Hölgyek és urak

Folytassuk hát…

Hol kezdjük?

Nagyon kevés valódi kezdet létezik. Persze, vannak olyan események, amelyek annak tűnnek.

Felmegy a függöny, lép az első gyalog, eldördül az első lövés[1], de nem ezzel kezdődik. A színdarab, a játék, a háború mind csak kis ablakokat nyitnak azon események kusza szövedékére, amelyek akár évezredekkel korábbra is visszanyúlhatnak. Ami azt illeti, mindig történt valami előtte. Mindig arról van szó, hogy: Folytassuk hát.

Rengeteg gondolatot vesztegettek már arra, hogy megtalálják a végső Előttét.

Azt, amit biztosan tudunk, pillanatnyilag emígyen lehetne összegezni:

Kezdetben vala a semmi, ami felrobbant.

Egyéb, a Kezdetről szóló történetekben istenek szerepelnek, akik a bordájukból, a zsigereikből, illetve apjuk heréjéből teremtették a világot[2]. Ezekből elég sok található. Érdekesek is — na nem abból a szempontból, hogy mit árulnak el a kozmológiáról, hanem abból, hogy mit árulnak el az emberekről. Hé, gyerekek, mit gondoltok, a ti városotok melyik testrészből készült?

Ám ez a történet a Korongvilágon kezdődik, ami négy elefánt hátán úszik keresztül az űr óceánján, a négy elefánt pedig egy óriási teknős páncélján áll, és ennek a világnak a megteremtésében egyáltalán nem jutott szerephez senkinek semmiféle testrésze.

De hol kezdjük?

Évezredekkel ezelőtt? Amikor forró kövek zuhataga érkezett sivítva az égből, ütött egy nagy lyukat a Rézsikló-hegységben és tette földdel egyenlővé az erdőt tízmérföldes körzetben? A törpék kibányászták a köveket, mert valamifajta vasból voltak, és a törpék, az általános vélekedésekkel ellentétben, jobban szeretik a vasat az aranynál. Csak az a helyzet, hogy bár több vas bányászható, mint arany, az előbbiről nehezebb énekelni. A törpék imádják a vasat.

És ez volt a kövekben. A vas imádata. Olyan erős imádat, ami minden vasból készült dolgot magához vonzott. Az a három törpe, aki az első követ megtalálta, csak úgy tudott elszabadulni, hogy kiküzdötte magát a páncélnadrágjából.

Sok világ vasból van, legalábbis a magját tekintve. De a Korongvilágnak éppúgy nincs magja, mint egy palacsintának.

Ha az ember megdelejez egy tűt a Korongon, az a Tengely felé fog fordulni, ahol a legerősebb a mágikus mező. Ilyen egyszerű.

Máshol, vagy olyan helyeken, melyeket kevesebb képzelőerővel terveztek, a tű a vas imádata miatt fordul el.

Akkoriban a törpék és az emberek nagyon nagy szükségét érezték a vas imádatának.

És most tekerjük előre az időt pár ezer évvel a mindig változásban lévő mostot megelőző ötvenakárhanyadik évhez, egy domboldalhoz és egy szaladó lányhoz. Az illető nem valamitől elfelé szalad éppenséggel, és igazából nem is valami felé szalad, hanem éppen csak olyan sebességgel fut, hogy a fiatalember a háta mögött ne érje utol, ugyanakkor ne is adja fel a dolgot. Ki a fák közül, és be a zsombékos völgybe, ahol egy kis magaslaton ott állnak a kövek.

Körülbelül embermagasságúak, és alig szélesebbek egy kövér embernél.

És valahogy nem olyannak tűnnek, mint amelyek megérik a hűhót.

Az ember úgy gondolná, hogy egy tisztességes sziklakörnek, amit nem szabad megközelíteni, nagy, vészjósló trilitekből és ősi oltárkövekből kellene állnia, amelyek vérben tocsogó rituális áldozatok sötét emlékét visszhangozzák. Semmiképpen nem ilyen unalmas nagy göröngyökből. Ki fog derülni, hogy a lány ezúttal egy kicsit túl gyorsan futott, és ami azt illeti, a fiatalember a kacagással terhes kergetőzés során eltéved és torkig lesz az egésszel, úgyhogy végül visszabattyog majd a városba egyedül. A lány pillanatnyilag még nincs tisztában ezzel, így szórakozottan igazgatja hajában a félrecsúszott virágokat. Ez az a fajta délután.

A lány ismeri a köveket. Soha senkinek nem beszélnek a kövekről. És soha senkinek nem mondják, hogy ne menjen oda, mert azok, akik nem beszélnek a kövekről, azt is tudják, hogy milyen erős a tiltott gyümölcs varázsa. Egyszerűen csak arról van szó, hogy ami a kövekhez menést illeti… olyat nem csinál az ember. A rendes lányok különösen nem.

De ő nem rendes lány, a szó klasszikus értelmében. Először is, nem túl szép. Az álla vonalát és az orrának ívét — hátszélben és jó megvilágításnál — akár csinosnak is nevezhetné valami jó modorú, mániákus hazudozó. A szemének csillogása olyasvalakire vall, aki arra már rájött, hogy okosabb, mint a legtöbb ember a környezetében, arra viszont még nem, hogy a legokosabb dolog, amit tehet, az az, hogy megakadályozza a fent említett embereket abban, hogy erre ők is rájöjjenek. Ez és az orra együtt rendkívül nyugtalanító, dermesztő arckifejezést kölcsönöznek neki. Nem olyan arc az övé, ami beszélgetésre bátorítaná az embert. Nyisd csak ki a szád, és hirtelen egy átható tekintet érdeklődésének a középpontjában találod magad, amiből az sugárzik, hogy bármit is akarsz mondani, jobban jársz, ha érdekes lesz.

Ezúttal éppen a dombocskán álló nyolc kis sziklát fürkészi ez az átható tekintet.

Hmm.

Óvatosan elindul feléjük. Nem a menekülésre kész nyúl óvatosságával; inkább úgy, ahogy egy vadász mozog.

A kezét a csípőjére rakja (ami olyan, amilyen).

Pacsirta repked a forró nyári égbolton. Ezen kívül nesz se hallik. Lent a kis völgyben és fent a hegyen tücskök ciripelnek, méhek zümmögnek és a fű szösszenő hangokat árasztó élettel teli. De a kövek körül mindig csend van.

— Itt vagyok — mondja. — Mutasd meg!

A kőkör közepén sötét hajú, vörös ruhás nő jelenik meg. A kör nem olyan széles, hogy ne lehetne rajta keresztüldobni egy követ, az alaknak mégis sikerül azt a benyomást keltenie, mintha valahonnan messziről közeledne.

Mások elszaladnának. De a lány nem, és ez rögtön felkelti a kör közepén álló nő érdeklődését.

— Szóval tényleg létezel.

— Természetesen. Mi a neved, leányom?

— Eszmeralda.

— És mit akarsz?

— Semmit nem akarok.

— Mindenki akar valamit. Egyébként mi másért jöttél volna ide?

— Csak kíváncsi voltam, hogy tényleg létezel-e.

— Számodra mindenképpen… te valóban jó megfigyelő vagy. — A lány bólint. Az önérzetéről a sziklák is visszapattannának. — És most, hogy ezt megtudtad — kérdezi a nő a körben —, mi az, amit igazából akarsz?

— Semmit.

— Valóban? Múlt héten felmentél egészen a Rézsikló mögötti hegyekbe, hogy beszélj a trollokkal. Mit szerettél volna tőlük?

A lány oldalra billenti a fejét.

— Honnan tudod, mit csináltam?

— A tudatod legtetején van, leányom. Bárki észrevenné. Bárki, aki… valóban jó megfigyelő.

— Egy nap majd én is meg fogom tudni ezt csinálni — válaszolja a lány önelégülten.

— Ki tudja? Lehetséges. Mit akartál a trolloktól?

— Én… beszélni akartam velük. Tudtad, hogy szerintük visszafelé halad az idő? Merthogy a múltat képesek vagyunk látni, azt mondják, és…

— De hát azok cseppet sem jobbak az ostoba törpéknél! Semmi nem érdekli őket a kavicsokon kívül. A kavicsok pedig nem túl érdekesek.

A lány megvonja a fél vállát, amolyan hangsúlyozottan nemtörődöm módon, mint aki azt kívánja sugallni, hogy a kavicsok és kövek világa számos csendes érdekességet tartogathat.

— Miért nem tudsz kijönni a kövek közül?

Határozottan érezhető, hogy ez rossz kérdés. A nő gondosan figyelmen kívül hagyja.

— Én sokkal több mindent segíthetnék neked megtalálni, mint kavicsokat — válaszolja.

— Nem tudsz kilépni a körből, ugye?

— Hagyd, hogy megadjam neked, amit akarsz!

— Én bárhová el tudok menni, de te ott ragadtál a körben — vonja le a következtetést a lány.

— Tényleg bárhová el tudsz menni?

— Amikor boszorkány leszek, akkor bárhová el fogok tudni menni.

— De soha nem leszel boszorkány.

— Mi?

— Azt mondják, soha nem hallgatsz senkire. Azt mondják, nincs semmi önuralmad. Azt mondják, nem tudsz viselkedni.

A lány hátradobja a haját. — Ó, szóval erről is tudsz, ugye? Tehát ezt mondják, csakugyan? De én boszorkány leszek, bárki bármit is mond. Te meg keresgéld nyugodtan egyedül, amit akarsz. Nem kell odafigyelni arra a néhány együgyű öreg hölgyre, akinek soha nem volt saját élete. És, hölgyem, a körben, én leszek a legjobb boszorkány, aki valaha is létezett.

— A segítségemmel, úgy hiszem, tényleg az leszel — feleli a nő. — Valami azt súgja, a gavallérod már nagyon keres — teszi hozzá barátságosan.

Még egy féloldalas vállrándítás, ami ezúttal azt sugallja, a gavallér a lány felől akár az egész napot keresgéléssel töltheti.

— Tényleg az leszek?

— Nagyszerű boszorkány válhat belőled. Bármi lehetsz. Bármi, amit akarsz. Gyere be a körbe! Meg akarom neked mutatni.

