz ennek jó vége.

Az összezáródó ajtóhoz ugrottam, megdermedtem, miközben befelé füleltem. Eltaláltam, avagy nem? Vizuálisan továbbra sem tudtam beazonosítani a célt…

Eltaláltam.

A szerelvény ott száguldott a Körgyűrűn, miközben lázongó ösztöneim ezt harsogták: „Itt van! Melletted!”

Lehet, hogy még a metrókocsit is eltaláltam?

Miután lopott pillantást vetettem útitársaimra, lemondtam erről a reményről. Itt ugyan nem akad senki, aki számot tarthat az érdeklődésemre.

Nincs mit tenni, kibekkeljük…

A „Proszpekt Mira” (Béke sugárút) állomáson megéreztem, amint a cél távolodni kezdett. Kiugrottam a metrókocsiból, és az átszálló folyosó felé vettem az irányt. A közelben van, valahol egész közel…

Sugárirányú átszállásomat követően a másik vonalon lévő állomáson a cél érzete már-már kínzóvá fokozódott. Kapásból kiszúrtam magamnak néhány jelöltet: két bakfist, egy fiatal srácot és egy fiúcskát. Mindegyikük szóba jöhetett, de hát melyikük az?

A kiszemelt négyes társaság egy kocsiba szállt. Ezt már sikernek könyvelhettem el, így aztán követtem őket, majd pedig várakozni kezdtem.

Az egyik bakfis a Rizsszkaján szállt ki.

A célérzet nem csökkent.

A srác az Alekszejevszkaján szállt ki.

Csodás. A bakfis vagy a fiúcska? Melyikük lehet az?

Megengedtem magamnak, hogy mindkettejüket lopva szemügyre vegyem. A bakfis duci volt, pirospozsgás, és épp a Moszkovszkij Komszomolec[3] magazint olvasgatta elmélyülten. Semmi jelét sem adta holmi izgatottságnak. A fiúcska viszont pont az ellentettje: vékonydongájú és törékeny volt, ahogy ott állt az ajtó mellett, ujját az üvegen húzogatva.

Meglátásom szerint a bakfis sokkal, hm — étvágygerjesztőbbnek tűnt. Kettő az egyhez, hogy ő a kiszemelt.

Végeredményben persze az egészet a nem kérdése dönti el.

Most már kezdtem hallani az Elhívást. Egyelőre még nem értelmes szavak, csupán egy lágy, elnyújtott dallam formájában. A fülhallgatóból áradó hang érzékelése rögtön megszűnt, az Elhívás könnyedén lenyomta a zenét.

Sem a bakfison, sem pedig a fiúcskán nem mutatkozott nyugtalanság. Vagy nagyon magas az átviteli küszöbszintjük, vagy pedig épp ellenkezőleg — rögtön behódoltak.

A szerelvény a VDNH-hoz[4] érkezett. A fiúcska elvette kezét az üvegről, kilépett a peronra, majd sietősen a régi kijárat felé vette az irányt. A bakfis viszont maradt.

Az ördögbe is!

Mindketten túlságosan közel voltak még hozzám, így nem foghattam föl, melyiküket is érzem valójában!

Ám ekkor az Elhívás dallama diadalmasan fölharsant, és lassan beszédelemek kezdtek belészüremleni.

Női hang!

Kiugrottam a záródó ajtón, sietősen a fiúcska nyomába szegődvén.

Csodás. A vadászat a végéhez közelít.

Csak aztán hogy fogok boldogulni a lemerült amulettel? Föl nem foghatom ésszel…

Alig néhányan mentünk csak kifelé, a mozgólépcsőn négyen voltunk. Elöl a kisfiú, nyomában egy nő a kisgyerekével, aztán én, mögöttem pedig egy idősebb, gyűrött tábornok. A hadfi szép fényes aurával bírt, mely csupa acélszürke-kék árnyalatból szőve villódzott. Kínomban még arra is gondoltam gunyorosan, hogy segítségül hívom. A magafajták mindmáig hisznek a „tiszti becsület” fogalmában.

Csak hát a derék öregnek kevesebb hasznát vehetnem, mint egy légycsapónak az elefántvadászat során.

Miután kivertem fejemből a baromságokat, még egyszer a fiúcskára néztem. Csukott szemmel szkenneltem az auráját.

Az eredmény elriasztott.

Szivárványos, áttetsző ragyogás övezte. Időnként pirosba váltott, máskor sűrű zöld árnyalattal telítődött, mindez olykor ráadásképp sötétkék föllobbanásokkal.

Ritka eset. Alakulófélben lévő sors. Szétfolyó lehetőségek. A fiúcska még nagy gazemberré válhat, de lehet jószívű és tisztességes is; ám akár egy senki is válhat belőle, semmirekellő, kinek fajtájától hemzseg a világ. Ahogy mondani szokás, még előtte a jövő. Ilyesfajta aurák általában két-három esztendős gyermekeknél szoktak előfordulni, ám ennél idősebb korban fölöttébb ritkán találkozhatni effélével.

Most már értem, miért épp őt szúrta ki az Elhívás. Akárhogy is vesszük, ínyencfalat.

Éreztem, ahogy a nyál összefut a számban.

Túlságosan is hosszú ideig tart itt minden, túlontúl sokáig… Elnéztem a fiúcskát, vékony nyakát a sál alatt, és elátkoztam a főnököt, a hagyományokat, a rítusokat — mindazt, amiből a munkám állott. Zsibbadt az ínyem és száradt a torkom.

Bár ízre kesernyés-sós, de ezt a szomjat csakis a vér olthatja.

Az ördögbe is!

A fiúcska leszökkent a mozgólépcsőről, átszaladt az előcsarnokon, majd eltűnt az üvegajtók mögött. Egy pillanatra megkönnyebbültem. Lépteimet lassabbra fogva követtem, miközben szemem sarkából figyeltem mozgását: a fiúcska az aluljáró felé tartott. Most már futott, valami húzta-vonta az Elhívás elébe.

Gyorsabban!

A trafikhoz érve az eladónak vetettem két érmét, és igyekeztem úgy szólni hozzá, hogy közben ne mutassam a fogaimat:

— Hatért, gyűrűset!

A pattanásos legény lassúdad mozdulatokkal — olybá tűnt, mintha csak melegedni járna a munkahelyére — nyújtotta át az üveg vodkát. Becsületére legyen mondva, még figyelmeztetett is:

— A vodka nem egészen kóser. Persze nem méreg, Dorohovszkaja fajta, de azért mégis…

— Az egészség fontosabb — rekesztettem be a hablatyot. A vodka nyilvánvalóan pancsolt volt, de momentán nekem épp megfelelt. Egyik kezemmel letéptem a ráerősített drótkarikánál fogva kupakvédő fóliáját, a másikkal előkaptam mobilomat, és benyomtam az újrahívást. Az eladó elkerekedett szemmel bámult a látszólagos anakronizmusra. Az aluljáró felé rohantamban kortyoltam egyet — a vodka bűzlött, akár a petróleum, az íze pedig még annál is trébb volt: ordított róla, hogy hamisítják, biztos a sarkon túl palackozzák.

— Hallom.

Ez már nem Larisza volt. Éjjelente általában Pável ügyel.

— Itt Anton. Valahol a Kozmosz szálló környékén, az udvaroknál. A nyomában vagyok.

— A csapatot? — érdeklődés sugárzott a hangjából.

— Igen. Már lemerítettem az amulettet.

— Mi történt?

Az aluljáró közepén szundikáló hajléktalan egyszer csak kinyújtotta a kezét, arra számítva, hogy átengedem neki a becses üveget. Elfutottam mellette.

— Hagyjuk ezt most! Gyorsabban, Pável!

— A fiúk már úton vannak.

Hirtelen úgy éreztem, mintha az állkapcsomba izzó tű fúródnék. Hogy rohadnál meg…

— Pása, nem tudom teljes mértékben szavatolni a cselekedeteimet — mondtam gyorsan, és azzal kinyomtam. Egyenest egy rendőri egyenruhába futottam bele.

Már csak ez hiányzott!

Miért van az, hogy a törvény és a rend emberi őrei mindig a lehető legrosszabb pillanatban bukkannak föl?

— Kaminszkij őrmester — hadarta nyelvtörő gyanánt a járőr egyik fiatal tagja —, az igazolványát, legyen szíves…

Kíváncsi vagyok, mit akarhatnak a nyakamba varrni. Ittas befolyásoltság alatti nyilvános helyen való tartózkodás? Minden bizonnyal.

Kezemet a zsebembe süllyesztvén megérintettem az amulettet. Langymeleg. De nem is kell ide több.

— Itt sem vagyok — mondtam.

A két szempárból egy pillanattal elébb csak úgy sugárzott, hogy előre innának a medve bőrére, ha már személyemben ilyen könnyű prédára akadtak — és akkor tekintetük egy csapásra elrévedt, az értelemnek még a szikrája is kihunyt bennük.

— Maga itt sincs — ismételték kórusban.

Arra már nem volt időm, hogy beprogramozzam őket. Így hát odavetettem azt, ami először az eszembe jutott:

— Vegyenek vodkát, és pihenjenek! Most azonnal! Lépés indulj!

A parancs szemmel láthatóan termékeny talajra hullott. A két rendőr kézen fogta egymást, akár a kisgyerekek, ha sétálni mennek, s azzal a trafikok felé lódultak az aluljárón keresztül. Enyhén zavarban éreztem magam, amint elképzeltem parancsom következményeit, de most nem volt idő a szitu korrigálására.

Az aluljáróból azzal a tudattal ugrottam ki, hogy már elkéstem. De nem, akármilyen meglepő, a fiúcska még nem távolodott el messzire. Vagy százméternyire álldigált, miközben enyhén hajladozott. Micsoda ellenállóképesség, ezt nevezem! Az Elhívás akkora erővel harsogott, hogy már-már azon csodálkoztam: az a néhány járókelő miért nem perdül táncra, a trolik miért nem kanyarodnak le a sugárútról, hogy aztán a kapualjba rohanjanak, élvezetteljes sorsukat beteljesítendő…

A fiúcska körülnézett. Tán még engem is észrevett. Aztán gyorsan megindult előre.

Kész, vége, megadta magát.

A nyomába szegődtem, miközben azon tanakodtam lázasan, most mit tegyek. Be kéne várni a csapatot — vagy tíz perc kell nekik, hogy ideérjenek, nem több.

De ez aligha válnék a fiúcska javára.

Veszélyes egy dolog a szánalom. Ma már kétszer engedtem neki. Először a metróban, amikoris sikertelenül elpazaroltam az amulett töltetét, miközben a fekete örvény lenyomásával próbálkoztam. És most megint, a fiúcska nyomába eredve.

Sok évvel ezelőtt hallottam egy mondatot, amellyel sehogy sem akaródzott megbékélnem. És mind a mai napig nem is békéltem meg, noha már számtalanszor meggyőződtem igaz voltáról.

„Ami jó a köznek, az ritkán esik egybe az egyén javával…”

Igen, persze, értem én. Ez az igazság.

De meglehet — van oly igazság, mely rosszabb a hazugságnál is.

Az Elhívás elébe rohantam. Alighanem másképp hallottam, mint ahogy az a fiúcskának lejött. Számára a szólíttatás csalogató, varázslatos dallamnak tűnt, ami egy csapásra elveszi az akaratát és az erejét is. Számomra pedig pont ellenkezőleg: vészjóslóan fölkavarta a véremet.

Fölkavarta a véremet…

A testem, amit egész héten szadiztam, lázadozott. Inni akartam, de nem vizet — képes vagyok akár koszos városi hóval is csillapítani a szomjamat anélkül, hogy különösebb kárt tennék magamban; ám nem is szeszes italra vágytam — kéznél volt a tré szeszneművel töltött vodkásüveg, és attól se lenne bajom. Vért akartam.

És nem disznóvért, sem pedig marhavért, hanem kifejezetten embervért. Legyen átkozott a vadászat…

„Át kell esned ezen — mondotta a főnök. — Öt év a vegyelemző osztályon: kissé sok ez, nem gondolod?” Nem tudom. Lehet, hogy sok, de nekem tetszett a meló. Végső soron maga a főnök is már vagy száz éve nem foglalkozik operatív munkával.

Elfutottam a kivilágított kirakatok mellett, melyek csak úgy roskadoztak a „népi iparművészeti termékektől”, illetve tömve voltak a hivalkodó kellékül szolgáló élelmiszerekkel. Mellettem a sugárúton autók száguldoztak, olykor egy-egy járókelő is fölbukkant. De ez is csak hamisítvány volt, illúzió, a világ érzékelhető peremeinek egyike, ám az emberek számára csakis ez létezett. Speciel örülök, hogy nem ember vagyok.

Futás közben hívtam elő a homályt.

A világ föllélegzett, miközben szétvált. Mintha reptéri reflektorok vetültek volna rám hátulról, egy hosszú, vékony árnyékot hasítván ki mindeközben. Az árnyék gomolygott és egyszersmind alakot is öltött, s magához vont — egy olyan szférába, ahol egyáltalán nincsenek árnyékok. Közben el-elszakadt a mocskos aszfalttól, fölágaskodott, rugózott, akár egy súlyos füstoszlop. Az árnyék előttem futott…

Belehúztam, aztán áttörtem a szürke sziluetten, és beléptem a homályba. A külvilág színei egyszeriben kifakultak, a sugárúti autók száguldása pedig vontatottá vált, mintha lelassultak volna.

Közeledtem küldetésem színhelyéhez.

A kapualjba érvén már látni véltem a végkifejletet. Hogy ott hever majd a fiúcska mozdulatlan, meggyalázott, fölhörpölt teste az eltünedező vámpírok közelében.

De még idejében érkeztem.

A vámpír-hölgyike előtt állt, annak meg már meredeztek a szemfogai, a fiúcska pedig épp a sálját vette le lassan. Aligha fél most — az Elhívás teljesen elaltatja a tudatot. Minden bizonnyal a villogó éles szemfogak érintéséről ábrándozik.

Mellette ott állt a vámpír-ficsúr. Rögtön megéreztem, hogy a párosban övé a vezérszerep: ő volt az, aki rávette a hölgyikét, ő kezdeményezte, hogy rákapjon a vérre. És végül a legförtelmesebb: a ficsúrnak moszkvai iktatójegye volt. Ezt a barmot!

Ellenben megnőttek esélyeim a sikerre…

A vámpírok felém fordultak, kissé tanácstalanul, lévén nem értették, mi történik. A fiúcska az ő homályukban volt, nem láttam, nem láthattam őt — akárcsak őket magukat…

Aztán a ficsúr arcvonásai kezdtek kisimulni, még el is mosolyodott — barátságosan, nyugisan.

— Szeva…

Azt hitte rólam, hogy közéjük tartozom. És ezt igazán nem lehet hibájául fölróni: hisz most valóban egyike voltam a fajtájabelieknek. Majdnem. Az egy hétig tartó fölkészülés nem múlt el nyomtalanul: ráérezni a lényükre — a végén még nem átallottam volna átállni a Setét oldalra…

— Éjszakai Őrség — mondtam. Kezemmel előrenyújtottam az amulettet. Ugyan le volt merülve, ám ezt némi távolságból nem olyan könnyű érzékelni. — Kifelé a homályból!

A ficsúr vélhetően engedelmeskedett volna. Annak reményében, hogy nem tudok a nyomában húzódó vérnyomokról, hogy az ügyesetet majd az „emberrel való meg nem engedett kölcsönviszony létesítésének kísérlete” tárgykörbe sorolják. De a hölgyikébe nem szorult ennyi önuralom, képtelen volt bármit is fölfogni.

— Á-á-á-ááá! — vetette rám magát egy elnyújtott vonítással. Még jó, hogy nem mélyesztette fogait a fiúcskába: jelen állapotában teljesen beszámíthatatlan volt, akár egy narkós, ha anyaghiánya van, mert a vénájából kirántották az alighogy beledöfött fecskendőt — mint egy nimfomán, akiről pont egy pillanattal az orgazmus előtt csusszantak le.

Egy ember számára ez a ráindulás túl gyors volt, senki sem tudta volna elhárítani.

Ámde én a vámpírcsajjal egy valóságszelvényben voltam. Fölkaptam a kezemet, s azzal megküldtem egy adag löttyöt a fölbontott üvegből, egyenest a transzformáció nyomán eltorzult képébe.

Miért rühellik annyira vámpírék az alkoholt?

A fenyegető vonítás vékony visításba ment át. A vámpírcsaj egy helyben kezdett körözni, kezével az arcát csépelte, miközben rétegekben hámlott róla a bőr és a szürkés hús. A ficsúr közben megfordult, és futásnak eredt.

Mindez mondhatni túlságosan is papírforma szerint zajlott. Egy regisztrált vámpír — nem pedig holmi vándormadár, akivel egyenlő feltételek közt kellene megküzdeni. A vámpírcsajhoz vágtam az üveget, kinyújtottam a kezem, és elcsíptem az iktatójegy engedékenyen letekeredő fonalát. A ficsúr a torkához kapott, és hörögni kezdett.

— Kifelé a homályból! — rikkantottam.

Alighanem fölfogta, hogy igencsak rosszul áll a szénája. Rám vetette magát, próbált lazítani a fonal szorításán, mozdultában eresztve ki agyarait, egyszersmind pedig még transzformálódott is.

Ha az amulettem teljesen föl lett volna töltve, hát egyszerűen letaglózom.

Így viszont kénytelen voltam megölni.

Az iktatójegy — egy halványkéken fénylő pecsét a vámpír mellkasán — roppant egyet, miközben kiadtam hangtalan parancsomat. Az energia, amit valaki nálamnál alkalmatosabb személy telepített belé, egy immáron halott testbe tódult. A vámpír még futott. Jóllakott volt, erős, s az elorzott idegen életek még táplálták a halott porhüvelyt. Ámde lehetetlen volt egy ekkora erő csapásával ellenkezni: a bőre kiszáradt, pergamenként vonta be a csontjait, a szemüregéből nyálka csordult. Aztán eltörött a hátgerince, és a még rángatódzó testmaradványok a lábam elé roskadtak.

Megfordultam — a vámpírcsajnak máris sikerült újraélednie. De a veszély már elmúlt. A hölgyike óriási szökellésekkel vágott át az udvaron. A homályból továbbra sem lépett ki, és ezt a megrendítő látványt csakis én láthattam. Meg hát persze a kutyák. Valahol a közelben egy kiskutya hisztérikus ugatásba fogott, egyszersmind gyűlölettel és félelemmel telten — mindazon érzésekkel, amiket a nemzetsége időtlen idők óta táplál az élőholtak iránt.

Arra már nem maradt erőm, hogy kövessem a vámpírcsajt. Nyújtóztomban még levettem aurájának lenyomatát: összeaszott, szürke, poshadt volt. Megtaláljuk. Most már sehová sem bújhat el.

De hol van a fiúcska?

Miután kilépett a vámpírok által létrehozott homályból, emlékezetvesztés állhatott elő nála, ám akár el is tompulhatott agyilag. Mindenesetre már nem volt a kapualjban. Mellettem se futhatott el sehogy… Kiugrottam a kapu alól az udvarra, ahol aztán megláttam a fiúcskát. Majdhogynem még a vámpírcsajnál is gyorsabban lógott meg. Derék dolog! Ügyes a fiú. Nincs szüksége segítségre. Kár, hogy megjegyezte a látottakat, de hát ugyan ki hinne egy ekkora fiúcskának? Reggelre pedig minden elhalványul majd az emlékezetében, szépen átalakul egy valószerűtlen agyrémmé.

Vagy mégiscsak utol kéne érni a kiscsávót?

— Anton!

A sugárút felől Igor és Garik érkeztek futva, a mi elválaszthatatlan műveletis duónk.

— Meglépett a hölgyike! — kiáltottam.

Garik futtában arrébb rúgta a vámpír összeaszott testét, miáltal egy jó adag pudvás korhadékot küldött a fagyos levegőbe. Elrikkantotta magát:

— A lenyomatot!

Átküldtem neki a menekülő vámpírcsaj képét, mire Garik elfintorodott, és még jobban rákapcsolt. A műveletisek hajszába vetették magukat, miközben Igor még futtában odavetette:

— Foglalkozz a szemeteddel!

Mintha bizony szükségük lett volna a válaszomra, de azért bólintottam, és azzal kiléptem a saját homályomból. A világ rögvest megtelt színekkel. A műveletisek körvonalai szertefoszlottak, s még az emberi valóságban leledző hó sem tűnt holmi láthatatlan lábaktól letaposottnak.

Fölsóhajtottam, aztán az út szélén leparkolt szürke Volvóhoz léptem. A hátsó ülésen meglehetősen egyszerű felszerelés várt: egy erős műanyagzsák, szemeteslapát és söprű. Vagy öt perc alatt összekotortam a vámpír jóformán érzékelhetetlen súlyú maradványait, aztán a zsákot a csomagtartóba rejtettem. A csoffadt buckából, amit a hanyag házmester hagyott maga után, szedtem egy adag piszkos havat, szétterítettem a kapualjban, topogtam rajt’ egy sort, ezáltal a megmaradt korhadékot is a sárba tapostam. Nem jár neked emberi temetés, hisz nem is voltál ember…

Hát akkor meg is volnánk, ugyebár.

Visszamentem a kocsihoz, a volánhoz ültem, és lehúztam a dzsekim cipzárját. Jól éreztem magam. Túlontúl is jól. A rettenetes vámpír halott, a barátnőjét elkapják a fiúk, és még a kissrác is életben maradt.

Ennek fog csak igazán örülni a főnök!

2. FEJEZET

— KONTÁRMUNKA!

Igyekeztem némi ellenvetéssel élni, de a rákövetkező replika úgy csattant, akár egy frász, úgyhogy befogtam a számat.

— Bóvli!

— De…

— Legalább fölfogtad, miféle hibákat vétettél?

A főnök visszavett egy kicsit az elánból, mire bátorkodtam fölpillantani padlóra szegezett szememmel. Óvatosan szólaltam meg:

— De mintha…

Alapjában véve szeretem ezt a dolgozószobát. Valami gyermeki érzés ömlik el ilyenkor a lelkemen, amint végignézek ama bájos csecsebecsék során, melyek a golyóálló üveggel védett polcokon sorakoznak, a falakon függenek, avagy hanyagul odavetve hevernek az asztalon, floppykkal és üzleti szerződésekkel vegyesen. Mindegyik tárgyhoz — az ősi japán legyezőtől kezdve egészen a cakkos szélű fémdarabig, melyre egy szarvast erősítettek és egy autógyár emblémája — egy konkrét történet köthető. Amikor a főnök épp jó hangulatában van, hát nagyon de nagyon lebilincselő elbeszéléseket lehet hallani tőle.

Csak hát elég ritkán lelem ilyen hangulatban.

— Rendben. — A főnök fölhagyott a föl-alá járkálással, bőrfoteljébe telepedett, és rágyújtott. — Halljuk, magyarázd a bizonyítványod!

Megjelenéséhez passzoló, gyakorlatias hangot ütött meg. Emberi kinézetre vagy negyvenéves lehetett, és a közepes volumenű üzletemberek ama szűk köréhez tartozott, akikre a hatalom emberei reményteljesen szeretnek hagyatkozni.

— Mit magyarázzak? — kockáztattam meg a kérdést egy újabb tárgyilagos értékelés reményében.

— A hibákat. A hibáidat.

Tehát így állunk… Rendben.

— Első hibám az volt, Borisz Ignatyjevics — kezdtem a lehető legártatlanabbul —, hogy tévesen értelmeztem a feladatot.

— Csak nem? — érdeklődött a főnök.

— Hát én azt föltételeztem, hogy a célfeladatom… egy olyan vámpír fölkutatása, aki Moszkvában aktivizálta magát, holmi vadászat céljából. Hogy fölkutassam, és ööö… ártalmatlanítsam.

— Igen, igen… — szólt bátorítóan a főnök.

— Valójában pedig az alapvető cél abban ragadható meg, hogy visszaigazolást nyerjen az operatív feladatok ellátására való alkalmasságom a terepmunka során. Mindezt a célfeladat hibás értelmezéséből fakadóan, egész pontosan az „oszd meg és védelmezd” elvét követve…

A főnök fejét csóválva fölsóhajtott. Egy kívülálló akár azt is hihette volna, hogy meg lett szégyenítve.

— És valamiben megsértetted ezt az elvet?

— Nem. És ezért elszúrtam a feladatot.

— Hogyan szúrtad el?

— Először… — Egy kitömött fehér hóbagolyra bandzsítottam, ami az egyik üvegezett polcon állt. Most akkor megmoccantotta a fejét, vagy nem? — Először is elpazaroltam az amulett töltetét egy fekete förgeteg hiábavaló semlegesítésére…

Borisz Ignatyjevics a homlokát ráncolta. Lesimította a haját.

— Rendben, akkor hát kezdjük ezzel! Tanulmányoztam a képét, és hacsak nem színezted ki…

Felháborodottan ingattam a fejem.

— Elhiszem. Nos hát, egy effajta förgeteget amulettel leszedni képtelenség. Emlékszel a besorolási osztályokra?

A fenébe! Miért is nem futottam át a régi jegyzeteimet?

— Meggyőződésem, hogy nem emlékszel. Nem baj, ez a förgeteg úgyis túllóg a mezei besorolásokon. Sehogy se boldogultál volna vele… — A főnök áthajolt az asztalon, és titokzatos hanglejtéssel súgta: — És hát, tudod…

Füleltem.

— Még nekem se sikerült volna, Anton.

A vallomás váratlanul ért, és hirtelenjében nem találtam szavakat. Abbéli hitünk, hogy a főnök abszolúte mindenre képes, sosem hangzott el nyilvánosan, de makacsul tartotta magát az iroda munkatársai közt.

— Anton, egy ekkora erővel bíró förgeteget… csakis a létrehozója szüntethet meg.

— Meg kell találni… — mondtam bizonytalanul. — Kár a leányért…

— Nem ő itt a lényeg. Nem csupán ő.

— Miért? — kottyantottam közbe, aztán gyorsan helyesbítettem magam: — Nemde le kell állítani a Setét mágust?

A főnök fölsóhajtott.

— Lehet, hogy licence van rá. Lehet, hogy teljes mértékben joga volt átkot terhelni rá… Még csak nem is a mágus a lényeg. Egy ekkora erejű fekete förgeteg… emlékszel, amikor télen lezuhant egy repülő?

Összerezzentem. Nem mi szúrtuk el, meg aztán az egész leginkább a joghézagoknak volt köszönhető: a pilóta, akire az átkot terhelték, nem boldogult az irányítással, és a menetrend szerinti járat lakótömbökre zuhant. Ártatlan emberek életeinek százai…

— Az effajta förgetegek nem képesek irányítottan működni. Csajszikám elkárhoztatott ugyan, de nem esik holmi tégla a fejére egy tetőről. Valószínűbb, hogy fölrobban egy ház, kitör egy járvány, netán véletlenül atombombát dobnak Moszkvára. Ez itten a baj veleje, Anton.

A főnök hirtelen megfordult, és megsemmisítő pillantást vetett a bagolyra. Mire az gyorsan behúzta szárnyát, és üvegszemében kialudt a csillogás.

— Borisz Ignatyjevics… — szóltam rettegéssel telten. — Ez az én vétkem…

— Világos, hogy a tiéd. Csak egyvalami menthet meg, Anton. — A főnök a torkát köszörülte. — A szánalomnak engedelmeskedve teljesen helyesen cselekedtél. Az amulett nem tudta teljesen elcsapni az örvényt, ám ideiglenesen elodázta a pokol áttörését. Most van 24 óra előnyünk, vagy akár még 48 is… Mindig azt vallottam, hogy a meggondolatlan, de jóravaló tettek több hasznot hajtanak, mint a végiggondolt kegyetlenségek. Ha nem használod az amulettet… hát mostanra fél Moszkva romokban heverne.

— Akkor hát mit tegyünk?

— Megkeressük a csajszit. Megóvjuk… erőinktől tellően… Egy-két alkalommal tán még sikerül destabilizálni az örvényt. Ezen idő alatt pedig föl kell kutatnunk a mágust, aki rábocsátotta az átkot, hogy rávegyük az örvény letörésére.

Bólogattam.

— Mindenki részt vesz a kutatásban — vetette oda hanyagul a főnök. — Visszahívtam a fiúkat a szabadságról, reggelre itt lesz Ilja és Szemjon Ceylonról, délre pedig a többiek is. Európában most rossz az időjárás, így hát megkértem a kollégákat az ottani hivatalban, hogy segítsenek, de amíg szétoszlatják a felhőket…

— Reggelre? — Egy pillantást vetettem az órámra. — Az még egy teljes nap.

— Nem, mostanra — felelte a főnök, tudomást sem véve a déltájban kint világló napról. — Te is részt veszel a kutatásban. Lehet, hogy megint mázlid lesz… Folytassuk a hibáid kielemezgetését?

— Hát érdemes erre vesztegetni a drága időt? — kérdeztem félénken.

— Nem vesztegetjük, afelől nyugodt lehetsz. — A főnök fölkelt, a polcokhoz lépett, kezébe fogta a kitömött baglyot, majd az asztalra helyezte. Rögtön világos lett, hogy tényleg ki van tömve, és annyi élet sincs benne, mint egy prémgallérban… — Folytassuk a vámpírokkal és az áldozatukkal!

— Elengedtem a vámpírcsajt. És a fiúk sem kapták el — erősítettem meg bűnbánóan.

— Csak ne szerénykedj! Derekasan helytálltai a küzdelemben. A fő gond az áldozat…

— Igen, a fiúcska emlékezete megmaradt. De úgy eliszkolt…

— Anton! Ébredj! A fiúcskát jó pár kilométer távolságból csalták lépre az Elhívással! Gyámoltalan bábuként kellett volna a kapualjba lépnie! És amikor a homály elmúlik… önkívületbe kellett volna esnie! Anton, hisz ha mindezek után még képes volt mozogni… hát kiemelkedő mágikus potenciállal kell bírnia!

A főnök elhallgatott.

— Hülye vagyok.

— Nem. Te aztán tényleg begyöpösödtél a laborban. Anton, ez a fiúcska elvileg akár még nálam is erősebb lehet!

— De hát…

— Hanyagold a hízelgést, ha kérhetem…

Az asztalon megcsörrent a telefon. Alighanem sürgős hívás lehetett: kevesen ismerik a főnök közvetlen számát. Én például — nem ismerem.

— Hallgass! — parancsolta a főnök a vétlen készüléknek, mire az elnémult. — Anton, meg kell találni a legénykét. A meglépett vámpírcsaj önmagában nem veszélyes. Vagy utolérik a fiúk, vagy egy sima járőr kapja el. De ha kiszívja a srácot… vagy ami még rosszabb, magához teszi hasonlatossá… Nem tudhatod, valójában mire képes egy teljesértékű vámpír. A maiak… jó ha szúnyogok egy Nosferatu-féle mellett. És ő még csak nem is a legjobb volt közülük, ha kérkedett is ezzel… Úgyhogy föl kell kutatni a fiúcskát, kivizsgálni, és… a lehetőségekhez képest… bevonni az Őrség munkájába. Nincs jogunk átengedni a Setét oldalra, különben végképp összeomlik az egyensúly Moszkvában.

— Ezt vehetjük parancsnak is akár?

— Engedély — mondta komoran a főnök. — Jogom van efféle parancsokra, de hát magadtól is érted.

— Tudom — feleltem halkan. — Mivel kezdjük? Pontosabban kivel?

— Ahogy tetszik. Alighanem mégiscsak a leányzóval. De próbáld meg előkeríteni a fiúcskát is!

— Máris induljak?

— Előbb aludd ki magad!

— Alaposan kialudtam magam, Borisz Ignatyjevics…

— Nem hinném. Legalább még egy órát javaslok.

Semmit sem értettem. Tizenegykor keltem ma, rögtön az irodába téptem, teljesen fittnek éreztem magam, csak úgy duzzadtam az erőtől.

— Kapsz egy segítőtársat. — A főnök ujjával csettintett a kitömött bagoly előtt. A madár kiterjesztette szárnyát, és méltatlankodó vijjogásba fogott.

Nyeltem egyet, mielőtt rászántam magam a kérdésre:

— Ez meg ki? Vagy inkább mi?

— Miért érdekel? — kérdezte a főnök, miközben a bagoly szemét vizslatta.

— Talán hogy eldöntsem, akarok-e vele dolgozni.

A bagoly rám nézett, és azzal sziszegni kezdett, akár egy fölbőszült macska.

— Helytelen a kérdésfeltevésed. — A főnök a fejét ingatta. — Hajlandó lesz-e ő együtt dolgozni veled… ez itt a kérdés.

A bagoly újfent vijjogni kezdett.

— Igen — mondta a főnök, miközben már nem hozzám, hanem a madárhoz beszélt. — Sok mindenben igazad van. De netán újból fellebbeznél?

A madár megdermedt.

— Megígérem, hogy közbenjárok. És ezúttal van rá esély.

— Borisz Ignatyjevics, nekem az a véleményem… — kezdtem.

— Bocsáss meg, Anton, de különösebben nem izgat… — A főnök kinyújtotta a kezét, a bagoly pedig esetlenül rátotyogott pihés lábaival, majd megállapodott a tenyerén. — Föl se fogod, mekkora szerencséd van.

Elhallgattam. A főnök pedig az ablakhoz lépett, majd kitárván az ablakszárnyakat előrenyújtotta kezét. A bagoly szárnyaival verdesni kezdett, aztán a mélybe vetette magát. Ezt nevezem én kitömött bábnak!

— Most hová?

— Hozzád. Párban fogtok dolgozni… — A főnök megdörzsölte az orrnyergét. — Igen! Jegyezd meg, hogy Olgának hívják!

— A baglyot?

— A baglyot. Ha eteted és gondját viseled, minden rendben lesz. Most pedig… aludj még egy kicsinyég, aztán kelj föl! Akár be se menj az irodába, várd meg Olgát… aztán irány a munka! Mondjuk ellenőrizhetnéd a metró-körgyűrűt…

— Hogyhogy aludjak még…? — kezdtem bele. De a világ körülöttem máris halványodni kezdett, elhomályosult, szerteolvadt. Arcomba fájón mélyedt a párna csücske.

A saját ágyamban feküdtem.

A fejem elnehezült, a szememben — akárha homok lenne. A torkom belefájdult, annyira kiszikkadt.

— De… — nyögtem hörögve, miközben a hátamra fordultam. A nehéz sötétítőfüggönyök miatt nem lehetett tudni, hogy odakint éjszaka van, vagy már rég fölkelt a nap. Az órára sandítottam: a világító számok nyolcat mutattak.

Először volt részem ama kitüntetésben, hogy a főnök álmomban fogadott audienciáján.

Valójában elég kellemetlen dolog, elsősorban a főnöknek, aki így kénytelen betörni a tudatomba.

Alighanem tényleg rosszul állunk az idővel, ha már egyszer úgy döntött, az álmok világában szükséges eligazítást tartania. Nézzenek oda — ez aztán a valóság! Nem vártam volna. A feladatok taglalása, meg ez a hülye bagoly is…

Összerándultam — kívülről kocogtatták az ablakot. Apró, szapora ütésekkel, mintha valami karmolászná. Tompa vijjogás hallatszott.

Ha úgy nézzük — mit is várhattam volna még?

Fölpattantam, sután megigazítottam az alsógatyámat, majd az ablakhoz szökelltem. Mindaz a szarság, amit a vadászatra készülvén nyeldekeltem, még mindig hatott rám, így a tárgyak körvonalait pontosan érzékeltem.

Egyetlen rántással széthúztam a függönyöket. Fölvontam a redőnyt.

A bagoly az ablakpárkányon ült. Egy kicsit hunyorgott — elvégre már megvirradt és túl erős volt számára a világosság. A utcáról persze nem lehet megállapítani, miféle madár telepedett egy tizedik emeleti lakás ablakába. Viszont a szomszédok, ha kipillantanak, igencsak meglepődnek. Egy hóbagoly Moszkva közepén!

— Mi az ördög… — mondtam halkan.

Jó lett volna világosabban kifejeznem magam. Ám ezen szokásomról már az elején leszoktattak, amint dolgozni kezdtem az Őrségnél. Egész pontosan — magamtól is leszoktam. Ha pár alkalommal szemügyre veszed az egyes emberek fölött pörgő kis örvényeket, amiket magad keltettél azáltal, hogy nekik címezted káromkodásodat — hát rögvest megtanulod visszafogni magad.

A bagoly engem nézett. Várakozón.

Körös-körül pedig madarak tomboltak. Egy közeli fára telepedett verébcsapat vad csivitelésbe kezdett. A varjak már bátrabbak voltak. A szomszéd erkélyre meg a környező fákra szálltak. Egyre csak károgtak, időnként pedig leszökdeltek a gallyakról, és az ablak előtt köröztek. Ösztöneik azt súgták, egy effajta kéretlen-váratlan szomszédtól eljövendő kellemetlenségekben lehet részük.

Ám a bagoly nem reagált. Köpött a verebekre meg a varjakra. Persze már ha tudott volna.

— Ki a csuda vagy te? — mormogtam, miközben kíméletlenül föltéptem a leragasztott papírszigetelést, hogy kinyithassam az ablakot. Szép kis szívesség a főnöktől, egy váltótárs… egész pontosan váltótársnő…

A bagoly egyetlen szárnycsapással bent termett a szobában, majd csukott szemmel a gardróbra telepedett. Akárha évszázadok óta itt élne. Talán átfázott volna az út során? Nem valószínű, elvégre eredendően sarkvidéki lenne…

Miközben az ablak bezárásán ügyködtem, egyre csak azon töprengtem, mit is tegyek most. Miképp kommunikáljak vele, mivel etessem, és egyáltalán — árulják már el, az isten szerelmére, miben segíthet nekem ez a tollas teremtés?

— Olgának hívnak? — kérdeztem, miután végeztem az ablakkal. A réseknek hála még így is húzott a cúg, ám az előállott probléma megoldását egyelőre elnapoltam. — Hé, te madár!

A bagoly fölnyitotta egyik szemét. Majdhogynem annyiba se vett engem, mint a hebehurgya verebeket.

Minden egyes pillanattal egyre ostobábbnak éreztem magam. Először is — egy olyan társat kaptam, akivel képtelenség kommunikálni. Másodszor pedig — hisz ez egy nő!

Még ha bagoly is.

Lehet, hogy nadrágot kéne húznom? Egy szál gyűrött alsógatyában ácsorgok, borostás, álmatag ábrázattal…

Tökhülyének érezvén magam, fölkaptam a ruhámat, és kiszökkentem a szobából. A mondat, amit legvégül odavetettem a bagolynak — „Elnézést, egy pillanatra!” —, méltóképp árnyalta a rólam formálódó képet.

Ha ez a madárka valóban az, aminek gondolom, akkor nem épp a legjobb benyomást keltettem magamról.

Mindennél jobban egy zuhanyra vágytam, de ekkora időveszteséget nem engedhettem meg magamnak. Megelégedtem egy borotválkozással, aztán zúgó fejemet a hideg csapvíz alá tartottam. A kispolcon, ahol a samponok és a dezodorok álltak, kölni is akadt, amit általában nem használtam.

— Olga? — hívogattam, miközben a folyosót vizslattam.

A konyhában akadtam a bagolyra, a hűtőn. Úgy ült ott, akárha kitömött báb lenne, amit csak a móka kedvéért tettek oda. Majdnem úgy, mint a főnöknél, az üvegezett polcon.

— Élsz még? — kérdeztem.

Egy borostyánsárga szem nézett vissza rám komoran.

— Rendben — tártam szét a karomat. — Kezdjük elölről, oké? Értem én, hogy nem a legjobb benyomást tettem rád. És becsülettel megvallom, nálam általában ez járja.

A bagoly figyelt.

— Nem tudom, ki vagy — telepedtem lovaglóülésben a hokedlire a hűtő elé. — Te meg nem tudod elmesélni. Ellenben én bemutatkozom. Antonnak hívnak. Öt éve derült ki, hogy én is… Másféle vagyok.

A bagoly által produkált hang leginkább egy elfojtott kuncogásra hasonlított.

— Igen — egyeztem bele. — Csupán öt éve. Így alakult. Nagyon magas volt az elválasztási küszöbértékem. Nem akartam látni a homályvilágot. És nem is láttam. Amíg a főnök rám nem akadt.

Olybá tűnt, hogy a baglyot kezdi, érdekelni a dolog.

— Gyakorlati foglalkozást tartott. Kiképezte a műveletiseket, miképp lehet föltárni a rejtett Másféléket. Akkor akadt rám… — Emlékezés közben elnevettem magam. — Persze, hogy áttörte a küszöbértékemet. Aztán már minden ment magától… elvégeztem egy alkalmazkodó tanfolyamot, majd az elemző részlegen kezdtem el dolgozni. Az életem különösebben még csak meg sem változott… Úgy lettem Másféle, hogy szinte észre se vettem. A főnök ráncolta a szemöldökét, de nem szólt. Jól végeztem a dolgomat… a többibe pedig nincs joga beleavatkozni. Ám egy hete a városban holmi rögeszmés vámpír garázdálkodik. Hát rám osztották az ártalmatlanítás feladatát. Úgymond azért, mert az összes műveletis foglalt. Valójában pedig… hogy végre-valahára én is átessek a tűzkeresztségen. Meglehet, ez így helyes. Csakhogy egy hét alatt további három ember veszett oda. Egy profi akár 24 óra alatt elkapta volna azt a párocskát…

Nagyon kíváncsi voltam, mit gondol minderről Olga. Ám a bagoly meg se nyikkant.

— Mi a fontosabb az egyensúly megőrzése érdekében? — Mégiscsak megkérdeztem. — Az én műveleti besorolásom emelése, vagy három semmiben sem vétkes ember élete?

A bagoly hallgatott.

— A hagyományos módszerekkel nem tudtam érzékelni a vámpírokat — folytattam. — Rá kellett vezetnem magam a rezonanciára. Persze nem embervérrel, csak disznóéval. Meg aztán ott vannak ezek a preparátumok… de hát biztos ismered őket…

Amikor a preparátumokhoz értem, fölkeltem, és kinyitottam egy szekrénykét a tűzhely alatt, majd előhúztam egy szorosan bedugaszolt befőttesüveget. A barnás színű rögös porból már alig maradt, épp csak egy kevéske az üveg alján, nem lett volna értelme leadni az anyaggazdálkodásra. Kiszórtam a port a mosdókagylóba, aztán lemostam — a konyhában menten bódító fűszeres illat kezdett terjengeni. Kiöblítettem az üveget, és a szemetesvödörbe dobtam.

