Éjszakai őrség

PROLÓGUS

MAKSZIMNAK hívták.

Nem épp ritka név, de közönségesnek sem mondható, mint teszem azt a Szergej, Andrej vagy Gyima. Fölöttébb jó hangzású. Egy jófajta orosz név, még ha gyökerei egész a görögökig, varégokig[24] meg egyéb szkítafélékig is nyúlnak vissza.

A külsejével is elégedett lehetett. Nem a sorozatokból ismert édeskés szépség, de nem is egy közönséges „olyan — semmilyen” arc. Jóképű pasas, tömegben is kapásból fölfigyeltek rá. Testalkatáról szintén elmondhatni: kigyúrt, de mértékkel — holmi duzzadt erek és az edzőtermekben kötelező napi fanatizmus híján.

A munkájával is hasonló volt a helyzet — auditor egy tekintélyes külföldi multicégnél, jövedelme szintén meglehetős — futotta a hóbortjaira, ámde védelmipénz-szedőktől sem kellett tartania.

Mintha valamikor a védőangyala egyszer s mindenkorra leszögezte volna: „Bizony leszel kicsinyég jobb a többieknél.” Kicsinyég, de azért jobb. És ami a legfontosabb — Makszim teljes mértékben elégedett volt ezzel. Miért is kéne állandóan fölfelé kepeszteni, életét holmi fölspécizett járgányok beszerzésére, puccos partik meghívóinak becserkészésére, vagy akár egy újabb szobával nagyobb lakás fölhajtására fecsérelni — ugyan miért?… Az élet így is épp eléggé kellemes, s legkevésbé a még elérhető javak okán. És e téren az élet mondhatni egyenest a pénz ellentéte, mely — valljuk be — önmagában mit sem ér.

Persze minderről maga Makszim soha nem töprengett el ennyire tudatosan. Ez pedig azon emberek sajátja, kiknek sikerült az életben a rájuk szabott helyet elcsípni, s mindezt magától értetődő adományként fogják föl. Minden megy a maga útján, jobban nem is mehetne. Ha pedig valakinek kevesebb jut, mint amennyit érdemelne — azt bizony leginkább a saját hibáinak tudhatja be. Nyilván túl lusta és ostoba volt adott esetben. Vagy pedig holmi megemelt igényszintnek köszönhette kellemetlenségeit.

Makszim kedvelt szavajárása volt a „megemelt igényszint” kifejezés. Mindent egyszeriben a maga helyére igazított. Például kapásból világossá tette, hogy szépségesen okos nővére miért tengődik alkesz férjével Tambov-külsőn. Elvégre saját maga vágyott úgymond valami jobbra és perspektivisztikusabbra — hát aztán jól meg is találta… Vagy egy régi iskolatársa, aki immár második hónapja nyomja az ágyat a traumatológián. Ki akarta terjeszteni a bizniszét? Hát kiterjesztette. És még örülhet, hogy életben maradt. Mondhatni kultúremberek módjára jártak el vele konkurensei a színesfémek réges-rég fölosztott piacán…

Egyetlen esetben azonban önmaga vonatkozásában is alkalmazhatónak vélte a „megemelt igényszint” kifejezést. Ám ez olyannyira különös és szerteágazó szférának tűnt… hogy még a gondolatba is belefáradt. Egyszerűbb nem gondolni rá, egyszerűbb megbékélni ama különös történéssel, mely koronként tavasszal tört rá, de néha ősszel is, és egész ritkán — a nyár derekán, amikor a hőség teljességgel elviselhetetlennek tűnt, s fejében nyoma sem maradt holmi ítélőképességnek, óvatosságnak, s még önnön épelméjűségébe vetett hitének sem… De skizofrénnek azért nem tekintette magát Makszim. Nem egy könyvet elolvasott a témában, tapasztalt orvosokkal is konzultált — ám ezek során magától értetődően nem bocsátkozott részletekbe.

Nem, igenis normálisnak tartotta magát. Nyilvánvaló, igenis léteznek olyan dolgok, melyek előtt csődöt mond a józan ész, és a szokványos emberi normákkal sem lehet velük mit kezdeni. Megemelt igények — kellemetlen. De valóban megemelt szintűnek tekinthetők?…

Makszim épp a kocsijában üldögélt, leállított motorral — az ő takaros, ápolt Toyotájában, mely ugyan nem épp a legdrágább és a leglátványosabban fölturbózott kocsi, de azért jóval menőbbnek tűnt a Moszkva utcáin futó verdák többségénél. A reggeli félhomályban még akár néhány lépés távolságból sem lehetett volna észrevenni, hogy a volán mögött ül valaki. Az egész éjszakát itt töltötte, hallgatta a hűlőfélben lévő motorból szűrődő halk zörejeket, egész elgémberedett, de csak nem tudta rávenni magát a fűtés bekapcsolására. Aludnia sem akaródzott, ami szokványosnak volt nevezhető hasonló esetekben. Rágyújtani sem volt kedve. Semmire sem vágyott, de így is jó volt elücsörögni, pont így, mozdulatlanul — árnyként az útszegély mentén parkoló kocsiban, várakozásban. Csak egyvalami bántotta — hogy a felesége majd megint azzal jön: biztos a szeretőjével hetyegett. De hát hogy bizonyítsa be, hogy nincs szeretője, mármint tényleg nincs állandó barátnője — e téren fölróható vétkei csupán a szokványos nyaralás alatti románcokra, holmi munkahelyi flörtökre és a kiküldetések során be-becsúszó, véletlenszerűen fölszedett professzionális hölgyeményekre korlátozódnak… De még azokra sem a családi büdzséből költ, hanem az üzletfelek kedveskednek velük. És nincs mit tenni — ha visszautasítod, hát megsértődnek. Vagy pedig melegnek néznek, azt’ következő alkalommal fiúkat szállítanak…

A műszerfal villogó zöld számjegyei ugrottak egyet: reggel öt óra van. Nemsokára munkába állnak a házmesterek — régimódi a kerület, presztízzsel bíró, itt aztán van becsülete a tisztaságnak. Még jó, hogy nem esik, nem havazik — véget ért a tél, kimúlt a rohadék, átengedte helyét a tavasznak, a nyomában járó összes problémával és megemelt szinttel…

Kapucsapódás zaja hallatszott. Egy leány jött ki az utcára, megállván igazított egyet válltáskáján, úgy tízméternyi távolságban a kocsitól. Hülye elrendezésű házak vannak errefelé, udvaruk nincs, úgyhogy se dolgozni, se lakni nem lehet normálisan, meg aztán: ugyan mi értelme van itt presztízskedni, ha egyszer a csövek elhasználódtak, a méteres falakat penész borítja, s tán még a kísértetek is legszívesebben errefelé vernek tanyát…

Makszim futólag elmosolyodott, miközben kikászálódott a kocsiból. A teste könnyedén engedelmeskedett akaratának, izmai szerencsére nem zsibbadtak el az éjszaka folyamán, sőt, mintha még erősebbnek is érezné magát. Ez biztos jelnek tűnt.

Nem azért, de most tényleg, érdekes lenne tudni: tényleg léteznek kísértetek?

— Galina! — kiáltotta.

A leány odafordult. És ez is biztos jelnek bizonyult, ellenkező esetben minden bizonnyal futásnak ered, elvégre épp elég gyanúsnak és veszélyesnek tűnhet egy ember, aki rád lesve korán reggel ott rostokol a kapualjad előtt…

— Nem ismerem magát — mondta a leány. Nyugodtan, kíváncsisággal a hangjában.

— Való igaz — egyezett bele Makszim. — Viszont én ismerem magát.

— És kicsoda maga?

— Mondjuk így: a bírája.

Tetszett neki ez a forma, olyan régiesen, fellengzősen, ünnepélyesen csengett. Bírája! Az, akinek jogában áll elbírálni.

— És mégis, kit-mit akar elbírálni?

— Magát, Galina. — Makszim összeszedettnek és rátermettnek érezte magát. Szeme előtt kezdett elsötétedni a világ, és ez újfent biztos jelnek tűnt.

— Csak nem? — A leány gyors pillantást vetett rá, és Makszimnak úgy tűnt, hogy a pupillájában sárga lángocska lobban. — És vajon sikerül is majd?

— Sikerülni fog — felelte Makszim, fölkapván karját. A tőr már a tenyerében lapult: keskeny fakaró, egykoron világos, ám az elmúlt három évben meglehetősen sötét színt vett föl, ahogy a használat során lassacskán átitatódott…

A leány meg se nyikkant, miközben a fából való penge a szíve alá hatolt.

Mint mindig, Makszim egy pillanatra megrettent, a félelem rövid és perzselő hulláma borította el — hátha mindenek dacára, mindentől függetlenül, hibát vétett? Hátha?

Bal kezével megérintette a mellkasán függő keresztet — egyszerű kis fakereszt volt, mindig magánál hordta. És most így állt — egyik kezében a fatőrrel, miközben a másikkal tenyerébe szorította a keresztet. Addig állt ott, míg a leány kezdett átalakulni…

Ez pedig meglehetős gyorsasággal zajlott le. Minden esetben gyorsan zajlott: előbb állattá változott, aztán vissza, emberré. Pár pillanatig vadállat is feküdt a járdán — egy üveges tekintetű fekete párduc, vicsorgó fogakkal: a vadászat áldozata, csinos kiskosztümbe, harisnyába, körömcipőbe öltözötten… Ezek után a folyamat visszájára fordult, mint amikor az inga még egyszer utoljára visszalendül.

Makszim számára nem is ez a rövid és általában megkésett átváltozás tűnt meglepőnek, hanem az, hogy a halott leányon semmiféle sebhely nem maradt vissza. A metamorfózis pillanata egyszeriben megtisztította, mondhatni meggyógyította. Csupán a blúzán és a blézerén maradt egy vágás.

— Dicsőség néked, én Uram — suttogta Makszim, a halott alakváltót méregetve. — Dicsőség néked, én Uram.

Semmi kifogása nem volt a szerep ellen, melyet ebben az életben ráosztottak.

Mégis túlságosan nehéznek bizonyult a számára, lévén nem rendelkezett megemelt igényszinttel.

1. FEJEZET

EZEN a reggelen értettem meg, hogy a tavasz immáron visszavonhatatlanul beköszöntött.

Még előző este is más volt az égbolt. A város fölött fellegek úsztak, nedves-nyirkos szél fújt, a levegő illata pedig elmaradt havazás üzenetét hozta. Legszívesebben jó mélyen elvackolódtam volna fotelomban, hogy aztán a videó révén elmerülhessek valami látványosan debil filmben — naná, hogy amerikai! —, végül egy korty konyak segedelmével pedig álomba ringassam magam.

Reggelre azonban minden megváltozott.

Mintha egy ügyes bűvész mozdulatával égszínkék kendőt dobtak volna a városra, végighúzták volna az utcákon és tereken, varázsütésre eltörölvén a tél utolsó nyomait. A sarkokon és csatornákban meglapuló barnás hókupacok sem a közelgő tavasz hanyagságát hirdették, hanem úgymond az enteriőr elengedhetetlen részének tűntek. Emlékeztető gyanánt…

A metró felé mentemben egyre csak vigyorogtam.

Néha kifejezetten jó dolog embernek lenni. Már egy hete az alábbiak szerint éltem: munkahelyemre érve az első emeletnél följebb nem is mentem, elbíbelődtem a szerverrel, mely az utóbbi időben egy sor visszatetszést keltő szokást vett föl, a könyvelésen ülő csajoknak föltelepítettem az új irodai programokat, melyek nélkül persze velem egyetemben ők is vígan ellettek volna. Esténként pedig színházba és meccsre jártam, ill. mindenféle bárocskában és éttermekben ütöttem agyon az időt. Mindegy volt, csak minél nagyobb zaj és tömeg legyen. Az emberi tömeg részének lenni még az egyszerű emberi létnél is érdekesebb.

Na persze az Éjszakai Őrség irodájában, mely egy régi háromemeletes épületben székelt — magától értetődően saját leányvállaltunktól béreltük —, mutatóba sem akadt ember. Még a három öregecske takarítónéni is mind Másféle volt. De még a bejáratnál lébecoló pimasz fiatal biztonsági őrök is bírtak némi mágikus potenciállal — munkájuk amúgy nagyjából abban ki is merült, hogy távol tartották tőlünk a piti bűnözőket és a kereskedelmi utazókat. De még a gondnok, a klasszikusan moszkvai alkoholista gondnok is mágus volt — méghozzá nem is a legtehetségtelenebb fajtából, csak hát ugyebár a szeszneműek túlzott fogyasztása…

Úgy alakult, hogy a két alsó szint a lehető leghétköznapibb képet mutatta. Ide még az adórendőrség, az emberek közül kikerülő üzleti partnerek, s mit ne mondjak, a védelmi pénzben utazó bűnözők is bebocsáttatást nyerhettek — mondjuk végső soron a „védelmi pénzügyéreket” maga a főnök irányította, de ezt igazán nem kellett tudniuk a csicskanímandoknak…

Az itt folyó beszélgetések témái a lehető leghétköznapibbak voltak. Úgymint: politika, adóügyek, vásárlás, időjárás, mások magánéletét célzó intrikák, meg persze az elbeszélő szerelmi kalandjai. A csajok alaposan kipletykálták a pasikat, de mi se maradtunk adósak e téren. Így aztán a legkülönfélébb munkahelyi románcok szövődtek, a fúrások annak rendje-módja szerint a közvetlen fölöttesekre irányultak, s persze a kilátásba helyezett prémiumok esélyeinek latolgatása sem maradt el.

Félóra alatt már ott is voltam a Szokol állomáson, majd a felszínre evickéltem. Ott aztán a megszokott zaj és a kipufogógázok bűze fogadott. De akárhogy is vesszük — itt a tavasz.

Irodánk nem a legrosszabb moszkvai kerületben található. Messze nem a legrosszabb — már ha figyelmen kívül hagyjuk a Nappali Őrség rezidenciáját. De bármiféle fölállást figyelembe véve a Kreml nem nekünk való: a múlt túlzottan is otthagyta lenyomatait a Vörös Téren és az ősi téglafalakon. Még az is megeshet, hogy valamikor letörlődnek. Ám egyelőre közel s távol nem látszódnak ennek előfeltételei — kár, de csak nem látszódnak…

A metrótól gyalog mentem, hisz egész a közelben voltunk. Öröm volt a járókelők arcába pillantani, jókedvűen siettek a tavaszi napsütésben. Amiért a tavaszt leginkább szeretem: alábbhagy az elszomorító erőtlenség fölötti rossz érzés. Meg hát persze próbatételekből is kevesebb akad…

Az egyik őrző-védő fazon épp a bejárat előtt cigizett. Jóindulatúan biccentett felém, nem volt tiszte egy alaposabb ellenőrzést eszközölni. Viszont egyenest tőlem függött, hogy az őrszobájukon lévő számítógépnek lesz-e kapcsolódása az internetre, az új játékokról nem is szólva, vagy pedig be kell érniük a szolgálati közleményekkel és a munkatársak dossziéival.

— Késésben vagy, Anton — vetette oda mintegy mellékesen.

Kétkedőn pillantottam az órámra.

— A főnök a tárgyalóterembe hívott össze mindenkit, és már érdeklődtek is utánad.

Elég különösnek tetszett, lévén a reggeli ülésekre általában nem szoktak elvárni. Történt volna valami a számítógépes birodalmammal? Aligha valószínű, különben akár az éjszaka közepén is kiugrasztottak volna az ágyamból, azt’ annyi, nemegyszer megesett már…

Bólintottam, miközben megszaporáztam a lépteimet.

Ugyan van lift az épületben, de még az ősidőkből maradhatott vissza, meg különben is — egyszerűbb, ha fölszaladok a harmadikra. A második emeleti lépcsőfordulóban még egy biztonsági ponton kellett áthaladni, ahol már jóval komolyabb ellenőrzéssel kellett számolni. Ezúttal Garik vitte az ügyeletet. Közeledtemre hunyorított, belenézett a homályba, miközben szkennelte az aurámat és mindazon ismertetőjegyeket, melyet mi, járőrök a testünkön viseltünk. És csak ezek után mosolyodott el barátságosan:

— Húzzál bele!

A tárgyalóterem ajtaja félig nyitva volt. Benézvén láttam, hogy vagy harmincan gyűltünk össze, főleg a műveletisek és elemzők köréből. A főnök sűrű bólongatások közepette Moszkva térképe előtt lépdelt, miközben Vitalij Markovics — helyettese a kereskedelmi részlegnél, mágusnak elég gyöngécske, viszont született üzletember — vitte a szót:

— Ily módon tehát teljes mértékben megszüntettük a fölös kiadásokat, vagyis semmi okunk arra, hogy, ööö… izé… alternatív pénzügyi tevékenység folytatásába vágjunk. Amennyiben a közgyűlés támogatja javaslataimat, kismértékben javíthatunk munkatársaink ellátmányán, magától értetődően elsősorban a műveletis kollégákét. Így például alkalmi kifizetések ideiglenes munkaképtelenség esetén, az elesettek családtagjainak folyósított nyugdíjak is, ööö… izé… bizonyos pozitív korrekcióra szorulnak. Szerencsére mindezt megengedhetjük magunknak…

Röhejesnek tűnik, hogy az olyan mágusok, akik képesek az ólmot arannyá, a szenet gyémánttá, a papírlapokat pedig bankjegyekké változtatni — mezei kereskedelemmel foglalkoznak. Ám ha jobban megnézzük, mindez kapásból két szempont szerint is előnyösebb. Ad egy — elfoglaltságot ad azon Másféléknek, akik túlságosan gyönge képességekkel bírnak ahhoz, hogy élesben is megéljenek belőlük. Ad kettő — kisebb az esélye annak, hogy fölborul az erőegyensúly.

Ahogy meglátott, Borisz Ignatyjevics bólintott és így szólt:

— Vitalij, kérem, köszönöm. Úgy vélem, a helyzet világos, a maga tevékenységét illetően semmi kifogás nem merülhet föl. Megerősítő szavazást kérek! Köszönöm. Nos tehát, most, hogy mindannyian összejöttünk…

A főnök érdeklődő pillantása közepette egy üres fotelhoz óvakodván leültem.

— Áttérhetünk a legfőbb kérdésre.

Közvetlenül mellettem Szemjon ült, aki lehajtott fejjel egyszer csak ezt suttogta:

— A legfőbb kérdés: a márciusi párttagdíj befizetése…

Nem álltam meg mosoly nélkül. Időnként bizony Borisz Ignatyjevicsben fölébredni látszott régi pártfunkcionárius énje. Személy szerint ez engem jóval kevésbé zavart, mintha egy középkori inkvizítor avagy nyugalmazott tábornok allűrjeivel hozakodott volna elő, de meglehet, nincs igazam.

— A legfőbb kérdés: a Nappali Őrség tiltakozása, melyet volt szerencsém két órával ezelőtt kézhez kapnom — mondta a főnök.

Elsőre föl se fogtam. A Nappali és Éjszakai Őrség állandóan keresztbe tett egymásnak. A tiltakozások mondhatni heti rendszerességgel keletkeztek, elrendezésükre pedig hol a regionális részlegeken, hol pedig a berni törvényszéken került sor…

Nemsokára megértettem azonban, hogy ama tiltakozás, melynek kapcsán az őrség kibővített gyűlése összehívásra került, aligha sorolható a szokványos ügyek közé.

— A tiltakozás lényege — a főnök megdörzsölte orrnyergét. — A tiltakozás lényege az alábbi… Ma reggel a Sztolesnyikov köz környékén megöltek egy, a Setétekhez tartozó nőszemélyt. Íme a történtek rövid mikéntje:

A térdemen egyszeriben két printeren nyomtatott papírlap termett. Mindenki más szintén effajta ajándékban részesült. Gyorsan átfutottam a szöveget:

„Galina Rogova, huszonnégy éves… Berukkolására hétéves korában került sor, családja nem tartozik a Másfélék közé. Neveltetésére a Setétek pártfogása alatt került sor… oktatója Anna Csernogorova negyedosztályú mágus… Nyolcéves korában Galina Rogova párduc-alakváltó besorolást kapott. Közepes képességekkel bír…”

Nagy igyekezetemben még hunyorítottam is, miközben átnéztem a dossziét. Bár ha úgy vesszük, az ügy nem érte meg a szemhunyorítást. Rogova Setét volt, de nem dolgozott a Nappali Őrségnek. A Megállapodásban foglaltakat tiszteletben tartotta. Emberekre sem vadászott. Soha, egyetlen esetben sem. Még azt a két licencet se használta föl, melyet nagykorúvá válása alkalmából, illetve házassága után engedélyeztek neki. A mágia segítségével magas pozícióba jutott a „Meleg Ház” építkezési szövetkezetben, s egyenest az igazgatóhelyetteshez ment feleségül. Egy gyermeke született, fiú — nála azonban nem tapasztalhatni Másfélékre jellemző képességeket. A nő pár alkalommal, önvédelem céljára használta Másféle-képességeit, egyszer pedig megölte támadóját. De még akkor sem vetemedett emberevésre…

— Az effajta alakváltókból kellene minél több, nem igaz? — kérdezte Szemjon. Hümmögések közepette lapozott egyet. Kíváncsiságtól hajtva rögvest az irat végére pillantottam.

Nos tehát. A vizsgálati végeredmény. Egy vágás a blúzán és a kabátkáján — alighanem egy vékony tőrrel ejtett szúrás következménye… Megigézett eszköz, ez magától értetődik, közönséges vassal egy alakváltót nem lehet megölni… De vajon min csodálkozhatott Szemjon?

Áhá, megvan!

A tetemen látható sérülés nem észlelhető. Egyáltalán semmi. A halál oka — az életenergia teljes mértékű elvesztése.

— Nincs ez így jól — mondta Szemjon. — Emlékszem, a polgárháború idején elküldtek, hogy fogjak be egy tigris-alakváltót. Az meg, a szemétládája, a CSEKA-ban[25] dolgozott, ráadásul meglehetősen magasan jegyzett poszton.

— Mindenki tisztában van az adatokkal? — kérdezte a főnök.

— Kérdezhetek valamit? — a terem túlsó feléből egy vékony kéz emelkedett a magasba. Majdnem mindenki elmosolyodott.

— Kérdezz csak, Julja! — bólintott a főnök.

Az Őrség legifjabb munkatársnője fölkelt a helyéről, miközben bizonytalan kézmozdulattal a haját igazgatta. Jó bőr a leányzó, bár az is igaz, egy kicsit infantilis. De nem ok nélkül vették föl az elemző részleghez.

— Borisz Ignatyjevics, ahogy elnézem, hát bizony második fokozatú beavatkozással van dolgunk. Vagy első fokozatú?

— Meglehet, hogy első — erősítette meg a főnök.

— Ezek szerint ezt magán kívül… — Julja zavarba jővén egy pillanatra elhallgatott. — Szemjon, Ilja vagy Garik tehette… Így van?

— Garik nem képes rá — mondta a főnök. — Ilja és Szemjon: minden bizonnyal.

Szemjon morgott valamit, mintha az előbbi bók nem esett volna jól neki.

— Persze az is lehetséges, hogy a gyilkosságot olyan valaki követte el a mieink közül, aki csak átutazóban volt Moszkvában — elmélkedett fennhangon Julja. — De hát egy ekkora erővel bíró mágus nem tud csak úgy észrevétlenül mozogni a városban, mindegyiküket nyilvántartásba vette a Nappali Őrség. Ebből az következik, hogy három embert kell leellenőrizni. És ha mindegyiküknek van alibije, akkor a továbbiakban semmiféle követeléssel sem élhetnek felénk… nemdebár?

— Juljenyka — a főnök a fejét ingatta —, effajta követeléssel senki sem él irányunkban. Arról van szó, hogy Moszkvában momentán egy Fénypárti mágus garázdálkodik, aki ráadásul nincs nyilvántartásba véve, és a Megállapodással sincs tisztában.

Na ez aztán tényleg komollyá teszi az ügyet.

— Akkor viszont, ajjaj — mondta Julja. — Bocsásson meg, Borisz Ignatyjevics!

— Minden rendben — bólintott a főnök. — Máris a kérdés velejénél tartunk. Fiúk, itten bizony szégyent vallottunk valakivel kapcsolatban. Elbambultunk, sikerült átsiklania figyelő tekinteteink között. Moszkvában egy nagyerejű Fénypárti mágus kódorog. Fogalma nincs semmiről… és szépen legyilkolja a Setéteket.

— Legyilkolja? — kérdezte valaki a teremből.

— Igen. Átnéztem az archívumokat. Hasonló esetek történtek három évvel ezelőtt, tavasszal és ősszel, és két évvel ezelőtt is… ősszel. És minden egyes alkalommal nyoma sem volt fizikai behatásnak, viszont a ruhaneműkön vágások voltak észlelhetők. A Nappali Őrség lefolytatta a maga nyomozását, de nem jutott semmire. Olybá tűnik, hogy az övéik pusztulását holmi véletlen tényezőnek tulajdonították… Most valakit jól megdádáznak a Setétek közül.

— És a Fénypártiak közül?

— Úgyszintén.

Szemjon köhintett, aztán halkan megszólalt:

— Különös ez az időszakosság, Borisz…

— Fölteszem, hogy éppenséggel nem vagyunk tisztában a történtek összes részletével, fiúk. Akárki is legyen ez a mágus, nem ma kezdte az alacsonyabb képességekkel rendelkező Másfélék gyilkolászását. Alighanem azokat öli meg, akik valamiféle hibát vétettek az álcázás terén. Nagyon valószínű, hogy egy sor hasonulásra nem vállalkozó, avagy a Setétek előtt ismeretlen Másféle is áldozat lett. Éppen ezért azt javaslom…

A főnök körülhordozta tekintetét a termen:

— Elemző részleg — gyűjtsétek össze a kriminalisztikai információkat, különös tekintettel az analóg esetekre. Vegyétek figyelembe: meglehet, hogy nem gyilkosságként, hanem ismeretlen körülmények közt bekövetkezett halálesetként vannak nyilvántartva. Ellenőrizzétek le a boncolási jegyzőkönyveket, kérdezzétek ki a hullaházak dolgozóit… gondoljátok át, hol bukkanhattok hasznos információra! Tudományos csoport: küldjetek át a Nappali Őrséghez két-három munkatársat, vizsgáljátok át a tetemet! Ki kell derítenetek, mi módon öli meg a Setéteket. Ja igen, mellesleg nevezzük el mondjuk Dúvadnak! Műveleti csoport: kezdjetek megerősített járőrözésbe az utcákon! Találjátok meg, fiúk!

— Egész végig csak azzal foglalkozunk, hogy bizonyos „valakit” keresünk — dörmögte elégedetlenül Igor. — Borisz Ignatyjevics, hisz egyszerűen nem maradhatott volna észrevétlen előttünk egy ilyen erős mágus! Képtelenség!

— Lehet, hogy nem hasonult? — zárta le a főnök. — A képességei pedig csak időszakosan jelentkeznek…

— Tavasszal és ősszel, tisztára mint az elmebetegeknél…

— Igen, Igor, teljesen igazad van. Tavasszal és ősszel. Most viszont, a frissen elkövetett gyilkosság után, maradnia kellett valaminő mágikus lenyomatnak. Van egy kis esélyünk. Nem sok, de van. Munkára.

— És mi a célunk, Borisz? — kérdezte kíváncsian Szemjon.

Volt, aki már fölcihelődött, most azonban visszafordultak.

— A cél: hogy a Setéteknél előbb találjuk meg Dúvadot. Megvédjük, kitanítjuk, s a mi oldalunkra állítjuk. A szokásos módon.

— Mindent értek. — Szemjon fölkelt.

— Anton és Olga, legyetek szívesek ittmaradni! — vetette oda a főnök és az ablakhoz lépett.

A távozók tekintetükben leplezetlen kíváncsisággal pillantgattak rám. De még egy kis irigységgel is. Ha különleges feladat akad, az mindig érdekes. A terem végébe pillantva észrevettem Olgát — mosolyra húztam a számat, mire ő is visszamosolygott.

Most már nyomaiban sem emlékeztetett arra a mezítlábas, szurtos fiatal nőre, akit a tél derekán konyakkal kínáltam a konyhámban. Csodás frizura, egészséges bőrszín, a szemében pedig… nem, a határozottság akkor is jelen volt már, most viszont ráadásképp még egy kis kacérság, büszkeség is bujkált a tekintetében.

Elengedték a büntetését. Még ha csak részben is.

— Anton, nem tetszik nekem, ami most itt zajlik — mondta a főnök, hátra sem fordulva.

Olga megvonta a vállát, majd pedig felém bólintott: feleljek én.

— Borisz Ignatyjevics, ezt hogy érti?

— Nem tetszik a Nappali Őrség által felénk tolmácsolt tiltakozás.

— Nekem se.

— Nem érted. Félek, hogy a többiek sem Olga, legalább te kapiskálod, miről is van szó valójában?

— Fölöttébb különös, hogy a Nappali Őrség évek óta képtelen a gyilkos nyomára akadni.

— Igen. Emlékszel Krakkóra?

— Sajnos igen. Úgy véled, hogy föl akarnak ültetni?

— Nincs kizárva… — Borisz Ignatyjevics ellépett az ablaktól. — Anton, te is úgy véled, hogy az események esetleg efféle irányt vesznek?

— Nem egészen értem — motyogtam válaszképp.

— Anton, tegyük föl, hogy a városban tényleg ott bóklászik ez a Dúvad, a magányos gyilkos. De nem hasonult. Időnként előtörnek belőle a képességei… ha ráakad egy-egy Setétre, végez vele. Vajon képes lenne rátalálni a Nappali Őrség? Szomorú, de hidd el, hogy… képes rá. Akkor viszont ott a nagy kérdés: vajon miért nem kapcsolták le, hogy aztán kiiktathassák? Elvégre pusztulnak a Setétek!

— Csak a selejtje — kockáztattam meg.

— Helyes. A játszma során föláldozni a gyalogokat: ez a hagyomány része… — A főnök megakadt, elkapva tekintetemet. — Az Őrség hagyományába belefér.

— Az Őrségek hagyományába — jegyeztem meg epésen.

— Rendben, Őrségek — ismételte meg fásultan a főnök. — Fölfrissíted az emlékezetemet… Gondoljuk csak végig, hová is vezethet egy effajta kombináció! Az Éjszakai Őrség egyöntetű elmarasztalása holmi hanyagságban? Ugyan már! Felügyelnünk kell a Setétek viselkedését, az ismert Fénypártiakkal pedig be kell tartatnunk a Megállapodást, nem hajkurászhatunk holmi titokzatos mániákusokat. Ez bizony a Nappali Őrség sara…

— Ezek szerint a provokáció célja… egy bizonyos konkrét személy lenne?

— Remek, Anton. Emlékszel, mit mondott Julja? Egy efféle akciót a mieink közül csakis egy behatárolt kör tud végigvinni. Ez bizonyítható. Tegyük föl, hogy a Nappali Őrség elhatározta: megvádol valakit a Megállapodás megszegésével. Azzal, hogy törzsállományú munkatárs, következésképp ismeri a Megállapodást, így tehát ítélkezési és megtorlási gyakorlata önbíráskodásnak tekinthető.

— Ezt viszont elég könnyű megcáfolni. Ha meglesz Dúvad…

— És ha a Setétek előbb találják meg? És ha nem verik nagydobra?

— Alibi?

— És ha a gyilkosságok akkor történtek, amikor az alibi hibádzik?

— Törvényszék, teljeskörű kihallgatással — mondtam komoran. Persze semmi jó nincs a hajánál fogva előrángatott beismerésben…

— Egy erős mágus, márpedig ezeket a gyilkosságokat egy erős mágus követte el, még a törvényszék elől is el tud rejtőzni. Nem tudja átverni, de el tud rejtőzni. Annál is inkább, Anton, mert olyan törvényszékről van szó, melyben a Setétek is benne vannak, így hát muszáj lesz ezt tennie. Különben túlságosan is sok tudás kerülne az ellenség birtokába. Márpedig ha a mágus elzárkózik a nyomozástól, akkor automatikusan bűnösnek nyilvánítják. Az összes ezzel járó következménnyel egyetemben… mind rá, mind pedig az Őrségre nézve.

— Komor képet festett most, Borisz Ignatyjevics — ismertem be. — Fölöttébb. Majdhogynem annyira komor, mint az, amelyet még a télen vázolt nekem, álmomban. A hatalmas erejű Másféle-kisfiú, meg aztán a pokol áttörése, amely romba dönti egész Moszkvát…

— Értem. De akkor sem hazudok neked, Anton.

— Mit kell véghezvinnem? — kérdeztem egyenesen. — Hisz ez nem az én profilom. Segítsek az elemzőknek? Hisz anélkül is mindent földolgozunk, amit csak összehordanak.

— Anton, azt akarom, hogy nézz utána: a mieink közül ki jöhet számításba mint célpont? Kinek van alibije az összes ismert eset idejére, s kinek nincs?

A főnök zakója zsebébe süllyesztette a kezét és egy DVD-t vett elő:

— Fogd… ez a hároméves periódus teljes anyaga. Négyünk vonatkozásában, engem is beleértve.

Nyeltem egyet, miközben átvettem a lemezt.

— A jelszóvédelem levéve. De magad is megértheted, hogy ezt senkinek sem szabad látnia. Az információ másolásához nincs jogod. A számításokat és a végkövetkeztetéseket rejtjelezd, és ne spórolj a jelkulcs hosszán…

— Szükségem lenne egy segítőre — szólaltam meg bátortalanul. Olgára pillantottam. Különben meg, ugyan miféle segítség lenne: számítástechnikai ismeretei nagyjából a „Heretic”, „Hexen” és efféle játékokban való jártasságára korlátozódnak.

— A rám vonatkozó adatokat személyesen ellenőrizd! — A főnök késlekedett a válasszal. — A többi vonatkozásában bevonhatod Anatolijt. Rendben?

— És nekem mi lesz a dolgom? — érdeklődött Olga. — Ugyanaz, épp csak személyes kérdezősködés útján. Ha teljesen őszinte akarok lenni: kihallgatások útján. Velem kezded. Aztán jöhet a többi három.

— Rendben, Borisz.

— Láss neki, Anton! — bólintott a főnök. — Láss neki most azonnal! A többi feladatodat pedig bízd a csajszikra, majd csak boldogulnak valahogy.

— Túrjam át netán az adatokat? — kérdeztem. — És ha kiderül, hogy valakinek nincs alibije… kreáljak neki?

A főnök a fejét ingatta:

— Nem. Nem értettél meg. Nem akarom, hogy hamisítványokat kreáljál. Arról akarok meggyőződni, hogy a mieink közül senkinek sincs köze ezekhez a gyilkosságokhoz.

— Még ilyen áron is?

— Igen. Mert ezen a világon nincs lehetetlen. Anton, munkánk szépsége valójában abban nyilvánul meg, hogy rád bízhatok akár egy ilyen feladatot is. Te pedig teljesíted. Az egyes személyek mibenlétére való tekintet nélkül.

Valamiért nyugtalanságot éreztem, de bólintottam, és az ajtó felé indultam, a kincset érő lemezt szorongatva. Az utolsó pillanatban fogalmazódott meg bennem a kérdés, amit visszafordulva föl is tettem:

— Borisz Ignatyjevics…

A főnök és Olga abban a pillanatban elhúzódtak egymástól.

— Borisz Ignatyjevics, ezen négy személyről találhatók adatok?

— Igen.

— Magáról, Iljáról, Szemjonról…

— És rólad, Anton.

— Miért? — kérdeztem bután.

— A tetőn lezajlott csetepaté során három percig tartózkodtál a homály második rétegében. Anton, ez hármas szintű erőnlét…

— Az nem lehet — csak ennyit tudtam mondani.

— Márpedig így volt.

— Borisz Ignatyjevics, de hisz mindig is azt mondta, hogy közepes szintű mágus vagyok!

— Tegyük föl, hogy nagyobb szükségem van egy kiváló programozóra, mint egy jó műveletisre.

Más alkalommal alighanem büszkeséggel töltöttek volna el a hallottak. Büszkeséggel, még ha némi megbántás is vegyült volna belé. Mindig is azt hittem, hogy a számomra elérhető maximum a négyes szintű mágia — és azt is csak jóval később fogom elérni. Ámde most egyszeriben mindent a félelem kezdett elborítani: kellemetlen, ragadós, undort keltő félelem. Az Őrségnél eltöltött öt esztendő, no meg a csendes törzskari tisztség leszoktatott arról, hogy féljek, lett légyen szó bármiről is: hatalomról, bűnözőkről, betegségekről…

— De hisz az második szintű beavatkozás volt…

— Túlságosan is keskeny a választóvonal, Anton. Meglehet, hogy többre vagy képes.

— De hisz hármas szintű mágusból tíznél is több van nálunk. Miért pont én lettem a gyanúsított?

— Mert személyesen konfrontálódtál Zavulonnal. Moszkva Nappali Őrsége főnökének tyúkszemére hágtál. Ő meg aztán igazán képes egy személyesen Anton Gorogyeckijre szabott csapda fölállítására. Egész pontosan egy talonban tartott régi csapda átigazításáról lehet szó.

Nyeltem egyet, aztán kimentem, több kérdésem nem volt.

A mi laborunk is a harmadik emeleten van, csak a másik szárnyban. Végigsiettem a folyosón, közben oda-odabiccentettem az ismerősöknek, de nem hagytam elkalandozni figyelmemet. A lemezt erősebben szorítottam, mint a szenvedélyes ifjú kedvese kacsóját.

Csak nem hazudott a főnök?

Lehet, hogy csapást akarnak mérni rám?

Aligha valószínű, hogy hazudott volna. Egyenes kérdésemre egyenes választ kaptam. Persze az esztendők múlásával még a legjobb Fénypárti mágusok is szert tesznek nagy adag cinizmusra, a szavakkal való bűvészmutatványok képességéről nem is szólva. Ám egy közvetlen hazugság következményei túl nagy megterhelést jelentenének még Borisz Ignatyjevics számára is.

Íme az előtér — benne az elektronikus beléptető rendszerekkel. Tudatában vagyok, hogy minden mágus ironikusan viszonyul a technikához, egyszer pedig Szemjon egyenest azt demonstrálta előttem, milyen könnyű is átverni a hangfelismerőt és az írisz-szkennert. Ennek ellenére mégis elértem, hogy megvegyük eme drága játékszereket. Egen, tudom — lehet, hogy nem védenek meg egy Másfélétől. Attól viszont igenis joggal tartottam, hogy egyszer csak ránktörnek a fiúk az FSZB-től,[26] vagy teszem azt a maffiától.

— Egy, kettő, három, négy, öt… — dörmögtem a mikrofonba és egyszersmind belenéztem a kamera lencséjébe. Az elektronika elszöszölt pár másodpercig, aztán az ajtó fölött kigyulladt a bemenetelre jogosító zöld fény.

Az első szobában nem volt senki. A szerver ventillátorai zúgtak, a falba épített légkondik is erőlködtek. Ennek ellenére mégis meleg volt a laborban. Márpedig a tavasz még épphogy csak elkezdődött…

Elkerültem a rendszergazdák szobáját, s egyenest a magaméba mentem. Mondjuk nem egészen az enyém — Tolik, a helyettesem szintén ott tanyázott. Ráadásul olykor szó szerint is, lévén gyakran maradt bent éjszakára, olyankor az ősrégi bőrdíványon aludt.

Momentán az asztalnál ült és valami ósdi alaplapot vizslatott.

— Szeva — mondtam a díványra ereszkedve. A lemez szinte égette az ujjaimat.

— Kinyiffant — közölte morózusan Tolik.

— Akkor dobd ki!

— Mindjárt, csak kiveszem a memóriáját… — Tolik a takarékosságával tűnt ki, melyre az állami intézetekben eltöltött hosszú esztendők során tett szert. Különösebben nem szűkölködtünk anyagiakban, mégis gondosan raktározta az összes öreg és senkinek sem kellő kacatot. — Gondolj bele, félóra hosszat vesződtem vele, mégsem tudtam életre kelteni…

— Annyira ósdi, nem éri meg a fáradságot. Még a könyvelésen lévő gépek is újabbak nála.