A lány tesz pár lépést előre, majd megáll. Van valami a nő hangjában. A mosolya kedves és barátságos, de a hangja túlságosan elszánt, sürgető, éhes.

— De én így is rengeteget tanulok…

— Most azonnal gyere ide!

A lány még mindig hezitál.

— Honnan tudjam…

— A kör ideje már majdnem lejárt! Gondolj mindarra, amit megtanulhatsz! Most!

— De…

— Gyere ide!

De mindez régen volt. A múltban[3]. És egyébként is, az a perszóna már…

…idősebb.

A jég világa…

Nem a télről beszélünk, mert az feltételezi az őszt, és esetlegesen a tavasz eljövetelét is egy szép napon. Ez a jég világa, nem csupán az ideje.

És három alak lóháton, amint lefelé bámult a hófedte lankán álló nyolc kőre. Amelyek erről az oldalról sokkal nagyobbnak tűntek.

Az alakokat elnézve nem feltétlenül lehetett egyből rájönni, hogy mi a furcsa bennük — mármint az öltözéküket leszámítva. A lovak forró lehelete ott függött a fagyos levegőben. De a lovasoké nem.

— És ezúttal — mondta a középső alak, a vörösbe öltözött nő — nem szenvedünk vereséget. A föld szívesen fogad majd. Mostanra már minden bizonnyal megutálta az embereket.

— De voltak boszorkányok is — szólalt meg egy másik lovas. — Emlékszem a boszorkányokra.

— Voltak, igen — válaszolta a nő. — De most… szegény párák, szegény párák. Szinte semmi varázserejük nincs már. Ráadásul befolyásolhatóak. Engedelmes, simulékony tudattal. Végeztem némi tapogatózást, kedveském. Éjszakánként körbelopództam. Tudom, milyen boszorkányaik vannak manapság. Hagyjátok csak rám a boszorkányokat nyugodtan!

— Emlékszem a boszorkányokra — kötötte az ebet a karóhoz a harmadik lovas. — A tudatuk… mint az acél.

— Annak már vége. Mondom, bízzátok rám őket! — A Királynő kegyesen a sziklakörre mosolygott.

— Utána majd megkapjátok őket — folytatta. — Ami engem illet, nem lennék ellenére egy halandó férjnek. Egy különleges halandónak. A két világ szövetsége. Hogy lássák, ezúttal maradni szándékozunk.

— A király nem fog ennek örülni.

— És számított az valaha is?

— Nem, úrnőm.

— Itt az idő, herceg. Nyílnak a körök. Hamarosan visszatérhetünk.

A második lovas előrehajolt a nyergében.

— És akkor megint vadászhatok majd — szólt. — Mikor? Mikor?

— Hamarosan — válaszolta a Királynő. — Hamarosan.

Sötét éjszaka volt, az a fajta sötét, amit nem lehet egyszerűen a hold és a csillagok hiányára fogni, hanem úgy tűnik, mintha a sötétség valahonnan máshonnan ömlene be — olyan sűrű és kézzelfogható volt, hogy talán bele is lehetett volna markolni a levegőbe, és egy mozdulattal kifacsarni belőle az éjszakát.

Az a fajta sötétség, amitől a birkák kerítést ugranak, a kutyák pedig meglapulnak a futtató sarkában. De meleg szél fújt, nem annyira erős, mint amennyire hangos — végigüvöltötte az erdőket, és keresztülsivított a kéménykürtőkön.

Ilyen éjszakákon az emberek általában a fejükre húzzák a takarót, mert tudják, hogy néha mások veszik át az uralmat a világ felett. Reggelre megint emberi lesz minden; pár letört ág, egy-két cseréppel kevesebb a tetőn, de emberi. Ilyenkor viszont… az a legjobb, ha csendben meglapul mindenki.

De egyvalaki ébren volt.

Jászón Ogg patkolókovács-mester pumpált egyet-kettőt a fújtatón, csak a látszat kedvéért, majd visszaült az üllőre. A kovácsműhelyben mindig meleg volt, még akkor is, amikor a szél az ereszcsatornában fütyült.

Jászón Ogg bármit meg tudott volna patkolni, bármit. Egyszer viccből hoztak neki egy hangyát, akkor egész éjszaka ébren ült egy nagyítóüveggel és egy üllővel, amit egy gombostű fejéből csinált. A hangya még mindig élt, időnként hallotta, ahogy végigpilinckázik a padlón valahol.

De ma éjszaka… hát, ma éjszaka bizonyos értelemben a bérleti díjat fogja megfizetni. Természetesen az övé volt a műhely. Nemzedékek óta öröklődött a családjában. De a kovácsműhely több volt, mint a téglák és a habarcs és a vas összessége. Nem tudta volna pontosan megfogalmazni, mennyiben, de az volt. Ugyanúgy, ahogy patkolókovács-mesternek lenni több volt, mint bonyolult módokon vasat hajlítani a megélhetésért. Az egésznek volt valami köze a vashoz. Meg ahhoz, hogy kiemelkedően jó lehetett a szakmájában. Ez bizonyos fajta árral járt. Egy alkalommal félrevonta az apja, és elmagyarázta neki, mit kell tennie az ilyen éjszakákon. Lesz majd olyan, mondta, lesz majd olyan — és ő tudni fogja, mikor, anélkül, hogy külön szólnának neki — lesz majd olyan, amikor valaki eljön egy lóval, amit meg kell patkolni. Fogadd az illetőt barátsággal. Patkold meg a lovat. Ne hagyd, hogy bármi elterelje a figyelmed. És igyekezz nem gondolni semmire a patkókon kívül.

Mostanra hozzászokott ehhez is.

Felélénkült a szél, és valahol recsegett egy kidőlő fa.

Megzördült a kilincs.

Azután kopogtak az ajtón. Egyszer. Kétszer.

Jászón elővett egy darab rongyot, és bekötötte a szemét. Az apja azt mondta, hogy ez fontos. Így kevésbé terelődik el az ember figyelme. — 'stét, uram! — köszönt.

VIHAROS EGY ÉJSZAKA.

Nedves ló szagát érezte, aztán az állatot bevezették a műhelybe, a patái kopogtak a kövön.

— Melegszik egy kis tea a tűzhelyen és a mi Dreenünk összeütött pár aprósüteményt is, ott van az Ankh-Morporki Finomfágok feliratú bádogdobozban.

KÖSZÖNÖM. REMÉLEM, MINDEN RENDBEN!

— Igen, uram. Már elő is vannak készítve a patkók. Nem fogom sokáig feltartani. Tudom, hogy ön nagyon… elfoglalt, vagy mi.

Végighallgatta, ahogy keresztülcsattog egy pár láb a régi konyhaszékhez, amit a kliensei számára tartott fent. Vagy legalábbis a kliensei gazdái számára.

Jászón már korábban odakészítette a szerszámait, a patkókat és a szegeket az üllő mellett álló padra, hogy kéznél legyenek. Beletörölte kezét a kötényébe, megragadta a ráspolyt és munkához látott. Nem kedvelte a hidegpatkolást, de tízéves kora óta patkolókovácsként dolgozott, érzésből is meg tudta csinálni. Felkapott egy reszelőt, és nekilátott.

És el kellett ismernie, ez volt a legengedelmesebb ló, akivel valaha is találkozott. Kár, hogy soha nem láthatta. Biztos remek paripa, egy ilyen hátas…

Az apja azt mondta, soha ne próbálja meglesni.

Hallotta, ahogy kottyan egyet a teáskanna, ahogy a csésze falához ütődik a teáskanál, majd ahogy csörren egyet az asztalon.

Egy hangot se, mondta az apja. Leszámítva a lépteit és amit mond, egy hangot se lehet tőle hallani. Nem cuppog az ajka, semmi ilyesmi.

Mintha levegőt se venne.

Ja, és még valami. Amikor leszeded a régi patkókat, ne hajítsd őket a sarokba a többi fémhulladékhoz. Rakd őket külön. És külön olvaszd be őket. Egy saját edényben, majd az új patkókat is abból a fémből készítsd el. Bármit is teszel, soha ne rakd azt a vasat bármi egyéb élőlényre.

Ami azt illeti, Jászón felhasználta az egyik eresztés patkót a különböző falusi vásárokban tartott célbadobóversenyeken, és soha nem veszített velük. Olyan gyakran nyert, hogy az már idegesítette, így azóta a patkók idejük legnagyobb részét az ajtó mögötti szögön lógva töltötték.

A szél miatt időnként megzörrentek az ablakkeretek és pattogott a szén a kályhában. Több puffanás, majd némi kotkodácsolás kicsit távolabbról arra utalt, hogy a csirkeól is elvált a talajtól.

A kliens gazdája töltött magának még egy pohár teát.

Jászón végzett a soros patával, és elengedte. Kinyújtotta a kezét. A ló átterhelte a súlyát a többi lábára, és kezébe adta az utolsó patáját.

Millió között talán ha egy ilyen ló akad. Vagy kevesebb.

Végül az utolsó patkó is meglett. Fura, ha belegondol az ember. Soha nem tűnt hosszú időnek. Jászón időmérő eszköz híján nem ellenőrizhette, de volt egy olyan érzése, hogy ezt a majd' egy órányi munkát egyidőben végezte el, pár perc alatt. — Tessék — mondta. — Megvan.

KÖSZÖNÖM. MEG KELL VALLJAM, NAGYON FINOM EZ AZ APRÓSÜTEMÉNY. HOGY RAKJÁK BELE AZOKAT A KIS CSOKOLÁDÉDARABOKAT?

— Nem t'om, uram — felelte Jászón a szemkötője belső oldalát fixírozva.

ÚGY ÉRTEM, A CSOKOLÁDÉNAK MEG KELLENE OLVADNIA, AMIKOR MEGSÜTIK. HOGY CSINÁLJÁK, MIT GONDOL?

— Valószínű szakmai titok — válaszolta Jászón. — Ilyesmire sose kérdek rá.

RENDES EMBER MAGA. ÉS NAGYON BÖLCS. MOST…

Meg kellett kérdeznie, már csak azért is, hogy tudja, egyszer megkérdezte.

— Uram?