— Kis híján átléptem a határt — jegyeztem meg. — A lehető legtermészetesebb módon. Tegnap reggel, épp visszatérőben voltam a vadászatról… a lépcsőházban belefutottam a szomszéd leánykába. Még csak a köszönést sem kockáztattam, lévén szemfogaim máris nyúltak megfele. És ma éjjel, amikor megéreztem a fiúcskát célzó Elhívást… nem sok híja volt, hogy magam is a vámpírokhoz rukkoljak be.

A bagoly egyenest a szemembe nézett.

— Gondolod, hogy ezért szemelt ki engem a főnök?

Ez egy kitömött báb. Egy tollcsomó, vattával tömött tollcsomó.

— Hogy az ő szemükkel lássak?

Az előszobában megszólalt a csengő. Fölsóhajtottam, és széttártam a karom: itt nincs mit tenni, magadra vess, akármely beszélgetőtárs túltesz egy ilyen unalmas madáron. Menet közben fölkapcsoltam a villanyt, az ajtóhoz léptem, és kinyitottam.

A küszöbön egy vámpír állt.

— Gyere be! — mondtam. — Gyere csak be, Kosztya!

Kicsit téblábolt az ajtóban, de aztán csak bejött. Lesimította a haját — észrevettem, hogy izzad a tenyere, a szemével pedig ide-oda fürkészett.

Kosztya még csak 17 éves. Születése óta vámpír, egy szokványos, hétköznapi városi vámpír. Nagyon kellemetlen helyzetben leledzik: a szülei vámpírok, és hát ilyetén feltételek mellett a gyermeknek mondhatni semmi esélye sincs arra, hogy normális emberként nőjön föl.

— Elhoztam a lemezeket — dörmögte Kosztya. — Nesze.

Átvettem a CD-köteget, s még csak nem is csodálkoztam azon, hogy ilyen sokat hozott. Általában hosszasan kellett nyüstölni, hogy visszaadja a lemezeket: rémes egy srác.

— Mindet meghallgattad? — kérdeztem. — Átvetted őket?

— Jaaa… hát akkor én mennék is…

— Várjál! — Vállon ragadtam, és belöktem a szobába. — Mi a baj?

Nem szólt semmit.

— Szóval már értesültél róla? — Kezdtem kapiskálni.

— Nagyon kevesen vagyunk, Anton. — Kosztya egyenest a szemembe nézett. — És amikor valaki elmegy közülünk, rögtön megérezzük.

— Ja, vagy úgy. Dobd le a cipőd, menjünk a konyhába! Komoly beszédem van veled.

Kosztya nem vitatkozott. Én pedig lázasan agyaltam azon, mit is tegyek. Öt évvel ezelőtt, amikor Másfélévé váltam és a világ föltárta homály-oldalát, meglepő felfedezések sokasága várt. De hogy pont velem szemben egy egész vámpírcsalád lakik — mind közül ez volt az egyik legsokkolóbb.

Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Épp az előadásokról tértem haza: nem volt semmi extra bennük, és mondhatni a nemrég befejezett főiskolára emlékeztettek. Három másfél órás előadás zsinórban egy előadóval, mindez akkora hőségben, hogy a fehér köpeny az izzadságtól a testünkhöz tapadt: egy egészségügyi intézménytől béreltük az előadótermet. Hazafelé tartva elszórikázgattam a magam örömére: hol átléptem a homályba egy kis időre — jártasságom még nemigen volt —, hol meg a járókelőket szondáztam. És már a lépcsőházban a szomszédokba botlottam.

Nagyon kedves emberek. Egyszer kölcsön akartam kérni tőlük a fúrógépet, mire Kosztya apja, Gennagyij, aki szakmáját tekintve építőmunkás, egyszerűen átjött hozzám, és játszi könnyedséggel segített elbánni a betonfalakkal — hiába, no, az értelmiség nem lehet meg a munkásosztály nélkül…

És akkor hirtelen észrevettem, hogy valójában nem is emberek.

A frászt hozták rám. Barnásszürke aurájuk volt, súlyos, elnehezült. Dermedten, rémülettel telten meredtem rájuk.

Polina — Kosztya anyja — arca kissé elváltozott, a kissrác pedig megmerevedett és elfordult. A családfő pedig odajött hozzám, lépésenként a homályba veszve — azzal a kecses járással, mely csak a vámpírok sajátja, akik egyszerre élők és holtak. Számukra a homály — megszokott létközeg.

— Szervusz, Anton — mondta.

A világ körös-körül szürke és halott volt. Magam se vettem észre, hogy merültem nyomában a homályba.

— Mindig is tudtam, hogy egyszer átléped a küszöböt — mondta. — Minden rendben.

Egy lépést hátráltam — mire Gennagyij arca megrándult.

— Minden rendben — ismételte. Széttárta az ingét, és látni engedte az iktatójegyet: kékes lenyomat a szürke bőrön. — Mindannyian nyilvántartásba vagyunk véve. Polina! Kosztya!

A felesége szintén átjött a homályba, és kigombolta a blúzát. A kissrác nem mozdult, és csak apja zord tekintete vette rá, hogy fölmutassa a jegyet.

— Le kell ellenőriznem — suttogtam. Hipnotikus kézmozdulataim még kidolgozatlanok voltak, kétszer is elszúrtam, úgyhogy újra kellett kezdenem. Gennagyij türelmesen várakozott. Végre aztán a jegy visszajelzett. Állandó bejelentkezés igazolása, rendszerellenes tevékenység nem észlelhető…

— Minden rendben? — kérdezte Gennagyij. — Elmehetünk?

— Én…

— Semmiség. Tudtuk, hogy egyszer még Másfélévé leszel.

— Menjetek! — mondtam. Nem épp összhangban a szabályzattal, de most valahogy nem volt idegem a szabályokhoz.

— Igen… — Mielőtt kilépett volna a homályból, Gennagyij egy pillanatra még visszamaradt. — Jártam az otthonodban… Anton, s ezennel, ím, viszonzom meghívásodat…

Minden rendben volt.

Elmentek, én pedig egy padra telepedtem, a napon sütkérező nénikék mellé. Rágyújtottam, miközben próbáltam rendet teremteni a gondolataim közt. Az egyik nénike nem bírta sokáig, rám nézett, és egyszeriben megnyilatkozott:

— Hát nem kedves népek, Arkasenyka?

Állandóan eltévesztette a nevemet. Csak két-három hónapja maradt hátra — most már világosan láttam.

— Nem egészen… — mondtam. Elszívtam három cigit, aztán hazakullogtam. Az ajtóhoz érve elnéztem, ahogy a „vámpírösvény” szürke nyomvonala elhalványul a küszöbnél. Épp ma tanultam meg, hogyan vegyem észre…

Estére már rendbe is jöttem. Lapozgattam a jegyzeteimet, ehhez viszont át kellett mennem a homályba. A szokványos világ számára ezek a hétköznapi füzetek érintetlennek tűntek. Először föl akartam hívni a csoportfelelőst, vagy akár magát a főnököt — személyesen vállalt értem felelősséget. De éreztem, magamnak kell meghoznom a döntést.

Amikor teljesen besötétedett, már nem bírtam tovább. Följebb mentem egy emelettel, becsöngettem. Kosztya nyílott ajtót, s ahogy meglátott, összerezzent. A valóságban ő is, akárcsak az egész családja, teljesen hétköznapinak tűnt…

— Hívd ide a szüléidet! — kértem.

— Minek? — dünnyögte.

— Szeretnélek meghívni benneteket teázni.

Gennagyij bukkant föl a fia háta mögül, a semmiből tűnt elő, jóval tapasztaltabb volt nálam, a Fény újdonsült hívénél.

— Biztos vagy benne, Anton? — kérdezte kétkedőn. — Egyáltalán nem szükséges. Minden rendben.

— Biztos.

Hallgatott egy sort. Aztán megvonta a vállát:

— Holnap beugrunk. Ha meghívsz. És ne heveskedj!

Éjfélre már kimondhatatlanul örvendeztem azon, hogy visszautasítottak. Három felé megpróbáltam elaludni, abban a nyugodt tudatban, hogy nincs és nem is lesz bejárásuk az otthonomba.

Reggel, miután egész éjjel le se hunytam a szemem, az ablakban álltam, és elnéztem a várost. Nagyon kevesen vannak. Két-három kilométeres körzetben egy sincs rajtuk kívül.

Milyen érzés lehet számkivetettnek lenni? Amikor nem azért büntetnek, mert elkövettél valamit, hanem mert képes lennél elkövetni? Milyen lehet itt élni — na jó, nem élnek, e helyt valami más szót kéne használni —, a felügyeletüket ellátó személy közvetlen szomszédságában?

Az előadásokról hazafelé jövet egy kis tortát is vettem a teához.

Most pedig Kosztya — jófejű, értelmes srác —, a Lomonoszov Egyetem fizika szakos hallgatója, aki szerencsétlenségére élőholtnak született, itt ül mellettem és kanalával egyre csak a cukortartóban matat, mintha nem bírná rászánni magát arra, hogy merítsen belőle. Vajon honnét ez az elfogódottság?…

Azelőtt szinte naponta beugrott hozzám. Pont az ellentettje voltam — a Fénypárti oldalon álltam. De beengedtem a házamba, előttem nem kellett megjátszania magát. Lehetett lazán fecsizni, vagy akár a homályba is merülhetett, hogy aztán a fölbukkanó lehetőségekkel dicsekedjék: „Anton, képzeld, sikerült transzformálódnom!”, „Elkezdtek nőni a szemfogaim, r-r-rrr!”

Az a legfurcsább az egészben, hogy mindez természetes volt. Nagyokat kacagtam, elnézvén a vámpírgyerek abbéli próbálkozását, hogy denevérré változzék: ez egy felsőfokú vámpír fogára való feladat, ő pedig nem az a fajta — és adja a Fény, hogy soha ne is váljék azzá! Csak néha kellett ráncba szednem: „Kosztya, ilyet soha nem szabad tenned… Megértetted?” És ez is természetes volt.

— Kosztya, a munkámat végeztem.

— Kár.

— Megsértették a törvényt. Érted? Nem csupán a mi törvényünket, ha nem vennéd észre. És azt nem csupán a Fénypártiak fogadták el, hanem az összes Másféle. Ez a srác meg…

— Ismertem őt — mondta váratlanul Kosztya. — Vidám természete volt.

Az ördögbe is…

— Szenvedett?

— Nem — ráztam meg a fejem. — Az iktatójegy rögvest öl.

Kosztya összerezzent, majd egy pillanatra a mellkasára sandított. Átérve a homályba, a jegyet még a ruhán keresztül is láthatni, ha meg nem mész át — hát egyáltalán nem lehet észrevenni. Olybá tűnt, hogy nem ment át. De hát honnét is tudhatnám, miképp érzékelik vámpírék az iktatójegyet?

— Mit tehettem volna? — kérdeztem. — Gyilkolt. Vétlen embereket gyilkolt. Teljesen védtelenek voltak vele szemben. Rávett egy csajszit, durván, erőszakosan, nem kellett volna vámpírrá válnia… Tegnap majdnem végeztek egy fiúval. Csak úgy. Nem pedig az éhségtől hajtva.

— Tudod te, mit tesz a mi éhségünk? — kérdezte Kosztya kisvártatva.

Kezd fölnőni. Egyenest a szemem láttára…

— Igen. Tegnap én is majdnem vámpírrá váltam…

Pillanatnyi csönd következett.

— Tudom. Éreztem, reménykedtem…

Ördög és pokol! Mondhatni az enyéimre vadásztam. És rám is vadásztak. Pontosabban — kelepcébe csaltak, arra várván, hogy aztán a vadász majd űzött vaddá alakul.

— Nem — mondtam. — Ne haragudj, de nem.

— Igen, vétkezett — mondta makacsul Kosztya. — De miért kellett megölni? Ítélkezni kellett volna fölötte. Törvényszék, ügyvéd, vádirat, ahogy annak lennie kell…

— Akkor van rendjén, ha nem keverjük bele az embereket a saját ügyeinkbe! — förmedtem rá. És most először esett meg, hogy Kosztya szó nélkül hagyott egy effajta hangnemet.

— Túl sokáig voltál ember!

— És fikarcnyit se bánom!

— Miért ölted meg?

— Mert különben ő ölt volna meg engem!

— Csak szeretett volna átállítani!

— Ami még rosszabb!

Kosztya elhallgatott. Odahagyta a teáját, fölkelt. Egy teljesen szokványos, pimasz, ugyanakkor az erkölcscsőszt betegesen játszó ifjú.

Csak hát vámpír.

— Megyek…

— Várj! — A hűtőhöz léptem. — Vidd el, kiutalták nekem, de aztán nem volt rá szükségem.

Az ásványvizes üvegek közül előhalásztam néhány kétdecis üvegcsét, bennük donorvérrel.

— Nem kell.

— Kosztya, de hisz tudom, hogy ez állandó gond nálatok. Nincs rá szükségem. Vidd!

— Meg akarsz vesztegetni?

Kezdett bőszíteni.

— Ugyan miért kéne megvesztegesselek? Csupán ostoba dolog lenne ezt kidobni… ennyi. Ez vér. Azért adták az emberek, hogy valakin segítsenek!

És akkor Kosztya váratlanul elmosolyintotta magát. Kinyújtotta a kezét, fogta az egyik üvegcsét, majd kinyitotta, miközben könnyedén és ügyesen letépte a bádogkupakot. Az ajkához emelte. Ismét mosolygott egy sort, aztán belekortyolt.

Még sosem láttam őket táplálkozás közben. Különösebben nem is vágytam rá.

— Hagyd abba! — mondtam. — Ne pojácáskodj!

Kosztya ajkai vérben áztak, egy kis erecske pedig az orcáján csordogált. Nem csupán csordogált, hanem szó szerint a bőrébe ivódott.

— Netán kellemetlen számodra a táplálkozási módszerünk?

— Igen.

— Ezek szerint én is kellemetlen vagyok a számodra? És mindannyian?

Ingattam a fejem. Azelőtt soha nem érintettük ezt a kérdést. Könnyebb volt így.

— Kosztya, ahhoz, hogy életben maradj, vérre van szükséged… Olykor pedig… emberi vérre.

— Ha úgy vesszük, nem is élünk.

— Átvitt értelemben véve. Hogy mozogjatok, gondolkodjatok, beszéljetek, ábrándozzatok…

— Neked aztán marha sok közöd van a vámpírok ábrándjaihoz!

— Fiacskám, a világon számtalan ember él, akiknek állandóan szükségük van vérátömlesztésre. Tán még többen is lehetnek, mint ti. És előfordulnak még ennél is cifrább esetek. Aztán létezik még a donorság intézménye, mert tiszteletreméltó és mert ösztönzik… Ne vigyorogj! Tudom, hogy mennyit köszönhet nektek az orvostudomány fejlődése és a donorság intézményének propagálása. Kosztya, ha valakinek létszükséglet… az életben maradáshoz kell a vér… az még nem baj. És hogy hová jut, az erekbe vagy a gyomorba, szintén sokadrangú. Az a fő kérdés, miképp jutsz hozzá.

— Szavak — horkantotta Kosztya. Olybá tűnt nekem, hogy egy pillanatra átment a homályba, és rögvest ki is bukkant belőle. Nő, nőddögél a fiú. És idővel majd valódi erőre tesz szert. — Tegnap megmutattad igazi hozzáállásodat a fajtánkhoz.

— Tévedsz…

— Nem kell a rizsa! — Félretette az üvegcsét, aztán meggondolta magát, és a mosdókagyló fölé fordította. — Nincs szükségünk az adományaidra…

A hátam mögül huhogás hallatszott. Megfordultam — a bagoly, akiről teljesen megfeledkeztem, Kosztya felé fordította a fejét, és kiterjesztette szárnyát.

Még soha nem tapasztaltam rajta ilyen arckifejezést.

— De… — mondta. — De…

A bagoly összecsukta szárnyát, és lehunyta a szemét.

— Olga, hisz beszélgetünk! — förmedtem rá. — Leszel szíves egy percig…

A madár nem reagált. Ellenben Kosztya egyre csak tekingetett fölváltva rám és a madárra. Aztán leült, összetett két kezét a térdére téve.

— Mi van veled? — kérdeztem.

— Elmehetnék?

Nem egyszerűen csodálkozó vagy ijedt volt, hanem egyenesen sokkolta a látvány.

— Eredj! De azért vidd csak el ezeket magaddal…

Kosztya sietősen összekapkodta az üvegcséket, aztán a zsebeibe tömködte őket.

— Talán ha a szatyrot is vinnéd, te észlény! Ki tudja, kivel akadsz össze a lépcsőházban?

A vámpír a flakonokat engedelmesen zacsiba pakolta, melynek oldalán az alábbi felirat díszelgett: „Keltsük új életre Oroszhon kultúráját!” A bagolyra sandítgatva az előszobába ment, ahol aztán sietősen nekiállt cipőt húzni.

— Gyere máskor is! — mondtam neki. — Nem vagyok én ellenség. Amíg át nem hágod a határokat, nem vagyok ellenség.

Bólintott, aztán akár a golyó, eltűzött a lakásból. Vállat vontam, majd bezártam az ajtót. Visszatértem a konyhába, kósza pillantást vetve a bagolyra:

— Nos? Mi is történt itt valójában?

A borostyánsárga tekintetből semmit se lehetett kiolvasni. Az égre tártam karomat:

— Mi legyen a közös munkával? He? Hát hogy lehessen így akármiféle együttműködés? Van valami járható utad a kommunikációt illetően? Most épp föltárom magam, hallod? Nyílt beszédet akarok!

Nem mentem át teljesen a homályba, csupán egy gondolatszállal folytam belé. Nem éri meg ennyire megbízni az ismeretlenekben, ám a főnök aligha adott volna mellém egy megbízhatatlan munkatársnőt.

Semmi válasz. Még ha képes is volt Olga a telepátiára, különösebben nem szándékozott élni vele.

— Hogyan fogjunk hozzá? Meg kell találnunk azt a leánykát. Mit szólnál ahhoz, ha mondjuk valami rendes alakot ölténél?

Válasz nuku. Fölsóhajtottam, aztán találomra megküldtem a baglyot emlékezetem egy foszlányával.

A madár kiterjesztette szárnyát, és a vállamra röppent.

— Szóval így állunk? Ezek szerint mégiscsak hallasz engem? De a válaszig már nem kegyeskedünk leereszkedni, igaz? Rendben, te tudod. Mit tegyek?

Megint csak a némajáték.

Egyébiránt igenis tudom, mi a teendő. Az már más kérdés, hogy semmi esélyem nincs a sikerre.

— És mégis, miképp fogok sétafikálni veled a városban, miközben ott csücsülsz a vállamon?

Csúfondáros, igen-igen csúfondáros tekintet volt a válasz. És azzal a madár a vállamon ülve átment a homályba.

Szóval így. A láthatatlan szemtanú. Nem egyszerű megfigyelő — Kosztya reakciója a bagoly láttán igencsak meggyőzőnek bizonyult. Úgy látszik, olyan társat adtak mellém, akit a Setét erői sokkal jobban ismernek, mint a Fény közkatonái.

— Megbeszéltük — szólaltam meg élénken. — Csak előbb még eszem valamit, oké?

Elővettem egy joghurtot, és töltöttem egy pohár narancslét magamnak. Attól, amin az elmúlt héten éltem — félig nyers bifsztek és húslé, ami csak alig különbözött a vértől — már hányingerem volt.

— Neked meg egy kis husit, igaz?

A bagoly elfordult.

— Hát, ahogy akarod — mondtam. — Meggyőződésem, hogy amint enni szottyan kedved, hát mentem föléled a beszélőkéd.

3. FEJEZET

SZERETEM homályba merülve járni a várost. Ilyenkor nem válsz láthatatlanná, hisz különben percenként beléd ütköznének. Átnéznek rajtad, miközben észre sem vesznek. Most viszont úgy alakult, hogy nyíltan kell dolgoznom.

A nappal nem a mi napszakunk. Lehet, hogy röhejesen hangzik, ám a Fény hívei éjjel dolgoznak, amikor beindulnak a Setétek. Momentán a Setétek nem sok mindenre használhatók. Vámpírok, alakváltók. A Setét mágusok nappal kénytelenek úgy élni, akár a hétköznapi emberek.

Mármint a többségük, értelemszerűen.

Most épp a Tulszkaja állomás körül keringtem. Ahogy a főnök tanácsolta, letudtam a metró-körgyűrű összes állomását, ahol csak felszínre jöhetett a pokolbéli fekete förgeteges leányzó. Valami nyomot kellett maga után hagynia, s ha mégoly halvány is, de csak észre lehet venni. Most a sugárirányú metróvonalak bejárásán volt a sor…

Hülye egy állomás — a kerületről már nem is szólva. Két kijárattal is bír, azok pedig meglehetős nagy távolságra esnek egymástól. Egy piac, az adórendőrség pompázatos felhőkarcolója meg egy hatalmas lakóház. Annyi Setét kisugárzás volt körös-körül, hogy a fekete förgeteg nyomának föllelése igencsak problematikusnak bizonyult.

Pláne akkor, ha nem is járt errefelé.

Minden lehetséges zugot bejártam a leányzó aurája után szimatolva, olykor pedig a homályon keresztül még a láthatatlan madarat is szemügyre vettem, aki mondhatni befészkelte magát a vállamra. A bagoly szundikált. Ő sem érzett semmit, pedig valamiért úgy hittem, hogy képességei révén nálam alkalmasabb erre a kutatásra.

Egy alkalommal igazoltattak a rendőrök. Két alkalommal is megpróbáltak agyatlan ifjak 50 dollárra levenni — szinte ingyér’, mondhatni ajándékba kaphattam volna egy kínai hajszárítót, egy gyermekjátékot és egy filléres koreai telefont.

Ekkor már nem bírtam tovább cérnával. Elhajtottam a soron következő tolakodó vigécet, egyszersmind pedig remoralizáltam. Könnyed fokozaton, a megengedhető szint legalsó határán. Meglehet, csávókám most új munka után nézhet. De az is lehet, hogy nem…

És abban a pillanatban megragadták a könyökömet. Egy pillanattal azelőtt még senki se volt mellettem — most viszont egy párocska álldogált a hátam mögött. Egy szimpatikus vörös leányka meg egy erős testalkatú, komor ábrázatú legény.

— Nyugi — mondta a leány. Ő volt a páros rangidős tagja, ezt rögvest fölmértem. — Nappali Őrség.

Fény és Setét!

Csak vonogattam a vállam, miközben elnéztem őket.

— Azonosítsd magad! — követelte a leány.

Nem lett volna értelme hazudnom, az aurámat már rég levették, a személyazonosság megállapítása csupán idő kérdése.

— Anton Gorogyeckij.

Álltak és vártak.

— Másféle — vallottam be. — Az Éjszakai Őrség munkatársa.

Elengedték a könyökömet. És még hátráltak is egy lépést. Viszont egyáltalán nem úgy néztek ki, mint akik különösebben nekikeseredtek volna.

— Gyerünk a homályba! — javasolta a srác.

Aligha vámpírok. Ez már önmagában is jó. Így van esélyem némi tárgyilagosságra a részükről. Fölsóhajtottam, és átléptem egyik valóságból a másikba.

Az első meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy a párocska valóban fiatal. A boszorkány volt vagy huszonöt éves, a boszorkánymester pedig harmincévesforma, mondhatni velem egykorú. Még az is átfutott az agyamon, hogy ha muszáj, tán még a neveiket is föl tudom idézni: a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején nem sok magukfajta született.

A második meglepetés pedig az volt, hogy a bagoly eltűnt a vállamról. Pontosabban ott volt. Éreztem a karmait, de csak bizonyos erőfeszítés árán tudtam megpillantani. Olybá tűnt, hogy a madárka velem egy időben váltogatta a valóságsíkokat, melyek a homály egy mélyebb szintjén helyezkedtek el.

Nocsak, ez kezd egyre érdekesebbé válni!

— Nappali Őrség — ismételte a leány. — Alisza Donnyikova, Másféle.

— Pjotr Nyesztyerov, Másféle — morogta a srác.

— Netán valami problémájuk támadt?

A leány erre egy minőségi „boszorkányos” pillantással tisztelt meg. Percről percre egyre szimpatikusabbá és csábosabbá kezdett válni. Persze védve vagyok a közvetlen behatástól, lehetetlenség engem elvarázsolni, de be kell ismerjem, a jelenség önmagában elég hatásosnak tűnt.

— Nem nekünk van problémánk. Anton Gorogyeckij, maga egy emberi személlyel való, jóvá nem hagyott kapcsolatlétesítést hajtott végre.

— Tényleg? És mifélét?

— Hetedik fokozatú beavatkozást — ismerte be kelletlenül a boszorkány. — Ám a tényeken ez mit sem változtat. Maga ezzel a Fény felé közelítette a személyt.

— Parancsolnak netán jegyzőkönyvet is? — Egyszeriben kezdtem murisnak találni a helyzetet. Hetedik fokozat — piha! Épphogy a mágia és a hétköznapi beszélgetés határán álló befolyás.

— Fölvesszük.

— És mit írjunk bele? Az Éjszakai Őrség munkatársa enyhe mértékben fölerősítette egy emberben a csalással szembeni érzelmi kontingenst?

— Miáltal elmarasztalható a megállapított egyensúly megbontásában — szűrte tagoltan az ifjú boszorkánymester.

— Csak nem? És ebből ugyan mi kára származik a Setétnek? Ha a srác itt és most abbahagyja a piti ügyeskedést, menthetetlenül leromlik az életminősége. Erkölcsösebb lesz ugyan, viszont szerencsétlenebb is. Ha mindezt összevetjük az erőegyensúlyról szóló megállapodás értelmező jegyzeteivel… hát éppenséggel nem tekinthető az egyensúly megbontásának.

— Szofisztika — vetette oda a leány. — Maga az Őrség munkatársa. Ami egy Másfélének megbocsátható, az a maga vonatkozásában nem jogszerű.

Igaza volt. Apró botlás, de mégiscsak…

— Zavart a munkámban. Nyomozás folytatása során jogom van mágikus befolyásolással élni.

— Szolgálatban van, Anton?

— Igen.

— És miért nappal?

— Különleges megbízatást teljesítek. Élhetnek akár megkereséssel is a vezetőség felé. Egész pontosan: e megkeresés foganatosítása a maguk vezetőségének áll jogában.

A két boszorkányfajzat egymásra pillantott. Bármennyire is ellenkeztünk a célok és erkölcsök tekintetében, irodáinknak együtt kellett működniük.

Legyünk őszinték — egyikünk se szeretné effélébe ártani a vezetőséget.

— Visszakozunk — egyezett bele kelletlenül a boszorkány. — Anton, kérem, szorítkozzunk a szóbeli megrovásra!

Körülnéztem. A szürkés derengésben lassan haladtak a járókelők. Köznapi mindahány, képtelenek kilépni saját kis világukból. Mi viszont Másfélék vagyunk, és bár álljak a Fény, beszédpartnereim pedig a Setét oldalán — még mindig sokkalta több közünk van egymáshoz, mint bármelyik egyszerű emberrel.

— A feltételek?

Nem szabad kiütős dámajátékba bonyolódni a Setéttel. Nem szabad engedményeket tenni. És ami még veszélyesebb — adományait elfogadni. Ám a szabályokat csakis azért hozták létre, hogy megszegjék őket.

— Nincsenek.

Még ilyet!

Elnéztem Aliszát, s közben próbáltam a szavaiban rejlő fondorlatot föltárni. Nyilvánvaló volt, hogy Pjotr háborgott a társnője viselkedése miatt — hergelte magát, hisz most legszívesebben tetten ért volna egy Fénypártit holmi bűncselekmény közepette. Ezek szerint tehát a továbbiakban nem kell számolni vele.

De hol lehet a csapda?

— Számomra ez elfogadhatatlan — mondtam megkönnyebbülten, miután észrevettem. — Alisza, kérem, köszönettel veszem az ügy békés rendezését célzó javaslatát. Hajlandó vagyok elfogadni, és ígérem, hogy egy esetlegesen előforduló hasonló szituáció esetén és is elengedek önöknek egy mágikus befolyásolást, amennyiben az nem éri el a hetedik fokozat erősségét.

— Rendben van, Másféle — egyezett bele lazán Alisza. Kezet nyújtott, én pedig önkéntelenül is megszorítottam.

— Tekintsük megkötöttnek a személyes egyezséget!

Éreztem hátamon a bagoly szárnycsapkodását. Egyenest a fülembe hasított bőszült vijjogása. És egy pillanat múlva a madár alakot öltött a homályvilágban.

Alisza egy lépést hátrált, pupillái villámgyorsan függőleges résekké szűkültek. A boszorkány-legény védekező állásba helyezkedett.

— Megkötöttük az egyezséget! — ismételte komoran a boszorkány.

De hát mi történik itt valójában?

Későn értettem meg, hogy Olga jelenlétében nem kellett volna belemennem az egyezségbe. Bár… végül is semmi rettenetes nem történt. Mintha bizony a jelenlétemben még nem kötöttek volna ilyesfajta szerződéseket, nem tettek volna engedményeket, arról már nem is szólva, hogy az Őrség más munkatársai is hányszor belementek már a Setétekkel való együttműködésbe, magát a főnököt is beleértve! Igen, tudom, kellemetlen! Ugyanakkor szükséges is!

Nem az a célunk, hogy megsemmisítsük a Setéteket. Az a célunk, hogy fönntartsuk az egyensúlyt. A Setétek csak akkor tűnnek el, ha az emberek legyőzik magukban a Gonoszt. Vagy pedig mi tűnünk el, ha az embereknek jobban tetszik a Setét, mint a Fény.

— Az egyezményt elfogadtuk — mondtam dühösen a bagolynak. — Nyughass! Csak egy semmiség. Szokványos együttműködés.

Alisza elmosolyodott, és intett a kacsójával. Könyéken ragadta a boszorkánymestert, s azzal visszavonulásba kezdtek. Egy-két pillanat múlva kiléptek a homályból, és már a járdán mendegéltek. Akár egy hétköznapi párocska.

— Mit nyaggatsz? — kérdeztem. — He? A műveleti munka sosem volt meg kompromisszumok nélkül!

— Hibát követtél el.

Olga hangja furcsa volt, egyáltalán nem illett a külsejéhez. Puha, bársonyos, éneklő. A macska-alakváltók beszélnek így, nem pedig holmi madarak.

— Ja. Ezek szerint tudsz beszélni?

— Igen.

— Akkor eddig miért hallgattál?

— Eddig minden rendben volt.

A régi vicc jutott eszembe, így hát elnevettem magam.

— Kijövök a homályból, rendben? Közben pedig elmagyarázhatod, hol hibáztam. A Setétekkel kötött apróbb kompromisszumok… ez biza’ elengedhetetlen része a munkának.

— Nem vagy birtokában ama minősítésnek, mely lehetővé tenné, hogy kompromisszumokat köss.

A világ egyszerre színekkel telítődött. Arra emlékeztetett, mint amikor a videokamerán üzemmódot váltasz, és a „szépiáról” vagy a fekete-fehérről áttérsz normális felvételre. Az analógia egyvalamiben nagyon is igaz volt: a homály, maga a „régi idők mozija”. Réges-régi, amit az emberiség szerencsésen elfelejtett. Így aztán könnyebb is az élete.

A metrólejárat felé indultam, menet közben ráförmedve láthatatlan beszélgetőtársamra:

— Hogy jön ide a minősítés?

— Csupán a magas rangú járőr képes jó előre megítélni egy kompromisszum következményeit. Hogy adott esetben ez egy kétoldalú apróbb engedménynek tekinthető, amely kölcsönösen semlegesül, avagy pedig csapda, melyen többet veszítesz, mint amennyit nyersz.

— Nem hinném, hogy egy hetedik fokozatú beavatkozás olyan nagy bajt okozna.

A mellettem elhaladó pasas csodálkozó pillantást vetett rám. Már épp készültem odaszólni valami olyasmit, hogy „csendes, ártalmatlan dilinyós vagyok” — az efféle alkalmas rá, hogy orvosolja a fölösleges kíváncsiságot —, a pasas azonban már fölgyorsította a lépteit alighanem saját magától is hasonló következtetésre jutott…

— Anton, nem tudod megítélni előre a következményeket. Egy apró kellemetlen helyzetet inadekvát módon reagáltál le. A te kis mágiád végső soron a Setétek beavatkozásához vezetett. Kompromisszumot kötöttél velük. De a legszomorúbb az egészben az, hogy egyáltalán nem volt szükség a mágikus beavatkozásra.

— Igen, igen, elismerem. És akkor most mi van?

A madár hangja egyre élettelibbé kezdett válni, intonációja is árnyaltabb lett.

Vélhetően nagyon hosszú ideig nem gyakorolta magát a beszédben.

— Egyelőre nincs baj. Reménykedjünk, hogy nem is lesz.

— Jelented a főnöknek a történteket?

— Nem. Egyelőre nem. Elvégre társak lennénk a munkában.

Ezzel megmelengette a lelkemet. Ha hibáztam, hát hibáztam — üsse kő, a partneremmel bekövetkezett hirtelen kapcsolatjavulás miatt megérte.

— Köszönöm. Mit tanácsolsz?

— Mindent a lehető legjobban teszel. Kutasd föl a nyomot!

Jobban örültem volna, ha egy kevésbé semmitmondó tanácsot kapok…

— Dologra!

Délután kettő felé a körgyűrűn túl még az egész szürke metróvonallal is végeztem. Meglehet, hitvány egy műveletis vagyok, ámde az nem fordulhatott elő, hogy nem veszem észre azt a nyomot, amit előző nap magam rögzítettem. Itt biztos nem jött föl a leányzó, aki fölött ama pokoli fekete örvény pörgött. Alighanem újból vissza kell térnem a kiindulóponthoz — ahol összefutottunk.

A Kurszkaja állomáson följöttem a metróból, aztán egyenest holmi utcai automatából vettem egy adag salátát műanyag dobozban, hozzá egy pohár kávét. A hamburgerek és virslik látványára a hányinger kerülgetett, még akkor is, ha csupán szimbolikus mennyiségű húsneműt tartalmaztak…

— Kérsz valamit? — kérdeztem láthatatlan útitársnőmet.

— Nem. Köszönöm.

A szállingózó hóesésben aprócska műanyag villával turkáltam a flamóban, hozzá forró kávét hörpöltem. Egy hajléktalan, aki nyilván arra számított, hogy majd sört is veszek és akkor neki jut az üres üveg, egy ideig a közelemben toporgott, aztán lement a metróba melegedni. Más nem foglalkozott velem. Az büfésnő sorra kiszolgálta az éhes embereket, miközben a járókelők arctalan folyama egyre csak áramlott a pályaudvar környékén. Egy könyvesbódénál az eladó unottan, mindenféle lelkesedés nélkül tukmált alkalmi vevőjére valami könyvet. A vevő hezitált.

— Alighanem elhagyott a közérzetem… — morogtam.

— Mert?

— Mindent sötét színben látok. Az emberek mocskok és ostobák, a saláta megfagyott, a cipőm is átázott…

A vállamon ülő jómadár csúfondáros vijjogást hallatott.

— Nem, Anton. Ez nem hangulat dolga. A pokol közellétét érzékeled.

— Nem épp az érzékenységemről híresültem el.

— Na látod, erről van szó.

Szétnéztem. Próbáltam az arcokba mélyedni. Akadt olyan, aki szintén érzékelte. Azok, akik pont az emberek és a Másfélék közt húzódó határon állottak, feszültek és nyomottak voltak. Az okokat nem értették, ezért aztán külsőleg épp ellenkezőleg — nekibátorodtak.

— Setét és Fény… Vajon mi jöhet még, Olga?

— Amit csak el tudsz képzelni. Elodáztad ugyan az áttörést, ellenben amikor majd odavág, a következmények egyszerűen katasztrofálisak lesznek. A visszatartás effektusa.

— A főnök mit sem szólt erről.

— Miért is tette volna? Helyesen cselekedtél. Most legalább van esély.

— Olga, hány éves vagy? — kérdeztem. Emberek közt ez a kérdés akár sértőn is hangozhatott volna. Ám a mi köreinkben az életkort semmi se határolja be különösebben.

— Sok, Anton. Például emlékszem a fölkelésre.

— A forradalomra?

— Ja, a Szenátus téri felkelésre.[5] — A bagoly elkaccantotta magát. Elhallgattam. Meglehet, Olga még a főnöknél is idősebb.

— És milyen rangban vagy, én társnőm?

— Semmilyenben. Minden jogtól megfosztattam.

— Elnézést.

— Semmi gond. Már rég beletörődtem.

A hangja továbbra is vidor maradt, mondhatni csúfondáros. De valami azt súgta: szemernyi beletörődés sincs benne.

— Ha nem veszed tolakodásnak… Miért száműztek ebbe a testbe?

— Nem volt más választásuk. Egy farkas testében sokkalta nehezebb létezni.

— Várjunk csak… — A félbehagyott salátát egy szemetesbe dobtam. A vállamra néztem — a baglyot persze nem láttam, lévén ehhez a homályba kellett volna átmennem. — Ki vagy te? Ha alakváltó, akkor miért a mi oldalunkon állsz? Ha pedig mágus, miért e furcsa büntetés?

— Na ez az, ami már nem tartozik a tárgyhoz, Anton. — Egy pillanatra mintha acélpenge villant volna a hangjában. — De minden azzal kezdődött, hogy kompromisszumot kötöttem a Setétekkel. Egy aprócska kompromisszumot. Olybá tűnt nekem, hogy helyesen számítottam ki a következményeket, ám mégis tévedtem.

Szóval így állunk…

— Hát ezért szólaltál meg? Elhatároztad, hogy óva intesz, ám elkéstél?

Néma csend.

Mintha Olga immáron megbánta volna előbbi őszinteségét.

— Inkább lássunk dologhoz! — mondtam. És ekkor megpittyent zsebemben a telefon.

Larisza volt az. Miért is ne húzna le két műszakot zsinórban?

— Anton, figyelem… Megtaláltuk a leányzód nyomát. A Perovo állomáson.

— Kutyafáját! — csak ennyire futotta tőlem. Az alvóvárosokban dolgozni: kész gyötrelem.

— Igen — helyeselt Larisza. Alighanem műveletisként használhatatlan, ezért csüng a telefonon… De eszes egy lány, meg kell hagyni. — Anton, tűzzél ki Perovóba! A mieinket mind oda vonjuk össze, ráállnak a nyomra. És még valami: észlelték arrafelé a Nappali Őrséget is.

— Értettem — azzal kinyomtam a telefont.

Semmit sem értettem. Lehetséges volna, hogy a Setétek máris mindent tudnak? És egyre csak a pokol áttörését szomjazzák? Ezek szerint engem se véletlenül állítottak volna meg…

Badarság. Egy Moszkvában esedékes katasztrófa nem érdeke a Setétnek. Ám az is igaz, hogy a förgeteget nem fogják megállítani: számukra az ilyesmi egyszerűen természetellenes.

Végül is hanyagoltam a metrót. Fogtam egy kocsit, ami ha nem is nagy mértékben, de mégiscsak csökkentette az időveszteséget. A sofőr mellé ültem — napbarnított, ferde orrú, negyvenes, értelmiségi kinézetű férfi. A kocsi újnak tetszett, és maga a sofőr is azt a benyomást keltette, mint akinek jól szalad a szekere. Különös, hogy fuvarozásra adja a fejét egy kis mellékesért.

Perovó. Hatalmas kerület. Emberek tömkelege. Fény és Setét — egy csomóba gabalyodva. Ráadásképp néhány üzemépület, melyek aztán Setét és Fényes pöttyökkel szórják meg környezetüket. Ilyen terepen dolgozni — akárha homokszemet keresnénk egy zsúfolt diszkó padlóján, villogó stroboszkópok közepette…

Momentán kevés hasznomat vehetni, egész pontosan — a semminél is kevesebbet. De ha egyszer parancsba adták, hogy oda kell utazni — hát akkor muszáj menni. Talán a célszemély beazonosításához kellek.

— Pedig azt hittem valamiért, hogy szerencsénk lesz — suttogtam, miközben elnéztem az alánk szaladó úttestet. Elhagytuk a Loszinij-szigetet — kellemetlen egy hely —, ott szoktak tivornyára összejárni a Setétek. Ilyenkor aztán nem igazán ügyelnek a hétköznapi emberek jogaira. Egy évben öt éjszakán át kénytelenek vagyunk mindent eltűrni. Vagy legalábbis majdnem mindent.

— Én is úgy gondoltam… — suttogta Olga.

— Kevés vagyok én ahhoz, hogy a műveletisekkel mérkőzzem — csóváltam a fejem.

A sofőr sanda pillantást vetett rám. Alku nélkül belementem az általa mondott árba, meg aztán nagyjából még útba is esett neki a cél. Ám egy magában beszélő ember mondhatni kellemetlen asszociációkat kelt.

— Elszúrtam valamit… — közöltem sóhajtva a vezetővel. — Pontosabban: rosszul teljesítettem. Azt hittem, hogy ma aztán majd kiköszörülöm a csorbát, de nélkülem is boldogultak.

— Ezért sietsz? — kíváncsiskodott a sofőr. Nem nézett ki különösebben beszédesnek, ám a szavaim fölkeltették érdeklődését.

— Utasítottak, hogy menjek oda — bólintottam rá.

Érdekes, miféle alaknak gondolhat engem?

— És mivel foglalkozol?

— Programozok — válaszoltam. Mellesleg még igazat is mondtam.

— Fantasztikus — jegyezte meg a sofőr hümmögve. Ugyan mi ebben a fantasztikus? — És megélsz belőle?

Fölösleges kérdés volt, már csak azért is, mert most se metróval mentem. De azért feleltem:

— Elvagyogatok.

— Nem ok nélkül kérdeztem ám — közölte váratlanul a sofőr. — A cégemtől épp elmenőben van a rendszergazda…

„A cégemtől…” Nézzenek oda.

— Személy szerint a sors kezét látom ebben. Fölvettem egy utast, és erre kiderül, hogy programozó. Mintha csak erre lettünk volna kárhoztatva.

Elnevette magát, mintha tompítani szerette volna túlságosan is magabiztos szavai élét.

— Volt már dolga helyi hálózatokkal is?

— Igen.

— Félszáz gépből álló hálózat. Rendszertámogatás kéne. Jól megfizetjük.

Akaratlanul is elmosolyodtam. Nagyon baba ügy. Helyi háló. Tekintélyes fizetés. És senki se kényszerít arra, hogy éjszakánként vámpírokat hajkurássz, vért igyál, meg nyomok után szaglássz a fagyos utcákon…

— Adjak névjegyet? — egyik kezével már nyúlt is ügyesen a zakója zsebébe. — Gondolja meg.