— Odaadnám valakinek… Tán még némi pénzmagra is szert tehetek…

— Tolik, sürgős munkánk akadt — mondtam.

— He?

— Ehe. Nos… — elővettem a lemezt. — Itt egy dosszié: az Őrség négy munkatársának teljes anyaga… A főnököt is beleértve.

Tolik kihúzta az asztalfiókot, behajintotta az alaplapot, azzal a lemezre meredt.

— Bizony ám. Hármat én ellenőrzők. Te pedig a negyediket: engem…

— És mit kell ellenőrizni?

— Ezt. — Elővettem az előbbiekben kapott nyomtatott emlékeztetőt. — Meglehet, hogy valaki a gyanúsítottak közül időnként Setéteket gyilkol. A saját szakállára, jóváhagyás nélkül. Ezen szerepel az összes ismertté vált eset. Saját magunknak kell kizárni ennek lehetőségét, vagy pedig…

— És tényleg megölöd őket? — érdeklődött Tolik. — Már elnézést a rosszindulatért…

— Nem. De ne higgy nekem! Munkára!

Arám vonatkozó információkat meg se néztem. Átdobtam mind a 800 megabájtot Tolik gépére és elvettem a lemezt.

— Ha valami érdekesre akadok, beszámoljak róla? — kérdezte Tolik. Rásandítottam: mialatt a szövegfájlokat nézegette, a bal fülét birizgálta és közben ütemesen klikkelgetett az egérrel.

— Ahogy gondolod.

— Rendben.

A főnökre vonatkozó anyagokkal kezdtem a dosszié átnézését. Az egész egy beazonosító résszel kezdődött, általános információkat szolgáltatva róla. Ahogy előrehaladtam az olvasásban, soronként kezdtem egyre jobban leizzadni.

Persze a főnök eredeti neve és a származása még ebből a dossziéból sem derült ki, a hozzá hasonló rangú Másfélék esetében egyáltalán nem dokumentálták az efféle adatokat. Mégis másodpercenként egyre újabb felfedezésekre bukkantam. Kezdve azzal, hogy a főnök még annál is idősebb volt, mint amit saccoltam. Legalább másfél évszázaddal. Ez pedig azt jelenti, hogy személyesen is részt vett a Fény és Setét közt köttetett Megállapodás létrehozatalában. Föltűnt, hogy mindazon mágusok, akik túlélték az azóta eltelt esztendőket, ma már a legfelsőbb vezetésben foglalnak helyet, s nem nyűglődnek holmi regionális igazgatók kimerítő és unalmas posztján.

Mindezen felül tudomásomra jutott néhány név, melyeken az Őrség története során a főnök futott, és a szülőhelye is. Erről alkalmanként elvitatkoztunk, fogadásokat kötöttünk, meg persze „minden kétséget kizáró” bizonyítékokat sorakoztattunk. De valahogy senki sem akadt, aki föltételezte volna, hogy Borisz Ignatyjevics Tibetből való.

Azt pedig legmerészebb álmaimban sem föltételeztem volna, hogy ki mindenkinek volt a mestere!

Európában a főnök a 14. század óta működött. De holmi közvetett utalásokból azt is kihámozhattam, hogy a lakóhelyében bekövetkezett fölöttébb éles váltásnak egy nő volt az oka. És még azt is kitaláltam, hogy kiről van szó.

Lezárván az általános információkat tartalmazó ablakot, Tolikra néztem. Épp valami videórészletet nézett — persze az én életrajzom nem volt oly szórakoztató, mint a főnök életének krónikája. Ránéztem a kisméretű mozgóképre és menten elvörösödtem.

— Az első esetet tekintve megdönthetetlen az alibid — közölte hátra sem fordulva Tolik.

— Ide figyelj… — kezdtem tehetetlenül.

— Ugyan már. Mit számít. Mindjárt átpörgetem fölgyorsítva, hogy ne kelljen az egész éjszakát leellenőriznem…

Elképzeltem, hogy is fog kinézni a fölgyorsított film, s inkább elfordultam. Persze feltételeztem, hogy a vezetőség rajta tartja a szemét saját munkatársain, főleg a fiatalokon. De ezt a cinizmust!

— A megdönthetetlen alibi ugrott — mondtam. — Mindjárt felöltözöm, és kimegyek.

— Látom — erősítette meg Tolik.

— És majdnem másfél óra hosszat odaleszek. Pezsgőt vadásztam… és amíg megtaláltam, kissé kijózanodtam a levegőn. Azon filóztam, hogy vajon érdemes-e visszamennem.

— Ne emészd magad! — mondta Tolik. — Inkább kukkants bele a főnök intim életébe!

Félórányi munka után megértettem, hogy Toliknak igaza volt. Lehet, hogy bőven volna okom a sértődésre megfigyelőék pofátlansága miatt. Akkor viszont Borisz Ignatyjevics egy szemernyivel sem marad el e téren mögöttem.

— A főnök alibije — mondtam. — Megdönthetetlen. Két esetben: négy szemtanú. Még egy esetben: majdhogynem az egész Őrség.

— Amikor a megkergült Setétet hajkurásztátok?

— Igen.

— Neked viszont még erre az esetre sincs alibid. Csak reggel felé riasztottak, az időelemzés pedig nagyon hozzávetőleges. Van egy fotó, ahogy épp belépsz az irodába. Semmi több.

— Ezek szerint…

— Elméletileg nincs kizárva, hogy te gyilkoltad meg a Setéteket. Simán. Egyébként meg, már megbocsáss, Anton, de a gyilkosságok mindegyike akkor következett be, amikor fölfokozott érzelmi állapotban voltál. Mintha nem egészen lettél volna a magad ura.

— Nem én tettem.

— Elhiszem. Mit csináljak a fájllal?

— Töröld le!

Tolik egy darabig eltöprengett.

— Semmi érdemleges nincs a gépen. Ráeresztek egy mély formattálást, legyalulom. Úgyis rég megérett már a vincsi egy alapos tisztításra.

— Köszönöm. — Bezártam a főnökről szóló dossziét. — Egyelőre ennyi, a többit majd megoldom magam.

— Értettem. — Tolik legyűrte a számítógép jogos méltatlankodását, az pedig nekilátott, hogy tisztára gyalulja magát.

— Ugorj el a lányokhoz! — javasoltam. — Vágj rideg képet! Meggyőződésem, hogy úgyis csak pasziánszoznak.

— Ha úgy vesszük, hát ez is egyfajta munka — egyezett bele készségesen Tolik. — Mikorra végzel?

— Úgy két óra múlva.

— Majd benézek.

Elpályázott a „lányainkhoz”: két fiatal programozóról van szó, akik valójában alapvetően az Őrség hivatalos működésével foglalkoztak. Én pedig folytattam a munkát. Szemjon került sorra.

Két és fél óra múlva tudtam csak elszakadni a géptől, miután megmasszíroztam a tarkómat — mindig elzsibbad, ha sokáig ülök a monitorra meredve —, aztán bekapcsoltam a kávéfőzőt.

Sem a főnökre, Sem Iljára, se Szemjonra nem illett a Setétek zakkant gyilkosának szerepe. Mindegyikük rendelkezett alibivel — ráadásul alighanem abszolút atombiztos alibivel. Példának okáért úgy alakult, hogy az egyik gyilkosság éjszakáját Szemjon végig a Nappali Őrség vezetőségével folytatott tárgyalásokkal töltötte. Ilja kiküldetésen vett részt Szahalin szigetén — akkoriban olyan meleg lett ott a helyzet, hogy egyenest a központból kellett segítséget hívni…

Csak én árválkodtam ott — egyedüli gyanúsítottként.

Nem mintha nem hittem volna Toliknak. De azért a rám vonatkozó adatokat én is átnéztem. Minden stimmelt, egy szem alibi nem sok, annyi sem akadt.

A kávé nem ízlett — savanyúnak éreztem: látszik, hogy rég nem cseréltünk szűrőt benne. A meleg löttyöt nyeldekelve meredtem a képernyőre, aztán előhúztam a mobilomat, és a főnököt hívtam.

— Mondjad, Anton!

Mindig tudta, hogy ki hívja.

— Borisz Ignatyjevics, csak egyvalaki jöhet számításba gyanúsítottként.

— Mégpedig?

A hangja száraz és hivatalos volt. De valahogy úgy képzeltem, hogy a főnök most épp a bőrdíványon ücsörög félmeztelenül, egyik kezében pezsgőspohár, a másikban Olga tenyere, a kagylót pedig közben a vállával szorítja, vagy pedig a füle mellett lebegteti…

— Nono… — érkezett a főnök rendreutasítása. — Látnokságból elégtelen. Ki a gyanúsított?

— Én.

— Értem.

— De hisz maga is tudta — mondtam.

— Miből gondolod?

— Nem volt létszükséglet engem is bevonni a dosszié földolgozásába. Boldogult volna egymaga is. Ezek szerint azt szerette volna, hogy saját magam is meggyőződjem veszélyes mivoltomról.

— Tegyük föl — a főnök fölsóhajtott. — Mihez kezdesz, Anton?

— Zabhegyezek.

— Gyere a dolgozószobámba. Mondjuk… ööö, mondjuk tíz perc múlva.

— Rendben — azzal kinyomtam a telefont.

Első körben benéztem a lányokhoz. Tolik azóta is ott lézengett, ők pedig buzgón dolgoztak.

Valójában az Őrségnek semmi szüksége nem volt a két semmirekellő programozó csajra. A titkosított anyagokhoz való hozzáférésük elég alacsony szintű volt, és majdhogynem mindent nekünk kellett elvégezni. De hát ugyan hová lehetne besuvasztani két igencsak gyenguci varázslónőt? Legalább belenyugodtak volna abba, hogy hétköznapi életet élnek… de nem, romantikázásra vágynak, úgymond az Őrséget akarják szolgálni… Így aztán hozzánk csapták őket, és még melót is kreáltak nekik.

Egyébként meg leginkább csak a napot lopták, barangoltak a hálón meg játszogattak — ráadásul a legegyszerűbb pasziánsz volt a kedvencük.

A szabad gépek egyikénél — technikai fölszereltségünket tekintve jól el voltunk látva — Tolik üldögélt. Az ölébe fészkelődve pedig Julja húzogatta nekibőszülten egerét az alátéten.

— Netán ezt hívjátok a számítástechnika alapjaiba való bevezetésnek? — kérdeztem, miközben elnéztem a képernyőn száguldozó szörnyeket.

— Semmi sem fejleszti annyira az egérkezelésben való jártasságot, mint a számítógépes játékok — felelte ártatlan képpel Tolik.

— Na… — Egyszerűen nem találtam szavakat.

Én már réges-rég nem játszottam efféle játékokkal. Amiképp az őrség legtöbb tagja sem. A festett tisztátalanok legyilkolászása addig érdekes, amíg szemtől szembe nem találkozol vele. Vagy pedig addig, míg pár évszázadot megérvén óriási adag cinizmust nem halmozol föl magadban — mint mondjuk Olga…

— Tolik, ma már aligha jövök vissza — mondtam.

— Aha — bólintott különösebb csodálkozás nélkül. A jövőbe látás képessége egyikünknél sem túl erős, de az effajta apróságokat rögtön megérezzük.

— Gálja, Léna, sziasztok — biccentettem oda a csajoknak. Gálja még csicsergett is valamit udvariasságból, szemmel láthatóan azt szerette volna érzékeltetni, mennyire elmerült a munkában. Léna megkérdezte:

— Elmehetnék ma korábban?

— Persze.

Nem hazudunk egymásnak. Ha Léna engedélyt kér a távozásra, akkor tényleg el kell mennie. Nem hazudunk. Néha viszont ravaszkodunk, az elhallgatásokról nem is szólva…

A főnök íróasztalán félelmetes rendetlenség uralkodott. Szanaszét tollak, ceruzák, papírcetlik, fölbontott jelentések hevertek, hogy a bágyadtan fénylő, megmunkálás alá vont mágikus kristályokat ne is említsem.

Ám a disznóólra a koronát egy nyílt lángon égő spirituszfőző tette föl, amely fölött egy tégelyben valami fehér por izzott. A főnök elgondolkodón kavargatta egy méregdrága Parker toll végivel — alighanem valami effektusra számított. A por azonban ellenállt mind a melegítésnek, mind pedig a kavargatásnak.

— Tessék. — A főnök elé helyeztem a lemezt.

— Mihez kezdjünk? — kérdezte rám se nézve Borisz Ignatyjevics. Zakó nélkül volt, az inge gyűrött, a nyakkendője félrecsúszva.

Lopva a díványra sandítottam. Olga nem volt a szobában, viszont az üres pezsgősüveg két pohárral egyetemben ott állt a padlón.

— Nem tudom. Nem gyilkoltam Setéteket… mármint ezeket a Setéteket. De hisz maga is tudja.

— Tudom.

— Bizonyítani azonban nem tudom.

— Számításaim szerint két-három napunk maradt — mondta a főnök. — Aztán a Nappali Őrség hivatalosan is megvádol.

— Hamis alibit kreálni nem nagy ügy.

— És te belemennél ebbe? — érdeklődött Borisz Ignatyjevics.

— Persze, hogy nem. Kérdezhetek valamit?

— Kérdezz!

— Honnét vannak ezek az adatok? Honnét a fotók és a videofelvételek?

A főnök hallgatott egy pillanatig.

— Ahogy gondoltam. De hisz az én dossziémat is láttad, Anton. Az netán kevésbé bizalmaskodó?

— Aligha. Ezért is kérdezem. Miért engedi meg, hogy efféle információkat gyűjtsenek?

— Nem áll jogomban megtiltani. Az ellenőrzést az Inkvizíció gyakorolja.

Hülye egy kérdés lenne: „Akkor most tényleg létezik?” Szerencsére azonban képes voltam visszafogni magam. Azonban az arcom nyilvánvalóan így is kifejezte ezzel kapcsolatos gondolatomat.

A főnök még jó egy percig meredt rám, mintha csak egyre várta volna a kérdéseket, aztán folytatta:

— Nos tehát, Anton. Ettől a perctől fogva nem szabad egyedül maradnod. Mondjuk vécére még elmehetsz egymagad, viszont a fönnmaradó időben legyen melletted két-három szemtanú. Megvan az esélye annak, hogy nemsokára bekövetkezik még egy gyilkosság.

— Ha tényleg arra megy ki a játék, hogy bemártsanak, akkor a gyilkosság addig nem történik meg, míg alibi nélkül nem maradok.

— Márpedig úgy maradsz. — A főnök mosolyra húzta a száját. — Ne nézz vén hülyének, ha kérhetem.

Bólintottam — bizonytalanul, mert egyelőre nem láttam át az egészet.

— Olga…

A falon lévő ajtó, melyről mindeddig azt hittem, hogy szekrényajtó, egyszer csak kinyílt. Olga lépett be, közben a haját igazgatta mosolyogva. A farmer és a blúz igencsak a testéhez tapadt, ahogy ez általában forró zuhany után szokás. A háta mögött pillantásom egy jacuzzival is ellátott óriási fürdőszobára esett, az egész falat beterítő panorámaablakkal — vélhetően „egyirányú”, azaz csak kifelé átlátszó.

— Sikerült, Olga? — érdeklődött a főnök. Valami olyasmiről lehetett szó, amiről az előbbiekben beszéltek.

— Egymagamban nem megy.

— Nem arról beszélek.

— Ja, persze, menni fog.

— Álljatok háttal egymásnak! — hangzott a főnöki utasítás.

Semmi kedvem nem volt a vitatkozáshoz. Annak ellenére, hogy a gyomromat mintha ökölbe szorították volna: megértettem, hogy valami nagyon komoly dolog fog végbemenni.

— És nyíljatok meg mindketten! — követelte Borisz Ignatyjevics.

Lehunytam a szememet, ellazultam. Olga háta forró és nedves volt, ezt még a blúzán keresztül is érezni lehetett. Különös egy érzés: álltamban egy olyan nővel érintkeztem, aki csak nemrég fejezte be a szeretkezést — szeretkezett, de nem velem.

Nem, szemernyit sem voltam szerelmes belé. Meglehet, hogy azért, mert emlékszem nem emberi kinézetére is, talán mert túl gyorsan váltunk barátokká és partnerekké. Vagy az évszázados távolság okán, mely születéseink között telt el: mit számít a fiatal test, ha egyszer évszázadok porát látod vélni a másik szemében. Kifejezetten barátok lettünk, semmi több.

Ám egy olyan nő mellett állni, kinek teste még őrzi másvalaki gyöngédségét, hozzásimulni — különös egy érzés…

— Kezdjük… — szólt a főnök, talán túlságosan is élesen. Pár szót ejtett ki, melyek értelmét nem értettem — egy ősi nyelv szavai voltak, olyan nyelvé, mely évezredekkel ezelőtt volt hallható a Földön.

Elszállás.

Szó szerinti értelemben vett elszállás — mintha lábad alól kiszaladna a talaj, mintha a test elveszítené önnön súlyát. Orgazmus a súlytalanságban, egyenest a véráramba adagolt LSD, az agykéreg alatti gyönyörközpontokba vezetett elektródák…

Akkora elánnal borított el az eszméletlen és tiszta, semmivel sem indokolható öröm hulláma, hogy a világ egyszeriben elhomályosult. Menten összerogytam volna, ám a főnök föltartott karjaiból áramló erő akárha láthatatlan zsinórokon tartana, arra kényszerítvén bennünket, hogy időnként egymáshoz tapadva hajladozzunk.

Végül pedig a zsinórok egymásba gubancolódtak.

— Bocsáss meg, Anton! — mondta Borisz Ignatyjevics. — De nem volt időnk holmi magyarázkodással vegyes ingadozásra.

Hallgattam. Bambamód, süketen hallgattam, miközben a padlón ülvén a kezemre meredtem — két ezüstgyűrűvel ékes vékony ujjaimra, meg a lábamra — formás, hosszú lábamra: még nedves volt a fürdő után, a szűk farmer csak úgy feszült rajta, apró lábikómon kék-fehér edzőcipő.

— Csak rövid ideig lesz így — mondta a főnök.

— Mi a… — Káromkodni akartam, megrázva magam egyszerre fölpattantam a padlóról, de hangom hallatán nyomban elhallgattam. Puha, női mellhangom volt.

— Anton, nyugi! — A mellettem álló fiatal férfi a karját nyújtotta, hogy fölsegítsen a padlóról.

Ha ez nincs, hát bizton elvágódom. A súlypontom teljesen megváltozott. Alacsonyabb lettem, a világ is egész másképp nézett ki ebből a szögből…

— Olga? — kérdeztem egykori saját arcomra nézve. A társnőm, aki ráadásul most a testemben lakozik, bólintott. Tanácstalanul meredve az ő… a saját arcomba, észrevettem, hogy reggel hanyagul borotválkoztam. És hogy a homlokomon egy aprócska vörös pattanás van beérőben, mely méltó lenne akár egy pubertáskorban lévő kamaszhoz is.

— Anton, nyugi! Én is első alkalommal cserélek nemet.

Valamiért kapásból hittem neki. Életkora dacára meglehet, hogy Olga még soha nem került ilyen kényes helyzetbe.

— Belaktad már magad? — kérdezte a főnök.

Egyre csak önmagamat nézegettem: hol a kezemet emeltem az arcomhoz, hol pedig az üvegezett polcokban próbáltam elcsípni a tükörképemet.

— Gyerünk! — Olga megragadott a karomnál fogva. — Borisz, egy pillanat… — A mozgása ugyanolyan bizonytalan volt, akár az enyém. Még annál is bizonytalanabb. — Fény és Setét, hát hogy lehet így egyáltalán járni, pasimódra?! — kiáltott föl hirtelen.

Akkor aztán elnevettem magam, szabad utat engedve a történtekben rejlő iróniának. Engem, a Setétek provokációjának tárgyát, egyszerűen eldugtak, egy női testben rejtegetnek! A főnök szeretőjének testében, aki még a párizsi Notre Dame-nál is vénebb!

Olga se szó, se beszéd, a kádba tuszkolt — önkéntelenül is megörültem a tulajdon erőmnek —, aztán a jacuzzi fölé tartott. Majd hideg vízsugarat zúdított arcomba a zuhanyrózsából, mely már gondosan előkészítve ott hevert a halványrózsaszín fajanszon.

Prüszkölve szakítottam ki magam a kezéből. Alig bírtam megállni, hogy lekeverjek egy pofont Olgának — vagyis valójában saját magamnak? Olybá tűnt, hogy az idegen test motorikus reflexei kezdenek magukhoz térni.

— Nem a hisztiroham tört rám — feleltem dühödten. — Tényleg röhej.

— Bizti? — Olga hunyorogva méregetett. Tényleg így fest a tekintetem, amikor a jóindulattal vegyes kétkedést igyekszem kifejezni?

— Abszolúte.

— Akkor nézz magadra!

A tükörhöz lépve — mely oly méretes és pazar volt, mint minden ebben a rejtek-fürdőszobában — magamra meredtem.

Az eredmény meglehetősen különösre sikeredett. Elnézve újdonsült külsőmet, teljességgel lenyugodtam. Ha teszem azt egy másik férfitestbe kerülök, minden bizonnyal nagyobb sokkot élek át. Így viszont — semmi különös, csupán egy elközelgő álarcosbál érzete kerített hatalmába.

— Nem fogsz a befolyásod alá vonni? — kérdeztem. — Te vagy a főnök?

— Nem.

— Ezek szerint erős idegzettel bírok.

— Elkenődött a rúzsod — jegyezte meg Olga. Egyszersmind fölvihogott. — Tudod, hogy kell kisminkelned magad?

— Hülyének nézel? Persze, hogy nem.

— Megtanítalak. Nem ördöngösség. Azt kell mondjam, hogy nagy mázlid volt, Anton.

— Ugyan miben?

— Egy hét múlva már az intimbetét használatát is meg kellett volna tanítanom…

— Mint minden normális férfi tévénéző, természetesen magam is tudom, hogy megy az ilyesmi. A betétre élénk-kék színű löttyöt zuhintunk, aztán pedig erősen az öklünkbe szorítjuk…

2. FEJEZET

A DOLGOZÓSZOBÁBÓL kijőve egy pillanatra megálltam, kísértett a lehetőség, hogy visszaforduljak.

Bármikor visszakozhattam volna a főnök által ajánlott terv tekintetében. Csupán vissza kell mennem, szólni pár szót — és Olgával egyetemben visszakapjuk igazi testeinket. Csak hát a félórás beszélgetés során épp eléggé meggyőződtem arról, hogy e testcsere az egyetlen lehetséges válasz Setétek provokációjára.

Végső soron — elég ostoba dolog lenne azon az alapon elutasítani a gyógyítást, hogy a megváltó injekciók fájdalmasak.

Olga lakásának kulcsai a retikülömben voltak. Akárcsak a pénz és a hitelkártya, mindez egy apró erszényben, a sminkkészlet, zsepi, betét társaságában — utóbbi nem is kéne, úgyse lesz rá szükségem —, egy megkezdett doboz Tic-tac, fésű, a táska alján kiszóródott aprópénz, kézitükör, aprócska mobiltelefon…

Viszont a farmer üres zsebei akaratlanul is holmi veszteség érzését keltették. Egy kicsit kotorásztam bennük, igyekeztem legalább egy becsúszott pénzérmét föllelni, de aztán kénytelen voltam beérni azzal a következtetéssel, hogy a többi nőhöz hasonlóan Olga is mindent a retiküljében hord.

Azt hihetnénk, hogy az üres zsebeknél nagyobb veszteség is ért a mai nap során. Azonban ez a mozzanat valamiért nem hagyott nyugodni. Áttettem pár bankót a kistáskából a zsebembe, mire aztán rögtön magabiztosabban éreztem magam.

Kár, hogy Olga nem hord magánál discmant…

— Szia. — Garik lépett hozzám. — A főnök szabad most?

— Most… most Anton van nála… — feleltem.

— Olja, történt valami? — Garik figyelmesen végignézett rajtam. Nem tudhatom, mi tűnt föl neki: az idegen hanghordozás, a bizonytalan mozdulatok, vagy az új aura. De ha még egy műveletis, akivel különösebben sem én, sem Olga nem érintkezünk, is érzékeli a cserét — fikarcnyit sem ér az egész.

Ugyanakkor Garik bizonytalanul, bátortalanul elmosolyodott. Ez azonban teljességgel váratlanul ért: soha nem vettem észre, hogy Garik valaha is kikezdett volna az Őrség munkatársnőivel. Még az emberi nőkkel is nehezen tud ismerkedni, hihetetlenül balszerencsés a szerelmi ügyletek terén.

— Semmiség. Egy kicsit összeszólalkoztunk. — Sarkon fordultam, és azzal köszönés nélkül a lépcső felé indultam.

Ez volt az Éjszakai Őrség számára előadott változat — arra a valószerűtlen esetre, ha a sorainkba ellenséges ügynök épült be. Amennyire tudom, effélére csupán egy vagy két alkalommal került sor az Őrség egész története folyamán, de hát mit lehessen tudni… Hadd higgye mindenki, hogy Borisz Ignatyjevics összekapott a régi barátnőjével.

Elvégre még oka is lehet erre, méghozzá nem is akármilyen. Százéves rabság a dolgozószobájában, az emberi alak fölöltésének tilalma, meg a részleges rehabilitáció, amely azonban a mágikus képességek többségének elvesztésével járt együtt. Ez épp elég alap egy jó kis sértődésre… Így legalább nem kell eljátszanom a főnök barátnőjének szerepét, ami már tényleg túlzás lenne.

Imígyen elmélkedvén jutottam le a második emeletre. El kellett ismernem, hogy Olga a legnagyobb mértékben megkönnyítette az életemet. Mára farmert húzott, nem pedig a szokványos kiskosztümöt avagy szoknyás szerkót, a lábamon edzőcipő volt, nem pedig magassarkú cipellő. És még az enyhe parfümillat sem volt bódító.

Tudatában voltam annak, mit kell most tennem, miképp is kell viselkednem. Ennek ellenére mégiscsak nehéznek bizonyult. Nem a kijárat felé vettem az utam, hanem befordultam egy észrevétlen és csendes oldalfolyosóra.

És egyszeriben a múltba révedtem.

Azt beszélik, hogy minden kórháznak megvan a maga összetéveszthetetlen szaga. Magától értetődik. Nincs mit csodálkozni ezen, furán venné ki magát, ha a klórnak és a fájdalomnak, a fertőtlenítő gépeknek és a sebeknek, a kincstári ágyneműnek és az ízetlen ételeknek ne lenne szaga.

De hát könyörgök, árulják már el nekem — honnét veszik az iskolák és egyetemek a saját szagukat?

Az Őrség saját helyiségeiben csupán a tárgyak egy részének oktatása folyik. Van, amit kényelmesebb éjszakánként egyenest a hullaházban tanítani — megvannak ott a saját embereink. S van, amit érdemesebb vidéken tanulni. Akad, amit külföldön, az Őrség által fizetett turisztikai kiruccanások során. Miközben a kiképzésem tartott, megjártam Haitit, Angolát, az USA-t és Spanyolországot.

Mégis, egyes előadások helyszíne csakis az Őrség területe lehet — az épületünk, mely alapjától a tetőig mágia fedezete és igézet védelme alatt állott. Harminc évvel ezelőtt, amikor az Őrség ide költözött, három előadótermet hoztak létre, s mindegyiket tizenöt főre méretezték. Mind a mai napig nem tudom, minek köszönhető ez a nekibuzdulás: a munkatársak optimizmusának vagy a rendelkezésre álló fölös alapterületnek. Még az én tanulmányaim esztendeje alatt is — márpedig az nagyon sikeres évnek számított — elégnek bizonyult egy előadóterem, de rendszerint még az is csak félig telt meg.

Az Őrség felügyelete alatt most négy Másféle tanult. És csupán Szvetlána vonatkozásában volt meg annak szilárd bizonyossága, hogy csatlakozik hozzánk, nem pedig a szokványos emberi életet részesíti előnyben.

Üres volt a tér, üres és csendes. Lassan haladtam a folyosón, be-benézve az üres előadótermekbe, melyek méltán képezhették volna irigylés tárgyát bármely jól fölszerelt és sikeres egyetem szemében. Mindegyik asztalon notebook, mindegyik szobában egy hatalmas kivetítős tévékészülék, a szekrények roskadoznak a könyvektől… Hát még ha ezeket a könyveket egy történész is látta volna — igazi történész, nem pedig holmi történelemmel házaló üzér…

De soha nem fogják látni őket.

Némelyik könyvben túlságosan sok az igazság. Másokban — túl kevés a hazugság. Az embereknek nem is lenne érdemes olvasni mindezt, ráadásul saját nyugalmuk érdekében. Éljenek csak továbbra is megszokott történelmük tudatában.

A folyosót végül egy hatalmas tükör zárta le, mely az egész homlokfalat beborította. Féloldalról belenéztem: a folyosón egy csípőjét riszáló, szép fiatal nő lépdelt.

Megbotolván majdnem elvágódtam a padlón: noha Olga mindent megtett annak érdekében, hogy megkönnyítse az életemet, testem súlypontját csak nem tudta megváltoztatni. Miután sikerült elszakadnom saját külsőm szemlélésétől, minden nagyjából-egészében normálisan működött, a motorikus reflexek tették a dolgukat. Viszont elég kívülről magamra pillantani — és máris sorjáznak a rendellenességek. Még a légzésem is idegen lett, valahogy másképp áramlott tüdőmbe a levegő.

Az utolsó, üvegezett ajtóhoz léptem. Óvatosan átnéztem rajta.

Az előadás épp a végéhez közeledett.

A mai napra rendelt tananyag a hétköznapi mágia volt — ez rögvest kiderült, amint a pulpitusnál megpillantottam Polina Vasziljevnát. Egyike az Őrség legöregebb munkatársnőinek — mármint külsőre, nem pedig valódi életkorát tekintve. Fölfedezésére és hasonulására csupán 63 éves korában került sor. De hát ugyan ki gondolta volna, hogy a háború utáni sanyarú esztendőkben egy kis mellékes reményében kártyajóslással foglalkozó öregasszony valóban bír valamiféle jóstehetséggel? Méghozzá nem is jelentéktelen, hanem célzatos képességekkel.

— Nos hát, ha eztán arra lesz szükségük, hogy a ruházatukat sürgősen rendbehozzák — magyarázta kioktató hangon Polina Vasziljevna —, képesek lesznek azt pár perc alatt végrehajtani. Csak ne feledjék előtte leellenőrizni, hogy mennyire futja az erejükből. Különben zavar támad.

— Amikor pedig éjfelet üt az óra, hintód visszaváltozik tökké — szólt hangosan a Szvetlána mellett ülő fiatal srác. A srácot nem ismertem, csupán második vagy harmadik napja vett részt a képzésben, de már most nem tetszett a fizimiskája.

— Pontosan! — jelentette ki elragadtatással Polina, aki rendszerint minden csoportban találkozott ehhez fogható éleselméjűséggel. — A mesék sem hazudnak kevesebbet, mint a statisztika! Olykor azonban akad bennük egy csöppnyi igazság.

Fölemelte az asztalról a gondosan kivasalt, elegáns, ám kissé régimódi szmokingot. Alighanem ilyet húzott James Bond is, amikor nagyvilági társaságba készült.

— Mikor lesz újból toprongyos? — kérdezte gyakorlatiasan Szvetlána.

— Két óra múlva — tájékoztatta hasonló tömörséggel Polina. Vállfára akasztotta a szmokingot, majd visszatért a pulpitushoz. — Különösebben nem erőltettem meg magam.

— És mennyi ideig tudja tetszetős állapotában tartani? Meddig legtovább?

— Körülbelül 24 óráig.

Szvetlána bólintott, és váratlanul felém nézett. Megérzett. Elmosolyodott, s intett a kezével. Most már mindannyian fölfigyeltek rám.

— Méltóztassék, kisasszony. — Polina lehajtotta fejét. — Nagy megtiszteltetés ez számunkra.

Hát igen, tudhatott egyet s mást Olgáról, ami számomra ismeretlen volt. Mindannyian csupán a róla szóló igazság egy részének birtokában voltunk, mindent alighanem csak a főnök tudott róla.

Beléptem, miközben kétségbeesetten igyekeztem egy kis kecsességet kölcsönözni a járásomnak. Nem segített. Mind a Szvetlána mellett ülő srác, mind a tizenötéves-forma legényke — aki immáron fél éve egy helyben topogott az alapfokú mágiatanfolyam keretében —, és a magas ösztövér koreai, aki lehetett harminc vagy akár negyven éves is — mindannyian engem néztek.

Nyilvánvaló érdeklődéssel. Az Olgát övező titok atmoszférája, az összes szóbeszéd és elhallgatás, végső soron az, hogy hajdanában, az ősidőkben a főnök szeretője volt — mindez az Őrség férfitagjai körében meglehetősen egyöntetű reakciót váltott ki.

— Szervusztok — mondtam. — Nem zavarok?

Miközben arra összpontosítottam, hogy a nyelvtani nemeket helyesen használjam, nem ügyeltem a hanghordozásomra. Ehelyett a banális kérdés epekedően titokzatosra sikeredett, ráadásul úgy hangzott, mintha a jelenlévők mindegyikéhez személyesen szóltam volna. A pattanásos fiúcska belém fúrta tekintetét, a fiatal srác nyelt egyet, s csupán a koreai őrizte meg úgy-ahogy higgadtsága látszatát.

— Olga, kérem, szeretne valamit bejelenteni a hallgatóknak? — érdeklődött Polina.

— Szvetával szeretnék beszélni.

— Mára végeztünk, mehetnek — adta tudtul mindenkinek az öregasszony. — Olga, kérem, valamikor szerét ejtené, hogy benéz hozzánk a foglalkozások alatt? Az én előadásaim nem helyettesíthetik az ön tapasztalatát.

— Feltétlenül — ígértem meg nagyvonalúan. — Úgy három nap múlva.

Lakoljon csak Olga az ígéreteim következtében. Elvégre én meg az általa árasztott szexepil okán lakolok.

Szvetlánával együtt az ajtó felé indultunk. Három sóvárgó szempár szegeződött a hátamnak — illetve nem is egészen a hátamnak.

Tudtam, hogy Olga és Szvetlána szívélyes viszonyban állnak. Attól az éjszakától fogva, amikor ketten elmagyaráztuk neki az igazságot a világról, a Másfélékről, a Fénypártiakról és a Setétekről, az Őrségekről, a homályról, azon hajnali órától, amikor karjainkba kapaszkodva átlépett a bezárt ajtón keresztül az Éjszakai Őrség hadműveleti törzsének helyiségébe. Igen, Szvetlánával misztikus kötelék kapcsolt össze, sorsaink egymásba fonódtak. De tudtam, túlságosan is jól tudtam, hogy ez nem tart sokáig. Szvetlána messze maga mögött fog hagyni, oly messzire tart, ahová soha nem juthatok el, még ha elsőszintű mágus is leszek. Összefogott a sors bennünket, erősen tartott, de csupán ideig-óráig. Viszont Olgával egyszerűen csak barátnők voltak Szvetlánával, akármilyen szkeptikusan is viszonyultam a női barátsághoz. Őket nem fűzte össze a sors. Szabadok voltak.

— Olja, meg kell várnom Antont. — Szvetlána kézen fogott. Ez nem a húg mozdulata volt, aki támaszt és önigazolást keresve a nővérébe kapaszkodik. Egyenrangú ember gesztusát éreztem. És ha Olga megengedi Szvetlánának, hogy egyenrangúként kezelje, ez azt jelenti, hogy valóban fényes jövő áll előtte.

— Nem érdemes — mondtam. — Szveta, nem érdemes.

Megint hibádzott valami a mondat fölépítésében vagy a hanghordozásban. És most Szvetlána meredt rám értetlenül, ám tekintete egy az egyben mintha Gariké lett volna.

— Mindent elmagyarázok — mondtam. — De nem most és nem itt. Majd nálad otthon.

Nem spóroltak a lakására telepített védelemmel — túl sok erőt fektetett be az Őrség új munkatársnőjébe. A főnök még csak nem is vitatta, hogy van-e jogom megnyílni Szvetlána előtt, csupán egyvalamihez ragaszkodott: az esemény csakis nála otthon mehet végbe.

— Rendben. — A csodálkozás nem tűnt el Szvetlána szeméből, ám egyetértően bólintott. — Meg vagy győződve arról, hogy Antont nem érdemes megvárni?

— Abszolúte — mondtam, csöppet sem füllentvén. — Fogjunk egy kocsit?

— Ma gyalog jöttél?

Én barom!

Teljesen megfeledkeztem arról, hogy Olga minden egyéb közlekedési eszköznél többre tartja a főnöktől kapott sportkocsiját.

— Én is ezt mondom: menjünk kocsival? — kérdeztem, miközben éreztem, hogy teljességgel hülyét csináltam magamból. Nem, még annál is rosszabbat: szőkenőt…

Szvetlána bólintott. Az értetlenség azonban egyre csak nőtt a szemében.

Még szerencse, hogy tudok vezetni, őszintén szólva sohasem éreztem szükségét ama kétes öröm megtapasztalásának, mit is jelent valójában egy borzalmas állapotú utakkal rendelkező megapoliszban kocsit birtokolni, azonban a kiképzésünk elég sok mindent magában foglalt. Van, amire hagyományos módon oktatnak, s van, amit mágia útján vernek az ember fejébe. Kocsit vezetni úgy tanítottak, mint akármely hétköznapi embert, ám ha úgy adódik, hogy egy helikopter avagy repülő vezetőfülkéjében találom magam, akkor olyan készségek élednek föl bennem, melyekre normális esetben nem is emlékszem. Mindenesetre, elméletileg — föl kell éledniük.

Kikerestem a slusszkulcsot a retikülben. A narancsszín kocsi az épület előtti parkolóban várt, az őrség éber szeme előtt. Az ajtók zárva voltak, ami, tekintve a sportkocsi lehúzott tetejét, egész egyszerűen röhejesnek hatott.

— Vezetsz? — kérdezte Szvetlána.

Némán bólintottam. A volán mögé ültem, beindítottam a motort. Úgy rémlett, Olga helyből startol mint a golyó, én viszont ilyen kunsztot nem tudok.

— Olga, valami nincs rendben veled. — Szvetlána végre rászánta magát arra, hogy fennhangon is megfogalmazza gondolatait. A Leningrád sugárútra érve rábólintottam.

— Szveta, majd akkor beszélünk, ha már nálad leszünk.

Elhallgatott.

Sofőrnek nem vagyok valami nagy szám. Az út sokáig tartott, jóval tovább, mint kellett volna. Ám Szvetlána a továbbiakban nem kérdezett semmit, hátradőlve üldögélt, egyenest maga elé meredve. Talán meditált, de az is lehet, hogy a homályba való nézést gyakorolta. A közlekedési dugók során néhány alkalommal a szomszéd kocsikból megpróbáltak szóba elegyedni — ráadásul richtig a legdrágábbakból. Alighanem mind a külsőnk, mind a kocsink olyan láthatatlan határvonalat húzott körénk, melynek átlépésére nem mindenki vállalkozott. A leereszkedő ablakok mögül rendre rövidre nyírt fejek bukkantak elő, időnként elmaradhatatlan kellékként egy bunkofont szorongató kézzel körítve. Eleinte egyszerűen kellemetlenül éreztem magam. Aztán röhejes lett. A végén pedig már nem is reagáltam a történtekre, pont úgy, ahogy Szvetlána sem reagált.

Érdekes lenne tudni: vajon az effajta próbálkozások szórakoztatták Olgát?

Alighanem igen. Azok után, hogy üvegvitrinben raboskodva évtizedeket töltött egy nem emberi testben.

— Olja, miért hívtál el? Miért nem akartad megvárni Antont?

Vállat vontam. Meglehetősen nagy kísértést éreztem, hogy ezt válaszoljam: „Azért, mert itt van, melletted.” Meg aztán annak esélye, hogy megfigyelnek, összességében elég csekély. A kocsi is biztonsági igézetekkel volt levédve — egy részüket érzékeltem, más részük már meghaladta a képességeimet.

De sikerült megállnom.