IGEN, OGG ÚR?

— Lenne egy kérdésem…

IGEN, OGG ÚR?

Jászón megnyalta az ajkát.

— Ha ne adj' istenek… levenném a szememről a kötést, mit látnék?

Kint volt. Megtette.

Valami zörgött a kőpadlón, és megváltozott a levegő járása, amitől Jászónnak az az érzése támadt, hogy a beszélgetőtársa immár előtte áll.

HÍVŐ EMBER ÖN, OGG ÚR?

Jászón szentelt pár rövid gondolatot a kérdésnek. Lancre nem járt térdig a vallásban. Ott voltak a Kilencedik Napi Tévelygők, meg az Ortodox Offleriánusok, továbbá a különböző kisisteneknek szentelt eldugott oltárok a távolabbi irtásokon. Ő maga, csakúgy, mint a törpék, sosem érzett erős belső késztetést az ilyesmire. A vas az vas, a tűz pedig tűz — bonyolódj csak bele a metafizikába, és hamarosan a kalapács boldogabbik végéről kapargathatod le a hüvelykujjadat.

MIBEN HISZ ÖN, EBBEN A PILLANATBAN?

Pár hüvelykre lehet, gondolta Jászón. Ha kinyújtanám a kezem, megérinthetném…

Volt valami furcsa szag. Nem igazán kellemetlen. Alig érezhető. Régi, elfeledett szobák szaga. Ha az évszázadoknak lenne szaga, az öregebbeké lenne ilyen.

OGG ÚR?

Jászón nyelt egyet.

— Ami azt illeti, uram — szólalt meg —, most épp… igazán ebben a kötésben hiszek, a szememen.

HELYES. HELYES. RENDES EMBER. ÉS MOST… MENNEM KELL.

Jászón hallotta, ahogy felemelkedik a retesz. Az ajtó megnyikordult a szélben, puffant egyet, majd hallhatóvá vált a paták kopogása a kövön.

EZÚTTAL IS TÖKÉLETES MUNKÁT VÉGZETT.

— Köszönöm, uram.

EZT ÚGY MONDOM, MINT EGYIK MESTEREMBER A MÁSIKNAK.

— Köszönöm, uram.

TALÁLKOZUNK MÉG.

— Igen, uram.

AMIKOR LEGKÖZELEBB MEG KELL PATKOLNI A LOVAMAT.

— Igen, uram.

Jászón becsukta az ajtót, és bezárta a lakatot is, noha ennek, ha belegondol az ember, nem volt túl sok jelentősége.

De ez volt az ár. Meg tudott patkolni bármit, amit hoztak neki, bármit — viszonzásként képes is volt megpatkolni bármit. Mindig volt egy patkolókovács Lancre-ben, és mindenki tudta, hogy a lancre-i patkolókovács komoly hatalommal bír.

Ősi egyezségnek számított ez, s volt valami köze a vashoz.

A szél elcsitult. Már csak halkan suttogta körbe a látóhatárt, miközben kelt fel a nap.

Ez az oktarinszínű fű földje volt. Termékeny föld, különösen, ha kukoricáról van szó.

Amelyből egy tábla épp erre hullámzik lágyan a sövények között. Nem nagy ültetvény. Nem is különösebben figyelemre méltó. Felszántott mező, ahol kukorica nő, kivéve természetesen télen, amikor csak a galambok és a varjak tartózkodnak rajta.

Elállt a szél.

A kukoricamező még mindig hullámzott. Nem úgy, mint ahogy általában a széltől szokott. A hullámok a tábla közepéből terjedtek szét, mint amikor követ dobnak a vízbe.

A levegő sistergett, és megtelt haragos zümmögéssel.

Egy idő múlva a mező közepén sustorogva a földre hajlott a kukorica.

Kör alakban.

Az ég pedig zsongni kezdett a haragosan zümmögő méhrajoktól.

Pár hét maradt csupán nyárközépig. Lancre királysága álmosan szunyókált az erdők és rétek felett vibráló hőségben.

Három pont jelent meg az égbolton.

Kis idő múlva három női alak vált felismerhetővé — seprűnyeleken, melyeket a méltán híres három gipszkacsa repülési stílusban lovagoltak meg.

Nézzük meg csak őket közelebbről…

Az első — nevezzük a vezetőjüknek — egyenes háttal repül, dacolva a légellenállással; és ebben a csatában, úgy tűnik, nyerésre áll. Az arcvonásait általánosságban megragadóként vagy akár megnyerőként is lehetne jellemezni, de szépségesként semmiképpen, legalábbis ha az ember nem akarja, hogy három könyöknyit nőjön az orra.

A második testes és görbe lábú, olyan arccal, mint egy túl sokáig a polcon hagyott alma. Vonásain a szinte végzetesen jó természet kifejezése honol. Bendzsón játszik, és — amíg nem találunk rá jobb kifejezést — fogalmazhatunk úgy is, hogy énekel. A dal egy sündisznóról szól.

Az első alak seprűjével ellentétben, amiről talán csak egy vagy két zsák lóg, a másodiké agyon van pakolva olyasmikkel, mint szőrös, lila játék szamarak, kicsiny, vizelő fiút formázó dugóhúzók, több üveg bor fűzfa bortartóban, és egyéb nemzetközi kulturális termékek. Ezek közé a világ legbüdösebb és legrosszindulatúbb macskája fészkelte be magát, aki pillanatnyilag mélyen alszik.

A harmadik, és kétségkívül utolsó seprűlovas a legfiatalabb. A másik kettővel ellentétben, akik hollóknak öltöztek, ő színes, vidám ruhákat visel. Melyek nem állnak jól neki, de valószínűleg tíz évvel ezelőtt sem álltak volna jól. Megfoghatatlan, derűs reménykedés hangulata lengi körbe. Virágok vannak a hajában, de már kissé hervadófélben, csakúgy, mint ő maga.

A három boszorkány átrepül Lancre királyságának határán, majd nemsokára Lancre városa fölé ér. Aztán megkezdik ereszkedésüket a közeli lápvidék felé, ahol a történetesen a területük határát jelölő szikla mellett fognak leszállni.

Visszatértek.

És megint minden rendben van.

Körülbelül öt percig.

Egy borz tanyázott az árnyékszéknél.

Mállottviksz Néne addig böködte seprűjével, amíg át nem ment az üzenet, és a betolakodó el nem oldalgott. Aztán Néne levette a kulcsot, ami a szögön lógott az előző évi Kalendáriom és Napok Számlálásfa mellett, és visszasétált az ösvényen a kunyhójához.

Egy egész telet töltött távol! Rengeteg elintéznivaló. El kell majd mennie a kecskékért Skindle úrhoz, ki kell ebrudalnia a pókokat a kéményből, ki kell halásznia a békákat a kútból, és általában vissza kell térnie a mindennapi rutinjához, melynek keretében mindenki dolgába beleüti az orrát, mert mihez is kezdenének a népek egy boszorkány nélkül, aki beleüti az orrát a dolgaikba…

De most mindenesetre megengedhet magának még egy órát, amit felpolcolt lábbal tölt.

Az üstjében vörösbegy rakott fészket. A törött ablaktáblán keresztül szabadulhatott be. Óvatosan kivitte az üstöt, és az ajtó fölé rakta, hogy biztonságban legyen a menyétektől, majd vizet forralt az egyik serpenyőjében.

Ezt követően felhúzta az órát. A boszorkányok nem igazán vették nagy hasznát az óráknak, de ő azért tartott egyet a ketyegés végett… nos, leginkább a ketyegés végett. Otthonossá tette a helyet, ahol lakott. Még az anyjától örökölte, aki mindennap felhúzta.

Nem érte különösebb meglepetésként, amikor meghalt az anyja, elsősorban azért, mert Eszme Mállottviksz boszorkány volt, és a boszorkányok látják a jövőt. Másodsorban meg azért, mert addigra már meglehetősen gyakorlott volt az orvoslásban, és ismerte a jeleket. Így volt ideje felkészülni, és nem is sírt egészen másnapig, amikor az óra egyszer csak megállt, pont a halotti tor közepén. Akkor leejtette a tálca sonkás zsömlét a kezéből, és ki kellett mennie üldögélni egy kicsit az árnyékszéken, hogy senki ne lássa.

Itt az ideje, hogy az ilyesmiről gondolkozzék. Hogy a múltra gondoljon…

Az óra ketyegett. A víz forrt. Mállottviksz Néne kihalászott egy teászacskót a seprűn lévő soványka batyuból, és kiöblítette a teáskannát.

A tűz elcsendesedett. A hónapokig lakatlan szoba nyirkossága fokozatosan elpárolgott. Az árnyékok megnyúltak.

Itt az ideje, hogy a múltra gondoljon. A boszorkányok látják a jövőt. Az a dolog, amibe nemsokára bele kell ütnie az orrát, a saját dolga lesz…

És akkor kinézett az ablakon.

Ogg Ángyi óvatosan egyensúlyozott egy hokedlin, miközben végigfuttatta a kezét a ruhásszekrény tetején. Megnézte az ujja hegyét. Makulátlanul tiszta volt.

— Hmm — mondta. — Nem rossz.

A menyei belereszkettek a megkönnyebbülésbe.

— Egyelőre — tette hozzá Ángyi.

A három fiatalasszony néma rettegéssel húzódott közelebb egymáshoz.

Ogg Ángyi egyébként végtelenül barátságos természetének egyetlen sötét oldalát a menyeivel való kapcsolata jelentette. A vejei, az más tészta — az ő nevüket meg tudta jegyezni, még a születésnapjukat is, és őket úgy fogadta be a családba, mint ahogy kissé túlméretezett csirkéit veszi szárnya alá egy kotlóstyúk. Az unokái pedig a szemefényei voltak, egytől egyig. De bármely nő, aki elég óvatlannak bizonyult ahhoz, hogy Ogg fiúhoz menjen feleségül, akarva-akaratlanul megpecsételte sorsát, ami attól fogva a mentális tortúra és a végeérhetetlen házi rabszolgaság keverékévé vált.

Ogg Ángyi háziasszonyként nem csak önmaga volt dolgos, de oka volt mások dolgosságának is.