— Nem, köszönöm. Sajnos az én munkahelyemről nem lehet csak úgy lelépni.

— Csak tán nem a KGB? — a sofőr elkomorodott.

— Még annál is komolyabb — válaszoltam. — Jóval komolyabb. De hasonló.

— Eg-gen… — A sofőr elhallgatott. — Kár. Én meg már azt hittem, hogy égi jel. Hiszel a végzetben?

Könnyedén és fesztelenül váltott tegeződősre. Kedvemre való figura.

— Nem.

— Miért? — A sofőr őszintén csodálkozott, mintha eddig kizárólag fatalistákkal lett volna dolga.

— A végzet nem létezik. Bebizonyították.

— Ugyan kik?

— A munkahelyemen.

Elnevette magát.

— Na ezt aztán jól megkaptam. Akkor hát nincs mit tenni… ezek szerint nem a sors tehet róla! Hol tegyelek ki?

Már a Zeljonij sugárúton hajtottunk.

Kémlelni kezdtem kifelé, miközben a hétköznapi valóság síkjából átmentem a homályba. Semmi érdemlegeset nem láttam, nem volt meg hozzá az adottságom. Inkább csak éreztem. A szürke derengésben egy regimentre való halovány fénypont pislákolt. Majdhogynem az egész iroda összegyűlt…

— Ott jó lesz…

Most, hogy a köznapi valóságban voltam, nem láthattam a kollégákat. A szürke városi havon haladtam egy hóbuckákkal teli parkosított tér felé, amely a lakóházak és a sugárút között feküdt. Ritkás fagyott facsemeték, néhány lépésnyom a hóban — kisgyerekek hancúrozhattak errefelé, vagy egy részeg vágott át toronyiránt.

— Integess a kezeddel, észrevettek — tanácsolta Olga.

Hallgattam rá, és követtem a tanácsát. Hadd higgyék, megvan a képességem, hogy simán átlássak egyik valóságból a másikba.

— Értekezlet — mondta viccelődve Olga. — Röpgyűlés…

Körülnéztem, inkább csak a rend kedvéért, majd előhívtam a homályt és beléptem.

És tényleg — az egész iroda. Az egész moszkvai részleg.

Középütt Borisz Ignatyjevics állott. Lengén öltözve: öltöny, egy könnyű kis prémsapka, de valamiért sálat is viselt. Elképzeltem, miképp kászálódott ki a BMW-jéből, testőrsége szoros gyűrűjében.

Mellette álltak a műveletisek. Igor és Garik — na ők azok, akik kapásból elmennének az akciófilmek szerepeiben. Arcvonásaikat mintha baltával faragták volna, plusz szögletes vállak, a képük pedig kifürkészhetetlenül bárgyú. Ránézésre is látni a történetüket: az általános iskola, egy szakiskola meg a különleges alakulat. És Igor vonatkozásában ez így is van. Garik két felsőfokú végzettséggel bír. A külső hasonlatosság és a majdnem teljesen azonos viselkedés mellett az úgymond beltartalmi eltérés abszolúte szembeszökő. Ilja hozzájuk képest rafinált értelmiséginek tűnhet, de aligha kéne bárkinek is bedőlni a vékonykeretes szemüvegnek, a magas homloknak és a naiv tekintetnek. Szemjon ugyancsak extrém jelenségnek tűnt: alacsony, köpcös, ravaszkás tekintettel, valami szakadt széldzsekiszerűségben. Egy vidéki, aki föllátogatott a kies Moszkva-citybe. Ráadásul mintha a hatvanas évekből szalasztották volna, az élenjáró „Lenini Léptek” kolhozból. Abszolút ellentétek. Viszont Ilját és Szemjont pompás napbarnítottságuk és levert arckifejezésük rokonította egymással. Sri Lankáról füttyentették vissza őket, szabadságuk kellős közepéről, és valahogy nem igazán repestek a téli Moszkvától. Ignát, Danyila és Farid nem volt jelen, noha éreztem mindhármuk friss nyomát. Ellenben pont a főnök háta mögött ott állt Mackó és Tigrincs — mintha egyáltalán nem is álcázták volna magukat, valamiért mégsem lehetett őket kapásból észrevenni. Amint megláttam ezt a párost, kezdtem komiszul érezni magam. Nem egyszerűen harcosok. Nagyon jó harcosok. Semmiségekért nem ráncigálják ide őket.

És a hivataliak is szép számmal jelen voltak.

Az elemző részleg, mind az öten. A tudományos kutatócsoport — mindannyian, Olját kivéve, ám ezen nincs is mit csodálkozni, elvégre még csak tizenhárom éves. Csupán a dokumentáló csoport hiányzott.

— Szevasztok! — mondtam.

Némelyek biccentettek, mások elmosolyodtak. Világos lett számomra, most nem én leszek a főszereplő. Borisz Ignatyjevics intett, hogy lépjek közelebb, majd pedig folytatta a színrelépésem okán félbeszakadt mondandóját:

— Ez nem áll érdekünkben. És ennek csak örülök. Semmiféle segítségre sem számíthatunk… és ez így van jól, így egészséges…

Világos. A Nappali Őrségről van szó.

— A leányzót akadálytalanul kereshetjük, és Danyila meg Farid már közel járnak a sikerhez. Úgy vélem, kb. 5-6 perere van még szükségük. Ennek ellenére mégis ultimátumot intéztek hozzánk.

Elkaptam Tigrincs tekintetét. Ej, de rosszul mosolyog a leány… bizony, leány. Tigrincs ugyanis nőnemű, ámde valahogy nem ragadt rá végérvényesen a Tigrislány gúnynév.

Valahogy nem igazán kedvelik műveletiseink az olyasfajta szavakat, mint teszem azt: „ultimátum”!

— A fekete mágus nem közülünk való — a főnök minden egybegyűltre unott pillantást vetett. — Világos? Meg kell találnunk, hogy hatástalaníthassuk a förgeteget. Ám ezek után átadjuk a mágust a Setéteknek.

— Átadjuk? — pontosította kíváncsisággal a hangjában Ilja.

A főnök egy pillanatig eltöprengett.

— Igaz, helyénvaló a pontosítás. Nem semmisítjük meg és nem akadályozzuk meg a Setétekkel való érintkezésében. S ahogy én látom, ők sem ismerik.

A műveletisek arckifejezése rohamosan elsavanyodott. Egy akármilyen fekete mágus megjelenése az ellenőrzés alatt tartott területen — csak fejfájást okoz. Még akkor is, ha regisztrálva vagyon és tartja magát a megállapodáshoz. Ám egy ekkora erejű mágus…

— Jobban örülnék a helyzet másirányú alakulásának — szólt bársonyosan Tigrincs. — Borisz Ignatyjevics, a munkafolyamat során előállhatnak szándékunktól független helyzetek is…

— Attól tartok, nem engedhetjük meg az effajta helyzetek előállását — zárta rövidre a főnök. Mellesleg, mindig is szimpatizált Tigrinccsel, még ha az nem is jelentett különösebb hátszelet számára. Ám a lány rögtön leeresztett.

Én is leeresztettem.

— Nos, összességében ennyi… — A főnök rámnézett. — Jó, hogy jöttél, Anton. Pont a jelenlétedben akartam mondani…

Akaratlanul is megfeszültem.

— Avatottan cselekedtél tegnap. Igen, valójában a vámpírok fölkutatását csakis ellenőrzésképp bíztam rád. És nem csupán műveleti minőségedben szándékoztalak ellenőrizni… már régóta komplikált szituációban leledzel, Anton… Jóval nehezebben veszed rá magad egy vámpír megölésére, mint akármelyikünk.

— Rosszul gondolja ezt, főnök — mondtam.

— Örülök, hogy tévedtem. Fogadd nevemben az egész Éjszakai Őrség háláját. Elpusztítottál egy vámpírt, rögzítetted a vámpírcsaj nyomát. Méghozzá nagyon pontosan. Továbbra sincs elég tapasztalatod a nyomozati munka terén. Viszont rögzíteni tudod az információt. Ezzel a leányzóval is valami hasonló állhatott elő. A helyzet mondhatni fölöttébb szokatlan volt, ám te humánusan döntöttél — és ezzel időt nyertél… És aurájának lenyomata remekre sikeredett. Már az első percben tudtam, hogy merrefelé érdemes keresnünk.

És ekkor elfogott a félelem. Senki se mosolygott, nem is kacarásztak, iróniának nyoma se volt a tekintetükben. És mégis úgy éreztem magam, mint akit nyilvánosan megköpdöstek. A fehér bagoly, akit senki se látott, megrezzent a vállamon. Beszívtam a homály levegőjét: hűvös, íztelen, semmilyen egy levegő. Megkérdeztem:

— Borisz Ignatyjevics, mégis mi indokolta, hogy a metró-körgyűrűre küldjenek? Ha már az elején tudta, melyik körzetben keressük?

— Én is tévedhetek — felelt árnyalatnyi csodálkozással hangjában a főnök. — Megint csak… értsd meg, hogy a nyomozati munka során nem kell magától értetődően a rangban fölötted álló, mérvadóbbnak tekinthető véleményére hagyatkozni. Egyetlen katona is megnyerheti az ütközetet, ha tudja, hogy egyedül maradt a csatamezőn.

— De hisz nem voltam egyedül — mondtam halkan. — És a társnőm számára ez a feladat fölöttébb fontos, ezt maga sokkal jobban tudja nálam. Azzal, hogy a nyilvánvalóan üres körzetek ellenőrzésére küldött bennünket, esélyt sem adott neki a rehabilitáció kivívására…

A főnök arca mintha kőből lenne, semmit se lehet leolvasni róla, hacsak ő maga nem akarja.

És mégis úgy tűnt nekem, hogy célba találtam.

— A feladatotok egyelőre még nem ért véget — felelte. — Anton, Olga… még hátravan a vámpírcsaj, akit harcképtelenné kell tenni. És ebben senkinek sincs joga megzavarni bennünket: megszegte a megállapodást. Ott van még a fiúcska, aki a normális szintet meghaladó ellenállást tanúsított a mágiával szemben. Meg kell találni, hogy a Fény oldalára téríthessük. Munkára!

— És ez a leányzó?

— Már lokalizáltuk. A förgeteget most már a szakértők próbálják meg hatástalanítani. Ha sehogy sem sikerül, és bizony alighanem ez lesz, akkor kiderítjük, hogy ki terhelte rá az átkot. Ignát, ez a te feladatod!

Megfordultam — és tényleg, Ignát már ott állt közöttünk. Magas, daliás szőke szépfiú, Apolló alakjával és egy filmsztár arcvonásaival. Nesztelenül mozgott, noha a szokványos valóságban ez se mentette meg a női nem részéről felé megnyilvánuló kitüntető figyelemtől.

Az abszolút fölösleges figyelemtől.

— Ez nem az én reszortom — mondta komoran Ignát. — Hogy úgy mondjam: nem igazán csípem az effélét!

— Hogy kivel hálj, azt majd munkaidőn kívül fogod eldönteni — zárta le a főnök. — Ám amíg munka van, én döntök helyetted. Még arról is, hogy mikor menj szükségre.

Ignát megvonta a vállát. Rám nézett, mintha együttérzésre várna, aztán az orra alá dörmögte:

— Ez diszkrimináció…

— Nem az Államokban vagy — ismételte a főnök, és a hangja vészjóslóan udvariassá vált. — Ha úgy tetszik, igenis diszkrimináció. A legmegfelelőbb munkaerő fölhasználása, személyes vonzódásainak figyelmen kívül hagyásával.

— Nem lehetne ezt a feladatot rám bízni? — kérdezte halkan Garik.

A feszült légkör menten elillant. Az, hogy Garik hihetetlen balszerencsés a szerelem dolgában, senki előtt nem volt titok. Volt, aki elnevette magát.

— Igor, Garik, folytatjátok a vámpírcsaj fölkutatását — akár olybá is tűnhetett, hogy a főnök komolyan vette az ajánlatot. — Vérre van szüksége. Az utolsó pillanatban állították meg, mostanra már majd megőrül az éhségtől és a gerjedelemtől. Bármelyik pillanatban lehet újabb áldozatokra számítani. Anton, Olgával együtt keressétek meg a srácot.

Világos.

Megint csak a lehető legüresebb és legkevésbé fontos feladat.

A városban mindeközben érik a pokol áttörése, a városban ott lófrál egy fiatal, vad, éhes vámpírcsaj! És nekem a kiscsávót kell fölkutatnom, aki úgymond potenciálisan erős mágikus képességekkel bír…

— Engedélyt kérek a feladat teljesítésére — mondtam.

— Hogyne, persze — A főnök figyelmen kívül hagyta csendben megtett diplomáciai lépésemet. — Teljesítsétek!

Megfordultam, és tiltakozásomat nyomatékosítandó kiléptem a homályból. A világ megrezzent, színekkel és hangokkal telítődött. Most aztán ott lebzseltem mint egy hülyegyerek, a terecske közepén. Egy kívülálló szemlélő számára ez elég durvának tűnhetett. A nyomok hiányáról nem is szólva… ott álltam egy hóbuckában, körös-körül pedig az érintetlen szűzhó.

Így születnek aztán a mítoszok. A vigyázatlanságunk okán, idegtépő viselkedésünk nyomán, rosszul sikerült tréfák és szemfényvesztő gesztusok következtében.

— Nincs semmi baj — mondtam és azzal akadályt nem ismerve elindultam a sugárút felé.

— Köszönöm… — súgták halkan és gyöngéden a fülembe.

— Ugyan miért, Olguska?

— Hogy megemlékeztél rólam.

— Tényleg olyan fontos jól teljesítened ezt a feladatot?

— Nagyon — felelte némi szünet után a madár.

— Akkor nagyon fogunk iparkodni.

A hóbuckákon meg valamiféle köveken keresztülbukdácsolva — gleccser járt erre, vagy valaki sziklakertesdit játszott —, végre kijutottam a sugárútra.

— Van konyakod? — kérdezte Olga.

— Konyak, hogy mi?… Van.

— Jóféle?

— Nem is szokott az rossz lenni. Már ha konyak.

A bagoly prüszkölt egyet.

— Legyen oly szíves, és hívja meg a hölgyet konyakos kávéra.

Elképzeltem magamban a baglyot, ahogy egy tálkából konyakot iszik, és majdnem fölnevettem.

— Örömmel. Menjünk taxival?

— Maga viccel, szépfiú! — riposztozott nyomban Olga.

Tehát így állunk. Vajon mikor zárhatták a madártestbe? Vagy ez nem akadályozza meg abban, hogy könyveket olvasson?

— Létezik egy mókaszerkezet, amit úgy hívnak, hogy tévé — súgta a madár.

Setét és Fény! Meg voltam győződve arról, hogy a gondolataim megbízható elszigeteltségben leledzenek!

— A hétköznapi telepátiát kiválóan helyettesíti az élettapasztalat, egy igencsak nagy élettapasztalat… — folytatta pajkosan Olga. — Anton kérlek, bizony mondom néked, gondolatid rejtve maradnak előttem. És ha ez még nem volna elég, hát ráadásképp még társak is vagyunk.

— De hát én egyáltalán… — Megadón intettem a kezemmel. Buta dolog tagadni a nyilvánvalót. — És mi van a sráccal? Vagy akkor most magasról teszünk erre a feladatra? Elég komolytalan…

— Nagyon is komoly! — felelte fölháborodottan Olga. — Anton… a főnök beismerte, hogy inkorrekt volt. És ezt némi kedvezménnyel tette jóvá, amit nem kéne kihagyni. A vámpírcsaj a kisfiúra nyomul, érted? Számára olyan, akár egy meg nem ízlelt szendvics, amit egyenest a szájából rántottak ki. És a fiú pórázon van. A vámpírcsaj most képes arra, hogy a város bármely sarkából a búvóhelyére csalogassa. És ez előny a számunkra. Nem szükséges behatolni a tigris után a dzsungelbe, ha egyszer ki lehet kötni egy kecskegidát a tisztásra.

— Moszkvában annyi kecskegidát…

— Ez a fiúcska most… pórázon van. A vámpírcsaj pedig tapasztalatlan. Nehezebb kapcsolatot teremtenie egy új áldozattal, mint magához vonni a régit. Nekem elhiheted.

Megrezzentem, elhessentvén egy ostoba gyanúsítgatást. Föltartottam a kezem, hogy kocsit fogjak, és így szóltam keserűn:

— Elhiszem. Hiszem… most és mindörökké.

4. FEJEZET

A BAGOLY kilépett a homályból, alighogy átléptem lakásom küszöbét. Fölröppent — mindeközben egy pillanatra éreztem karmainak enyhe szúrását — és a hűtőnek tartott.

— Netán eszkábáljak össze egy tyúkülőkét? — kérdeztem az ajtó bezárása közben.

Most először láttam, miképp beszél Olga. A csőre rángott, szemmel láthatóan meg kellett erőltetnie magát, hogy kipréselje magából a szavakat. Őszintén szólva, akkor sem értem, miképp képes beszédre egy madár. Ráadásul ennyire emberi hangon.

— Hagyjad, mert a végén még tojásokat rakok itt neked.

Alighanem ez volt a vicc helye.

— Ha megbántottalak, elnézést — figyelmeztettem minden eshetőségre fölkészülten. — Én is igyekszem levetkezni esetlenségemet.

— Értem én. Minden rendben.

Befúrtam magam a hűtőbe, minek eredményeképp találtam benne némi harapnivalót. Sajt, felvágott, savanyúság… Érdekes lenne tudni, miképp passzol a negyvenéves konyak a sós-vizes uborkával? Minden bizonnyal kölcsönösen zavart keltenének egymásban. Akárcsak Olga meg én.

Sajtot és felvágottat vettem elő.

— Citrom, sajna, nincs. — Tudatában voltam a készülődés abszurd voltának, mindazonáltal… — Viszont a konyak megjárja.

A bagoly hallgatott.

A bárszekrénynek kinevezett asztalfiókból elővarázsoltam egy üveg Kutuzov konyakot.

— Volt már szerencséd hozzá?

— Mármint a nevezetes „válaszunk a Napóleon konyakra” című itókához? — a bagoly elkaccantotta magát. — Nem, még nem kóstoltam.

A helyzet abszurditása egyre nőtt. Kiöblítettem két konyakospoharat, majd az asztalra állítottam őket. Kétkedéssel tekintettem a fehér tollcsomóra. A rövid, görbe csőrre.

— Nem tudsz majd inni a pohárból. Hozzak talán egy tálacskát?

— Fordulj el!

Engedelmeskedtem. A hátam mögött szárnyak zaja hallatszott. Aztán egy könnyed, kellemetlen sziszegés, ami leginkább egy fölriasztott kígyóra emlékeztetett, vagy a tartályból szivárgó gáz hangjára.

— Olga, bocsáss meg, de… — megfordultam.

A bagoly már sehol se volt.

Igen, valami effélére számítottam. Reménykedtem, hogy legalább olykor megengedtetik néki, hogy emberi alakot öltsön. És fejben meg is rajzoltam Olga portréját — a madártest börtönébe zárt nőét, aki még emlékszik a dekabristák[6] 1825-ös felkelésére. Valamiért Lopuhina hercegkisasszony ködlött föl előttem, aki megszökött a bálról. Csak valamivel idősebb, komolyabb, bölcsességgel a szemében, lefogyva…

Ezzel szemben a hokedlin egy fiatal, külsőre egészen fiatal nő ült. Lehetett úgy huszonöt éves. Rövidre nyírt, fiús hajjal, piszkos orcákkal, akárha tűzvészből menekült volna. Szép, arcvonásai arisztokratikusan finomak. De ez a kormosság… meg a durva, rút hajviselet…

A ruhája pedig végképp betett nekem.

Piszkos katonanadrág, a negyvenes évekből visszamaradva, kigombolt pufajka, alatta pedig egy kosztól szürke gimnasztyorka. Mezítláb.

— Tetszem? — kérdezte a nő.

— Mindenek ellenére igen — feleltem. — Fény és Setét… de hát miért nézel ki így?

— Utoljára ötvenöt évvel ezelőtt öltöttem emberi alakot.

Bólintottam:

— Értem. A háború idején vetettek be?

— Engem minden egyes háborúban bevetnek. — Olga kedvesen elmosolyodott. — A komoly háborúk idején. A közbülső időkben tilos emberi alakot öltenem.

— Most nincs is háború.

— Ezek szerint lesz.

Ezúttal nem mosolygott. Megálltam, hogy átkot szórjak, csupán bajelhárító mozdulatot tettem.

— Lezuhanyzol?

— Örömmel.

— Női ruhám nincs… megfelel egy farmer meg egy ing?

Bólintott. Ügyetlenül fölkászálódott — közben komikusan csapkodott a kezével —, majd hitetlenkedve ránézett csupasz lábára. És elindult a fürdőszoba felé, mintha nem először zuhanyozna nálam.

A hálószobába vetettem magam. Aligha maradt sok ideje.

A farmer régi, viszont egy számmal kisebb, mint amit most hordok. De így is nagy lesz rá… Ing? Nem, inkább egy vékony pulcsi. Fehérnemű — izé… Háromszor is izé.

— Anton!

Összekapkodtam egy kupacba a ruhákat meg egy tiszta törülközőt, s azzal rohantam vissza. A fürdőszoba ajtaja nyitva volt.

— Miféle csapok ezek?

— Importáru, gömbelvűek… mindjárt…

Beléptem. Olga a kádban állt, háttal nekem, mezítelenül, miközben elgondolkodón jobbra-balra forgatta a csap fogantyúját.

— Fölfelé — mondtam. — Ha fölhúzod, azzal szabályozhatod a víznyomást. Balra: hideg víz jön, jobbra: meleg.

— Világos. Köszönöm.

Egyáltalán nem szégyellte magát előttem. Ami érthető is volt, ha figyelembe vesszük a korát és rangját — még ha a múlté is az a rang…

Én viszont zavarba jöttem. És ettől aztán cinikus lettem.

— Ehun a rongyok, amiket fölvehetsz. Talán akad kedvedre való. Már ha egyáltalán szükséges.

— Köszönöm, Anton… — Olga rám nézett. — Ne is törődj vele. Nyolcvan évet töltöttem madártestben. Nagy részét álomba merülten. De akkor is elég volt.

Mélyen ülő, igéző szemei voltak. Veszélyes szemek.

— Többé már nem tekintem magam sem embernek, sem Másfélének, sem nőnek. Mellesleg bagolynak sem. Nos… gonosz, öreg, nemtelen hülye vagyok, aki olykor képes a beszédre.

A zuhanyból ömleni kezdett a víz. Olga lassan fölemelte a karjait, élvezettel fordult meg a sűrű vízsugarak alatt.

— Nekem most jóval fontosabb, hogy lemossam a kormot, mint hogy zavarba hozzak egy szimpatikus ifjút…

Anélkül, hogy szóváltásba keveredtünk volna, lenyeltem az „ifjút”, azzal kiléptem a fürdőszobából. Egyre csak csóváltam a fejem, majd fogtam a konyakosüveget és kinyitottam.

Mindenesetre egyvalami biztos: hogy nem alakváltó. Egy alakváltó nem őrizte volna meg testén a ruháját. Olga — mágus. Mágus, nő, kora mintegy kétszáz év, nyolcvan esztendeje a testétől való megfosztatásra ítéltetett, a rehabilitálás reménye megvan, a hatalmi kölcsönhatások szakértője, utoljára körülbelül 55 éve állott munkába…

Elég adat ahhoz, hogy utánanézzek a számítógépes adatbázisban. A teljes fileokhoz nincs hozzáférésem, nem vagyok azon a szinten. De szerencsémre a felsővezetés nem is sejti, mennyi infó nyerhető egy közvetett lekérdezésből.

Na persze ha valóban szeretném kideríteni Olga személyazonosságát.

Kitöltöttem a konyakot, aztán nekiálltam várakozni. Olga vagy öt perc múltán lépet ki a fürdőszobából, menet közben szárítgatta haját a törülközővel. A farmeromat és a, pulóveremet viselte.

Nem mondhatni, hogy teljességgel átalakult… de mindenesetre jóval szimpatikusabbnak tűnt.

— Köszönöm, Anton. Nem is képzeled, micsoda élvezet ez…

— El tudom képzelni.

— Az kevés. A szag, Anton, az égett szag… Már majdnem megszoktam fél évszázad alatt — Olga ügyetlenül a hokedlira ereszkedett. Fölsóhajtott: — Nem épp szerencsés helyzet, de momentán örülök a válsághelyzetnek. Még ha nem is kegyelmeznek meg, de legalább lehetőségem van a mosakodásra…

— Maradhatsz ebben az alakban, Olga. Megyek és veszek. valami rendes ruhát.

Olga összegyűrte a törülközőt és az ablakpárkányra dobta. Fölsóhajtott:

— Lehet, hogy a következő mosakodást már meg sem érem. Akárcsak azt, hogy konyakot igyam… Egészségedre, Anton!

— A tiédre!

A konyak jóféle volt. Élvezettel ízlelgettem, dacára a fejemben zsongó káosznak. Olga egyhajtásra kiitta, fintorgott egyet, ám udvariasan közölte:

— Nem rossz.

— Miért nem engedi a főnök, hogy normális alakot ölts?

— Nem áll hatalmában.

Világos. Ezek szerint nem a területi irodának tudható be a büntetése, hanem felsőbb szinten rendelkeznek felőle.

— Azt kívánom, hogy járj szerencsével, Olga. Hogy ne kövess el… meggyőződésem, hogy rég megváltottad bűnödet.

A nő megvonta vállát.

— Én is szeretném hinni. Tudatában vagyok, hogy könnyen váltok ki együttérzést, mindazonáltal a büntetés igazságos. Egyébként meg… fordítsuk komolyra a szót!

— Ám legyen!

Olga hozzám hajolt az asztal fölött. Súgása titokzatosan hangzott:

— Őszintén megmondom: beleuntam. Kötélidegeim vannak, de így nem lehet élni. Egyetlen esélyem, hogy olyan fontosságú küldetést vigyek sikerre, ami után a vezetőségnek nem marad más választása, mint hogy megkegyelmezzenek.

— Hol terem efféle küldetés?

— Már meg is van. És három szakaszból áll. A kissrácot megvédelmezzük, és a Fény oldalára zsuppoljuk. A vámpírcsajt megsemmisítjük.

A hangjából határozottságot lehetett kiérezni, és egyszeriben hinni kezdtem Olgának. Megvédelmezzük és megsemmisítjük. Különösebb fönnakadások nélkül.

— Ámde mindez apróság, Anton. Egy ilyesfajta akció téged magasabbra emel, de engem nem ment meg. A lényeg: az a leányzó a fekete förgeteggel.

— Már rajta vannak, Olga. Engem… bennünket pedig félreállítottak.

— Nem gond. Úgysem boldogulnak.

— Tényleg? — kérdeztem ironikusan.

— Nem boldogulnak. Borisz Ignatyjevics nagyerejű mágus. Ámde más területeken tud igazándiból érvényesülni. — Olga gunyorosan hunyorított. — Én pedig egész életemben a pokol áttöréseivel foglalkoztam.

— Szóval ezért a harc! — villant be végre.

— Hát persze. Békeidőben a gyűlölet nem vet ekkora hullámokat. Az a rohadék Adolf… sok híve volt, de már az első háborús év alatt fölperzselték volna. Egész Németországgal egyetemben. Sztálin helyzete más volt, iszonyú sokan istenítették… az hatásos pajzs. Anton, én csak egy egyszerű orosz nő vagyok… — egy pillanatra fölvillanó mosolya elárulta Olga viszonyulását saját „egyszerűségéhez” —, az előző háború alatt egyvégtében azzal foglalkoztam, hogy tulajdon országom ellenségeit igyekeztem óvni a megátkozástól. Már csak ezért is kegyelmet érdemelnék. Elhiszed?

— Elhiszem. — Olybá tűnt nekem, hogy becsípett.

— Rohadt egy munka… mindannyiunknak az emberi, természet ellenében kell hatnunk, de olyan messzire kell elmennünk… Nos hát, Anton: nem fognak boldogulni. Én viszont megpróbálhatom. Noha én se vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy sikerülhet.

— Olga, ha mindez ennyire komoly, raportra kell menned…

A nő a fejét rázta, félresimította nedves haját:

— Nem tudok. Tilos bárkivel is érintkeznem, kivéve Borisz Ignatyjevicset és a feladat során mellém rendelt társamat. Neki már mindent elmondtam. Most már csak az maradt hátra, hogy várjak. És reménykedhetem, hogy majd boldogulok… a legutolsó pillanatban.

— És a főnök ezt nem érti?

— Úgy gondolom, hogy épp ellenkezőleg: igencsak érti.

— Szóval ez a helyzet… — suttogtam.

— Szeretők voltunk. Nagyon hosszú ideig. Sőt mi több… barátok, ami ritkábban fordul elő… Nos, Anton. Ma megoldjuk a fiúcska kontra begőzölt vámpírcsaj kérdését. Holnap várunk. Megvárjuk a pokol áttörését. Egyetértesz?

— Még át kell gondolnom, Olga.

— Nagyszerű. Gondolkodj! Most viszont ideje mennem. Fordulj el…

Elkéstem. Alighanem Olga maga is hibás volt ebben. Rosszul számította ki, mennyi időt engedélyeztek neki.

És tényleg undorító látvány következett. Olga remegni kezdett, ívként meghajolt. A testén hullám szaladt végig: a csontjai meggörbültek, akárha gumiból lettek volna. A bőre megrepedt, föltárván vérző izomzatát. Szempillantás alatt a nő egy összegyűrt húscsomóvá alakult, formátlan gömbbé. És ez a gömb egyre csak zsugorodott, zsugorodott, miközben puha fehér tollak nőtték be…

A hóbagoly félig madár, félig emberi vijjogást hallatva röppent föl a hokedliről. Szokott helyére telepedett, a hűtő tetejére.

— Az ördögbe! — kiáltottam, megfeledkezvén minden szabályról és utasításról. — Olga!

— Tetszik? — a nő hangja fuldoklón, fájdalomtól eltorzultan hangzott.

— Miért? Miért pont így?

— Ez a büntetés része, Anton.

Kinyújtottam a kezem, megérintettem kitárt, reszkető szárnyát.

— Olga, egyetértek veled.

— Akkor hát munkára, Anton.

Bólintottam, majd kimentem az előszobába. Kitártam a felszerelést tartalmazó szekrény ajtaját, átléptem a homályba — különben semmit se látni, csak ruhákat meg régi lim-lomot.

Egy könnyű kis test ereszkedett a vállamra.

— Mid van?

— Az ónixamulettet lemerítettem. Föl tudod tölteni?

— Nem. Majdnem minden erőmtől megfosztottak. Csak annyi maradt, ami feltétlenül szükséges a pokol semlegesítéséhez. És az emlékezet, Anton… egyelőre megvan még az emlékezetem… Mivel készülsz megölni a vámpírcsajt?

— Nincs nyilvántartásba véve — mondtam. — Csakis népi alkalmatosságokkal.

A bagoly kacagó vijjogást hallatott.

— A nyárfakarót még mindig használják?

— Nekem nincs belőle.

— Értem. A barátaid miatt?

— Igen. Nem szeretném, ha mindannyiszor összerezzennének, amikor csak átlépik a küszöbömet.

— Akkor mid van?

A téglák közé vésett üregből előhúztam egy pisztolyt. A bagolyra sandítottam — Olga figyelmesen tanulmányozta a fegyvert.

— Ezüst? Nagy fájdalmat okoz a vámpírnak, de nem halálos.

— Robbanógolyókkal van töltve. — Kipattintottam a Desert Eagle-ből a tölténytárat. — Ezüst robbanógolyók. 0,44-es kaliber. Három találat úgy megspékeli, hogy tehetetlenné válik.

— És aztán?

— Népi alkalmatossággal.

— Nem hiszek a technikában — felelt kétkedőn Olga. — Láttam, hogy rántotta helyre magát egy alakváltó, miután cafatokra tépte az ágyúlövedék.

— És gyorsan ment.

— Három teljes nap kellett hozzá.

— És én szerinted miről beszélek?

— Rendben, Anton. Ha megbízol a saját erőidben…

Elégedetlen maradt, amit nagyon is értettem. De nem vagyok műveletis. Törzskari beosztott vagyok, akire most épp terepmunkát bíztak.

— Minden rendben lesz — nyugtattam. — Hidd el! Inkább összpontosítsunk a csalétekre!

— Gyerünk!

— Hát itt zajlott le az egész — közöltem Olgával. A kapualjban álltunk. Magától értetődően a homályban.

Néha járókelők mentek el mellettünk — vicces volt, ahogy kerülgettek, pedig hát láthatatlan voltam.

— Itt ölted meg a vámpírt. — Olga hangszíne a végletekig hivatalosan csengett. — Nos, értem, ifjú barátom… Rosszul takarítottad el a szemetet… egyébként ez most mellékes…

Ahogy elnéztem, nyomát se láttam a néhai vámpírnak. De nem álltam le vitatkozni.

— Itt állt a vámpírcsaj… itt valamivel megütötted… nem, leöntötted vodkával… — Olga halkan fölnevetett. — Elment… A műveletiseink meg abszolúte elvesztették rajta a fogást. Ez a nyom mindmostanáig élesen kivehető!

— Átváltozott — válaszoltam komoran.

— Denevérré?

— Igen. Garik azt mondta, hogy az utolsó pillanatban sikerült neki.

— Kár. A vámpírcsaj erősebb annál, mint amit reméltem.

— Elvégre teljesen vad. Élővért ivott és gyilkolt is. Jártassága semmi, viszont annyi ereje van, amennyit csak akarsz.

— Elpusztítjuk — mondta keményen Olga.

Csendben maradtam.

— És itt van a fiúcska nyoma — Olga hangjából helyeslés érződött. — És tényleg tehetős erőforrásnak tűnik… Gyerünk, nézzük meg, hol lakik!

A kapualjból kilépvén megindultunk a járdán. Nagy udvar volt, mindenfelől házak övezték. Én is éreztem a kissrác auráját, még ha nagyon gyönge és kusza is volt: rendszeresen járt errefelé.

— Előre! — vezényelt Olga. — Fordulj balra! Tovább! Jobbra! Állj…

Egy utca előtt álltam meg, épp egy villamos vánszorgott rajta lassacskán. Továbbra se léptem ki a homályból.

— Ebben a házban — közölte Olga. — Előre! Ott lesz.

A ház rémesen nézett ki. Elnyúló, égbenyúló, ráadásképp valamiféle oszloplábazaton is állt. Első pillantásra egy titáni gyufaskatulya emlékművének rémlett. Másodikra pedig — egy beteges gigantománia megtestesülésének.

— Az ilyesfajta házakban jó igazán gyilkolászni — mondtam. — De akár meg is lehet őrülni.

— Majd sort kerítünk mindkettőre — helyeselt Olga. — Tudod, elég nagy gyakorlatom van e téren.

Jegornak nem akaródzott kilépnie a házból. Amikor szülei munkába indultak és becsapódott utánuk az ajtó, rögtön elfogta a félelem. Ugyanakkor tudta: az üres lakáson kívül a félelem rettegéssé válik.

Nem volt menekvés. Sehol és semmiben nem reménykedhetett. De a ház legalább a biztonság látszatát nyújtotta.

A világ megtört, összeomlott tegnap éjjel. Jegor mindig is őszintén vallotta, no nem a többiek előtt, hanem saját magának, hogy nem épp bátor alkat. Ugyanakkor gyávának sem volt mondható. Léteznek olyan dolgok, melyektől lehet és kell is félni: a huligánok, mániákusok, terroristák, katasztrófák, tűzvészek, háborúk, halálos betegségek. Minden egy kupacban, és mind egyforma távolságra. Mindez a valóságban is létezett, ugyanakkor a hétköznapi lét határán túl maradt. Tartsd be az alapszabályokat, éjszakánként ne kóborolj, ne mászkálj idegen kerületekben, evés előtt moss kezet, ne ugrálj a síneken. Lehet úgy is félni, hogy közben az ember tudatában van: fölöttébb csekély annak az esélye, hogy belekeveredik bárminő kellemetlenségbe.

Most azonban minden megváltozott.

Igenis léteznek oly jelenségek, melyek elől egyszerűen lehetetlen elbújni. Jelenségek, amelyek nem léteznek, és nem is létezhetnek a világban.

Igenis léteznek vámpírok.

Mindenre pontosan emlékezett, a rettegéstől nem vesztette el emlékezetét, amiben tegnap még homályosan bízott, miközben hazafelé rohant, és szokásával ellentétben úgy vágott át az utcán, hogy körül se nézett. És abbéli bátortalan reményei sem igazolódtak be, hogy a történtek reggelre majd álomnak tűnnek.

Minden igaznak bizonyult. Lehetetlen igazságnak. Ámde…

Ez tegnap történt. Vele történt meg.

Későn ment haza — igen, de volt már úgy, hogy még ennél is később. És még a szülei is — akik Jegor szilárd meggyőződése szerint mindmostanáig nem fogták föl, hogy már majdnem tizenhárom éves — nyugodtak voltak efelől.

Amikor a fiúkkal együtt kilépett az uszodából… igen, már este 10 is elmúlt. Csapatostul beestek a McDonald’s-be és vagy 20 percig ott ücsörögtek. Ez is szokványosnak volt mondható — mindazok, akik megengedhették maguknak, edzés után beugrottak a Mekibe. Azután… közösen a metróhoz mentek. Nem volt messze. Egy kivilágított utcán. Nyolcan.

Még ekkor is minden rendben volt.

A metróban valamiért izgulni kezdett. Az óráját nézte, s a körülötte lévőkön járatta szemét. Ámde semmi gyanúsat nem tapasztalt.

Ekkor Jegor hirtelen meghallotta a zenét.

És elkezdődött mindaz, ami nem történhet meg.

Valamiért befordult egy sötét, büdös kapualjba. Odalépett egy ifjú párhoz, akik vártak rá. Akik odacsalták. És saját maga nyújtotta oda tulajdon nyakát a vékony, hegyes, nem emberi fogakhoz.

Még most is, odahaza, egyedül, Jegor hűvösséget érzett — édesen csábította, csiklandozón futkározott a bőrén. De hisz maga is akarta! Félt, de kívánta a villogó szemfogak érintését, a rövid kis fájdalmat, amely után… amely után… amely után történik valami… bizonyosan…

És kerek e világon senki sem segíthetett. Jegor emlékezett a kutyasétáltató nő tekintetére. A tekintetre, amely egyszerűen áthatolt rajta: figyelmes volt, de egyáltalán nem közömbös. Nem ijedt meg, egyszerűen nem látta, mi zajlik ott… Jegort csakis egy harmadik vámpír megjelenése mentette meg. Az a walkmanes, sápadt srác volt, aki még a metróban akaszkodott rá. Összekaptak rajta, akárha jól megtermett, éhes farkasok marakodnának a prédán: egy agyonhajszolt, de még le nem gyilkolt szarvas fölött.

És ettől fogva már minden zavarossá lett, oly hirtelen követték egymást az események. Valamiféle járőrt emlegettek kiáltozva, meg valamiféle homályt is. Egy kék színű fényvillanás — és az egyik vámpír a szeme láttára kezdett porrá omolni, tisztára mintha moziban lenne. És a vámpírcsaj vonítása, akinek valamit az arcába löttyintettek.

Aztán pedig saját pánikszerű menekülése…

És a szörnyű fölismerés, ami még a történteknél is szörnyűbb: senkinek sem szabad erről beszélni. Nem hinnék el. Egyszerűen föl se fognák.

Vámpírok nincsenek!

Nem lehet úgy átnézni az embereken, hogy észre se veszik őket!

Senki sem ég el egy kék színű lángforgatagban, miközben múmiává aszik, csontvázzá, egy marék hamuvá!

— Nem igaz — mondta Jegor önnön magának. — Létezik. Lehetséges. Előfordul!

Még saját magának is nehéz volt hinnie…

Nem ment iskolába, viszont kitakarított a lakásban. Valamivel el kellett foglalnia magát. Párszor az ablakhoz lépett és merő pillantással figyelte az udvart.

Semmi gyanús nincs odalent.

De vajon láthatja-e őket?

El fognak jönni érte. Jegor egy pillanatig sem kételkedett ebben. Tudják, hogy emlékszik rájuk. Szemtanú, tehát meg fogják ölni.

És még ha csak egyszerűen megölnék! Vérét veszik és vámpírrá változtatják.

A fiúcska odalépett a könyvszekrényhez, ahol egy fél polc videokazettákkal volt teli. Csak talál itt valami útmutatást. Drakula — halott és élvezi… Nem, ez valami vígjáték. Csak egy harapás — oltári baromság… Veszélyes éj… Jegor összerezzent: erre a filmre emlékezett. És most már sosem kockáztatja meg az újranézését. Hogy is mondták abban?… „A kereszt megsegít, ha hiszel benne.”

Ugyan miben segíthet neki a kereszt? Hisz meg sincs keresztelve. És nem hisz az Istenben. Azelőtt nem hitt.

Lehet, hogy itt lenne az ideje váltani?

Ha léteznek vámpírok, akkor Isten is létezik?

Ha létezik a Gonosz, akkor létezik a Jó is?

— Semmi sem létezik — mondta Jegor. Farmernadrágja zsebébe dugta a kezét, kilépett az előszobába, belenézett a tükörbe. Látta saját képét a tükörben. Lehet, hogy egy nagyon komor, de nagyon is hétköznapi srác. Ezek szerint egyelőre minden rendben van. Nem volt idejük megharapni.

Minden eshetőségre azért forgolódott kicsit, igyekezett megnézni a tarkóját. Nincs ott semmi. Semmi nyoma. Csupán egy sovány, s mondhatni nem épp a legtisztább nyak…

És akkor támadt az ötlete. Jegor oly hirtelen vetette magát a konyha felé, hogy félúton fölriasztotta a mosógépen lustálkodó kandúrt. A krumplival, hagymával és répával teli zacskók közt kezdett kotorászni.

Megvan — a fokhagyma.

Sietősen megtisztított egy fejet, majd nekiállt rágcsálni. A fokhagyma csípett, perzselte a száját. Jegor kitöltött egy csésze teát, kísérőül itta minden gerezd után. Alig használt — égett a nyelve, viszketett az ínye. De ez majd csak segít, nemde?…

A kandúr belesett a konyhába. Értetlenül meredt a fiúra, majd csalódottan nyávogott egyet és azzal elkotródott. Nem értette, hogy lehet ilyesfajta förtelmet enni.

Az utolsó két gerezdet Jegor szétrágta, majd kiköpte és nekiállt bedörzsölni a nyakát. Maga is nevetségesnek találta, amit csinál, de már nem bírta abbahagyni.