Szvetlána még nem végezte el az információs biztonságtechnikai kurzust, amely csak háromhavi oktatás után kezdődik. Nézetem szerint nem ártana korábban elkezdeni, viszont mindegyik Másféle számára külön személyre szabott programot kell kidolgozni, ez pedig időbe telik.

Majd ha Szvetlána is túlesik e megpróbáltatás tűzkeresztségén, birtokában lesz mind a hallgatás, mind a beszéd képességének. Mondhatni ez a kiképzés legkönnyebb, egyszersmind legnehezebb kurzusa. Egyszerűen adagolni kezdik neked az információkat, szigorúan kimért porciókban, meghatározott sorrendben. A hallottak egy része igaz lesz, másik része hazugság. Lesz, amit nyíltan és közvetlenül a tudomásodra hoznak, másvalami rettenetes titok gyanánt jut a birtokodba, és akad olyan is, amit „véletlenül” tudsz meg, amit kilesel vagy kifülelsz.

És mindaz, amit megtudsz, útra kél benned, fájdalomként és félelemként visszhangzik bensődben, felszínre akar törni, majd szétrepeszti a szíved, azonnali és meggondolatlan reakcióra késztet. Az előadásokon pedig közben mindenféle badarságot hallasz, melyekre valójában nincs is szükséged ahhoz, hogy Másféleként élj. Mivel a fő megpróbáltatás és oktatás a lelkedben zajlik.

Valójában itt igen kevesen buknak meg. Végül is ez kiképzés, nem pedig holmi vizsga. És mindenki elé csakis olyan magasságba rakják a lécet, amit még át tud vinni — erejét megfeszítve, amikor úgymond tépett irhával és vérző sebekkel borítottan túljut ama bizonyos szögesdrótakadályon.

De mikor olyanokra kerül a sor, akik valóban fontosak a számodra vagy csak egyszerűen szimpatizálsz vélük, belegebedsz és darabokra szakadsz. Egyszer csak elkapsz egy különös tekintetet és találgatni kezded, vajon mit tudott meg a kurzus keretében a barátod? Minemű igazság az? És minemű hazugság?

És a tanulófélben lévő mit tud meg önnön magáról, az őt körülvevő világról, tulajdon szüleiről és barátairól?

És föltámad egy rettenetes, elviselhetetlen vágy. A segítségnyújtás vágya. Hogy megmagyarázd, útba igazítsd, súgj neki.

Csak hát a kurzus résztvevői közül senki sem vállalkozik arra, hogy vágyának hangot adván azt tenniakarással is párosítsa. Mert valójában ezt tanulják, önnön fájdalmuk árán, hogy mit és mikor lehet és kell mondani.

Összességében persze mindent meg lehet és meg is kell mondani. Csupán az időpontot kell helyesen megválasztani, különben az igazság még a hazugságnál is rosszabb lesz.

— Olja?

— Majd megérted — mondtam. — Csak légy türelemmel!

A homályba nézvén beletapostam, beslisszolva kocsimmal egy bumfordi dzsip és egy böhöm katonai teherautó közé. A visszapillantó tükör kattant egyet, amint a teherautó szélét érintve visszahajlott — momentán nem érdekelt. Elsőként hajtottam át a kereszteződésen, csikorgó gumikkal vettem a kanyart, aztán kivágódtam a kocsival az Entuziaszti sugárútra.

— Szerelmes belém? — kérdezte hirtelen Szvetlána. — Végül is igen vagy nem? Te biztos tudod, ugye?

Megrezzentem, a kocsi egy pillanatra oldalra siklott, de Szvetlána ügyet sem vetett erre. Éreztem, hogy nem először tette föl ezt a kérdést. Már beszéltek erről Olgával, vélhetően súlyos és megoldatlan dilemmával szembesülve.

— Vagy beléd szerelmes?

Kész. Most aztán nem hallgathatok.

— Anton nagyon jól kijön Olgával. — Mind magamról, mind a testem gazdasszonyáról nyilatkoztam egyes szám harmadik személyben. Ez szándékos volt, de úgy hatott, mintha csupán egy száraz, kitérő udvariasság lenne. — Bajtársi barátság. Semmi több.

Ha Olgának is fölteszi a kérdést, miképp is viszonyul hozzám, akkor már nehezebb lesz hazugság nélkül meglenni.

Ám Szvetlána hallgatott. Egy perc múlva pedig egy pillanatra megérintette a kezemet, mintha csak bocsánatot kérne.

Most viszont én nem álltam meg kérdés nélkül.

— Miért kérded?

Könnyedén felelt, habozás nélkül:

— Nem értem. Anton nagyon különösen viselkedik. Néha azt hiszem, hogy teljesen odavan értem. Máskor viszont… mintha csak egyike lennék a sok száz Másféle ismerőse közül. Bajtárs.

— Sorsgóc — feleltem röviden.

— Tessék?

— Ezt még nem vettétek, Szveta.

— Akkor talán magyarázd meg!

— Tudod — egyre gyorsabban száguldottam a kocsival, alighanem kezdtek föléledni az idegen test motorikus reflexei —, tudod, amikor először ment hozzád…

— Tudom, hogy szuggesztió hatása alá kerített. Ezt már elmesélte — szakított félbe Szvetlána.

— Nem ez a lényeg. A szuggesztió utóbb elmúlt, amikor elmondták neked az igazságot. De ha majd megtanulod előre látni a sorsot, márpedig okvetlenül meg fogod tanulni, és nálam alaposabban, meg fogod érteni.

— Nekünk azt mondták, hogy a sors változékony.

— A sors többváltozós. Miközben akkor feléd tartott, Anton tudta, hogy ha sikerrel jár, beléd fog szeretni.

Szvetlána elhallgatott. Úgy láttam, mintha enyhén kipirultak volna az orcái, de az is lehet, hogy csupán a nyitott karosszériába süvítő szél hatásának tudható be.

— És ebből mi következik?

— Tudod te, mit jelent ez? Szerelemre ítéltetni?

— De hát csak nem kell mindig így lennie? — Szvetlána még össze is rezzent fölháborodásában. — Amikor az emberek szeretik egymást, amikor ezrek, milliók közül is egymásra találnak. Hisz ez a sors kell legyen!

Én pedig újfent megéreztem benne azt a végtelenül naiv bakfist — pedig már mintha kezdett volna eltávolodni tőle —, aki csakis önmagát volt képes gyűlölni.

— Nem. Szveta, hallottad már azt a hasonlatot, hogy a szerelem — egy virág?

— Igen.

— A virágot nevelgetheted magad is. De venni is lehet. Vagy pedig ajándékba kapod.

— Anton… vette?

— Nem — mondtam, alighanem túlságosan is élesen. — Ajándékba kapta. A sorstól.

— És mi következik ebből? Már ha szerelemről van szó.

— Szveta, a vágott virág is lehet szép. De nem sokáig élnek. Még akkor is haldokolnak, ha gondosan friss vízzel teli kristályvázába helyezed őket.

— Fél attól, hogy belém szeressen — szólt Szvetlána elgondolkodón. — Így van? Én nem féltem, mert nem tudtam erről.

A házához érkeztünk, ahol most épp a parkolóban álló kocsik közt lavíroztam: legtöbb a Moszkvicsokból és Zsigulikból volt. Nem egy presztízzsel bíró kerület.

— Miért is mondtam el neked ezeket? — kérdezte Szvetlána. — Miért is erőltettem a választ? És honnét tudod a válaszokat, Olga? Csak azért, mert 443 éves vagy?

A számot hallván összerezzentem. Hát igen, élettapasztalata, az van. Meglehetősen gazdag lehet e téren.

Jövőre Olga sajátos jubileumot ünnepelhet…

Szerettem volna hinni, hogy a testem, akárcsak negyedekkora életkorban is, ilyen kitűnő fizikai kondíciónak örvend majd.

— Menjünk!

A kocsit úgy hagytam ott, hogy nem volt rálátásunk. Emberi lénynek eszébe se jut, hogy ellopja; a védőigézetek biztonságosabbak bármely riasztóberendezésnél. Hallgatagon, célirányosan mentünk föl a lépcsőn, aztán be Szvetlána lakásába.

Pár dolog magától értetődően megváltozott. Szvetlána otthagyta a munkahelyét, viszont az ösztöndíja és a „beilleszkedésdije” (egyfajta beilleszkedési segély), melyet minden Másféle megkap hasonulásakor, jóval meghaladták egy orvos szerény jövedelmét. A tévét lecserélte, épp csak azt nem tudni, mikor jut rá ideje nézni. Pazar, szélesképernyős tévé, túlságosan is nagy a lakásához képest. Bájos volt elnézni ezt a hirtelen támadt vonzódást a fényűző élethez. Eleinte mindenkinél jelentkezik — alighanem védelmi reakció gyanánt. Amikor körülöttük összedől a világ, amikor a korábbi félelmek és aggodalmak elmúlnak, helyükbe pedig újabbak lépnek: egyelőre érthetetlen és zavaros mindahány, így hát az alanyok kezdik valóra váltani mindazt, amire előző életükben vágytak, s ami nemrég olyannyira elérhetetlennek tűnt a számukra. Van, aki éttermekben tivornyázik, van, aki új kocsit vesz és azzal flangál, s van, aki „haute-couture” módjára öltözködik. Nem sokáig tart ez a korszak, és nem azért, mert nem válhatsz milliomossá az Őrségben. Maguk a szükségletek kezdenek lassan elhalni s a múltba távozni — pedig tegnap még annyira élőnek tűntek. Mindörökre…

— Olga?

Szvetlána a szemembe nézett.

Erőt gyűjtvén fölsóhajtottam:

— Nem vagyok Olga.

Hallgatás.

— Nem mondhattam meg korábban. Csakis itt. A lakásod védve van a Setétek megfigyeléseitől.

— Nem mondhattad meg? És mi az, hogy…?

Rögtön kapcsolt, mi a lényeg.

— Nem mondhattam meg — ismételtem. — Ez csupán Olga teste.

— Anton?

Bólintottam.

Mit ne mondjak, momentán elég sután nézhetünk ki!

Elsőre elhitte!

— Gazember!

Azzal a hanghordozással mondta, ami inkább az arisztokratikus Olgához illett volna. És a pofon, amit lekevert nekem, ugyanabból az operából vétetett…

Nem fájt, csak bántott.

— Miért kaptam? — kérdeztem.

— Azért, mert kihallgattad mások beszélgetését! — hadarta egy szuszra Szvetlána.

Hevenyészve fogalmazta meg, de így is értettem. Ugyanakkor Szveta máris emelte a másik kezét, én pedig, semmibe vévén a keresztényi parancsolatot, bizony elhajoltam a második tasli elől.

— Szveta, ígéretet tettem arra, hogy megóvom ezt a testet!

— Én viszont nem!

Szvetlána nehezen lélegzett, az ajkait harapdálta, a szeme szikrákat szórt. Még soha nem láttam ennyire fölspannolva dühöngeni, és nem is föltételeztem volna, hogy képes ilyesmire. De hát végső soron mi bosszanthatta föl ennyire?

— Ezek szerint félsz szeretni a vágott virágot? — Szvetlána lassan felém közeledett. — Erről van szó, igaz?

Végre leesett. Igaz, nem elsőre.

— Takarodj! Ki innét, takarodj!

Addig-addig hátráltam, míg végül már az ajtónak ütköztem. Ám alighogy megálltam, Szvetlána is megállt. Intett a fejével, aztán egyszuszra elhadarta:

— Hát maradj is csak ebben a testben! Jobban illik hozzád, nem vagy férfi, te lábtörlő!

Hallgattam. Hallgattam, mert már előre láttam, hogy is fog mindez folytatódni. Láttam, miként bomlanak ki előttünk a valószínűségi egyenesek, miképp szövögeti saját útjait a csúfondáros sors.

És amikor Szvetlána elsírta magát, egy csapásra ellővén minden puskaporát, arcát kezével eltakarva, amikor megöleltem, és ő készségesen tovább bőgött a vállamon, a bensőmben puszta ürességet és hideget éreztem. Átható hideget, mintha ismét a behavazott tetőn állnám a téli szélrohamokat.

Szvetlána egyelőre még ember. Túl kevés van benne a Másféléből, nem érti, nem látja a távolba vesző utat, amelyen együtt rendeltetett haladnunk. És még annál is kevésbé látja, miképp ágazik el ez az út különféle irányokba.

A szerelem — szerencse, de csakis akkor, ha hiszed, hogy örökké fog tartani. És még ha minden alkalommal hazugságnak is bizonyul, csakis a belé vetett hit ad a szerelemnek erőt és örömet.

Szvetlána pedig ott hüppögött a vállamon.

A nagy tudás nagy szomorúsággal jár együtt. Mennyire vágytam arra, hogy ne tudjam az elkerülhetetlen jövőt! Nem tudni, s úgy szeretni, körültekintés nélkül, mint akármely halandó ember…

És de nagy kár is, hogy most nem a saját testemben vagyok!

Egy kívülálló azt hihette volna, hogy két testi-lelki jó barátnő elhatározta: eltölt együtt egy csöndes estét tévézgetéssel, lekváros tea iszogatásával, egy üveg száraz bor társaságában, és persze a három örök téma kibeszélésével, úgymint: a pasik szemetek, nincs mit fölvenni, és a legfontosabb — miképp lehetne lefogyni.

— Hát mégiscsak szereted a zsömlét? — kérdezte csodálkozva Szvetlána.

— Szeretem. Vajjal és lekvárral — válaszoltam komoran.

— Nekem valamiért úgy rémlik, hogy ígéretet tettél, miszerint megóvod ezt a testet.

— Mégis, mi rosszat teszek vele? Elhiheted, a szervezetem teljes elragadtatásban leledzik.

— Nono — válaszolta határozatlanul Szvetlána. — Utóbb leszel szíves majd meginterjúvolni Olgát, miképp őrzi meg az alakját.

Egy kicsit elbizonytalanodtam, de aztán csak félbevágtam a soron következő zsömlét és jó vastagon megkentem lekvárral.

— Amúgy kinek jutott eszébe ez a zseniális gondolat, miszerint női testbe kéne téged elbújtatni?

— Alighanem a főnöknek.

— Kétségem sem volt efelől.

— Olga pedig támogatta.

— Próbált volna csak meg ellenkezni: Borisz Ignatyjevics egyszemélyben a cáratyuska és az istenség számára.

Ezzel ugyan nem egészen értettem egyet, de nem álltam le vitatkozni.

Szvetlána fölkelt és a fehérneműs szekrényhez lépett. Kinyitotta és elgondolkodón méregette a vállfákat.

— Kérsz egy otthonkát?

— Hogy mit? — cigányútra ment a zsömle.

— Tán csak nem fogsz így flangálni a házban? A farmer máris repedezik rajtad. Nem lehet valami kényelmes.

— És nem akadna esetleg valami szabadidőruha? — kérdeztem nyavalygósan.

Szvetlána csúfondáros pillantást vetett rám, aztán végül csak megkönyörült rajtam:

— Éppenséggel akad.

Őszintén szólva ezt az edzőruhát leginkább másvalakin láttam volna szívesen. Például Szvetlánán. Egy rövid fehér sort és egy blúzocska. Inkább teniszezéshez vagy kocogáshoz való.

— Öltözz át!

— Szveta, nem hinném, hogy az egész estét a lakásban töltjük.

— Semmi vész. Hasznodra válik, mivel le kell ellenőrizni, hogy jó-e a méret. Öltözz csak át, én addig megcsinálom a teát.

Szvetlána kiment, én pedig sietősen lehúztam a farmert. Aztán elkezdtem kigombolni a blúzomat, belegabalyodván az ismeretlen, túl szorosan feszülő gombokba — majd pedig gyűlölködve a tükörbe pillantottam.

Szimpatikus egy bige, meg kell hagyni. Akár fotózni is lehetne egy szoft szexlap számára.

Sietősen átöltöztem, aztán leültem a díványra. A tévében egy szappanopera ment — döbbenetes, hogy Szvetlána pont ezt a csatornát kapcsolta be. Egyébként alighanem a többin is ilyesmi megy.

— Csodásan nézel ki.

— Szveta, hagyjuk ezt, jó? — kérleltem. — Enélkül is épp elég ramatyul érzem magam.

— Rendben, bocsánat — egyezett bele könnyedén mellém telepedve. — Akkor tehát ki vele, mit kell tennünk?

— Nekünk? — ismételtem meg hangsúllyal kiemelten.

— Igen, Anton. Elvégre nem véletlenül jöttél hozzám.

— El kellett volna mondanom, miféle kellemetlenségekbe bonyolódtam.

— Tegyük föl. De ha egyszer a főnök — a „főnök” szót sikerült fölöttébb ízesen ejtenie Szvetlánának: tisztelettel vegyes iróniával — engedte, hogy megnyílj előttem, ez azt jelenti, hogy segítenem kell rajtad. Ha másért nem, hát a sors akaratának engedelmeskedve. — Végül csak nem állta meg és kimondta.

Megadtam magam.

— Nem szabad egyedül maradnom. Egy percre sem. Az egész terv arra épül, hogy a Setétek tudatosan áldozzák föl gyalogbábuikat: vagy elpusztítják, vagy pedig hagyják meghalni őket.

— Mint jelen esetben is?

— Igen. Pontosan. És ha ez a provokáció engem céloz, akkor még egy gyilkosság fog bekövetkezni. Abban a pillanatban, amikor, persze az ő nézetük szerint, nem lesz alibim.

Szvetlána kézfejére támasztott állal nézett rám. Lassan csóválta a fejét:

— Akkor aztán, Anton, egy csapásra kiszökkensz ebből a testből, akár kiskrampusz a ládafiából. És kiderül, hogy sehogy se tudtad véghezvinni ezt a sorozatgyilkosságot. Az ellenség pedig megszégyenül.

— Aha.

— Már megbocsáss! Mondhatni nem túl régen vagyok az Őrségnél, és lehet, hogy valamit rosszul értek.

Éberen hegyeztem a fülemet.

— Amikor ez az egész végbement velem… Hogy is volt. akkor? Próbálták úgy intézni, hogy a Setétekhez hasonuljak. Tudták, hogy az Éjszakai Őrség észreveszi ezt, és még azt is kiderítették, hogy segítőleg közbe tudsz avatkozni.

— Igen.

— Ezért játszották meg a néhány bábu föláldozásával és pár hamis erőközpont létrehozásával járó kombinációt. És az éjszakai Őrség eleinte mondhatni bedőlt ennek. Ha a főnök nem dobja be ezt az ellenjátszmásdit, ha nem törtetsz annyira előre, semmire sem lévén tekintettel…

— Akkor most az ellenségem lennél — mondtam. — A Nappali Őrségben tanulnál.

— Nem erről beszélek, Anton. Hálás vagyok neked, az egész Őrségnek hálával tartozom, de neked — különösképp. Csak most nem erről van szó. Értsd meg: az, amit elmeséltél, legalább annyira valószerű, mint a másik történet. Hisz nézd csak meg, milyen pontosan illeszkednek a dolgok! A vadorzó-vámpír párocska. A nagyfokú Másféle-képességekkel bíró fiúcska. Az erőteljesen elátkozott leány. A várost fenyegető globális veszély.

Hirtelenjében nem tudtam, mit feleljek. Csak néztem rá, miközben éreztem, miképp önti el orcámat a pír. A leány, aki még a képzés harmadánál sem tart, teljesen újonc a dolgainkban, olymódon tárja föl a helyzetet előttem, ahogy azt nekem kellett volna.

— Mi is zajlik most valójában? — Szvetlána nem vette észre gyötrődésemet. — Adott egy a Setétek elpusztítására szakosodott sorozatgyilkos. Te a gyanúsítottak listáján találod magad. A főnök azon nyomban beújít egy ravasz húzást: Olgával testet cseréltek. Na ja, azonban mennyiben tekinthető ravasznak ez a húzás? Nekem úgy tűnik, hogy a testcsere gyakorlata meglehetősen elterjedt lehet. Borisz Ignatyjevics is nemrég használta, nemde? Vajon használta már kétszer egymás után ugyanazt a fogást? Ráadásul ugyanazon ellenséggel szemben?

— Nem tudom, Szveta, az akciók részleteit nem közlik velem.

— Akkor használd a fejed! És még valami. Csak nem lehet Zavulon ennyire kisstílű, hisztériás bosszúálló alkat? Elvégre több száz éves, nemde? A Nappali Őrséget réges-rég irányítja… Ha ez a mániákus…

— Dúvad.

— Ha viszont évek óta hagyják Dúvadot Moszkva utcáin randalírozni, miközben a provokáció előkészítésén dolgoznak, hát vajon a Nappali Őrség pont egy ilyen semmiség kedvéért fogja bebuktatni? Már megbocsáss, Anton, de valahogy nem tűnsz olyan fontos célnak.

— Értem én. Hivatalosan ötös szintű mágus vagyok. De a főnök azt mondta, hogy a valóságban akár hármas szintűre is pályázhatnék.

— Még ennek a figyelembe vételével sem.

Egymás szemébe néztünk, aztán széttártam a karomat:

— Megadom magam. Szvetlána, alighanem igazad van. Én csupán azt meséltem el, amit tudok. És egyéb lehetőséget nem látok.

— Ezek szerint aláveted magad az intézkedéseknek? Szoknyát hordasz és egy pillanatig sem maradsz egyedül?

— Amikor berukkoltam az Őrséghez, tudtam, hogy elveszítem a szabadságom egy részét.

— Egy részét. — Szvetlána fölhorkant. — Jól mondtad. Rendben, te jobban átlátod. Ezek szerint együtt töltjük az éjszakát?

Bólintottam:

— Igen. De nem itt. Jobb, ha mindvégig emberek közt maradok.

— És az alvás?

— Pár éjszakát ébren átvészelni: nem nagy ügy. — Vállat vontam. — Vélhetően Olga teste is van olyan edzett, mint az enyém. Az utóbbi hónapokban mást se csinált, csak nagyvilági életet élt.

— Anton, én még nem vagyok birtokában eme bűvészmutatványoknak. Mikor alhatok?

— Nappal. Az előadások alatt.

Elfintorodott. Tudtam, hogy Szvetlána bele fog egyezni, ez szükségszerű volt. Egyszerűen nem engedte a természete, hogy ne segítsen valakin, lett légyen szó egy ismeretlenről is akár — márpedig én igazán több voltam holmi ismeretlennél.

— Nézzünk el a Maharadzsába? — javallottam.

— Az meg mi?

— Egy indiai étterem, elég jó hely.

— Nyitva tart reggelig?

— Legnagyobb sajnálatomra nem. De majd csak kiötöljük, hová lépjünk tovább.

Szvetlána oly sokáig nézett rám, hogy egész veleszületett vastagbőrűségem sem volt elég. Már megint mit csináltam rosszul?

— Anton, köszönet neked — mondta érzéssel Szvetlána. — Hálám határtalan. Meghívtál egy étterembe. Már vagy két hónapja várok erre.

Fölkelvén a szekrényhez lépett, kinyitotta, majd elgondolkodón kezdte nézegetni a fölakasztott ruhákat.

— A te méretedre semmi normálisat nem találok — jegyezte meg. — Alighanem újból a farmerral kell beérned. Beeresztenek így az étterembe?

— Muszáj lesz nekik — mondtam nem túl meggyőzően. Végső soron legföljebb majd bevetek egy könnyed kis elmebeavatkozást a személyzet vonatkozásában.

— Ha úgy adódik, gyakorlom kicsit a szuggerálást — mondta Szvetlána, mintha csak a gondolataimban olvasott volna. — Kényszerítem, hogy beengedjenek. Elvégre ez jótettnek számít, nem igaz?

— Feltétlenül.

— Tudod, Anton — Szvetlána leakasztott egy ruhácskát a vállfáról, aztán maga elé tartva a fejét ingatta; ezek után egy bézs kosztümöt vett elő —, meghökkent a járőrök ama képessége, hogy a valóságra gyakorolt bármilyen beavatkozást a Jó és a Fény érdekeivel magyarázzanak.

— Egyáltalán nem bármilyent! — háborodtam föl.

— De igen, bármilyent. Ha úgy fordul, a rablás is jótettnek számít majd, s akár a gyilkosság is.

— Nem.

— Ennyire biztos vagy ebben? És hányszor kellett beavatkoznod az emberek tudatába? Ott van a mi találkozásunk: elvégre arra késztettél, hogy elhiggyem, miszerint régi ismerősök vagyunk. A köznapi életben gyakran élsz a Másfélék adottságaival?

— Gyakran. De…

— Gondolj bele, mondjuk mész az utcán. Szemed láttára egy felnőtt ember egy gyereket ver. Mihez kezdesz?

— Ha a ráhatás-keretemből futja még — vállat vontam —, hát remoralizálást hajtok végre. Magától értetődően.

— És meg leszel győződve arról, hogy helyesen cselekedtél? Át se gondolva, behatóbb vizsgálat nélkül? És ha a gyereket épp büntetik valamiért? Ha a büntetés megmentené holmi jövőbéli nagy kellemetlenségektől, most viszont gyilkos és bűnöző lesz belőle? Te meg… jössz itt a remoralizációval!

— Tévedsz, Szveta.

— És ugyan miben?

— Ha lemerült a parapszichológiai beavatkozás-keretem, akkor se megyek el tétlenül mellette.

Szvetlána fölhorkantott:

— És meg leszel győződve a magad igazáról? Hol a határ?

— A határt mindenki maga szabja meg. Magától jön.

Elgondolkodva nézett rám:

— Anton, hisz efféle kérdéseket tesz föl minden újonc, így van?

— Így. — Elmosolyodtam.

— Te pedig megszoktad, hogy válaszolsz rájuk, ott a kész válaszok lerakata: szofizmák, példák és történelmi esetek, analógiák.

— Nem, Szveta. Nem erről van szó. A Setétek efféle kérdéseket egyáltalán nem tesznek föl.

— Honnét tudod?

— Egy Setét mágus gyógyíthat is akár, egy Fénypárti mágus pedig gyilkolhat — mondtam. — Ez az igazság. Tudod, miben különbözik a Fény és a Setét?

— Nem tudom. Ezt valahogy nem tanítják nekünk. Alighanem nehéz lehet megfogalmazni.

— Egyáltalán nem nehéz. Ha elsősorban magaddal, a saját érdekeiddel törődsz: a Setéthez vezet utad. Ha másokkal törődsz: a Fényhez.

— És sokáig tart odaérni? A Fényhez?

— Örökkön.

— De hisz ezek csak szavak, Anton. Játék a szavakkal. Mit mond egy tapasztalt Setét az újoncnak? Meglehet, pont efféle szép és helyes szavakat?

— Igen. A szabadságról. Arról, hogy az életben mindenki azt a helyet foglalja el, amelyet megérdemel. Arról, hogy a legkisebb szánalom is lealacsonyít, arról, hogy az igaz szerelem vak, arról, hogy az igazi jóság gyámoltalan, arról, hogy az igazi szabadság… a mindenkitől független szabadság.

— És ez mind hazugság?

— Nem — bólintottam. — Ez is az igazság része. Szveta, számunkra nem adatik meg, hogy az abszolút igazságot válasszuk. Hisz az mindig kétarcú. Csupán annyit tehetünk, hogy jogunkban áll megtagadni ama hazugságot, amely a kellemetlenebbek közé tartozik. Gondolnád, hogy most először beszélek egy újonc előtt a homályról? Azért hatolunk belé, hogy erőt nyerjünk. És ezért a fizetségünk — lemondás az igazság egy részéről, amelyet nem akarunk elfogadni. Az embereknek könnyebb dolguk van. Milliószorta könnyebb, minden bajukkal, problémájukkal, gondjukkal egyetemben, melyek a Másfélék számára nem is léteznek. Az emberek előtt nem állott a választás lehetősége: lehetnek akár jóságosak, de gonoszak is, minden a pillanattól függ, a környezettől, a nemrégiben olvasott könyvtől, az ebédre elfogyasztott bifsztektől. Hát ezért van, hogy ennyire könnyű irányítani őket — még a legrosszindulatúbb gazembert is könnyű a Fény felé fordítani, s a legjóságosabb nemeslelkű embert is a Setétbe taszíthatni. Mi viszont — megtettük a magunk választását.

— Hisz én is megtettem, Anton. Már jártam a homályban.

— Igen.

— Akkor miért van az, hogy nem értem, hol a határ, miben különbözöm teszem azt egy jöttment boszorkánytól, aki holmi fekete miséket látogat? Miért teszem föl e kérdéseket?

— Mindig is föl fogod tenni őket. Először… fennhangon. Azután… magadban. És ez nem múlik el, soha. Ha szerettél volna megszabadulni a kínzó kérdésektől… akkor rossz oldalt választottál.

— Azt választottam, amit akartam.

— Tudom. Ezért aztán… tűrj!

— Egész életemben?

— Igen. Hosszú lesz, de így sem fogod soha megszokni. Soha nem szabadulsz meg a kérdéstől: vajon mennyire helyes a megtett cselekedet?

3. FEJEZET

MAKSZIM nem szerette az éttermeket. És ez megintcsak a természetéből fakadt. Sokkal vidámabban és komfortosabban érezte magát a különféle bárokban és klubokban, olykor még a drágábbakban is megfordult, csak a túlzottan kimért helyektől ódzkodott. Persze némelyek a legfényűzőbb étteremben is úgy viselkednek, ahogy a vörös komisszárok a burzsujokkal folytatott tárgyalások során: modor nuku, de még csak nem is vágynak arra, hogy szert tegyenek rá. De hát miért idomulnak az új oroszokról[27] szóló viccek szereplőihez?

Ugyanakkor a múlt éjszakát muszáj volt valahogy elsimítania. A felesége vagy elhitte a „fontos üzleti találkozót”, vagy úgy tett, mint aki elhiszi. Némi könnyed lelkiismeret-furdalás azért visszamaradt. Persze, ha tudná a felesége! Ha akár csak arra lenne képes, hogy föltételezze, ki is valójában a férje és mivel foglalkozik!

Makszim semmiféle magyarázattal nem tudott szolgálni. És nem maradt más hátra, mint a különös éjszakai távollétet ama módszerekkel elsimítani, melyeket minden tisztességes férfiember bevet a soron következő félrelépés után. Ajándékok, figyelmesség, nagyvilági élet. Példának okáért egy jóhírű, presztízzsel bíró étterem, választékosan egzotikus konyhával, külföldi személyzettel, elegáns enteriőrrel, végeláthatatlan hosszúságú borválasztékkal.

Érdekes, Jelena valóban úgy hiszi, hogy a minap megcsalta? E kérdés foglalkoztatta ugyan Makszimot, de azért nem akkora mértékben, hogy hangosan is föltegye. Mindig hagyni kell valami elhallgatottat. Meglehet, valamikor tán az igazságot is megtudja a felesége. Megtudja — és még büszke is lesz rá.

De az is lehet, hogy mindez csupán hiú remény. Tudatában volt ennek. A hemzsegő Gonosz és Setét szülötteivel teli világban ő volt az egyetlen Fénypárti lovag, végtelenül magányos, mivel senki sem akadt, akivel megoszthatta volna az időnként föltárulkozó igazságot. Eleinte Makszim még reménykedett abban, hogy találkozik egy magafajtával: látóval a vakok országában — egy őrkutyával, aki képes arra, hogy kiszimatolja a gondtalan birkanyáj körül ólálkodó, báránybőrbe bújt farkast.

Nem. Nem, sehol sem voltak, senki nem akadt, aki mellé állhatott volna.

És mégsem tett le a reményről.

— Mit gondolsz, érdemes ezt rendelni?

Makszim az étlapra sandított. Fogalma sem volt arról, mi lehet az a „maláji blúzocska”. Ám ez még soha nem akadályozta meg abban, hogy következtetéseket vonjon le. Végső soron, akárhogy is nézzük, az étel összetevőit föltüntették.

— Csak nyugodtan. Húsféleség tejszínes mártásban.

— Marhahús?

Elsőre nem fogta föl, hogy Jelena tréfál. Aztán válaszolt a hitvesi mosolyra.

— Feltétlenül.

— És ha mégis marhahúst rendelnék?

— Udvariasan elutasítanak — játszotta meg Makszim a lehetőséget. A felesége szórakoztatásával járó bíbelődés azért nem volt annyira megerőltető. Inkább kellemesnek volt mondható. És mégis — most legszívesebben alaposan kifigyelte volna a termet. Valami nincs itt rendben. Valami érződött a félhomályban, hideg futkározott a hátán, mely arra késztette, hogy hunyorogva figyeljen, és figyeljen, és figyeljen…

Csak nem?

Általában a küldetések közt hónapok teltek el, fél év is akár. De úgy, hogy már másnap…

Ám a tünetek túlságosan ismerősnek tűntek.

Makszim kezét a zakója belső zsebébe süllyesztette, mintha csak a tárcáját szeretné megigazítani. A valóságban azonban másvalami foglalkoztatta — egy gondosan, de különösebb ékítések nélkül faragott aprócska fatőr. Már gyermekkorában is farigcsált fegyvereket, bár akkor még nem értette, de már érezte: ez nem csupán holmi játékszer.

A tőr már várta.

Ki lehet az?

— Maksz! — Jelena hangjából szemrehányás érződött. — Merrefelé lebegsz?

Koccintottak poharaikkal. Rossz előjel, ha a férj a feleségével koccint — nem lesz pénz a családban. De Makszim nem szenvedett a babonáktól.

Ki lehet az?

Először két leányzót gyanúsított meg. Mindketten szimpatikusak voltak, még szépek is, de mindegyik a maga módján. Az alacsonyabb sötéthajú, teltebb, kissé szögletes férfimozdulatokkal — szó szerint csordultig volt energiával. Csak úgy áradtak belőle a szexuális fluidumok. A másik világoshajú, kissé magasabb — nyugodtabb, kimértebb alkat. A szépsége is egészen másfajta volt, nyugalmat árasztó.

Makszim megérezte felesége figyelő tekintetét és elkapta a szemét.

— Leszbik — mondta megvetően a felesége.

— Hogy mi?

— Nézz csak rájuk! Az a fekete, a farmerban… kiköpött pasi!

És tényleg. Makszim bólintott, majd illendő arckifejezést vett föl.

Nem ők azok. Mégsem ők. Akkor hát kicsoda?

A terem sarkában megszólalt egy telefon — és máris tucatnyi ember nyúlt önkéntelenül is a mobiljához. Makszim odafülelt — és egyszeriben elakadt a lélegzete.

A szaggatottan és halkan beszélő férfi nem egyszerűen a Gonosz volt. Teljes egészében egy fekete lepel burkolta be, mely az emberek számára láthatatlannak bizonyult, ámde Makszim érzékelte.

Veszélyérzet áradt felőle, méghozzá egy elközelgő, rettenetes veszély érzete.

A mellkasában hasogatni kezdett.

— Tudod, Léna, legszívesebben egy lakatlan szigeten élnék — mondta maga előtt is váratlanul Makszim.

— Egyedül?

— Veled, a gyerekekkel. De senki más ne legyen ott. Senki más.

Egyhajtásra kiitta borát, a pincér pedig rögtön utántöltött.

— Én nem szeretnék — mondta.

— Tudom.

Zsebében a tőr egyszeriben elnehezült és átforrósodott. Izgalomba jött — hirtelen támadt, s már-már a szexuális gerjedelemhez fogható. Kielégülés után kiáltott.

— Emlékszel Edgar Allan Poe-ra?[28] — kérdezte Szvetlána.

Várakozásom ellenére egész könnyen beengedtek. Vagy az éttermi szabályok lettek demokratikusabbak, vagy a vendégfölhozatal volt gyér aznap este.

— Nem. Túlságosan rég halt meg. Viszont Szemjon mesélte…

— Jaj, hát nem magáról Poe-ról beszélek. Hanem a novelláiról.

— „A tömeg embere” — kapcsoltam.

Szvetlána elnevette magát:

— Igen. Most éppen ebben a helyzetben leledzel. Kénytelen vagy nyilvános helyeken lézengeni.

— Már amíg herótom nem lesz tőlük.

Ittunk egy pohárka Bailey’st, aztán rendeltünk valamit enni is. Pincérek alighanem az elvárható következtetést vonták le látogatásunk kapcsán: két tapasztalatlan prosti munkát keres — ám őszintén szólva nekem aztán tökmindegy volt.

— Ő is Másféle volt?

— Poe? Vélhetően igen, de nem hasonult.

„Egynémely létező, testetlenül kisértve / Kettős életet él: el- s visszatáncol / Iker-valójába és -semmijébe, / Anyagból s fényből, alakból meg árnyból.” — szavalta halkan Szvetlána.

Csodálkozva néztem rá.

— Ismered?

— Hogy aszondja… — Égnek emelt tekintettel ünnepélyes szavalatba fogtam:

Egy másodpercig egymásra meredtünk, aztán egyszerre nevettük el magunkat.

— Egy kis irodalmi párbaj — mondta kajánul Szvetlána. — Az állás: egy-egy. Kár, hogy nincs közönség. És végső soron miért maradt Poe nem hasonult állapotban?

— A költők közt eleve sok a potenciális Másféle. De egynémely jelöltet jobb, ha emberként hagyunk élni. Poe túlságosan is ingatag pszichikummal bírt, az efféléket különleges képességekkel fölruházni egyet jelentene azzal, hogy a piromániást meglepnénk egy kannára való napalmmal. Még csak meg se kockáztatom a föltételezést, kinek az oldalára állott volna. Alighanem örökre a homályba távozik, méghozzá igen hamar.

— És milyen ott az élet? Mármint azok számára, akik eltávoztak?

— Nem tudom, Szvetlána. És vélhetően senki sem tudja. Időnként találkozhatni velük a homályvilágban, de szokványos értelemben vett kommunikációra nem kerül sor.

— Jó lenne tudni. — Szvetlána elgondolkodón körülhordozta tekintetét a termen. — Észrevettél itt Másfélét?

— Az öreg a hátam mögött, aki mobilon beszél?

— Miért mondod öregnek?

— Mert nagyon is az. Hisz nem a szememmel nézem.

Szvetlána az ajkába harapván hunyorított. Mindenféle apró ambíciók kezdtek éledezni benne.

— Egyelőre nem megy — vallotta be. — Még csak az se jön le, hogy akkor most Fénypárti vagy Setét?

— Setét. Nem a Nappali őrségből, de Setét. Közepes erősségű mágus. Mellesleg szólván ő is észrevett bennünket.

— És akkor most mihez kezdünk?

— Mármint mi? Semmihez.

— De hisz egy Setéttel van dolgunk!

— Igen, mi pedig… Fénypártiak vagyunk. És akkor mi van? Mint az Őrség munkatársai jogunkban áll ellenőrizni az iratait. Melyek vélhetően rendben vannak.

— És mikor van jogunk közbeavatkozni?

— Hát, teszem azt, ha most egyszerre fölpattan, és széttárt karral démonná változik, hogy aztán elkezdje leharapdosni mindenkinek a fejét…

— Anton!

— Ezt teljesen komolyan mondtam. Semmi jogunk nincs megzavarni egy tisztes Setét esti kikapcsolódását.

A pincér kihozta rendelésünket, úgyhogy elhallgattunk. Szvetlána különösebb étvágy nélkül kezdett az evésbe. Aztán csak kibukott belőle, durcásan, akárha egy hisztis gyerek volna:

— És sokáig fog az Őrség még így megalázkodni?

— Mármint a Setétek előtt?

— Igen.

— Amíg döntő fölényre nem teszünk szert. Amíg a Másfélékké váló emberek még csak futólag sem vacillálnak azon, hogy mit válasszanak: a Fényt vagy a Setétet. Amíg a Setétek ki nem halnak aggkori végelgyengülésben. Amíg nem tudják majd azon könnyedséggel a Gonosz felé taszítani az embereket, mint most teszik.

— De hisz ez egyet jelent a megadással, Anton!

— Semlegesség. Status quo. Mit tagadjuk, mindkét oldal időzavarban szenved.

— Tudod, ez a Dúvad, aki magányosan hozza a frászt a Setétekre, jóval szimpatikusabb nekem. Ám legyen, szegje meg a Megállapodást, nem bánom, még ha akaratlanul alánktesz is! Elvégre a Setéttel hadakozik, érted, hadakozik! Egy szál maga mindenkivel szemben!