Leszállt a hokedliről, és rájuk mosolygott.

— Ügyesen rendben tartottátok a házat — szólt. — Szép munka.

Aztán elhalványodott a mosolya.

— Az ágy alá a vendégszobában — mondta. — Oda még nem néztem be, ugye?

Az inkvizítorok kiközösítették volna maguk közül Ángyit a kegyetlensége miatt.

További családtagok léptek a szobába, mire Ogg Ángyi megfordult, és az arca abba az idétlen vigyorba torzult, amivel az unokáit szokta köszönteni.

Jászón előretolta legfiatalabb fiát. A négyéves Pewsy valamit tartott a kezében.

— Hádde mid van neked? — kérdezte Ángyi. — Mutasd meg Ángyinak!

Pewsy feltartotta.

— Szavamra, te egy igazán…

Épp ott, akkor, az orra előtt történt meg.

És ott volt Magrat is.

Nyolc hónapig tartózkodott távol.

Kezdte elönteni a pánik. Technikai értelemben el volt jegyezve a királlyal, II. Verenccel. Vagyis hát… nem egészen eljegyezve, ami azt illeti. Volt köztük, majdnem biztosra vette, egy bizonyos hallgatólagos egyetértés az eljegyzést mint határozott lehetőséget illetően. Ami a kimondott dolgokat illeti, nem mulasztotta el tudtára adni Verencnek, hogy ő szabad szellem, és semmiképpen sem szeretné, hogy bármi módon korlátozzák, és természetesen többé-kevésbé ez is volt a helyzet, de… de…

De… hát… nyolc hónap. Bármi történhet nyolc hónap alatt. Egyenesen vissza kellett volna jönnie Genuából, de a másik kettő olyan jól érezte ott magát.

Letörölte a port a tükörről, és kritikusan végignézett a tükörképén. Hát, nem a legreményteljesebb hozott anyag, annyi bizonyos. Mindegy, mit csinál vele, a haja körülbelül három perc alatt mindenképpen összegubancolódik, mint a színben hagyott locsolócső[4]. Vett magának egy új zöld ruhát, de ami izgalmasnak és vonzónak tűnt a gipsz kirakati babán, úgy állt Magraton, akár egy felcsavart esernyő.

Eközben Verenc nyolc hónapon át uralkodott. Persze, Lancre olyan kicsi, hogy végig sem lehet benne feküdni útlevél nélkül, de Verenc kétségkívül valódi király, és a valódi királyok törvényszerűleg vonzzák azokat a fiatal hölgyeket, akik álláslehetőségeik kibontakoztatására esélyt a királynéi szakmában látnak. Magrat elkövetett mindent, amit a ruhája ellen még elkövethetett, majd bosszúvággyal telve végighúzta a kefét a haján.

Ezután felsétált a kastélyba.

Őrségben Lancre várában mindig az állt, akinek éppen nem volt egyéb dolga az adott időben. Ezen a napon Ogg Ángyi legfiatalabb fiára, Somára hárult ez a feladat, amit ő egy nem egészen a méretére szabott sodronyingben teljesített. Midőn Magrat elsietett mellette, legjobb képességei szerint megpróbálta abba vágni magát, amit ő valószínűleg vigyázzállásnak nevezett volna, majd eldobta a lándzsáját és a nő után iramodott.

— Lassítana egy kicsit, kisasszony, lenne szíves?

Megelőzte Magratot, felszaladt a lépcsőn az ajtóhoz, felkapta a trombitát, ami a lépcső melletti szögre volt kötve egy spárgával, és a lelkes műkedvelők utánozhatatlan stílusában fanfárt fújt. Ezt követően megint eluralkodott rajta a pánik.

— Várjon ott, kisasszony, ne mozduljon…! Számoljon el ötig, utána kopogjon! — hadarta, és bevágódott az ajtón, amit be is csapott maga után.

Magrat várt, majd a kopogtatóhoz nyúlt.

Néhány pillanat múlva Soma kinyitotta az ajtót. Az arca teljesen vörös volt, és a fején egy rizsporos parókát viselt. Fordítva.

— Ihgen? — affektálta vontatottan, miközben megpróbált legjobb képességei szerint komornyiknak tűnni.

— Még mindig rajtad van a sapka a paróka alatt — tájékoztatta Magrat segítőkészen.

Soma tartása megroggyant. A fiú felbandzsított.

— Mindenki a szénagyűjtésen dolgozik? — érdeklődött Magrat.

Soma felemelte a parókát, levette a sapkáját, majd visszatette a parókát. Ezután szórakozottan felrakta a sapkáját a parókára.

— Igen, és Spriggins úr, a komornyik megint ágynak dőlt a bajával — felelte. — Csak én maradtam, kisasszony. Ráadásul a vacsorát is meg kéne csinálnom, mielőtt elmegyek, mert Szkorbin asszony is vacakul van.

— Nem kell bekísérned — szólt Magrat. — Tudom az utat.

— Nem, az úgy nem jó! Tegyen meg annyit, hogy lassan megy, és rám bízza magát.

Előrerohant és kitárt néhány duplaajtót…

— Maahhhghaaaat Bhhheléééndeek khisasszony!

…majd továbbrohant a következőhöz.

A harmadiknál már nem igazán kapott levegőt, de azért igyekezett helytállni.

— Bhhelééndeek… Maahhhghaaaat… khisasszony… Öhhfhelséééége a khi… Na bassz', hát most meg hová tűnt?

A trónterem üres volt.

Végül az istállóban találták meg II. Verencet, Lancre királyát.

Némelyek királynak születnek. Némelyek megszerzik maguknak ezt a rangot, vagy legalább az Isten Kegyelméből a Haza Atyja és Generalisszimusz pozíciót. De Verencre rátukmálták a királyságot. Nem uralkodónak készült, a trónhoz egy bonyolult elcseréltgyermek-ügy útján jutott el, mint az oly gyakran előfordul a királyi családokban.

Igazság szerint eredetileg udvari bolondnak nevelték, vagyis olyasvalakinek, aki szökdécselve jár, vicceket mond, és akinek meglehetősen nagy gyakorisággal öntenek pudingot a nadrágjába. Ettől érthető módon meglehetősen zord és borúlátó lett a világnézete, és sötét eltökéltséggel tartotta magát az életelvhez, miszerint az a biztos, ha soha többé nem nevet semmin, különösen, ha bármiféle puding is található a környéken.

Az uralkodói pályát a tudatlanság előnyével kezdte. Senki nem mondta meg neki, hogyan kell királynak lenni, úgyhogy egyedül kellett rájönnie. Hozatott magának egy csomó, a témába vágó könyvet. Verenc mélyen hitt a könyvekben rejtőzködő tudás hasznosságában.

Végül az a szokatlan vélemény formálódott meg benne, hogy a király dolga az, hogy királyságát boldogabb hellyé tegye mindenki számára.

Jelen pillanatban éppen valamilyen bonyolult eszközt vizsgált, ami egy villásrúdból állt — a ló számára —, míg a többi része úgy nézett ki, mint egy kocsi nagyságú szélmalom.

Verenc felnézett, és szórakozottan elmosolyodott.

— Ó, üdv! — mondta. — Mind visszaértetek épségben, ezek szerint?

— Öm… — kezdte Magrat.

— Ez egy forradalmian új vetésforgató — szólt Verenc. Megpaskolta az eszközt. — Most jött meg Ankh-Morporkból. A jövő technológiája. Eléggé beleástam magam a mezőgazdasági fejlesztések és a talajhasznosítás témájába. Most már igazán meg kellene próbálkoznunk ezzel az új hárommezős rendszerrel.

Magrat megszédült egy cseppet.

— Azt hiszem, nincs is több mint három mezőnk — válaszolta —, és azok sem dúskálnak a termőföldben…

— Nagyon fontos, hogy fenntartsuk a gabonák, hüvelyesek és gumós növények egyensúlyát — emelte fel a hangját Verenc. — A lóherén is komolyan elgondolkoztam. Érdekelne a véleményed!

— Ömm…

— És, azt hiszem, kezdenünk kellene valamit a disznókkal is! — kiáltotta Verenc. — A lancre-i csíkosakkal! Nagyon szívós fajta! És fel tudnánk vinni a húshozamot! Óvatos keresztezéssel! Mondjuk, a stói görbehátúval! Felküldök egy kant — Soma, tedd már le azt az átok trombitát!

Soma leeresztette a hangszert.

— De a fanfár, felség…!

— Igen, igen, de az nem kell ilyen hosszú legyen. Néhány rövid taktus tökéletesen elegendő. — Verenc beleszimatolt a levegőbe. — És valami ég.

— Ó, a franc…! A répák… — Soma elsietett.

— Mindjárt jobb — szólt Verenc. — Hol tartottunk?

— A disznóknál, azt hiszem — felelte Magrat. — De igazából azért jöttem…

— Minden a talajon áll vagy bukik — folytatta a király. — Ha odafigyelsz a talajra, nyert ügyed van. Ja, egyébként nyárközép éjjelére tervezem az esküvőt. Úgy gondoltam, az biztos megfelelne neked is.

Magrat szája elkerekedett.

— Természetesen később is lehet, de nem sokkal, az aratás miatt — mondta Verenc.

— Néhány meghívót már ki is küldtem, a fontosabb vendégeknek — fűzte hozzá Verenc.

— És úgy gondoltam, rendezhetnénk valami vásárt vagy fesztivált előtte — szólt Verenc.

— Megkértem Boggiékat Ankh-Morporkban, hogy küldjék fel a legjobb szabójukat és a legjobb szöveteiket, és az egyik szobalány pont a te méreted, és szerintem nagyon elégedett leszel a végeredménnyel — egészítette ki Verenc.

— És Vasolvasztárfi úr, a törpe, lejött a hegyekből csak azért, hogy elkészítse a koronát — jegyezte meg Verenc.

— A bátyám és Kedélyvámos úrék nem tudnak eljönni, mert Klaccsban turnéznak, mint kiderült, de Hwel, a drámairó írt egy darabot kifejezetten az esküvő tiszteletére. Egy olyat, amit még a vidéki környezet sem tud tönkrevágni, azt mondja — szólt Verenc.