Most már a nyakát is csípte. Jóféle fokhagyma. Már csak a szagába is beledöglik akármelyik vámpír.

A kandúr elégedetlenül nyervákolt az előszobában. Jegor éberen fülelt, majd kikukucskált a konyhából. Nem, semmi sincs ott. Az ajtó három zárra csukva, plusz a biztonsági lánc.

— Ne üvölts, Greysick! — parancsolta szigorúan. — Különben téged is megetetlek fokhagymával.

Fölmérvén a fenyegetés mibenlétét, a kandúr beslisszolt a szülői hálóba. Mit lehetne még tenni? Talán még az ezüst is segít. Jegor a hálószobába ment, újból fölijesztvén a kandúrt, majd kinyitotta a fehérneműs szekrényt, s a lepedők és törülközők alól előhúzott egy díszdobozt — ebben tartotta anyukája az ékszereit. Elővett egy ezüstláncot, majd a nyakába tette. Bűzleni fog a fokhagymától, de estére úgyis le kell majd vennie. Vagy inkább ürítse ki a perselyét és vegyen egy ezüstláncocskát magának? Egy kis kereszttel. És szüntelenül hordani fogja. Majd azt mondja, hogy hisz Istenben. Elvégre előfordul olyasmi, hogy sokáig nem hisz az ember, egyre csak nem hisz, aztán meg egyszerre hinni kezd!

Végigment a szobán, fölhúzott lábakkal a díványra telepedett, majd tűnődő pillantást vetett a szobára. Vajon van a környéken rezgő nyárfa? Mintha nem igazán lenne. És egyáltalán — hogy néz ki ez a rezgő nyárfa? Talán el kéne mennie a botanikus kertbe, hogy ott faragjon egy tőrt az ágából…

Mindez rendben van, persze, hogyne. Csak hát vajon segít-e? Ha megint fölhangzik a zene — az a halk, csalogató muzsika… Mi lesz, ha erre majd saját maga tépi le a láncocskát, eltöri a rezgő nyárfa-tőrt, és lemossa fokhagymával összemázolt nyakát?

Halk, alig hallható muzsika… Láthatatlan ellenségek. Az is lehet, hogy már itt vannak. Csak épp nem látja őket. Nincs meg hozzá a képessége. A vámpír meg itt ül mellette, röhög rajta, elnézi a naiv kiscsávót, aki úgymond fölkészül a védelemre. És egyáltalán nem tart a nyárfatőrtől, nem ijed el a fokhagymától. Lehetséges egyáltalán harcolni a láthatatlan ellenféllel?

— Greysick — szólította Jegor. A cicc-ciccre nem reagált a kandúr, bonyolult személyiség lévén. — Gyere ide, Greysick!

A kandúr a hálószoba küszöbén állt. A szőre égnek meredt, a szeme égett. Elnézett Jegor mellett, a sarokba, a dohányzóasztal melletti fotelre. Az üres fotelre…

A fiúcska megérezte, ahogy végigszalad testén a már ismerős hűvösség. Oly hirtelen eredt neki, hogy leröpült a díványról, egyenest a padlóra. A fotel üres volt. A bezárt lakásban sem volt senki. Kezdett besötétedni, mintha a napfény is kezdene elhalványulni…

Valaki ott állt mellette.

— Nem! — kiáltotta Jegor hátrálva. — Tudom! Tudom! Itt van!

A kandúr hörgő hangot hallatott majd az ágy alá surrant.

— Látlak! — kiáltotta Jegor. — Ne bánts!

A kapualj már eleve komor és piszkos volt. De a homályból nézve valóságos katakombának tűnt. A hétköznapi valóságban az egyszerűen csak mocskos betonfalakat a homályban sötétkék moha nőtte be. Undorító. Egyetlen Másféle se lakik itt, különben kipucolta volna a házat… Tenyeremet egy különösképp sűrű csomó fölött mozgattam — a moha megmozdult, igyekezett elmászni a hőforrás elől.

— Égj! — parancsoltam.

Nem szeretem az élősdiket. Még ha különösebb kárt nem is okoznak, s csupán idegen érzelmeket vedelnek. Ama föltételezést, miszerint a nagy kékmoha-telepek képesek megingatni az emberi pszichikumot, miáltal hol depressziót, hol pedig féktelen jókedvet keltenek, még senkinek sem sikerült bebizonyítani. Én azonban mindig is előnyben részesítettem az óvatos hozzáállást.

— Égj! — ismételtem, némi erőt küldvén a tenyerembe.

Az áttetsző, forró láng körbeölelte az összekuszált kék nemezcsomót. Egy pillanat múlva már az egész kapualj lángolt. A lifthez hátráltam, megnyomtam a hívógombot, beléptem a fülkébe. A fülke már tisztábbnak tűnt.

— A nyolcadikra — segített ki Olga. — Miért pazarlod az erődet?

— Apróság…

— Lehet, hogy szükséged lesz mindarra, amid csak van! Benőhetne már a fejed lágya.

Nem feleltem. A lift lassan mászott fölfelé, a homály-lift — a közönséges lift mása, amely továbbra is a földszinten állt.

— Te tudod — határozott Olga. — Fiatalság… kompromisszum-képtelenség…

Az ajtó szétnyílt. A nyolcadikon már végigment a láng — a kék moha úgy ég, akár a puskapor. Meleg volt, a homályban szokásosnál jóval melegebb. Enyhe égésszag terjengett.

— Ez lesz az… — mondta Olga egy ajtóra.

— Látom.

Tényleg megéreztem a fiúcska auráját az ajtón keresztül. Még csak meg sem próbált ma kijönni a lakásból. Remek. A kecskegida erős spárgára van kötve, már csak meg kell várni a tigrist.

— Csak bemegyek már — döntöttem el. És azzal meglöktem az ajtót.

Az ajtó nem nyílt ki.

Ez egyszerűen lehetetlen!

A valóságban akárhány zárral be lehet zárni az ajtókat. A homálynak megvannak a törvényei. Csakis a vámpíroknak van szükségük arra, hogy meghívják őket egy idegen házba — ez a fizetségük az erőfölöslegért meg az emberekhez való gasztronómiai közeledésért…

Ahhoz, hogy a homályban elreteszeljük az ajtót, legalábbis belé kell tudni hatolni.

— A félelem — szólt Olga. — Tegnap a srác rettegett. És nemrég bent járt a homályvilágban. Becsukta maga után az ajtót… és mindezt úgy, hogy észre sem vette: egyszerre két világban tette…

— Akkor mit tegyünk?

— Hatolj mélyebbre. Kövess.

A vállamra néztem — és semmit se láttam. Előhívni a homályt, benne tartózkodni — nem egyszerű játék. Fölemeltem párszor árnyékomat a padlóról, mielőtt még alakot öltene és ringani kezdene velem szemközt.

— Gyerünk, gyerünk, fog az menni — súgta Olga.

Beléptem az árnyékba, mire a homály összesűrűsödött. A teret sűrű köd töltötte ki. A színek teljes mértékben eltűntek. A hangok közül csak a szívdobogásom maradt meg: nehéz, lassú, dübörgő, akárha egy szakadék mélyén püfölték volna a dobot. És fütyült a szél — levegő hatolt be a tüdőmbe, lassan töltve ki a hörgőket. A vállamon föltűnt a fehér bagoly.

— Nem bírom ki sokáig itt — súgtam, miközben kinyitottam az ajtót. Magától értetődően ezen a szinten már nem volt bezárva.

A lábam elé egy sötétszürke kandúr surrant. A kandúrfélék számára nem létezik külön közönséges és homályvilág, egyszerre élnek mindegyik világban. Még jó, hogy nem bírnak igazi értelemmel.

— Cicci-cicc-cicc — suttogtam. — Ne félj, kis macsek…

Inkább csak saját erőim ellenőrzése végett, de bezártam magam után az ajtót. Nos hát, fiacskám, most egy fokkal nagyobb biztonságban vagy. De vajon segít-e ez rajtad, ha meghallod az Elhívást?

— Gyere ki — mondta Olga. — Nagyon gyorsan veszítesz az erődből. A homály ilyetén szintjén még egy tapasztalt mágusnak sem könnyű. Asszem jobb lesz, ha én is följebb megyek.

Megkönnyebbülten léptem ki. Igen, nem vagyok műveletis, aki elsétálgat a homály mindhárom szintjén. És, őszintén szólva, különösebben nem is vágyom erre.

A világ egy kicsit világosabb lett. Körülnéztem — a lakás otthonosnak tűnt, és még csak nem is volt különösebben összerondítva a homályvilág szüleményeivel. Pár csík a kék mohából az ajtónál… nem vészes, majd maguktól is megdöglenek, ha már a fő telep elpusztult. Hangok is hallatszottak, alighanem a konyhából. Benéztem.

A kissrác ott állt az asztalnál és falta a fokhagymát, miközben forró teát ivott rá.

— Fény és Setét… — suttogtam.

A legényke most még fiatalabbnak és védtelenebbnek tűnt, mint tegnap. Sovány, esetlen, még ha gyöngének nem is lehetne nevezni — láthatóan sportol valamit. Ruházata koptatott farmer és kék focimez.

— Csórikám — mondtam.

— Nagyon megható — értett egyet Olga. — A fokhagyma mágikus erejéről szóló meskete elterjesztése nagyon jó fogás volt a vámpírok részéről. Azt beszélik, hogy maga Bram Stoker találta ki…

A srác tenyerébe köpött egy adaggal a szétrágott pépből és a nyakát kezdte kenegetni a fokhagymapürével.

— A fokhagyma, kérlek, nagyon hasznos ám — mondtam.

— Igen. És megvéd. Az influenzavírusoktól — tette hozzá Olga. — Ó! Mily könnyen hullik el az igazság, és mily életerős a hazugság… De tényleg erős a fiúcska. Az Éjszakai Őrségnek elkélne egy új műveletis.

— Közülünk való?

— Egyelőre még senkié sem. Alakulófélben lévő sors, magad is láthatod.

— És kihez húz?

— Kivehetetlen. Egyelőre még kivehetetlen. Túlságosan is ijedt. Most képes bármit megtenni, csak hogy megmenekedjék a vámpíroktól. Kész akár a Setét oldalára állni, de kész a Fény oldalára is.

— Nem tudom elítélni ezért.

— Persze. Gyerünk.

A bagoly fölröppent, és a folyosón szárnyalt. A nyomába indultam. Legalább háromszor olyan gyorsan haladtunk, mint az emberek: a homály egyik ismérve, hogy megváltozik az idő múlása.

— Itt fogunk várakozni — utasított Olga, miután a nappaliban találtuk magunkat. — Meleg, világos és otthonos.

Egy asztalka melletti puha fotelbe telepedtem. Az asztalkán heverő újságra sandítottam.

Nincs is annál szórakoztatóbb, mint a homályon keresztül olvasgatni a sajtót.

„A hitelállomány jövedelmezősége csökken” — hirdette egy cím.

A valóságban ez a mondat másképp néz ki: „A Kaukázusban nő a feszültség”.

Most már lehet fogni az újságot és elolvasni az igazságot. A valódit. Azt, amit az újságíró gondolt, aki adott témára összecsapta a cikket. Az infómorzsákat, melyeket nem hivatalos forrásból kapott. Az igazságot életről és halálról.

Csak hát az a kérdés, hogy miért?

Réges-rég megtanultam, hogy magasról tegyek az emberi világra. Elvégre az alapzatunk. A bölcsőnk. De hát mi — Másfélék vagyunk. Átjárunk a zárt ajtókon és őrizzük a Jó és Gonosz közt fönnálló egyensúlyt. Iszonyú kevesen vagyunk, és képtelenek vagyunk a szaporodásra — a mágus lányából nem lesz törvényszerűen varázslónő, az alakváltó fia pedig egyáltalán nem biztos, hogy megtanul idegen alakot ölteni holdas éjeken…

Nem vagyunk kötelesek szeretni a köznapi világot.

Csakis azért őrködünk fölötte, mert élősködünk rajta.

Gyűlölöm az élősdiket!

— Min töprengsz? — kérdezte Olga. A nappaliban megjelent a fiúcska. Berobogott a hálószobába, meglehetős gyorsasággal — ahhoz képest, hogy a köznapi valóságban leledzett. És nekiállt az egyik szekrényt túrni.

— Semmin. Rám tört a szomorúság.

— Megesik. Az első esztendőkben mindenkivel megesik. — Olga hangja egészen emberivé lett. — Majd megszokod.

— Hát ez az… ezért vagyok szomorú.

— Ahelyett, hogy örülnél, amiért még élünk. A századelőn a Másfélék populációja a kritikus minimumszintre csökkent. Föl bírod fogni? Napirendre került annak megvitatása, hogy a Setétek és a Fénypártiak egyesülnek! Hogy fajnemesítő programokat dolgoztak ki!

— Igen, tudom.

— Majdnem vesztünket okozta a tudomány. Nem hittek bennünk, nem akartak hinni. Egészen addig, míg úgy vélték, hogy a tudomány jobbá teheti a világot.

A fiúcska visszatért a nappaliba. A díványra telepedett, és a nyakában lévő ezüstláncot kezdte igazgatni.

— Mégis, mi a jobb? — kérdeztem. — Elhagytuk az emberek világát. Megtanultunk átjárni a homályba, megtanultuk átalakítani a tárgyak és emberek természetét. És mégis, mi változott, Olga?

— Legalábbis az, hogy a vámpírok nem vadászgathatnak licenc nélkül.

— Ezt mondd inkább annak az embernek, akinek a vérét isszák…

A küszöbön megjelent a kandúr. Ránk meredt. Vernyákolni kezdett, miközben haraggal telten méregette a baglyot.

— Te vagy rá ilyen hatással — mondtam. — Olga, merülj mélyebbre a homályba!

— Már késő — felelte Olga. — Bocsáss meg, nem voltam elég éber…

A fiúcska fölugrott a díványról. Jóval gyorsabban, mint ahogy az az emberi világban lehetséges. Ügyetlenül, lévén még maga sem értette, mi zajlik körülötte, a saját árnyékába lépett, és közben a padlóra esett, miközben engem nézett. Immáron a homályból.

— Eltávozom… — suttogta a bagoly, miközben eltűnt. Karmai fájdalmasan mélyedtek a vállamba.

— Nem! — kiáltotta a fiúcska. — Tudom! Tudom! Itt van!

Fölemelkedtem, miközben kitártam a karomat.

— Látlak! — kiáltotta Jegor. — Ne bánts!

A homályban volt. Kész. Megtörtént. Mindenféle külső segítség nélkül, tanfolyamok és stimulátorok híján, a mágus-gyám útmutatása nélkül a srác átlépte a köznapi és homályvilág közti határt.

Attól kezdve, hogy először belépsz a homályba, amit ott látsz és érzel — ettől függ nagymértékben, hogy kivé-mivé leszel.

Fénypártivá avagy Setétté.

„Nincs jogunk átengedni a Setét oldalra, különben végképp összeomlik az egyensúly Moszkvában.”

Fiacskám, a szakadék szélén táncolsz.

És ez félelmetesebb, mint egy tapasztalatlan vámpírcsaj.

Borisz Ignatyjevicsnek jogában áll foganatosítani a likvidálásról szóló döntést.

— Ne félj! — mondtam, miközben a helyemen maradtam. — Ne félj! A barátod vagyok, nem hozok rád bajt.

A srác a sarokig mászott és ott megdermedt. Le nem vette rólam a tekintetét — nyilván nem értette, hogy immáron a homályban tartózkodik. Számára olybá tűnhetett mindez, mintha a szobában hirtelen besötétedett volna, rátört volna a csend, én pedig csak úgy előtűntem a semmiből…

— Ne félj! — ismételtem. — Engem Antonnak hívnak. Mi a neved?

Hallgatott, miközben nagyokat nyeldekelt. Aztán kezét a nyakához szorította, kitapogatta a láncocskát, mire láthatóan kicsit megnyugodott.

— Nem vagyok vámpír — mondtam.

— Ki maga? — a srác kiabált. Még jó, hogy a köznapi világban ezt az átható kiáltást lehetetlen meghallani.

— Anton. Az Éjszakai Őrség munkatársa.

Kikerekedett szeme mintha heves fájdalomról árulkodott volna.

— A munkám abban áll, hogy megvédjem az embereket a vámpíroktól és hasonszőrű söpredéktől.

— Hazugság…

— Ugyan miért?

Megvonta a vállát. Rendben. Igyekszik értékelni a saját tetteit, véleményét érvekkel is alátámasztani. Ezek szerint tehát nem vesztette el teljesen értelmét a félelemtől.

— Hogy hívnak? — ismételtem. Lehetett volna nyomást gyakorolni a fiúcskára, megszüntetendő a félelmet. Ám ez közbeavatkozás lett volna, mindemellett még tiltva is van.

— Jegornak…

— Jó név. Engem pedig Antonnak. Érted? Anton Szergejevics Gorogyeckij vagyok. Az Éjszakai Őrség munkatársa. Tegnap én öltem meg azt a vámpírt, aki rád akart támadni.

— Csak az egyiket?

Csodás. Kezd beszédbe elegyedni.

— Igen. A vámpírcsaj meglépett. De már keresik. Ne félj, itt vagyok, hogy megvédjelek… hogy elpusztítsam a vámpírcsajt.

— Miért ilyen szürke minden körülöttünk? — kérdezte hirtelen a fiúcska.

Derék. De még milyen derék!

— Megmagyarázom. Csak szögezzük le: nem vagyok az ellenséged. Rendben?

— Meglátjuk.

Vacak kis láncába kapaszkodott, mintha bizony az bármitől is megvédhetné. Édes fiacskám, ha minden ilyen flottul menne, ennyin múlna a világban… Nem ment meg az ezüst, sem a nyárfakaró, sem holmi szent kereszt. Az élet szemben áll a halállal, a szeretet a gyűlölettel — egyik erő a másikával, mert az erő nem bír erkölcsi elköteleződéssel. Minden nagyon egyszerű. És mindezt alig két-három év alatt sikerült megértenem.

— Jegor — lassan hozzá léptem. — Hallgass csak ide a szavamra…

— Megálljon!

Olyan élesen parancsolt rám, mintha legalábbis fegyver lett volna a kezében. Összerezzenve megálltam.

— Rendben. Hallgass akkor ide! A szokványos, emberi világon túl, amelyet szemmel is láthatni, létezik még egy árnyoldali is: a homályvilág.

Eltöprengett. A félelemtől függetlenül, márpedig elég vadul viselkedett — rendre elborítottak a belőle áramló fojtott rettegéshullámok —, a srác igyekezett fölfogni szavaim értelmét. Akadnak olyan emberek, akiket a félelem lebénít. És akadnak olyanok is, akik ettől csak erőre kapnak.

Nagyon szerettem volna azt hinni, hogy én az utóbbiak közé tartozom.

— Egy párhuzamos világ?

Ez az. Na, most aztán beindul a scifi-vonal. Ám legyen, felőlem hívhatja így is — egyik elnevezés sem több holmi puszta hangok összességénél.

— Igen. Ebbe a világba csakis azok juthatnak el, akik természetfölötti képességekkel bírnak.

— A vámpírok?

— Nem csak ők. Rajtuk kívül még az alakváltók, boszorkányok, fekete mágusok… fehér mágusok, gyógyítók, próféták.

— Mindez tényleg létezik?

Akár egy ázott veréb. A haja csatakos, pólója a testéhez tapadt, orcáin pedig verejtékcsíkok patakzottak. És mindezek ellenére a fiúcska csak nem vette le rólam a szemét, készen állt az ellenállásra. Mintha bizony ereje lenne megtenni.

— Igen, Jegor. Olykor az emberek közt fölbukkannak olyanok is, akik képesek átlépni a homályvilágba. A Jó vagy a Gonosz oldalára állanak. A Fény vagy a Setét pártjára. Ők a Másfélék. Így hívjuk egymást: Másfélék.

— És maga… Másféle?

— Igen. És te is.

— Miért?

— Mert a homályvilágban vagy, gyermekem. Nézz körül, hallgatózz egy kicsit. A színek eltűntek. A hangok elhallgattak. A másodpercmutató alig vánszorog az óralapon. Átléptél a homályvilágba… látni akartad a veszedelmet, és átlépted a világok közti mezsgyét. Itt lassabban múlik az idő, itt minden másképp van. Ez a Másfélék világa.

— Nem hiszem el. — Jegor gyorsan megfordult, majd újra rám nézett. — Akkor miért van itt Greysick?

— A kandúr? — elmosolyodtam. — Az állatoknak saját törvényeik vannak, Jegor. A kandúrok egyszerre élnek az összes világban, számukra egyáltalán nem létezik különbség.

— Nem hiszem el — a hangja reszketett. — Mindez csak álom, tudom! Mint amikor a fény kihunyóban van… Alszom. Máskor is megesett már velem efféle.

— Azt álmodtad, hogy épp fölkapcsolnád a villanyt, ám az izzó nem áraszt fényt? — tudtam a választ, de a srác szeméből még annál is határozottabban kiolvashattam. — Vagy pedig világít, ám alig pislákol, akárha gyertya volna? Vagy pedig mész valahol, körülleng a Setét, ha pedig kinyújtod a kezed, képtelen vagy megkülönböztetni az ujjaidat?

A fiú hallgatott.

— Ez mindannyiunkkal megesik, Jegor. A Másfélék közül mindegyikünk álmodik effélét. Ilyenkor a homályvilág belénk hatol, hívogat, ilymódon emlékeztet önmagára. És te is… Másféle vagy. Még ha fiatalka is, de Másféle. És csak tőled függ…

Először föl se fogtam, hogy szeme csukva, a feje pedig félrebillent.

— Barom — sziszegte a vállamról Olga. — Első alkalommal saját magától sikerült a homályba lépnie! Nincs ereje az effélékre. Gyorsan hozd ki innét, különben örökre ottragad!

Homálykóma — az újoncok betegsége. Majdnem megfeledkeztem róla, eleddig még nem volt dolgom ifjú Másfélékkel.

— Jegor! — odaugrottam, rázogattam, a hóna alá nyúlva fölemeltem. Könnyű volt, egészen könnyű — a homályvilágban nem csupán az idő múlása változik meg. — Ocsúdj föl!

Nem reagált. A fiúcska így is olyat vitt végbe, amihez másoknak többhónapos gyakorlás szükségeltetik — egymaga lépett át a homályba. A homályvilág pedig igencsak falja az életerőt.

— Húzzad! — Olga átvette a parancsnok szerepét. — Húzzad, gyerünk, mintha élnél! Magától nem fog fölocsúdni!

Ez mindennél nehezebbnek bizonyult. Elvégeztem ugyan egy elsősegély-tanfolyamot, ám igazándiból még senkit sem kellett eltávolítanom a homályból.

— Jegor, ébredj! — párszor arcul legyintettem. Először csak enyhén, utóbb már kiadós nyaklevesek következtek. — Mi van már, hallod? A homályvilágba távozol! Térj magadhoz!

Egyre könnyebbé vált, szinte elolvadt a kezeim közt. A homály pedig egyre csak itta az életét, már az utolsó erejét szívta. A homály átalakította testét, a saját lakójává kezdte idomítani. Jaj, mit is vétettem!

— Bezárkózni! — Olga hangja hidegen csengett, kijózanítóan. — Zárkózz be vele együtt, járőr!…

Általában egy percbe is beletelik, amíg létrehozom a szférát. Most viszont elég volt hozzá vagy öt másodperc. A fájdalom fölvillanása — akárha egy miniatűr töltet robbanna a fejemben. Hátraszegtem a fejemet, miközben a negatív szféra kilépett a testemből és szivárványos szappanbuborékot vont körém. A buborék egyre csak nőtt, duzzadt, kelletlenül szívott magába engem a fiúval egyetemben.

— Kész, most tartsd meg. Semmiben se tudok segíteni neked, Anton. Tartsd meg a szférát!

Nem volt igaza Olgának. Már pusztán a tanácsaival is a segítségemre volt. Alighanem magam is rájöttem volna, hogy létre kell hoznom a szférát, de közben jópár értékes másodpercet elvesztegettem volna.

Körülöttem világosodni kezdett. A homály egyre itta az erőnket, az enyémet nehézkesen, a fiúét annál szabadabban, viszont most csupán a tér néhány köbmétere fölött rendelkezett. Itt nem hatnak a köznapi fizika törvényei, de az analógiái léteznek. A szférában most jött létre az egyensúly élő testeink és a homály közt.

Vagy szétoszlik a homály és azzal elereszti zsákmányát, vagy pedig a srác a homályvilág lakójává lesz. Mindörökre. Efféle megesik azon mágusokkal is, akik teljes erejüket fölhasználva ottragadnak — óvatlanság avagy kényszerűség okán. Előfordul efféle az újoncokkal is, akik nem képesek értelmesen védekezni a homály ellen, és többet engednek át neki, mint amennyi dukál.

Jegorra néztem: arca a szemem láttára kezdett elszürkülni. Az árnyékvilág végtelen térségeire készült távozni.

Átvetettem jobbomra a fiút, bal kézzel pedig előhalásztam a zsebemből egy bicskát. Fogammal kinyitottam a pengét.

— Ez veszélyes — figyelmeztetett Olga.

Nem feleltem. Csupán fogtam és azzal sebet ejtettem csuklómon a késpengével.

A homály sisteregni kezdett, akár a fölhevült serpenyő, amikor a vér kispriccelt. Szemem előtt pedig lassan elhomályosult a világ. Nem a vérveszteség okozta, hanem maga az élet kezdett távozni vele egyetemben. Fölsértettem a homállyal szembeni védelmemet.

Viszont akkora adag energiát kapott tőlem, amit nem volt képes elnyelni.

Minden kivilágosodott, árnyékom a padlóra vetődött, én pedig átléptem fölötte. A negatív szféra szivárványos hártyája szétpukkadt, s ezáltal áteresztett a köznapi világba.

5. FEJEZET

A VÉR vékony sugárban spriccelt a palaszra.[7] A fiú még eszméletlenül kornyadozott karjaimban, ám az arca már kapott némi színt. A szomszéd szobában úgy ordú’ott a kandúr, mintha bizony épp nyúznák.

Jegort a díványra tettem. Mellé telepedtem. Majd így szóltam:

— Olga, kötszert…

A bagoly elhussant a vállamról, fehér cikornyaként iramodott a konyhába. Alighanem útközben átment a homályba, lévén pár másodperc múlva már vissza is tért, csőrében a pólyával.

Jegor pont akkor nyitotta föl a szemét, amikor átvettem a bagolytól a kötszert és nekiálltam ellátni sebes kezemet. Megkérdezte:

— Ez meg micsoda?

— Bagoly. Hát nem látod?

— Mi történt velem? — kérdezte. A hangja alig remegett.

— Elvesztetted az eszméletedet.

— Miért? — méregette ijedt tekintettel a padlón és a ruhámon látható vérnyomokat. Sikerült úgy ügyeskednem, hogy Jegort ne vérezzem össze.

— Az az én vérem — magyaráztam. — Véletlenül megvágtam magam. Jegor, a homályba óvatosan kell belépni. Ez egy idegen közeg, még a magunkfajta Másfélék számára is. A homályvilágban tartózkodva folyamatosan adjuk le erőnket, élő energiával kell táplálnunk. Apránként. De ha nem felügyeled a folyamatot… a homály minden élőt kiszív belőled. Nincs mit tenni, ez a fizetség.

— Többet fizettem, mint kellett volna?

— Többet, mint amennyid volt. És majdhogynem örökre a homályvilágban rekedtél. Ez nem a halál — meglehet, még rosszabb is a halálnál.

— Hadd segítsek… — A srác fölült, majd egy pillanatra elfintorította az arcát: alighanem elszédült. Kinyújtottam a kezem, mire nekiállt bekötözni a csuklómat — ügyetlenül, ám igyekvőn. A srác aurája nem változott, továbbra is szivárványos, semleges volt. Már volt bejárása a homályba, ámde annak még nem volt ideje rátenni a maga pecsétjét.

— Most már elhiszed, hogy a barátod vagyok? — kérdeztem.

— Nem tudom. Az biztos, hogy aligha ellenség. Vagy pedig nem tud mit tenni ellenem!

Kinyújtott kezemmel megtapintottam a srác nyakát, mire rögtön megfeszült. Kikapcsoltam és levettem róla a láncocskát.

— Értve vagyok?

— Ezek szerint nem vámpír. — A hangja árnyalatnyival megkönnyebbültebben csengett.

— Úgy van. De egyáltalán nem azért, mert képes vagyok megérinteni a fokhagymát és az ezüstöt. Jegor, ez nem lenne akadály egy vámpír számára.

— De hát minden filmben…

— Ja, persze, ráadásul minden filmben a jófiúk győzedelmeskednek a rosszfiúk fölött. Fiacskám, a babonák igen veszélyesek… hazug reményeket keltenek.

— És vannak igaz remények?

— Nincsenek. Alapjáraton nem jellemző. — Fölkeltem, megtapogattam a kötést. Megjárja, erősen tekerte föl, és elég szorosan tartja magát. Fél óra múlva már élhetek a gyógyító ráolvasással, ám egyelőre még kevés az erőm ehhez.

A fiú a díványról nézegetett. Igen, mondhatni kicsit megnyugodott. Ám egyelőre még nem hitt nekem. Murisnak hatott, hogy ügyet sem vetett az ártatlan képpel a tévén szundikáló hóbagolyra. Olybá tűnt, hogy Olga mégiscsak belepiszkált a tudatába. De jobb is ez így: fölöttébb nehéz lenne elmagyarázni, valójában ki is ez a beszélő hóbagoly…

— Van valami kajád?

— Miféle?

— Mindegy. Cukros tea. Egy darab kenyér. Én is sok erőt vesztettem.

— Persze, akad. És hogy sebesült meg?

Nem álltam le pontról pontra megmagyarázni, ugyanakkor hazudni sem akartam.

— Szándékosan. Így kellett lennie, hogy ki tudjalak húzni a homályból.

— Köszönöm. Már ha ez igaz.

Meg kell hagyni, pimaszságért nem kell a szomszédba mennie — nekem mégis kedvemre való legényke volt.

— Nincs mit. Ha elveszejtenélek a homályban… hát fejemet venné a főnökség.

A fiúcska hümmögve fölkelt. A biztonság kedvéért igyekezett távolságot tartani tőlem.

— Miféle főnökség?

— Szigorú. Nos hát, megkapom végre azt a teát?

— Derék embernek illik mindent megadni. — Igen, továbbra is félt. Félelmét pedig fesztelen szemtelenséggel palástolta.

— Engedd meg, hogy közbevetőleg pontosítsalak: nem vagyok ember. Másféle vagyok. Akárcsak te.

— És mi a különbség? — Jegor látványosan érdeklődő pillantást vetett rám. — Így ránézésre meg nem mondanám!

— Amíg nem adsz teát, hallgatni fogok. Hallottál már a vendégszeretetről?

— A hívatlan vendégek szeretetéről? És egyáltalán… hogy jött be?

— Az ajtón keresztül. Megmutatom. De majd csak később.

— Jöjjön!- Úgy látszik, végül csak rászánta magát, hogy teával kínáljon. Követtem a fiút, miközben akaratlanul is elfintorodtam.

— Tudod, mit, Jegor? Előbb mosd meg a nyakad…

Hátra sem fordulva megrázta a fejét.

— Legalábbis botorság, ha csak a nyakadat véded. Az emberi testen öt olyan pont is van, ahol megharaphat a vámpír.

— Na ne!

— Na de! Mármint úgy értem, a férfitesten…

Még a tarkója is elvörösödött.

Öt púpozott kanál cukrot szórtam a csészébe. Jegorra kacsintottam:

— Töltsön, kérem, egy pohár teát két kanál cukorral… még a halálom előtt szeretném megízlelni…

Úgy látszik, nem ismerte a viccet.

— És magamnak hány kanállal tegyek?

— Mennyi a súlyod?

— Nem emlékszem.

Szemre megsaccoltam.

— Tegyél bele négyet. Így elejét veheted a hipoglükémiának.[8]

Mégiscsak megmosta a nyakát, de továbbra is szaglott a fokhagymától. Miközben mohón szürcsölte a teát, kéréssel fordult felém:

— Magyarázza meg!

Hát igen, nem egészen így terveztem. Mondhatni egyáltalán nem így. A kiskölyköt felügyelni, miközben utoléri az Elhívás. Megölni vagy elkapni a vámpírcsaj. És elvinni a hálás fiúcskát a főnökhöz — ő meg majd csak szerét ejti, hogy alaposan elmagyarázzon mindent.

— Régmúlt korokban… — Cigányútra ment a tea. — Úgy hangzik, akár egy mese kezdete, nemde? Csakhogy ez nem mese.

— Hallgatom.

— Rendben. Inkább mással kezdem. Létezik az emberi világ. — Fejemmel az ablak felé intettem, az aprócska udvarra és az úttesten araszoló autókra. — Ott van. Körülöttünk. És a többség nem képes túllépni a határain. Mindig is így volt. Ám időnként megjelenünk a színen mi. A Másfélék.

— És a vámpírok?

— A vámpírok is Másfélék. Igaz, ők másféle Másfélék, a képességeik pedig már jó előre eldöntettek.

— Nem értem. — Jegor a fejét rázta.

Hát igen, nem vagyok egy gyámalkat. Nem tudom, de nem is akarom magyarázgatni az elcsépelt igazságokat…

— Két sámán, miután alaposan belakott a bolondgombából, veri a csörgődobokat — mondtam. — Réges-rég, még az ősidőkben. Egyikük a maga becsületes módján teszi bolonddá a vadászokat és a vezért. A másik sámán pedig látja, amint az árnyéka, mely ott remegett a barlang padlatán, egyszer csak alakot ölt, kitölti a teret és teljes magasságában kiegyenesedik. Csupán egy lépés kell, és belép az árnyékba. Belép a homályba. És ezek után következik a legérdekesebb. Érted?

Jegor hallgatott.

— A homály megváltoztatja a belépőt. Ez egy másfajta világ, mely az emberekből Másféléket csinál. De hogy mivé leszel… az csupán tőled függ. A homály egy féktelen folyó, mely egyszerre minden irányba folyik. Döntsd el, kivé akarsz válni a homályvilágban. De gyorsan ám, már nem maradt sok időd.

Most aztán végre megértette. A fiú pupillái összeszűkültek, s a bőre is sápadtabb lett egy árnyalatnyival. Jóféle stresszreakció, mondhatni kapásból a műveletisek közé lehetne utalni…

— Mik közül lehet választanom?

— Te? Akármivé. A valód még nem öltött végleges alakot. És tudod, melyek az alapvető választási lehetőségek? A Jó és a Gonosz. A Fény és a Setét.

— És te… te jó vagy?

— Mindenekelőtt… Másféle vagyok. A Jó és a Gonosz közti eltérés a hétköznapi emberek vonatkozásában lelhető föl. Ha a Fényt választod és Fénypártivá leszel, akkor nem veted be képességeidet holmi személyes haszonszerzés érdekében. Ha a Setétet választod, akkor ez lesz számodra a normális. De még a fekete mágus is képes betegeket gyógyítani és föllelni a nyom nélkül eltűnteket. A fehér mágus pedig megtagadhatja segítségét az emberektől.

— Akkor nem értem… miben van a különbség?!

— Majd megérted. Megérted, ha valamelyik oldalra állsz.

— Én aztán nem fogok sehová sem állni!

— Már késő, Jegor. Jártál a homályban, és máris változol. Még pár nap… és már el is köteleződsz.

— Ha a Fényt választod… — Jegor fölkelt, töltött még magának a teából. Észrevettem, hogy most először fordított nekem hátat aggodalom nélkül. — És te ki vagy? Mágus?

— Egy mágus tanítványa. Az Éjszakai Őrség irodájában dolgozom. Erre is szükség van.

— És mire vagy képes? Mutasd, szeretném ellenőrizni!

Tessék, minden úgy zajlik, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Járt a homályban, ám az nem győzte meg. Holmi csip-csup vásári mutatványok jóval meggyőzőbbek.

— Figyelj!

Kinyújtottam felé a kezem. Jegor megállt, igyekezett fölfogni, mi is történik. Aztán a csészére nézett.

A teából már nem szállt föl a gőz. A tea jóformán ropogott, lévén zavaros-barna jéghengerré változott, belefagyott tealevél-darabkákkal.

— Jaj — mondta a fiú.

Termodinamika — az anyag fölötti uralkodás legegyszerűbb része. Utat engedtem újból a Brown-mozgásnak, mire a jég azon nyomban fölforrt. Jegor, elejtvén csészéjét, fölkiáltott.

— Elnézést — fölpattantam és megragadtam egy rongyot a mosdókagylón. Leguggoltam, hogy föltöröljem a linóleumon képződött tócsát.

— Mindig csak a gond van ezzel a mágiával — mondta a fiú. — Kár a csészéért.

— Na várj csak!

Az árnyék elébem szökkent, beléptem a homályba és szemügyre vettem a szilánkokat. Még emlékeztek az ép állapotra, és a csészének egyáltalán nem kellett volna ily gyorsan e „megtört sorsra” jutnia.

A homályban maradva kezemmel egy kupacba kotortam a szilánkokat. Néhány apró szilánkocska még közelebb is araszolt készségesen a tűzhely alól.

Kilépvén a homályból Jegor elé tettem a fehér csészét.

— Már csak a teát kell belétöltened.

— Király! — látszott, hogy ez az apró trükk erős benyomást gyakorolt a fiúra. — És ezt bármelyik holmival meg lehet csinálni?

— Majdhogynem bármelyikkel, már ha holmiról van szó.

— Anton… és ha valami egy hete törött össze?

Akaratlanul is elmosolyodtam.

— Nem. Bocsáss meg, de már túl késő van hozzá. A homály esélyt nyújt, de hamar, nagyon hamar élni kell vele.

Jegor elkomorodott. Érdekes — vajon mit törhetett össze egy héttel ezelőtt?

— Most már elhiszed?

— Ez mágia?

— Igen. A lehető legprimitívebb. Jóformán nem is kell tanulni.

Alighanem kár volt ezt mondanom. A fiú szemében apró láng gyulladt. Máris méricskélte saját kilátásait. A kis haszonleső.

Fény és Setét…

— És egy tapasztalt mágus képes másféle dolgokra is?

— Még én is képes vagyok rá.

— És embereket irányítani?

Fény és Setét…

— Igen — mondtam. — Igen, képesek vagyunk rá.

— És mindebben gyakoroljátok is magatokat? Akkor miért ejtenek túszokat a terroristák? Hisz a homályon keresztül észrevétlenül be lehet lopózni, aztán meg agyonlőni őket. Vagy arra kényszeríteni őket, hogy agyonlőjék magukat! És miért halnak meg különféle betegségekben az emberek? Hisz a mágusok tudnak gyógyítani, ugye… saját maga mondta az elébb.

— Ez lenne a Jó — mondtam.

— Hát persze! Elvégre maguk Fénypárti mágusok!

— Ha egy akármilyen értelemben vett jótettet hajtunk végre, akkor a Setét mágusok jogot formálhatnak egy gonosztettre.

Jegor csodálkozón meredt rám. Túlságosan sok mindenben volt része az elmúlt 24 órában. És mondhatni viszonylag még jól is boldogult mindezzel.

— Sajnos, Jegor, a Gonosz természeténél fogva erősebb. A Gonosz: destruktív. Sokkal könnyebben rombol, mint ahogy a Jó teremt.

— És akkor mit tesznek? Itt van ez az Éjszakai Őrség… Háborúznak a Setét mágusokkal?

Nem volt szabad válaszolnom. Ezt ugyanazzal a halálos biztonsággal éreztem, mint amivel tudtam: egyáltalán nem kellett volna föltárulkozni a fiú előtt. Le kellett volna szerelnem a kíváncsiságát. A homály mélyebb szintjére vonulni. De semmi esetre — semmi esetre sem bonyolódni magyarázkodásba!

Semmit se tudok bizonyítani!

— Háborúznak velük?

— Nem egészen — mondtam. Az igazság rosszabb volt a hazugságnál, de nem volt jogom hazudni. — Felügyeljük egymást.

— Háborúra készültök?

Jegort elnézvén arra gondoltam, hogy egyáltalán nem buta fiú. Viszont fiú — ez itt a kulcsszó. És ha most elmondanám neki, hogy hamarost eljön a Jó és Gonosz csatája, hogy a homályvilág új jedije válhat belőle, akkor a mi oldalunkra áll.

Igaz, nem túl hosszú ideig.

— Nem, Jegor. Nagyon kevesen vagyunk.

— Fénypártiak? Kevesebben, mint a Setétek?

Most tényleg készen áll arra, hogy elhagyja otthonát, anyukáját és apukáját, fölöltse fénylő vértezetet, és elinduljon nekiinduljon, életét a jó oltárán föláldozandó…

— Úgy általában, a Másfélék. Jegor… a Jó és a Gonosz csatái évezredeken keresztül váltakozó sikerrel folytak. Olykor a Fény győzedelmeskedett… de ha tudnád, hány ember hullott el ennek során, akik még csak nem is sejtették a homályvilág létét… A Másfélék kevesen vannak, ellenben minden Másféle képes hétköznapi emberek ezrei fölött rendelkezni akaratlanul. Jegor… ha most kitör a Jó és Gonosz háborúja — az emberiség fele elhull. Ezért majd fél évszázada aláíratott egy megállapodás. A Jó és Gonosz, Setét és Fény közti nagyszabású megállapodás.

Kikerekedett szemmel fülelt. Felsóhajtottam és folytattam:

— Terjedelmét tekintve rövid megállapodás. Mindjárt fölolvasom — hivatalos orosz nyelvű fordítását. Most már jogod van tudni.

Lehunytam a szemem és a sötétségbe néztem. A homály föléledt, gomolyogni kezdett szemhéjam innenső oldalán. Kifeszült egy szürke vászonlepel, melyet lángoló vörös betűk borítottak. A megállapodást nem lehet emlékezetből idézni, csakis olvasni szabad:

Másfélék vagyunk,

Különféle erőknek szolgálunk,

Ám a homályban nincs különbség

a setét és fény hiánya közt.

Harcunk képes elpusztítani a világot.

Ezennel megkötjük a fegyvernyugvásról szóló

Nagyszabású Megállapodást.

Mindenik oldal saját törvényei szerint él,

Mindenik oldal saját jogokkal rendelkezik.

Korlátozzuk önnön jogainkat s törvényeinket.

Másfélék vagyunk.

Létrehozzuk az Éjszakai Őrséget,

Hogy a Fény erői felügyeljék a Setét erőit.

Másfélék vagyunk.