— És arra nem gondoltál, hogy a Setétek legyilkolászása ellenére miért nem lép kapcsolatba velünk?

— Nem.

— Nem vesz észre bennünket, Szvetlána. Totál nem lát bennünket.

— De hisz autodidakta.

— Igen. Találékony egy autodidakta. Egy rendszertelen időközönként jelentkező képességekkel bíró Másféle. Képes észrevenni a Gonoszt. Nem képes fölismerni a Jót. Még ez sem riaszt el tőle?

— Nem — mondta komoran Szvetlána. — Bocsáss meg, de nem értem, kikhez is húzol valójában, Olja, akarom mondani, Anton. Egészen úgy kezdtél beszélni, mintha Olga lennél.

— Semmi vész.

— A Setét elment valahová — szólt Szvetlána, miután átkémlelt a vállam fölött. — Elszívni a más erejét, gonosz bűbájt művelni. Mi pedig közbe sem avatkozunk.

Könnyedén megfordultam. Megláttam a Setétet — így külsőre tényleg nem tűnt többnek harmincnál. Ízléses öltözék, elbűvölő alak. Az asztalnál, ahol eddig ült, egy fiatal nő maradt két gyerekkel — a fiúcska hétévesforma lehetett, a leányka valamivel kisebb.

— Leereszti a fáradt olajat, Szveta. Pisilni megy. Mellesleg a családja fölöttébb szokványos. Semmiféle extra képességek. Szerinted őket is likvidálni kéne?

— Nem esik messze az alma a fájától…

— Ezt inkább Gariknak mondd! Az apja Setét mágus. És mind a mai napig él.

— Éppenséggel akadhatnak kivételek.

— Másból sem áll az élet, mint kivételekből.

Szvetlána elhallgatott.

— Ismerem ezt a feszítő érzést, Szveta. Jót tenni, és közben üldözni a Gonoszt. Most és mindörökké. Én is ilyen vagyok. De ha nem érted meg, hogy ez zsákutcába vezet — akkor a homályban végzed. És közülünk valaki kénytelen lesz véget vetni földi létezésednek.

— Viszont lesz időm véghezvinni.

— Tudod, hogy néznek ki majdan kívülről szemlélve a tetteid? Egy pszichopata, aki normális, jó embereket gyilkol válogatás nélkül. Lélekbe markolóan vérfagylaló beszámolók az újságokban. Hangzatos gúnynevek — „moszkvai Borgia”, teszem azt. És annyi Gonosz érzést hintesz el az emberi szívekben, amennyivel egész brigádra való Setét mágus sem boldogulna egy év alatt.

— Miért van mindenre kész válaszotok? — kérdezte Szvetlána keserűen.

— Hát azért, mert letudtuk a tanulóidőt. És túléltük. Legalábbis a többség… túlélte.

Odaintettem a pincért, az étlapot kértem, majd így szóltam:

— Végezetül egy-egy koktél? Hogy aztán eltűzzünk innét. Válassz!

Szvetlána bólintott, miközben az itallapot tanulmányozta. A pincér, egy magas, napbarnított, nem orosz srác, mellettünk várakozott. Épp eleget láthatott már, s két leányzó, melyek közül az egyik férfiként viselkedett, igazán nem hozta lázba.

— „Alter Ego” — mondta Szvetlána.

Kétkedéssel ingattam a fejem — pont a legerősebb koktélok közül választott. De nem álltam neki vitatkozni.

— Két koktélt és a számlát!

Mialatt a mixer koktélunkat keverte, a pincér pedig a számlával bajmolódott, nyomasztó csendben ücsörögtünk. Végül Szvetlána megkérdezte:

— Rendben, a költőkkel kapcsolatban minden érhető. Potenciális Másfélék. És mi van a gonosztevőkkel? Caligula, Hitler, a mániákus gyilkosok?

— Emberek.

— Mindannyian?

— Törvényszerűen. Nekünk megvannak a saját gonosztevőink. A neveik semmit se mondanak az embereknek, egyébként meg nemsokára úgyis történelmi stúdiumok következnek a tanulmányaitokban.

Az „Alter Ego” jól sikerült. Két súlyos, egymással nem keveredő folyadékréteg úszott a kehelyben, egy fekete és egy fehér: édes szilvalikőr és keserű barnasör.

Készpénzzel fizettem — nem szeretek elektronikus nyomokat hagyni —, aztán fölemeltem kelyhemet.

— Az Őrségre!

— Az Őrségre! — egyezett bele Szvetlána. — És a szerencsédre, hogy sikeresen kikeveredj ebből a történetből!

Legszívesebben arra kértem volna, hogy kopogja le a mondottakat. De megálltam. Megittuk a koktélokat — két hajtásra: előszörre puha édesség, másodjára könnyű keserűség.

— Megjárja — mondta Szveta. — Tudod, tetszik nekem ez a hely. Lehetséges volna, hogy mégiscsak maradjunk még?

— Moszkvában sok kellemes hely van. Keressünk egy olyat, ahol nincsenek ejtőző feketemágusok!

Szveta bólintott:

— Mellesleg szólván, még nem jött vissza.

Az órámra pillantottam. Hát igen, ennyi idő alatt akár pár vödörre valót fáradt olajat is leereszthetett…

Ám az egészben az volt a legkellemetlenebb, hogy a mágus családja továbbra is az asztalnál üldögélt. És az asszony most már nyilvánvalóan aggódni kezdett.

— Szveta, mindjárt jövök.

— Ne feledd, hogy ki vagy! — suttogta a nyomomba.

Igen. Való igaz, csak úgy besétálni egy Setét mágus után a vécébe — kissé fura lett volna a részemről.

Mégis átvágtam a termen, menet közben a homályba pillantottam. Az lett volna a kézenfekvő, ha látom a mágus auráját, de körös-körül csak szürke pusztaságot láttam, a szokásos aurákkal színezve: elégedett, gondterhelt, parázna, részeg, örömteljes aurák.

Hisz csak nem oldott kereket, lehúzva magát a vécén!

Csupán az épület falain túl, valahol a belorusz követség tájékán villódzott egy aprócska láng — egy Másféle aurája. De nem a Setét mágusé, annál jóval gyöngébb, és a színe is más.

Hová tűnhetett?

A két ajtó közt végződő szűk folyosó üres volt. Egy pillanatig még haboztam — mi van, ha egyszerűen nem vettük észre, s mágusunk a homályon keresztül távozott, hátha akkora erővel bír, hogy képes teleportálódni? —, aztán kinyitottam a férfivécé ajtaját.

Nagyon tiszta volt minden, nagyon világos, egy kicsit szűk volt a hely, s a virágillatú légfrissítőt fölöttébb erősen lehetett érezni.

A Setét mágus közvetlenül az ajtó mellett feküdt, széttárt karja megakadályozta, hogy teljesen kinyissam. A mágus arckifejezése zavart volt, értetlenséget tükrözött, nyitott tenyerében egy vékony kristálycső csillogására lettem figyelmes. Nyilván a fegyveréhez kapott, de már túlságosan későn.

Vérnek nyoma se volt. Semmit se láttam, s amikor ismét a homályba néztem, legkisebb nyomát se leltem mágiának a térben.

A Setét mágussal mintha egy banális szívroham vagy gutaütés végzett volna, mintha bizony képes lenne effajta halálra…

De volt még egy részlet, ami teljességgel cáfolta ezt a lehetőséget.

Egy kis vágás az inge gallérján. Keskeny, akárha borotvával ejtették volna. Mintha torkon szúrták volna egy késsel, miközben könnyedén fölsértették a ruháját is. Csak épp a bőrfelületen nyoma sem volt semmiféle sérülésnek.

— Rohadékok — suttogtam, magam sem tudván, kinek is címezzem az átkot. — Rohadékok!

Aligha létezhet rosszabb helyzet annál, mint amibe most keveredtem. Előbb a testcsere, majd indulás egy „szemtanúval” holmi népes étterembe, hogy aztán most itt álljak teljesen egyedül, egy Setét mágus teteme fölött, akit a Dúvad ölt meg.

— Gyere, Pavlik! — hallottam a hátam mögül. Megfordultam — a Setét mágussal egy asztalnál ülő asszony lépett a folyosóra, kezénél fogva vezetve kisfiát.

— Nem akarok, anyu! — rikkantotta toporzékolva a gyerek.

— Bemész és megmondod a papának, hogy hiányoljuk — mondta türelmesen az asszony. A következő pillanatban fölemelte a fejét és megpillantott engem.

— Hívjanak valakit! — kiáltottam kétségbeesetten. — Telefonáljon! Valaki rosszul lett! Vigye innét a gyereket és hívjon valakit!

Alighanem a teremben is meghallották, Olga hangja meglehetősen átható volt. Egy csapásra csönd lett, csupán az elnyújtott népzenét lehetett hallani, ám a hangok kivehetetlen mormogása elcsitult.

Hát persze, hogy nem hallgatott rám. Odarohant, félrelökött az útból, a férje teste mellé roskadt, és fennhangon siratni kezdte — kifejezetten siratni —, fölfogta a történteket, ám a kezével egyre csak matatott: kigombolta az eltépett inggallért, cibálta a mozdulatlan testet. Aztán az asszony pofozni elkezdte a mágust, mintha abban reménykedne, hogy az csak tetteti magát vagy csupán elájult.

— Anyu, miért ütöd a papát? — rikkantotta vékony hangon Pavlik. Nem annyira ijedt volt, mint inkább csodálkozott, nyilvánvaló, hogy még soha nem látott veszekedést. Békés egy család lehetett.

Vállánál fogva óvatosan kezdtem oldalra húzni a kisfiút. A folyosóra pedig máris özönleni kezdett a jónép. Észrevettem Szvetát, amint kikerekedett szemmel közelít — rögtön átlátta, mi történt.

— Vigye arrébb a gyereket! — szóltam a pincérnek. — Ez az ember alighanem meghalt.

— Ki találta meg a testet? — kérdezte nagyon nyugodtan a pincér. Most a legkisebb akcentusa sem volt — nem úgy, mint amikor fölszolgált az asztalunknál.

— Én.

A pincér bólintott, miközben ügyesen továbbadta a fiúcskát — aki már sírva is fakadt, fölfogván, hogy kicsinyke és kellemesen berendezett világában valami rossz dolog történt — az éttermi személyzet egyik női tagjának.

— Mit keresett a férfivécében?

— Nyitva volt az ajtó, és megláttam, ahogy ott fekszik — hazudtam gondolkodás nélkül.

A pincér bólintott, mintegy elfogadván az események történtének ilyetén módját. Ugyanakkor erősen megmarkolt a könyökömnél fogva.

— Muszáj lesz megvárnia a rendőrség kiérkeztét, kisasszony.

Szvetlána átverekedte magát hozzánk, s az utolsó szavak hallatán összehúzta a szemét. Már csak ez hiányzott: hogy nekiálljon a körülöttünk lévők emlékezetét tisztogatni!

— Hogyne, hogyne. — Egy lépést tettem, mire a pincér kénytelen-kelletlen elengedte a karomat és utánam indult. — Szvetka, rémes egy látvány, egy halott van ott!

— Olja! — Szveta helyesen reagált. Átölelte a vállamat, a pincérre méltatlankodó pillantást vetett, aztán kivonszolt az éttermi részbe.

Ebben a pillanatban, miközben a sóvár, kíváncsi tömegen szuszakoltuk át magunkat, keresztülcikázott a kisfiú. Bömbölve rohant az anyjához, akit épp akkor próbáltak elhúzni a tetemtől. A zűrzavart kihasználva az asszony ismét halott férjéhez omlott, majd pedig nekiállt rázni a testet:

— Kelj föl! Gena, kelj föl! Kelj föl!

Megéreztem, ahogy Szvetlána összerezzent, miközben a jelenetet nézte. Odasúgtam:

— Na? Tűzzel-vassal irtsuk a Setéteket?

— Miért tetted? Hisz így is értettem volna! — suttogta dühödten Szvetlána.

— Micsoda?!

Egymás szemébe néztünk.

— Nem te voltál? — kérdezte bizonytalanul Szveta. — Bocsáss meg, elhiszem.

Akkor értettem meg, hogy most aztán végképp nyakig belekeveredtem.

A nyomozó nem tanúsított különösebb érdeklődést irántam. Szeméből pedig a már kialakult véleményét olvashattam ki — természetes halál. Gyönge szív, kábítószerekkel való visszaélés, satöbbi. Nem volt, de nem is lehetett benne szemernyi együttérzés sem egy olyan emberrel kapcsolatban, aki drága éttermekbe jár.

— A tetem így is feküdt?

— Így feküdt — erősítettem meg fáradtan. — Rémes!

A nyomozó vállat vont. Semmi rettenetest nem látott egy holttestben — amely ráadásul még csak össze sem volt vérezve. De azért nagylelkűen megerősítette:

— Igen, szörnyű látvány. Volt valaki a közelben?

— Senki. De aztán megjelent az asszony, a tetem felesége, a gyerekkel.

Egy sanda mosoly honorálta szándékosan összefüggéstelen mondandókámat.

— Köszönöm, Olga. Előfordulhat, hogy még keresni fogom. Ugye nem szándékozik elhagyni a várost?

Erőteljesen megráztam a fejem. A rendőrség a legkisebb mértékben sem nyugtalanított.

Viszont a főnök, aki a sarokasztalnál üldögélt nagy szerényen — annál inkább.

Miután nálam végzett, nyomozónk „a tetem felesége” felé indult. Borisz Ignatyjevics pedig rögvest az asztalunkhoz lépett. Vélhetően valamiféle könnyed elterelő igézettel volt védve, ügyet se vetett rá senki.

— Kiszórakoztátok magatokat? — csak ennyit kérdezett.

— Mi? — pontosítottam a biztonság kedvéért.

— Igen. Ti. Egész pontosan: te.

— Követtem az összes kiadott utasítást — suttogtam, miközben éreztem, ahogy megy föl bennem a pumpa. — Ezt a mágust egy ujjal sem bántottam!

A főnök fölsóhajtott.

— Ebben nem kételkedem. Ámde az egész történet tudatában ugyan miféle hóborttól vezéreltetve settenkedtél egymagad egy Setét nyomában… te, az Őrség hivatásos munkatársa?

— Ki láthatta előre? — háborodtam föl. — Kicsoda?

— Te. Ha már ilyesmire adtuk a fejünket… e helyt a példa nélkül való álcázásra gondolok. Mik is voltak azok a bizonyos utasítások? Egy percre sem szabad egyedül maradnod! Ha alszol… hát Szvetlánával egyetemben. Még zuhanyozni is kettesben kell! És vécére is együtt járni. Hogy minden, minden egyes pillanatban légy… — A főnök fölsóhajtott és azzal elhallgatott.

— Borisz Ignatyjevics — kapcsolódott váratlanul beszélgetésünkhöz Szvetlána. — Ennek most már semmi jelentősége sincs. Inkább gondoljuk át, hogyan is tovább.

A főnök enyhén csodálkozó pillantást vetett rá. Bólintott:

— Igaza van a leányzónak. Gondolkodjunk! Kezdjük azzal, hogy a szituáció egyszerűen katasztrofális. Ha eddig Antonra közvetett gyanú árnyéka vetült, hát akkor most gyakorlatilag horogra akadt. Ne ingasd a fejed! Egy friss tetem mellett állva láttak meg többen is. Egy Setét mágus teteméről van szó, akit ugyanazzal a módszerrel öltek meg, mint az összes előző áldozatot. Hogy ezek után is megóvjunk a vádtól… immáron nem áll módunkban. A Nappali Őrség a törvényszékhez fog fordulni, és az emlékezeted átvizsgálását fogja követelni.

— És ez nagyon veszélyes? — kérdezte Szvetlána. — Ugye? Viszont kiderül, hogy Anton ártatlan.

— Kiderül. És mellesleg a Setétek birtokába jutnak mindama információnak, amelyhez hozzáférése volt. Szvetlána, el tudod képzelni, mennyi mindent tud az őrség vezető programozója? Még ha nincs is mindennek a birtokában… csak rápillant az adatokra, földolgozza őket, nyomban el is felejti. Ám a Setéteknek is megvannak a maguk szakemberei. És amikor majd a fölmentett Anton kilép a bírósági teremből (tegyük föl, hogy kibírja tudatának kifordítását), a Nappali Őrség képben lesz az összes akciónk tekintetében. Érted, hogy mi zajlik itt valójában? Az új Másfélék oktatásának és fölkutatásának módszertana, a hadműveleti kielemzések, az ember-hírszerzők hálózata, a veszteségek statisztikája, a munkatársak személyi adatai, a pénzügyi tervek…

Rólam beszéltek, én pedig úgy ültem ott, mintha közöm se lenne a történtekhez. És egyáltalán nem a cinikus őszinteség volt a dolog veleje, hanem maga a tény: a főnök Szvetlánával tanácskozott, egy kezdő mágussal, nem pedig velem, a potenciálisan harmadosztályú mágussal.

Ha a történteket egy sakkpartihoz hasonlítjuk, akkor a fölállás bosszantóan egyszerű volt. Én egy futó vagyok, az Őrség szokványos, derék kifutója. Szvetlána pedig — gyalog. Ám olyan gyalog, mely már készen áll arra, hogy királynővé váljék.

És az egész katyvasz, ami esetlegesen rám várt, háttérbe szorult a főnök szemében, lévén lehetőséget adott arra, hogy egy kis gyakorlati foglalkozást tartson Szvetlánának.

— Borisz Ignatyjevics, hisz tudja: úgyse engedném meg, hogy átnézzék a memóriámat — mondtam.

— Akkor viszont elítélnek.

— Tudom. Meg is esküdhetek, hogy ezen Setétek halálához semmi közöm sincs. De nincs rá bizonyítékom.

— Borisz Ignatyjevics, és ha azt javasolnánk, hogy Anton emlékezetét csak a mai nap vonatkozásában nézzék át?! — kiáltott föl örömtelin Szvetlána. — Ennyi az egész, és meggyőződnek arról…

— Az emlékezetet nem lehet gerezdekre vágni, Szveta. A maga egészében fordul ki. Kezdve az élet első pillanatától. Az anyatej illatától, a magzatvíz ízétől kezdve. — A főnök most hangsúlyozott keménységgel beszélt. — És épp ebben van a baj. Még ha Anton nem is tudna semmiféle titkokról… Képzeld el, mi is ez valójában: fölidézni és újraélni mindent! Ringatózás a sötét, nyúlós folyadékban, elmozduló falak, a fény fölvillanása előtted, a fájdalom, a légszomj, önnön születésed átélésének kényszerűsége. Majd pedig tovább, egyik pillanat a másik után… Hallottál már arról, hogy halálodkor szemeid előtt lepereg az egész életed? Így van ez az emlékezet kifordításakor is. És ennek során valahol nagyon-nagyon mélyen megmarad annak emléke, hogy ez egyszer már megtörtént. Érted? Nehéz megőrizni a józan ítélőképességedet.

— Úgy beszél erről — szólt bizonytalanul Szvetlána —, mintha…

— Volt már részem ebben. Nem kihallgatás során. Több mint egy évszázada, amikor az Őrség épp csak elkezdte tanulmányozni az emlékezet kifordulásának hatásmechanizmusát, szükség volt egy önkéntesre. Aztán jó egy évig tartott, amíg sikerült helyrehozniuk.

— És hogyan? — kérdezte kíváncsian Szvetlána.

— Új benyomásokkal. Azzal, amit azelőtt még nem tapasztaltam meg. Idegen országok, szokatlan ételek, váratlan találkozások, szokatlan gondok. És mégis… — A főnök erőltetetten elmosolyodott. — Időnként azon kapom magam, hogy arra gondolok: mi is vesz körül valójában? A valóság vagy a visszaemlékezések? Élek, vagy egy kristálylapon heverek a Nappali Őrség irodájában, miközben épp az emlékezetemet bogozgatják, akár egy fonalgombolyagot.

Elhallgatott.

Körülöttünk emberek üldögéltek az asztaloknál, körülöttük pincérek nyüzsögtek. A helyszínelő csoport már elment, a Setét mágus testét is elvitték, az özvegyéért és gyermekéért valami férfi jött, vélhetően rokon. És immáron senki sem törődött a történtekkel. Sőt, ellenkezőleg — a vendégeknek megjött az étvágya, s az életkedvük is fölszökött. Ránk pedig ügyet sem vetettek: a főnök által futólag elhelyezett igézet arra késztetett mindenkit, hogy elfordítsák a tekintetüket rólunk.

És ha mindez már megtörtént?

Mi van, ha én, Anton Gorogyeckij, a Nix Kereskedelmi Vállalat rendszergazdája, másodállásban pedig az Éjszakai Őrség mágusa, valójában egy ősi rúnákkal teleírt kristálylapon fekszem? És valakik épp az emlékezetem kibogozásán fáradoznak, azt vizslatják, preparálják. Setét mágusok vagy éppenséggel a vegyes összetételű Törvényszék.

Nem!

Ez nem lehet. Nem érzem azt, amiről a főnök beszélt. Nincs déja vum. Soha nem voltam még női testben, és soha nem bukkantam idegen tetemekre nyilvános vécékben…

— Lefárasztottalak benneteket — mondta a főnök. A zsebéből egy keskeny, vékony szivarkát húzott elő. — Világos a helyzet? Mihez kezdjünk?

— Kész vagyok teljesíteni a kötelességemet — mondtam.

— Várj csak, Anton! Nem kell a hősködés.

— Nem hősködöm. Nem arról van szó, hogy kész vagyok védelmezni az Őrség titkait. Egész egyszerűen nem élnék túl egy ilyen kihallgatást. Akkor már jobb meghalni.

— Hiszen nem is halunk meg emberek módjára.

— Igen, rosszabbul járunk. De készen állok.

A főnök fölsóhajtott.

— Bocsássatok meg, lányok! Anton, próbáljunk meg nem a következményeken töprengeni, hanem azon, ami a történtekhez vezetett. Időnként hasznos lehet a múltba nézni.

— Töprengjünk! — mondtam különösebb remény nélkül.

— A Dúvad immár néhány éve garázdálkodik a városban. Az elemző részleg által nyújtott legfrissebb adatok alapján ezek a furcsa gyilkosságok három és fél évvel ezelőtt kezdődtek. Az áldozatok egy része nyilvánvaló Setét. Más részük alighanem potenciálisan az. A meggyilkoltak közül senki sem állt magasabban a negyedik szintnél. Egyikük sem dolgozott a Nappali Őrségnek. Az meg külön poén, hogy mindahányan mértékletes Setétek voltak, már amennyire ez a szó egyáltalán megengedhető ebben a vonatkozásban. Gyilkoltak, befolyásolták az embereket, de jóval ritkábban, mint azt tehették volna.

— Megvezették őket — mondta Szvetlána. — Igaz?

— Alighanem. A Nappali Őrség nem bántotta ezt a pszichopatát és mondhatni egyenest tálcán kínálta saját fajtáját… azokat, akikért nem kár. Miért? Ez a fő kérdés: miért?

— Hogy gondatlansággal vádolhassanak meg bennünket — tételeztem föl.

— A cél nem igazolja az eszközt.

— Hogy valakit közülünk bemártsanak.

— Anton, az Őrség összes munkatársa közül egyedül neked nincs alibid a gyilkosságok idejére. Miért vadászna rád a Nappali Őrség?

Vállat vontam.

— Zavulon bosszúja? — A főnök kétkedőn ingatta a fejét. — Nem. Csak nemrég keresztezted az útját. A csapást viszont már három és fél évvel ezelőtt eltervezték. Továbbra is kérdés marad: miért?

— Talán mert Anton potenciálisan nagyon erős mágus? — kérdezte csendben Szvetlána. — És erre jöttek rá a Setétek. Késő átállítani a maguk oldalára, így hát elhatározták, hogy inkább elpusztítják.

— Anton erősebb, mint hiszi — felelte élesen a főnök —, de a második szintnél soha nem fog följebb emelkedni.

— És ha ellenségeink tovább látnak a valóság-variánsok terén, mint mi? — A főnök szemébe néztem.

— És akkor?

— Maradhatok gyönge mágus, lehetek közepes vagy erős. — Mi van, ha elég tennem valamit, amitől aztán megváltozik az erőegyensúly? Valami egyszerű cselekedet, aminek nincs köze a mágiához? Borisz Ignatyjevics, hisz a Setétek igyekeztek eltávolítani Szvetlánától… ezek szerint látták a valóság azon ágát, amelyben segíthetek rajta! És ha még valamit látnak? Valamit a jövőből? Ráadásul régóta látják már, és régóta készülnek arra, hogy semlegesítsenek. Ami mellett eltörpül a Szvetlánáért folytatott harc?

Eleinte a főnök figyelmesen hallgatott. Aztán összeráncolt szemöldökkel a fejét ingatta:

— Anton, nagyzási hóbortban szenvedsz. Már megbocsáss! Az Őrség minden egyes dolgozója sorsvonalának kifutását ellenőrzöm, a kulcsemberektől kezdve egész a gondnokig bezárólag. Biza nincs, már elnézést… nincs a jövődben semmiféle nagy beteljesülés. A valóság egyik ágán sem.

— Borisz Ignatyjevics, maga abszolúte biztos abban, hogy nem téved?

Mégiscsak sikerült fölbosszantania.

— Persze, hogy nem. Semmiben sem hiszek abszolút mértékben. Még magamban sem. De nagyon, nagyon kicsi az esélye annak, hogy igazad van. Hidd el.

Elhittem.

A főnökhöz mérve képességeim a nullát közelítik.

— Ezek szerint nem tudjuk a legfontosabbat: az okot?

— Igen. A csapással téged vettek célba, efelől immár nincs kétség. Azt hiszi, hogy a Gonosszal hadakozik, miközben már réges-rég valaki marionettbábuként rángatja zsinegen. Ma ugyanabba az étterembe irányították, ahová te is jöttél. Odadobtak egy áldozatot. Te pedig belekeveredtél.

— Akkor hát mi a teendő?

— Megkeressük Dúvadot. Ez az utolsó esély, Anton.

— Hisz ezzel gyakorlatilag megöljük.

— Nem mi. Mi csak fölleljük.

— Mindegy. Akármennyire is rossz, akármennyire is eltévelyedett, de mégiscsak a mi oldalunkon áll! A maga módján hadakozik a Gonosszal. Egyszerűen mindent el kell magyaráznunk neki.

— Késő, Anton. Késő. Elszalasztottuk a fölbukkanását. Most viszont olyan nyomot hagyott maga után… Emlékszel, hogyan végezte az a vámpírcsaj?

Bólintottam:

— Béke poraira.

— Pedig ő jóval kevesebb bűntettet hajtott végre… a Setétek szemszögéből. És szintén nem értette, mi megy végbe. Ám a Nappali Őrség elismerte bűnösségét.

— Vajon véletlenül ismerte el? — kérdezte Szvetlána. — Vagy pedig… holmi példastatuálás végett?

— Ki tudja? Anton, meg kell találnod Dúvadot.

Fölkaptam a tekintetemet.

— Megtalálni és aztán átadni a Setéteknek — mondta keményen a főnök.

— Miért én?

— Mert erkölcsileg csakis neked van jogosultságod ehhez. Lévén téged támadnak. Te pedig csupán védekezel. Egyikünk sem bírná ki, ha át kellene adnia egy Fénypártit, lett légyen bár ösztönös, autodidakta, a tetejébe még csúnyán átejtették… Túl nagy sokk lenne. Te viszont kibírod.

— Nem vagyok erről meggyőződve.

— Kibírod. És vedd eszedbe: ez az egy éjszaka áll a rendelkezésedre. A Nappali Őrség most már nincs mire várjon, reggelre már hivatalosan is vádlott leszel.

— Borisz Ignatyjevics!

— Emlékezz! Idézd föl, kik voltak az étteremben! Ki ment a Setét mágus nyomában a vécére?

— Senki. Ebben biztos vagyok, egész idő alatt szemmel tartottam, hogy kijön-e — szólt közbe Szvetlána.

— Ezek szerint Dúvad a vécében várta a mágust. Ám neki is ki kellett jönnie. Emlékeztek? Szveta, Anton?

Hallgattunk. Én — egyáltalán nem emlékeztem. Igyekeztem nem ránézni a Setét mágusra.

— Egyetlen ember jött ki — mondta Szvetlána. — Egy ilyen, na…

Elgondolkodott.

— Semmilyen, abszolút semmilyen. Átlagos ember, mintha milliónyi egybevett arcból keverték volna ki. Csak egy pillanatra láttam és rögvest el is felejtettem.

— Emlékezz! — követelte a főnök.

— Borisz Ignatyjevics, nem tudok. Csak egy ember. Férfi. Középkorú. Még csak föl se fogtam, hogy Másféle.

— Ösztönös Másféle. Még csak be sem lép a homályba, a határán egyensúlyoz. Szveta, emlékezz! Az arcára vagy valamilyen ismertetőjegyére.

Szvetlána végigsimított ujjával a homlokán.

— Amikor kijött, leült egy asztalhoz, ahol egy nő ült. Egy szép, szőke hajú nő. Épp sminkelte magát, még meg is jegyeztem, hogy a kozmetikuma „Lumene” márkájú: olykor magam is ezt használom, olcsó, nem jó fajta.

Mindenek dacára muszáj elmosolyodnom.

— És elégedetlen volt — folytatta Szveta. — Mosolygott, de olyan kényszeredetten. Mintha legszívesebben maradna, közben meg mennie kéne.

Újfent elgondolkodott.

— A nő aurája! — kiáltott föl hirtelen a főnök. — Emlékszel rá! Hoci a lenyomatot!

Fölemelte hangját és a hangneme is megváltozott. Persze senki sem hallotta meg az étteremben. Ám az emberek arcai görcsös grimaszba rándultak, a tálcát egyensúlyozó pincér megbotlott, földre ejtvén egy üveg bort és két kristálypoharat.

Szvetlána megrázta a fejét — a főnök oly fesztelenül ejtette transzba, mintha bizony köznapi ember lenne. Láttam, amint kitágulnak a pupillái és egy könnyed szivárványos sáv ível a leány és a főnök arcai között.

— Köszönöm, Szveta — mondta Borisz Ignatyjevics.

— Ügyi voltam? — kérdezte csodálkozva a leány.

— Igen. Vedd úgy, hogy hetedik fokozatú mágus vagy! Majd lejelentem, hogy személyesen nálam tetted le a vizsgát. Anton!

Most én néztem a főnök szemébe.

Egy löket.

Az emberek előtt láthatatlan energiaszálak áradása.

A kép.

Nem, nem láttam a Dúvad barátnőjének arcát. Egy aurát láttam, ami jóval többet ér. Kékes-zöld keveredő rétegek, akár a fagyi egy szilkében, aprócska barna pötty, fehér csík. Az aura meglehetősen összetett, emlékezetes, egészében véve még szimpatikusnak is mondható. Egyszer csak kezdtem rosszul érezni magam.

Szerelmes belé.

Szereti és haragszik rá valamiért, attól tart, hogy a másik kiszeretett belőle — s mégis tűr és hajlandó a továbbiakban is tűrni.

A nő nyomán megtalálom Dúvadot. És átadom a törvényszéknek — a biztos halálba.

— N-nem — mondtam.

A főnök együttérzőn nézett rám.

— Hisz a nő nem tehet semmiről! Ráadásul szereti, hisz maga is látja!

Mélabús zene szólt körülöttünk, s az emberek közül senki sem reagált fölkiáltásomra. Akár a földön is fetrenghetnék, vagy becsúszhatnék mások asztala alá — fölhúznák a lábukat és folytatnák az indiai étkek fogyasztását.

Szvetlána minket nézett. Megjegyezte az aurát, ám dekódolni már nem tudta: az már a hatodik fokozat.

— Akkor te pusztulsz el — mondta a főnök.

— Tudom is, hogy miért.

— És azokra nem gondolsz, akik téged szeretnek, Anton?

— Ehhez nincs jogom.

Borisz Ignatyjevics egy sanda mosolyt eresztett meg:

— Te hős! Huh, micsoda hősök vagyunk itt mindannyian! A praclink tiszta, szívünk merő arany, lábunk ganét nem tapodott. Emlékszel a nőre, akit innét elvezettek? Emlékszel a síró gyerekekre? Ők aztán nem Setétek. Köznapi emberek… mi pedig fogadalmat tettünk, hogy megvédjük őket. Mennyit mérlegeljük minden egyes tervbe vett akciónkat? Miért van az, hogy az elemzőink (bár különösebb sajnálatra nem szorulnak, én is percenként elátkozom őket) ötvenévesen már beleőszülnek a munkába?

Amiképp nemrég én hordtam le Szvetlánát, határozottan és fölényesen dirigálva neki, most hasonképp engem osztott ki a főnök.

— Az Őrségnek szüksége van rád, Anton! Szvetára is! Ámde egy pszichopatára, még ha jóindulatú is, nincs szükségünk! Fogsz a kezedbe valami kis tőrfélét, azt’ gyerünk a kapualjakba meg a vécékbe Setéteket hajkurászni… nem kunszt. Csak nem gondolni a következményekre, tartózkodni a bűn súlyának mérlegelésétől. Hol is húzódik a mi frontunk valójában, Anton?

— Az emberek közt — sütöttem le a szemem.

— Kiket védelmezünk?

— Az embereket.

— Nem létezik az absztrakt Gonosz, ez az, amit értened kéne! A gyökerei itt vannak… körülöttünk, ebben a nyájban, amely már egy órával a gyilkosság után itt mulatozgat kérődzve! Ez az, amiért harcolnod kell. A Setét valójában egy hidra, s minél több fejét nyisszantod le, annál többet növeszt! A hidrákat éhhalállal pusztítják el, érted? Ha megölsz száz Setétet… hát ezer támad a helyükbe. Ezért bűnös ez a Dúvad! Ezért van az, hogy te, kifejezetten te fogod megtalálni, Anton. És rábírod, hogy törvény elé álljon. Magamagától avagy kényszerűségből.

A főnök egy csapásra elhallgatott. Hirtelen fölkelt.

— Lányok, indulás!

Már föl se vettem az effajta modort. Fölpattanván magamhoz kaptam a retikülömet — akaratlanul, reflexszerű mozdulattal.

A főnök nem rángat el csak úgy a semmiért.

— Gyorsan!

Hirtelen belém nyilallt, hogy muszáj meglátogatnom azt a bizonyos helyet, ahol a peches Setét mágust érte a halál. De még csak egy mukkot se kockáztattam erről szólni. Olyan sietősen indultunk meg a kijárat felé, hogy a biztonságiak tutira megállítanak, már ha képesek lettek volna látni bennünket.

— Késő — szólt halkan a főnök közvetlenül a kijárat előtt. — Túlfecsegtük magunkat.

Az étterembe hárman léptek be, azaz inkább beszivárogtak. Két kigyúrt srác egy leányzó kíséretében.

A leányzót már ismertem. Anna Donnyikova. A Nappali Őrség kis boszorkánya. Szeme egyszeriben elkerekedett, ahogy meglátta a főnököt.

A nyomában két megfoghatatlan, láthatatlan, a homályban járó sziluett mozgott.

— Kéretik megállni — szólt rekedten Alisza, mintha egyszerre kiszáradt volna a torka.

— Félre! — A főnök könnyedén elhúzta a tenyerét, mire a Setétek kezdtek visszaszorulni, a falak felé. Alisza nekiveselkedett, hogy ellenálljon a rugalmas falnak, ámde csekélyke ereje nem bírta szusszal.

— Téged szólítlak, Zavulon! — visította egyszerre.

Hoppá. E boszika alighanem a Nappali Őrség fejének kedvence lehet, ha egyszer joga van előszólítani!

A homályból újabb két Setét bukkant elő. Ránézésre úgy saccoltam, hogy nagyjából harmad-negyedosztályú harci mágusok lehettek. Persze kevesek lennének Borisz Ignatyjevics ellen, meg aztán én is besegítenék a főnöknek, ahhoz viszont elég erősek, hogy húzzák az időt.

Ennek a főnök is tudatában volt.

— Mit akartok? — kérdezte parancsolón. — Ez az Éjszakai Őrség ideje.

— Bűncselekmény történt. — Alisza szeme csak úgy lobogott. — Itt, méghozzá nemrég. Megölték a testvérünket, megölték, méghozzá valaki… — Tekintetét hol a főnökre, hol rám szegezte.

— Kicsoda? — kérdezte reménykedve a főnök. A boszorkány azonban nem dőlt be a provokációnak. Próbálná csak effajta váddal illetni, ráadásul az ő státusában és nem az ő idejében, Borisz Ignatyjevicset — hát menten falra kenné.

Ráadásul a főnök egy pillanatig sem gondolkodna el azon, érdemes-e mérlegelni tettét.

— Valaki a Fénypártiak közül!

— A Nappali Őrségnek fogalma sincs, ki lehet a tettes.

— Hivatalosan kérjük az együttműködést.

Egen. Innét már nem lehet meghátrálni. Megtagadni a másik Őrséggel való együttműködést — ez majdhogynem egy hadüzenettel ér föl.

— Téged szólítlak, Zavulon! — rikácsolta ismételten a boszorkány. Félénk remény ébredt bennem — hátha a Setétek feje nem hallja meg, vagy épp valami mással van elfoglalva.

— Készen állunk az együttműködésre — mondta a főnök. Hangja jéghidegen csengett.

Körülnéztem a teremben, a mágusok széles válla fölött — a Setétek már gyűrűt vontak körénk, azon nyilvánvaló szándékkal, hogy az ajtó közvetlen közelében tartsanak bennünket.

A jónép mindeközben zabált.

Akkora csámcsogás hallatszott, mintha bizony disznók ültek volna az asztaloknál. Bamba, üveges tekintetek, a kezükben evőeszközöket szorongatnak, ám az ételt a tenyerükkel söprik be, fulladoznak, fújtatnak, köpködnek. Egy méltóságteljes idősebb férfi, aki békésen vacsorázik három testőre és egy ifjú hölgy társaságában, egyenest üvegből szlopálja a bort. Egy szimpatikus ifjú — lerí róla, hogy yuppie — és kedves barátnője egymás kezéből tépik ki a tányért, miközben zsíros narancsszín mártással malacolják össze magukat. A pincérek egyik asztaltól a másikig cikáznak, és egyre hordják fogyasztóék elé a tányérokat, csészéket, üvegeket, szénserpenyőket, vázácskákat…

A Setéteknek megvannak a maguk módszerei arra, hogy elvonják a kívülállók figyelmét.

— Jelen volt maguk közül bárki is az étteremben a gyilkosság pillanatában? — kérdezte ünnepélyesen a boszorkány. A főnök hallgatott egy sort.

— Igen.

— Kicsoda?

— A kíséretemben lévő hölgyek.

— Olga, Szvetlána… A boszorkány majd fölfalt bennünket a tekintetével. — Nem volt jelen egy Másféle, az Éjszakai Őrség munkatársa, kinek emberi neve Anton Gorogyeckij?

— Rajtunk kívül nem volt jelen senki az őrség munkatársai közül! — mondta gyorsan Szvetlána. Jól tette, csak túl gyorsan. Alisza összevonta a szemöldökét: megértette, hogy kérdése nem elég koncentráltan sikeredett.

— Csendes éjszakánk van, nemdebár? — hallatszott az ajtó felől.

Zavulon jelent meg a hívásra.

Úgy néztem rá, mint akit villámcsapás ért: megértettem, hogy e főmágust nem lehet félrevezetni az álcázással. Lehet, hogy nem ismerte föl Iljában a főnököt, ám a vén rókát nem lehet egymás után kétszer ugyanazzal a trükkel becsapni.

— Csendesnek épp nem mondanám, Zavulon — szólt egyszerűen a főnök. — Zavard el innét a sleppedet, vagy magam teszem meg helyetted.

A Setét mágus pont úgy nézett ki, mint azelőtt, mintha megállt volna az idő, mintha a jeges telet nem váltotta volna föl a meleg — ha megkésve is érkező — tavasz. Az öltöny, a nyakkendő, a szürke ing, a régimódi keskeny cipő. Beesett orcák, kifejezéstelen tekintet, rövidre nyírt frizura.