— Szóval, akkor nincs kifogásod? — kérdezte végül Verenc.

Ekkor Magrat hangja visszatért végre a szférák távoli szegletéből, de némileg rekedtesebben szólt, mint szokott volt.

— Nem kellett volna előbb megkérned a kezemet? — kérte számon.

— Mi? Izé. Nem, ami azt illeti — válaszolta Verenc. — Nem. A királyok nem kérnek senkitől semmit. Utánanéztem. Én vagyok a király, te pedig, nem sértésből, de csupán alattvaló vagy. Nem kell megkérjelek.

Magrat szája dühös sikításra nyílt, de végül az agya is működésbe lendült. Igen, mondta, természetesen kiabálhatsz vele, sarkon fordulhatsz és elrohanhatsz. És valószínű, hogy utánad megy.

Erősen valószínű.

Öm.

Talán nem is annyira. Mert lehet, hogy ez egy kedves kis ember fátyolos tekintettel, ugyanakkor egyben király is, és utánanézett a dolgoknak. De erősen valószínű, hogy meglehetősen nagy rá az esély, hogy…

De…

Kockára akarod tenni az életed hátralévő részét? Nem ezt akartad amúgy is? Nem ebben reménykedtél, amikor idejöttél? Most komolyan.

Verenc némi aggodalommal figyelte Magratot.

— A boszorkánykodásról van szó? — kérdezte. — Nem kell teljesen feladnod, természetesen. Nagy tisztelője vagyok a boszorkányoknak. És lehetsz boszorkánykirályné, bár azt hiszem, ebben az esetben meglehetősen kihívó ruhákat kell majd viselned, macskákat kell tartanod és mérgezett almákat kell osztogatnod. Olvastam valahol. Szóval, a boszorkánykodásról van szó?

— Nem — motyogta Magrat —, nem arról… izé… mintha említettél volna egy koronát?

Az agya ismét közbevágott. Magrat királyné, susogta. Tükröt tartott a képzeletének…

— Nem vagy mérges, ugye? — kérdezte Verenc.

— Mi? Ó! Nem. Én? Nem.

— Jó. Akkor ez rendben van. Azt hiszem, mindent megbeszéltünk, ugye?

— Hát…

Verenc összedörzsölte a tenyerét. — Nagyszerű terveink vannak a hüvelyesekkel — folytatta, mintha nem az előző pillanatban forgatta volna fel Magrat egész életét a megkérdezése nélkül. — Babok, borsók… el tudod képzelni. Nitrogénkötők. És márga és mészvíz, természetesen. Tudományos gazdálkodás. Gyere, nézd meg ezt! — Lelkesen odébb szökkent.

— Tudod — tette hozzá —, igazán gatyába tudnánk rázni ezt a királyságot.

Magrat követte.

Szóval akkor mindent megbeszéltek. Nem lánykérés, tájékoztatás. Soha, még az éjszaka legsötétebb óráiban sem volt biztos benne, hogyan fog megtörténni, de valahol azért valószínűnek tartotta rózsák, naplementék és kék madarak jelenlétét. Lóherékét viszont nem túlzottan. A babok és egyéb nitrogénkötő hüvelyesek sem játszottak központi szerepet a vonatkozó ábrándképeiben.

Másrészről Magrat a lelke mélyén sokkal gyakorlatiasabb ember volt, mint a legtöbben hitték volna a bizonytalan mosolyából és a több mint háromszáz darabos okkult kabalagyűjteményéből (melyek közül egyik sem működött) kiindulva.

Szóval így veszi el az embert egy király. Mindent megszerveznek helyetted. Nincsenek fehér paripák. A múlt egyenesen átugrik a jövőbe, és magával sodorja az embert.

Talán ez így helyes. A királyok elfoglalt emberek. Magrat tapasztalatai pedig, ami az uralkodók házasulási szokásait illeti, meglehetősen korlátozottak voltak.

— Hova megyünk? — kérdezte.

— A régi rózsakertbe.

Ó… hát ez így már mindjárt más.

Leszámítva, természetesen, hogy rózsák nem voltak sehol. A körbefalazott kertből eltüntették az ösvényeket és lugasokat, és csípőig értek benne a fehér virágú zöld indák. A méhek fékevesztetten zümmögtek a szirmok között.

— Bab? — kérdezte Magrat.

— Igen! Egy különleges fajta. Folyamatosan mutogatom a gazdáknak — felelte Verenc. Felsóhajtott. — Bólogatnak és hümmögnek, és mosolyognak, de attól tartok, hogy amikor hazaérnek, mindent úgy folytatnak, ahogy addig csinálták.

— Tudom — érzett vele együtt Magrat. — Ugyanez történt, amikor megpróbáltam megismertetni az asszonyokkal a természetes szülés fogalmát.

Verencnek felszaladt a szemöldöke. Még az ő képzelőerejét is próbára tette a kép, amint Magrat gyermekszüléssel kapcsolatos tanácsokkal látja el Lancre termékeny, tölgyfa arcú asszonyait.

— Tényleg? Azelőtt hogy szültek? — kérdezte.

— Ó, hát mint a régiek — felelte Magrat. Bámulták egy darabig a döngicsélő kis babültetvényt.

— Természetesen, amikor királyné leszel, nem kell majd… — kezdte Verenc.

Puhán következett be, majdnem, mint egy csók, olyan könnyedén, mint a napsugár érintése.

Nem támadt szél, csak hirtelen eluralkodott valamilyen súlyos tespedtség, amitől bedugult az ember füle.

A szárak meghajoltak, eltörtek és kör alakban a földre lapultak. A méhek felmorajlottak, majd elszálltak.

A három boszorkány egyszerre érkezett az álló kőhöz.

Nem fárasztották magukat magyarázkodással. Vannak dolgok, amelyeket egyszerűen csak tud az ember.

— A rohadt gyógynövényeim kellős közepén! — mondta Mállottviksz Néne.

— A kastély kertjében! — adta hozzá a magáét Magrat.

— Az a szegény kis csöppség! És pont felém nyújtotta, hogy megmutassa! — csatlakozott Ogg Ángyi.

Mállottviksz Néne rámeredt. — Miről beszélsz, Gytha Ogg?

— A mi kis Pewsynk kerti zsázsát gyökereztetett az Ángyijának egy darab rongyon — magyarázta türelmesen Ogg Ángyi. — Éppen mutatná nekem, ahogy azt kell, én meg odahajolok, és puff! Gabonakör!

— Ez már — szólt Mállottviksz Néne — nem tréfadolog. Évek óta nem volt ennyire súlyos a helyzet. Mindnyájan tudjuk, ugye, hogy ez mit jelent. Hogy mit kell…

— Izé — szólt közbe Magrat.

— …tennünk…

— Elnézést — folytatta a lány. Léteznek ugyanis dolgok, amiket nem tud csak úgy egyszerűen az ember.

— Igen?

— Nekem fogalmam sincs, hogy ez mit jelent — vallotta be Magrat. — Úgy értem, az öreg Pityergi Komámasszony…

— …nyugodjékbékében… — vágta rá a két idősebb boszorkány kórusban.

— …egyszer beszélt arról, hogy a gabonakörök veszélyesek, de soha nem árulta el, hogy miért.

A két idősebb boszorkány egymásra pillantott.

— Soha nem beszélt neked a Táncosokról? — kérdezte Mállottviksz Néne.

— Soha nem beszélt neked a Hosszú Emberről? — kérdezte Ogg Ángyi.

— Milyen Táncosokról? Azokra a régi kövekre gondoltok fenn a lápon?

— Pillanatnyilag csak annyit érdemes tudnod — közölte vele komoran Mállottviksz Néne —, hogy meg kell őket állítanunk.

— Milyen őket?

Nénéről sugárzott az ártatlanság.

— A gabonaköröket, természetesen.

— Ó, dehogy! — vágta rá Magrat. — Tisztában vagyok vele, hogy valami másra gondoltál, már csak abból is, ahogy kimondtad, hogy ők. Úgy ejtetted ki, mint valami átkot. Ez nem csak egy egyszerű ők volt, hanem hangsúlyos!

Az idősebb boszorkányok láthatóan ismét zavarba jöttek.

— És ki az a Hosszú Ember? — kérdezte Magrat.

— Mi soha — felelte Néne —, soha nem beszélünk a Hosszú Emberről!

— Abból mindenesetre nem lehet baj, ha elmondjuk neki, mi a helyzet a Táncosokkal — motyogta Ogg Ángyi.

— Igen, de… tudod… úgy értem… ő Magrat — válaszolta Néne.

— Hát ez meg mit kéne jelentsen? — háborgott az említett.

— Valószínűleg ezentúl teljesen más szemmel nézel majd rájuk, erre akarok kilyukadni — válaszolta neki Néne.

— Az ők pedig a… — kezdett bele Ogg Ángyi.

— Ki ne mondd!

— Igen, igazad van. Bocsánat.

— És azt se felejtsd el, hogy a gabonakörök nem mindig találják meg a Táncosokat — tette hozzá Néne. — Reménykedjünk. Lehet, hogy csak egybeesés.

— De ha egy benne nyílik meg…

Magrat felcsattant.

— Szándékosan csináljátok! Állandóan rébuszokban beszéltek! Mindig ez van! De ennek véget vetek, amikor királyné lesz belőlem!

Erre már odafigyeltek.

Ogg Ángyi félrehajtotta a fejét.

— Ó? — sóhajtott fel. — Az ifjú Verenc kiugrasztotta a nyulat a bokorból, ezek szerint?

— Igen!

— Mikor lesz az örvendetes esemény? — kérdezte Mállottviksz Néne jegesen.

— Két hét múlva — felelte Magrat. — Nyárközép napján.

— Rossz ötlet, rossz ötlet — csóválta a fejét Ogg Ángyi. — Az év legrövidebb éjszakája…

— Gytha!

— És onnantól az alattvalóim lesztek — hagyta figyelmen kívül a legutóbbi közjátékot Magrat. — És pukedliznetek is kell majd, meg minden!

Amint kimondta, rögtön tudta, hogy ostobaság volt, de hajtotta a düh.

Mállottviksz Nénének összeszűkült a szeme.