Létrehozzuk a Nappali Őrséget,

Hogy a Setét erői felügyeljék a Fény erőit.

Az idő majd határoz felőlünk.

Jegor szeme elkerekedett.

— A Fény és a Setét békét kötöttek?

— Igen.

— És a vámpírok… — Egyre-másra csak ennél a témánál lyukadt ki. — Ők is Setétek?

— Igen. Olyan emberek, akik teljesen újjászülettek a homályvilág hatására. Óriási lehetőségeket kapnak, de elveszítik magát az életet. És a létezésüket csakis mások energiájával tudják fönntartani. A vér az „energiaátfejtés” lehető legjobb közege.

— És közben embereket öldösnek!

— Donorvéren is elélnek. Ez, fiacskám, afféle szublimált élelmiszer. Nem valami ízletes, de meglehetősen tápláló. Ha a vámpírok igazándiból rákapnának a vadászatra…

— De hisz engem megtámadtak!

Egyébre se gondol, csakis saját magára… Rossz jel.

— Némely vámpírok megszegik a törvényt. És ezért kell az Éjszakai Őrség: hogy felügyeljük a megállapodás betartását.

— És egyébként a vámpírok csak úgy nem vadásznak az emberekre?

Láthatatlan szárnyak szellője legyintette meg orcámat. A karmocskák vállamba kapaszkodtak.

— Mit felelsz neki, járőr? — suttogta Olga a homály mélyéből. — Megkockáztatod az igazság kimondását?

— Vadásznak — mondtam. És hozzátettem azt, ami valamikor, öt évvel ezelőtt mindennél rettenetesebben érintett engem. — Licenc alapján. Olykor… olykor szükségük van élő vérre.

Nem kérdezett rá azonnal. Kiolvastam a szeméből — mindent, amit a fiú gondolt, mindent, amit kérdezni akart. Tudtam, hogy minden kérdésre meg kell felelnem.

— És ti?

— Mi pedig elejét vesszük az orvvadászatnak.

— Tehát rám is azért támadhattak… emiatt a megállapodás miatt? A licenc értelmében?

— Igen — feleltem.

— És kiszívták volna a véremet? Ti pedig elmentetek volna mellettem, oda se nézve?

Fény és Setét…

Lehunytam a szemem. A megállapodás szürke ködben lángolt. Tagoltan vésett sorok, melyek mögött évezredek háborúi és milliók életei állanak.

— Igen.

— Menjen el…

A srác most oly feszült volt, akár egy fölhúzott rugó. A hisztéria határán, az őrület szélén.

— Azért jöttem, hogy megvédjelek.

— Nem kell!

— A vámpírcsaj szabadon van. Rád fog támadni…

— Menjen el!

Olga fölsóhajtott:

— Kiszórakoztad magad, járőr?

Fölemelkedtem. Jegor összerezzent, miközben a hokedlivel együtt távolodott tőlem.

— Meg kell értened — mondtam. — Számunkra nincs más kiút…

Magam se hittem saját szavaimat. És hasztalan is lett volna a vita. Az ablakon túl már sötétedett, nemsoká eljő a vadászat ideje…

A fiú követett kifelé mentemben — mintha arról szeretett volna meggyőződni, hogy tényleg kilépek az ajtón, s nem bújok el a szekrényben. Egy szót se szóltam. Kinyitottam az ajtót, kiléptem a lépcsőházba. Az ajtó becsapódott mögöttem.

Egy lépcsőfordulóval följebb mentem, majd leguggoltam az ablak mellett. Olga hallgatott, s én is hallgattam.

Az igazságot nem szabad ily hirtelen föltárni. Az embereknek létezésünk puszta tényét is nehéz elfogadni. És megbékélni a Megállapodással…

— Semmit se tehettünk — mondta Olga. — Alábecsültük a legénykét, a képességeit és a félelmét. Észrevétettünk. Kénytelenek voltunk válaszolni a kérdésekre, mi több, őszintén.

— Megfogalmazod a jelentést?

— Ha tudnád, hány effajta jelentést írtam már…

A szemétcsatorna felől rothadás bűze áramlott. Az ablakon túlról beszűrődött a sugárút zaja, miközben lassan bealkonyult. A lámpák is kezdtek fölgyulladni. Ott ültem, forgattam kezemben a mobilomat és azon töprengtem, hogy most hívjam a főnököt, vagy várjam meg az ő hívását. Kétségtelen, hogy Borisz Ignatyjevics most is figyel rám.

Kétségtelen.

— Nem kéne túlbecsülnöd a vezetőség lehetőségeit — mondta Olga. — Kisebb gondja is nagyobb most nálad a fekete förgeteg miatt.

Kezemben cirregni kezdett a telefon.

— Na vajon ki az? — kérdeztem, mielőtt fogadtam volna a hívást.

— A kengyelfutó gyalogkakukk. Vagy Whoopi Goldberg.

Nem voltam épp vicces kedvemben.

— Igen?

— Hol vagy most, Anton?

A főnök hangja fáradt volt, elcsigázott. Ilyen állapotban még nem volt szerencsém hozzá.

— Egy rém ronda sokemeletes tömbház lépcsőfordulójában. A szemétcsatorna mellett. Elég meleg, és mondhatni már-már kényelmes környezetben.

— Megtaláltad a srácot? — kérdezte az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül a főnök.

— Meg…

— Rendben. Odaküldöm Tigrincset és Mackót. Itt úgyse tudnak most mit csinálni. Te pedig menj át Perovóba! Azonnal!

Már épp zsebembe csúsztattam volna a kezem, ám a főnök kiigazította magát:

— Ha nincs nálad pénz… de ha van is, mindegy. Ints le egy rendőrségi kocsit, aztán majd ők mint a szélvész, szépen leszállítanak.

— Ilyen nagy a baj? — nyögtem ki.

— Szerfölött. Akár azonnal indulhatsz is.

Belerévedtem az ablakon túli sötétbe.

— Borisz Ignatyjevics, nem kéne a fiút egyedül hagyni. Tényleg nagy potenciális erővel bír…

— Tudom én azt… Rendben. A fiúk már úton vannak. Ha velük lesz, semmi baj nem érheti a srácot. Várd meg őket… aztán egyik lábad ott, a másik meg itt, azonnal gyere ide.

Szaggatott bugás jelezte a beszéd végét. Kinyomván a készüléket a vállamra sandítottam:

— Te mit szólsz ehhez, Olga?

— Különös.

— Miért? Hisz magad mondtad, hogy nem boldogulnak vele.

— Különös, hogy kifejezetten téged, nem pedig engem hívott… — Olga elgondolkodott. — Lehet, hogy… Á, nem. Nem tudom.

Belenéztem a homályba, s a horizont legszélén észrevettem két foltocskát. A műveletisek akkora sebességgel száguldottak, hogy akár 15 percen belül is a helyszínen lehetnek.

— Még csak a címet se kérdezte meg — jegyeztem meg keserűn.

— Nem akarta vesztegetni az időt. Nem érezted meg, amikor levette a koordinátákat?

— Nem.

— Többet kéne gyakorolnod, Anton.

— Nem szoktam terepen dolgozni!

— Most viszont ott dolgozol. Menjünk le. Az Elhívást úgyis meghalljuk.

Fölemelkedtem — ott ücsörögve most már szinte kényelmes törzshelyemnek tűnt a lépcső —, aztán pedig lefelé vonszoltam magam. A lelkemre pocsék, nyomott üledék rakódott. A hátam mögött ajtó csapódott. Megfordultam.

— Félek — szólt Jegor keresetlenül.

— Minden rendben van — azzal megindultam visszafelé. — Megvédünk.

Az ajkát harapdálta, hol rám nézett, hol pedig a lépcsőház félhomályát méregette. Nem akart visszaengedni a lakásba, ugyanakkor nem volt ereje ahhoz, hogy egyedül maradjon.

— Azt hiszem, valaki néz engem — bökte ki végül. — Maga csinálja?

— Nem. Minden valószínűség szerint a vámpírcsaj.

A srác nem rezzent össze. Semmi újat nem közöltem vele.

— Hogy szokott támadni?

— Invitálás nélkül nem tud bemenni az ajtón. Ez a vámpírok sajátossága, a mesék e téren nem hazudnak. Saját magadnak akaródzik majd kimenni. Mit ne mondjak, már most ki akarsz jönni.

— Nem fogok kimenni!

— Ha majd beveti az Elhívást… kijössz. Tudatában leszel, hogy mi zajlik, de akkor is kijössz.

— Tudna… tudna valamit tanácsolni? Akármit?

Jegor megadta magát. Segítséget várt, bármifélét, csak segítség legyen.

— Tudnék. Hagyatkozz ránk!

Egy másodpercig habozott.

— Jöjjön be! — Jegor utat engedett az ajtóban. — Csak… anyukám mindjárt hazatér a munkából.

— És akkor mi van?

— Maga meg elbújik? Mégis, mit mondjak neki?

— Semmiség — hessentettem el. — Csak nekem…

Kinyílt a szomszéd lakás ajtaja, csupán résnyire, beakasztott biztonsági lánccal. Mögüle ráncos öreganyó arca kukkantott ki.

Megérintettem a tudatát — könnyedén, egy pillanatra, a lehető legóvatosabban, hogy meg ne sértsem egyébként is ingatag értelmét…

— Ja, csak te vagy… — Az öregasszony szélesen elmosolyodott. — Te, te…

— Anton — siettem készségesen a segítségére.

— Én meg már azt hittem, hogy valami idegen — közölte öreganyám, miután kiakasztotta a láncot és előtipegett az emeleti lépcsőtérre. — Mert hát olyan idők járják, merő gyalázat, azt tesznek, amit akarnak…

— Semmi vész — mondtam. — Minden rendben lesz. Inkább tévézzen, épp egy új sorozat megy benne.

Az öregasszony bólingatott, aztán egy utolsó baráti pillantás után eltűnt a lakásban.

— Miféle sorozat? — kérdezte Jegor.

Vállat vontam:

— Mit tudom én? Csak van valami. Egy csomó szappanoperát adnak, nem?

— És honnét ismeri a szomszédunkat?

— Én? Őt? Sehonnét.

A fiú hallgatott.

— Nos hát — világosítottam föl —, mi… Másfélék vagyunk. És nem fogok bemenni, most el kell mennem.

— Hogyan?

— Mások vigyáznak majd rád, Jegor. És ne aggódj: jóval profibbak nálam.

Belenéztem a homályba: két élénknarancs láng közeledett a lépcsőház felé.

— Nem, nem akarom… — A srác menten bepánikolt. — Akkor már inkább maga!

— Nem lehet. Más feladatom van.

Lent a lépcsőházban ajtó csapódott, lépések hangzottak. A harcosok megvetették a lift használatát.

— Nem akarom! — Jegor megragadta az ajtót, mintha be akarna zárkózni. — Nem hiszek nekik!

— Vagy megbízol az egész Éjszakai Őrségben, vagy nem bízol meg senkiben — vágtam el keményen. — Nem vagyunk magányos szupermenek, holmi piros-kék lebernyegben. Ha úgy tetszik, bérmunkások vagyunk. A homályvilág rendőrsége. Az én szavam: az Éjszakai Őrség szava.

— És ők kicsodák? — A fiú már kezdte megadni magát. — Mágusok?

— Igen. Csak éppenséggel fölöttébb spéci feladatra kiképezve.

Lent a lépcsőfordulóban fölbukkant Tigrincs.

— Szeva, fiúk! — kiáltotta életvidáman a leányzó, egyetlen ugrással letudván félemeletnyi lépcsőközt.

Az ugrás emberfölötti volt, Jegor pedig egyszerre összekucorodván hátralépett, figyelmesen méregetve Tigrincset. A fejemet csóváltam: nyilvánvaló, hogy a leányzó most a transzformáció határán egyensúlyoz. Szerette az effélét, s ráadásul most minden alapja megvolt a mókázásra.

— És ott mi az ábra? — kérdeztem.

Tigrincs hangosan fölsóhajtott, aztán elmosolyodott:

— Juj, muris… Mindenki pánikok Eredj, várnak rád, Antoska… Te lennél az én kis gyámom, igaz?

A srác elnézte Tigrincset, de közben hallgatott. El kellett ismernem, a főnök kiváló döntést hozott, amikor őt rendelte ki az őrszolgálat ellátására. Mindenkiben bizalmat keltett és mindenki felé szimpátiát sugallt, gyerekektől az öregekig. Azt beszélték, hogy olykor még a Setéteket is lekenyerezte viselkedésével. Egyébiránt ilyenkor mondhatni fölöttébb rosszul döntöttek…

— Nem kell engem gyámolítgatni — felelte végül a fiú. — Jegornak hívnak.

— Én pedig Tigrincs vagyok — a leányzó már benn is volt a lakásban, barátian átölelve a srác vállát. — Gyerünk, mutasd a hadszínteret, hadd lám! Tegyük meg az előkészületeket a védelemre!

Lefelé indultam, menet közben csóválva a fejem. Vagy öt perc múlva Tigrincs elővezeti a fiúnak, miért is kapta ezt a nevet.

— Szeva — dörmögte szembejőve Mackó.

— Szeva — rövid kézfogással üdvözöltük egymást. Az Őrség összes munkatársa közül Mackó váltotta ki belőlem a legfurcsább, mondhatni vegyes érzelmeket.

Mackó alig volt magasabb az átlagnál, erős testalkatú, abszolúte kifürkészhetetlen arccal. Nem beszélt valami sokat. És hogy mivel foglalkozik munkaidőn túl, hol lakik — senki se tudta, talán Tigrincset kivéve. Azt is beszélték, hogy valójában nem mágus, hanem alakváltó. Mesélték, hogy eleinte a Nappali Őrségnél dolgozott, aztán valami küldetés során hirtelen a mi oldalunkra pártolt át. Mindez persze badarság volt, a Fénypártiak nem lesznek Setétekké, a Setétek pedig nem változnak Fénypártiakká. De rejtezett Mackóban valami, ami önkéntelenül is meghökkenést váltott ki belőlem.

— A kocsi már vár — mondta meg sem állva a műveletis. — A sofőr egyszerűen csúcs. Villámgyorsan leszállítanak.

Mackó egy kicsit dadogott, ezért aztán rövid mondatokban fejezte ki magát. Nem sietett, elvégre Tigrincs már szolgálatba lépett. Nekem viszont nem volt vesztegetni való időm.

— Súlyos a helyzet odaát? — kérdeztem, léptemet szaporázva. Távolodóban hallottam fölülről:

— Rosszabb már nem is lehetne.

Leugráltam a lépcsőkön, majd kivágódtam a lépcsőházból. Tényleg ott állt a kocsi — egy pillanatra még meg is álltam, hogy gyönyörködjem benne. Egy pazar mélybíbor BMW, a legújabb modell, tetején egy lazán odavetett villogóval. Lépcsőház felé eső ajtajai nyitva, a sofőr pedig, kinek zakója alatt pisztolytáska sejlett, türelmetlenül cigizett a kocsiból kihajolva. A hátsó ajtó mellett kigombolt kabátban egy tekintélyes kinézetű idősebb férfi álldogált, szuperdrága öltönyének hajtókáján képviselőjelvény hirdette foglalkozását. A férfi épp mobilon beszélt.

— És egyáltalán… kiről van szó valójában? Majd megyek, ha tudok! Mi? Az anyád mindenit!… Miféle csajok? Teljesen meg vagy húzatva? Egy lépést se tudtok tenni egyedül?

A képviselő rám sandított, el sem búcsúzva félbeszakította a telefonbeszélgetést, aztán a kocsiba kászálódott. A sofőr mohón mellre szívta a cigit, majd eldobta és a volánhoz kapott. A motor puhán fölberregett, s alighogy behuppantam az első ülésre, a kocsi rögtön elindult. Az ajtót fagyott gallyak karistolták.

— Tán megvakultál? — böffent a képviselő sofőrjére, holott az én hibámból történt e kis malőr. Azonban amint a kocsi ura hozzám fordult, rögvest megváltozott a hangszíne. — Perovóba vigyünk, ugye?

Még egyszer sem furikáztattam magam a hatalom képviselőivel. Ráadásul ezek itt vagy rendőrfélék, vagy pedig egy keresztapa mellé csöppentem. Tudatában voltam, hogy az Őrség tagjaként ez tökmindegy, de a biztonság kedvéért eddig még soha nem kísérletezgettem effajta utazással.

— Igen, oda, ahonnét a fiúk jöttek. És minél gyorsabban, ha kérhetem…

— Hallod, Vologyka? — fordult a képviselő sofőrjéhez. — Taposs bele!

Vologyka pedig beletaposott. De olyan hirtelen, hogy szinte rosszul lettem, úgyhogy gyorsan a homályba pillantottam: odaérünk-e egyáltalán?

Aggodalomra semmi ok — odaérünk. De nem csupán a sofőr ügyessége avagy a szerencse-együttható okán, mely utóbbit — bármely más járőrhöz hasonlóan — esetemben is mesterségesen megnöveltek. Olybá tűnt, hogy előzetesen valaki végigpásztázta a valószínűségi mezőt, kigyomlálva onnét az összes karambolt, közlekedési dugót és túlbuzgó közlekedésrendészt.

A mi részlegünknél ilyesmit csakis maga a főnök tudott véghezvinni. Csupáncsak az kérdés: miért?

— Én is parázom — suttogta vállamon a láthatatlan madár. — Amikor a gróffal…

Elhallgatott, akárha egy fölösleges őszinteségi megnyilvánuláson kapta volna magát.

A kocsi pirosban vágott át egy kereszteződésen, hihetetlen cakkban lavírozva a kisautók meg holmi furgonok közt. A megállóból kinyújtott karral mutogatott ránk valaki.

— Húzd meg! — szólított meg barátságosan a képviselő. Egy kis üveg Rémy Martint nyújtott felém, meg egy műanyag pohárkát. Ez már olyan röhejesnek tűnt, hogy csöppet sem habozva három centit töltöttem magamnak. Még ilyen sebesség mellett is — a hepehupás útról nem is szólva — a kocsi puhán suhant, s a konyak sem löttyent ki.

Visszaadtam az üveget, biccentettem, aztán előhúztam zsebemből a discman fülesét, föltettem, s bekapcsoltam a CD-t. A „Voszkreszenyije”[9] egy réges-régi dala hangzott föl, a kedvencem.

A kisváros aprócska volt, akár egy gyermekjáték,

És régótátul fogva nem érte járvány, sem támadás.

A vártoronyban hallgatagon rozsdállott egy ágyú,

S a várost messze elkerülték fontos utak és utazók.

És így sorjázott egyik év a másik után, ünnepek és hétköznapok híján…

Az egész város aludt.

Álmában elnéptelenedett városok földjeit látta

És holt sziklákat…

Kiértünk a főútvonalra. A kocsi egyre gyorsabban száguldott, még soha nem utaztam ily gyorsan Moszkvában. Illetve nem csak Moszkvában… Ha nem lett volna kipucolva a valószínűségi mező, hát kisebb sebességet rendelek el, az tuti — így viszont egyszerűen csak paráztam.

A hideg sziklák közt muzsika zengett,

S a város egyre szendergett…

Hová hívott,

Kit keresett a muzsika?

Senki sem tudta…

Akaratlanul is eszembe jutott, hogy maga Romanov[10] is — másféle. Épp csak nem vették nyilvántartásba. Túl későn vették észre… Fölkínálták neki a lehetőséget, ám ő nem élt vele.

Ez is egy lehetséges választás.

Érdekes — mily gyakran hallhatta ezt a muzsikát az éjszakában?

Akik az éji tikkasztó hőségben nem zárták be az ablakot,

Azok már nincsenek ott.

Nekivágtak oly országot keresni, hol élettel teli az élet,

A dal nyomában…

— Kérsz még? — a képviselő maga volt a megtestesült jóindulat. Jó lenne tudni, mit sulykolt belé Mackó és Tigrincs? Hogy én lennék a legjobb barátja? Netán mindörökké a lekötelezettem maradt? Vagy netán én volnék az elnök házasságon kívül született, mégis imádott fiacskája?

Mekkora egy baromság ez az egész. Százszámra léteznek oly módszerek, melyekkel megnyerhetjük az emberek bizalmát, szimpátiát és segítőkészséget válthatunk ki belőlük. A Fénynek megvannak a maga módszerei, csak hát az a kár, hogy a Setétnek is épp elég van belőlük. Baromság.

Az a fő kérdés, hogy miért kellek annyira a főnöknek?

6. FEJEZET

AZ ÚT mellett Ilja várt rám. Zsebre dugott kézzel álldogált, undorral méregette a hódarát szitáló égboltot.

— Soká jöttél — csak ennyit szólt, miután kezet fogván búcsút vettem a képviselőtől és kikászálódtam a kocsiból. — A főnök már alig vár.

— De hát mi zajlik itt tulajdonképp?

Ilja fölényesen elmosolyodott. Ám a megszokott életvidámságnak nyoma sem volt ebben a mosolyban.

— Mindjárt meglátod… Menjünk!

A kitaposott ösvényen indultunk el, leelőzve a szupermarketből szatyrokat cígölő asszonyokat. Érdekesmód a szupermarketek úgy bukkantak föl mifelénk, akárha mindig is léteztek volna. Viszont az emberek járása nem változott: mintha bizony épp most álltak volna órahosszat sorba egy nyeszlett, kékes csirketetemért…[11]

— Messze van?

— Ha messze lenne, bizton fognánk egy kocsit.

— És mi van a mi szexóriásunkkal? Nem boldogult?

— Ignát apait-anyait beleadott — közölte szűkszavún Ilja. Valamiért pillanatnyi kárörömöt éreztem, mintha bizony a szépfiú kudarca érdekemben állna. Ha megoldandó feladata akadt, úgy az általában azt jelentette, hogy egy-két órán belül már valakinek az ágyában hempergett.

— A főnök evakuációs készültséget hirdetett — mondta hirtelen Ilja.

— Hogy mit?

— Teljes készenlét. Ha a förgeteg nem stabilizálódik, akkor a Másfélék elhagyják Moszkvát.

Előttem ment, így nem tudtam a szemébe nézni. De hát miért is hazudna nekem Ilja…

— De hát a förgeteg eddig is… — kezdtem. És elhallgattam. Lévén abban a pillanatban szemem elé tárult a hihetetlen látvány.

Előttünk, egy leverő külsejű nyolcemeletes ház fölött, a hóterhes, sötét égbolt háttere előtt lassan forgott a fekete szélörvény.

Most már nem lehetett förgetegnek avagy mezei örvénynek nevezni. Kifejezetten szélörvény. Nem ebből az épületből eredt, hanem a mellette állóból, ami még takarásban volt. És figyelembe véve a sötét kúp hajlásszögét, a szélörvény majdhogynem magából a földből eredt.

— Az ördögbe… — szakadt ki belőlem suttogva.

— Ne fesd a falra! — szakított félbe Ilja. — A végén még megjelenik.

— Van vagy harminc méter.

— Harminckettő. És egyre csak nő.

Sietve a vállamra néztem, ahol megpillantottam Olgát. Előjött a homályból.

Láttak már valaha is ijedt madarat? Ember módjára beijedtet?

A bagoly tollai fölborzoltnak tűntek. Csak tán nem szoktak a madártollak is égnek meredni? A szeme narancssárgás borostyánlángban égett. Jobb sorsra érdemes dzsekim válla cafatokra tépve, a karmok pedig egyre csak ott kaparásztak, mintha bizony a testemig akartak volna hatolni.

— Olga!

Ilja megfordulván biccentett.

— Nicsak, nocsak… A főnök azt mondta, hogy Hirosimában a förgeteg nem volt ennyire magas.

A bagoly kitárta szárnyát és a levegőbe emelkedett, kecsesen és hangtalanul. A hátam mögött egy nő kiáltása hangzott — megfordultam és egy tanácstalan arcot láttam, a madárra szegeződő csodálkozó tekintetet.

— Csak egy varjú — közölte a nővel halk hangon félvállról Ilja. Jóval gyorsabban reagálta le, mint én. Egy pillanat múltán a véletlen szemtanú már utol is ért bennünket, békétlenkedőn motyorászott valamit a szűk ösvényről meg az útonállókról, meg hogy egyesek mennyire szeretik elfoglalni a teljes járdaszélességet.

— Gyorsan növekszik? — kérdeztem a szélörvény felé intve fejemmel.

— Löketekben. De már folyamatban a stabilizációja. A főnök idejében hívta vissza Ignátot. Menjünk…

A bagoly nagy ívben megkerülte a szélörvényt, majd alacsonyabbra ereszkedett, s most pont fölöttünk röpült. Bizonyos fokig megőrizte az önuralmát, ám a homályból való óvatlan előjövetele nyilvánvalóan mutatta tanácstalanságát.

— De hát végül is mit vétett?

— Mondhatni semmit… mármint a fölös önhittségen túl… Alaposan megismerkedett a leányzóval. Erőltetni kezdte, és ezzel csak a förgeteg növekedését segítette elő. De még mekkora növekedést…

— Nem értem — szóltam zavartan. — Ekkora növekedést csakis egy mágustól eredő energia-utánpótlás biztosíthat, aki maga idézte elő a poklot…

— Hát erről van szó. Valaki szépen kifigyelte Ignátot, aztán meg mondhatni olajat öntött a tűzre. Erre gyere…

Beléptünk azon épület lépcsőházába, amely eltakarta előlünk az örvényt. A bagoly az utolsó pillanatban röppent utánunk. Értetlenül méregettem Ilját, de aztán nem kérdeztem semmit. Különben is, rögvest kiderült, miért is vagyunk itt.

A földszint egyik lakásában ütött tanyát a hadműveleti törzs. A hatalmas acélajtó, mely az emberi világban hét lakatra volt zárva, a homályban tárva-nyitva állt. Ilja menet közben merült el a homályban és már be is lépett, míg én pár másodpercig még elszöszmötöltem, árnyékomat fölemelendő, aztán követtem.

A lakás nagynak bizonyult, vagy négyszobás, igencsak otthonosan berendezve. Ugyanakkor meg zajos, fülledt és bagószagú is volt.

Több mint húsz Másféle gyűlt itt össze. Műveletisek is, meg magunkfajta irodapatkányok. Amikor beléptem, ügyet se vetettek rám, Olgára viszont fölfigyeltek. Rögtön levettem, hogy az Őrség régi munkatársai ismerik, de még csak meg sem próbáltak odaköszönni, vagy akár csak rámosolyogni a hóbagolyra.

Vajon mit vétkezhetett?

— Irány a hálószoba, a főnök ott vár — vetette oda foghegyről Ilja, miközben maga a konyha felé indult. A konyhából üvegpoharak koccanása hallatszott. Lehet, hogy teáztak, de tán valami erősebbel is bepróbálkoztak. Futó pillantást vetvén feléjük meggyőződhettem, hogy igazam van. Épp Ignátot itatták. A mi szexterroristánk holtra váltan nézett ki, alaposan megtaposva érezhette magát — rég nem volt osztályrésze ilyesfajta kudarcban.

Továbbmentem, majd belökvén az első utamba kerülő ajtót, benéztem.

A gyerekszobánál voltam. A kiságyban egy ötévesforma apróság aludt, mellette a szőnyegen a szülei és egy kamaszlány. Minden világos. A lakókat jótékony, édes álomba küldték, hogy ne legyenek láb alatt. Akár az egész hadműveleti törzset föl lehetett volna állítani a homálytérben, de miért vesztegessük fölöslegesen erőinket?

Valaki a vállamra csapott. Megfordultam — Szemjon volt az.

— A főnök ott van — közölte röviden. — Eredj…

Alighanem mindenki tudta már, hogy várnak rám.

Beléptem a másik szobába és egy pillanatra meghökkentem.

Nincs annál badarabb látvány, mint amikor az Éjszakai Őrség hadműveleti törzse egy lakótérben ver tanyát.

A toalettasztal fölött, amely rendszerint kozmetikumokkal és bizsukkal van telehordva, egy közepes méretű mágikus gömb függött. A gömb fölülről közvetítette az örvény látványát. Mellette egy puffon Léna üldögélt, a legjobb operátorunk, hallgatagon koncentrálva. A szeme csukva volt, ám érkeztemkor üdvözlésem gyanánt intett egy kicsit a kezével.

Rendben, eddig szokványos az ügy. A gömb operátora komplexen látja a teret, lehetetlenség elrejtőzni előle.

Az ágyon, párnákkal körülrakva, félig fekvő helyzetben maga a főnök hevert. Öltözéke tarka köntös, puha keleti házipapucs, valamint tübetejka[12]. A helyiséget hordozható vízipipa édeskés füstje töltötte be. A hóbagoly a főnök elé telepedett. A helyzetből ítélve nemverbálisan értekeztek egymással.

Ez is rendben volna. Különösen feszült pillanatokban a főnök mindig a bevált rigolyáihoz nyúl, melyekre még Közép-Ázsiában kapott rá. A tizenkilencedik és huszadik század fordulóján dolgozott arrafelé: előbb muftinak álcázva, aztán a helyi baszmacsok[13] vezéreként, utóbb vörös komisszári minőségben, végül pedig vagy tíz évig járási párttitkárként.

Az ablaknál Danyila és Farid álldogált. Még az én csökött képességeimmel is észrevehettem a ruhaujjaikba rejtett mágikus vesszeik bíbor villódzását.

Teljesen szokványos a felállás. Ilyen időkben nem hagyják védelem nélkül a törzskart. Danyila és Farid nem tartoznak a legerősebb harcosok közé, viszont tapasztaltak voltak, s ez gyakorta jóval fontosabb a nyers erőnél.

De mire véljem a szobában tartózkodó egyéb Másféle jelenlétét?

A sarokban üldögélt, sarkain guggolva, szerényen és észrevétlenül. Olyan ösztövér volt, akár egy frissen gyalult forgács, orcája beesett, fekete haja katonamód rövidre nyírva, nagy, bánatos szemekkel. A kora teljességgel megbecsülhetetlen — lehetett tán harminc, de az is lehet, hogy háromszáz. Öltözéke sötét. A lezser öltöny és a szürke ing jól passzolt a külleméhez. Az egyszeri ember alighanem egy kis szekta tagjának vélte volna az ismeretlent. És még igaza is lett volna — részben.

Az illető egy Setét mágus volt. Méghozzá a legmagasabb szinten lévők közül való. Midőn futólag rám pillantott, egyszer csak megéreztem, amint a védelmi burok — amit ráadásul még csak nem is én kerítettem magam köré! — recseg-ropog és kezd meggörbülni.

Akaratlanul is hátráltam egy lépést. Ám a mágus tekintetével már a padlót méregette, mintha csak azt sejtetné: az előbbi szondázás csupán futó véletlen volt…

— Borisz Ignatyjevics… — Éreztem, hogy a hangom rekedtesen cseng.

A főnök röviden biccentett, majd a Setét mágushoz fordult. Az pedig rögtön a főnökre meredt.

— Származtasd át neki az amulettet — parancsolta szaggatottan a főnök.

A Setét hangja szomorú és halk volt — olyan emberé, akit mintha egyszerre nyomasztana a világ összes baja:

— Semmi olyat nem teszek, ami a Megállapodás ellenében hat.

— Én se teszek olyat. A munkatársaimnak immúnisaknak kell lenniük a megfigyelőkkel szemben.

Szóval így állunk! A mi törzsünknél egy megfigyelő tartózkodik a Setét oldalról. Ezek szerint valahol a közelben vert tanyát a Nappali Őrség tábori törzse, és ott ül valaki a mieink közül.

A Setét mágus kezével benyúlt zakója zsebébe, majd némi kotorászás után egy rézláncon függő aprócska faragott csontmedaliont húzott elő. Felém nyújtotta.

— Dobjad — mondtam.

A mágus könnyedén elmosolyodott, majd ugyanazzal a melankóliával és együttérzéssel felém lendítette a kezét. Elkaptam a medaliont. A főnök jóváhagyón bólintott.

— Neve? — kérdeztem.

— Zavulon.

Azelőtt nem hallottam ezt a nevet. Vagy kevésbé ismert, vagy pedig a Nappali Őrség legfelsőbb köreihez tartozik.

— Zavulon… — ismételtem az amulettre nézve. — Nincs többé hatalmad fölöttem.

A medalion kezdett megmelegedni a tenyeremben. Az ingemen kívülre vettem, biccentettem a Setét felé és azzal a főnök mellé léptem.

— Hát ide jutottunk, Anton — mondta a főnök alig érthetőn, fogai közt a vízipipa szopókájával. — Ide jutottunk. Látod?

Kinézvén az ablakon bólintottam.

A fekete örvény egy ugyanolyan nyolcemeletes házból fakadt, mint amilyenben mi is voltunk. A vékony és hajlékony tölcsérkocsány valahol a földszint táján ért véget, a homályba nyújtózva még a lakást is pontosan meg tudtam határozni.

— Hogy eshetett meg mindez? — kérdeztem. — Borisz Ignatyjevics, hisz ez már nem holmi fejreeső tégla, vagy lépcsőházi gázrobbanás…

— Minden tőlünk telhetőt megteszünk — a főnök mintha szükségét érezte volna annak, hogy mentegesse magát előttem. — Minden rakétasilót mi ellenőrzünk, ugyanez a helyzet Amerikában és Franciaországban is, nemsokára Kínában is befejeződik a munka. Nehezebb dolgunk akadt a taktikai atomfegyverekkel. Sehogy se tudjuk föltárni az összes működő lézervezérlésű műholdat. Ráadásul teli a város mindenféle bakteriológiai szarsággal… egy órája majdnem szivárgás történt a víruskutató tudományos intézetben.

— A sorsot nem lehet becsapni — kockáztattam meg óvatosan.

— Pontosan. Mintha lékeket tömködnénk a hajófenéken. Közben meg fölöttünk kettétörik a hajó.

Hirtelen észrevettem, hogy mindenki — a Setét mágus, Olgával, Lénával és a harcosokkal egyetemben — engem néz. Egy csapásra kényelmetlenül kezdtem érezni magam.

— Borisz Ignatyjevics?

— Te vagy ráállítva.

— Tessék?

A főnök fölsóhajtott, kiengedte kezéből a pipaszárat, mire a hideg ópiumos füst a padlóra ömölt.

— Te, Anton Gorogyeckij, közepes képességekkel bíró programozó, nőtlen, lettél ráállítva a leányzóra, aki fölött ez a fekete szarság függ.

A Setét mágus alig hallhatóan fölsóhajtott. Hirtelenjében semmi jobb nem jutott eszembe annál, mint hogy megkérdezzem: „miért?”

— Nem tudom. Ignátot küldtük ki rá, aki aztán tiszta munkát végzett. Hisz tudod, képes bárkit elcsábítani.

— De vele nem jött össze?

— Összejött. Épp csak a förgeteg is nőni kezdett. Fél óra hosszat álltak kapcsolatban, s közben a förgeteg másfél méteresről huszonötre nőtt. Vissza kellett rendelni… méghozzá sürgősen…

A Setét mágusra sandítottam. Olybá tűnt, mintha Zavulon a padlót nézegetné, de nyomban fölkapta a fejét. Ezúttal a védelmi mechanizmus nem reagált: az amulett megbízható oltalmat nyújtott.

— Nekünk aztán nem áll érdekünkben — mondta halkan. — Csakis egy vadember képes megölni az egész elefántot, hogy aztán jóllakjék egyetlen darab hússal.

A hasonlat sértő volt rám nézve. Viszont minden bizonnyal nem hazudott.

— Meglehetősen ritkán van szükségünk ekkora nagyságrendű pusztításra — tette hozzá a Setét mágus. — Most nincs folyamatban olyan projektünk, amelyhez ekkora mértékű szükségeltetnék.

— Merem remélni… — tagolta idegen, nyekergős hangon a főnök. — Zavulon, meg kell értened, ha a katasztrófa mégis bekövetkezik… hát mi is a maximumot hozzuk majd ki belőle.

A Setét mágus arcán holmi mosoly árnyéka jelent meg.

— Meglehetősen nagy lesz azon emberek száma, akik megrettennek a bekövetkezendőtől, hogy aztán sírás-rívás és bánat legyen osztályrészük. De többen, mérhetetlenül többen lesznek azok, akik majd mohón a tévé képernyőjére tapadnak, akik élvezkedni fognak a más baján, és örvendeznek, hogy az ő városukat elkerülte a vész, akik úgymond majd a Harmadik Rómán elménckednek, melyet utolért a büntetés… a fölülről jövő büntetés. De hisz magad is tudod ezt, én ellenségem.

Nem volt kárörvendő, a Setétek magasrangú képviselői nem bírnak ilyesféle primitív reakcióval. Mindezt csupán tényként közölte.

— És mindezek ellenére készen állunk — mondta Borisz Ignatyjevics. — Magad is tudod.

— Tudom. Viszont mi vagyunk nyerő helyzetben. Hacsak nem rejtegetsz a ruhaujjadban pár nyerő ászt, Borisz.

— Tudhatnád, hogy mindig fullom van.

A főnök hozzám fordult, mintha a legkisebb érdeklődést is elvesztette volna a Setét mágus iránt.

— Anton, a förgeteget nem a Nappali Őrség táplálja. Magányosan működő alkotó teremte. Egy iszonyatos erejű ismeretlen Setét mágus. Megérezte Ignátot, mire siettetni kezdte az eseményeket. Most benned van minden bizodalmunk.

— Miért?

— Hisz mondom: kapcsolatban állotok. Anton, a valószínűségi mezőben háromágú villa található.

A főnök körözött a kezével, mire a levegőben egy képernyő fehér síkja bontakozott ki. Zavulon elhúzta a száját — alighanem enyhe energialöket érte.

— Az események fejlődésének első vonala — mondta a főnök. A szoba közepén mindenféle támasz nélkül függő fehér képmezőn egy fekete sáv rajzolódott ki. Majd egy rémes pacává alakult, mely aztán túllógott a képernyőn.

— A legvalószínűbb útvonal. A förgeteg eléri a maximumot, ennek révén bekövetkezik a pokol áttörése. Milliónyi áldozat. Globális kataklizma: biológiai és atomvész, aszteroida becsapódása, tizenkettes erősségű földrengés. Bármi lehetséges.

— És ha a pokol közvetlenül elszabadul? — kérdeztem óvatosan. A Setét mágusra sandítottam: arca továbbra is részvétlen maradt.

— Nem. Aligha valószínű. Messze még a kritikus szint — a főnök fejét csóválta. — Ellenkező esetben úgy vélem, hogy a Nappali és Éjszakai Őrség legalábbis levadászta volna egymást. A második útvonal…

Egy vékony vonal, mely a fekete sávból eredt. És egyszer csak félbeszakadt.

— A cél megsemmisül. Az örvény magától fölszívódik, ha a cél elpusztul… önmagától…

Zavulon megmoccant. Majd így szólt szívélyesen:

— Kész vagyok besegíteni eme kisded akcióba. Az Éjszakai Őrség egymaga nem képes fölébe kerekedni, nemdebár? Állunk rendelkezésükre.

Hirtelen csend támadt. Aztán a főnök elnevette magát.

— Kérem, ahogy tetszik. — Zavulon megvonta a vállát. — Megismétlem: egyelőre még magunk ajánlgatjuk szolgálatainkat. Nincs szükségünk egy globális katasztrófára, mely egy pillanat alatt emberek millióit pusztítja el. Egyelőre nincs rá szükségünk.

— A harmadik útvonal — mondta a főnök rámpillantva. — Nézd meg figyelmesen!

Még egy vonal, mely a közös tőből eredt. Elvékonyodó, semmibe olvadó vonal.

— Ez várható… ha te is beszállsz a játékba, Anton.

— Mit kell tennem? — kérdeztem.

— Nem tudom. A valószínűségi előrejelzés soha nem ad pontos útmutatást. Csakis egyvalami biztos: te tudnád megszüntetni a förgeteget.

Az agyamon egy pillanatra átvillant egy ostoba gondolat: tudniillik hogy még mindig a csekkolásom folyik. Éles helyzetben zajló vizsgáztatás — a vámpírt megöltem, most pedig… De nem. Nem lehet. Hisz akkora a tét!

— Még soha nem szedtem le fekete förgetegeket. — A hangom valahogy idegenül csengett, nem épp ijedten, inkább csodálkozón. A Setét mágus Zavulon fölvihogott — ellenszenvesen, vénasszony módjára.

A főnök bólintott:

— Tudom, Anton.

Fölemelkedett, összefogta köntösét, majd mellém lépett. Mondhatni hülyén nézett ki — legalábbis egy átlagos moszkvai lakás közegében: keleti ornátusa suta karikatúrának tetszett.

— Ekkora fekete förgetegeket még soha senki nem szedett le. Te leszel az első, aki megpróbálja.

Hallgattam.

— Vedd eszedbe, Anton, hogy ha elszúrod… még ha a legkisebb mértékben is, lett légyen akármilyen kis részlet is az… te égsz el elsőként. Arra se marad időd, hogy átmenj a homályba. Tudod, mi történik a Fénypártiakkal, ha beleszaladnak a pokol áttörésébe?

A torkom egyszeriben kiszáradt. Bólintottam.

— Bocsásson meg, kedves ellenségem — szólalt meg csúfondárosan Zavulon. — De még csak a választás jogát sem adja meg munkatársai számára? Pedig hát még háború idején is, ilyetén esetekben, hogy úgy mondjam… érdeklődőkre számítottak…

— Előszólítottuk az önkénteseket — vetette oda hátra se fordulva a főnök. — Mindannyian önkéntesek vagyunk, méghozzá réges-régen. És egyáltalán nincs semmiféle választási lehetőségünk.

— Nekünk viszont… van. Mint mindig. — A Setét mágus újból csak vihogott.

— Amikor magunkénak ismerjük el az emberek fölötti választás jogát, azt egyszersmind el is távolítjuk magunktól. Zavulon — Borisz Ignatyjevics a Setét mágusra sandított —, idegen nézőközönség előtt produkálod magad. Ne zavarj!

— Meg se szólalok. — Zavulon ezek után lehajtotta fejét, összehúzta magát.

— Kíséreld meg! — mondta a főnök. — Anton, nem adhatok tanácsot. Próbáld meg! Kérve kérlek, próbáld meg. És… felejtsd el mindazt, amire tanítottak! Ne higgy annak, amit mondtam, ne higgy annak, amit kijegyzeteltél, ne higgy a saját szemednek, ne higgy idegen szavaknak!

— Akkor hát minek higgyek, Borisz Ignatyjevics?