— Tudtam, hogy egyszer még összefutunk — szólt Zavulon.

És közben engem nézett. Csakis engem.

— Micsoda ostobaság! — Zavulon a fejét ingatta. — Mire való ez neked, he?

Tett egy lépést, Alisza pedig félresuhant az útjából.

— Jó munka, tisztes jövedelem, kielégítő önimádat, a világ összes gyönyörét a kezedben tudhatod… csupán idejében kell kiötölni, adott esetben mi lészen a Jó. És mégis… úgy érzed, híjával vagy valaminek. Nem is értelek, Anton.

— Én viszont téged nem értelek, Zavulon. — A főnök elállta az útját.

A Setét mágus kelletlenül ránézett.

— Ezek szerint öregszel. A szeretőd testében — Zuvulon fölvihogott — Anton Gorogyeckij van. Az, akit a Setétek sorozatgyilkosának gyanítunk. Régóta már, hogy meglapult odabent, Borisz? És te ne vetted volna észre a cserét?

És azzal újból fölvihogott.

Végignéztem a Setéteken. Még nem fogták föl. Még egy pillanat, egy fél pillanat…

Aztán egyszerre megláttam, hogy Szvetlána fölemelt karral áll, nyitott tenyerein pedig sárga varázsláng lüktet.

A vizsgáját akár ötödik fokozatúnak is el lehet ismerni, csak hát ebben az összecsapásban mi veszítünk. Hárman vagyunk, ők pedig — hatan. Ha Szvetlána odavág — nem magát, hanem engem mentendő, hisz úgyis már nyakig vagyok a szarban —, kitör az ütközet.

Előrevetettem magam.

Kapóra jött, hogy Olga ilyen edzett és erős testtel bír. Kapóra jött, hogy mindannyian — a Fénypártiak és a Setétek is — elszoktunk a kezünk és lábunk erejére hagyatkozó agyalásoktól. Micsoda mázli, hogy Olga, megfosztván mágikus erejének nagyobb felétől, nem veti meg ezt a művészetet!

Zavulon összegörnyedvén hörgő hangot hallatott, miután öklömmel — vagyis Olgáéval — gyomorszájon vágtam. Egy rúgással elgáncsoltam és kiugrottam az utcára.

— Állj! — üvöltötte Alisza. Ünnepélyesen, gyűlölettel és szerelemmel telten.

Hajrá neki, iszkiri!

A Pokrovkán futottam, a Zemljanoj Val út felé, miközben retikülöm ütemesen verdeste a hátamat. Még jó, hogy nem magassarkúban vagyok. Elszakadni, elkallódni — annak idején kedvemre való volt a városi túlélés-kurzus, csak hát oly gyorsan vége lett: fene se gondolta volna, hogy az Őrség munkatársa lesz kénytelen majd bujkálni és menekülni, ahelyett, hogy a bujkáló menekülőket fogdosná össze…

Hátam mögött sivító süvöltés harsant.

Reflexeimre hagyatkozva ugrottam félre, egyelőre föl se fogtam, mi zajlik. Az utcán egy bíborszín lángsugár suhant végig tekergőzve, aztán lassítani igyekezett, hogy visszaforduljon, ámde jó adag tehetetlenségi ereje nem hagyta: a lövedék egy épület falába csapódott, egy pillanatra fehér izzásig hevítve a köveket.

De hisz ez…!

Megbotlottam, elestem, aztán körülnéztem. Zavulon épp újratöltötte harci rostélyát, de nagyon lassan mozgott, mintha közben valami folyamatosan visszatartaná, fékezné.

De hisz arra hajt, hogy végezzen velem!

Egy marék hamu se maradna belőlem, ha eltalálna Shahab Ustorával.

Ezek szerint mégsem volt igaza a főnöknek. A Nappali Őrségnek nincs szüksége arra, ami a fejemben van. Csupán el akarnak pusztítani.

Setétek a nyomomban loholtak. Zavulon a fegyverével célzott, a főnök pedig átölelvén a kitörni igyekvő Szvetlánát tartotta vissza. Fölpattantam és újból futásnak eredtem, immár annak tudatában, hogy nem sikerül elillannom. Egyedül annak örülhettem, hogy az utcán senki sem volt: az ösztönös, nem tudatosult félelem félresöpörte a járókelőket, alighogy kitört a leszámolás. Senki se sérül meg.

Fékcsikorgás hallatszott. Megfordulván épp láttam, ahogy a járőrök szétrebbennek, utat engedve egy őrülten száguldó kocsinak. A sofőr vélhetően azt hitte, hogy bandák közti leszámolás kellős közepébe csöppent, egy pillanatra megállt, aztán gázt adott.

Megállítani? Nem, képtelenség lenne.

Félreugrottam, a járdára guggoltam, majd egy ott parkoló régi Volga mögé bújtam Zavulon elől, hogy átengedjem a véletlenül odakeveredő sofőrt. Az ezüstös Toyota elszáguldott mellettem, majd a már ismerős átható féktuskó-izzító csikorgás kíséretében egyszer csak megállt.

A vezetőülés ajtaja kinyílt, s egy kéz intett felém.

Ez nem lehet igaz!

Csakis a gagyi akciófilmekben fordul elő, hogy a menekülő hőst fölveszi egy véletlenül pont arra járó kocsi.

Miközben ezen filóztam, már nyitottam is a hátsó ajtót, aztán bevágódtam a kocsiba.

— Indulj már, indulj már! — kiáltotta a nő, aki mellé keveredtem. Persze a sofőrt sem kellett noszogatni, máris száguldottunk előre. Hátunk mögött megint villant egyet, majd az Ustor újabb töltete száguldott felénk — a sofőr oldalra kormányozta a kocsit, hogy elengedje a lángsugarat. A nő fölvisított.

Ők vajon mit érzékelnek a látványból? Géppuskatűz? Rakétavető-össztűz? Lángszóró-lövet?

— Minek, minek álltál meg? — A nő megpróbált előrenyúlni, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy hátbavágja a sofőrt. Kész voltam rámozdulni, hogy elkapjam a kezét, ám a kocsi oldalra vágódása félredobta a nőt.

— Nem kéne — szóltam bársonyosan, amire egy méltatlankodó tekintet volt a válasz.

Naná. Ugyan melyik nő örvendeznék azon, ha egyszer csak a kocsiban teremne egy szimpatikus, ámde meglehetősen zilált ismeretlen hölgyemény, akit ráadásul egy csapat fölfegyverzett gengszter üldöz, s akinek kedvéért a férj bevállalja, hogy a tűz alá vett területre merészkedjen?

Egyébként a közvetlen veszély már elmúlt. Kirontottunk a Zemljanoj Valra, és immár egy folyamatos autóözönben haladtunk. Mind a barátok, mind pedig az ellenségek hátramaradtak.

— Köszönöm — szóltam a sofőr rövidre vágott tarkójához.

— Nem találták el? — Még csak hátra sem fordult.

— Nem. Nagyon szépen köszönöm. Miért állt meg?

— Mert egy balfék vagy! — visította a mellettem ülő. Az utastér másik sarkába húzódott, érezhetően viszolygott tőlem, mintha pestises lennék.

— Mert nem vagyok balfék — szólt nyugisan a férfi. — Mi bajuk magával? Rendben, nem az én dolgom.

— Meg akartak erőszakolni — kottyantottam találomra. Ha úgy vesszük, csodás sztori. Nemi erőszak, egyenest az étteremben, az asztalon: ez már nem is Moszkva — annak minden gengsztermurijával egyetemben —, hanem egy csehó valahol a Nagyon Vad Nyugaton…

— Hol tegyük ki?

— Itt. — A metrólejárat fölött izzó nagy „M” betűre néztem. — Hazaevickélek.

— Elvihetjük hazáig is.

— Nem kell. Köszönöm, már így is erején fölül segített.

— Rendben.

Nem állt le vitatkozni, sem pedig győzködni. A kocsi lefékezett, én pedig kiszálltam. A nőre néztem, aztán megszólaltam:

— Nagyon hálás vagyok mindenért.

A nő horkantott, aztán kapta magát, és becsapta az ajtót.

Nos tehát.

Mégis — az efféle esetek is bizonyítják, hogy valami értelme csak van a munkánknak.

Akaratlanul is megigazítottam a hajamat, aztán leporoltam a farmeromat. A járókelők figyelmes pillantásokat vetettek rám, de nem hőköltek hátra: ezek szerint annyira azért nem nézek ki rosszul.

Mennyi időm maradt? Öt perc, talán tíz, amíg az üldözők a nyomomra akadnak. Vagy a főnöknek sikerült föltartóztatnia őket?

Jó lenne. Már csak azért is, mert alighanem most már kezdem kapiskálni, mi is zajlik valójában.

És van esélyem. Ha mégoly parányi is, de mégiscsak egy esély.

A metró felé indultam, menet közben elővettem Olga retiküljéből a mobiltelefont. Már épp az ő számát akartam hívni, aztán némi szitkozódás után a sajátomat pötyögtem be.

Öt bugás, hat, hét.

Megszakítván a hívást inkább a saját mobilomat tárcsáztam. Ezúttal Olga rögtön fölvette.

— Halló? — szólt bele élesen egy ismeretlen, rekedtes hang. Az én hangom.

— Én vagyok az, Anton — rikkantottam. A mellettem elhaladó srác meglepetten nézett felém.

— Bunkó!

Egyebet nem is vártam Olgától.

— Hol vagy, Anton?

— Épp készülök a föld alá.

— Arra még ráérsz. Miben segíthetek?

— Képben vagy már?

— Igen. Párhuzamosan Borisszal is kommunikálok.

— Vissza kell kapnom a saját testemet.

— Hol találkozzunk?

Egy pillanatig elgondolkodtam.

— Azon az állomáson, ahol megpróbáltam leszedni az örvényt Szvetlánáról.

— Értem. Borisz elmagyarázta. Csináljuk úgy, hogy plusz három megálló a metró-körgyűrűn, fölfelé és balra.

Aha, a hálózaton méricskél.

— Világos.

— Az állomás közepén. Húsz perc múlva ott vagyok.

— Rendben.

— Vigyek valamit?

— Igen. Önmagamat. A többit pedig rád bízom…

Kinyomtam a telefont, aztán még egyszer körülnéztem, és megindultam az állomás felé.

4. FEJEZET

A NOVOSZLABODSZKAJA állomás közepén álltam. Megszokott jelenség e nem túl kései órán: egy nő álldogál, tán a pasiját várja, de az is lehet, hogy a barátnőjét.

Az én esetemben mindkettőt.

A föld alatt nehezebben találnak meg, mint a felszínen. Itt még a Setétek legjobb mágusai sem tudják bemérni az aurámat — át a talaj rétegein meg az ősrégi sírokon, melyekre Moszkva épült, a tömeg közepette, az emberek feszült áradatában. Persze az állomásokat se nagy kunszt átfésülni: elég lenne mindegyikre egy Másfélét állítani a képemmel, nem is kéne több.

Mégis abban reménykedtem, hogy van még fél-egy órám addig, míg a Nappali őrség be nem veti ezt a fogást.

Végső soron milyen egyszerű is minden. Immáron mily elegánsan is oldódik meg a fejtörő. A fejemet ingatva elmosolyodtam, mire egy punkforma fiatal srác máris kérdő pillantást vetett rám. Nem, barátocskám, tévedsz. Ez a szexi test önnön gondolatainak örvend.

Őszintén szólva rögtön rá kellett volna jönnöm, alighogy kezdtek összefutni körülöttem az intrika fonalai. És a főnöknek persze igaza van. Nem képviselek akkor értéket, hogy érdemes lenne miattam egy több évre szóló, veszélyes, pusztító kombinációt kiötölni. Másról van itt szó, egészen másról.

A saját gyöngeségeinkkel próbálnak lépre csalni. A jóság és a szeretet révén.

És sikerült is nekik, legalábbis majdnem.

Hirtelen iszonyúan megkívántam a cigit, olyannyira, hogy még a szám is megtelt nyállal. Különös, mert ritkán gyújtottam rá, alighanem ez Olga szervezetének reakciója. Elképzeltem őt 100 évvel ezelőtt — egy elegáns úrihölgy, amint szipkával szívja vékony cigarettáját, valahol egy irodalmi szalonban, Blok[30] vagy Gumiljov[31] társaságában.

Mosolygósan épp a szabadkőművesség kérdéseit taglalja, a népfelség elvét, a lelki tökély felé vezető utat…

De hát hová vezet mindez?

— Nincs egy cigije? — szólítottam meg a mellettem elhaladó srácot: elég jólszituáltnak tűnt ahhoz, hogy mondjuk ne „Arany Jává”-t, vagy valami effajta kapadohányt szívjon.

Csodálkozó tekintettel ugyan, de mégis felém nyújtott egy csomag „Parlament”-et.

Kivettem egy cigit, hálás mosollyal nyugtáztam a gesztust, majd pedig egy könnyed igézetet bocsátottam magamra. A járókelők tekintetei egy csapásra lesiklottak rólam.

Ezt már szeretem.

Összpontosítván a cigaretta végének hőmérsékletét kétszáz fokig emeltem, majd letüdőztem. Nincs mit tenni, várunk. Közben pedig megszegjük a rendületlennek hitt kisded szabályokat.

Az emberfolyam lassan mozgott, mintegy méteres távolságot tartva tőlem. Értetlenül szaglásztak a levegőbe, föl nem foghatták, honnét a dohányfüst szaga. Én pedig csak cigiztem, lehamuztam a lábamat, miközben elnéztem az ötlépésnyire álló rendőrt, s az esélyeimet latolgattam.

Ahhoz képest nem is állok olyan rosszul. Sőt. És ez egy kissé zavart.

Ha a cselszövevényt három éven át készítették elő, akkor a megvilágosodásomat magába foglaló lehetőséggel szintén számolniuk kellett. És válaszlépéssel is kellett készülniük — csupán az a kérdés, hogy mifélével?

A csodálkozó tekintetet elsőre észre se vettem. Ám amikor tudatosodott bennem, hogy ki is néz engem, egyszerre összerezzentem.

Jegor.

A kissrác, egy gyöngécske Másféle, aki fél évvel ezelőtt az Őrségek közti nagy csetepatéba keveredett. Akit mindkét oldal átvert. Egy nyílt kártya, melyet mindezidáig nem osztottak le a játékosoknak. Köztünk legyen szólva, az effajta lapokért nem igazán szoktak marakodni.

A képességeiből arra futotta, hogy átlásson hanyagul fölvett álcámon. Maga a találkozás annyira nem is lepett meg. A világban lépten-nyomon véletlenekbe botlunk, ámde ezen kívül léteznek előre meghatározott dolgok is.

— Szervusz, Jegor — szóltam meggondolatlanul. Széttártam az igézetet, s azzal a fiút is a nemtörődömség körébe vontam.

Összerezzent, körülnézett. Rám meredt. Ő persze nem látta Olgát emberi mivoltában. Csupán hóbagoly képében.

— Ki maga és honnét ismer engem?

Hát igen, kicsit fölnőtt már. Nem külsőre, hanem belül, mondhatni lélekben. Továbbra sem értettem, hogy sikerült mindmostanáig elkerülnie a végleges elköteleződést, hogyhogy nem áll sem a Fény, sem pedig a Setét oldalára. Hisz bejárása volt immáron a homályba, méghozzá olyan körülmények közt járta meg, hogy akármi is lehetett volna belőle. Ámde az aurája továbbra is tiszta maradt, semleges.

Saját sors. De jó is, ha valakinek saját sorsa van.

— Anton Gorogyeckij vagyok, az Éjszakai Őrség munkatársa — mondtam lazán. — Emlékszel rám?

Hát persze, hogy emlékszik.

— De…

— Ügyet se vess rá! Ez egy álca, váltogatni tudjuk a testeinket.

Arra gondoltam, vajon nem lenne-e érdemes fölidézni az illúzió-kurzust, hogy ideiglenesen visszanyerjem előző alakomat. De erre végül is nem volt szükség — a fiú elhitte nekem. Talán azért is, mert emlékezett a főnök alakváltoztatására.

— Mit akar tőlem?

— Semmit. A társamat várom, egy hölgyet, aki jelen testem valódi gazdája. Teljesen véletlenül találkoztam veled.

— Gyűlölöm a maguk Őrségeit! — kiáltotta Jegor.

— Ahogy gondolod, de tényleg nem szaglásztam utánad. Ha akarsz, eridj csak!

Na ezt viszont jóval nehezebben sikerült elhinnie, mint a testcserét. A fiú szemöldökét ráncolván gyanakvón körülnézett. Hát persze, hogy nehezére esett elmennie. Megérintette egy rejtély, olyan erőket érzett meg, melyek az emberi világ fölött állanak. És visszautasította ezen erőket, még ha csak ideiglenesen is.

Képzelem, mennyire szeretett volna kitanulni ezt-azt — ha csak apróságokat is, bűvésztrükköket a pirokinézis és telekinézis révén, szuggerálást, gyógyítást, átkozást: pontosan nem tudom, hogy mit, de biztos, hogy akarta. Nem csak tudni mindezekről, de gyakorolni is.

— Tényleg nem szaglászik utánam? — kérdezte végül.

— Nem szaglászom. Nem tudunk hazudni… közvetlenül nem.

— És ezt honnét tudjam, hátha ez is hazugság? — mormogta félrenézve a srác. Logikus.

— Sehonnét — hagytam rá. — Ha akarod: elhiszed.

— Szeretném elhinni — mondta, miközben továbbra is a padlót méregette. — De emlékszem, mi történt ott a tetőn. Éjjelenként visszatér álmomban.

— Nem kell tartanod a vámpírcsajtól — mondtam. — Elhunyt. A bíróság ítélete értelmében.

— Tudom.

— Honnét? — csodálkoztam rá.

— Fölhívott a maga főnöke. Az, amelyik szintén teste váltott.

— Erről nem tudtam.

— Egyszer akkor hívott, amikor senki más nem volt otthon. Azt mondta, hogy kivégezték a vámpírcsajt. És azt is mondta, hogy mivel potenciális Másféle vagyok, még ha nem is köteleződtem el, kivettek az emberek jegyzékéből. És soha többé nem húzhatnak sorsot felőlem, nem kell félnem.

— Hát persze, hogyne — erősítettem meg.

— Én pedig megkérdeztem, hogy a jegyzéken rajta maradtak-e a szüleim.

Na erre már nem tudtam hirtelenjében mit mondani. Tudatában voltam, mi volt erre a főnök válasza.

— Rendben, megyek. — Jegor hátrált egy lépést. — Közben végigégett a cigije.

Eldobtam a csikket, bólintottam:

— Honnét jössz? Későre jár.

— Edzésről, úszni járok. Nem, de mondja meg, tényleg maga az?

— Emlékszel a trükkre az eltört pohárral?

Jegor halványan elmosolyodott. Az emberekre a legolcsóbb trükkök gyakorolják a legnagyobb hatást.

— Emlékszem. Viszont… — Elhallgatott, miközben elnézett mellettem.

Megfordultam.

Fura önmagadat kívülről látni. Egy srác az én arcvonásaimmal, a járásommal, az én farmeromban és pulóveremben, az övén egy discman, a kezében pedig egy kis táska, mosolya — könnyed, alig észrevehető, szintén az enyém. De még a szeme, ez a hamis tükör, az is az enyém.

— Szervusz, Anton — mondta Olga. — Jó estét, Jegor.

Az, hogy itt találta a fiút, nem lepte meg. Különben is nagyon nyugodtnak tűnt.

— Jó estét. — Jegor hol rá, hol pedig rám nézett. — Anton most a maga testében van?

— Pontosan.

— Maga szimpatikus nekem. És honnét ismer engem?

— Akkor láttalak, amikor egy kevésbé szimpatikus testben voltam. Most pedig megbocsáss, de Antonnak nagy gondjai támadtak. Meg kell oldanunk őket.

— Elmenjek? — Jegor mintha bizony elfelejtette volna, hogy az imént éppenséggel erre készült.

— Igen. És ne haragudj, de nemsokára meleg lesz itt, fölöttébb forró lesz a helyzet.

A kissrác rám nézett.

— A Nappali Őrség vadászik rám — világosítottam föl. Moszkva összes Setétje.

— Miért?

— Hosszú történet. Úgyhogy tényleg sipirc haza!

Mindez meglehetősen durván hangzott, Jegor pedig elkomorodván bólintott. A peronra sandított — a szerelvény pont akkor futott be.

— De ugye megvédik magát? — mégiscsak nehezére esett beazonosítania, hogy ki kinek a testében található. — A maguk Őrsége?

— Megpróbálják — felelte Olga kellemesen. — Most pedig eredj, kérlek! Kevés az időnk, és egyre csak fogy.

— Viszontlátásra.

Jegor sarkon fordult és a szerelvényhez szaladt. Három lépés után kiért a nemtörődömség köréből, mire majdnem föllökték.

— Ha itt marad a fiú, bizton állítom, hogy a mi oldalunkra áll — szólt Olga a nyomába nézve. — Jó lenne megnézni annak valószínűségét, miért kereszteztétek egymás útját a metróban.

— Véletlen.

— Nincsenek véletlenek. Eh, Anton, valaha könnyedén kiismertem magam a valóság egyenesei közt, akárha nyitott könyvből tenném.

— Éppenséggel most nem jönne rosszul egy jövőbelátás.

— Igazi jövőbelátás rendelésre nem készíthető. Rendben, dologra! Szeretnéd visszakapni a testedet?

— Igen. Méghozzá rögtön.

— Ahogy akarod. — Olga kinyújtotta a karját — az én karomat —, és vállon ragadott. Hülye egy érzésem támadt, ambivalens. Alighanem ugyanezt érezhette meg, mert elmosolyodott. — Kellett neked ilyen hamar belebonyolódnod, Anton! Olyan spéci terveim voltak éjszakára…

— Talán bizony adjak hálát Dúvadnak, hogy keresztülhúzta a számításaidat?

Olga összpontosított, a mosolygást is abbahagyta.

— Rendben. Munkára!

Háttal álltunk egymásnak,karunkat oldalsó középtartásba emeltük. Elkaptam Olga ujjait, a saját ujjaimat.

— Add vissza, ami az enyém! — mondta Olga.

— Add vissza, ami az enyém! — ismételtem.

— Geszer, visszaadjuk adományodat.

Összerezzentem, fölfogván, hogy Olga a főnök titkos nevét használta. Méghozzá micsoda nevet!

— Geszer, visszaadjuk adományodat! — ismételte meg élesen Olga.

— Geszer, visszaadjuk adományodat!

Olga az ősi nyelvre váltott, beszéde kellemesen éneklő volt, úgy ejtette ki a szavakat, mintha az anyanyelvén szólna. Ám a fájdalom ráébresztett, mennyire nehezére is esik a mágikus erőfeszítés, mely összességében nem volt túlzottan nagymérvű, mintegy a második fokozatú erő szintjén mozgott.

Az alakváltás olyan, akár a rugó megfeszítése. Tudataink csupán azon energiának köszönhetően tartózkodtak az idegen testekben, melyet Borisz Ignatyjevics Geszer plántált belénk. Elég lemondani a befektetett energiáról — és visszanyerjük előbbi alakunkat. Ha valamelyikünk első szintű mágus lenne, hát fizikai kontaktusra se lenne szükség, mindezt a távolból is véghez lehetne vinni.

Olga hangja egyszer csak fölvijjogott: az elutasító formula végét skandálta.

Egy pillanatig semmi se történt. Aztán egy görcsös rángás futott végig rajtam, összerándultam, a szemem előtt egyszerre minden elmosódott és elszürkült, mintha a homályba mélyülnék. Egy pillanatra fölvillant az állomás — teljes egészében, a poros színes üvegablakok, a piszkos padló, az emberek lassú mozgása, az aurák szivárványa két vonagló test, mintha egymáson lettek volna keresztre feszítve.

Aztán beletaszítódtam, belenyomódtam, beleszorultam egy testburokba.

— A-a-a — nyögtem, miközben a padlóra estem, az utolsó pillanatban támaszkodva a karomra. Izmaim rángatództak, a fülem csöngött. A visszatérés jóval kényelmesebbnek bizonyult — talán mert nem a főnök vezette le.

— Jól vagy? — kérdezte bágyadtan Olga. — Hú, te aztán nagy gazember vagy!

— Mi? — kérdőn néztem a lányra.

Olga épp a homlokát ráncolta, miközben föltápászkodott:

— Azért beugorhattál volna, már elnézést, a vécére.

— Ahhoz Zavulon beleegyezése kellett volna…

— Rendben, fátylat rá. Anton, van még úgy egy negyedóránk. Mesélj!

— Mit?

— Amire rájöttél. Gyerünk! Nem merő passzióból szeretted volna visszanyerni a tested, vélhetően egy tervet is kidolgoztál.

Bólintottam, aztán fölegyenesedtem, leporolva összekoszolódott tenyeremet. Lepaskoltam a farmerom térdét is. Hónaljamat szorította a túlságosan szűkre vett szíj, mely a pisztolytáskát tartotta — lazítani kéne rajt’. A metróban már elég kevesen jártak, a nagy emberfolyamok levonulttak. Viszont a többieknek, lévén immáron nem kellett a tömegben való lavírozással törődniük, hirtelen ideje támadt a gondolkodásra: aurák szivárványai villantak, idegen érzelmek utórezgései sodródtak felém.

Mennyire megnyesték Olga képességeit! Az ő testében erőlködnöm kellett ahhoz, hogy meglássam az emberi érzések titkos világát. Pedig hát ez annyira egyszerű — egészen egyszerű… Még csak büszkélkedni sem lehet vele különösebben.

— Nem kellek én a Nappali Őrségnek, Olja. Egyáltalán nem. Hétköznapi, átlagos mágus vagyok.

Bólintott.

— Ámde mégis ellenem indítottak vadászatot. Efelől nincs kétség. Ezek szerint nem préda, hanem csali vagyok. Ahogy Jegor is csalivá lett, amikor Szveta vált prédává.

— És erre csak most jöttél rá? — Olga a fejét ingatta. — Hát persze. Csali vagy.

— Szvetlána miatt?

A varázslónő bólintott.

— Csak ma értettem meg — vallottam be. — Egy órával ezelőtt, amikor Szveta, ellenállást akarván kifejteni a Nappali Őrséggel szemben, egyszeriben ötös szintű erőfokozatra emelkedett. Kapásból. Amint elkezdődött volna az összecsapás… menten megölik. Hisz bennünket is könnyű irányítani, Olja. Az embereket különféle irányokba lehet ráncigálni, a Jóhoz és Gonoszhoz, a Setéteket pedig saját galádságaikkal lehet lépre csalni: az önimádat, a hataloméhség és a dicsőségszomj révén. Bennünket meg a szeretettel lehet bevenni. E téren oly védtelenek vagyunk, akár a gyermekek.

— Igen.

— A főnök képben van? — kérdeztem. — Olja?

— Igen.

A szavakat úgy préselte ki magából, mintha a torkát szorongatnák. Nem hiszem el! Az évezredeket megélt Fénypárti mágusok éppenséggel nem szoktak szégyenkezni. Oly gyakran mentették meg a világot, hogy kívülről fújják az összes erkölcsi kibúvót. A Hatalmas Varázslónők nem szoktak szégyenkezni, akkor sem, ha nagyságuk immáron a múlté.

Elnevettem magam.

— Olja, te elsőre vágtad? Ahogy befutott a tiltakozás a Setétektől? Ellenem folytatnak hajtóvadászatot, miközben a cél az, hogy rávegyék Szvetlánát az elszakadásra?

— Igen.

— Igen, igen, igen! És mindezek során egyikünket sem figyelmeztettek?

— Szvetlánkának épp ideje fölnőni. Nem pedig egyesével venni a lépcsőket. — Olga szemében egy aprócska láng lobbant föl. — Anton, a barátom vagy. Megmondom őszintén. Értsd meg, most nincs idő arra, hogy teljesértékű nevelést adjunk egy női Hatalmasnak. Márpedig szükség van rá, nagyobb szükség, mint ahogy azt el tudnád képzelni. Neki pedig lesz ereje hozzá. Megedződik, megtanulja, miképp gyűjtse össze és használja az erejét, s ami a legfontosabb: megtanulja, miképp fogja vissza magát.

— És ha én közben elpusztulok… akkor ez csak fokozza az akaratát és növeli gyűlöletét a Setét ellen?

— Igen. De nem fogsz elpusztulni, erről meg vagyok győződve. Az Őrség keresi Dúvadot, mindenki talpon van. Átadjuk a Setétnek, s akkor ejtik ellened a vádat.

— Viszont elpusztul egy idejében nem hasonult Fénypárti mágus. Szerencsétlen, magányos, agyonhajszolt… akinek meggyőződése, hogy egymagában száll szembe a Setéttel.

— Igen.

— Ma valahogy mindenben egyetértesz velem — mondtam a lehető legnyugodtabban. — Olga, és mi van akkor, ha mindaz, amit itt űztök, közönséges aljasságnak bizonyul?

— Nem. — A hangjában nyoma sem volt a kételynek. Ezek szerint a tétek fölöttébb nagyok.

— Meddig kell tartanom magam, Fénypárti?

Összerezzent.

Valamikor réges-régen ez volt a bevett megszólítás az Őrségben: Fénypárti. Fénypárti — vajon miért veszítette el idővel korábbi jelentését, vajon miért hangzik ez ma oly sután, mint a „gentleman” megszólítás a sörösbódé körül rajzó koszos hajléktalanok körében?

— Legalább reggelig.

— Az éjszaka többé már nem a mi időnk. Ma az összes Setét ellepi Moszkva utcáit. És teljes joggal teszik majd, amit tesznek.

— Csak addig, amíg megtaláljuk Dúvadot. Tarts ki!

— Olga… — hozzáléptem, tenyerembe fogtam az arcát, egy pillanatra teljesen megfeledkezvén a köztünk lévő korkülönbségről (ugyan mit számítanak az évezredek a végtelen éjszakához képest), az erőnk közti különbségről, a tudásunkban mutatkozó különbségről. — Olga, te magad vajon elhiszed-e, hogy megérem a reggelt?

A varázslónő hallgatott.

Bólintottam. Többé már nem volt miről beszélnünk.

A minidiszk-lejátszómat egy gombnyomással véletlen lejátszásra állítottam. És nem azért, mert a dal nem felelt meg a hangulatomnak, ellenkezőleg.

Szeretem az éjjeli metrót.[33] Magam sem tudom, miért. Nincs semmi különösebb látnivaló, kivéve az unalomig ismerős reklámokat és a megfáradt, egyhangú emberi aurákat. Motorzúgás, léghuzatok a nyitott ablakokból, döccenők a síneken. Fásult várakozás az állomásra, ahol majd le kell szállnod.

Mindezek ellenére szeretem.

Oly könnyű bennünket lépre csalni a szeretetünkkel!

Összerezzentem, föltápászkodtam, az ajtóhoz léptem. Őszintén szólva úgy terveztem, hogy a végállomásig megyek.

— „Rizsszkaja”. Következő megálló az „Alekszejevszkaja”.

Megjárja.

Már a mozgólépcsőn álltam, amikor szembejövet egy könnyed erőfuvallatot éreztem. Végigpásztáztam szememmel a lefelé jövő mozgólépcsőt — és majdnem kapásból kiszúrtam a Setétet.

Nem, ez nem a Nappali őrség törzsállományú munkatársa, viselkedésre sem olyan. Egy apróbb kaliberű mágus, olyan négyedik-ötödik szintű, inkább ötödik: nagyon izmozott, miközben a környezetében lévőket szkennelte. Egészen ifjú, a húszas évei elején járhat, hosszú világosszín hajjal, gyűrött dzsekije széttárva, arcra kellemes, még ha feszült is.

Vajon mi indíthatott arra, hogy berukkolj a Setéthez? Mi történt azelőtt, hogy először a homályba léptél? Hajbakaptál a barátnőddel? Összevesztél a szüleiddel? Vizsgaidőszak alatt meghúztak a főiskolán, vagy kettest adtak az iskolában? Netán a tyúkszemedre hágtak a trolibuszon?

Az a legszörnyűbb, hogy külsőre meg sem változtál. Ránézésre tán még jobb is lettél. A barátaid pedig csodálkozva azon kapták magukat, milyen jó is veled egy társaságban lenni, és ha veled egyetemben vágnak bele valamibe, hát az bizton sikerül. A barátnőd pedig hirtelen egy sor új értéket fedezett föl benned. A szüleid nem győznek örülni eszesedve komolyodó fiacskájukon. A tanáraid el vannak ragadtatva egy ily tehetséges tanulótól.

És senki se tudja, mekkora sápot szedsz a környezetedben lévőktől. Miféle hatással bír rájuk a jóságod, a tréfáid, az együttérzésed.

Lehunyt szemmel a gumikorlátra támaszkodtam. Fáradt vagyok, kissé spicces, ügyet sem vetek semmire, zenét hallgatok.

A Setét tekintete átsiklott fölöttem, lejjebb tévedt, majd visszakozván megremegett.

Nem volt időm fölkészülni, elváltoztatni a külsőmet, eltorzítani az aurámat. Nem számítottam arra, hogy máris elkezdik a metróbéli kutatást.

Hideg, átható érintés — akár egy széllöket. A srác épp a rólam való körözvénykép behasonlítását végezte, melyet alighanem Moszkva összes Setétjének megküldtek. Járatlan volt a hasonlítgatásban, a védelemről is megfeledkezett — észre sem vette, amint tudatom a homályban vágott ösvényen keresztül besiklott, s megérintette a gondolatait.

Öröm. Elragadtatás. Örömujjongás. Megtaláltam. Zsákmány. A zsákmány erejének egy részét átengedik. Megbecsülnek. Előléptetnek. Dicsőség. Megfizetek. Nem becsültek meg! Majd megértik. Megfizetnek.

Arra számítottam, hogy legalább a tudata zugában másfajta gondolatokat is találok. Mondjuk arról, hogy ellenség vagyok, hogy szemben állok a Setétekkel. Hogy hozzá hasonlókat gyilkoltam.

De nem. Semmi. Csakis magára gondolt.

Mielőtt az ifjú mágus bevetette volna ügyetlen csápjait, kirántottam a magaméit. Így ni. Különösebb képességekkel nem bír, a Nappali Őrséggel innét a metróból nem tud kapcsolatba lépni. Meg aztán miért is akarna. Számára én egy agyonhajszolt vad vagyok — méghozzá ez a vad még csak nem is veszélyes: inkább házinyúl, semmint farkas. Gyerünk, barátocskám.

Kiértem a metróból, a bejárat mellett félreálltam és megkerestem az árnyékomat. Az elmosódó sziluett a föld fölé lebegett, én pedig beleléptem.

Homály.

A járókelőket mintha áttetsző ködfátyol vonná be, az autók egyszerre teknősmód kezdtek cammogni, a fényszórók fénye sötétebb tónusúvá lett, nyomasztóan nehézkessé vált. Mindenütt csend, a hangok egy süket, alig kivehető zúgassa olvadtak össze.

Összességében elsiettem a dolgot, hisz eltart még egy ideig, míg a mágus utánam jön… Nagy erőt éreztem magamban, csurig telítődtem. Alighanem Olga műve. Miközben az én alakomat viselte, visszanyerte korábbi képességeit és föltöltötte a testet energiával, ám egy csöpp nem sok, annyit sem használt föl belőle. Ilyesmire még csak nem is gondolhatott, függetlenül az egész próbatételtől.

„Majd magad is megérted, hol a határ” — mondtam annó Szvetlánának. Olga réges-rég tudja már, hol a határ, nálam sokkal jobban.

Tettem pár lépést a fal mentén, majd a betonon keresztül ránéztem a ferde aknára, benne a mozgólépcső szalagjaival. Egy sötét pont mászott fölfelé. Meglehetős gyorsan: a mágus sietett, futott a lépcsőkön, ám az emberi világból egyelőre nem lépett ki. Spórol az erejével. Hát csak gyere, gyere!

Megdermedtem.

Velem szemben a föld fölött lebegve egy gomolygó felhőcske haladt, ködalvadék csomója, mely végső soron egy emberi alakot formázott.

Egy Másféle. Egykori Másféle.

Lehet, hogy a mi oldalunkon állt. De az is lehet, hogy nem. Haláluk után a Setétek is eltávoznak valahová. Ámde most csupán egy ködös, elmosódott felhőcske volt, az alkony örök vándora.

— Béke veled, elesett — mondtam. — Akárki is voltál.

Az ingadozó ködalak megállt előttem. Egyszer csak egy nyúlvány indult ki felém a testéből.

Ugyan mit akarhat tőlem? Két kezemen meg tudnám számolni az eseteket, mikor az alkony lakói kommunikálni próbáltak az élőkkel!

A keze — már ha egyáltalán kéznek lehet nevezni — remegett. Mindeközben fehéres ködfonalak szakadtak le és olvadtak szét a homályban, s hullottak alá a földre.

— Nagyon kevés az időm — mondtam. — Elesett, akárki is voltál életedben, Setét avagy Fénypárti, béke veled. Mit akarsz tőlem?

Mintha egy szélfuvallat oszlatná szét a fehér ködgomolyokat. A fantom megfordult, s kinyújtott karjával — most már nem volt kétségem afelől, hogy az elébb tényleg a kezét nyújtotta felém — a homályon keresztül valahová észak-keletre mutatott. Követtem iránymutatását: egy vékony, tűszerű sziluettre mutatott, mely ott izzott az égbolt alatt.

— Igen, a torony, értem! Mit jelent ez?

A köd oszlani kezdett. Egy pillanat múlva pedig a homály ugyanolyan üres lett, mint általában szokott lenni.

Megborzongtam. Egy halott próbált kommunikálni velem. Barát vagy ellenség? Tanácsot adott vagy figyelmeztetett?

Érthetetlen.

Átnéztem a csarnok falain keresztül, át a földön — a Setét már majdnem teljesen fölért, de még a mozgólépcsőn tartózkodott. Nos tehát, megpróbáljuk kitalálni, mit is akart a fantom. Nem állt szándékomban a toronyhoz menni, ehelyett fölkészültem egy másik, kockázatos, ámde váratlan útvonalra. E szerint pedig nem volt értelme annak, hogy óva intsen az Osztankinói Tévétoronytól.

Útmutatás? De hát kitől kaptam? Barát vagy ellenség — ez a fő kérdés. Arra nem lehet számítani, hogy az életen túl a különbségek elmosódnak, s a holtaink nem hagynak cserben a harc során.

Döntést kell hoznom. Döntenem kell, de nem most.

A metrókijárathoz futottam, menet közben húzván elő fegyveremet a hónaljamba szíjazott pisztolytáskából.

Pont idejében: a Setét akkor tűnt föl az ajtóban és azon nyomban a homályba mászott. Elég könnyen ment neki, csakhogy azt is láttam, mi tette ezt lehetővé. Idegen aurák fröccsentek, sötét szikrák szálltak szanaszét.

Ha az emberi világban vagyok, hát láttam volna, miként torzulnak el az emberi arckifejezések: a hirtelen támadt szívtájéki fájdalomtól, vagy a szívfájdalomtól, ami még annál is elviselhetetlenebb.

A Setét mágus körülhordozta tekintetét, a nyomomat kutatta. Ahhoz értett, hogy a körülötte lévőkből kiszívja az energiát, ám a technikával már hadilábon állt.

— Nyugi! — mondtam, s azzal a pisztoly csövét a gerincéhez nyomtam. — Nyugi! Már meg is találtál. Épp csak az a kérdés, mennyire örvendetes ez számodra…

Másik kezemmel átfogtam a csuklóját, miáltal elejét vettem annak, hogy bűvészmozdulatokat tegyen. Ezek a pimasz fiatal mágusok mind egy standard igézet-készlettel machinálnak — egyszerű, de hatásos. Csakhogy ehhez két kezének összehangolt munkája szükségeltetnék.

A mágus tenyere egyszeriben nyirkos lett.

— Indulás! — mondtam. — Elcsevegünk.

— Te, te… — Még most sem akarta elhinni, ami vele történt. — Te vagy Anton! Törvényen kívül állsz!