— Hmm — hümmögött. — Pukedliznünk, mi?

— Igen, és ha nem teszitek — emelte a tétet Magrat —, akár börtönbe is vethetlek titeket!

— Ó, szavamra — gondolkozott el Néne — Jujj! Nem igazán tetszene. Nem, egyáltalán nem tetszene.

Mindannyian tisztában voltak vele, hogy a kastély várbörtöne, amely soha nem számított az épület legnevezetesebb részének, pillanatnyilag teljesen kihasználatlanul tátongott. II. Verenc Lancre történelmének legjóindulatúbb uralkodója volt. Alattvalói azzal a fajta joviális megvetéssel kezelték, ami osztályrésze mindazoknak, akik csendben és lelkiismeretesen dolgoznak mások üdvéért. Ha mindezt figyelmen kívül hagyjuk, Verenc akkor is előbb vágta volna le a saját lábát, mint hogy börtönbe vessen egy boszorkányt. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy hosszú távon az előbbi sokkal kevesebb gonddal jár, és valószínűleg kevésbé fájdalmas is.

— Magrat királyné, mi? — próbálta Ogg Ángyi feldobni egy kicsit a hangulatot. — Remek! Hát, az öreg kastélyra igazán ráfér már egy friss kéz nyoma…

— Ez nem probléma, rengeteg kéz nyoma lesz még ott — mordult fel Néne.

— Hát, akárhogy is, nekem nem kell ezzel a mostani üggyel foglalkoznom — mondta Magrat. — Bármiről is legyen szó. A ti dolgotok. Úgyse lenne rá időm, biztosra veszem.

— Én is biztosra veszem, hogy azt csinálsz, amit akarsz, kedves leendő fenség — felelte Mállottviksz Néne.

— Hah! — kiáltott fel Magrat. — Mi az hogy! Ti meg akár neki is láthattok új boszorkányt keresni Lancre-ben, a terembu… a francba is! Rendben? Végezze másik érzelgős lány a kulimunkát és neki se mondjatok el soha semmit és az ő feje felett is beszéljetek el állandóan. Nekem jobb dolgom is akad!

— Jobb dolgod, mint boszorkánynak lenni? — kérdezte Néne.

Magrat egyenesen belesétált. — Igen!

— Ó, te jó ég… — mormolta Ángyi.

— Ó! Ebben az esetben, úgy gondolom, menni szeretnél — szólt Néne késéles hangon. — Vissza a palotába, feltételezem.

— Igen!

Magrat felkapta a seprűjét.

Néne keze mint a villám ragadta meg annak nyelét.

— Ó, nem — szólt rá —, nem ezzel! A királynék aranyhintókkal meg hasonlókkal közlekednek. Mindenki csak a sajátjával. A seprűk a boszorkányoknak valók.

— Na most már hagyjátok ezt abba, ti ketten! — szállt be Ogg Ángyi, a született békéltető. — Egyébként is, bárki lehet egyszerre királyné és bo…

— Kit érdekel? — kérdezte Magrat, ledobva a seprűt. — Nekem már nem kell ilyesmivel foglalkoznom.

Megfordult, összefogta a ruháját és elszaladt. A lenyugvó nap körberajzolta az alakját.

— Eszme, te vén hárpia! — szólalt meg Ogg Ángyi. — Csak azért, mert férjhez me…

— Tudod, mit szólna, ha elmondanánk neki — válaszolta Mállottviksz Néne. — Nem értené. A Szépek. Körök. Azt mondaná… milyen elbűvölő. Neki is az a legjobb, ha kimarad belőle.

— Hosszú évek óta meg se moccantak — gondolkozott el Ángyi. — Segítségre lesz szükségünk. Úgy értem, mikor mentél fel utoljára a Táncosokhoz?

— Tudod, hogy van ez — mondta Néne. — Amikor ilyen csendes minden… nem gondol rájuk az ember.

— Tisztán kellett volna tartanunk a környéket.

— Igaz.

— Az lesz a legjobb, ha holnap ott kezdjük a napot — javasolta Ogg Ángyi.

— Igen.

— Sarlót se felejtsünk el vinni.

Nincs sok olyan területe Lancre királyságának, ahol az ember eldobhat egy bőrlabdát anélkül, hogy az legurulna. A legnagyobb része lápvidékekből és meredek, erdős hegyoldalakból áll, melyeket helyenként magasba szökő, éles sziklákkal teli hegyek szakítanak meg, ahová még a trollok se mennek fel, és olyan mély völgyek, melyekbe a napfényt is csak csövekkel lehetne levezetni.

Arra a lápra, ahol a Táncosok álltak, széles ösvény vezetett fel, noha csak pár mérföldre esett a várostól. Vadászok ugyan jártak erre néha, de csak ha eltévedtek. Nem mintha nem lett volna vad errefelé, de hát — szóval itt voltak a kövek.

Elég sok helyen álltak kőkörök a hegyekben. A druidák építették őket, mint meteorológiai számítógépeket, és mivel mindenképpen olcsóbb volt építeni egy új 33-MegaLith kört, mint felturbózni egy lassú régit, rengeteg elavult kőkör hevert szerteszét.

A druidák a közelébe se mentek soha a Táncosoknak.

A kövek nem voltak kifaragva. Az elhelyezésükben sem lehetett észrevenni különösebb rendszert. Szó sem esett olyasmiről, hogy egy bizonyos napon a nap megvilágítja pont ezt vagy azt a követ, vagy bármi hasonlóról. Egyszerűen csak odavonszoltak nyolc vörös követ, nagyjából kör alakban.

De az időjárás másképp viselkedett erre. Azt mondták, amikor elered az eső, a körön belül mindig pár pillanattal később kezd esni, mint rajta kívül, mintha a belsejébe hosszabb utat kellene megtennie. Amikor felhők takarták el a napot, további egy-két pillanatba telt, hogy a kör közepe is árnyékba boruljon.

Ódalgó Vilmos pár perc múlva meghal. Határozottan nem lett volna szabad idényen kívül szarvasra vadásznia, különösen nem arra a remek bikára, amit kinézett magának. És semmiképpen nem a kostetői vörös egy példányára, melyet ez a kiváló bika is képviselt, hisz ez a fajta hivatalosan veszélyeztetett — még ha pillanatnyilag nem is annyira veszélyeztetett, mint maga Ódalgó Vilmos.

Előtte rohant az állat, és olyan zajosan verekedte át magát a haraszton, hogy még egy vak is a nyomában tudott volna maradni.

Ódalgó utána gázolt.

A köveken még köd ült; nem takaróként, hanem hosszú, szaggatott csíkokban.

A szarvas elérte a kört, és megállt. Lépett párat előre és hátra, majd felnézett Ódalgóra.

A férfi felemelte a számszeríját.

A bika megfordult, és beugrott a kövek közé.

Ezután csak zavaros benyomások maradtak Ódalgóba. Az első a…

…távolságé volt. A kör átmérője nem lehetett több pár ölnél, nem lett volna szabad hirtelen ekkora távolságot tartalmaznia.

A következő a…

…sebesség volt. Valami jött kifelé a körből, egy fehér pont, ami egyre nagyobb és nagyobb lett. Ódalgó biztos volt benne, hogy eredetileg célra tartotta a számszeríjat, de az kirepült a kezéből, amikor az a dolog lecsapott, és hirtelen nem maradt más, csak…

…béke.

Meg a villanásnyi fájdalom emléke.

Ódalgó Vilmos meghalt.

Ódalgó Vilmos átbámult a kezén, egyenesen az összetört harasztra. Ami azért volt összetörve, mert a saját teste feküdt rajta.

Az újonnan elhunyt szemei a tájat vizslatták.

A halottak világában nincs helye az önámításnak. Halottnak lenni olyan, mint felébredni valami igazán fergeteges buli után, amikor az embernek egy-két pillanatig még rendelkezésére áll az ártatlanság illúziója, mielőtt eszébe jutnának mindazon események, amelyekben előző éjjel részt vett, és amelyek olyan ésszerűnek és mulatságosnak tűntek az adott pillanatban. De aztán felidézi azt az elképesztő dolgot, amit a lámpaernyővel és a két léggömbbel csinált, amitől aztán mindenki teljesen kész lett, és egyszer csak rádöbben, hogy ma, józanon, a többiek szemébe kell néznie, márpedig ők is józanok lesznek, és mindenki emlékezni fog mindenre.

— Ó! — mondta.

A táj hullámozni kezdett a kövek körül. Így kívülről nézve már annyira egyértelműnek tűnt…

Nyilvánvaló. Ajtók, falak nélkül. Sarkok, élek nélkül…

ÓDALGÓ VILMOS.

— Igen?

LÉPJEN ELŐRE, LEGYEN SZÍVES!

— Maga valami vadász?

SZERETEK ÚGY GONDOLNI MAGAMRA, MINT FIGYELMETLENÜL SZÉTSZÓRT APRÓSÁGOK FÖLSZEDEGETŐJÉRE.

A Halál várakozó arckifejezéssel elvigyorodott. Ódalgó porhüvelyen túli szemöldöke összébb húzódott.

— Mi? Mint a szendvicsek, meg az italmaradék… ilyesmire gondol?

A Halál sóhajtott egyet. Nem érdemes metaforákat pazarolni az emberekre. Néha úgy érezte, senki nem veszi őt komolyan.

OLYASMIRE GONDOLOK, HOGY ÉN VAGYOK AZ, AKI ELVESZI AZ EMBEREKTŐL AZ ÉLETÜKET, válaszolta morózusan.

— És most mi lesz?

HÁT, HAMAROSAN MEGLÁTJUK, NEM IGAZ?

Ódalgó Vilmos elkezdett beleolvadni a ködbe.

— Az a dolog, ami elkapott…

IGEN?

— Azt hittem, azok már kihaltak!

NEM. CSAK ELMENTEK.

— Hova?

A halál kinyújtotta egyik csontos ujjízületét.

ODA.