— Ha én az tudnám, Anton, hát eljönnék a törzstől… és magam mennék abba a kapualjba…

Egyszerre néztünk ki az ablakon. A fekete tölcsér ott pörgött, dülöngélt, egyik irányból a másikba. Egy járókelő egyszer csak lelépett a járdáról, a hóba gázolt és inkább nagy ívben elkerülte a tölcsérkocsányt. Észrevettem, hogy a szélén már egész kerülőösvényt tapostak: az emberek nem láthatták a világukra törő Gonoszt, de érezték, hogy közeleg.

— Majd én fedezem Antont — mondta hirtelen Olga. — Fedezem és biztosítom az összeköttetést.

— Kívülről — egyezett bele a főnök. — Csakis kívülről. Anton… eredj! Igyekszünk a lehető legalaposabban elejét venni bárminemű kéretlen megfigyelésednek.

A hóbagoly fölröppent az ágyról, majd a vállamra telepedett.

Rápillantottam a barátaimra, no meg a Setét mágusra — akárha téli álomban leledzene —, aztán pedig kimentem a szobából. Azon nyomban megéreztem, hogy elülőben a zaj a lakásban.

Teljes csendben kísértek, fölös szavak, vállveregetés meg jótanácsok hangoztatása nélkül. Elvégre nem teszek semmi rendkívülit. Csupán elmegyek meghalni.

Csend honolt.

De valahogy olyan rendhagyó módon, ami még ebben a moszkvai alvókerületben is szokatlan volt, akármilyen későre járt. Mintha mindenki a lakásába vetette volna magát, hogy aztán leoltott lámpa mellett csöndben gubbasszanak a fejükre borított takarók alatt. Épphogy hallgatnak, nem pedig alszanak. Csupán kékes-vörös foltok remegtek az ablakokon — mindenütt megy a tévé. Ez már jóformán a szokásukká vált: amikor félnek vagy nyomasztja őket valami, hát fogják és bekapcsolják a tévét, bármi is a műsor, aztán válogatás nélkül megnéznek mindent, a teleshoptól a hírekig. Az emberek nem látják a homályvilágot. De képesek érzékelni, amikor közeleg.

— Olga, mit szólsz ehhez a förgeteghez? — kérdeztem.

— Lebírhatatlan.

Ennél többet hangot se szólt.

A kapualj előtt álltam, elnéztem a hajlékony tölcsérkocsányt, akárha elefántormány volna. Egyelőre valahogy nem akaródzott belépnem.

— Mikor… mekkora méretű förgeteget tudsz kioltani?

Olga elgondolkodott:

— Olyan ötméterest. Akkor még van esély. A háromméteres magasságút minden további nélkül.

— És akkor a leányzó is megmenekül?

— Meglehet.

Valami nem hagyott nyugodni. Ebben a rendhagyó csöndben, miközben még a kocsik is azon voltak, hogy elkerüljék a pusztulásra kárhoztatott kerületet, bizonyos hangokat továbbra is érzékelni lehetett…

Aztán rájöttem. A kutyák szűköltek. Minden lakásban, minden környező házban — halkan, panaszosan, tehetetlenül panaszkodtak gazdáiknak a szerencsétlen ebek. Látták a közelgő poklot.

— Olga, adj infót a leányról! Mindent.

— Szvetlána Nazarova[14]. Huszonhetes. Belgyógyász, a 17-es számú rendelőintézetben dolgozik. Az Éjszakai Őrség látómezejébe eleddig nem került. A Nappali Őrség látómezejébe eleddig nem került. Mágikus képesség kinyilvánítása nem tapasztalható. A szülei és az öccse Bratyejevóban laknak, alkalmi kapcsolatot tart fönn velük, főleg telefonon érintkeznek. Négy barátnője van, ellenőrzésük folyamatban, egyelőre minden tiszta. Környezetével kiegyensúlyozott a kapcsolata, heves gyűlölséget nem észlelhetni.

— Orvos — mondtam elgondolkodón. — Olga, hisz ez egy lehetséges kapaszkodó. Mondjuk valami öregember vagy öregasszony… elégedetlen a gyógykezeléssel. Életük utolsó szakaszában gyakran megesik, hogy a látens mágikus képességek felszínre törnek…

— Futtatom az adatait — válaszolta Olga. — Egyelőre nem találtam erre való utalást.

Nahiszen. Ostoba dolog találgatásokba bocsátkozni, elvégre fél napon át nálam okosabbak foglalkoztak vele.

— Mi van még?

— Nullás vércsoport. Komolyabb megbetegedése nincs, időnként enyhébb szívtáji fájdalom. Első szexuális együttlét 17 évesen, vele egykorúval, kíváncsiságból. Négy hónapig volt házas, két éve hogy elvált, a volt férjével kiegyensúlyozott a kapcsolata. Gyereke nincs.

— A férje képességei?

— Zérusfok. Az új feleségének úgyszintén. Őt ellenőriztük le elsőként.

— Ellenségek?

— Két rosszindulatú kollegina. Két visszautasított udvarló a munkahelyén. A volt iskolatársa fél évvel ezelőtt hamis beteglapot igyekezett szerezni tőle.

— És?

— Visszautasította.

— No nézd csak. És hogy állnak a mágiával?

— Gyakorlatilag sehogy. A rosszindulat foka… hétköznapi. Mindegyikük mágikus képessége gyönge. Ekkora tölcsért egyikük sem tud előidézni.

— Elhunyt páciensek? Az utóbbi időben?

— Nem volt.

— Akkor hát honnét az átok? — tettem föl a szónoki kérdést. Egen, most már értem, miért jutott zsákutcába az Őrség. Szvetlána egész egyszerűen maga volt a megtestesült jókislány. Öt ellenség 25 éves korban — erre inkább csak büszke lehet az ember.

Olga hallgatott.

— Ideje indulni — mondtam. Az ablak felé fordultam, ahol a fiúk sziluettje sejlett. Valaki az őrségből integetett a kezével. — Olja, és Ignát milyen munkát végzett?

— A szokásost. Utcai ismerkedés, á la „kishitű értelmiségi”. Kávézás egy bárban. Csevej. A tárgyszemély szimpátiaszintje gyorsan nőtt, így aztán Ignát ráindult a randizós vonalra. Miután pezsgőt és likőrt vásárolt, idejöttek.

— Tovább!

— A tölcsér pedig növekedésnek indult.

— Ennek oka?

— Semmi. Megtetszett neki Ignát, sőt mi több, erőteles vonzalmat kezdett érezni iránta. Ámde minden átmenet nélkül a förgeteg katasztrofális gyorsasággal növekedésnek indult. Ignát háromszor is változtatott magatartási stílusán, elérte, hogy egyértelműen éjszakára marasztalták, ezek után pedig a förgeteg a robbanásszerű növekedés stádiumába lépett. Visszarendelték. A förgeteg pedig stabilizálódott.

— Miképp ment a visszarendelés?

Teljesen átfáztam, cipőmben pedig már utálatos nyirkosságot is éreztem. És még mindig nem álltam készen a cselekvésre.

— „Beteg anyuka.” Egy hívás a mobilján, rövid beszélgetést követően szabadkozás, és persze az ígéret, hogy másnap visszahívja. Minden simán zajlott, a tárgyszemélyben nem kélt gyanú.

— És a förgeteg stabilizálódott?

Olga hallgatott, nyilván épp az elemzőkkel lépett kapcsolatba.

— Egy kicsit még alább is hagyott. Három centit. De lehet, hogy ez csak az utánpótlás megszűnte utáni szokványos visszaesés.

Valami nem stimmelt ebben az egészben. De sehogy se tudtam megfogalmazni homályos sejtelmeimet.

— Merrefelé esik rendelői körzete?

— Itt, körülöttünk. Beleértve ezt a házat is. Gyakran járnak hozzá betegek.

— Csodás. Akkor páciensként megyek hozzá.

— Elkel némi segítség a hamis emlékképek elhelyezésében?

— Megoldom.

— A főnök jóváhagyja — felelte némi szünet után Olga. — Munkára! Az álcád… Anton Gorogyeckij, programozó, nőtlen, három éve kezelik, a diagnózis: a gyomorfekély, ugyanebben a házban lakik, a 64-es számú lakásban. Ami momentán ugyan üres, ám ha szükséges, biztosítjuk a megfelelő hátteret.

— Három év kamu azért túlzás — vallottam be. — Max. egy évet bírok.

— Rendben.

Olgára néztem, ő pedig rám, a maga rezzenetlen madártekintetével, amelyben mégiscsak volt valami abból a szutykos arisztokrata nőből, akivel a konyhámban konyakoztunk.

— Járj szerencsével!- mondta útravalóul Olga. — Próbáld meg leszorítani a förgeteget! Legalább tíz méterrel… akkor aztán megkockáztatom…

A madár fölröppent és rögvest átment a homályba, annak is valamely legmélyebb rétegébe.

Fölsóhajtottam, majd a lépcsőház felé indultam. A tölcsér ormánya ingadozott, igyekezett megérinteni. Tenyereimet nyújtottam felé: Xamadit, a tagadás jelét formázva velük.

A tölcsér megingott, és arrébb mozdult. Nem mondhatni, hogy tartana tőlem, inkább csak kezdi kiismerni a játékszabályokat. Ekkora méretek mellett az áttörőfélben lévő pokol már értelemmel is kell bírjon — nem holmi önirányító rakéta, hanem inkább tomboló és tapasztalt kamikaze. Viccesen hangzik: tapasztalt kamikaze, ám a Setét vonatkozásában eme terminusnak igenis van létjogosultsága. Miután betör az emberi világba, a pokol tölcsére pusztulásra van kárhoztatva, ám ez az egész nem több, mint mondjuk egyetlen méh elpusztulása az óriási rajból.

— Nem ütött még az órád — szóltam. A pokol úgyse felel, de azért szerettem volna ezt elmondani.

Elhaladtam a tölcsérkocsány mellett. Első pillantásra úgy tűnt, mintha gumihajlékonyságú kékesfekete üvegből készült volna. Külső felülete majdhogynem teljesen mozdulatlan maradt, ám beljebb, ahol a mély kékség áthatolhatatlan sötétségbe ment át, eszement forgás sejlett.

Meglehet, nincs igazam. És bizony meglehet, igenis most ütött csak igazán az órája…

A lépcsőház kapujában még csak számkódos zár se volt, egész pontosan lett volna, ha épp nincs tönkretéve és kibelezve. Helyes. Aprócska üdvözlet a Setéttől. Egy ideje már leszoktam arról, hogy ügyet vessek kisded foltocskáira, észre se vettem a falakon éktelenkedő feliratokat és mocskos cipőnyomokat, a törött villanyizzókat és a telerondított lifteket. Most viszont mondhatni emelkedett hangulatban voltam.

Nem éreztem szükségét, hogy megtudjam a címet. Éreztem a leányt — aligha érdemes lemondani arról, hogy a jogi értelemben leánynak nevezzük, mert bár volt már férjnél: ez inkább afféle kormegjelölés —, tudtam, hová kell mennem, már láttam is a lakását, azaz nem annyira láttam, mint inkább egészében érzékeltem.

Épp csak azt nem értettem, miképp is kéne eltakarítanom ezt az átkozott förgeteget…

Megálltam az ajtó előtt: közönséges ajtó volt, még csak nem is acélból, ami elég furán hatott a földszinten, ráadásul egy tönkretett bejárati zárral „védett” lépcsőházban. Vettem egy nagy levegőt és becsöngettem. Tizenegy óra tájt lehetett. Mondhatni későre jár.

Léptek hallatszottak. Nyoma sincs semmiféle hangszigetelésnek…

7. FEJEZET

AZONNAL ajtót nyitott.

Még csak meg sem kérdezte, hogy ki az, a kukucskálóba se nézett bele, a biztonsági láncot sem akasztotta be. És mindezt Moszkvában! Éjjel! Miközben egyedül van a lakásban! Az örvény alighanem óvatosságának maradékát is fölemésztette — mindazt, ami lehetővé tenné, hogy a leány még pár napig kitartson. Hát így szoktak elhullani az effajta emberek — akikre átkot terheltek…

Külsejét tekintve mondhatni Szvetlánával egyelőre még minden rendben. Karikás volt ugyan a szeme, végtére is nem akárhogy töltötte az éjszakát. És az öltözéke — szoknya, csini kardigán, körömcipő —, mintha várt volna valakire, vagy épp ellenkezőleg, épp indulófélben lenne.

— Jó estét, Szvetlána — köszöntem be, miközben a szemén máris átvillant, hogy megismert. Persze, hisz minden bizonnyal megjegyzett magának tegnapról, még ha homályosan is. És ezt a pillanatot, amikor már tudatában volt annak, hogy ismerjük egymást, csak még arra nem emlékezett, honnét, ki kellett használnom.

A homályon keresztül hatoltam be. Óvatosan, lévén az örvény ott volt a leány feje fölött, mintha csak oda lett volna ragasztva, s a reakció bármelyik pillanatban beindulhatott. Óvatosan, hisz nem akartam becsapni.

Csupa jót kívántam neki.

Ez csak az első alkalommal ennyire érdekes és mulatságos. Mégpedig azért, mert ha a továbbiakban is érdekesnek találod, akkor nincs helyed az Éjszakai Őrségben. Egy dolog megváltoztatni a morális imperativust, ráadásul mindig a Jó javára. Egy másik viszont az emlékezetbe való beavatkozás. Ez elkerülhetetlen, muszáj véghezvinni, lévén a Megállapodás része, hisz a homályba való ki-be járkálásunk folyamata során a környezetünkben lévőkben pillanatnyi amnéziát vált ki.

Ám ha egyszer élvezetedet leled a más emlékezetével való játékban — hát ideje távoznod körünkből.

— Jó estét, Anton. — A hangja kissé lebegőssé vált, amikor arra késztettem, hogy idézze föl azt, ami soha meg sem történt. — Valami baj van?

Savanyú mosollyal a hasamra csaptam. Szvetlána emlékezetében most hurrikán tombolt. Nem vagyok akkora tudor, hogy kapásból beleplántáljak egy kidolgozott hamis emlékezetet. Szerencsére adott szituációban elég volt két-három utalással élni, a továbbiakban pedig már saját magát csapta be. Rólam való kialakult képét valami távoli ismerőséről mintázta, akire külsőre hasonlítottam, meg egy másikról, akit rövid ideig és még kevésbé ismert, viszont a személyisége szimpatikus volt a számára, s még vagy kéttucatnyi korombéli páciensről, no meg a házban lakó, ki tudja miféle szomszédokról. Én pedig csupán finoman elősegítettem ezt a folyamatot, a minél teljesebb képalkotás felé terelve Szvetlánát. Jó ember… neuraszténiás… állandóan betegeskedik… enyhén flörtöl, de tényleg csak enyhén — és nem éppen magabiztos… a szomszéd lépcsőházban lakik.

— Fájdalmak? — kissé összeszedte magát. Valóban jó orvos. Elhivatott.

— Kicsit. Iszogattunk tegnap. — Egész külsőmmel igyekeztem megbánást tanúsítani.

— Anton, de hisz figyelmeztettem magát… jöjjön be… Belépvén becsuktam az ajtót — a leány rá se hederített. Miközben nekivetkőztem gyorsan körülnéztem, mind a köznapi világban, mind a homályban.

Olcsó tapéta, lábam alatt kirojtosodott szőnyeg, régi női csizmácska, a plafon alatt egyszerű üveg lámpaernyőben egy villanykörte, vezeték nélküli telefon a falon — gagyi kínai cucc. Szegényes. Tiszta. Szokványos. És itt most nem arról van szó, hogy a körzeti orvos hivatása nem jár valami sok pénzzel. Inkább az lehet a háttérben, hogy maga sem igényli a flancot. Ez pedig rossz, nagyon is rossz…

A homályvilágban a lakás valamivel jobb benyomást keltett. Semmiféle búbánatos flóra nem található, nyoma sincs a Setét nyomainak. Mármint a fekete förgetegen kívül. Amely mondhatni immáron mindenfelé eluralkodott — egészében láttam, a leányzó feje fölött pörgő tölcsérkocsánytól kezdve egészen a harminc méter magasságban szétterülő virágzatig.

Szvetlána nyomában beléptem az egyetlen szobába. Itt azért egy fokkal otthonosabbnak tetszett. Meleg narancsszínben világított a dívány, méghozzá nem is az egész, hanem csak a régimódi állólámpa melletti zug. Két falat teljes magasságában könyvespolcok borítottak… Világos.

Lassacskán kezdtem megérteni. Már nem úgy szemléltem mint a munkám tárgyát, nem mint egy ismeretlen Setét mágus lehetséges áldozatát, nem mint egy katasztrófa akaratlan kiváltóját, hanem mint egy embert. Könyvmoly, zárkózott és komplexusteli, egy halom nevetséges eszménnyel és a mesebeli hercegbe vetett gyermeki hittel, aki csak őt keresi, és persze feltétlenül meg is leli. Orvosi munka, pár barátnő, pár barát és nagyon-de-nagyon sok magány. Lelkiismeretes munka, mely a kommunizmust építők erkölcsi kódexét idézi. Ritkán megy el otthonról, max. kávézni, és ritkán esik szerelembe. És az esték — egyik olyan, mint a másik, a díványon, egy könyvvel, a mellette heverő telefonnal, a megnyugtatóan szappanoperázó tévé társaságában.

De sokan is vagytok még mindig, meghatározhatatlan korú leánykák s legénykék, akiket a hatvanas évek nemzedékéhez tartozó szülők neveltek föl. De sokan is vagytok, szerencsétlen és boldogságra képtelen emberkék. De jó is lenne megszánni benneteket — mennyire szeretnék segíteni rajtatok! A homályon keresztül megérinteni benneteket — csak egy picinykét, leheletfinoman. Egy kis önbizalmat plántálni belétek, csöppnyi optimizmust, némi akaratot, szemernyi iróniát. Segíteni rajtatok, hogy segíthessetek másokon.

Nem szabad.

A Jó minden egyes beavatkozása — zöld utat ad a Gonosz ténykedésének. Megállapodás! Járőrök! Világegyensúly?

Tűrni kell, vagy bele kell őrülni — és ha semmibe veszed a törvényt, átgázolsz a tömegen, kéretlen ajándékokat osztogatsz az embereknek, tönkretéve a sorsukat, miközben azt várod, mikor bukkannak elő a kanyar mögül volt barátaid és örök ellenségeid, hogy a homályba taszítsanak. Mindörökre…

— Anton kérem, és az anyukája hogy van?

Ja igen. Nekem, az Anton Gorogyeckij nevű páciensnek van egy öreg anyukája. Anyukámnak osteochondrosisa[15] van, plusz az öregkorral járó egyéb betegségek garmadája, egész garnitúrára való. És ő is Szvetlána páciense.

— Semmi különös. Én viszont valahogy…

— Feküdjön le!

Fölhúztam az ingemet és a pulóveremet, aztán lefeküdtem a díványra. Meleg ujjaival végigfutott a hasamon, s valamiért körültapogatta a májamat.

— Fáj?

— Nem… most nem.

— Mennyit ivott?

Úgy feleltem a kérdésekre, hogy közben a leány emlékezetét fürkésztem. Egyáltalán nem kellett megjátszanom, hogy a halálomon vagyok. Igen… tompa fájdalom, enyhe… Evés után… Most mintha kicsit hasogatna…

— Egyelőre úgy néz ki, hogy gyomorhurut, Anton… — Szvetlána elvette a kezét. — Nincs minek örvendeni, ezt maga is megértheti. Mindjárt írok egy receptet…

Fölemelkedvén az ajtóhoz lépett, majd leakasztott a fogasról egy retikült.

Mindeközben én a förgeteget figyeltem. Semmi se történt, megjelenésem nem váltotta ki a pokol fölerősödését, ellenben csillapítani se tudtam…

— Anton… — A hang a homályból érkezett, megismertem Olgát. — Anton, a förgeteg három centivel alábbhagyott. Valahol tettél egy jó lépést. Gondolkodj, Anton!

Helyes lépés? Mikor? Hisz jóformán semmit se tettem, csupán ürügyet leltem a látogatásra!

— Anton, kérem, maradt még magának az Omezből? — Az asztalhoz telepedvén Szvetlána rám nézett. Miközben befelé gyűrködtem az ingem, rábólintottam:

— Igen, maradt még pár kapszula.

— Ha most hazamegy, igyon meg egyet! Holnap pedig vegyen még! Két hétig kell inni, lefekvés előtt.

Szemmel láthatóan Szvetlána a gyógyszerhívő orvosok közé tartozott. Ez különösebben nem zavart, hisz magam is hittem bennük. Mi, a Másfélék, még akkor is irracionális rettegést élünk át a tudomány színe előtt, amikor pedig elegendő lenne egy egészen elemi mágikus ráhatás, de ehelyett az analgin[16]] vagy holmi antibiotikum után nyúlunk.

— Szvetlána… bocsásson meg, hogy megkérdem… — Bűnbánó arccal félrenéztem. — Csak nem emészti magát valami malőr miatt?

— Ezt meg miből gondolja, Anton? — Még csak az írást sem hagyta abba, föl se pillantott. De megfeszült ültében.

— Valahogy úgy tűnik nekem. Netán valaki megbántotta?

A leány letette a tollat, majd rám nézett — tekintetében kíváncsiság és némi szimpátia bujkált.

— Nem, Anton. Ugyan már. Biztos a tél miatt van. Túlságosan is elhúzódik ez a tél.

Erőltetetten elmosolyodott, a pokoli förgeteg pedig meglibbent fölötte, ragadozóként megcsóválva tölcsérkocsányát…

— Szürke az ég, és szürke a világ. És semmihez sincs kedvem… értelmét vesztette minden. Igazság szerint elfáradtam, Anton. De ha beköszönt a tavasz… mindez majd elmúlik.

— Maga depressziós, Szvetlána — kottyantottam ki, mielőtt észbe kaptam volna, hogy a diagnózist tulajdon emlékezetéből húztam elő. De a leány ügyet sem vetett erre.

— Biztos. De sebaj, nemsokára kisüt a napocska… Köszönöm, hogy aggódik, Anton.

Ezúttal a mosoly jóval őszintébbre sikeredett, noha még mindig kényszeredettnek tűnt.

A homályon keresztül Olga suttogását hallottam:

— Anton, mínusz tíz centi! A förgeteg lohadóban! Anton, az elemzők rajta vannak, folytasd a kommunikációt!

Vajon mit csinálhatok olyan jól?

Ez a kérdés — nos, félelmetesebb, mintha azt kérdezném, hogy „mi az, amit rosszul teszek?” Ha hibázol — elég, ha viselkedésedben éles fordulatot veszel. De ha úgy jutsz el a célig, hogy magad sem tudod, miképp sikerült — a legjobb, ha segítségért kiáltasz. Nem túl szívderítő rossz céllövőnek lenni, aki csak véletlenül találta el az almát, hogy aztán egyre csak a kézmozdulatot, a szemhunyorítást, és a ravaszt elhúzó ujjának erejét próbálja meg fölidézni… önmaga előtt sem ismervén be, hogy a lövedéket bizony egy zabolátlan széllöket tette célirányba.

Azon kaptam magam, hogy ott ülök és Szvetlánát nézem. Ő pedig engem, hallgatagon, komolyan.

— Bocsásson meg! — mondtam. — Szvetlána, bocsásson meg, az Istenre kérem. Csak úgy beesem ide késő este, aztán pedig egyszer csak olyasmibe ütöm az orrom, amihez közöm sincs…

— Semmi baj. Még jól is esik, Anton. Lenne kedve teázni?

— Mínusz húsz centi, Anton! Egyezz bele!

Még ezek a kurta centiméterek is a sors ajándékának tekinthetők, hisz valamelyest apadásnak indult ez a tébolyult pokol. Emberi életekkel érnek föl. Emberek tucatjai, vagy akár százai menekednek meg ezáltal az elkerülhetetlen katasztrófától. Nem tudom, pontosan miképp zajlik, de valami módon erősítem Szvetlána ellenálló-képességét a pokollal szemben. És a förgeteg lassan enyészetnek indul.

— Köszönöm, Szvetlána. Örömmel.

A leány fölkelt, majd kiment a konyhába. Én pedig a nyomában. Vajon mi lehet az oka?

— Anton, elkészült az előzetes elemzés…

Olybá tűnt, hogy az elfüggönyzött ablakban megvillant egy fehér madársziluett — a fal mentén suhant, Szvetlánát követve.

— Ignát a bevett séma szerint dolgozott. Bókok, érdeklődés, föllobbanó szerelmi érzés. Ami ugyan Szvetlána kedvére volt, mégis a förgeteg növekedését idézte elő. Anton, te más utat választottál: az együttérzést. Méghozzá a tétlen együttérzést.

A módszertani ajánlások elmaradtak, nyilvánvaló, hogy az elemzők még semmiféle következtetést nem vontak le. De abban már biztos voltam, hogy mi legyen a következő lépésem. Szomorkás tekintet, együttérző mosoly, teázás közben pedig ilyesfélék mondogatása: „Olyan fáradt a szemed, Szveta…”

Elvégre tegezésre váltunk, nemde? Kétségkívül váltunk. Efelől nincs kétségem.

— Anton?

Túlságosan sokáig néztem rá. Szvetlána dermedten állt a tűzhely mellett egy súlyos, a lecsapódó gőztől matt teáskannával. Azt nem mondhatni, hogy megijedt volna, ezt az érzést semmi szín alatt sem tudta volna produkálni, lévén a fekete förgeteg teljesen kiszívta belőle. Inkább mintha zavarba jött volna.

— Valami nincs rendben?

— Igen. Kényelmetlenül érzem magam. Beestem ide az éjszaka közepén, kipanaszkodtam magam, aztán meg még teára is maradok…

— Anton, arra kérem, hogy maradjon. Tudja, olyan furcsa napom volt, hogy egyedül maradnom… Tudja mit? Legyen ez a honoráriumom a rendelésért! Az, hogy elüldögél itt velem és elbeszélgetünk — pontosította szavait sietősen Szvetlána.

Bólintottam. Bármelyik szó hiba lehetett.

— A förgeteg még tizenöt centit apadt. Anton, helyes taktikát választottál!

De hiszen nem választottam én semmit, legalábbis az ő fogalmaik szerint, az elemzők gagyi mindenségit! Igénybe vettem a Másfélék képességét ahhoz, hogy bejussak egy idegen lakásba, behatoltam egy idegen emlékezetbe, hogy meghosszabbítsam itt-tartózkodásomat… most pedig egyszerűen úszom az árral.

És remélem, hogy a folyó majd odavisz, ahová kell.

— Kér gyümölcsízt, Anton?

— Igen…

Eszméletlen egy teázás. Carroll[17] a nyomomba sem ér! A legeszementebb teázás (ha úgy tetszik: bolondok uzsonnája) nem egy nyúlodúban zajlik a Kalapos, Április Bolondja meg holmi mormota részvételével.[18]] Egy kis lakás pici konyhája, forró vízzel fölöntött, reggelről maradt tea, málnalekvár egy háromliteres befőttesüvegből — íme hát ama színpad, melyen hívatlan színészek igazi eszement teázósdit játszanak. Itt, és csakis itt ejtik ki azon szavakat, melyekkel egyébként sehol sem élnének. Itt varázsolnak elő a semmiből bűvész-kézmozdulattal förtelmes titkocskákat, ilyenkor teregetik ki a családi szennyest, a cukortartóban pedig mindig akad egy-két marék ciánkáli. És soha nem kerül ürügy arra, hogy egyszerűen fölkeljünk és elmenjünk, mert a csészédbe időben töltik a teát, lekvárral kínálnak és elibéd tolják a nyitott cukortartót…

— Anton, már jó egy éve ismerem magát…

Egy árny — a leány szemében a tanácstalanság árnya villant meg egy pillanatra. Az emlékezet előzékenyen tölti ki a tátongó űröket, az emlékezet magyarázatokkal szolgál, hogy miért is maradok csupán a páciense, annak ellenére, hogy olyan szimpatikus és jó ember vagyok.

— Még ha csak a munkám kapcsán is, de most… Valamiért annyira szeretnék beszélgetni magával… mint szomszéd a szomszéddal. Barátként. Nem baj?

— Ugyan már, Szveta.

Hálás mosoly. Az én nevemet elég nehéz úgy rövidíteni, hogy közben becézőn hasson — az Antoska túlzás lenne, túlságosan nagy továbblépés.

— Köszönöm, Anton. Tudod… tényleg nem vagyok teljesen magamnál. Immáron harmadik napja.

Hát persze. Nehéz is lenne a magad urának maradni, ha közben a végzet kardja lebeg fölötted. Megvakulva, tombolón, a Nemezis halott istenségeinek uralma alól fölszabadultan…

— Ma is… á, hagyjuk…

Ignátról akart mesélni nekem. Nem érti, mi történik vele, miért nem vezetett egyenes út a véletlen ismeretségből az ágyba. Úgy érezheti, hogy menten megőrül. Minden ember eljut eddig a gondolatig, aki a Másfélék tevékenységének hatókörén belülre került.

— Szvetlána, lehet, hogy maga… lehet, hogy összevesztél valakivel?

Ez otromba húzás volt a részemről. Egyre csak sietek, sietek, miközben magam sem értem, miért. A förgeteg egyelőre stabil, ráadásul még apadoz is. Mégis sietek.

— Miért gondold így?

Szvetlána csöppet sem csodálkozik, és nem tekinti a kérdést túlságosan személyes jellegűnek. Vállat vonok és igyekszem megmagyarázni:

— Velem gyakran előfordul.

— Nem, Anton. Senkivel sem vesztem össze, de hát nincs is miért. Valahogy itt önmagamban…

Nincs igazad, te leány. Még csak el se tudod képzelni, mennyire nincs igazad. Akkora méretű fekete förgeteg függ fölötted, hogy olyan évszázadonként csak egyszer fordul elő. És ez azt jelenti, valaki oly mértékben gyűlöl, hogy efféle ritkán adatik meg élő embernek, vagy akár Másfélének…

— Talán az lenne a legjobb, ha kipihennéd magad — javasoltam. — Elutazhatnál valahová, valami félreeső helyre…

Alighogy ezt kimondtam, rájöttem, hogy van mivel orvosolni a gondot. Ha csak részleges is, s magára Szvetlánára nézve továbbra is halálos. Félreeső helyre. A tajgába, a tundrába, az Északi-sarkra. Ott aztán jöhet vulkánkitörés, becsapódhat egy aszteroida vagy akár egy nukleáris robbanófejekkel fölszerelt szárnyasrakéta. A pokol áttörése bekövetkezik, ám csupán Szvetlána látja kárát.

Végtére is szerencsés dolog, hogy egy ilyen horderejű döntés meghozatala olyannyira lehetetlen számunkra, mint a Setét mágus által ajánlott gyilkosság.

— Mire gondolsz, Anton?

— Szveta, mi történt veled?

— Anton, túlságosan éles fordulat! Tereld el a beszélgetést, Anton!

— Tényleg ennyire látszik?

— Igen.

Szvetlána lesütötte a szemét. Egyre vártam Olga kiáltását arról, hogy a fekete örvény megkezdte végső, katasztrofális növekedését, hogy mindent elrontottam, tönkretettem, és immáron ezrek pusztulása szárad a lelkemen… Olga hallgatott.

— Áruló vagyok.

— Tessék?

— Elárultam a saját anyámat.

Komolyan nézett, de ebben nyoma sem volt azon ember förtelmes tetszelgésének, aki becstelenséget követett el és most eldicsekszik vele.

— Nem értem, Szveta…

— Az anyám beteg, Anton. A veséje. Rendszeres hemodialízisre szorul… de ez csak félmegoldás. Tulajdonképpen… szervátültetést ajánlottak nekem…

— Miért neked? — még mindig nem értettem.

— Fölajánlották, hogy engedjem át az egyik vesémet. Az anyámnak. Majdnem biztos, hogy nem lökődik ki a szerv, még egy kivizsgáláson is részt vettem… aztán lemondtam. Én… én félek.

Hallgattam. Most már minden világos. Valamit tényleg beindíthattam, valami olyasmire akadhattam, ami ily nagyfokú őszinteségre késztette Szvetlánát. Az anyja.

Az anyja!

— Ügyi vagy, Anton. A fiúk már úton vannak. — Olga hangja ujjongón hangzott. Az lenne csak az igazi, ha megtalálnánk a Setét mágust! — Na nézd csak… az első érintkezés alkalmával mit sem érzékelünk, semmibe vettük… Ügyes vagy. Nyugtasd meg, Anton, beszélj hozzá, vigasztalgasd…

A homályban nem foghatod be a füled. Így aztán tetszik, nem tetszik, de hallgathatod, mit mondanak.

— Szvetlána, ilyesmit senkinek sincs joga kérni…

— Igen. Hát persze. Elmeséltem anyukámnak… ő aztán arra utasított, hogy felejtsem el az egészet. Azt mondta, hogy végez magával, ha rászánom magam. Hogy így is, úgy is meg kell halnia… Nekem pedig nem érdemes belerokkannom. Nem kellett volna semmit se mondani. Oda kellett volna adnom a vesémet. Hogy csak utána tudja meg, az operációt követően. Még szülni is lehet egy vesével… volt már rá példa.

Vese. Micsoda badarság. Semmiség. Egy igazi fehér mágus számára egyórányi munka. Csakhogy nekünk nincs fölhatalmazásunk a gyógyításra, hisz minden igazi gyógyulás — egy búcsúcédula valamely Setét mágusnak, jogosítvány holmi átokra, szemmelverésre. És itt van az anyja… a szülőanyja, maga se tudván róla, hogy pillanatnyi érzelmi kitörésében, miközben szavaival mást mond, az operációnak még a gondolatát is megtiltva — egyszer csak megátkozza tulajdon lányát.

És fölhorgad az iszonyatos fekete örvény.

— Most már tényleg nem tudom, mihez is kezdhetnék, Anton. Mindenféle ostobaságokba bonyolódom. Ma például majdnem ágyba bújtam egy vadidegennel — végül csak rávette magát arra, hogy ezt elmondja, noha minden bizonnyal nem kisebb erőfeszítés kellett hozzá, mint az anyjáról szóló elbeszéléshez.

— Szveta, ki lehet ötölni valamit — kezdtem. — A lényeg, hogy ne ülj ölbe tett kezekkel, hogy ne illesd magad hiábavaló szemrehányásokkal…

— De hisz direkt mondtam el neki, Anton! Tudtam, hogy mit felel! Azt akartam, hogy ne engedjék a szervátültetést! Meg kellett volna átkoznia, még egy ilyen hülye p…t, mint én!

Nem is tudod, mennyire igazad van, Szvetlána… Senki se tudja, valójában miféle folyamatok játszódnak le ilyenkor, mi zajlik a homályban, hogy mi a különbség egy ismeretlen és egy kedves átka, pláne a gyermeki vagy anyai átok közt. De az biztos, hogy az anyai átok — mindennél veszedelmesebb.

— Anton, nyugi!

Olga hangja egy pillanat alatt kijózanított.

— Túlságosan egyszerű ez így, Anton. Volt dolgod valaha is anyai átokkal?

— Nem — válaszoltam. Hangosan szóltam, egyszerre felelvén Szvetlánának és Olgának.

— Én vagyok a vétkes. — Szvetlána a fejét ingatta. — Köszönöm, Anton, de tényleg vétkes vagyok.

— Nekem már volt — hangzott a homályból. — Anton kedves, egyáltalán nem így néz ki! Az anyai harag valójában egy élénkfekete fölvillanásból következő nagyméretű, förgeteg. Ám egy pillanat alatt szertefoszlik. Majdnem minden eseteben.

Meglehet. Nem álltam le vitatkozni. Olga az átkok szakértője, ő aztán látott mindenfélét. Igen, persze, hogy valaki tulajdon gyermekének rosszat akarjon… hosszútávon — ezt senki sem akarhatja. Mindazonáltal persze akadnak kivételek.

— Létezhetnek kivételek — egyezett bele Olga. — Mindjárt elvégzik az anyja teljeskörű ellenőrzését. De… nem hinném, hogy gyors sikerre számíthatunk.

— Szvetlána — kérdeztem. — Nincs más megoldás? Nem lehetne másképp segíteni az édesanyádon? A szervátültetésen kívül?

— Nem. Tudom, hisz orvos vagyok. Az orvostudomány nem mindenható.

— Nem csak orvostudomány létezik a világon… Egy kicsit elbizonytalanodott:

— Mire gondolsz, Anton?

— Nem hivatalos orvostudomány — mondtam. — Népi gyógyászat.

— Anton…

— Értem én, Szvetlána, hogy nehéz ezt elhinni — vágtam bele sietősen. — Hisz van egy csomó sarlatán, szélhámos, a zűrös klinikai esetekről nem is szólva. De csak nem lehet minden kamu?

— Anton, mutass nekem akár csak egyet is közülük, aki valóban képes volt egy súlyos beteget meggyógyítani. — Szvetlána tekintetében irónia bujkált, ahogy rám nézett. — De inkább ne is mesélj róla, hanem mutasd meg! Mutasd meg magát az embert és a betegeit, lehetőleg a gyógyítás előtt és utána is. Akkor majd elhiszem, elhiszek mindent. Az összes látnokot, távkuruzslót, a fehér és fekete mágia mestereit…

Önkéntelenül is összerándultam. A leány fölött ott függött a „fekete” mágia pazar bizonyítéka, mondhatni iskolapéldája.

— Meg tudom mutatni — mondtam. Eszembe jutott, hogy vonszolták be egyszer Danyilát az irodába. Egy szokványos csetepaté után — nem épp a leghétköznapibb, de nem is a legsúlyosabbak közül való. Egyszerűen csak nem volt szerencséje. Egy alakváltó családot akartak lekapcsolni, a Megállapodás csekély megszegése miatt. Az alakváltók akár meg is adhatták volna magukat, és akkor az egészet a két Őrség közti tárgyalás során rendezték volna le.

Ám alakváltóék inkább az ellenszegülést választották. Alighanem több nyomot is hagytak maguk mögött — véres nyomokat, amiről az Éjszakai Őrség nem tudott, és most már nem is fogja megtudni a teljes igazságot. Danyila ment be elsőként, így aztán őt tépték meg legkeményebben. Kapott a bal tüdejére, a szívére, súlyos sérülést szenvedett a máján, az egyik veséjét pedig egy az egyben kitépték.

Danyila helyrerántásán maga a főnök ügyködött, és az Őrségből majd mindenki, jóformán az egész személyzeti állomány besegített — mindenki, aki csak rendelkezett erővel abban a pillanatban. Jómagam a harmadik körben álltam, feladatunk nem annyira a főnök energiaellátásának biztosítása, mint inkább a külső behatások elhárítása volt. Időnként azért ránéztem Danyilára. Hol egyedül merült el a homályban, hol a főnökkel egyetemben. És ahányszor csak fölbukkant a köznapi szférában, sebei egyre inkább begyógyulóban voltak. Mindezt nem volt annyira nehéz elérni, ellenben nagyon hatásosnak bizonyult, hisz a sebek még frissek voltak, és nem írattak meg előre a sors által. De szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy a főnök képes meggyógyítani Szvetlána anyját. Még ha a sorsa meg is szakad a közelebbi jövőben, még ha okvetlenül meg is kell halnia. A gyógyítás egyértelműen lehetséges. A halál pedig majd más okok folytán következik be…

— Anton, nem ijedsz meg magadtól, amikor ilyesmiket beszélsz?

Vállat vontam. Szvetlána fölsóhajtott:

— Reményt kelteni… ez bizony felelősséggel jár. Anton, én nem hiszek a csodákban. De most kész lennék hinni bennük. Te nem félsz ettől?

A szemébe néztem.

— Nem, Szvetlána. Sok mindentől félek. De ettől nem.

— Anton, a förgeteg 20 centit apadt. Anton, a főnök arra kér, hogy tolmácsoljam neked, miszerint remekül haladsz.

Valami nem tetszett a hangjában. A homályon keresztül zajló beszélgetés nem hasonlít a köznapira, bizonyos fokig mégis átjönnek az érzelmek.

— Mi történt? — kérdeztem a halott szürke leplen keresztül.

— Dolgozz, Anton!

— Mi történt?

— Jó lenne ilyen magabiztosnak lenni — szólt sóvárogva Szvetlána. Majd kinézett az ablakon: — Nem hallottad? Mintha suhogna suhogna…

— Talán a szél — vetettem föl a lehetőséget. — Vagy valakinek a léptei.

— Olga, szólalj meg!

— Anton, a förgeteggel minden rendben van. Lassan apad. Valami módon megnöveled a leány belső ellenállási képességét. Így aztán, számításaink szerint reggelre a förgeteg eléri a kvázi veszélytelen szintet. És akkor majd én is munkához láthatok.

— Akkor mi a baj? Hisz baj van, érzem!

Olga hallgatott.

— Olga… nemde társak volnánk?

Na ez végre hatott. Noha nem láttam a hóbaglyot, mégis tudtam, hogy fölvillant a szeme, és egy pillanatig a tábori törzs felé nézett.

— Anton, nehézségek merültek föl a fiúval kapcsolatban.

— Jegorral?

— Anton, mire gondolsz most? — kérdezte Szvetlána. Nehéz dolog egyszerre kommunikálni a köznapi és a homályvilágban…

— Arra, hogy olykor jó lenne kétfelé osztódni.

— Anton, a küldetésed jóval fontosabb ennél.

— Mondd el, Olga.

— Nem értem, Anton — ez megint Szvetlána volt.

— Tudod, megértettem, hogy egyik ismerősömnek kellemetlenségei támadtak. Méghozzá meglehetősen nagy kellemetlenségekről van szó — a szemébe néztem.

— A vámpírcsaj. Elkapta a srácot.

Semmit sem érzékeltem magamban… Érzelemnek, sajnálatnak, dühnek, bánatnak nyomát se leltem. Épp csak ott belül egyszerre minden hideg és üres lett.

Alighanem számítottam erre. Magam se tudom, hogy miért, de számítottam rá.

— De hisz ott van Mackó és Tigrincs!

— Mégis így alakult.

— Mi történt a fiúval?

Csak hagyná már ezt a fölvezető dumát és ne köntörfalazna! Halál, csakis halott lehet. Az örök halál — még annál is rettenetesebb.

— Életben van. Túszul ejtette.

— Hogyan?

Ilyen még nem volt. Egész egyszerűen még soha nem fordult elő. A túszejtés afféle emberi játszadozás.

— A vámpírcsaj tárgyalni akar. Bírósági tárgyalást követel… abban bízik, hogy sikerül megúsznia.