— Tegyük föl. Szerinted ez most segít rajtad?

Elfordította a fejét — a homályban eltorzult az arca, elvesztette vonzerejét és jólelkűségét. Nem, egyelőre még nem vette föl végleges homálybéli alakját, mint azt Zavulon tette. Ennek ellenére az arca már nem volt emberi. Az állkapcsa mélyre lógott, szája széles, békaszerű, szeme keskeny és zavaros.

— Te aztán ocsmányul nézel ki, haver — még egyszer hátbaböktem a pisztollyal. — Ez egy pisztoly. Ezüst tölténnyel van töltve, még ha ez nem is szükségszerű. A homályvilágban fikarcnyival se fog rosszabbul működni, mint az emberiben… lassabb lesz ugyan, de téged ez se ment meg. Ellenkezőleg: érezni fogod, ahogy a lövedék átszakítja a bőrödet, átverekszi magát az izomrostokon, szétzúzza csontodat, átszakítja az idegeket.

— Nem fogod megtenni!

— És ugyan miért nem?

— Akkor aztán ki nem mosod magad!

— Tényleg? Ezek szerint még van esélyem? Tudod, valahogy egyre inkább kedvem támad meghúzni a ravaszt. Lódulj, te féreg!

Rúgásokkal noszogatván mozgásra, két bódé közti szűk átjáróba vezettem a mágust. A falakon bőven tenyésző kék moha, egyszerre csak rángatódzni kezdett. A homályflóra igencsak szerette volna megkóstolni érzelmeinket: az én haragomat meg az ő félelmét. Ugyanakkor még az agyatlan növények is rendelkeztek az önfenntartás ösztönével.

S a Setét mágus is igencsak jól el volt látva vele.

— Ide figyelj, mit akarsz tőlem? — vakkantotta. — Betájoltak, aztán arra utasítottak, hogy kerítsünk elő! Csupán parancsot teljesítek! Tartom magam a Megállapodáshoz, járőr!

— Többé már nem vagyok járőr. — A fal felé taszítottam, egyenest a moha puha ölelésébe. Hadd szívjon ki belőle némi félelmet, különben a végén még szót se tudunk érteni egymással. — Ki vezeti a hajtóvadászatot?

— A Nappali Őrség.

— Konkrétan?

— A parancsnok, a nevét nem tudom.

Ez alighanem tényleg igaz. Mellesleg én még ismerem is…

— Konkrétan ehhez a metróállomáshoz irányítottak?

Elbizonytalanodott.

— Beszélj! — Pisztolyommal a mágus hasát vettem célba.

— Igen.

— Egyedül?

— Igen.

— Hazudsz. Egyébként nem fontos. Mit parancsoltak, mit tegyél, ha észreveszel?

— Hogy figyeljelek meg.

— Megint hazudsz. Ez viszont most fontos. Gondold meg, és felelj újra!

A mágus hallgatott — alighanem a kék moha terven fölül teljesített…

Meghúztam a ravaszt, s lövedék örömódát zengve küzdötte le a köztünk lévő méternyi távolságot. A mágusnak még arra is volt ideje, hogy észrevegye — elkerekedett szemmel egyszeriben emberibbnek hatott, megrándult, de túl későn.

— Egyelőre ez csak egy sebesülés — mondtam. — És még csak nem is halálos.

A földön fetrengett összegörnyedve, miközben a hasán tátongó sebet igyekezett elszorítani. Vére a homályban szinte áttetszőnek hatott. Talán csak illúzió, de meglehet, a mágus személyes sajátossága.

— Felelj a kérdésre!

Egy karlendítéssel egyszerre lángra lobbantottam körös-körül a kék mohát. Elég volt, ezentúl a félelem, fájdalom, kétségbeesés alapján fogunk játszani. Elég volt a könyörületből, a jóindulatból meg a beszédből.

Ez a Setét.

— Parancsba adták, hogy jelentselek le, illetve lehetőség szerint próbáljalak meg elpusztítani.

— Nem föltartóztatni? Hanem kifejezetten elpusztítani?

— Igen.

— Elfogadom a választ. A kapcsolattartás eszköze?

— Telefon, sima telefon.

— Ide vele!

— A zsebemben van.

— Dobd ide!

Bénázva matatott a zsebében — sebesülése nem halálos, s a mágus ellenállóképességének szintje meglehetősen magas volt még, viszont pokoli kínokat állhatott ki.

Olyat, ami neki dukált.

— Mi a szám? — kérdeztem miután elkaptam a mobilt.

— Az elsődleges gyorshívás gombon van.

A készülék kis képernyőjére pillantottam.

Az első számjegyek alapján a másik telefon akárhol lehet. Egy ugyanilyen mobil.

— Ez a hadműveleti törzs? Pontosan hol található?

— Én nem… — A pisztolyra nézve elhallgatott.

— Emlékezz! — bátorítottam.

— Azt mondták, hogy öt percen belül ideérnek.

Szóval így.

Hátrapillantottam, az égbolt hátterén égő tűre. Meglehet, igen, teljes mértékben lehetséges.

A mágus megmozdult.

Nem szándékosan provokáltam azzal, hogy levettem róla a szemem. Ámde mikor a zsebéből előhúzott egy pálcát — durva, rövid, láthatóan nem a saját keze munkája, hanem holmi készen vett gagyi —, egyszeriben megkönnyebbültem.

— Na? — kérdeztem miután megdermedt, s csak nem szánta rá magát a fegyverhasználatra. — Gyerünk!

A srác hallgatott, nem mozdult.

Ha rám támad — hát beléürítem az egész tölténytárat. És ennek mondhatni végzetes hatása lenne. Ámde biztos kaptak kiképzést arra az esetre, ha Fénypártiakkal keverednek konfliktusba. És most megértette, hogy nehezemre esik megölni, így fegyvertelenül és védtelenül.

— Mi lesz már, ellenszegülsz végre? — szóltam. — Borisz! Szukafattya, akkor bizony nem voltál zavarban, amikor mások sorsát tetted tönkre, amikor védtelenekre támadtál! Na? Gyerünk!

A mágus megnyalta az ajkát — a nyelve hosszú volt és kissé elágazott. Egyszerre megértettem, miféle homályalakot vesz föl előbb vagy utóbb, és egy csapásra megundorodtam.

— Megadom magam, s irgalmadra bízom magam, járőr. Jóindulatért és tárgyalásért esedezem.

— Lefogadom: alighogy elmegyek innét, rögvest kapcsolatba lépsz a tiéiddel — mondtam. — Vagy a környezetedből annyi erőt szippantasz ki, hogy reanimálódj és elvergődj a telefonig. Nemdebár? Hisz mindketten tudjuk.

A Setét elmosolyodott és megismételte:

— Jóindulatért és tárgyalásért esedezem, járőr!

Kezemben lóbáltam a pisztolyt, miközben a fölényesen vigyorgó arcot figyeltem. Készek arra, hogy örökké esedezzenek. És soha nem adakoznak.

— Mindig is annyira nehezemre esett megérteni tulajdon kettős erkölcsünket — mondtam. — Oly nehéz és kellemetlen. Ezt csak idővel érthető meg, márpedig abból nekem most kevés van. Amikor önigazolást kell kiötölni. Amikor nem lehet mindenkit megvédeni. Amikor tudod, hogy egy különleges ügyosztályon naponta írják alá az emberekre szóló licenceket, akiket a Setétnek vetnek áldozatul. Bosszantó, ugye?

A vigyor menten leolvadt az arcáról. Úgy ismételte, mintha igézet lenne:

— Jóindulatért és tárgyalásért esedezem, járőr.

— Momentán nem vagyok járőr — mondtam.

A pisztoly megrándult, kopogó hang kíséretében lomhán mozgásba lendült a závár, ahogy a töltényhüvelyeket köpdöste kifelé. A lövedékek úgy araszoltak a levegőben, akárha egy apró dühös darázsraj lettek volna.

Csak egyszer kiáltott föl, aztán két lövedék cafatokra tépte a koponyáját. Amikor a pisztoly az utolsó csattanás után elhallgatott, lassan, gépiesen tárat cseréltem.

Egy szétszaggatott, torz test hevert előttem. Már kezdett előtűnni a homályból, s vele együtt a Setét sminkje is lemosódóban volt a fiatal arcról.

Végighúztam kezemet a levegőben, miközben a téren átfolyó valamit igyekeztem lerántani és megragadni — valami olyat, ami megfoghatatlan. A Setét mágus ábrázatáról vettem másolatot.

Holnapra megtalálják. Egy jóravaló, derék, mindenki által szeretett ifjút. Akit bestiálisan meggyilkoltak. Mennyi Gonoszt hoztam most a világra? Mennyi könnyet, elkeseredettséget, vak gyűlöletet? Miféle fonal ered innét a jövőbe?

Ugyanakkor: mennyi Gonoszt öltem meg? Hány ember él majd tovább és jobban? Mennyi könnynek vettem elejét, mennyi düh fölgyülemlése marad el, mennyi gyűlölet nem maradt megszületetten.

Meglehet, hogy most hágtam át ama korláton, amelyen nem szabad átlépni.

Meglehet, hogy most látom csak a következő határt, amelyen muszáj túllépnem.

Visszasüllyesztettem pisztolyomat a tokjába és kiléptem a homályból.

Az Osztankinói Tévétorony tűként fúródott az égboltba.

— Játsszunk eztán szabályok nélkül! — mondtam. — Semmi, de semmi szabály.

Azonnal sikerült kocsit fognom, még csak altruisztikus rohamot se kellett kiváltanom a sofőrben. Talán azért, mert most már a halott Setét mágus ábrázatát viseltem — egy fölöttébb pöpec ábrázatot?

— Irány a tévétorony! — nyilvánítottam ki óhajomat, miközben a szakadt Zsigába kászálódtam. — És gyorsan, ha kérhetem, még záróra előtt érjünk oda!

— Mulatni mész? — vigyorodott el a volán mögött ülő szikkadt férfi, aki szemüvegében kissé Surikra[35] emlékeztetett holmi régi vígjátékokból.

— De még mennyire — feleltem. — De még mennyire.

5. FEJEZET

A TÉVÉTORONYBA még be lehetett menni. Vettem egy jegyet, külön felárral, hogy az étterembe is bemehessek, majd átvágtam a tornyot övező zöld mezőn. Az utolsó 50 méteren az út egy gyatra kis védőtető alatt vezetett. Jó lenne tudni, hogy ugyan minek építették? Csak tán nem hullik olykor betonmorzsalék az ósdi épületről?

A védőtető az áteresztőpont kis bódéjához vezetett. Fölmutattam az igazolványomat, átléptem a fémkereső detektor patkó alakú kapuján — amely mellesleg nem is működött. Ennyit tesz az összes formalitás, ez képezi a stratégiai objektum védelmét.

Egyszeriben kétségek vettek erőt rajtam. Szó se róla, elég különös ötlet volt idejönni. A közelben nem érzékeltem Setétek tömeges előfordulását. Ha pedig mégis itt voltak, akkor elég jól leplezték magukat — ezek szerint másod-harmadszintű mágusokkal fogok koccanni. Kifejezetten öngyilkosbarát magatartás…

A törzskar. A Nappali Őrség hadműveleti törzse, melyet a hajtóvadászat, az ellenem irányuló hajtóvadászat koordinálása céljából állítottak föl. Kinek kellett volna még jelentenie a föllelt prédáról a tapasztalatlan mágusnak?

Most viszont magam másztam el a törzskarig, oda, ahol legalábbis egy tucat Setét nyüzsög, köztük tapasztalt kopók. Hogy magam dugjam fejemet a hurokba — ez ostobaság, nem pedig hősiesség, ha egyáltalán van még bárminemű esélyem arra, hogy megússzam. Nagyon bizakodtam abban, hogy maradt még esélyem.

Alulról, a támasztékul szolgáló betonszirmok felől nézve a torony jóval masszívabbnak tűnt, mint a távolból szemlélve. Pedig hát a moszkvaiak többsége alighanem soha életében nem ment föl a kilátóteraszra, számukra a torony csupán egy az égbolton látható, elmaradhatatlan sziluett maradt, gyakorlati és szimbolikus szempontokat szolgál, de semmi esetre sem pihenőhely. Körös-körül úgy süvített a szél, mintha egy bonyolult szerkezet aerodinamikai szélcsatornájában lennénk, a hallásküszöb határán pedig egy alig érzékelhető, elnyújtott hang sejlett — a torony hangja.

Megállván elnézegettem a fejem fölött lévő rácsokat, falnyílásokat, a kagylóalakú marásokkal könnyített betont, a meglepően kecses, rugalmas sziluettet. Hisz a szó szoros értelmében rugalmas: a betongyűrűket kifeszített drótkötelekre húzták. Erő és rugalmasság. Csakis benne lelhető, föl, az ő sajátja.

Ezek után beléptem az üvegajtón.

Különös, de azt hittem, hogy sokan kíváncsiak a 337 méter magasból megcsodálható éjszakai Moszkva látványára. De nem. Még a liftben is egyedül voltam — egész pontosan egy a kiszolgáló személyzet részét képező nővel.

— Azt hittem, hogy jó sokan lesznek — mondtam, miközben barátságosan mosolyogtam. — Mindig így van ez maguknál estefelé?

— Nem, általában dől a nép. — A nő különösebb csodálkozás nélkül válaszolt, ám egy árnyalatnyi értetlenséget azért mégiscsak kiéreztem a hangjából. Megérintette a gombokat, mire a zsilipes duplaajtó zárulni kezdett. Aztán rögtön bedugult a fülem és a padlóra nehezültem, ahogy a lift fölfelé kezdett száguldani — gyorsan, ugyanakkor meglepően puhán. — Úgy két órája, hogy elült a roham.

Két órája.

Vélhetőn az étteremből való menekülésem kapcsán.

Ha abban a pillanatban ott állították föl a hadműveleti törzset, hát nincs mit csodálkozni azon, hogy emberek százai változtatták meg egyszeriben tervüket, akik pedig azért gyűltek össze egy meleg tavaszi napon, hogy beüljenek a felhőkbe burkolódzó étterembe. Ha nem is látják, azért megérzik.

És van elég eszük ahhoz, hogy ne közelítsenek a Setétekhez, még ha közük sincs a történtekhez.

Na persze egy setét mágus ábrázatát viselem. Az a fő kérdés, hogy megfelelő-e az effajta álca? A kopó majd szépen összehasonlítja külsőmet az emlékezetében őrzött listával, minden egyezik, ő pedig megérzi az Erő jelenlétét.

Vajon leás-e mélyebbre is? Leellenőrzi-e vajon az Erő profiljait, kiderítendő, hogy Setét avagy Fénypárti vagyok-e, illetve azon belül is hányas fokozatú?

Ötven-ötven százalék esélyem van. Egyfelől ez nem kötelező eljárás. Másfelől viszont — a kopók mindig és mindenütt rendre semmibe veszik az effajta előírásokat. Vagy mert elviselhetetlenül unják magukat, vagy még csak most léptek szolgálatba és egyelőre még buzognak a tettvágytól.

Végül is, ha úgy nézzük, 50 a 100-ból — nagyon is nagy esély ahhoz képest, ami akkor várna rám, ha a város utcáin próbálnék meg elrejtőzni a Nappali Őrség elől.

A lift megállt. Még csak át se gondolhattam alaposabban az egészet, a fölemelkedés vagy 20 másodpercig tartott. De jó is lenne, ha a szokványos lakótelepi házakban is ekkora sebesség járná…

— Megérkeztünk — szólt majdhogynem vidáman a nő. Alighanem mert vélhetően a mai napon én voltam egyik utolsó látogatója az Osztankinói Tévétoronynak.

A kilátóteraszra léptem.

Általában tele szokott lenni emberekkel. Rögtön el lehet különíteni azokat, akik az imént értek föl azoktól, akik már egy ideje fönt tartózkodnak: a bizonytalan mozgás alapján, ahogy nevetségesen közelítenek a panorámaablakhoz, meg ahogy a padlóba süllyesztett, golyóálló üvegből készült ablakok szilárdságát próbálgatják félénken a cipőjük orrával.

Nagyjából 20 főre saccoltam a látogatók számát. Gyerekek egyáltalán nem voltak, és szinte láttam a toronyhoz érkeztükkor általuk támasztott hirtelen hisztiket, a zavarban lévő és fölbosszantott szülőket — a gyerekek érzékenyebben reagálnak a Setétekre.

A kilátószinten lévők is elveszettnek és nyomottnak tűntek. Nem kötötte le őket az alattuk elterülő, fényárban úszó Moszkva, mely a maga hétköznapi ünnepélyességében ragyogott, még ha ez a fényűzés momentán pestis idején megült torra emlékeztetett — akárhogy is vesszük, a tor szépre sikeredett. Ennek azonban senki sem örvendett. A Setét fuvalma telepedett mindenre, ott honolt mindenütt: még én se láttam, de érzékeltem — nyomasztott, akár a széngáz, mely színtelen, szagtalan, íztelen.

A lábam elé néztem, elcsíptem az árnyékot és beleléptem. A kopó egész közel állt hozzám, két lépésnyire, a padlóba vágott üvegablakon. Közben a szemét meresztette rám — baráti, ám kissé csodálkozó pillantással. Nem valami magabiztosan mozgott a homályban, én pedig megértettem, hogy a hadműveleti törzs őrzésére messze nem a legjobb erőket jelölték ki. Erős, fiatal, szigorú szürke öltönyben és fehér ingben, visszafogott koloritú nyakkendővel — inkább tűnt bankhivatalnoknak, semmint a Setét szolgálójának.

— Szeva, Anton — szólt a mágus.

Egy pillanatra elakadt a lélegzetem.

Ennyire ostoba lennék? Iszonyúan, mondhatni elviselhetetlenül naiv?

Vártak rám, idecsaltak, még egy gyalogot föláldoztak a játszmában — ki tudja, mi módon, de még egy réges-rég a homályba távozottat is bevontak.

— Miért jöttél ide?

A szívem nagyot dobbant és egyszerre helyreállt a ritmusa. Nem olyan nyakatekert, sokkal egyszerűbb.

A megölt Setét mágus a druszám volt.

— Észleltem valamit. Át kéne beszélnünk.

A kopó hunyorított. Alighanem más a beszédmódom. Ennek ellenére még nem fogta föl.

— Anton, ki vele! Különben nem eresztlek át, magad is tudod.

— Muszáj átengedned — böffentettem találomra. A mi Őrségünknél bárkinek bejárása volt, aki ismerte a hadműveleti törzs elhelyezkedését.

— Mire föl így nagy hirtelen? — mosolygott, ám a jobb kezével már nyúlt is lefelé.

Az övén függő vesszeje csurig volt töltve. Csontvessző, egy sípcsontból metszették cikornyásra, a végén egy apró rubinkristállyal. Még ha kitérek is előle és elrejtőzöm — az Erő ekkora kilövellése minden, a közelben lévő Másfélét fölriaszt.

Fölemeltem árnyékomat a padlóról, és a homály második szintjébe léptem.

Hideg.

Gomolygó köd, azaz nem köd, hanem felhők. A föld fölött száguldó nyirkos, súlyos felhők. Itt már eltűnt az Osztankinói Torony, a világ elvesztette utolsó emberi jellemzőit is. Egy lépést tettem előre — a felhővattán, a duzzadó cseppeken, a láthatatlan ösvényen. Az idő lelassította a rohanást — a valóságban zuhantam, ám oly lassan, hogy egyelőre nem számított. Magasan az égen, elmosódott foltokként ütött át három világító hold a felhőfüggönyön — egy fehér, egy sárga és egy vérvörös. Szemem láttára született, növekedett tüskés kisülésektől borzoltan egy villám, majd átcikázott a felhőkön keresztül, elágazó csatornát égetve beléjük.

Az elmosódott árnyhoz léptem, mely kínos lassúsággal igyekezett az övén lévő vesszejéhez nyúlni. Elkaptam a kezét — súlyos, merev, jéghideg kéz. Nem bírom ki. Vissza kell küzdenem magam, a homály első szintjére, hogy aztán kézitusába kezdjek. Ha kicsit is szerencsés vagyok, hát van esélye annak, hogy én győzök.

Fény és Setét, hisz nem vagyok műveletis! Soha nem törekedtem arra, hogy az első vonalba kerüljek! Hagyjátok meg nekem azt a melót, amit szeretek és tudok is csinálni!

Ám a Fény és a Setét is hallgatott, ahogy mindig is hallgatnak, ha szólítod őket. És csak egy csúfolódó hang suttogta, mely olykor minden lélekben megszólal: „Senki sem ígért tiszta munkát a számodra.”

A lábam alá néztem. A talpam már vagy 10 centivel lejjebb volt, mint a Setét mágusé. Zuhantam, immáron semmi támasztékom nem akadt ebben a valóságban, itt már nem volt semmiféle tévétorony vagy bárminő, ezen tereptárgynak megfeleltethető létesítmény — nincs ily vékony szikla és ily magas fák sem léteznek.

De szeretném, ha a kezem tiszta lenne, a szívem tüzes, a fejem pedig hideg! Ám valamiért ez a három tényező nem él meg együtt. Soha. A farkas, a kecske és a káposzta — ugyan hol lelhetni oly őrült révészt, aki egy csónakba teszi mind a hármat?

És ugyan hol az a farkas, aki miután befalta a kecskét, ellenáll annak, hogy megkóstolja a révészt?

— Isten tudja — mondtam. Hangom belekötött a felhőkbe. Leeresztettem a karomat, majd fölkaptam a Setét mágus árnyékát — egy a térben szétkenődött, csoffadt rongydarabot. Fölfelé húztam az árnyékot, a testére vetettem, miáltal Setétemet a homály második szintjére taszítottam.

Fölkiáltott, miután számára a világ elvesztette megbízhatóságát. Aligha jutott el addig, hogy az első szintnél mélyebbre kelljen merülnie. Erre a kirándulásra én szolgáltattam az energiát, ámde maguk az érzetek számára jelentettek nóvumot.

A Setét vállára támaszkodván lefelé taszítottam. Én pedig fölfelé másztam, könyörtelenül letaposva meggörnyedt hátát.

„A nagy mágusok mindig is mások vállain kapaszkodtak a magasba.”

— Ro-ha-dék! Anton, rohadék!

A Setét még csak föl se fogta, ki is vagyok valójában. Mindaddig nem értette, míg meg nem fordult, hogy immár hanyatt fekve, mintegy lábam támasztékául szolgálva, meg nem látta az arcom. Itt, a homály második rétegében a durva álca persze nem működött. Szeme kitágult, egy rövid hörgést hallatott, aztán fölvonított, miközben a lábamba kapaszkodott.

De hisz nem érti, mit teszek valójában, s hogy miért is teszem.

Párszor belerúgtam, sarkaimmal az ujjait és az arcát tapostam. Mindez nem veszélyes egy Másféle számára, de nem is azon iparkodtam, hogy fizikai sérüléseket okozzak. Lejjebb, lejjebb, zuhanj csak, mozdulj el a valóság összes rétegében, az emberi világon és a homályon által, a terek ingatag szövetén keresztül. Nincs időm arra, meg persze képességem sincs, hogy teljesértékű párbajt vívjak veled, az Őrségek összes törvényét betartva — azon szabályokat ifjú Fénypártiak számára találták ki, akik hisznek a Jóban és Gonoszban, a dogmák rendíthetetlenségében, az elszámoltatás elkerülhetetlenségében.

Amikor úgy láttam, hogy elég mélyre döngöltem a Setétet, elrugaszkodtam a leterített testtől, majd fölpattantam a hideg, nyirkos ködben és azzal kirántottam magam a homályból.

Egyenest az emberi világba. Egyenest a kilátótérre.

Az üveglapon tűntem elő, guggolva lihegtem, miközben tetőtől talpig csuromvizesen hirtelen támadt köhögésemet igyekeztem visszafojtani. Az idegen világ esője szalmiáksó- és égett szagot árasztott.

Enyhe fölzúdulás hallatszott körülöttem — a bámészkodó jónép visszahőkölt, az emberek hátraléptek tőlem.

— Minden rendben! — hörögtem. — Hallják?

A szemükben sehogy se véltem holmi egyetértést fölfedezni. A fal mellett álló egyenruhás férfi, a biztonsági őr, a tévétorony derék beosztottja kővé dermedt arccal épp a pisztolytáskájába nyúlt fegyveréért.

— A maguk javát szolgálja — mondtam, miközben egy újabb köhögési roham tört rám. — Értik, amit mondok?

Engedélyt adtam az Erőnek, hogy kiszakadván megérintse a tudatukat. Az arcok egyszeriben kisimultak, szemmel láthatóan kezdtek megnyugodni. Az emberek lassacskán elfordultak, s újból az ablakokhoz tapadtak. A biztonsági őr megdermedt, kezét a kikapcsolt pisztolytáskán nyugtatta.

Csak ezek után néztem a lábam elé. És egyszeriben megmerevedtem.

A Setét itt volt. A Setét üvöltött, szeme a fájdalomtól és rettenettől két fekete folttá vált. Az üveg alatt lógott, ujjai hegyén függeszkedett, melyek belekötöttek az üvegbe, teste a széllöketek hatására ingaként lengett, fehér ingujja merő vér. Vesszeje továbbra is ott függött az övén: a mágus megfeledkezett róla. Most már csak bennem bízhatott — én pedig a háromrétegű golyóálló üveg túlfelén voltam, a kilátótér száraz, meleg, világos héja mögött, túl Jón és Gonoszon. Bennem, a Fénypárti mágusban, aki fölötte ültem s épp fájdalomtól és félelemtől eszelős tekintetét méregettem.

— Azt hitted, hogy mindig tisztességesen küzdünk? — kérdeztem. Valamiért azt hittem, hogy meghallja, még az üvegen és a szélzúgáson keresztül is. Fölkeltem és azzal sarkammal az üveget kezdtem rugdalni. Egyszer, kétszer, háromszor — nem számít, hogy a rúgások ereje elhal, mielőtt elérné az üvegbe nőtt ujjakat.

A Setét mágus összerezzent, keze megrándult, önkéntelenül is félrehúzta volna a közelítő sarok elől — az ösztöneinek engedelmeskedett, nem pedig a józan eszének.

A testszövet nem bírta el.

Egy pillanatra az üveg vérbe borult, amit aztán abban a pillanatban lesöpört a szél. Csupán a Setét mágus sziluettje látszott, amint egyre kisebbedve, a szélben bucskázva távolodik. Valahová a Három Kismalac Bár felé sodródhatott — divatos egy szórakozóhely a torony lábánál.

A tudatomban ketyegő láthatatlan óra egyet kattant és, azzal máris felére csökkent a rendelkezésemre álló idő.

Leléptem az üvegről, körbevánszorogtam, miközben ügyet se vetettem az emberekre — maguktól is félreléptek az utamból —, annál inkább a homályra. Nem, több őrszem nincs errefelé. Már csak azt kell kiókumulálni, hol van a hadműveleti törzs. Fönt, a torony szolgálati helyiségeiben, a műszaki berendezések közt? Nem hinném. Inkább valami kényelmesebb helyre tippeltem.

Még egy biztonsági őr állt az étterembe vezető lépcső mellett. Egy pillantásom is elég volt ahhoz, hogy megértsem: már a hatásuk alá vonták, nem is olyan rég. Még szerencse, hogy csak egész felületesen hatottak rá.

És nagyon helyes, hogy egyáltalán szükségesnek érezték, hatásuk alá vonni. Elvégre ez is egy kétélű fegyver.

A biztonságis már épp szóra nyitotta volna száját, hogy fölüvöltsön.

— Hallgass! Indíts! — parancsoltam kurtán.

Így aztán egy hangot se hallatva a biztonsági őr utánam indult a lefelé vezető lépcsőn.

Bementünk a mosdóba — a torony egyik kis ingyenes attrakciója, Moszkva legmagasabban elhelyezkedő piszoárja néhány vécékagylóval egyetemben, ha az embernek netán kedve szottyanna otthagyni nyomát a felhők közt… Végighúztam tenyeremet a levegőben — nadrágját gombolva egy pattanásos kamasz ugrott ki az egyik fülkéből, a piszoárnál álló férfi pedig fölkrákogott, de félbeszakította foglalatosságát és azzal üveges tekintettel kivánszorgott a helyiségből.

— Vetkőzz! — utasítottam a biztonsági őrt, majd nekiálltam lehúzni magamról a nedves pulóvert.

A pisztolytáska félig nyitva maradt, a „sivatagi sas”[36] jóval nagyobbnak bizonyult a régmúlt korok Makarov pisztolyánál. Ez azonban különösebben nem idegesített. A legfontosabb, hogy az egyenruhát mintha rám öntötték volna.

— Ha lövéseket hallasz — mondtam a biztonságisnak —, akkor szépen lemész, és teljesíted a kötelességedet. Érted?

Bólintott.

— A Fény felé fordítlak — ejtettem ki a toborzó formulát. — Tagadd meg a Setétet, védd a Fényt. Tekintetet adok, mellyel elválaszthatod a Jót a Gonosztól. Hitet adok, hogy kövesd a Fényt! Merészséget adok, hogy összecsapj a Setéttel.

Valamikor azt hittem, soha nem lesz módom élni azon jogommal, hogy önkénteseket toborozzak. Ugyan miféle szabad választásra nyílik mód a valódi Setétben? Hogy is lehetne az embereket bármely oldalra állítani a mi játékunkban, ha maguk az Őrségek is ezen gyakorlat ellensúlyozására jöttek létre?

Most viszont ingadozás nélkül cselekedtem. Azt a kibúvót használtam ki, amit a Setétek tettek lehetővé azáltal, hogy megbízták a biztonságist: őrizze hadműveleti törzsüket, persze csak úgy a biztonság kedvéért, ahogy lakásban is tartanak kiskutyát — nem mintha tudna harapni, de csaholásra megteszi. És ez a húzásuk tette lehetővé, hogy a biztonsági őrt a másik oldalra állítsam, magam után vonjam. Hiszen se jó, se gonosz nem volt, csupán a leghétköznapibb ember: mérsékelten szeretett feleséggel, idős szülőkkel, akikről nem feledkezett meg gondoskodni, egy kislánnyal és egy majdnem felnőtt fiúval az első házasságból, Istenbe vetett gyönge kis hittel, kusza erkölcsi elvekkel, s néhány szokványos vágyálommal — egy hétköznapi, derék ember.

Egy darabka ágyútöltelék a Fény és a Setét seregei közt.

— A Fény legyen veled! — mondtam. S a szánnivaló kisember rábólintott, midőn arca fölragyogott. A szemében rajongás gyulladt. Pár órával ezelőtt pont így nézett a Setét mágusra, aki épp hanyagul odavetette parancsát, miközben fölmutatta a fényképemet.

Egy perc múlva a biztonsági őr, nedves és büdös ruhámba öltözötten a lépcsőnél állt. Én pedig elindultam lefelé, miközben azt próbáltam kitalálni, mihez fogok, ha Zavulonba botlom a törzsön. Vagy egy vele egy szinten álló mágusba?

Akkor aztán egy másodperc álcázásra se futja majd a képességeimből.

A Bronzterem. Az ajtón belépve körülnéztem ebben a béna körkörös „étkezőkocsiban”. A körgyűrű a rajta elhelyezett asztalokkal lassan körbeforgott.

Valamiért arra számítottam, hogy a Setétek az Arany- vagy Ezüstteremben állítják föl hadműveleti törzsüket: Mondhatni enyhén meg is lepődtem az elém táruló képen.

A pincérek úgy úsztak a levegőben, akár a döglött halak, miközben szeszesitalokat szolgáltak föl az asztaloknál, ami mellesleg itt tiltott dolognak számít. Pont az orrom előtt két asztalnál számítógép-terminálokat állítottak föl, melyeket két mobiltelefonra kapcsoltak. A számtalan hírközlési feladat lefolytatására nem álltak neki kábeleket húzogatni a toronyhoz — itt jegyzem meg, ez azt jelenti, hogy a törzs fölállítását nem tervezték hosszú távra. Három hosszúhajú fiatalember figyelmesen dolgozott — ujjaik a billentyűzeten ugrálnak, a képernyőn parancsok sorjáznak, a hamutálakban cigaretták füstölögnek. Soha nem láttam még Setét programozókat — persze csak közönséges operátorok voltak, nem pedig rendszergazdák. És semmiben se különböztek bármelyik mágusunktól, akit a hadműveleti törzsben egy hálózatba kapcsolt notebook elé ültetnek. Egynémelyikünknél tán még illedelmesebbnek is tűntek…

— Szokolnyikit[37] teljesen lefedtük — mondta a srácok egyike. Halkan szólalt meg, ám hangja az egész körgyűrűm végigdübörgött, de úgy, hogy a pincérek ennek hallatán egyszeriben beleremegtek és botladozni kezdtek.

— A Taganszko-Krasznopresznyenszkaja metróvonalat ellenőrzés alatt tartjuk — felelte a másik. A srácok egymásra pillantottak és elnevették magukat. Alighanem egy kis vetélkedés folyt köztük: ki jelenti le elébb a saját körzetét.

Hajkurásszatok csak, hajkurásszatok!

Átvágtam az éttermen, a bárpult felé menet. Ügyet se vessetek rám! Csak egy gyámoltalan biztonsági őr, egyike azoknak, akit úgy mellékesen az őrkutya szerepére jelöltek ki. Most pedig a strázsának kedve szottyant egy sörre: teljesen eltűnt volna belőle a felelősségérzet? Vagy pedig elhatározta, hogy lecsekkolja új gazdáinak biztonságát. Hogy is szól a dal? „A szakaszt most éjjeli őrjáratba szólítja a király parancsa.” Taram-pam-pam, tara-ra-ra…

Egy fiatalnak éppenséggel nem mondható nő a söröspult mögött mechanikus mozdulatokkal törölgette a korsókat. Amikor megálltam, nekiállt némán sört csapolni. Szemében üresség és sötét honolt, marionettbábuvá alakult — meg kellett erőltetnem magam, hogy elnyomjam a bennem egy pillanatra fölvillanó haragot. Nem szabad. Nincs jogom az érzelmekre. Én is automata vagyok. A babáknak pedig nincsenek érzéseik.

Aztán megláttam egy fiatal lányt, aki magas, forgatható, kerek bárszéken ült a bárpulttal szemközt, mire újfent rám jött a szívbaj.

Hogy feledkezhettem meg erről?

Minden egyes hadműveleti törzset kötelesek vagyunk bejelenteni az ellenfélnek. S bármely hadműveleti törzsbe egy megfigyelőt irányítanak. Ez a Megállapodás része, a játékszabályok egyike, mely mindkét fél számára előnyös — ha ez az előny mégoly látszólagos is. S ha fölállítjuk saját törzsünket, bizony ott ül valaki a Setétek közül.

Itt momentán Tigrincs ült.

A leány tekintete először különösebb érdeklődés nélkül siklott el fölöttem, s már kezdtem azt hinni, hogy megúszom.

Aztán a szeme visszatért rám.

Már észrevette a magamra öltött biztonsági őr emberi alakját. S valami nem stimmelt az emlékezetében tárolt vonásokban. Nyugtalanságot keltett benne. Még egy pillanat — és a homályon keresztül is megnézett magának.

Mozdulatlanul álltam, nem próbáltam meg elrejtőzni.

A leány levette rólam tekintetét és szemügyre vette a szemben ülő mágust. Nem tűnt éppenséggel gyöngének, úgy szemre jó 100 évesnek saccoltam, erejének szintje pedig legalábbis hármas fokozatú. Nem volt gyönge, de igencsak önelégült.

— Mindezek dacára a maguk akciói akkor is provokációnak bizonyulnak — szólalt meg a leány nyugodt hangon. — Az Éjszakai Őrség meggyőződése, hogy a Dúvad nem Anton.

— Akkor hát kicsoda?

— Egy előttünk ismeretlen, nem teljes értékű Fénypárti mágus. Egy Fénypárti, akit a Setétek tartanak ellenőrzésük alatt.

— Ugyan miért, szépségem? — csodálkozott rá őszintén a mágus. — Légy oly szíves, és magyarázd meg! Miért pusztítanánk a mieinket, még ha nem is a legértékesebbeket?

— „Nem a legértékesebbek”: ez itt a kulcsmondat — közölte melankolikusan Tigrincs.

— Tegyük föl, lehetőségünk van elpusztítani a moszkvai Fénypártiak fejét, ő pedig, szokás szerint, minden gyanú fölött áll. Egyetlen egy közepes értékű Fénypárti kedvéért tucatnyi saját emberünket veszejtsük el? Komolytalan. Vagy tán hülyének tartasz bennünket?

— Okosnak tartlak benneteket. Alighanem okosabbak vagytok nálam. — Tigrincs sandán elmosolyodott. — Én azonban csupán egy műveletis vagyok. Mások vonják le a következtetéseket, és ezt meg is fogják tenni, efelől ne legyenek kétségeitek!

— Hisz nem követeljük, hogy azonnal kivégezzék! — A Setét elmosolyodott. — Momentán még a tévedés lehetőségét se zárjuk ki. Törvényszék, szakszerű és elfogulatlan tárgyalás, igazságosság… csupán ennyit akarunk!

— Pedig hát elég fura, hogy a vezéretek elvétette Antont Shahab Ustorával. — A leány megdöntötte ujjával a félig üres söröskorsót. — Meglepő. A kedvenc fegyvere, amit immáron évszázadok óta kezel tökéletesen. Mintha a Nappali Őrség számára Anton elcsípésének ténye önmagában nem is lenne olyan fontos.

— Drága hölgyem — a Setét áthajolt az asztal fölött —, magácska következetlen! Nemde azzal vádol egyszerre, hogy egy ártatlan, törvénytisztelő Fénypártit üldözünk, ám egyszersmind azzal is, hogy nem iparkodunk elkapni!

— Miért is ne?

— Ezt a piti szadizást! — A Setét fölvihogott. — Őszinte örömömet lelem e csevejben: csak nem hiszi rólunk, hogy holmi megkattant, vérszomjas pszichopaták bandája vagyunk?

— Nem éppen. Ravasz gazemberek bandájának hiszünk benneteket.

— Hasonlítsuk össze módszereinket! — A Setét alighanem épp kedvenc vesszőparipáját nyergelte. — Nézzük csak meg az Őrségek működésének következtében előálló veszteségeket, melyek a mi takarmánybázisunkat, az egyszerű embereket sújtják.

— Számotokra az emberek csupán… takarmány?

— Hát a számotokra? Vagy a Fénypártiak eztán már a Fénypártiaktól származnak, nem pedig a nagy tömegből szakadnak ki?

— Számunkra az emberek: gyökérzet. A mi gyökereink.

— Nem bánom, legyenek gyökerek. Nem érdemes szavakon rágódni. Akkor viszont amondó vagyok, hogy a mi gyökereink is, kedveském. És egyre több növényi nedvet küldenek közvetítenek felénk táplálék gyanánt, ezt nem is tagadom, nincs ebben semmi titkolnivaló.

— Mi se leszünk kevesebben. És ebben sincs titok.

— Hát persze. Viharos időket élünk, ott van az a sok stressz és megpróbáltatás… az emberek a meredély szélén élnek, ahonnét könnyű a mélybe veszni. Na végre, legalább egyvalamiben egyetértünk — vihogta a mágus.

— Egyetértünk — egyezett bele Tigrincs. Nem nézett felém többet, a beszélgetés pedig az örök és megoldhatatlan téma felé kanyarodott el, ami fölött mindkét oldal filozófusai egyaránt törték a fejüket és lándzsáikat — és nem holmi unatkozó mágusok, a Setét meg a Fénypárti. Megértettem, hogy Tigrincs immáron minden szükséges tudnivalót közölt velem.

Vagy legalábbis mindazt, amiről úgy vélte, hogy lehetősége volt elmondani.

Megragadtam az elém tett söröskorsót. Azzal néhány kimért, hosszú korttyal lehajtottam az egészet. Tényleg szomjas voltam.

Látszatvadászat?

Igen. Ezt már rég megértettem. A fő, hogy meg kellett győződnöm arról, miszerint a mieink is tudatában vannak ennek.

Dúvadot nem kapták el?