Magrat eredetileg nem úgy tervezte, hogy beköltözik a kastélyba az esküvő előtt, mert az emberek még megszólnák érte. Természetesen tucatnyian laktak a kastélyban, amely rengeteg szobával bírt, de ezzel együtt közös fedél alatt lennének, és ennél több se kellett. Vagy kevesebb. Korábban így gondolta. Most viszont forrt a vére. Hadd szóljak meg! Azt is tudta, pontosan kik szólnak meg. Sőt, hogy egészen pontosan kicsoda. Ki más is ütné bele a vasorrát a dolgaiba?! Hahh! Hát csak beszéljenek.

Korán felkelt, és összepakolta a holmiját, nem mintha sok munkája lett volna vele. Nem egészen a saját kunyhója volt az, amiben lakott, és a legtöbb bútor az épülethez tartozott. A boszorkányok jöttek és mentek, de a boszorkánykunyhók mindig ugyanott maradtak, általában az eredeti zsúptetejükkel.

Ugyanakkor igenis volt egy varázskéskészlete, misztikus színes zsinórjai, különböző kövei és tégelyei, és egy doboza, megrakva tucatnyi titokzatos vallási szimbólummal ékesített gyűrűkkel, nyakláncokkal és karkötőkkel. Ezeket mind bedobta egy zsákba.

És ott voltak a könyvek is. Pityergi Komámasszony könyvmolynak számított a boszorkányok között: majdnem egy tucat könyvet birtokolt. Magrat tétovázott egy darabig, majd inkább otthagyta őket a polcon.

És ott volt a csúcsos tetejű egyenkalap is. Soha nem szerette, és nem is nagyon hordta. A zsákba vele!

Űzött tekintettel nézett körbe, amíg meg nem látta a kis üstöt a kemencepadkán. Ez megteszi. Bele a zsákba azzal is, majd kössük össze a száját!

Útközben a kastély felé átkelt a Lancre-szoros hídján, és bedobta a zsákot a folyóba.

Az röviden bukdácsolt az erős áramlatban, majd elsüllyedt.

Magrat titokban reménykedett pár színes buborékban, vagy legalább egy kis sistergésben. De a zsák egyszerűen csak elsüllyedt. Mintha semmi különös nem lett volna benne.

Másik világ, másik kastély…

A tünde keresztülvágtázott a befagyott várárok felett; a lovából és abból a dologból, amit a nyakában hozott, pára gomolygott.

Felgaloppozott a lépcsőn, egyenesen be az előcsarnokba, ahol a Királynő üldögélt az álmaival körülvéve…

— Herceg?

— Egy szarvasbika!

Még mindig élt. A tündék nagyon értettek ahhoz, hogy akár hetekig életben tartsanak dolgokat.

— A körön kívülről?

— Igen, úrnőm!

— Gyengül. Megmondtam, nem?

— De mikor? Mikor?

— Hamar. Hamar. Mi ment át cserébe?

A tünde megpróbálta elkerülni a tekintetét.

— A… kis kedvence, úrnőm.

— Nem gondolom, hogy messze kóborolna — nevetett a Királynő. — Minden bizonnyal nagyon jól fog mulatni…

Hajnalban rövid ideig esett.

Nincs rosszabb, mint vállmagasságig érő, nedves harasztban gázolni. Vagyis van. Ami azt illeti, rengeteg gázolásra alkalmatlanabb dolog létezik a harasztnál, különösen, ha vállmagasságig ér. De itt és most, gondolta Ogg Ángyi, nem igazán jut eszébe, legfeljebb egy vagy kettő. Nem a Táncosok között szálltak le, természetesen. Még a madarak is inkább letértek az útjukról, mint hogy áthaladjanak azon a légtéren. A vándorló pókok félmérföldnyi pókfonálon lógva kerülték meg a helyet. A felhők inkább kettéváltak és körbeúszták.

Köd gomolygott a kövek körül. Ragacsos, nedves köd.

Ángyi oda se figyelve suhintott egyet sarlójával a csüngő harasztra.

— Itt vagy, Eszme? — dünnyögte.

Mállottviksz Néne feje jelent meg egy pár ölnyire lévő kupac haraszt felett.

— Itt dolgok történtek — jelentette ki hideg és jelentőségteljes tónusban.

— Mint például?

— A haraszt és a gazok le vannak tapodva a kör körül. Gyanítom, valaki táncolt.

Ogg Ángyi ugyanolyan érzésekkel vette ezt fontolóra, ahogy egy magfizikus reagálna arra, ha közölnék vele, hogy valaki épp az imént két kritikus tömeg alatti urániumdarabot ütögetett össze, hogy meleget csináljon.

— Soha!

— De bizony. Sőt… — nem volt könnyű elképzelni, mi lehet az a sőt, de Ogg Ángyi mindenesetre visszakérdezett. — Igen?

— Valakit megöltek itt.

— Ó, ne! — nyögött fel Ángyi. — Csak nem a körben?

— Nem. Ne légy értetlen! A körön kívül. Egy magas férfit. Akinek az egyik lába hosszabb, mint a másik. És szakállas. És aki valószínűleg vadász lehetett.

— Honnan tudod ezt mind?

— Épp most botlottam bele.

A nap a köd fölé emelkedett.

A hajnal első sugarai már a Láthatatlan Egyetem, az iménti eseményektől ötszáz mérföldre fekvő első számú varázslóintézmény ősi köveit cirógatták.

Nem mintha ennek a legtöbb varázsló a tudatában lett volna. A Láthatatlan Egyetem lakóinak többsége számára az ebéd volt a nap első étkezése. A varázslók, mondhatni, nem a reggeliző típusú emberek táborát erősítették. Egyedül az Arkrektor és a Könyvtáros tudták, milyen érzés szembenézni a napfelkeltével, és ők általában ki is sajátították maguknak az egész építményt a reggeli órákban. A Könyvtáros — orangután lévén — mindig korán felkelt, mert az orangutánok korán kelők. Bár neki nem kellett ordítozással elkergetnie hajnalban más hímeket a felségterületéről. Egyszerűen csak kinyitotta a könyvtárat és megetette a könyveket.

Mustrum Maphlaves pedig, a jelenlegi Arkrektor, szerette végigjárni az álmos épületeket, ahol biccentett a szolgálók felé és kis cetliken üzeneteket hagyott a beosztottainak — mely tevékenységnek általában nem volt egyéb célja, mint hogy a tudtukra adja, miszerint ő már fent volt és dolgozott, amikor a címzettek még mélyen aludtak[5].

Ezen a napon azonban valami más miatt főtt a feje. Többé-kevésbé szó szerint.

A jelenség kereknek tűnt. Bár egészséges növekmény burjánzott körülötte. És Maphlaves meg mert volna esküdni, hogy előző nap még nem létezett.

Ide-oda forgatta a fejét, és hunyorogva nézte a másik tükör képét, ami a feje fölé tartottból verődött vissza.

A fakultás következő tagja, aki felébredt, a Kincstárnok volt. Nem mintha ő is korán kelő típus lett volna, hanem mert tíz óra felé az Arkrektor amúgy is meglehetősen véges türelme elfogyott, így ekkortájt odaállt a lépcső aljához és addig kiabálta, hogy „Kiiincstáááárnok!”, amíg kollégája meg nem jelent.

Ami azt illeti, ez olyan gyakran megtörtént, hogy a Kincstárnok, a született neuroparazita[6] idővel azon kapta magát, hogy már pár perccel a kiabálás előtt felkel és felöltözik álmában. Ezen a reggelen is teljes öltözékben tartott az ajtó felé, amikor felpattantak a szemei.

Maphlaves soha nem vesztegette az idejét csevegésre. Vagy volt mondanivalója, vagy nem.

— Igen, Arkrektor? — kérdezte a Kincstárnok mogorván.

Az említett levette a kalapját.

— Mit szól ehhez? — csapott bele a lecsóba.

— Öhm, öhm, öhm… mihez is, Arkrektor?

— Ehhez, ember! Ehhez!

Két lépésre a teljes pániktól, a Kincstárnok kétségbeesetten meredt Maphlaves feje búbjára.

— Mihez? A kopasz folthoz?

— Én nem kopaszodom!

— Öö, hát akkor…

— Úgy értem, tegnap ez még nem volt ott!

— Ó! Hát. Öhm. — Egy bizonyos ponton mindig elpattant valami a Kincstárnokban, és nem tudta leállítani magát. — Persze előfordul az ilyesmi, a nagyapám mindig a méz és a lócitrom keverékére esküdött, mindennap bedörzsölte…

— Én nem kopaszodom! — A Kincstárnok arca tikkelni kezdett. A szavak már maguktól jöttek ki a száján, nyilvánvalóan anélkül, hogy előtte tárgyaltak volna az agyával.

— …és aztán szerzett egy ilyen eszközt üvegrúddal, amit selyemmel kellett dörzsölgetni, és…

— Úgy értem, ez nevetséges! Senki nem kopasz a családomban, leszámítva az egyik nénikémet!

— …és, és aztán elkezdte gyűjteni a hajnali harmatot, és abban mosta a fejét és, és, és…

Maphlaves lecsillapodott. Alapjában véve nem volt gonosz jellem.

— Most mit szed rá? — dünnyögte.

— Szár… szár… szár… szárított — dadogta a Kincstárnok.

— A jó öreg szárítottvarangy-tablettát?

— I… i… i… i…

— Bal zseb?

— I… i… i… i…

— Rendben… megvan… nyeljen!

Egy pillanatig csak bámultak egymásra.

A Kincstárnok megrogyott. — Sssokkal jobb, Arkrektor, köszönöm!

— Valami nincs rendben, Kincstárnok. Érzem a zsigereimben.

— Maga tudja, Arkrektor.

— Kincstárnok?

— Igen, Arkrektor?

— Maga nem tagja valamiféle titkos társaságnak, vagy ilyesminek, ugye?

— Én? Dehogy, Arkrektor!

— Akkor, azt hiszem, fene jól tenné, ha levenné azt az alsógatyát a fejéről.

— Ismered? — kérdezte Mállottviksz Néne.

Ogg Ángyi mindenkit ismert Lancre-ben, még a harasztban fekvő szerencsétlent is.

— Ódalgó Vilmos az, fentről, a szegleti útról — válaszolta. — Két bátyja van. Azt a Palliard lányt vette el, emlékszel? Akinek átsüvít a szél a foga között?