Gondolatban csillagos ötöst adtam a vámpírcsajnak — mármint a felfogóképességének. Esélye sem volt, de nem is lesz arra, hogy lelépjen. Így viszont mindent az elpusztított társára kenhet, aki rávette az egészre… Semmit nem tudok, úgymond, és semmiről sem tehetek. Hát megharaptak. Olyan lettem, amilyen. Nem ismertem a szabályokat. A Megállapodást sem olvastam. Így hát nem tehetek mást — normális, törvénytisztelő vámpírcsaj leszek…

De még az is meglehet, hogy összejön neki! Különösen akkor, ha az Éjszakai Őrség hajlandó lesz engedményekre. És mi hajlandóak leszünk… nincs más választásunk, bármely emberi életről is légyen szó, védelmeznünk kell.

Egész ellágyultam a megkönnyebbüléstől. Azt hihetné az ember, hogy semmit se jelent nekem ez a srác. Ha úgy fordul a kocka — hát lesz belőle vámpírok és alakváltók jogtiszta jussa. Ilyen az élet — c’est la zsizny. Elmegyek mellette, ügyet sem vetve rá. És bizony kockavetés nélkül is hányszor megesett már, hogy az Éjszakai Őrség késve érkezett, hány ember halt meg a Setétek révén… Ami viszont megbonyolítja az egészet: belegabalyodtam az érte folyó küzdelembe, beléptem a homályba, ahol a véremet ontottam. És most már egyáltalán nem mindegy nekem. Mondhatni egyáltalán nem mindegy…

A homályban jóval gyorsabban zajlik a kommunikáció, mint az emberi világban zajló beszélgetés. Ennek ellenére szét kellett szakadoznom Olga és Szvetlána között.

— Anton, a problémáim miatt ne főjön a fejed!

Legszívesebben mindent félredobtam volna, hogy fölnevessek. Jelen pillanatban százak feje fő az ő problémái miatt, de minderről Szvetlánának halványlila segédfogalma sincs. Elég volt csupán megemlíteni mások problémáit, melyek aztán igazán eltörpülnek a pokoli fekete förgeteg mellett — hogy a leány azon minutában magára vette őket.

— Tudod, létezik egy törvény — kezdtem. — A páros esetek törvénye. Kellemetlenséged támadt, de nem ezekről beszéltem. A másik ember is hasonló cipőben jár, nagy gondban van. Magánjellegű gondok, de ettől még nem könnyebbülsz meg.

Megértette. És ami külön tetszett nekem, nem jött zavarba. Csupán pontosított a hallottakon:

— Az én gondom is magánjellegű.

— Nem egészen — mondtam. — Legalábbis azt hiszem.

— És tudsz segíteni azon az emberen?

— Nélkülem is segítenek rajta — feleltem.

— Biztos vagy ebben? Köszönöm, hogy meghallgattál, de rajtam tényleg nem lehet segíteni. A sors már csak ilyen ostoba.

— El akar hajtani? — kérdeztem a homályon keresztül. Most nem volt kedvem a tudatában matatni.

— Nem — jelentkezett be Olga. — Nem, Anton… érzi…

Csak tán nem rendelkezik a Másfélék képességeivel? Vagy ez csupán holmi véletlen egybeesés, amit a felé nyújtózó pokol vált ki?

— Mit érez?

— Hogy szükség van ott rád.

— Miért pont rám?

— Az az őrült vérszopó bige… ragaszkodik jelenlétedhez a tárgyaláson. Az kell neki, aki megölte a társát.

Ekkor lettem aztán igazán rosszul. Volt egy speckollunk az antiterrorista rendszabályokról, inkább csak azért, hogy alkalomadtán ne kelljen a Másfélék képességeit használnunk, amennyiben holmi emberi leszámolásokba keveredünk, hogy azokkal csakis akkor éljünk, ha a járőri munka megkívánja. A terroristák pszichológiáját is kitanultuk, és bizony ennek keretei közt a vámpírcsaj fölöttébb logikusan cselekedett. Én voltam az első, aki útjába akadt az Őrség munkatársai közül. Megöltem a felvigyázóját, és őt magát is megsebesítettem. Számára én testesítettem meg az ellenséget.

— Régóta követelődzik?

— Vagy tíz perce.

Szvetlána szemébe néztem. Száraz, nyugodt tekintet, egy könnycsepp nem sok, de annyit sem ejtett. Akkor a legnehezebb, ha a fájdalmat egy nyugodt arc mögé rejtik.

— Szveta, talán jobb lenne, ha most elmennék.

Vállat vont.

— Olyan sután veszi ki magát ez az egész… — mondtam. — Úgy látom, hogy segítségre lenne szükséged. Vagy legalábbis olyan valakire, aki meg tud hallgatni. Vagy hajlandó melletted ülni és közben kihűlt teát kortyolgatni.

Egy halvány mosoly és egy alig észrevehető biccentés.

— De igenis igazad van… rajtad kívül még egy embernek kell segítség.

— Különös vagy, Anton.

A fejemet ingattam:

— Nem különös. Nagyon különös.

— Olyan érzésem van… hisz régóta ismerlek, mégis mintha most először látnálak. És mintha egy időben nem csupán velem, de valaki mással is beszélgetnél.

— Igen — mondtam. — Így van.

— Lehet, hogy az őrület határán állok?

— Nem.

— Anton… hisz te nem véletlenül jöttél el hozzám.

Nem feleltem. Olga súgott valamit, majd elhallgatott. A leány feje fölött lassan forgott a gigászi förgeteg.

— Nem véletlenül — mondtam. — Hanem hogy segítsek.

Ha a Setét mágus, aki ráterhelte az átkot, most figyel bennünket… És ha mindez mégsem egy véletlen „anyai átok”, hanem egy célzottan leadott, profi csapás…

Elég lenne akár csak még egy csöpp gyűlöletet tölteni a Szvetlána feje fölött függő Setét fellegbe. Elég lenne egy ici-picivel csökkenteni az élethez való ragaszkodását. És menten bekövetkezik az áttörés. Moszkva központjában kitör egy vulkán, egy katonai műholdon kinyiffan az elektronika, mutálódik egy vírustörzs…

Szótlanul néztük egymást.

Azt hittem, hogy már-már értem, mi is megy végbe valójában. Itt van a rejtvény, mellettem, és az eddigi találgatások mind ostobaságnak és badarságnak bizonyultak, elavult szabályokat és sémákat követtünk, a főnök is fölszólított, hogy vessük el őket. De mindehhez gondolkodnom kellett volna, elszakadni a jelenleg zajló eseményektől, akár csak egy pillanatra is, de a csupasz falra vagy az agyatlan tévéképernyőre meredni, nem pedig vágyaim közt hezitálni, hogy akkor most egy konkrét emberkén segítsek, vagy pedig mentsem meg tízek, százak, ezrek életét. Ha nem kellene itt vergődnöm, egy aljas kényszerválasztás gyilkos ingoványában — mely aljas marad, bármi is lészen kimenetele, s én csupán aközött választhatok, hogy gyorsan ér el a pusztulás, amikoris a pokol lesújt rám és egyszeriben a homályvilág szürke mezeire távozom, vagy pedig lassan és kínnal telten, szívemben a saját magam iránti megvetés bágyatag lángjával…

— Szveta, most el kell mennem — mondtam.

— Anton! — Ez nem Olga volt, hanem a főnök. — Anton…

Elakadt, semmit se tudott parancsolni, a helyzet erkölcsi zsákutcába torkollott. Alighanem vámpírcsajszikánk ragaszkodott az igazához, és senki mással nem óhajtott tárgyalásokba bocsátkozni. A főnök parancsa, mellyel arra utasít, hogy maradjak, a túszul ejtett fiú meggyilkolását jelentené… hát ezért még csak parancsolni sem tudott. De még kérni sem.

— Megszervezzük a visszavonulásodat…

— Inkább értesítsétek a vérszopót, hogy odamegyek.

Szvetlána kinyújtotta a kezét, finoman megérintvén tenyerem:

— Örökre elmész?

— Reggelig — mondtam.

— Nem akarom — mondta egyszerűen a leány.

— Tudom.

— Ki vagy te?

Nehogy már itt és most rukkoljak elő a Világegyetem titkait illető gyorstalpalós beavatással! Méghozzá másodszorra is…

— Majd reggel elmesélem. Rendben?

— Te megőrültél — hallatszott a főnök hangja.

— Tényleg el kell menned?

— Ki ne mondd! — rikoltotta Olga. Megérezte a gondolataimat.

Mégis kimondtam:

— Szveta, mikor fölajánlották neked, hogy önmagad megcsonkítása árán meghosszabbíthatod az édesanyád életét… Hisz ez végül is helyes és ésszerű volt, nemde? Most viszont rossz érzés ül a lelkeden. Olyan rossz, hogy a legjobb lenne ésszerűtlenül cselekedned.

— Ha most nem mész el, ezzel rosszat teszel önmagadnak?

— Igen.

— Akkor eredj! Csak gyere vissza, Anton!

Fölkeltem az asztal mellől, hátrahagyván a kihűlt teát. A pokoli örvény ott imbolygott fölöttünk.

— Feltétlenül visszatérek — mondtam. — És… hidd el, még nem veszett el minden.

Eztán már egy szót sem szóltunk egymáshoz. Kimentem és elindultam lefelé a lépcsőn. Szvetlána becsukta mögöttem az ajtót. Micsoda csönd… halotti csönd, ma éjjel még a kutyák is belefáradtak a folytonos szűkölésbe.

Ésszerűtlen. Ésszerűtlenül cselekszem. Ha nincs etikailag helyes megoldás, akkor cselekedj ésszerűtlenül. Vajon mondta ezt nekem valaki? Vagy a régi jegyzeteimből ugrott be egy sor, netán egy előadás közben elhangzott mondat? Vagy csak önigazolást keresek?

— A förgeteg… — suttogta Olga. A hangja fakó volt, majdhogynem idegenül csengett. Legszívesebben vállam közé rejtettem volna a fejem.

Meglöktem a lépcsőházi ajtót, majd kiugrottam a jeges járdára. A hóbagoly pehelycsomóként körözött a fejem fölött.

A pokoli örvény lecsökkent, alábbhagyott. Teljes magasságához képest nem sokkal, de már szemmel látható mértékben, úgy másfél-két méterrel.

— Tudtad, hogy bekövetkezik? — kérdezte a főnök. Fejemet csóválva az örvényre néztem. De hát mi zajlik itt tulajdonképp? Miért van az, hogy Ignát fölbukkanásakor — ő pedig az emberek kegyes lelkiállapotba hozatalának szakértője — a pokol ráerősített, s miért az én zavaros csevegésem és váratlan távozásom csökkentette a förgeteget?

— Ideje szélnek ereszteni az elemző csoportot — mondta a főnök. Megértettem, hogy ez már nem csupán nekem szól, hanem mindenkinek. — Mikorra lesz meg a történtek összegzésének munkapéldánya?

A kocsi valahonnét a Zeljonij sugárút felől bukkant elő, fényszóróinak sugarai rám vetültek, ahogy csikorgó kerékkel bukdácsolt a föltört aszfaltgöbökön, majd egyenest a lépcsőház elé kanyarodott. Az élénknarancs színű cuki sportkabrió elég hülyén nézett ki a lepukkant panelrengeteg közepén, ahol a legjobb közlekedési eszköznek továbbra is a dzsip kínálkozott.

Szemjon hajolt ki a vezetőülésről, felém bólintván:

— Ülj be! Parancsba adták, hogy villámgyorsan szállítsalak le.

Olgára néztem, aki megérezte pillantásomat.

— Nekem itt van dolgom. Indulj!

Megkerülvén a kocsit az anyósülésre telepedtem. Hátul Ilja omolt el — ahogy elnéztem, a főnök szerint ráfér némi erősítés a Tigrincs-Mackó párosra.

— Anton — ért utol a homályon keresztül Olga hangja. — Emlékezz…: ma adós maradtál. Tartsd ezt eszedben, egy pillanatig se feledd…

Előszörre nem értettem, miről beszél. Az a kis boszorkány a Nappali Őrségtől? Mi köze van neki az egészhez?

A kocsi nekilódult, fenekével súrolva az eljegesedett fekvőrendőrt. Szemjon a volánt tekergetve megeresztett egy ízes káromkodást, miközben a kocsi méltatlankodó motorbőgés közepette a sugárút felé evickélt.

— Melyik baromtól csakliztátok ezt a tragacsot? — kérdeztem. — Ilyen időjárás mellett…

Ilja fölvihogott:

— Cöcc-cő! Borisz Ignatyjevics a saját kocsiját bocsátotta rendelkezésedre.

— Ez igaz? — kérdeztem vissza, hátrafordulva. Munkahelyére a főnök egy szolgálati BMW-vel járt. Mondhatni éppenséggel nem vall rá, hogy különösebben ragaszkodna az unpraktikus fényűzéshez…

— Igaz. Antoska, azzal mi a pálya? — Ilja a házak fölött függő örvény felé intett a fejével. — Eddig nem tapasztaltam nálad efféle képességeket.

— Hozzá se nyúltam. Csak beszélgettem a leánnyal.

— Beszélgettél? És legalább meghúztad?

Iljánál ez volt a bevett csevegős módi, ha valamiért feszültnek érezte magát. Márpedig nyugtalanságra épp elég, de még annál is több okunk volt momentán. Mindezek ellenére elhúztam a számat. Tán valami szándékosságot éreztem ki a szavaiból, de meglehet, hogy elevenembe talált…

— Nem. Ilja… ezt azért nem kéne.

— Bocsáss meg! — egyezett bele könnyedén. — Akkor hát mit tettél?

— Csak elbeszélgettem.

A kocsi végre kijutott a sugárútra.

— Kapaszkodjatok! — szólt ránk röviden Szemjon. Az ülésbe tapadtam. Hátul Ilja matatott a cigijével, aztán rágyújtott.

Vagy húsz másodperc múlva megértettem, hogy ehhez képest az előző furikázás csupán holmi vidáman cammogós kiruccanás volt.

— Szemjon, az ütközés valószínűségét kiszedtétek? — kiáltottam. A kocsi úgy száguldott az éjszakában, mintha bizony saját fényszórói sugarát szerette volna leelőzni.

— Hetven éve is megvan már, hogy vezetek — vetette oda lenézőn Szemjon. — Az Élet Útján[19] vezettem teherautókat Leningrádba!

Nem voltak kétségeim szavai igaz voltát illetően, mégis arra gondoltam, hogy ama fuvarok kevésbé voltak veszélyesek. Más volt a sebesség, a repülőről ledobott bombák becsapódását egy Másfélének nem gond előre kisakkozni. Most viszont, nem épp gyakran, de más kocsik is az utunkba akadtak, az út minősége pedig, finoman szólva is tré volt, a mi sportkocsinkat pedig valahogy nem az effajta viszonyok közt való közlekedésre tervezték…

— Ilja, tulajdonképp mi történt? — kérdeztem, miközben próbáltam levenni a szememet egy rohamosan felénk közelítő teherautó látványáról. — Képben vagy?

— A vámpírcsajjal meg a kissráccal kapcsolatban?

— Igen.

— A mi ostobaságunknak köszönhetően történt. — Ilja elkáromkodta magát. — Bár ha úgy vesszük, hát az ostobaság is viszonylagos… Mindent rendben intéztünk. Tigrincs és Mackó úgy mutatkoztak be a fiú szüleinek, mint távoli, de szeretett rokonok.

— „Az Urálból jöttünk?” — kérdeztem, fölidézve az emberekkel való érintkezéssel és az ismerkedés módozataival foglalkozó tanfolyamot.

— Igen. Minden rendben ment. Fehér asztal, italozgatás, uráli finomságok eszegetése… amit persze a legközelebbi szupermarketben vásároltak…

Eszembe jutott Mackó tömött táskája.

— Összességében jól múlatták az időt — Ilja hangjából nem annyira az irigység, mint inkább társai cselekedeteinek jóváhagyása csendült ki. — Csend, rend, nyugalom! A srác hol velük üldögélt, hol pedig elvolt a maga szobájában… Honnét tudhatták volna, hogy már képes átjárni a homályba?

Kivert a hideg verejték.

Tényleg — honnét is tudhatták volna?

Hisz nem mondtam el. Se nekik, se a főnöknek. Senkinek. Beértem azzal, hogy némi véráldozat árán kihúztam a srácot a homályból. Hős voltam. Bár az is igaz, hogy ebbéli minőségemben meglehetősen magányos…

Ilja folytatta, mit sem sejtve.

— A vámpírcsaj lépre csalta az Elhívással. Nagyon célzottan cselekedett, a többiek meg sem érezték. Erőteljesen… a srác meg se nyikkant. Belépett a homályba és kimászott a tetőre.

— Hogyan?

— Az erélyeken keresztül a tetőig csupán három emeletnyi a táv. A vámpírcsaj már várt rá. Ráadásul azt is tudta, hogy a srácot őrzik, s alighogy elkapja, máris fölfedi magát. A szülők most mélyen alszanak, a vámpírcsaj meg ott áll a srácot átölelve. Tigrincs és Mackó pedig majd megőrülnek mellette.

Hallgattam. Erre nem lehetett mit mondani.

— A mi ostobaságunk miatt van — fejezte be végtére Ilja. — És a körülmények végzetes összejátszása folytán. Hisz a srácnak senki még csak nem is sugallta… Ugyan ki tudhatta, hogy képes átmenni a homályba?

— Én tudtam.

Lehet, hogy valójában emlékképek voltak. Lehet, hogy az úttesten őrülten rodeózó kocsi kiváltotta félelem okán tettem. De belenéztem a homályba.

Milyen jó is az embereknek — soha nem látják! És milyen rossz is nekik — nem adatik meg nekik, hogy láthassák!

Távoli, szürke égbolt, mely soha nem látott csillagot — nyúlós, akár a csiriz, bágyadt, élettelen fényű égbolt. Lágy, elmosódó körvonalak — a házak is, melyek oldalán kék mohaszőnyegek terpeszkednek, a fák is, melyek ágai a homályban egyáltalán nem a széltől hajladoznak, és az utcai lámpák, melyek körül rövid szárnyaikat alig moccantva köröznek a homálybéli madarak. A szembejövő kocsik is iszonyúan lassan közelednek, a lépegető emberek pedig szinte nem is mozdítják a lábukat. Minden mintha egy szürke színszűrőn keresztül látszódnék, a hangok mintha füldugón átszűrve hallatszanának. Fekete-fehér némafilm, egy megcsömörlött filmrendező útkeresése. Egy világ, ahol lemerítjük saját erőinket. Egy világ, amely kiissza az életerőnket. A homály. Olyanként hagyod el, amilyenként beleléptél. A szürke ködfátyol föloldja az egész életed során magad köré növesztett vékony héjat, kieszi azt a belső magvacskát, amit az emberek léleknek hívnak, és próbaképp ráharap. Amikor pedig megérzed, amint a homály állkapcsai közt ropogsz, amikor átfúj rajtad a csontig ható jeges szél, amely úgy mar, akár a kígyónyál… akkor válsz Másfélévé.

És eldöntőd, hogy melyik oldalra állj.

— A fiú még a homályban van? — kérdeztem.

— Mindannyian a homályban vannak… — Ilja mellém merült ott. — Anton, miért nem mondtad meg?

— Eszembe se jutott. Nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Nem vagyok én műveletis, Ilja.

A fejét ingatta.

Nem tudunk, szinte egyáltalán nem tudunk szemrehányást tenni egymásnak. Különösképp akkor nem, ha valaki tényleg vétkezett. Erre nincs is szükség — büntetésünk örökké ott kísért körülöttünk. A homály az emberek számára elérhetetlen erővel ruház föl bennünket, mely emberi fogalmak szerint szinte határtalan. És ha eljő az idő, akkor mindent el is vesz.

Bizonyos értelemben mindannyian hitelre vett életet élünk. Nem csak a vámpírok és alakváltók, akiknek gyilkolniuk kell ahhoz, hogy meghosszabbítsák különös létezésüket. A Setétek nem engedhetik meg maguknak, hogy jót tegyenek. Mi pedig — épp ellenkezőleg.

— Ha nem boldogulnék… — Nem fejeztem be a mondatot. Ám így is világos volt minden.

8. FEJEZET

A HOMÁLYON keresztül a látvány még szépnek is tetszett. A randa „lábasház” lapos tetőjén színes fényfoltok ragyogtak. Az egyetlen, ami itt színnel bír — az érzelmeink. És azzal most dosztig voltunk.

A legélénkebb egy égbenyúló bíbor lángoszlop volt — a vámpírcsaj rettegéssel vegyes dühe.

— Erős — szólt röviden Szemjon a tetőre nézve, és lábával bepöccentette a pinkszín kocsi ajtaját. Fölsóhajtott, aztán nekiállt vetkőzni.

— Téged meg mi lelt? — kérdeztem.

— Inkább a falakon megyek föl oda… az erkélyeken át. És neked is ezt tanácsolom, Ilja. Csak te inkább menj a homályban, úgy könnyebb.

— És te hogy gondoltad?

— A szokványos módon. Így kisebb az esélye, hogy meglát. Ne aggódjatok… hatvan éve foglalkozom hegymászással. Az Elbruszról[20] is én téptem le a fasiszta zászlót.

Szemjon ingre vetkőzött, ruháját a flaszterre dobálva. Egy védő igézetformulát is elmormolt, ami aztán elfedte a cuccokat, meg magát a pöpec kocsit is.

— Biztos vagy benne? — érdeklődtem.

Szemjon fölényesen elmosolyodott, aztán összehúzta magát, párszor leguggolt, karkörzéseket csinált, mintha egy sportoló végezné a bemelegítését. Majd ráérősen az épülethez ügetett. Az enyhe havazásban pár hópihe szállt a vállára.

— Bírni fogja? — kérdeztem Ilját. Azt tudtam, hogy kell fölmenni egy épület falán a homályban. Elméletileg. De egy ilyen fölmenetel a köznapi világban, ráadásul mindenfajta felszerelés híján…

— Muszáj lesz — erősítette meg különösebb határozottság nélkül Ilja. — Amikor tíz percig úszott a Jauza[21] föld alatti medrében… akkor se gondoltam volna, hogy kibukkan.

— Harmincéves gyakorlat a vízalatti úszás terén — szóltam komoran.

— Negyven… Na, megyek én is. És te, Anton… lifttel?

— Igen.

— Akkor gyerünk, ne halogasd…

Átment a homályba és azzal Szemjon nyomába eredt. Vélhetően más-más falakon fognak fölmenni, arra viszont már végképp nem volt cérnám, hogy azt találgassam, ki melyiken. A saját utamat kellett megjárnom, és aligha valószínű, hogy könnyebb lesz a többiekénél.

— Miért is találtál rám, főnök… — suttogtam, miközben a kapualjhoz futottam. Lábam alatt ropogott a hó, fülemben lüktetett a vér. Menet közben húztam elő fegyveremet a pisztolytáskából, majd pedig kibiztosítottam. Nyolc darab ezüst robbanógolyó. Elégnek kell lennie. Már ha célba találok. Csak csípjem el azt a pillanatot, amikor esélyem lesz eltalálni, megelőzve a vámpírcsajt, és hogy a fiúnak se essék baja.

— Előbb vagy utóbb rád találtak volna, Anton. Ha nem mi, hát a Nappali Őrség. És nekik is megvan az esélyük arra, hogy elkapjanak.

Nem lepődtem meg azon, hogy figyelemmel kísér. Először is, komoly volt az ügy. Másodszor pedig, mégiscsak ő az első számú oktatóm.

— Borisz Ignatyjevics, ha valami történne… — szétnyitottam dzsekimet, pisztolyomat pedig a hátam mögé dugtam, csövét az övembe akasztva. — Szvetlánával kapcsolatban…

— Az anyját teljes mértékben leellenőrizték, Anton. Nem. Nem képes a megátkozásra. Nincs semmi efféle képessége.

— Nem is erről van szó. Borisz Ignatyjevics, arra gondoltam, hogy… Nem sajnáltam meg.

— És ez mit jelent?

— Nem tudom. De nem sajnáltam. Nem bókoltam neki. Nem kerestem mentségeket a számára.

— Értem.

— Most pedig… kérem, tűnjön el! Ez az én munkám.

— Rendben. Elnézést, amiért kihajtottalak a csatamezőre. Járj szerencsével, Anton!

Emlékezetem szerint a főnök soha senkitől nem kért elnézést. De nem volt időm az ámuldozásra, hisz máris a lifthez értem.

Megnyomtam a legfölső emelet gombját és gépiesen a vezetéken himbálódzó fülhallgatókért nyúltam. Különös, de szólt a zene. Vajon mikor kapcsolhattam be a lejátszót?

És mit hoz számomra a véletlen?

Minden majd csak azután dől el: egyeseknek senki ő,

Számomra pedig — az úr,

A sötétségben állok: egyeseknek árny vagyok,

Másoknak — láthatatlan.

Rajongok a Piknik együttesért. Érdekes lenne tudni: Skljarszkijt[22] lecsekkolták abból a szempontból, hogy a Másfélékhez tartozik-e? Érdemes lenne… De lehet, hogy fölösleges. Inkább csak énekeljen.

Tánc közben elvétem a ritmust, mindent rosszul tettem,

S még csak meg se bántam.

Ma meg holmi elmaradt esőre hasonlítok,

Egy ki nem nyílt virágra.

Én, én, én — láthatatlan vagyok.

Én, én, én — láthatatlan vagyok.

Arcaink akár a füst, arcaink akár a füst,

És senki se tudja meg, miképp fogunk győzni…

Az utolsó mondatot netalántán vehetem jó előjelnek?

A lift megállt.

Kiugrottam a legfölső emelet lépcsőfordulójára, majd szemügyre vettem a mennyezetről nyíló csapóajtót. A lakat le volt tépve, igenis, éppenséggel letépve — a zárópántot valaki szétlapította és kiegyenesítette. Ez éppenséggel nem a vámpírcsajra vallott, a tetőre alighanem röpülve érkezett. A kissrác pedig az erkélyeken keresztül kapaszkodott föl.

Ezek szerint Tigrincs és Mackó járt itt. Alighanem Mackó műve, Tigrincs inkább áttörte volna a csapóajtót.

Leráncigáltam magamról a dzsekit, majd a motyorgó discman mellé dobtam a padlóra. Megtapogattam hátam mögött a pisztolyt — erősen ült a helyén. Tehát a technikai részletek elhanyagolhatóak? Meglátjuk, Olga, meglátjuk.

Árnyékomat fölfelé vetettem, kivetítettem a levegőbe. Fölhúzódzkodtam és egy ugrással beléje siklottam. A homályba lépvén elkezdtem fölfelé mászni a létrán. A fémkapaszkodókat sűrűn belepő kék moha rugózott az ujjaim alatt, igyekezett elmászni.

— Anton!

Kiugorván a tetőre egy kicsit összegörnyedtem, akkora szél fújt. Hihetetlen, mekkora ereje volt a jeges széllökéseknek. Vagy az emberi világ utórezgése, vagy pedig a homály szeszélye. Egyelőre még védett a tetőn magasló liftakna betontömbje, de elég volt egy lépést tennem, és a szél máris csontig hatolt.

— Anton, itt vagyunk!

Tigrincs úgy tízméternyire állhatott. Ránéztem, és egy pillanatra megirigyeltem: ő aztán biztos nem érzi a hideget.

Fogalmam sincs, honnét veszik az alakváltók és a mágusok a testük transzformálásához szükséges plusztömeget. Úgy tűnik, hogy nem a homályból, de nem is az emberi világból. Emberi alakjában a harcos leányzó úgy ötven kilót nyomhatott, talán egy kicsit többet. Az eljegesedett tetőn harci pózban álló fiatal nősténytigris pedig vagy másfél métermázsát kóstált. Az aurája narancssárga színben lobogott, a szőrén lassan, ráérősen szikrák csordogáltak. A farka ütemesen jobbra-balra csapkodott, a jobb első mancsa ütemesen karmolászta a bitument. Ezen a helyen a tető felszínét is átmarta, egész a betonig — tavasszal aztán majd valaki jól beázik…

— Gyere közelebb, Anton! — mordult rám a nősténytigris, hátra sem fordulva. — Ott van, ni!

Mackó közelebb állt a vámpírcsajhoz, mint Tigrincs. Még annál is fenyegetőbben nézett ki. Ezúttal egy jegesmedve alakját választotta a transzformációhoz, ráadásul az Északi-sark valós lakóitól eltérően hófehér volt, akárha a gyermekkönyvek képeiről lépett volna le. Nem, alighanem mégiscsak mágus lehet, nem pedig egy átnevelésen átesett alakváltó. Az alakváltók egy, max. két alakba vannak zárva, én pedig láttam már Mackót csámpás barnamedve képében — amikor az Őrség amerikai küldöttségének rendeztünk farsangi fölvonulást —, de grizzly alakját is öltötte már magára — az alakváltást taglaló szemléltető előadásokon.

A vámpírcsaj a tető legszélén állott.

Szemmel láthatóan lesoványodott első találkozásunk óta. Arca tovább hegyesedett, az orcái is beestek. A szervezet átalakulásának kezdeti szakaszában a vámpíroknak majdnem folyamatosan friss vérre van szükségük. Ám a külseje ne tévesszen meg senkit: lesoványodása csupán külsődleges, kínokkal jár ugyan, de nem veszi el az erejét. Az arcán éktelenkedő égésnyom majdnem teljesen elmúlt, már alig látszott a helye.

— Te! — A vámpírcsaj hangja ünnepélyesen csengett. Meglepően ünnepélyes — mintha bizony nem tárgyalásra, hanem áldozathozatalra hívott volna.

— Én.

Jegor a vámpírcsaj előtt állt, vele védte magát a nő műveletisektől. A fiú a vérszopó által életre hívott homályban állt, ezért aztán nem vesztette el az eszméletét. Némán állt, mozdulatlanul, hol rám, hol Tigrincsre vetve tekintetét. Nyilvánvaló, hogy nagyon reménykedett bennünk. A vámpírcsaj egyik kezével átfogta a fiú mellkasát, ezáltal magához szorítva, másik, kimeresztett karmú kezét pedig a torkának szegezte. Nem volt túl nehéz kiértékelni a történteket. Patthelyzet. Méghozzá kölcsönösen.

Ha Tigrincs vagy Mackó netán rávetné magát — egy kézmozdulattal lemetszi a fiú fejét. Ez pedig gyógyíthatatlan — még a mi lehetőségeink közepette is… Másfelől viszont, ha megöli a srácot — hát semmi se védi tovább.

Az ellenséget nem érdemes sarokba szorítani. Pláne, ha azért mész oda, hogy meggyilkold.

— Azt akartad, hogy eljöjjek. Hát eljöttem — fölemeltem a kezem, demonstrálandó, hogy semmi sincs nálam. Előreléptem. Amikor Tigrincs és Mackó közé értem, a vámpírcsaj kivicsorította szemfogait:

— Megállj!

— Nincs nálam nyírfakaró, de még csak harci amulett sem. Nem vagyok mágus. És semmit se tudok tenni ellened.

— Az amulettet! Ott lóg a nyakadban!

Szóval így állunk…

— Annak semmi köze sincs hozzád. Attól véd, aki mérhetetlen magasságokban van hozzád képest.

— Vedd le!

Ajjaj, nem jól van ez így… mondhatni nagyon rosszul… Megragadtam a láncocskát, letéptem az amulettet és a lábam elé dobtam. Most már, ha Zavulon netán úgy akarja, megpróbálkozhat a befolyásolásommal.

— Levettem. Most már ki vele! Mit akarsz?

A vámpírcsaj megcsavarta a fejét — a nyaka könnyedén 360 fokos fordulatot vett. Hoppá! Ilyesmiről még csak nem is hallottam — és szerintem a harcosaink sem: Tigrincs fölbőgött.

— Valaki lopakodik itten! — a vámpírcsaj hangja emberi maradt: egy fiatal, buta csajszi hisztérikusan visító hangja, akire véletlenül rászakadt némi erő és hatalom. — Ki az? Kicsoda?

Megnövesztett karmokkal ékes bal kezét a fiú torkába nyomta. Összerezzentem arra gondolván, mi lesz, ha csak egyetlen csepp vér is kiserked. A vérszopó képtelen lesz uralkodni magán! Másik kezével, egy ügyetlenre sikeredett vádló gesztussal — mely akaratlanul is a páncélautón szónokoló Leninre emlékeztetett — a tető szélére mutatott.

— Mondd, hogy jöjjön elő!

Fölsóhajtván kiszóltam:

— Ilja, gyere elő…

A tető szélén kapaszkodó ujjak bukkantak föl. Egy pillanat múlva pedig Ilja átugrott az alacsony peremen, majd Tigrincs mellé állt. Hol tudott ott meglapulni? Egy erkélykorláton? Vagy pedig a kék mohaindákba kapaszkodva lógott?

— Tudtam! — szólt ünnepélyesen a vámpírcsaj. — Átverés! Szemjont azonban mintha nem érezte volna. Lehetséges volna, hogy a mi flegma barátunk vagy száz éve nindzsucuval foglalkozik?

— Talán nem neked kéne átverést emlegetned.

— Igenis nekem! — Egy pillanatra a vámpírcsaj szemében valami emberi villant. — Én értek az átveréshez! Ti viszont… nem!

Rendben. Rendben, értesz hozzá, mi meg nem. Higgy és remélj! Ha úgy véled, hogy a „kegyes hazugság” fogalma csakis a szentbeszédekbe való — ám hidd azt. Ha azt gondolod, hogy „nem árt, ha a jóság ököllel is bír” csakis egy kinevetett költő ósdi verseibe való — ám remélj.

— Mit akarsz? — kérdeztem.

Egy pillanatra elhallgatott, mintha eddig ezen nem igazán gondolkodott volna el.

— Élni!

— Ezzel már elkéstél. Halott vagy.

A vámpírcsaj újfent vicsorított:

— Tényleg? És a holtak vajon értenek a fejletépéshez?

— Igen. Csakis ehhez értenek.

Néztük egymást — az egész olyan furcsa volt, oly színpadias-fellengzős, az egész párbeszéd olyan bénára sikeredett, hisz soha nem fogjuk megérteni egymást. A vámpírcsaj halott. Az élete — mások halála árán lehetséges. Én élek. Viszont az ő szemszögéből nézve ez az egész fordítva van.

— Erről nem tehetek. — A hangja hirtelen lenyugodott, puhábbá vált. És Jegor nyakának szorításán is engedett egy kicsit. — Ti… ti, akik Éjszakai Őrségnek hívjátok magatokat… akik éjszakánként nem alusztok, akik eldöntöttetek, hogy jogotok van megvédeni a világot a Setéttől… Hol voltatok, amikor a véremet vették?

Mackó tett egy apró lépést előre. Ici-pici lépést, mintha nem is lépett volna hatalmas mancsaival, hanem csak a szél lökte volna előrébb. Arra gondoltam, hogy így fog araszolni hosszú perceken át, ahogy az elmúlt órában is tette, mióta tart ez a szembenállás. Egészen addig, míg úgy nem ítéli, hogy immáron elég esélye van. Akkor aztán ráveti magát — és ha szerencséje van, kiragadja a fiút a vámpírcsaj kezéből, így az pár bordatöréssel megússza az egészet.

— Nem tudunk mindenkire felügyelni — mondtam. — Egész egyszerűen nem megy.

Ez már tényleg félelmetes — kezdtem megsajnálni… Nem a srácot sajnáltam, aki a Fény és Setét játékaiba keveredett, sem a Szvetlána névre hallgató leányzót, aki fölött átok lebeg, de még csak a semmiben se vétkes várost, amire rázúdul majd ez az átok… A vámpírcsajt sajnáltam. Mert, ha úgy vesszük, tényleg — hol voltunk akkor? Mi, akik az Éjszakai Őrségnek hívjuk magunkat…

— Akárhogy is vesszük, volt választásod — mondtam. — És ne mondd, hogy nem így volt! A hasonulás csakis kölcsönös beleegyezés nyomán megy végbe. Akár meg is halhattál volna. Becsületes halállal. Emberként.

— Becsületesen? — A vámpírcsaj megrázta a fejét, szétterítve haját a vállán. Hol van már Szemjon? Nem lehet olyan nehéz fölkapaszkodni egy húszemeletes ház tetejére… — Akartam is, becsületesen… És a másik… aki aláírta a licenceket… aki tápláléknak jelölt engem? Ő is becsületesen járt el?

Fény és Setét…

Nem egyszerűen holmi bevadult vámpír prédája. Zsákmánynak szánták, a vakvéletlen áldozata lett. És semmiféle sorslehetősége nem maradt — csak hogy átengedje az életét, egy idegen halál meghosszabbítása érdekében. Csak hát az a srác, aki a lábam előtt omlott össze egy marék porrá, miután saját pecsétjétől fölemésztődött — belészeretett. Tényleg belészeretett… és nem egy idegen életet szívott ki, hanem magához hasonlóvá tette a lányt.

A holtak nem csak a fejek letépéséhez értenek, de szeretni is tudnak. Csupán az a baj, hogy még a szerelmük is vért kíván.

A vámpír kénytelen volt rejtegetni barátnőjét, hisz törvénytelenül változtatta a lányt vérszívóvá. Kénytelen volt táplálni őt, és erre csakis az élővér alkalmas, nem pedig holmi naiv donorok által leadott üvegcsék tartalma.

És azzal megkezdődött a Moszkva utcáin zajló orvvadászat, mi pedig, a Fény őrzői, a hősies Éjszakai Őrség — aki szépen átengedte az embereket Setétéknek —, hirtelen fölocsúdtunk.

A háborúban az a legfélelmetesebb, ha megérted az ellenséget. Megérteni — ez azt is jelenti, hogy egyszersmind megbocsátasz neki. Nekünk pedig nincs jogunk ehhez — a világ teremtése óta nincs jogunk…

— Ennek ellenére mégiscsak volt választásod — mondtam. — Volt. A más árulása nem mentheti a sajátodat.

Halkan fölnevetett.

— Hogyne, hogyne, te jóságos szolgája a Fénynek… Persze. Igazad van. És akár ezerszer is elismételheted, hogy halott vagyok. Hogy a lelkem elhamvadt, föloldódott a homályban. Csupán akkor azt magyarázd el a magamfajta aljas gonosznak, mi köztünk a különbség? Úgy magyarázd el, hogy én is megértsem…

A vámpírcsaj lehajtotta fejét és Jegor arcába nézett. Bizalommal telten mondta, már-már barátian:

— Te pedig, fiacskám… értesz engem? Felelj! Felelj becsületesen, ügyet se vess… a karmokra! Nem fogok megbántódni.

Mackó előrébb csúszott. Egy picikét. Éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai, amint az ugrásra készül.

A vámpírcsaj háta mögött pedig, hangtalanul, légiesen, ugyanakkor meglehetős gyorsasággal — hogy tud ilyen sebesen haladni az emberi világban? — Szemjon bukkant föl.

— Ébresztő, fiacskám! — szólt vidáman a vérszopó. — Felelj! De becsületesen ám! És ha úgy gondolod, hogy neki van igaza, nem pedig nekem… ha valóban ezt hiszed… akkor elengedlek.

Elkaptam Jegor tekintetét.

Megértettem, mit fog válaszolni.

— Neked is igazad van…

Kiüresedtem. Elhűltem. Kész, nincs erőm az érzelmekre. Hadd törjenek elő, lángoljanak lobogva, az emberek előtt láthatatlanul.

— Mit akarsz? — kérdeztem. — Létezni? Rendben… add meg magad! Lesz tárgyalás, közös tárgyalás, az Őrségek bevonásával…

A vámpírcsaj rám nézett. A fejét ingatta:

— Nem… Nem hiszek a bíróságunkban. Sem az Éjszakai Őrségben, sem a Nappaliban…

— Akkor meg minek hívtál ide? — kérdeztem. Szemjon a vámpírcsaj felé haladt, egyre közelebb és közelebb jutott hozzá…

— Hogy bosszút álljak — felelte egyszerűen. — Megölted a barátomat. Én pedig a tiédet fogom… a szemed láttára… Aztán pedig… megpróbállak téged is megölni. De még ha nem is sikerül… — A vámpírcsaj elmosolyodott. — Elég lesz neked annak tudata, hogy nem menthetted meg a fiút. Nemde, járőr? Úgy írjátok alá a licenceiteket, hogy közben nem néztek az emberek arcába. De ha egyszer belenéztek… és az erkölcs felszínre kerül… az egész álságos, olcsó, aljas erkölcsötök…

Szemjon ugrott.

Vele egyidejűleg pedig Mackó is.

Szép volt, és gyorsabb bármely lövedéknél, bármely átoknál is — mert hát, végső soron csupán a csapást adó test marad, no meg a képesség, melyre húsz, negyven, száz éven át tartó gyakorlással tettek szert…

Ennek ellenére mégis előkaptam hátam mögül a pisztolyt és meghúztam a ravaszt, tudván tudva, hogy a lövedék lustán és álmosan mozog majd, ahogy a „rapid” felvételeken látni valamely olcsó akciófilmben, miáltal a vámpírcsajnak esélye lesz kitérni előle, vagy pedig gyilkolni.

Szemjon kiterjesztett testtartással úszott a levegőben, aztán mintha üvegfalnak ütközne, lecsúszott egy láthatatlan fal mentén, egyszersmind átment a homályba. Mackót félrevetette az akadály — ő jóval masszívabbnak bizonyult. A lövedék, mely egy szitakötő eleganciájával vánszorgott a vámpírcsaj felé, lángnyelv kíséretében lobbant egyet, majd hirtelen eltűnt.

Ha nem láttam volna a vérszopó értetlenségben lassan elkerekedő szemét, hát azt hittem volna, hogy a védőburát ő maga bocsátotta le… Noha ez csakis a felsőbb mágusok előjoga volt…

— A védelmem alatt állnak… — hangzott föl a hátam mögül.

Megfordultam — és Zavulon tekintetébe ütköztem.

Meglepő, de a vámpírcsaj nem esett pánikba. És az is meglepő, hogy nem ölte meg Jegort. A sikertelen támadás és a Setét mágus megjelenése mondhatni őt sokkal inkább meglepték, mint bennünket, mert a magam részéről… számítottam valami effélére, elvégre levettem az amulettet.

Azon sem csodálkoztam, hogy ilyen gyorsan érkezett. A Setéteknek megvannak a maguk útjaik. Csak az nem világos, hogy Zavulon miért ezt a kis csetepatét tüntette ki figyelmével, ahelyett, hogy a tábori törzsünknél tartózkodna a Setétek részéről delegált megfigyelői minőségében? Elvesztette volna Szvetlána és az annak feje fölött függő örvény iránti érdeklődését? Netán valami olyasmire jött rá, amit sehogy se tudunk megfejteni?

Átkozott egy tulajdonság az előrelátó tervezésre való képtelenség! A műveletisek munkájuk lényegénél fogva híjával vannak eme képességnek. Lételemük a veszély azonnali lereagálása: rögtönzött összecsapás, aztán győzelem vagy vereség.