Magától értetődik. Különben már kapcsolatba léptek volna velem. Telefon útján avagy mentálisan, a főnöknek utóbbi nem okozna problémát. A gyilkost átadnák a Törvényszéknek, Szvetlána pedig nem vergődne a választás csapdájában: nem szakadna szét a segítségnyújtás és a csetepatéból való kimaradás vágya között, én meg szemberöhögném Zavulont.

De hát hogyan, ugyan miképp is lehetne megtalálni a hatalmas városban egy embert, kinek képességei spontán módon jelentkeznek? Föllobbannak — és kialszanak. Gyilkosságtól gyilkosságig, a Gonosz fölött aratott egyik hiábavaló győzelmétől a másikig? Ha tényleg tudnak róla Setétek — akkor ez a legfelsőbb szintű vezetőség titka.

Nem pedig ezeké a semmiségekkel szórikázó Setéteké.

Megvetően néztem körül.

De hisz ez az egész komolytalan!

Az őrkopó, akit könnyűszerrel megöltem. A harmadik fokozatú mágus, aki a mi megfigyelőnkkel kötekedik szenvedélyesen, s közben fittyet hány a külvilágra. Ezek az ifjoncok a számítógépes termináloknál, akik fennhangon kajabálnak:

— A Cvetnoj sugárút ellenőrizve!

— Rajta vagyunk a Polezsajevszkaján!

Igen, ez a hadműveleti törzs. Olyan béna és hozzá nem értő, amilyen tapasztalatlanok a városban rám vadászó Setétek. Igen, kivetették a hálót, épp csak senkit nem izgat a rajta tátongó lyukak száma. Minél inkább megpróbálok kitörni a körvadászatból, minél jobban vergődöm, annál jobb a Setétnek. Persze a fő játszma szempontjából. Szvetlána nem fogja kibírni. Megtörik. Segíteni próbál, miután érzékeli magában a valódi Erő születését. És a mieink közül senki se fogja tudni megállítani — közvetlenül. És végeznek vele.

— Volgogradszkij sugárút.

Hisz akár itt helyben leszúrhatnám és lelőhetném mindannyiukat! Az utolsó szálig! Ezek itt a Setét selejtje, lúzerek, balekok — eleve teljességgel reménytelenek, vagy legalábbis túl sok fogyatékossággal bírnak. A Setéteknek nemhogy nem kár értük — csak zavarják őket, folyton láb alatt vannak. A Nappali Őrség nem holmi éjjeli menedékhely, amire viszont néha inkább mi hasonlítunk. A Nappali Őrség megszabadul az útjában állóktól, méghozzá általában mi végezzük el a szükséges ritkítást. Miközben ennek során még tromfokhoz is jutnak, fölhatalmazást nyernek válaszlépések megtételére, az egyensúly megváltoztatására.

S az a homálybéli alak, mely az Osztankinói Tévétoronyra mutatott — szintén a Setét szülöttje. Egyfajta túlbiztosítás, hátha nem jövök rá magamtól, hová is kéne mennem harcba szállni.

A tényleges akciót viszont egyetlen egy Másféle koordinálja.

Zavulon.

Persze nyoma sincs semmiféle gonoszságnak benne irántam. Ugyan mit keresnének egy effajta komoly játszmában holmi bonyolult és káros érzelmek? A magamfajtákat akár szőröstül-bőröstül falatozza reggelire, tucatjával söpörte le a tábláról, hogy aztán a saját játékfiguráit állítsa a helyükre.

Vajon mikor ismeri föl, hogy ez a játszma már lefutott, s immáron eljött a végjáték ideje?

— Van tüze? — kérdeztem, miután visszatettem a korsót és magamhoz ragadtam a pulton heverő cigarettacsomagot. Valaki ittfelejthette — meglehet, egy önkívületi állapotban elmenekülő éttermi vendég, de az is lehet, hogy a Setétek egyike.

Tigrincs szeme ádázul föllobbant, ahogy megfeszült. Megértettem, hogy még egy pillanat — s a varázslónő átesik a harci transzformáción. Alighanem ő is fölmérte az ellenfél erejét és komoly esélye volt a sikerre.

De erre nem volt szükség.

A Setét mágus, a hármas szintű öreg mágus hanyagul felém nyújtotta öngyújtóját. A „Ronson” dallamosan kattant, miközben egy lángnyelvecskét öltött ki magából, s Setét pedig folytatta:

— Mindazon vádak, melyekkel a Setétet folyamatosan illetitek: kettős játék, álnokság, provokációk, egyazon célt szolgálják. Hogy elleplezzétek tulajdon életképtelenségeteket. Értetlenül álltok a világban, föl sem fogjátok a törvényeit. Végső soron pedig nem értitek az embereket! Ideje lenne elismernetek, hogy a Setét jóval pontosabb prognózissal tud szolgálni, az emberi lélek természetes hívó szavainak nyomon követése pedig végső soron a mi oldalunkra állítja őket… és mivé lesz a ti erkölcsötök? Az életfilozófiátok? He?

Rágyújtottam, udvariasan biccentettem, s azzal a lépcsőhöz mentem. Tigrincs zavartan nézett a nyomomba. Fogd már föl, találd már ki, hogy miért is távozom.

Amit csak megtudhattam itt, azt már tudom.

Pontosabban — majdnem mindent.

A notebookjába temetkező, rövidre nyírt pápaszemes csávó fölé hajolva ügybuzgón megkérdeztem:

— Mely körzeteket zárjuk le utoljára?

— A Füvészkertet meg a VDNH-t — felelte föl sem pillantva. A kurzor ott csúszkált a képernyőn. A Setét parancsokat osztogatott, élvezte a hatalmát, ahogy Moszkva térképén vörös pöttyöket tologatott. Szeretett barátnőjétől könnyebb lett volna elszakítani, semmint a mostani elfoglaltságától.

Hisz ők is tudnak szeretni.

— Kösz — mondtam és azzal égő cigimet a teli hamutálba: tettem. — Sokat segítettél.

— Piha! — hessentett arrébb föl se nézve az operátor. Kidugott nyelvvel csippentette föl térképén á soron következő pöttyöt: egy hajtóvadászatra induló Setét közkatonát. Ugyan minek örülsz, te hülye, hisz az, aki az egészet kavarja, soha nem bukkan föl a térképeden. Inkább ólomkatonákkal játszadoznál, a hatalmi mámor ugyanúgy meglenne…

A csigalépcsőhöz surrantam. Az a harag, amivel idefelé jöttem — gyilkolni és mindenek előtt megöletni —, már elpárolgott. Alighanem így érez az a katona is, akit a harc hevében egyszer csak jeges nyugalom fog el. Ezért szűnik meg a sebész kezének reszketése, amikor betege a műtő asztalon haldokolni kezd.

Miféle variációkat vettél figyelembe, Zavulon?

Hogy belegabalyodom a hajtóvadászat hálójába, a vergődésemre pedig összecsődülnek a Fénypártiak és a Setétek, mind egy szálig, de különösen Szvetlána?

Fújhatjátok — ez a vonat már elment.

Hogy megadom magam vagy elfognak, mire kezdetét veszi egy ráérős, kimerítő eljárás, amely aztán Szvetlána esztelen föllobbanásához vezet a Törvényszéken?

Fújhatjátok.

Hogy harcba bocsátkozom az egész műveleti törzskarral, amely csakis lúzer mágusokból áll, kenterbe verem őket, ámde háromszáz-valahány méter magasságban csapdába esem, Szvetlána pedig a toronyhoz ront?

Fújhatjátok.

Hogy végigmegyek a törzsön, kiderítem, hogy Dúvadról itt senki nem tud semmit, aztán meg húzom az időt?

Meglehet.

A kör egyre szűkül, tudom. A külvárosokban már be is zárult a várost elkerülő körgyűrű mentén, aztán a város körzetekre osztották, leválasztották a főútvonalakat. Még nem késő átfutni a legközelebbi, tűz alá nem vett vidékekre, fedezéket találni, megpróbálni elrejtőzni: hisz az egyetlen tanács, amit a főnök adhatott — tartsak ki, húzzam az időt, amíg az Éjszakai Őrség Dúvad nyomát hajkurászva cikázik.

Hisz nem véletlenül terelsz abba a kerületbe, ahol az a kis téli csetepaté megesett velünk. Így van? Nem tudok megfeledkezni róla, s ezek szerint így vagy úgy, de az emlékeim hatása alatt fogok cselekedni.

A kilátótér már üres volt. Teljesen. Az utolsó látogatók megszöktek, személyzet sehol — csak az általam toborzott ember állt a lépcső mellett, pisztolyát a kezében szorongatva, miközben égő szemmel bámult lefelé.

— Ismét cseréljünk ruhát! — utasítottam. — Fogadd a Fény háláját! Aztán mindent elfelejtesz, amiről csak beszéltünk. Hazamész. Csak arra emlékszel majd, hogy átlagos egy nap volt, akár a tegnapi. Semmi rendkívüli nem történt.

— Semmi rendkívüli nem történt — hadarta egy szuszra a biztonsági őr, miközben levetette a ruhámat. Az embereket oly könnyű a Fény vagy a Setét felé fordítani, ámde leginkább akkor boldogok, ha megengedik nekik, hogy önmaguk legyenek.

6. FEJEZET

A TORONYBÓL kijövet zsebre dugott kézzel ácsorogtam egy kicsit. Álltamban elnéztem a fényszórókból föltörő fénysugarakat és az áteresztőpont megvilágított bódéját.

Csupán két dolgot nem értettem az egész játékban, amit most az Őrségek űztek egymással — mármint az Őrségek vezetősége.

A homályba távozott — ki volt valójában, s kinek az oldalán áll? Figyelmeztetett vagy rám akart ijeszteni?

A Jegor nevű srác — véletlen vagy sem a találkozásunk? S ha nem véletlen — akkor mi lehet mögötte: sorsgóc volt ez az egész, vagy pedig Zavulon soron következő húzása?

A homályvilág lakóiról szinte semmit se tudtam. Az is lehet, hogy maga Geszer se tudott róla.

Jegorról viszont érdemes eltöprengeni.

Most még egy le nem osztott lap a játékban. Még ha csak a legkisebb értékű is, viszont tromf, akárcsak mi mindannyian. S olykor a kis tromfokra is szükség van. Jegor már járt a homályban — először amikor próbált meglátni, másodszor — a vámpírcsaj elől menekülve. Őszintén megmondva nem épp a legjobb leosztás. Mindkét esetben a félelem vezette, és, mit tagadjuk, a jövője majdhogynem eldöntetett. Párszor még ellébecolhat az ember és a Másféle mezsgyéjén, ámde útja a Setétekhez vezet.

A legjobb, ha szembenézünk az igazsággal.

Minden valószínűség szerint Jegor Setét. És annak semmi jelentősége, hogy egyelőre hétköznapi jófiú. Ha sikerül élve megúsznom, előfordulhat, hogy valamely találkozásunk alkalmával iratai megmutatására kell fölszólítanom, vagy pedig magamat kell majd igazolnom.

Zavulon minden bizonnyal képes hatni rá. Ugyanarra a pontra irányítja, ahol én is vagyok. Ebből pedig az következik, hogy az én tartózkodási helyemmel is teljes egészében tisztában van. Én viszont készen állok erre.

Épp csak volt-e értelme a mi „véletlen” találkozásunknak?

Ha figyelembe vesszük, amit az operátor mondott: a VDNH körzetét egyelőre nem fésülik át — akkor igen. Eljátszhattam volna a pajkos gondolattal, hogy fölhasználom a fiút — elrejtőzöm nála otthon vagy pedig segítségért küldöm. Akár már indulhatok is a házához. Így van?

Túl bonyolult. Szerfölött. Enélkül is könnyű lenne elkapniuk. Valamit kihagytam a számításból, mondhatni a legfontosabbat.

Az út felé indultam, immár vissza se nézve a toronyra, melyet ma a Setétek díszlet-hadműveleti törzse szállt meg, s majd megfeledkeztem az őr-mágus megcsonkított testéről, amely most valahol itt hever a környéken. Mit akarnak tőlem? Mit? Kezdjük ezzel.

Legyek csali. Essem a Nappali Őrség csapdájába. Méghozzá úgy, hogy kétségem se legyen önnön bűnösségem felől; és ez gyakorlatilag már meg is történt.

Aztán pedig — Szvetlána nem bírja ki. Meg tudjuk védeni őt magát és a szeretteit is. Épp csak önnön döntéseibe nem tudunk beleavatkozni. S ha nekiáll engem menteni, kiszabadít a Nappali Őrség tömlöcéből, elragad a Törvényszékről, akkor elpusztítják: gyorsan, habozás nélkül. Az egész játszmát az ő ideges reagálására építették. Az egész játékot réges-rég kiagyalták, amikor a Setét mágus Zavulon megsejtette az eljövendő Hatalmas Varázslónő fölbukkanásában a nekem szánt szerepet is. És azzal elkészítették a kelepcéket. Az első nem jött be. A második már rám tátotta ragadozó pofáját. És meglehet, hogy egy harmadik szintén les rám.

De akkor hogy jön a képbe egy legényke, aki egyelőre képtelen mágikus képességeivel élni?

Megálltam.

De hisz ő Setét, nemde?

És ki gyilkol mifelénk Setéteket? Gyönge, ügyetlen, önmaguk fejlesztését elhanyagoló Setéteket?

Mi értelme, ha még egy hullát varrnak a nyakamba?

Nem tudom. Azzal viszont teljesen tisztában voltam, hogy a srác elkárhoztatott, s a metróbéli találkozás nem volt véletlen. Vagy újból látomásom támadt a jövőt illetően, vagy a kirakójáték egy újabb darabja ugrott a helyére.

Jegor el fog pusztulni.

Fölidéztem, ahogy szemöldökét ráncolva nézett rám a peronon, midőn egyszerre szeretett volna kérdezni valamit, ugyanakkor legszívesebben lehordott volna, hogy a soron következő alkalommal szemembe vágja az Őrségekről szóló igazságot, amelyre túl korán jött rá. Ahogy elfordult és a szerelvény felé szaladt.

„Ugye megvédik magát?”

„Megpróbálják.”

Hát persze, megpróbálják. Mind egy szálig Dúvadot hajkurásszák.

Íme hát a válasz!

Tenyerem közé szorított fejjel megálltam. Fény és Setét, milyen ostoba is vagyok! Szörnyen naiv!

Amíg Dúvad életben van, a csapda nem kattan rá. Nem; elég, hogy pszichopata vadásznak állítanak be, egy vadorzónak a Fénypártiak részéről. Az igazi Dúvadot is el kell pusztítaniuk.

A Setétek — vagy legalábbis Zavulon — tudják, ki is ő valójában. Sőt, mi több — hatalmukban áll irányítani. Prédákat vetnek elé — olyanokat, akikből nincs különösebb hasznuk. S Dúvad most nem csupán soron következő összecsapására készül: fejest ugrott a harc kellős közepébe. Csak úgy dőlnek rá a Setétek mindenfelől: először az alakváltó nő, aztán mágus az étteremben, most pedig a fiúcska. Alighanem olybá tűnik számára, hogy a világ megőrült, hogy hamarosan; eljön az Apokalipszis, hogy a Setét erők megszállják a világot. Nem szeretnék a helyében lenni…

Az alakváltó nőre azért volt szükség, hogy óvást emelve tiltakozhassanak nálunk, illetve demonstrálhassák, kit vettek tűz alá, kire is irányul valójában a támadás.

A Setét mágusra azért, hogy teljesen bekerítsenek, hogy joguk legyen formálisan is vád alá helyezni vagy letartóztatni.

A fiúra azért, hogy végre-valahára elpusztíthassák a szerepét immáron letudó Dúvadot. Az utolsó pillanatban beavatkozni, tetten érni a tetem fölött, megölni, elejét veendő a szökésnek és ellenállásnak: hisz nincs tudatában annak, hogy szabályok szerint harcolunk, soha nem adná meg magát, nem reagálna a számára ismeretlen „Nappali Őrség” fölszólítására.

Dúvad halála után pedig nem marad választásom. Vagy belemegyek az emlékezet kifordításába, vagy a homályba távozom. Akárhogy is lesz, Szvetlána elveszti az önuralmát.

Összehúztam magam.

Hideg van. Mégiscsak hideg van. Azt hittem, hogy a tél teljesen kimúlt, ám ez csalókának bizonyult.

Föltartott karral megállítottam az első kocsit. A sofőr szemébe néztem és parancsba adtam:

— Indulás!

Az impulzus annyira erős volt, hogy még csak meg sem kérdezte, hová is kell mennie.

A világ a végéhez közeledett.

Valami megmozdult, nekilódult, az ősi árnyak megmoccantak, elfeledett nyelvek tompa szavai hangzottak föl, remegés futott végig a földön.

A világ fölé tornyosult a Setét.

Makszim az erkélyen állt, cigizés közben fél füllel Léna raplizását hallgatta. Immáron órák hosszat be nem állt a szája, miután a megmentett lány kiugrott a metrónál. Makszim mindazt visszahallhatta, amit csak el tudott képzelni magáról — meg még egy kicsit abból is, amit már nem…

Azt, hogy egy vadbarom és szoknyapecér, aki képes golyózáporba mászni egy hosszúcombú, helyes pofikáért, Makszim higgadtan tűrte. Azt, hogy szemtelen gazember, aki tulajdon felesége jelenlétében kokettál holmi szakadt és ronda lotyóval — már egy fokkal eredetibben hangzott. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a váratlan utassal alig néhány szót váltott…

Most viszont merő badarság következett. A felesége váratlan kiküldetéseket idézett föl, meg azt a két esetet, amikor részegen jött haza — valóban részegen. Megsaccolta lehetséges szeretői számát, rémes korlátoltsággal és puhánysággal vádolta, ami visszaveti szakmai előmenetelét és a legminimálisabbnak tekinthető anyagi javak elérését.

Makszim hátrasandított a válla fölött.

Furcsa, de Léna még csak föl se húzta magát különösebben. A bőrkanapén üldögélt, szemközt a méretes Panasonic tévével, és egyre csak beszélt, beszélt, majdhogynem őszintén.

Tényleg így gondolja mindezt?

Hogy egy halom szeretője lenne? Hogy az ismeretlen lányt a jó alakjáért mentette meg, nem pedig a levegőben fütyülő golyók miatt? Hogy szegényesen élnek, nyomorogva? Miközben három évvel ezelőtt vették ezt a csodás lakást, úgy berendezték, akár egy babaházat, és ráadásképp karácsonykor Franciába utaztak?

A feleség hangja határozottan csengett. Vádló hang. Szenvedő hang.

Makszim lepöccintette csikkét a mélybe. Elnézett az éjszakába.

Setét, közeleg a Setét.

Gyilkolt — ott, a vécében, a Setét mágust. Az egyetemes Gonosz egyik legvisszataszítóbb teremtményét. Egy embert, aki gonoszságot és félelmet hordozott magában. Kiszívta a környezetében lévők energiáját, idegen lelkeket gyűrt maga alá, a fehéret feketévé változtatta, a szeretetet gyűlöletté. Ahogy lenni szokott, párharcban az egész világgal.

Csakhogy azelőtt ilyesmi nem történt. Két napja egyre csak ezekbe az ördögi fajzatokba botlik: vagy most másznak elő bűzös odúikból, vagy az ő látása javul rohamosan.

Tessék, most is.

Makszim kilenc emelet magasságából nem az éjszakai fényben úszó várost látta. Ezt látnák mások. A vak és gyámoltalan emberek. Ő viszont a föld fölött himbálódzó Setét alvadékot látta. Nem túl magasan, úgy a tíz-tizenkettedik emelet magasságában.

Makszim látta a Setét soron következő szülöttjét.

Mint mindig. A szokásos. De miért ily gyakran, miért zsinórban? Ez már a harmadik. Huszonnégy óra leforgása alatt a harmadik!

A Setét pislákolt, ingott, mozgott. A Setét élt.

Háta mögött pedig Léna fáradt, nyomorult, sértett hangon sorolta Makszim vétkeit. Aztán fölkelt, az erkélyajtóhoz lépett, mintha kételkednék abban, hogy Makszim hallja. Rendben, ám legyen. Legalább nem ébreszti föl a gyerekeket, már ha egyáltalán alszanak. Ez utóbbiban Makszim valamiért kételkedett.

Ha valóban hinne az Istenben. Igazából. Ámde ama gyönge hitből, mely minden egyes tisztogató akciója után átjárta Makszimot, szinte már semmi se maradt. Egy olyan világban nem létezhet az Isten, ahol a Gonosz ennyire virul.

De ha létezne is, vagy legalább Makszim lelkében ott lakoznék az igaz hit. Ott helyben térdre borulna, a piszkos, morzsalékos betonra, karját a komor, éjszakai ég felé tárná, az ég felé, melyen még a csillagok is halkan és búsan ragyogtak. És fölkiáltana: „Miért? Miért, Uram? Ez meghaladja erőimet, nem bírom! Szabadíts meg e tehertől, kérlek, szabadíts meg! Nem az vagyok, akire szükséged van! Gyönge vagyok.”

Most aztán már édesmindegy, akár kajabálhatna is. Nem ő tette saját magára e terhet. Így hát nem is neki kell levennie. Ott lobog, ragyog előtte egy fekete lángocska. A Setét egy újabb csápja.

— Léna, megbocsáss! — Félretolta feleségét és azzal belépett a szobába. — El kell utaznom.

Lénába mondat közben szorult belé a szó, s a szemében, ahol az előbb még csupán ideges sértődöttség volt, egyszeriben ijedség villant.

— Visszatérek. — Gyorsan az ajtóhoz lépett, igyekezett elejét venni a kérdéseknek.

— Makszim! Makszim, várj!

Egy pillanat alatt váltott szidalmazásról a könyörgésre. Léna a nyomába vetette magát, megragadta a kezét, s az arcába nézett — szánalmasan, hízelegve.

— De hát bocsáss meg, bocsáss meg nekem, annyira megijedtem! Bocsáss meg, csupa badarságot fecsegtem, Makszim!

Elnézte a feleségét, akiből egy szempillantás alatt elpárolgott az agresszivitás, ott helyben kapitulált, s most egyszeriben mindenre kész, csak hogy ő, az ostoba, züllött, aljas, ne lépjen ki a lakásból. Mintha valami tükröződnék az arcán — valami, ami jobban megijesztette Lénát, mint a banditák közti leszámolás, amelybe belecsöppentek.

— Nem eresztlek! Sehová sem eresztlek! Elvégre itt az éj!

— Nem lesz semmi bajom — szólt Makszim lágyan. — És halkabban, még fölébreszted a gyerekeket. Nemsokára visszatérek.

— Ha már magaddal nem törődsz, gondolj legalább a gyerekekre! Gondolj rám! — Léna villámgyorsan taktikát váltott. — És ha megjegyezték a kocsink rendszámát? És h egyszer csak itt teremnek, hogy előkerítsék azt a nyanyát? Akkor mihez kezdjek?

— Senki sem jön ide. — Makszim valamiért tudta, hogy ez az igazság. — Ha pedig mégis… hát elég erős az ajtó. És azt is tudod, kit kell fölhívnod. Léna, eressz!

A feleség elállta az ajtót, szétterpesztett karokkal, lehajtott fővel, és valamiért hunyorítva, mintha attól tartana hogy a férje mindjárt odasóz.

Makszim óvatosan megcsókolta az orcáját és azzal félretolta az útból. Kilépett az előszobába, immár egy teljese zavart tekintet kíséretében. A lánya szobájából kellemetlen, nehézkes zene szűrődött ki — ezek szerint nem alszik, bekapcsolta a magnót, csak hogy túlharsogja szülei haragos hangját, Léna hangját.

— Ne tedd! — suttogta felesége könyörgőn a nyomába.

Dzsekit húzott, futó pillantást vetve, hogy minden a helyén van-e belső zsebében.

— Egyáltalán nem törődsz velünk! — kiáltotta puszta megszokásból fojtott hangon Léna, mintha már semmiben se hinne. Lányuk szobájában fölerősödött a zene.

— Ez viszont egyáltalán nem igaz — mondta nyugodtan Makszim. — Éppenséggel rátok gondolok. Megóvlak.

Levágtatott egy emeletnyit a lépcsőn, nem akarta megvárni a liftet, mégis utolérte felesége kiáltása, amin meglepődött: Léna nem szerette mások előtt teregetni a családi szennyest, és soha nem veszekedett a lépcsőházban.

— Inkább szeretnél, semmint óvnál!

Makszim vállat vont, és azzal fölgyorsította lépteit.

Pontosan itt álltam a télen.

Minden ugyanígy volt, a kihalt kapualj, hátam mögött az autók zaja, a fényszórók tompa fénye. Csak most sokkal hidegebb van. Minden egyszerűnek és világosnak tűnt, mint az egyszeri amcsi rendőrnek, aki először megy őrjáratba.

Betartatni a törvényt. Üldözni a Gonoszt. Megvédeni az ártatlanokat.

De jó is lenne, ha minden ilyen egyszerű és világos maradna, mint 12, vagy teszem azt 20 évesen. Ha a világban tényleg csak kétféle szín léteznék: fekete és fehér. Csak hát még a hangzatos csillagos-sávos eszméken nevelődött legbecsületesebb és legnyíltszívűbb rendőr is előbb-utóbb megérti: az utcákon nem csupán Setét és Fény található. Ezen kívül léteznek megállapodások, engedmények, egyezségek. Informátorok, csapdák, provokációk. Előbb vagy utóbb föladja az övéit is, idegen zsebekbe heroinos zacskókat csempész, veséket ver le, de azért csak óvatosan, hogy ne maradjon nyoma…

S mindezt — azokért a legegyszerűbb szabályokért.

Betartatni a törvényt. Üldözni a Gonoszt. Megvédeni az ártatlanokat.

Nekem is meg kellett ezt értenem.

Végigmenvén a keskeny téglajárdán, belebotlottam a fal mellett heverő szakadt újságba. Itt égett porrá a szerencsétlen vámpír. Tényleg szerencsétlen, a bűne csupán annyi volt, hogy hagyta magát szerelembe esni. Nem a vámpírcsajba, nem egy emberbe, hanem az áldozatába, a táplálékába.

Itt löttyintettem ki a kis üveg vodkát, megégetve a nő arcát, akit mi, az Éjszakai Őrség eledelül utaltunk ki a vámpíroknak.

De szeretik is ők, a Setétek mondogatni: „Szabadság!” Mily gyakran kényszerülünk önmagunk előtt magyarázkodni, hogy a szabadságnak igenis vannak korlátai.

És alighanem mindez helyesen van így. Azon Setétek és Fénypártiak szemszögéből, akik ott élnek az emberek közt, lehetőségeiket tekintve meghaladják ugyan őket, ámde semmiben se különböznek törekvéseikben. Azok szemszögéből, akik a szabályozott életet választották, nem pedig az ellenállást.

De elég csak a határvonalra állni, ama láthatatlan határvonalra, ahol mi, a járőrök állunk, elválasztva a Setétet a Fénytől…

Ez egy háború. A háború pedig mindig bűnös. Mindig, minden korban, s nem csupán a hősiesség és az önfeláldozás helye, de az árulásé, az aljasságé, és a hátbatámadásoké is. Különben egyszerűen képtelenség harcolni. Különben már eleve vesztettél.

De hát végül is mi ez az egész? Miért érdemes küzdeni, miért van jogom küzdeni, amikor a határon állok, középütt, Fény és Setét közt? A szomszédaim — vámpírok! Sohasem gyilkoltak — legalábbis Kosztya bizonyosan nem. Az emberek szemszögéből nézve derék emberek. Ha pedig a cselekedeteik alapján ítéljük meg őket — hát jóval becsületesebbek a főnöknél vagy Olgánál.

Hol a határ? Hol a mentség? Hol a megbocsátás? Nem tudom a választ. Semmit se tudok mondani, még saját magamnak sem. Sodródom az árral, a régi meggyőződések és dogmák jóvoltából. Hogy lehetnek képesek folytonos összecsapásokra a társaim, az Őrség műveletis munkatársai? Miféle magyarázatokat lelnek önnön tetteikre? Ezt se tudom. Ám a döntéseik nem segítenek rajtam. Itt mindenki magáért felel, akárcsak a Setétek hangzatos lózungjaiban.

És ami a legkellemetlenebb: megéreztem, hogy ha nem értem meg, nem tapintom ki ezt a határt, az a vesztemet jelenti, kárhoztatott leszek. És nem csak én egyedül. Szvetlána is elpusztul. A főnök pedig belebonyolódik a megmentésére irányuló reménytelen próbálkozásba. És összeomlik az Őrség egész moszkvai struktúrája.

„A patkószeg miatt az egész ország elveszett.”

Álldogáltam még egy ideig, kezemmel a mocskos téglafalnak támaszkodva. Ajkaimat harapdálva kutattam emlékezetemben, igyekeztem meglelni a választ. De nem találtam. Ezek szerint ez a sorsom.

A meghitten csendes udvaron áthaladva kiértem a „lábasházhoz”. A szovjet felhőkarcoló valamiféle rejtett lesajnálást váltott ki belőlem, mely minden bizonnyal alaptalan volt ugyan, ámde annál nyilvánvalóbb. Ehhez hasonló érzés olyankor fogott el, ha vonatozás során elhagyatott falvak vagy félig rombadőlt gabonaraktárak mellett vitt utam. Az oda-nem-illőség érzete, egy túlzottan erős nekiveselkedés, mely aztán utóbb a puszta levegő csépelésében fullad ki.

— Zavulon — mondtam —, ha hallasz engem…

Csönd, a moszkvai este megszokott csöndje — autók bőgése, ablakokból kiszűrődő zenefoszlányok és kihalt utcák.

— Csak nem tudtál mindent előre eltervezni — szóltam hangosan az ürességben. — Csak nem sikerült. A valóságban mindig vannak elágazások. A jövő nincs előre lejátszva. Ezt te is tudod. És én is tudom.

Körül se nézve mentem át az úton, a kocsikra pedig ügyet sem vetettem. Elvégre küldetésem van, nemde?

A távolságtartás szférája!

A síneken csürüszkölés közepette fékezni kezdett egy villamos. Az autók lassítottak, s megkerülték az általam kijelölt üres helyet. Körös-körül minden megszűnt létezni — kivéve azon épületet, amelynek tetején 3 hónapja megküzdöttünk egymással, no meg a sötétséget, s az emberi szem által láthatatlan energia-felvillanásokat.

S ez a hatalom, melynek megpillantása csak igen keveseknek adatik meg, egyre csak nőtt.

Itt volt a tájfun központja, nem tévedtem. Pontosan ide akartak csalni? Csodás. Eljöttem. Zavulon, hát mégiscsak a bögyödben van az a csúfos kimenetelű kis összecsapás. Nem tudsz nem emlékezni arra, mekkora pofont is kaptál tulajdon alantasaid jelenlétében.

A magasztos célok mellett — megértem én, számára ezek a célok valóban magasztosak — még egy vágy forrong benne, mely valaha pusztán emberi gyöngeség volt, mára viszont a homály mérhetetlenül fölerősítette.

Bosszút állni. Elszámolni.

Újból lejátszani a harcot. Verekedés után is tovább lóbálni az ökleidet.

Mindannyiótokban, ti nagy mágusok — legyetek bár Fénypártiak avagy Setétek — megvan ez a jellemvonás: megcsömörlöttetek az egyszerű összecsapásoktól, arra vágytok, hogy elegánsan győzzetek. Megalázzátok az ellenfelet. A közönséges győzelmeket unjátok, a fölöttük érzett öröm már a múlté. A nagy szembenállás egy végeérhetetlen sakkjátszmává fejlődött. Ahogy Geszer, a nagy Fénypárti mágus is oly nagy előszeretettel élvezkedett Zavulon fölött, miközben másvalaki alakját öltötte magára.

Számomra a szembenállás még nem vált játékká.

Meglehet, hogy ennek köszönhetően van még esélyem.

Előhúztam tokjából a pisztolyomat, kibiztosítottam. Fölsóhajtottam — nagyon-nagyon mélyen, mintha merülésre készülnék. Itt az idő.

Makszim érezte, hogy ezúttal minden gyorsan dől majd el.

Nem lesz éjjeli virrasztás a leshelyen. Elhúzódó földerítésre sem fog sor kerülni. A megvilágosodás ezúttal igencsak magától értetődő volt, s nem csupán az idegen, ellenséges jelenlétet érzékelte, hanem a célratartás is fölöttébb pontosnak bizonyult.

A Galuskina és Jaroszlavszkaja utcák kereszteződéséig ment, majd leparkolt egy sokemeletes ház udvarán. Figyelte az épület belsejében lassan mozgó lobogó fekete lángot.

A Setét mágus van ott. Makszim már valóságosan is érzékelte, majdhogynem látta. Férfi. Gyönge képességekkel. Nem alakváltó, nem vámpír, sem nem hímlidérc. Hanem éppenséggel egy Setét mágus. Tekintettel annak alacsony erőnlétére, nem lesz vele gond. Más itt a gond.

Makszim ezt csak remélhette, és azért imádkozott, hogy ne ismétlődjék meg túl gyakran. Nap nap után irtani a Setét szülöttjeit — nem csak fizikailag megerőltető. Ott van még az a legrettenetesebb pillanat, amikor tőre az ellenség szívébe hatol. A pillanat, amikor minden remegni kezd körülötte, egyensúlyát keresi, a színek kifakulnak, a hangok eltompulnak, a mozgások lelassulnak. Mihez fog, ha egyszer elvéti? Ha nem az emberiség ellenségét öli meg, ha nem egy hétköznapi embert? Fogalma sem volt.

De hát nincs kiút, ha egyszer egyedül ő képes az egész világon megkülönböztetni a Setéteket az egyszerű emberektől. Ha csakis az ő kezébe tétetett le, rábízatott — az Isten, a sors, a vakvéletlen jóvoltából — a fegyver.

Makszim előhúzta a fatőrt. Enyhe bánattal és zűrzavarral tekintett a gyerekjátékra. Annak idején nem ő faragta ezt a tőrt, ám ő adta neki a hangzatos „Mizerikord” (Irgalom) nevet.

Tizenkét évesek voltak akkor, ő és Petyka, a legjobb, s mondhatni gyerekkorában, vagy mit tagadjuk, egész életében egyetlen barátja. Valami lovagi tornásat játszogattak akkoriban, nem sokáig, bár az is igaz, hogy gyermekkorukban épp elég szórakozásuk akadt mindenféle kompjúterek és diszkók nélkül is. Az egész udvar velük játszott, egyetlen egy rövidke nyáron át, tőröket és kardokat faragtak, látszólag teljes erejükből vívtak, mégis óvatosan. Elég eszük volt ahhoz, hogy értsék: egy fadarabbal is ki lehet szúrni a szemét valakinek, vagy éppenséggel véres sebet ejteni. Fura volt, de valahogy úgy alakult, hogy Petykával mindig más-más csapatokba kerültek. Talán azért, mert Petyka valamivel fiatalabb volt és Makszim kissé szégyellte ifjú barátját, aki örökké magasztos tekintettel nézett rá és néma, rajongó árnyékként követte mindenhová. Teljesen szokványos jelenség volt, amikor a soron következő ütközetben Makszim kiütötte Petyka kezéből a fakardot — hisz az jóformán nem is védekezett ellene — és így kiáltott: „Foglyul ejtettelek!”

Később azonban valami furcsa dolog történt. Petyka némán átnyújtotta neki a tőrt és azt mondta, a hősies lovag most oltsa ki életét a „Mizerikorddal”, ne alázza meg holmi fogságba vetéssel. Ez játék volt, persze, hogy csak játék, ám valami megmoccant akkor Makszimban, amikor lesújtott rá, a fatőrrel utánozván a sújtás mozdulatát. És volt egy elviselhetetlennek tűnő, rövid pillanat, amikor Petyka hol a játékfegyvert tartó, elnyűtt futballmezénél lefékező karjára, hol pedig a szemébe nézett. Aztán egyszer csak kibökte: „Maradjon csak nálad, legyen ez a hadizsákmányod.”

Makszim nagy örömmel, habozás nélkül elfogadta a fatőrt. Úgy is mint hadizsákmányt, s úgy is mint ajándékot. Csak valamiért sosem vette magához a játékok során. Otthon őrizte, igyekezett elfelejteni, mintha szégyellte volna a váratlan ajándékot és önnön puhányságát. De emlékezett rá, egyre csak emlékezett. Még amikor felnőtt, megnősült, s mikor már a saját gyereke is kezdett felnőni — akkor sem felejtette el. A játékfegyver ott hányódott a gyermekkori fényképalbumokkal, borítékokba rejtett hajfürtökkel és egyéb szentimentális kacatokkal egyetemben. Egészen addig a napig, amikor Makszim megérezte a Setét jelenlétét a világban.

S akkor a fatőr mintha szólította volna. És egyszeriben valódi fegyverré változott — kíméletlen, könyörtelen, legyőzhetetlen fegyverré.

Petyka pedig eltűnt az életéből. Ifjúkoruk választotta el őket egymástól: gyermekkorban az egy év korkülönbség nagynak számít, ám a kamaszok számára már valóságos szakadék. Aztán az élet választotta szét őket. Ha találkoztak összemosolyogtak, kezet ráztak, párszor alaposan beittak, miközben fölidézték a gyermekkorukat. Aztán Makszim megnősült, elköltözött, s a kapcsolat majdnem egészen megszakadt. Ám ezen a télen, teljesen véletlenül híreket kapott. Az anyja szólt, akit jó fiúhoz illőn rendszeresen fölhívott esténként. „Emlékszel Petyára? Olyan nagy barátok voltatok, jóformán elválaszthatatlanok.”

Hogyne emlékezett volna. És rögtön megértette, miért volt e fölvezetés.

Szörnyethalt. Lezuhant valami magas épület tetejéről — de vajon mit kereshetett ott az éjszaka kellős közepén? Lehet, hogy öngyilkos akart lenni, de az is lehet, hogy beivott, csakhogy az orvosok azt mondják, hogy józan volt. Persze az is lehet, hogy megölték. Valami kereskedelmi társaságnál dolgozott, jól keresett, a szüleit is támogatta, jó kocsin furikázott.

„Bedrogozott — szólt akkor keményen Makszim. Oly keményen, hogy az anyja meg se próbált vitatkozni vele. — Bedrogozott, mindig is különc dolgai voltak.”

És a szíve nem dobbant meg, nem szorult össze. Ám este valamiért alaposan leitta magát. Aztán elment és megölte a nőt, akiből olyasfajta Setét erő áradt, mely arra késztette a környezetében lévőket, hogy hagyják ott szerelmeiket és térjenek vissza törvény szerint való feleségeikhez; megölt egy idősebb boszorkányt, aki kerítőnő és viszálykeltő is volt egy személyben, s már két hete hiába kutatott utána.

Petyka nincs többé, sok éve nem létezik az a fiú, akivel hajdanán barátkozott, és három hónapja, hogy immáron nincs többé Pjotr Nyesztyerov, akit egy évben egyszer, vagy tán még ritkábban látott. Ám az ajándékba kapott tőr megmaradt.

Alighanem mégsem volt hiábavaló az ő suta, gyermekkori barátságuk.

Makszim a fatőrrel játszadozott tenyerében. De miért, miért csak ő van egyedül? Miért nincs mellette egy barát, aki legalább a teher egy részét átvállalná a válláról? Oly nagy a Setét körös-körül, és oly kevés a Fény.

Valamiért Léna utolsó szavai jutottak eszébe, amit már úgy kiáltott utána: „Inkább szeretnél, semmint óvnál!”

„De hát az nem egy és ugyanaz?” — hárított gondolatban Makszim.

Hát igen, aligha egy és ugyanaz. Csak hát akkor mihez kezdjen az ember, aki számára a szerelem — ütközet, aki nem valamiért, hanem valami ellen küzd?

A Setét ellen, nem pedig a Fényért.

Nem a Fényért, hanem a Setét ellen.

— Őrszem vagyok — szólt Makszim. Magában, félhangosan, mintha szégyellné hangosan kimondani. A skizósok beszélgetnek saját magukkal. Ő pedig nem skizó, hanem normális, normálisabb a normálisnál is, látja az ősi Gonoszt, amely most kúszik be a világba.

Most kúszik csak be, avagy régóta gyökeret vert már?

Ez őrület. Nem lehet, semmi esetre sem szabad kételkednie. Ha akár csak egy részét is elveszíti hitének, utat enged gyöngeségének vagy nekiáll fölhajtani holmi nemlétező szövetségeseket, akkor neki annyi, vége. A fatőr nem változik át fényt árasztó pengévé, amellyel aztán kiűzheti a Setétet. A következő mágus pedig varázslótűzben emészti el, a boszorkány megbabonázza, az alakváltó cafatokra szaggatja.

Őrszem és bíró!

Nem szabad meginognia.

A nyolcadikon kóválygó Setét gomolyag hirtelen megindult lefelé. Szíve egyszeriben gyorsabban kezdett verni: a Setét mágus önnön végzetének elébe iparkodik. Makszim kikászálódott a kocsiból, majd futólag körbepillantott. Sehol senki. Ahogy lenni szokott, valami, ami benne rejtezik, elkergeti a véletlen szemtanúkat, kisöpri a csatamezőt.

Csatamező? Vagy inkább vérpad?

Őrszem és bíró?

Vagy inkább hóhér?

Ugyan mi a különbség?! Hisz ő a Fényt szolgálja!

Ismerős erő ömlött szét a testében, fölkavaró érzés volt. Kezét zakója hajtókája mögött tartva Makszim a lépcsőház felé igyekezett, a lifttel leereszkedő Setét mágus elé.

Gyorsan, mindent gyorsan kell elintézni. Az éj még nem szállt le egészen. Megláthatják. És soha senki nem fogja elhinni a meséjét, legjobb esetben is diliház vár rá.

Fölszólítani. Megnevezni magát. Kikapni a fegyvert.

Mizerikord. Irgalom. Őrszem és bíró egyszemélyben. A Fény lovagja. És mégiscsak hóhér!

Ez az udvar — csatatér, nem pedig vérpad!

Makszim megállt a lépcsőház bejárata előtt. Lépteket hallott. Kattant a zár.

Legszívesebben fölvonított volna csalódottságában és félelmében, az egeket káromolta volna fennhangon, a sorssal és rendkívüli adottságával egyetemben.

A Setét mágus egy gyerek volt.

Vékonydongájú, sötéthajú fiú. Külsőre a leghétköznapibb — csakhogy Makszim látta a körülötte reszkető Setét fényudvart is.

De hát miért? Azelőtt ilyen soha nem történt. Férfiakat és nőket ölt, öregeket és fiatalokat, de még soha nem akadt gyerekekre, akik eladták lelküket a Setétnek. Makszim azelőtt el sem gondolkodott erről: vagy maga előtt sem akarta bevallani ennek lehetőségét, vagy már jó előre elhárította a döntés felelősségét. Tán még otthon is marad, ha tudja, hogy leendő áldozata csupán 12 éves.

A fiú a kapualj bejáratában állván értetlenül méregette Makszimot. Egy pillanatra olybá tűnt, hogy a srác nyomban hátat fordít és elinal, becsapva maga után a súlyos, számkódos bejárati ajtót: hát rohanj, rohanj már!

A fiú egy lépést tett előre, megtartotta az ajtót, hogy ne túl erősen csapódjon be. Makszim szemébe nézett — kicsit ráncolta a szemöldökét, de nyoma sem volt benne félelemnek. Teljességgel érthetetlen. Makszimban nem holmi egyszerű járókelőt látott, hanem megértette, hogy vártak rá. És most mégis kijön egyedül. Hát nem fél? Ennyire bízik önnön Setét erejében?

— Látom, maga Fénypárti — szólt a fiúcska. Nem túl hangosan, de határozottan.

— Igen. — Nehezen jött nyelvére a szó, erőlködve küzdötte ki magát a torkán, mindeközben nem nézett a szemébe és a falnak támaszkodott. Átkozván tulajdon gyöngeségét, Makszim kinyújtotta karját és vállon ragadta a fiút: — Bíró vagyok.

Erre sem ijedt meg.

— Láttam ma Antont.

Miféle Antont? Makszim hallgatott, miközben értetlenség tükröződött a szemében.

— Miatta jött hozzám?

— Nem. Miattad.

— Miért?

A srác kicsit kihívóan állt ott, mintha a múltban már hosszasan vitatkozott volna Makszimmal, aki mintha valamiben vétkes lenne és most el kellene ismernie tulajdon vétkét.

— Bíró vagyok — ismételte Makszim. Szeretett volna sarkon fordulni és elrohanni. Az egész el lett szúrva, rosszul alakult! A Setétnek nem lenne szabad 12 évesnek lenni, hisz a saját lánya kortársa. A Setét mágusnak más alakot kellene ölteni, rátámadni, menekülni, nem pedig sértődötten álldogálni egyhelyben, mintha joga lenne ehhez.

Mintha bizony bármi is megvédhetné.

— Hogy hívnak? — kérdezte Makszim.

— Jegor.

— Fölöttébb sajnálom, hogy így alakult. — Makszim őszintén beszélt. És semmiféle szadista örömérzés nem fogta el a gyilkosság elodázása közepette. — Ördög vigye! A lányom annyi esztendős, mint te!

Valamiért leginkább ez bántotta.

— De ha nem én, hát ki más?

— Maga most miről beszél? — A fiú megpróbálta kiszabadítani magát a keze közül. Ez határozottá tette.

Fiú vagy lány, felnőtt vagy gyerek. Ugyan mi a különbség?! Setét és Fény — csupán ennyi az eltérés.

— Meg kell mentselek — szólt Makszim. Szabad kezével előhúzta zsebéből a tőrt. — Muszáj… hát megmentlek…

7. FEJEZET

ELŐSZÖR a kocsit ismertem föl.

Aztán a házból kilépő Dúvadot.

Egyszeriben bánat öntött el, súlyos és kilátástalan. Az a férfi volt, aki megmentett, amikor Olga alakjában szöktem a Maharadzsa Étteremből.

Előre kellett volna látnom? Alighanem igen — ha tapasztaltabb vagyok, több idő áll a rendelkezésemre, no meg több hidegvérűség. Csupán annyi kellett volna, hogy megnézem a vele együtt utazó nő auráját, hisz Szvetlána nagyon részletesen leírta. Fölismerhettem volna a nőt, következésképp Dúvadot is. Az egésznek még a kocsiban véget vethettem volna.

Csak hát — miféle véget?

A homályba merültem, amikor Dúvad felém nézett. Ez bejött, lévén továbbment, a lépcsőház felé, amelyben egykoron ott ültem a szemétcsatorna mellett és fásultam cseverésztem a hóbagollyal.

Dúvad Jegort indult megölni. Minden úgy zajlik, ahogy gondoltam. Minden úgy, ahogy Zavulon eltervezte. A medvecsapda ott volt előttem, a pattanásig feszített rugó már kezdett engedni. Már csak egy lépést kellett tenni, hogy a Nappali Őrség az akció sikeres lefolytatása fölött örvendezhessen.

Hol vagy hát tenmagad, Zavulon?

A homály révén időt nyertem. Dúvad egyre csak közeledett a ház felé, ráérősen emelgette lábait, én pedig a környéket sasoltam, a Setétet kutatva. Legalább egy nyom lenne, egy lélegzetvétel, egy árnyék…

A mágia feszültsége körös-körül hihetetlen méreteket öltött. Itt találkoztak össze a jövőbe törekvő valóságok fonalai. Száz útvonal kereszteződése: egy pont, amelyben a világ eldönti, merre is tovább. Nem miattam, nem Dúvad miatt, nem a fiú miatt. Mindannyian a csapda részei vagyunk. Mindannyian statiszták vagyunk, egyikünknek annyit kell mondania, hogy „tálalva”, másikunknak a földre kell roskadnia, egy harmadiknak pedig emelt fővel lépni a vérpadra. Másodsorban Moszkvának ezen pontja egy láthatatlan ütközet arénájává lesz. Azonban nem láttam Másféléket — sem Setéteket, sem pedig Fénypártiakat. Csak Dúvadot, ámde őt még most sem lehetett Másfélének tekinteni, csupán a mellkasán szikrázott az Erő alvadéka. Először azt hittem, hogy a szívét látom. Aztán megértettem, hogy ez egy fegyver, az a bizonyos, mellyel a Setéteket gyilkolja.

De hát hogy is van ez, Zavulon? Sértve éreztem magam, egy suta sértés rabja lettem. Eljöttem! Besétálok a csapdádba, nézd, a lábam már odabent van, a beteljesedés oly közel — hol vagy hát?

A Setét mágus vagy oly mesterien rejtezett, hogy fölfedezése meghaladta erőimet, vagy pedig egyáltalán nem volt itt!

Vesztésre álltam. Még a kibontakozás előtt elveszítem a játszmát, mert nem vagyok képes megérteni ellenfelem szándékát. Valahol egy kelepcének kell itt lennie, hisz a Setéteknek el kell pusztítaniuk Dúvadot, különben megöli Jegort.

De miképp teszi ezt?

Hisz már itt vagyok. Elmagyarázom neki, mi is folyik itt valójában, beszélek az Őrségekről, akik egymást felügyelik, a Megállapodásról, arra késztet bennünket, hogy fönntartsuk a semlegességet, az emberekről és a Másfélékről, a világról és a homályról. Mindent elmesélek neki, ahogy Szvetlánának is elmeséltem, és akkor majd megérti.

Vajon megérti?

És ha valójában képtelen arra, hogy meglássa a Fényt?!

A világ számára nem egyéb, mint egy bárgyú birkanyáj. A Setétek — farkasok, akik körben ólálkodnak arra várva, hogy a zsírosabb barikákat kicsíphessék. Ő pedig — az őrkutya. Képtelen észrevenni a pásztorokat, félelemtől és dühtől vakon ide-oda rohangál, egy mindenki ellen.

Nem fogja elhinni, nem engedi meg magának, hogy elhiggye.

Előrevetettem magam, Dúvad felé. A lépcsőház ajtaja már nyitva volt, Dúvad épp Jegorral beszélt. Miért jött ki ily későn az éjszakába ez a buta gyerek, aki azonban nagyon is jól tudja már, miféle erők igazgatják világunkat?

Csak tán nem képes arra Dúvad, hogy magához csalogassa áldozatait?

A beszéd itt most hasztalan. A homályból támadni. Legyűrni. És csak aztán magyarázkodni!

A homály egyszerre ezer sebesült hangján vonított föl, amikor nekifutásból belerohantam a láthatatlan akadályba. Három lépésnyire Dúvadtól, ütésre emelt kézzel egy átlátszó falba ütköztem, fölkenődtem és lassan a földre! csúsztam, zúgó fejemet rázogatva.

Nem jó ez így. De még mennyire, hogy nem jó! Nem érti az Erő lényegét. Autodidakta mágus, a Jótól való pszichopata. Amikor dolgára indul, mágikus akadállyal védi magát. Spontán módon, de ez nem könnyíti meg dolgomat.

Dúvad valamit mondott Jegornak. És kihúzta kezét zakója hajtókája mögül.

Egy fatőr. Rémlett valami erről a mágiáról, mely egyszerre volt naiv és hatalmas, ámde most nincs idő fölidézni.

Kicsúsztam önnön árnyékomból, átléptem az emberi világba és azzal hátulról rávetettem magam Dúvadra.

Makszimot valami leverte a lábáról, amikor tőrét sújtasra emelte. Körös-körül már szürkébe borult a világ, a srác mozgása lelassult — látni lehetett, amint még utoljára ráérősen lehunyja szempilláit, mielőtt fölpattannak majd a fájdalomtól. Az éj homálypódiummá változott, ahol megszokta már, hogy bíróvá legyen és ítéletet hozzon, aminek semmi sem állhatja útját.

És most útját állták. Leverték, az aszfaltra taszították. Az utolsó pillanatban Makszimnak sikerült megtámasztania magát a kezével, arrébbgurult, fölpattant.

A színen egy harmadik személy is megjelent. Hogy nem vette észre Makszim? Hogy lopódzhatott mellé, miközben egy fontos munkában volt elmerülve, s eddig a világ Legfényesebb ereje, mely harcba szólította, mindig megóvta bámészkodóktól és fölösleges szemtanúktól?

Egy férfi — meglehetősen fiatal, vélhetően némileg fiatlabb Makszimnál. Farmerban és pulóverben, válltáskával — amit most vállának egy mozdulatával hanyagul a földre dobott. És egy pisztoly van a kezében!

Elég rosszul fest a szitu.

— Megállj! — szólt a férfi, mintha bizony Makszim bárhová is igyekezett volna elfutni. — Hallgass meg!

Egy véletlen járókelő, aki most banális mániákusnak nézi őt? És a pisztoly, és az érezhető jártasság, amivel láthatatlanul melléje lopódzott? Egy kommandós civilben? Az effajta lelőné vagy agyonverné, nem engedné föltápászkodni a földről.

Makszim az ismeretlenre meredt, miközben egy rémületes sejtés dermesztette meg. Talán még egy Setéttel van dolga, és eddig soha nem akadt dolga egyszerre kettővel.

A setétségnek nyoma se maradt. Egyszerűen nem volt — kész, teljesen eltűnt!

— Ki vagy? — kérdezte Makszim, szinte megfeledkezvén a mágus-srácról. Aki most lassan váratlan megmentőjéhez hátrált.

— Járőr. Anton Gorogyeckij, Éjszakai Őrség. Hallgass meg!

Szabad kezével Anton elkapta a srácot és a háta mögé tolta. A célzás meglehetősen világos volt.

— Éjszakai Őrség? — Makszim az ismeretlenben igyekezett fölfedezni a Setét fuvalmát. De nem lelte, s ez még jobban megijesztette. — A Setétből való vagy?

Semmit sem értett. Kutatón fürkészett a tekintetével: éreztem ezt a dühöngő és féktelen, egyszersmind bénázó kutakodást. Nem is tudom, egyáltalán lehetséges lett volna-e az elrejtőzés. Ebben az emberben, ebben a Másfélében — mindkét fogalom használata helytálló — valamiféle őserő érződött, egyfajta eszelős, fanatikus nyomás. Így aztán nem is rejtőztem el.

— Éjszakai Őrség? A Setétből való vagy?

— Nem. Mi a neved?

— Makszim. — Dúvad lassan felém araszolt. Figyelmesen szemlélgetett, mintha érezné, hogy már találkoztunk, csak akkor más alakot öltöttem. — Ki vagy te?

— Az Éjszakai Őrség munkatársa. Mindent megmagyarázok, hallgass meg! Te egy Fénypárti mágus vagy.

Makszim arca megrándult, kővé dermedt.

— Setéteket gyilkolsz. Tudok róla. Ma reggel megöltél egy alakváltó nőt. Este, az étteremben pedig egy Setét mágussal végeztél.

— Te is?

Lehet, hogy csak képzelődtem. De úgy éreztem, hogy a hangjából valóban reményt véltem kihallani. Demonstratívan visszadugtam fegyveremet a pisztolytáskába.

— Én Fénypárti mágus vagyok. Igaz, nem valami erős. Moszkvában százával vannak hozzám hasonlók. Sokan vagyunk, Makszim.

Elkerekedett szemmel meredt rám, én pedig megértettem, hogy célba találtam. Nem volt őrült, aki Superman-nek képzeli magát és még büszke is rá. Alighanem arra vágyott leginkább az életben, hogy bajtársra leljen.

— Makszim, nem vettünk észre idejében — mondtam. Csak tán nem sikerül mindent békés úton, vérontás nélkül megoldani, két fehér mágus esztelen összecsapása nélkül? — Ez a mi bűnünk. Egymagad kezdtél a harcba, hibát hibára halmoztál. Makszim, még mindent rendbe lehet hozni. Hisz nem tudtál a Megállapodásról, igaz?

Nem figyelt rám, köpött a számára ismeretlen Megállapodásra. Számára az volt a lényeg, hogy nincs egyedül.

— A Setéttel harcoltok?

— Igen.

— Sokan vagytok?

— Igen!

Makszim újfent rám nézett, és a szemében ismét fölvillant a homály átható fuvalma. Igyekezett megpillantani a hazugságot, a Setétet: dühöt és gyűlöletet akart látni — kizárólag azt, amit látnia adatott.

— Hisz nem vagy Setét — szólt majdhogynem panaszosan. — Látom én. És eddig még nem tévedtem… soha!

— Járőr vagyok — ismételtem. Körülnéztem — sehol senki. Valami elriasztotta az embereket. Alighanem ez is Dúvad képességeinek egyike volt.

— Ez a fiú…

— Szintén Másféle — vágtam rá gyorsan. — Egyelőre még nem köteleződött el, lehet belőle Fénypárti, vagy…

Makszim a fejét ingatta:

— A fiú Setét.

Jegorra pillantottam. A fiúcska lassan fölemelte tekintetét a földről.

— Nem — mondtam.

Az aurája tisztán kivehető volt — egy ragyogó tiszta szivárvány, színjátszó, amely általában egészen kicsi gyerekekre jellemző, nem pedig kamaszokra. Saját sors, alakulófélben lévő jövő.

— Setét. — Makszim a fejét ingatta. — Hát nem látod? Én nem tévedek, soha. Közbeavatkoztál és ezáltal megakadályoztál abban, hogy elpusztítsam a Setét küldöttét.

Vélhetően nem hazudott. Nem sok mindennel bír — de azzal teljes mértékben rendelkezik. Makszim látja a Setétet, képes annak legparányibb makuláit is fölfedezni idegen lelkekben. Ráadásul az effajta, születőfélben lévő Setétet mindennél jobban látja.

— Nem gyilkoljuk halomra az összes Setétet.

— Miért?

— Fegyvernyugvás van, Makszim.

— Hogy lehetséges fegyvernyugvásban lenni a Setéttel?

Elfogott a hideglelés: kételkedésnek nyomát sem leltem a hangjában.

— Bármely háború rosszabb a békénél.

— Csak ez nem. — Makszim fölemelte kezével a tőrt. — Látod? Ez a barátom ajándéka. Elpusztult, és meglehet, hogy az olyanok miatt, mint ez a fiú. A Setét alattomos!

— Nekem mondod?

— Hát persze. Meglehet, Fénypárti vagy. — Az arca keserű mosolyra húzódott. — Csakhogy akkor ez a ti Fényetek rég elhalványult. A Gonosz számára nincs bocsánat. Nincs fegyvernyugvás a Setéttel.

— A Gonosz számára nincs bocsánat? — Most én húztam föl magam. De még mennyire. — Amikor leszúrtad a vécében a Setét mágust, vajon miért nem maradtál még mondjuk tíz percet? Nem bírtad látni, miképp fognak kiabálni a gyerekei, miképp rí a felesége? Hisz ők aztán nem Setétek, Makszim! Köznapi emberek, akik nem rendelkeznek a mi erőinkkel! Kimentettél egy lányt a golyózáporból…

Megrezzent, ám az arca továbbra sem vesztette el rákövesedett nyugalmát.

— Nagyszerű! És ahhoz mit szólsz, hogy miattad akarták megölni, a te bűncselekményed miatt?! Erről nem tudsz?

— Ez háború!

— Magad vagy a háború oka — suttogtam. — Magad is gyerek vagy, ezzel a gyerekes tőrrel. Ahol vágják az erdőt, ott röpül a forgács,[38] nemde? A Fény érdekében vívott háborúban minden eszköz megengedett?

— Nem a Fény érdekében háborúzom. — Ő is halkabbra fogta mondandóját. — Nem a Fényért, hanem a Setét ellen. És ennyi elég is nekem. Érted? És ne hidd, számomra ez nem holmi erdő meg forgácsok. Nem kértem ezt az erőt, nem ábrándoztam róla. De ha már megadatott nekem, nem tudok másképp cselekedni.

De hát ki szalasztotta el?

Miért nem találtunk rá egyből Makszimra, amikor Másfélévé lett?

Kiváló műveletis válhatott volna belőle. Hosszadalmas viták és magyarázkodások után. Hónapokig tartó kiképzést és évekig tartó gyakorlást követően, kudarcok, hibák, iszákosságba menekülés meg öngyilkossági kísérletek árán. Végső soron pedig — no nem a szívével, lévén az nem adatott meg neki — hideg, kompromisszumokra képtelen értelmével fölfogta volna a szembenállás szabályait. Azon törvényeket, melyek mentén a Fény és a Setét vívja háborúját, a törvényeket, melyek értelmében hagynunk kell garázdálkodni a prédájukat üldöző alakváltókat, és alkalomadtán a mi oldalunkon állókat kell gyilkolnunk, akik nem tudtak ilyesmiről lemondani.

Íme hát most itt áll előttem. Egy Fénypárti mágus, aki pár év alatt több Setétet tett el láb alól, mint egy műveletis évszázadokig tartó szolgálati ideje során. Magányos, agyonhajszolt. Képes gyűlölni és képtelen szeretni.

Megfordulván vállon ragadtam Jegort, aki mindezidő alatt ott állt, halkan meghúzta magát, miközben a vitánkat hallgatta. Előretoltam, magam elé. Majd megszólaltam:

— A fiú tehát Setét mágus lenne? Minden bizonnyal. Attól tartok, igazad van. Elmúlik pár év, és ez a fiú ráérez önnön lehetőségeire. Kilép az életbe, körülötte pedig terjeszkedni kezd a Setét. Minden egyes lépéssel egyre könnyebben boldogul az életben. Minden egyes lépéséért majd valaki más fizet a fájdalmával. Emlékszel a Hableányról szóló mesére? A boszorkány lábakat adott neki, s amikor megindult, a talpát mintha izzó pengével hasogatták volna. Hisz ez rólunk szól, Makszim! Örökké késpengéken járunk, és ezt nem lehet megszokni. Csakhogy Andersen nem mesélt el mindent. A boszorkány másképp is tehetett volna. A Hableány mendegél, ám a kések másokat hasogatnak. Ez pedig a Setét útja.

— A fájdalmam mindig elkísér — szólt Makszim. S az eszelős remény, miszerint csak megérti végül, ismét belém hasított. — Ám ennek nem szabad, nincs jogában bármit is megváltoztatni.

— Készen állsz arra, hogy megöljed? — Fejemmel Jegorra intettem. — Makszim, áruld el! Az Őrség munkatársa vagyok, ismerem a Jó és a Gonosz közt húzódó határt. Áruld el: készen állsz megölni?

Nem habozott. Rábólintott, majd a szemembe nézett — örömtelin, megbékélten.

— Igen. Nem csupán készen állok, de még soha nem engedtem el a Setét szülöttjét. És most sem fogom.

A láthatatlan csapda tehát bekattant.

Azon se lepődtem volna meg, ha egyszer csak meglátom Zavulont. Amint épp kibukkan a homályból, hogy jóváhagyólag megveregesse Makszim vállát. Vagy mondjuk gúnyosan rám vigyorogjon.

Ám a következő pillanatban megértettem, hogy Zavulon nincs itt. Nincs és nem is volt.

A fölállított csapda nem szorul felügyeletre. Maga magától működik. Horogra akadtam, ráadásképp a Nappali Őrség bármely tagjának feddhetetlen alibije van erre az időpontra.

Vagy engedem, hogy Makszim megölje a fiút, akiből Setét mágus lenne. Ezáltal pedig bűntárssá leszek — az ezzel járó megannyi következménnyel együtt.

Vagy összetűzésbe bonyolódom. Megsemmisítem Dúvadot — valljuk be, össze se lehet mérni az erőinket. Tulajdon kezemmel likvidálom az egyetlen szemtanút, mi több — egy Fénypárti mágust ölök meg.

Hisz Makszim nem fog meghátrálni. Ez az ő háborúja, az ő kis golgotája, amelyre néhány éven keresztül vonszolta magát fölfelé. Vagy győzedelmeskedik, vagy elpusztul.

Ugyan miért avatkozna ebbe a tusába Zavulon?

Minden téren helyesen járt el. Kipucolta a Setétek sorai közül a selejtjét, engem fölültetett, feszültséget keltett, de még „mozgásba is lendült”, amikor rám lőtt, és elvétette a célzást. Arra kényszerített, hogy Dúvad elé vessem magam. Zavulon pedig most messze van. Az is lehet, hogy nincs Moszkvában. De meglehet, hogy figyeli a történteket: van arra épp elég technikai és mágikus lehetőség, amely lehetővé teszi ezt. Megfigyel — és közben röhög a markába.

Lépre mentem.

Akármit is teszek, a homály vár rám.

A Gonosznak egyáltalán nem szükséges önnön kezével elpusztítani a Jót. Sokkal egyszerűbb, ha engedi, hogy a Jó hajbakapjon önmagával.

Az egyetlen esély, ami még számomra maradt, mérhetetlenül apró, s emellett szörnyen aljas is.

Nem lesz rá időm, késésben vagyok.

Engedjem Makszimnak megölni a fiút? Nem, inkább mondjuk nem fogom tudni megakadályozni. Ezek után lenyugszik. Ezek után bejön velem az Éjszakai Őrség hadműveleti törzsére, végighallgat, vitatkozik, lehiggad, megadja magát a főnök kérlelhetetlen érvelése és vaslogikája előtt, és végre megérti, mit is tett valójában, mily törékeny is azon egyensúly, melyet megbontott. És önszántából átadja magát a Törvényszéknek, ahol bár szinte mérhetetlenül kicsiny, de mégiscsak létező eséllyel indul, hogy tisztázza magát.

Elvégre nem vagyok műveletis. Minden tőlem telhetőt megtettem. Még a Setét játszmáját is sikerült megértenem, egy olyasvalaki kombinációját, aki mérhetetlenül bölcsebb nálam. Egyszerűen nem volt elég erőm, időm, reakcióm.

Makszim döfésre lendítette a karját.

Az idő egyszerre lelassult és vontatott lett, mintha a homályba léptem volna. Csakhogy a színek nem fakultak ki, sőt, még élénkebbek lettek, s magam is ugyanabban a lusta, csirizes áramlatban mozogtam. A fatőr Jegor mellkasáig futott, miközben többször is átalakult: hol fémes csillogást vett föl, hol szürke lángba burkolódzott; Makszim arcán látszott, hogy összpontosít, csupán a beharapott ajka árulta el, hogy feszült, a kissrácnak pedig ideje sem volt, hogy bármit is fölfogjon, még csak védekezni sem próbált.

Félretaszítottam Jegort — az izmaim nem akartak engedelmeskedni, nem akaródzott egy ennyire botor és öngyilkos mozdulatot végrehajtaniuk. A kis Setét mágus számára a tőrsújtás a halált jelentette. Számomra — az életet. Hisz mindig is így volt, így van és így is marad.

Ami a Setétnek élet — az a Fénypártinak halál, és vice versa. Nem áll módomban ezen változtatni…

Sikerült — nem késtem el.

Jegor elesett, miután fejjel előre a kapualjba szánkázott, majd rugódzva elterült — túl erősen löktem el, az volt a fő, hogy megmentsem, nem pedig hogy a sérülésein aggodalmaskodjam. Makszim tekintetében majdhogynem gyermeki durcásság villant. És mindezek ellenére még képes volt a beszédre.

— Ellenség vagy!

— Semmit se követett el!

— A Setét pártját fogod.

Makszim nem állt le azon vitatkozni, hogy ki vagyok: Setét avagy Fénypárti. Elvégre képes volt arra, hogy megkülönböztesse e kettőt.

Önmaga előtt a tisztánál is tisztábbnak tekintette magát. Még soha nem volt előtte ily alternatíva — ki éljen, s ki haljon meg.

Egy újabb tőrdöfés — immáron nem a fiúra sújtott le, hanem engem vett célba. Kitértem előle, tekintetemmel megkerestem az árnyékot, magam felé vontam — az pedig engedelmesen felém csusszant.

A világ elszürkült, a hangok elhalkultak, a mozgások lelassultak. A földön fetrengő Jegor teljesen mozdulatlanná vált, az autók bizonytalanul vánszorogtak az úton, kerekeik szakaszosan forogtak, a fák ágai pedig tudomást sem vettek a szélről. Csak Makszim nem lassult le.

Úgy követett, hogy maga se tudta, mit csinál. Ugyanazzal a közvetlenséggel csusszant át a homályba, ahogy az ember az úttestről az útszegélyre lép. Most már mindegy volt neki: igazának tudatában tékozolta erejét, gyűlölettől hajtva, fényesnél is fényesebb gyűlöletétől, a fehér fény dühétől vezéreltetve. Immár nem egyszerűen a Setétek hóhéra. Inkvizítor. És jóval rettenetesebb, mint a mi egykori Szent Inkvizíciónk.

Széttártam a karomat, szétterpesztett ujjaimmal az Erő jelét formáztam: egyszerűen, fönnakadás nélkül — ah, milyen nevetségesnek is találják az ifjú Másfélék, amikor először mutatják meg nekik ezt a fogást: „legyezőformába rendezett ujjak”. Makszim még csak meg sem torpant egy kicsit megingott, de aztán makacsul lehajtott fejjel újból rám rontott. Kezdtem kapiskálni, ezért aztán folyamatosan hátráltam, miközben görcsösen igyekeztem fölidézni a mágikus arzenált.

Agapé — a szeretet jele, ám ő nem hisz a szeretetben.

Hármaskulcs — a hit és megértés előhívója, ám ő nem hisz nekem.

Ópium — ibolyaszín szimbólum, az álom útja, magam is éreztem, ahogy szemhéjaim kezdtek lecsukódni.

Szóval így győzi le a Setéteket. Féktelen hit, mely egy Másféle rejtett képességeivel keveredik — mindez kvázi tükörként működik. Viszonozza a rá mért csapást. Fölrántja az ellenfél szintjére. A Setét látásának képességével és ezzel az ostoba mágikus tőrrel egyetemben pedig jóformán sérthetetlenségre tesz szert.

Nem, persze mindent nem tud visszatükrözni. A csapásokat pedig nem azonnal viszonozza. Alighanem most a Thanatosz jele vagy a fehér kard itt a legmegfelelőbb eszköz.

Csakhogy ha megölöm, az önmagam vesztét is jelenti. Az egyetlen útra térek ezáltal, amely mindannyiunk osztályrésze lehet: a homály. A fakó álmok, színtelen káprázatok, örökké tartó ködös hideg tere. Nem jut erőm arra, hogy ellenségemmé tegyem — azzá az ellenséggé, amellyé oly könnyen fogadott engem.

Egymást kerülgetve köröztünk, időnként Makszim ki-kitört — ügyetlen próbálkozások, hisz valójában soha nem vett részt kézitusában: ahhoz szokott, hogy gyorsan és könnyen végez áldozataival. És valahol nagyon-nagyon távolról Zavulon gúnyos nevetését hallotta. Egy kellemes, behízelgő hangot:

„A Setéttel akarsz szórakozni? Szórakozz csak! Minden megadatott neked. Ellenségek, barátok, szeretet és gyűlölség. Válassz hát fegyvert! Bármelyiket. Hisz úgyis tudod a végeredményt. Most már tudod…”

Lehet, hogy saját magam képzelegtem ezt a hangot. De az is lehet, hogy valóban megszólalt.

— Hisz magadat is megölöd! — rikoltottam. Pisztolytáskám az oldalamat verte, mintegy fölkínálkozván: kapnám ki a fegyvert és eresszek egy raj ezüstös apró darazsat Makszimba. Ugyanazzal a könnyedséggel, ahogy ezt a druszámmal is tettem.

Meg se hallott — ez nem adatott meg neki.

Szveta, annyira szeretted volna megtudni, hol vannak a korlátaink, hol húzódik a határ, amelyen meg kell állnunk, miközben a Setéttel harcolunk. Miért is nem vagy itt — most aztán látnád és megértenéd.

Csakhogy senki sincs itt körülöttünk: nincsenek Setétek, akik elégedetten élvezkednének párbajunkon, s nincsenek Fénypártiak sem, akik segíthetnének, rávetnék magukat és legyűrnék Makszimot, véget vetve a mi halálos homálytáncunknak. De csupán a sután tápászkodó srác, egy leendő Setét mágus meg a kőarcú, kérlelhetetlen hóhér volt jelen — a Fény kéretlen bajnoka. Aki több bajt idézett elő, mint akár egy tucatnyi alakváltó vagy vámpír.

Összegereblyéztem az ujjaimon átáramló hideg ködöt. Megengedtem, hogy az ujjaimba ivódjék. A jobb kezembe pedig valamelyest több Erőt ömlesztettem.

Tenyeremből egy fehér lánggal lobogó penge sarjadt. A homály sziszegett, ahogy égett. Fölemeltem a fehér kardot — egyszerű és kifogástalan fegyver. Makszim megdermedt.

— Jó, Gonosz. — Arcomon egy új, ironikus vigyor ömlött el. — Jöjj hozzám! Jöjj ide, s én megöllek. Lehetsz akár háromszorosan is Fénypárti, ám a lényeg nem ebben van.

Másra ez bizton hatott volna. Kétségtelenül. Elképzeltem, mit érezhet az, aki először látja, hogy a semmiből egyszerre csak előtűnik egy lángoló penge. Makszim azonban megindult felém.

Megtette a bennünket elválasztó öt lépést. Nyugodtan, el sem komorodva, ügyet se vetve a fehér kardra. Én pedig egyhelyben álltam, s mindegyre azt ismételgettem magamban, amit oly könnyen és határozottan hadartam el egyszuszra hangosan is.

Aztán a fatőr a bordáim alá fúródott.

Messze-messze, saját vackán a Nappali őrség feje, Zavulon elnevette magát.

Térdre estem, aztán hanyatt vágódtam. Tenyeremet a mellkasomra szorítottam. Fájt, egyelőre még csak fájdalmat éreztem. A homály, ráérezvén az élő vérre, háborogva fölvonított, és egyszerre utat engedve tágulni kezdett.

Fölöttébb kár!

Vagy pedig ez lenne az egyetlen kiút számomra? A halál?

Nem lesz, akit Szvetlána megmentsen. Bejárja a maga útját, az ő hosszú és dicső útját, még akkor is, ha az vár rá, hogy egyszer örökre a homályba térjen.

Geszer, tán csak nem tudtad ezt is előre? Ebben reménykedtél volna mindvégig?

A világ egyszerre kivirult. Sötét, éjszakai színeket érzékeltem. A homály elégedetlenségében kiköpött, elutasított. Félig ültem, félig pedig feküdtem, miközben vérző sebemet próbáltam elszorítani.

— Hogyhogy még mindig élsz? — kérdezte Makszim.

A hangjában újfent sértődés érződött, még jó, hogy nem fújta föl durcásan az ajkait. Legszívesebben elmosolyodtam volna, ám a fájdalom nem engedte. A tőrre nézett, aztán bizonytalanul újból sújtásra emelte. A következő pillanatban Jegor mellettem termett. Fölém emelkedett, testével oltalmazva Makszimtól. Most aztán viszont a fájdalom sem tartott vissza a nevetéstől.

Egy leendő Setét mágus megmentette egyik Fénypártit a másiktól!

— Azért élek, mert a fegyvered csakis a Setét ellen hatásos — mondtam. A mellkasomban valami nagyon nem jól bugyborgott. A tőr nem hatolt a szívemig, viszont szétvágta a tüdőmet. — Nem tudom, kitől kaphattad. Ám ez a Setét fegyvere. Ellenem viszont olyan, akárha egy forgáccsal támadnál… még ha fájdalmas is.

— Fénypárti vagy — mondta Makszim.

— Igen.

— Ő viszont Setét. — A tőr ráérősen Jegorra szegeződött.

Bólintottam. Megpróbáltam félrevonszolni a fiút; válaszképp makacsul megrázta a fejét és ott maradt állva.

— Miért? — kérdezte Makszim. — De hát miért? Te Fénypárti vagy, ő Setét…

Most először ő is elmosolyodott, még ha nem is túl vidáman:

— És akkor én ki vagyok? Elárulnád?

— Ahogy elnézem: leginkább egy leendő Inkvizítor — hallatszott a hátam mögül. — Majdhogynem biztos vagyok ebben. Tehetséges, kíméletlen, megvesztegethetetlen Inkvizítor.

Oldalra sandítván megszólaltam:

— Jó estét, Geszer.

A főnök részvéttel felém bólintott. Szvetlána a háta mögött állt, krétafehér arccal.

— Kitartasz még öt percig? — kérdezte a főnök. — Aztán majd kezelésbe veszem a karcolásodat.

— Persze, kibírom — egyeztem bele.

Makszim a főnökre meredt — megmerevedett, félőrült tekintettel.

— Vélhetően nincs mitől tartanod — szólította meg felé fordulván a főnök. — Igen, egy mezei vadorzót a Törvényszék minden további nélkül kivégezne. Túl sok Setét vér tapad a kezedhez, a Törvényszéknek pedig kötelessége óvni az egyensúlyt. Ámde te csodás vagy, Makszim. Az effélék nem teremnek minden bokorban. Fölénk emelkedsz, a Fény és Setét fölé, és még csak az sem számít, hogy mely oldalról érkeztél. Csak aztán el ne csábulj, ez nem hatalom. Ez kényszermunka. Dobd el a tőrt!

Makszim a földre hajította fegyverét, mintha az ujjait égette volna. Mit tesz, ha az ember igazi mágus. Nem az én reszortom.

— Szvetlána, megálltad. — A főnök a leányra nézett. — Mit is mondhatnék? Önuralom és állhatatosság: hármas szint. Minden kétséget kizáróan.

Jegorra támaszkodván igyekeztem föltápászkodni. Nagyon szerettem volna megszorítani a főnök kezét. Ismét a maga módján vezényelte le a játszmát. Mindenkit fölhasznált, aki csak a keze ügyébe került. És végül csak lekörözte Zavulont — de kár, hogy most nincs jelen! Mennyire szeretném látni az arcát, a démon arcát, aki első tavaszi napomat végeérhetetlen lidércnyomássá változtatta.

— De… — Makszim valamit mondani akart, ám elhallgatott. Őrá is túl sok minden szakadt egyszerre. Teljes egészében megértettem az érzéseit.

— Biztos voltam benne, Anton, abszolút biztos, hogy te és Szvetlána is boldogultok — szólalt meg lágyan a főnök. — Egy ekkora erővel megáldott varázslónő számára az a legfélelmetesebb, ha elveszti az önuralmát. Ha ismérveit veszti a Setéttel vívott harc során, ha erőt vesz rajt’ a sietség, vagy épp ellenkezőleg: a döntésképtelenség. És a képzés eme szakaszát semmiféleképp sem szabad elodázni.

Szvetlána végül csak rászánta magát arra, hogy egy lépést tegyen felém. Óvatosan a karom alá nyúlt. Geszerre pillantott — és egy pillanatra düh futotta el az arcát.

— Hagyjad! — mondtam. — Hagyjad csak, Szveta! Végtére is igaza van. És ezt ma értettem meg, ma először. Hogy valójában hol is van a határ a mi harcunkban. Ne haragudj rá! Ez pedig — eltartottam kezemet a mellkasomtól — csak egy karcolás. Végtére is nem emberek vagyunk, jóval keményebb fából faragtak bennünket.

— Köszönöm, Anton — mondta a főnök. Tekintetét Jegorra vetette. — És neked is köszönet jár, gyermekem. Fölöttébb kellemetlen, hogy a barrikád másik oldalára kerülsz majd. Abban viszont biztos voltam, hogy csak kiállsz Anton mellett.

A fiú megindult volna a főnök felé, én viszont megszorítottam a vállát. Még csak az kéne, hogy itt most elkottyantsa magát! Hisz nem látja át az egész játszmát a maga bonyolultságában! Nem érti, hogy mindaz, amit Geszer tett — csupán válaszlépés.

— Csak egyvalamit sajnálok, Geszer — mondtam. — Csakis egyvalamit. Hogy Zavulon nincs itt. Hogy nem láthattam az arcát, amikor dugába dőlt az egész terve.

A főnök nem felelt azonnal.

Vélhetően nehezére esett kimondania. Meg aztán én sem örültem különösebben a hallottaknak.

— Zavulonnak ehhez semmi köze, Anton. Már megbocsáss! De tényleg semmi köze mindehhez. Ez teljes mértékben az Éjszakai Őrség hadművelete.