Ilja már húzta is elő a mágikus vesszőt. Halványlila villódzása egy harmadfokozatú mágushoz képest túlságosan erősnek tűnt, ahhoz pedig túlzottan is egyenletesnek, hogy az erők holmi hirtelen föltolulásának számlájára írjam. Mágikus vesszejét minden bizonnyal maga a főnök töltötte föl.

Ezek szerint számított volna rá?

Ezek szerint olyasvalaki fölbukkanását gyanította, aki erejét tekintve önmagával is összemérhető?

Sem Tigrincs, sem Mackó nem változtatott az alakján. Az ő mágiájuk nem követelte meg az alkalmazkodást — az emberi testhez való hasonulást pedig még annyira sem. Mackó továbbra is a vámpírcsajra meredt, ügyet sem vetve Zavulonra. Tigrincs pedig mellém lépett. Szemjon, derekát dörzsölgetve, a vámpírcsajt kerülgette lassú iramban, miközben demonstratívan annak szemébe meredt. A Setét mágussal való vesződést szintén ránk hagyta.

— Ők? — bődült el Tigrincs.

Először nem is értettem, mi zaklatta föl.

— A védelmem alatt állanak — ismételte meg Zavulon. Egy alaktalan fekete kabátba burkolózott, a fején pedig fekete szőrméből készült, gyűrött barettot viselt. A mágus kezét a zsebébe rejtette, de valamiért meggyőződésem volt, hogy nincs bennük semmi — sem amulett, sem pisztoly.

— Ki vagy? — kiáltott rá a vámpírcsaj. — Ki vagy?

— Védelmeződ és pártfogód. — Zavulon felém nézett, illetve nem is felém, hanem inkább egy kicsit elnézett mellettem. — A gazdád vagyok.

Elment volna az esze? A vámpírcsaj semmit sem értett az erőviszonyok ilyetén megoszlásából. Fölspannolta magát. Kész volt a halálra… mármint létezésének befejezésére. Most pedig fölbukkant annak esélye, hogy épségben megússza, de ez a hangnem…

— Nekem aztán nincs gazdám! — A lány, kinek élete másvalaki halálává lett, fölnevetett. — Akárki is légy, Fényből avagy Setétből való: jegyezd meg! Nekem nem volt, és nem is lesz gazdám!

A tető széle felé kezdett araszolni, magával vonszolva Jegort. Akárcsak az előbbiekben is, egyik kezével átfogta, a másikat pedig a torkának szorította. Túszul ejtette — jó kis húzás a Fény erőivel szemben…

De az is lehet, hogy netán a Setét erőivel szemben is?

— Zavulon, mi beleegyezünk — mondtam. Kezemet Tigrincs megfeszülő hátára tettem. — A tiéd. Vidd el… tárgyalásra vele! Alávetjük magunkat a Megállapodásnak.

— Elviszem őket… — Zavulon bambán meredt előre. A szél az arcát csapkodta, ám a mágus tágra nyílt szemeivel még csak nem is pislantott, mintha üvegből öntötték volna őket. — A nő és a fiú a miénk.

— Nem. Csak a vámpírcsaj.

Erre aztán végre kegyeskedett pillantásra méltatni:

— Fény hódolója, csakis a magamét veszem el. Én a Nagy Megállapodásnak vetem alá magam. A nő és a fiú a miénk.

— Erősebb vagy akármelyikünknél — mondtam. — De egyedül vagy, Zavulon.

A Setét mágus erre a fejét csóválta és szomorkásan, együttérzőn elmosolyodott.

— Nem, Anton Gorogyeckij.

A liftaknából léptek elő — az ifjú és társnője. És sajna nem ismeretlenek.

Alisza és Pjotr. A Nappali Őrség boszorkánymestere és boszorkánya.

— Jegor! — szólította halkan Zavulon. — Tudatában vagy a köztünk lévő különbségnek? Melyik oldalt részesítenéd előnyben?

A fiú hallgatott. Talán csak azért, mert a vámpírcsaj karmai a torkát érték.

— Benne lennénk a pácban? — kérdezte dorombolón Tigrincs.

— Ja — erősítettem meg.

— Mit határoztok? — kérdezte Zavulon. A járőrei egyelőre hallgattak, nem avatkoztak be a történésekbe.

— Nem tetszik ez nekem — mondta Tigrincs. Zavulon felé nyomult kicsinyég, farka pedig irgalmatlanul csépelte a térdemet. — Nagyon nem tetszik nekem a Nappali Őrségnek jelen eseményekkel kapcsolatos álláspontja…

Alighanem Mackóval egyetemben ez volt a közös véleményük: amikor párban dolgoztak, csak az egyikük nyilvánult meg szóban. Iljára néztem: ujjai közt forgatta a vesszőt és közben mosolygott — nem sok jót ígérve, egyszersmind ábrándosan. Mint a gyerek, aki játékfegyver helyett egy töltött UZI-t hozott a pajtásai körébe. Szemjonnak nyilvánvalóan mindegy volt. Magasról tett az effajta csip-csup apróságokra. Immáron 70 éve, hogy a tetőkön rohangál.

— Zavulon, a Nappali Őrség nevében szólsz? — kérdeztem.

A Setét mágus szemében egy pillanatra mintha a habozás árnyékát láttam volna fölvillanni.

Mi zajlik itt tulajdonképp?… Miért hagyta ott Zavulon a tábori törzsünket — hisz ezáltal elvesztette annak lehetőségét, hogy kifürkésszen és a Nappali Őrség oldalára állítson egy hatalmas erejű, ismeretlen mágust. Ilyen lehetőséget nem szoktak elszalasztani — még egy vámpírcsaj és egy potenciálisan igen nagyszerű képességekkel bíró legényke kedvéért sem. Miért vált ki konfliktust Zavulon?

És miért, vajon miért nem akar — hisz látom én, efelől nincs kétség! — az egész Nappali Őrség nevében föllépni?

— A magam nevében szólok — mondta Zavulon.

— Akkor némi személyes nézeteltérés látszik kibontakozni közöttünk — feleltem.

— Meglehet.

Nem akarja belekeverni az Őrségeket. Jelen helyzetünkben csupán egyszerűen Másfélék vagyunk, még ha momentán szolgálatban is állunk, és épp meghatározott feladatok megoldásán ügyködünk. Ámde Zavulon szeretné elkerülni, hogy eme konfliktust a hivatalos szembenállásig vigye. Miért? Ennyire bízik önnön erejében, vagy ennyire tart a főnök megjelenésétől?

Semmit sem értek.

De ami a legfőbb: miért hagyta ott a tábori törzset és a vadászatot, melyet a Szvetlánára átkot terhelő varázsló után folytattunk? A Setétek arra törekedtek, hogy ez a varázsló az ő oldalukra álljon. Most meg lazán lemondanak róla?

Mit tud Zavulon? És mi lehet az, amit viszont mi nem tudunk?

— A ti szánalmas… — kezdte a Setét mágus. Nem volt már ideje befejezni — az áldozat megtette a maga lépését.

Meghallottam Mackó bőgését — egy értetlen, tanácstalan bőgést, amire megfordultam.

Jegor, aki már vagy fél órája játszotta a túsz szerepét a vámpírcsaj szorításában, egyszer csak tünedezni kezdett, szemünk láttára olvadozott.

A srác kezdett mélyebbre merülni a homályba.

A vámpírcsaj összeszorította a kezét — vagy megtartani akarta, vagy pedig megölni. A karmos mancs lendülettel csapott le, de már nem ért élő testet. A vámpírcsaj saját magára mért csapást — a bal melle alá, a szívére.

Milyen kár, hogy élettelen!

Mackó rávetette magát. Eleven hóbuckaként süvített át a pusztaságon, egyenest Jegor hűlt helyére, és azzal ledöntötte a vámpírcsajt. A hústorony alatt teljesen eltűnt a rángatódzó test, csupán a medve bozontos oldalát görcsösen döngető karmos kéz látszódott.

Ebben a pillanatban Ilja kezébe kapta mágikus vesszejét. Annak lila fénye egy kicsit elhalványult, mielőtt a vessző fölrobbant volna, hogy aztán fehér lángoszloppá váljék. Olybá tűnt, hogy a műveletis kezében egy világítótoronyról leszakított fénynyaláb van — vakító, egyszersmind majdhogynem tapinthatóan tömör. Ilja látható erőfeszítéssel emelte föl a kezét, nyalábját a szürke égre emelvén — ilyet Moszkva a háborús idők óta nem láthatott —, hogy aztán a gigászi bunkóval Zavulonra sújtson.

A Setét mágus fölkiáltott.

Egész egyszerűen leverte a lábáról, a tetőhöz lapította, a fényoszlop pedig kitépte magát Ilja kezei közül, saját akarattal és mozgással bírván önálló életre kelt. Immáron nem egy fénysugár, nem egy lángoszlop volt, hanem egy ezüstös pikkelyekkel borított, tekergődző fehér kígyó. A gigászi test ellaposodott, csuklyává alakult, melynek végén egy bamba állati pofa meredt elő, teherautó-kerék méretű, rezzenetlen szemekkel. Majd pedig elővillant vékony, kétágú nyelve is, mely aztán gázégőként lángolt.

Félreugrottam — majdnem elcsapott a farkával. A tüzes kobra gombolyaggá váltan Zavulonra vetette magát, fejét olykor heves rándulásokkal önnön testének gyűrűi közé merítve. A lángoló gyűrűk mögött pedig három árny csépelte egymást, mozgásukat csak homályos sávokban, elmázoltan érzékeltem. Tigrincs ugrását, mellyel a Nappali Őrség boszorkányát és boszorkánymesterét célozta meg, egyszerűen észre se vettem.

Ilja halkan röhincsélve még egy mágikus vesszőt húzott elő valahonnét deréktájról. Immáron bágyadtabb fényűt — ezt alighanem saját maga töltötte föl.

Ezek szerint egy éppenséggel Zavulonra méretezett fegyverrel jött ide? A főnök tudta volna, végső soron kivel gyűlik meg a bajunk?

Körbepillantottam a tetőn. Első pillantásra olybá tűnt, hogy minden rendben. Mackó elkapta a vámpírcsajt, és most nagy odaadással gyepálta mancsaival, mindeközben időről-időre kusza hangok hallatszottak ki alóla. Tigrincs a járőrökkel volt elfoglalva, és nem úgy tűnt, mint aki segítségre szorulna. A fehér kobra Zavulont fojtogatta.

Mi pedig dologtalanul maradtunk. Ilja, készenlétben tartva a mágikus vesszőt, a kavarodást figyelte — nyilván azon filózott, hogy melyik tusába vesse magát. Szemjon immáron figyelemre se méltatta a vámpírcsajt, a járőrök és Zavulon pedig egyáltalán nem érdekelték, így aztán a tető szélén járkált, miközben lefelé figyelt. Csak tán nem a Setétek erősítésétől tartott?

Én meg álltam, mint a hülye, egy fölösleges pisztollyal a kezemben…

Az árnyék elsőre a lábam elé vetült. Belelépvén azonnal megéreztem a belőle áradó hideget. Nem az emberek számára ismerős hideget, de nem is azt, mely minden Másféle előtt ismert — a mély homály hidege volt ez. Itt már szél sem fújt, a hó és a jég is eltűnt a lábam alól. Nyoma sem volt a kék mohának. Mindent köd borított — sűrű, nyúlós, csomós köd. Ha már mindenáron a tejhez kell hasonlítani, hát akkor ez a köd volt az aludttej. Az ellenségek és a barátok is — mind elmosódott, alig mozduló árnyakká váltak. Csupán a Zavulonnal birkózó tüzes kobra maradt ugyanolyan lendületes és fényes — eme küzdelem a homály összes rétegében zajlott. Amikor elképzeltem, mennyi energiát is tápláltak a mágikus vesszőbe, kezdtem egészen rosszul érezni magam.

De hát miért, Setét és Fény! Miért? Sem a fiatal vámpírcsaj, sem a Másféle fiúcska nem ér meg ekkora erőfeszítést!

— Jegor! — kiáltottam.

Már kezdtem egészen átfagyni. A homály második szintjére csak kétszer merészkedtem: egy gyakorlat alkalmával, oktató jelenlétében, illetve tegnap, hogy áthatoljak a bezárt ajtón. Itt aztán nem rendelkeztem védelemmel, és minden egyes pillanattal rohamosan vesztettem az erőmből.

— Jegor! — Átgázoltam a ködön. Hátam mögül tompa ütések zaja hallatszott: a kígyó csépelt valakit a tetőn, annak testét a pofájába tömködve — még azt is tudtam, kinek a testét…

Az idő itt még lassabban folyik, így van egy kis esélye annak, hogy a srác egyelőre nem vesztette el az eszméletét. Arra a helyre igyekeztem, ahol a homály második szintjére merült, miközben azon iparkodtam, hogy legalább valamit észleljek, de nem vettem észre a testet. Elbotlottam, elestem, majd föltápászkodván guggoló helyzetbe ereszkedtem, és akkor Jegor arcába ütköztem.

— Minden rendben? — kérdeztem sután. Sután, lévén a szeme nyitva volt, és engem méregetett.

— Igen.

A hangunk süketen és harsogón szólt. Karnyújtásnyira tőlünk két árny küzdött egymással: Mackó továbbra is a vámpírcsajt tépte. Hihetetlen, mennyi ideig futja ellenállásra!

És az is, hogy milyen sokáig bírja a fiú.

— Menjünk! — mondtam, miközben megérintettem a vállát. — Nehéz itt lenni… Azt kockáztatjuk, hogy örökre itt ragadunk.

— Ám legyen!

— Nem érted, Jegor! Ez maga a szenvedés! Méghozzá örök szenvedés… szerteoszlani a homályban. Még csak el se tudod képzelni, Jegor! Gyerünk innét!

— Miért?

— Hogy éljünk.

— Miért?

Az ujjaimat már egyáltalán nem tudtam behajlítani. A pisztoly elnehezült a kezemben, akárha jégből lett volna. Ahogy elnézem, tán két percig, ha bírom még…

Jegor szemébe néztem.

— Mindenki maga dönt. Én… elmegyek. Nekem van miért élnem.

— Miért akarsz megmenteni? — kérdezte kíváncsian. — Tán szüksége van rám az Őrségeteknek?

— Nem hinném, hogy belépsz az Őrségünkbe… — mondtam magam előtt is váratlanul.

Elmosolyodott. Közben egy árnyék futott el közöttünk — Szemjon volt az. Észrevett volna tán valamit? Vagy valaki bajba jutott netán?

Én meg itt ülök erőmfogytán, miközben egy kis Másféle kifinomult öngyilkosságát igyekszem megakadályozni, aki így is, úgy is menthetetlen…

— Elmegyek — mondtam. — Bocsáss meg!

Az árnyék belém csimpaszkodott, szinte az ujjaimhoz fagyott, az arcomhoz nőtt. Több nekifutással, fokozatosan tudtam csak kiszabadulni belőle, miközben a homály elégedetlenül sziszegett, imígyen adva hangot viselkedésem fölötti csalódottságának.

— Segíts! — mondta Jegor. Már alig hallottam a hangját, lévén szinte egészen kijöttem. Az utolsó pillanatban szólt utánam.

Kinyújtottam a kezem és elkaptam a tenyerét. És már lökődtem is kifelé, fölfelé vetődtem, a köd is oszladozott körülöttem. Segítségnyújtásom mondhatni szimbolikus volt, a lényeget saját magának kellett megtennie.

És a fiú megcsinálta.

A homály felső szintjébe rontottunk. Éreztem, ahogy arcomba hideg szél zúdul, ám ez mondhatni abban a pillanatban még jól is esett. Az előbbiekben körülöttem érzékelt bágyadt mozgásokból egy csapásra lendületes tusakodás rajzolódott ki. A szétkent szürke színek egyszeriben rikítónak tűntek.

De valami megváltozott azon másodpercek alatt, amit beszélgetéssel töltöttünk. A vámpírcsaj továbbra is Mackó alatt vergődött — ez tehát változatlan… A boszorkány-legény a tetőn hevert, holtan vagy eszméletlenül, miközben mellette Tigrincs és a boszorkány gyűrték egymást — ez is rendben volna…

A kígyó!

A fehér kobra egyre dagadt, fölfúvódott, immár a tető negyedét beterítve. Mintha csak levegőt pumpáltak volna belé, hogy fölemeljék, de az is meglehet, maga magától röpült az alacsony égbolt felé. Szemjon a tüzes test egymásba gabalyodó szelvényei mellett állt, valamely régi harci állás mozdulatával, tenyeréből pedig apró narancsszín labdacsok záporoztak a fehér lángcsomóba. Nem a kobrát célozta, hanem valaki mást — ez a valaki a kígyó alatt lehetett, és már réges-rég el kellett volna pusztulnia, ennek ellenére folytatta a harcot…

Robbanás!

Fény-örvény, Setét-cafatok. A hátamra zuhantam, röptömben Jegorba ütközvén ledöntöttem a lábáról, viszont sikerült elkapnom a kezét. Tigrincs és a boszorkány egymástól szétváltan röpültek a tető szélére, majd a korláton fönnakadva mozdulatlanná merevedtek. Mackó leröpült a vámpírcsajról — az pedig, csodák csodája, ha szétszaggatva és megcsonkítva is, de még mindig élt. Szemjon megingott, de állva maradt, lévén egy zavarosan fénylő védőlencse burkolta be. Az egyetlen, aki leröpült, az eszméletét vesztett boszorkánymester volt: estében átszakította a tetőkorlát rozsdás fémpálcáit és magatehetetlenül a mélybe zuhant.

Egyedül Ilja állt a helyén mint a cövek. Semmiféle védelmet sem láttam körülötte, de továbbra is kíváncsian tekintett az eseményekre, miközben mágikus vesszejét szorongatta.

A tüzes kobra maradványai pedig csak szálltak fölfelé — miközben szikrákat szóró, egyre enyésző, villódzó felhőcskék és fénypászmák szakadtak ki belőle. Mindeme tűzijáték alól pedig lassan Zavulon emelkedett föl, karjaival egy bonyolult mágikus figurát formázva. A tusa során minden öltözékét elvesztette, és most teljesen meztelen volt. A teste is megváltozott, immáron a démonok klasszikus jegyeit viselte: bőr helyett fakó pikkelyek borították, koponyája szabálytalan alakú, haj helyett valami kusza szőrzettel benőve, szűk szemében függőleges pupillák. Kórosan megduzzadt hímtagja szabadon himbálódzott, farkcsontjáról rövid kétágú farok lógott.

— El innét! — kiáltotta Zavulon. — El innét!

Vajon mi zajlik most körülöttünk, az emberi világban?… Halálos szenvedések és az oktalan, vak öröm villanásai, szívrohamok, értelmetlen cselekedetek sorjáznak, jó barátok esnek egymásnak, igaz szeretők csalják meg egymást… Az emberek nem látják, mi is zajlik itt, ám mindez végső soron a lelküket érinti.

De miért?

Miért kell ez a Nappali Őrségnek?

És ebben a pillanatban hirtelen nyugalmat éreztem. Jeges, józan nyugalom szállt meg, melynek jóformán már az emlékét is elfelejtettem.

Többlépéses kombináció. Induljunk ki abból, hogy minden történés a Nappali Őrség tervei szerint zajlik. Legyen ez a kiinduló premissza. Majd pedig kössük össze az összes véletlent — kezdve az én metróbéli vadászatommal, nem, inkább onnét, amikor a vámpír-srácnak táplálékul jelölték a lányt, akibe aztán nem tudott nem beleszeretni.

Gondolataim oly sebesen cikáztak, mintha egy agyvihar induktora lennék, mely más emberek tudatára csatlakozik — amiképp ezt olykor elemzőink is megteszik. Nem, ez persze nem így volt… csupán csak az asztalon elkevert kirakójáték darabkái mocorogni kezdtek, életre keltek és a szemem láttára maguktól kezdtek összeállni.

A Nappali Őrség magasról tesz a vámpírcsajra…

A Nappali Őrség nem megy ölre még egy effajta, potenciálisan igen nagyszerű képességekkel bíró legénykéért sem.

A Nappali Őrségnek csakis egy oka lehet arra, hogy ilyet tegyen.

Az iszonyatos képességekkel bíró Setét mágus.

Egy Setét mágus, aki képes helyzetük megerősítésére — és nem csupán Moszkvában, hanem az egész kontinensen…

De hisz így is elérték a céljukat, megígértük, hogy átengedjük a Setét mágust…

Ez az ismeretlen mágus — nevezzük X-nek. Az egyetlen ismeretlen az egyenletben. Rendeljünk Y-t Jegorhoz: egy újonc-Másféléhez képest máris igencsak szilárdan ül a mágiában. De mégiscsak egy kisfiú — nagysága immáron ismert, még ha ismeretlen előjelű is…

Az egyenletbe szándékosan vették be. Hogy az egészet megbonyolítsák.

— Zavulon! — kiáltottam. Hátam mögött Jegor forgolódott, amint a jégen csúszkálva igyekezett lábra állni. Szemjon épp elhátrált a mágustól, továbbra is fönntartva védelmét. Ilja szenvtelenül nézte a szeme előtt zajló eseményeket. Mackó a kapálódzó, fölkelni igyekvő vámpírcsaj felé tartott. Tigrincs és az Alisza névre hallgató boszorkány ismét egymás felé óvakodtak. — Zavulon!

A démon rám nézett.

— Tudom, kiért kezdtétek ezt a harcot!

Nem, még nem tudtam. Épp csak kezdtem átlátni, mert a puzzle-mozaik összeállt és egy ismerős arcot formázott…

A démon rám tátotta a pofáját — az állkapcsai jobbra és balra csúsztak, akárha egy bogár lenne. És tényleg, egyre inkább egy gigászi rovarra kezdett hasonlítani: pikkelyei egységes páncéllá kezdtek összenőni, nemi szerve és a farka behúzódott, az oldalán újabb végtagok kezdtek kiütközni.

— Ebben az esetben, nos… halott vagy.

Hangja a régi maradt, ráadásul most még elgondolkodóbban és értelmesebben csengett. Zavulon felém nyújtotta a kezét — amely mindeközben szakaszosan hosszabbodott, egyre újabb és újabb ízületeket növesztve.

— Gyere hozzám… — suttogta Zavulon.

Mindenki dermedten állt. Kivéve engem — a Setét mágushoz léptem. Hosszú éveken át fejlesztett mentális védelmemnek nyoma se maradt. Nem tudtam, sehogy se tudtam ellentmondani Zavulonnak.

— Állj! — bődült el Tigrincs, elfordulván a megtépett, de egyre csak vicsorgó boszorkánytól. — Megállj!

Nagyon szerettem volna engedelmeskedni. De nem tudtam.

— Anton… — hallottam a hátam mögül. — Fordulj meg…

Ezt viszont végre tudtam hajtani. Elfordítottam a fejem, elszakadván a függőleges pupillájú borostyánszín szemektől.

Jegor ott guggolt — ahhoz nem volt ereje, hogy fölkeljen. Már azon is meglepődtem, hogy egyáltalán eszméleténél van — hisz külső energia-utánpótlása immáron megszakadt. Ama bizonyos utánpótlás, ami a főnök érdeklődését is fölkeltette, mely már a történet kezdetén is jelen volt. Az Y faktor. Amit a szitu megbonyolítása végett dobtak be.

Jegor tenyeréről rézláncon egy apró csontamulett lógott.

— Kapd el! — kiáltotta a fiú.

— Ne fogd meg! — parancsolta Zavulon. De már későn, lévén lehajolva fölkaptam a lábam elé hulló amulettet. A vésett medalion érintése égetett, akárha egy zsarátnokot markoltam volna.

A démonra nézve a fejem csóváltam:

— Zavulon, többé már nincs hatalmad fölöttem…

A démon fölüvöltött, aztán megindult felém. Hatalma immár nem volt fölöttem, ereje viszont annál több.

— Nono… — szólt Ilja kioktatón.

Egyszerre lángoló fehér fal osztotta ketté a teret közöttünk. Rárontván a mágikus akadályra Zavulon egyszer csak fölüvöltött, a tiszta fehér fénysáv hátravetette. Nevetségesen rázogatta megégett lábait, most már egyáltalán nem tűnt félelmetesnek, inkább sutának.

— Többlépéses kombináció — mondtam. — Elég ütős, nemde?

A tető elcsendesült. Tigrincs és az Alisza névre hallgató boszorkány egymás mellett álltak — meg sem próbáltak egymásra támadni. Szemjon hol rám, hol pedig Iljára nézett, és nem igazán lehetett eldönteni, melyikünk vált ki belőle nagyobb csodálkozást. A vérszopó halkan sírdogált, miközben igyekezett föltápászkodni. Ő járt a legrosszabbul, minden erejét elvesztegette, miközben Mackó szorításában a túlélésért küzdött, most pedig nagy erőfeszítések közepette igyekezett regenerálódni. Elképesztő megerőltetéssel sikerült kibuknia a homályból, miáltal egy homályos sziluetté változott.

Mintha még a szél is elállt volna…

— Miképp tegyünk Setét mágussá egy eredendően tiszta embert? — kérdeztem. — Hogyan csábítsuk a Setét oldalára azt az embert, aki nem tud gyűlölni? Bombázhatjuk mindenfelől kellemetlenségekkel… apránként, kis adagokban, annak reményében, hogy majd nekibőszül… De ez sem segít, az az ember túlságosan is tiszta… az a nő…

Hja fölnevetett, halkan és helyeslőn.

— Az egyetlen, akit meggyűlölhet — elnéztem Zavulont: mostanra már csak holmi erőtlen düh maradt a szemében —, saját maga. Ez váratlan lépés. Szokatlan. Mondjuk megbetegszik az anyja. A leány tulajdon lelkét is elégeti, miközben megveti magát önnön erőtlenségéért és tehetetlenségéért. Ezzel aztán sarokba szorítjuk, miután számára csak a gyűlölet marad, mely ha önmagára is irányul, de gyűlölet. Persze fönnáll a valószínűségi elágazás lehetősége is. Egy kis esély, hogy az Éjszakai Őrség egyik magányos munkatársa, aki lényegében járatlan a terepmunkában…

A lábam már rogyadozott — tényleg nem szoktam ennyi ideig a homályban maradni. Nagyon úgy nézett ki, hogy térdre esem Zavulon előtt, amihez különösebben nem volt kedvem. Szemjon átsiklott a homályon és megtámasztott a vállamnál fogva. Le merném fogadni, hogy vagy 150 éve gyakorolja magát ebben…

— Járatlan a terepmunkában… — ismételtem. — Kapja magát, azt’ nem a bevett eljárás szerint cselekszik. Nem fogja szánni és tutujgatni a leányt, kinek számára a szánalom… csakis halálos lehet. Következésképp el kell terelni a figyelmét. Olyan helyzetet kell teremteni, úgy el kell havazni, hogy ki se látszódjék a tennivalókból. El kell érni, hogy egy másodlagos fontosságú feladatban találja magát, ráadásul még személyes felelősséggel és szimpátiával is meg kell terhelni — mindennel, ami csak lehetséges. Ez bőven megéri egy mezei vámpír föláldozását. Így van?

Zavulon kezdett visszaváltozni. Rohamosan nyerte vissza előző, búvalbélelt értelmiségi küllemét.

Röhej. Minek? Olyannak láttam, amilyenné a homályban lett, egyszer és mindörökké.

— Többlépéses kombináció — ismételtem. — Le merném fogadni, hogy Szvetlána anyjának egyáltalán nem kell elpusztulnia holmi halálos kórságban. A ti oldalatok felől ez csupán egy apró beavatkozás volt, a megengedhető keretek közt… De hát akkor nekünk is jogunk van efféléhez.

— Ő már a miénk! — mondta Zavulon.

— Nem — intettem a fejemmel. — Nem fog itt semmiféle pokol áttörni. Az anyja pedig rendbe jön. Mindjárt indulok Szvetlánához… és mindent elmesélek neki… A leány az Éjszakai Őrséghez csatlakozik. Zavulon… vesztettetek. Akárhogy is, de vesztettetek.

Tetőn szétdobált ruhacafatai a Setét mágushoz kúsztak, egybenőttek, majd rászökkenvén fölöltöztették — szemem előtt így végül egy bánatos, elbűvölő, az egész világon búsongó alak bontakozott ki.

— Senki sem megy el közületek — mondta Zavulon. Háta mögött gomolyogni kezdett a Setét, és mintha két hatalmas fekete szárny bontakoznék ki a semmiből.

Ilja ismét fölnevetett.

— Mindőtöknél erősebb vagyok. — Zavulon Iljára sandított. — Kölcsönkapott erőid is végesek. Örökre itt maradtok, a homályban… mélyebben, mint ahová valaha akár csak tekinteni is mertetek…

Szemjon fölsóhajtott és így szólt:

— Anton, hisz még mindig nem fogta föl.

Megfordultam és megkérdeztem:

— Borisz Ignatyjevics, elég lesz most már a maszkabálból, nemde?

A fiatal pimasz műveletis vállat vont:

— Hát persze, Antoska. De hát oly ritkán van szerencsém akció közben megfigyelhetni a Nappali Őrség főnökét… így hát bocsáss meg az öregnek! Merem remélni, hogy Iljának legalább ennyire érdekes volt az én bőrömben lenni…

Borisz Ignatyjevics fölöltötte előbbi valóját. Egy csapásra, mindenféle közbenső színpadias metamorfózisok és fényeffektusok nélkül. Ismét köntöst és tübetejkát viselt, épp csak a lábán puha icsig[23] volt immár, afölött pedig — kalucsni.

Látni kellett volna Zavulon arcát — mit ne mondjak, öröm volt nézni.

A sötét szárnyak nem tűntek el, de már nem nőttek tovább, bizonytalanul verdestek, mintha a mágus szeretne elröpülni, de még nem szánta rá magát.

— Fújd le az akciót, Zavulon! — mondta a főnök. — Ha most rögtön eltűntök innét és Szvetlána házától, nem nyújtjuk be a hivatalos tiltakozó jegyzéket.

A Setét mágus nem habozott:

— Elmegyünk.

A főnök bólintott, mintha nem is számított volna más válaszra. Azt hihetné az ember… De leengedte a mágikus vesszőt, így a Zavulon és köztem termett akadály is eltűnt.

— Számon tartom, milyen szerepet játszottál a történtekben… — suttogta nyomban a Setét mágus. — Mindörökre.

— Emlékezz csak! — egyeztem bele. — Ártani nem árthat.

Zavulon összefogta a karját — a hatalmas szárnyak ütemesen kezdtek verdesni, majd a mágus eltűnt. De előbb még a boszorkányra nézett, aki rábólintott.

Juj, de nem volt ez ínyemre. Ha kiköpnek utánad — hát, halálosnak épp nem mondható, de kellemesnek sem.

Könnyed riszáló járással, ami egyáltalán nem illett összevérzett arcához és tehetetlenül lógó bal karjához, Alisza mellém lépett.

— Neked is menned kell — mondta a főnök.

— Hát persze, a legnagyobb örömmel! — felelte a boszorkány. — De mindezek előtt még jogom van egy aprócska… egészen aprócska tetthez. Így van, Anton?

— Igen — suttogtam. — Hetedik fokozatú beavatkozás.

Kire mér csapást? A főnökre? Röhej. Tigrincs, Mackó, Szemjon… ugyan már. Jegor? Vajon mit lehet belésulykolni a legalacsonyabb szintű ráhatással?

— Nyílj meg! — szólt a boszorkány. — Nyílj meg nekem, Anton! Hetedik fokozatú beavatkozás. Az Éjszakai Őrség a tanúm rá: nem hágom át a határt.

Szemjon fölnyögött, a fájdalomig szorítva a vállam.

— Van hozzá joga — mondtam. — Borisz Ignatyjevics…

— Tégy belátásod szerint! — felelte csendben a főnök. — Figyellek.

Fölsóhajtottam, és kezdtem megnyílni a boszorkány előtt. De hisz nem tehet semmit! Semmit! Hetedik fokozatú beavatkozással — soha nem állít át a Setétekhez! Egész egyszerűen nevetséges!

— Anton — szólt lágyan a boszorkány. — Mondd el a főnöknek azt, amit el akartál mondani! Mondd el az igazat! Becsületesen és helyesen jártál el. Úgy, ahogy kellett.

— Minimális beavatkozás… — erősítette meg a főnök. Ha a boszorkány hangjában rejtezett is fájdalom, hát olyan mélyen volt, hogy nem kellett volna meghallanom.

— Többlépéses — mondtam, miközben Borisz Ignatyjevicsre tekintettem. — Mindkét félre kiható. A Nappali Őrség föláldozza gyalogbábuit. Az Éjszakai Őrség pedig a sajátjait. Egy nagy cél érdekében. Hogy a maga oldalára állítson egy hatalmas, soha nem tapasztalt erejű varázslónőt. Vesszen hát egy fiatal vámpír, aki annyira akart szeretni. Vesszen hát, pusztuljon a homályban holmi gyöngécske Másféle-képességekkel bíró kiskölyök. Az Őrség saját munkatársai is megsínyelhetik. Ám létezik a cél, mely igazolja az eszközt. Két hatalmas mágus, immáron századok óta nyúló szembenállásban, kezdeményezi soron következő kis háborúját. És a Fénypárti mágusnak itt nehezebb dolga akad… mindent egyetlen lapra tesz föl. És ha veszít, hát nem pusztán holmi mezei kellemetlenség éri, ez egyet jelent a homályba lépéssel… örökkön a homályban ragad. És ennek dacára mégis egy lapra tesz föl mindenkit. Az övéit és az ellenfelet is. Így van, Borisz Ignatyjevics?

— Így — felelte a főnök.

Alisza halkan fölnevetett és a csapóajtó felé indult. Jelen állapotában nem épp röpködhetnék formában leledzett. Tigrincs alaposan megtépázta. Mindezek dacára a boszorkány mégis jókedélyűnek tetszett.

Szemjonra néztem — lesütötte a szemét. Tigrincs lassacskán újból lányalakot vett föl — de szintén kerülte, hogy az arcomra pillantson. Mackó röviden elbődült, és megmaradván jelen alakjában a csapóajtó felé caplatott. Neki a legnehezebb mindünk közül. Túlságosan is egyenes alkat. Mackó kiváló harcos és a kompromisszumok ellenzője…

— Szemetek vagytok, mind egy szálig — mondta Jegor. Szakaszosan jött föl: nem csupán a fáradtságtól, hisz most a főnök táplálta energiával, láttam a levegőben húzódó vékony erőfonalat — elsőre mindig nehéz kiszakadni saját árnyékunkból.

Követtem. Nem esett nehezemre, hisz az utóbbi negyedórában annyi energia került a homályba, hogy az most elveszítette szokásos agresszív rámenősségét.

Szinte azonnal meghallottam a visszataszító puha puffanást: a tetőről zuhanó boszorkánymester akkor ért aszfaltot.

Aztán a többiek is kezdtek megjelenni. Egy szimpatikus fekete hajú leány, monoklival a bal szeme alatt és szétvert járomcsonttal, egy flegma zömök pasas, egy tekintélyes üzletember keleti köntösben… Mackó már elment. És már tudom is, mit fog csinálni a lakásán — a „medvebarlangban”. Hígítás nélkül issza a szeszt és közben verseket olvas. Alighanem fennhangon. Miközben a vidáman duruzsoló tévére mered.

A vámpírcsaj is ott volt. Nagyon rosszul festett, magában motyorgott, mindeközben a fejét rázta és átharapott kezét nyalogatta. A keze csak nehezen akart visszanőni. Körös-körül minden csupa vér — magától értetődően nem az ő vére, hanem az utolsó áldozaté…

— Távozz! — mondtam és ráemeltem a nehéz pisztolyt. A kezem akaratlanul is megrezzent.

A lövedék tompán csapódott be, áthatolt a holt testszöveten, a lány oldalán egyszeriben cafatos szélű seb tátongott. A vámpírcsaj fölnyögött és rászorította egészséges kezét. A másikat már csak índarabok tartották.

— Ne csináld! — szólt finoman Szemjon. — Ne csináld, Anton…

Mégis célba vettem a fejét. Ám ebben a pillanatban az égből egy hatalmas fekete árnyék vetült körénk, akárha keselyűméretűvé nőtt volna egy denevér. Széttárt szárnyaival befödte a vámpírcsajt, mindeközben a transzformáció görcsében vergődött.

— Joga van a tárgyaláshoz!

Kosztyára nem tudtam rálőni. Megálltam, és elnéztem a szomszédomban lakó fiatal vámpírt. A vámpír nem vette le rólam a szemét — keményen, makacsul nézett. Vajon mióta lopakodhatsz utánam, én barátom és ellenségem? És legfőképp miért — hogy megóvd a fajtabélidet, vagy hogy megakadályozz egy olyan lépés megtételében, mely után halálos ellenségekké leszünk?

Vállat vontam és visszadugtam övembe a pisztolyt. Igazad van, Olga. A technika valójában fittyfenét sem ér.

— Joga van — erősítette meg a főnök. — Szemjon, Tigrincs: biztosítsátok a kíséretét!

— Rendben — mondta Tigrincs. Azzal egy nem annyira együttérző, mint inkább megértő pillantást vetett rám. Majd fürge léptekkel a vámpírok felé indult.

— Úgyis csak a legsúlyosabb ítéletre számíthat — súgta Szemjon, és azzal követte őket.

Az alábbi formációban hagyták el a tetőt: Kosztya haladt az élen, ölében a nyögdécselő és mit sem értő vámpírcsajjal, Szemjon és Tigrincs pedig némán követték őket. Hármasban maradtunk.

— Fiacskám, tényleg vannak képességeid — szólt lágyan a főnök. — Nem épp a legnagyobbak, ráadásul ezek nagyjatól is meg vagy fosztva. Örömmel venném, ha beleegyeznél abba, hogy a tanítványommá légy…

— Eridjetek a… — kezdte Jegor. A mondat befejezése pedig végképp nem volt udvariasnak nevezhető. A fiú hangtalanul zokogott: affektált, igyekezett visszatartani a könnyeit, de végül csak nem boldogult velük.

Egy ici-pici hetedik fokozatú beavatkozásra lenne csak szüksége, és máris megkönnyebbül. És akkor megértené, hogy a Fény nem birkózhat úgy a Setéttel, hogy közben ne használja fegyveréül bármely megengedhető eszközt…

Fejemet a homály-égre szegtem, közben nyitott számmal a hideg hópelyheket kapdostam. Lehűlni. Lehűlni örökre. De nem úgy, ahogy az a homályban lehetséges. Jéggé kéne válni, nem pedig köddé, hóvá avagy latyakká — megkövesedni, de nem ám szétfolyva…

— Jegor, menjünk, elkísérlek — javasoltam.

— Nem… lakom messze… — mondta a fiú.

Még sokáig álltam egyhelyben, miközben a széllel vegyes hópelyheket kapdostam, és észre se vettem, ahogy eltávozott. Még hallottam a főnök kérdését: „Jegor, egymagad is föl tudod ébreszteni a szüleidet?”, de a választ már nem.

— Anton, ha ez megnyugtat…: a fiú aurája nem változott — mondta Borisz Ignatyjevics. — Olyan semmilyen, semleges… — Átölelte a vállam, s közben egész kicsinek és elveszettnek tűnt, csöppet sem hasonlított holmi ápolt vállalkozóra avagy első osztályú mágusra. Csupán egy fiatalos öregembernek tűnt, aki egy végtelen háborúban megnyerte a soron következő ütközetet.

— Hát akkor viszlát.

Én is ilyet akarok. Semmilyen aurát. Saját sorsot.

— Anton, dolgunk van még.

— Tudom, Borisz Ignatyjevics.

— Meg tudod majd magyarázni Szvetlánának?

— Igen, minden bizonnyal… Most már menni fog.

— Már megbocsáss, de igenis fölhasználom azt, ami a birtokomba kerül… és azokat is, akik fölött rendelkezem. Kapcsolatban álltok. Szokványos misztikus kapcsolat, semmivel sem magyarázható. Pótolhatatlan vagy, nincs kivel helyettesítselek.

— Értem.

A hó az arcomra hullott, szempilláimra dermedt, orcáimon pedig olvadt cseppekben csordogált. Már-már azt hittem, hogy sikerült megfagynom, ámde sajna nincs jogom hozzá.

— Emlékszel, mit mondtam neked? Fénypártinak lenni jóval nehezebb, mint Setétnek…

— Emlékszem…

— Még ennél is kutyábbul fogod magad érezni, Anton. Belé fogsz szeretni. Vele fogsz élni… egy darabig… Aztán Szvetlána továbbáll. Te pedig végignézed, ahogy eltávolodik, amint érintkezési köre egyre tágul, túlnő rajtad… olyan magasságokba emelkedik, ahová soha nem lesz bejárásod… Szenvedni fogsz. De nincs mit tenni, csupán az elején van szereped a játékban. És ez így szokott lenni minden Hatalmas Mágussal és minden Hatalmas Varázslónővel. Testek árán törnek előbbre: barátaik és szerelmeik testén át. Másképp nem megy.

— Hisz értem én… mindent értek.

— Menjünk, Anton?

Hallgattam.

— Menjünk?

— Nem vagyunk késésben?

— Egyelőre nem. A Fénynek megvannak a maga útjai. Most a rövidebbik úton foglak vezetni, ám a továbbiakban… csakis a magad útját járhatod.

— Akkor még álldogálnék egy kicsit — mondtam. Lehunytam a szemem, hogy érezzem, amint hópelyhek szállnak a szemhéjamra — reszketőn és lágyan.

— Ha tudnád, hányszor álltam már így — mondta a főnök. — Pont így, az égre meredve… És hol áldásért, hol pedig átokért esedeztem.

Nem feleltem, de magam is tudtam — hiába várok.

— Anton, átfagytam — mondta a főnök. — Fázom. Mármint emberként fázom. Vodkát szeretnék inni, majd pedig a takaróm alá vackolódni. És aztán csak feküdni, arra várva, hogy végre segítesz Szvetlánán… miközben Olga elbánik az örvénnyel. Utána elmennék szabadságra. Arra az időre majd Iljuha helyettesít, ha már egyszer belebújt a bőrömbe, én meg elhúzok Szamarkandba. Jártál már Szamarkandban?

— Nem.

— Ha őszinte akarok lenni, akkor semmi jó nem akad arrafelé. Semmi jó nem akad, kivéve az emlékeimet… Azok pedig csak rám tartoznak. Hogy érzed magad?

— Induljunk, Borisz Ignatyjevics!

Letöröltem a havat az arcomról.

Vártak rám.

Ez pedig az egyetlen dolog, ami visszatart bennünket attól, hogy engedjünk a fagyhalálnak.