— Nagyon remélem, hogy szegény asszonynak van egy tisztességes rend fekete ruhája! — kommentálta a dolgot Mállottviksz Néne.

— Úgy tűnik, leszúrták — nézelődött Ángyi. Vigyázva, de határozottan átfordította a testet.

A halottak általában nem hozták különösebben izgalomba. A boszorkányok munkaköri kötelességei közé tartozott a bábáskodás mellett az elhunytak kiterítése is; rengeteg ember volt Lancre-ben, akik Ángyi arcát látták életükben először és utoljára. (Amitől a köztes időszak valószínűleg meglehetősen eseménytelennek tűnt egy összehasonlítás során.)

— Egyenesen átment rajta — mondta. — Keresztülszúrták. A teringettét, ki tenne ilyet?

Mindketten a kövekre néztek.

— Nem tudom, ki, de azt tudom, honnan jöhetett — válaszolta Néne.

Ekkor Ogg Ángyi is észrevette, hogy a kövek körül letaposták a harasztot, ami azóta meg is barnult.

— A mélyére fogok ennek ásni — jelentette ki Néne.

— Jobban tennéd, ha nem keverednél bele…

— Magam is el tudom dönteni, mibe akarok belekeveredni, köszönöm szépen!

A Táncosokat nyolc kő alkotta. Háromnak neve is volt. Néne körbesétálta őket, amíg oda nem ért ahhoz, amelyiket Furulyásként ismertek.

Kihúzott egyet a csúcsos kalapját hajához rögzítő számos tű közül, és arasznyira odatartotta a kőhöz. Aztán elengedte, és várta, mi történik.

Majd visszament Ángyihoz.

— Még mindig van benne erő — tájékoztatta. — Nem sok, de a gyűrű még tart.

— De ki lenne annyira ostoba, hogy feljöjjön ide, és táncoljon a kövek körül? — kérdezte általánosságban Ángyi, majd, miután egy áruló, kósza gondolat átsuhant a fején, hozzátette: — Magrat végig velünk volt.

— Ki kell derítenünk — vonta le a következtetést Néne zord mosollyal. — Most segíts nekem ezzel a szegény emberrel.

Ogg Ángyi lehajolt a feladathoz.

— Úúú, de nehéz! Hasznát tudtuk volna itt venni Magratnak.

— Nem. Szeleburdi — nyilatkoztatta ki Mállottviksz Néne. — Könnyű préda.

— De kedves lány.

— Viszont hebehurgya. Azt hiszi, lehet úgy élni, mintha a gyerekmesék és a népdalok igazak lennének. Nem mintha nem kívánnám, hogy a lehető legboldogabb legyen!

— Remélem, sikeres lesz, mint királyné! — gondolkozott el Ángyi.

— Mindent, amit tud, tőlünk tudja — mutatott rá Mállottviksz Néne.

— Igen — válaszolta Ángyi, ahogy eltűntek a harasztban. — Nem gondolod… hogy talán…?

— Mit?

— Nem gondolod, hogy esetleg megtaníthattunk volna neki mindent, amit mi tudunk?

— Túl sok időbe telne.

— Ja, tényleg.

Eltartott egy ideig, amíg a levelek egészen az Arkrektorig jutottak. A beérkezett küldeményeket többnyire azok markolták fel, aki épp akkor az egyetem kapuja felé jártak, és ők általában később valami polcon felejtették, vagy fidibuszként, esetleg könyvjelzőként használták azokat, illetve — a Könyvtáros esetében — derékaljként.

Ennek a bizonyos levélnek két napig tartott az útja a kaputól, és jórészt sértetlen maradt, néhány pohárnyomtól és banános jellegű ujjlenyomattól eltekintve. A többi küldeménnyel érkezett, mialatt a fakultás reggelizett. A Dékán egy kanállal nyitotta ki.

— Ki tudja, merre van Lancre? — kérdezte.

— Miért? — kapta fel Maphlaves a tekintetét.

— Valami király házasodik ott, és szeretné, ha elmennénk.

— Ó, te jó ég! — szólalt meg a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — Valami játék katonának esküvője lesz, és azt szeretné, ha mi is elmennénk rá?

— Fent van a hegyekben — gondolkodott el az Arkrektor. — Arrafelé jól lehet pisztrángra horgászni, ha jól emlékszem. Uramatyám! Lancre. Szavamra. Évek óta eszembe se jutott. Tudják, olyan gleccsertavak vannak arrafelé, ahol a halak horgot még nem is láttak. Lancre. Igen.

— Egyébként is túl messze van — tette hozzá a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

Maphlaves oda se figyelt. — És a szarvasok. Szarvasok ezrei. Nem beszélve a jávorantilopokról. Farkasok mindenütt. Meg valószínűleg pumák is, nem csodálkoznék. És mintha a jégsasok is felbukkantak volna megint arrafelé. — Ragyogott a szeme. — Azokból legfeljebb ha féltucatnyi maradt mára.

Mustrum Maphlaves rengeteget tett a kihalófélben lévő állatokért. Példának okáért kihalófélben tartotta őket.

— Isten háta mögötti hely — vetette közbe a Dékán. — Rögtön a térkép széle mellett.

— Ott nyaraltam mindig a nagybátyámmal — folytatta nosztalgiától ködös tekintettel Maphlaves. — Remek napokat töltöttem arra. Remek napokat. A nyarak ott fent… az ég kékebb, mint bárhol máshol a világon, nagyon… és a fű… és…

Hirtelen visszatért az emlékezetében élő tájakról.

— Hát, kénytelenek leszünk elmenni — mondta. — Hív a kötelesség. Az államfő házasodik. Fontos esemény. Jelen kell lennie néhány varázslónak. Már csak a látszat kedvéért is. Nobbliessz obligáj.

— Hát én nem megyek! — jelentette ki a Dékán. — Nem természetes dolog, ez a vidéki élet. Az a rengeteg fa, meg minden. Ki nem állhatom az ilyesmit.

— A Kincstárnokra ráférne egy kis kiruccanás — töprengett Maphlaves. — Olyan idegesnek tűnik mostanában, el nem tudom képzelni, miért. — Előrehajolt, hogy végig tudjon nézni a nagyasztalon. — Kiiincstáááárnok!

A Kincstárnok a zabkásájába ejtette a kanalát.

— Látják? — kérdezte Maphlaves. — Mindig tiszta ideg. AZT MONDTAM, JÓT TENNE MAGÁNAK EGY KIS FRISS LEVEGŐ, KINCSTÁRNOK! — Megbökdöste a Dékánt. — Nagyon remélem, nem csúszik le a lejtőn a szerencsétlen! — mondta olyan hangerővel, ami az ő fogalmai szerint a suttogásnak felelt meg. — Túl sok időt tölt bent, ha érti, mire gondolok.

A Dékán, aki havonta átlagosan egy alkalommal mozdult ki a szabadba, megvonta a vállát.

— BIZTOS SZERETNÉ EGY KIS IDŐRE MAGA MÖGÖTT HAGYNI AZ EGYETEMET, NEM? — üvöltötte vadul bólogatva és grimaszolva az Arkrektor. — Egy kis béke és nyugalom? Némi egészséges vidéki élet?

— Én, én, én, én nagyon örülnék ennek, Arkrektor — öntötte el a Kincstárnok arcát a remény, akár őszi gombák az erdőt.

— Remek! Remek! Velem kell jönnie! — ragyogott rá Maphlaves.

A Kincstárnok arca megfagyott.

— Másoknak is jönniük kell — folytatta Maphlaves. — Ki jelentkezik önként?

A varázslók, tőzsgyökeres városlakók az utolsó emberig, hirtelen rendkívüli érdeklődést kezdtek tanúsítani tányérjaik tartalma iránt. Nem mintha általában nem így lett volna, de ezúttal azért tették, nehogy Maphlaves elkapja a tekintetüket.

— Mi a helyzet a Könyvtárossal? — dobott egy véletlenszerűen kiválasztott áldozatot a farkasok elé a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

A terem az egyetértés hangján morajlott fel.

— Jó ötlet — gondolkodott el a Dékán. — Pont neki való. Vidék. Fák. És… és… fák.

— Hegyvidéki levegő — segített a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

— Igen, mostanában olyan nyúzottnak tűnik — fűzte hozzá a Láthatatlan Írások Szakértője[7]. — Nagyon tetszeni fog neki — lelkesedett a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

— Olyan lesz számára, akár egy második otthon, úgy hiszem — lovalta bele magát a Dékán. — Mindenütt fák.

Várakozóan pillantottak az Arkrektorra.

— Nem visel ruhát — mondta Maphlaves. — És mindig azt mondja, hogy „úúk”.

— Fel szokta venni azt a régi zöld köpenyszerűséget — javította ki a Dékán.

— Csak fürdés után.

Maphlaves megdörzsölte a szakállát. Ami azt illeti, meglehetősen kedvelte a Könyvtárost, aki soha nem vitatkozott vele, és formában tartotta magát, még ha ez a forma egy körtére is emlékeztetett. Ami egy orángután számára teljesen megfelelő forma, egyébiránt.

Az volt a helyzet a Könyvtárossal, hogy már fel sem tűnt senkinek a tény, miszerint orangután, leszámítva természetesen azokat az eseteket, amikor egy látogató késztetést érzett, hogy ezt megemlítse. Ilyenkor általában az volt a reakció, hogy valaki megjegyezte, „Ó, igen. Valami mágikus baleset, nemdebár? Úgy emlékszem, igen. Az egyik pillanatban még ember, a másikban emberszabású majom. A legviccesebb az, hogy… fogalmam sincs, hogy nézett ki azelőtt. Mindig is emberszabásúként gondoltam rá. Valahogy jobban jellemzi.”

És tényleg egy olyan baleset történt hajdanán az egyetem könyvtárának tekintélyes és mágikus könyvei között, amely visszalökte a Könyvtáros genotípusát az evolúciós fán, majd fel egy másik ágra, miáltal viszont ezen az ágon már fejjel lefelé is meg tudott kapaszkodni. A lábaival.

— Hát legyen — döntött az Arkrektor. — De fel kell vennie valamit a szertartás idejére, már csak a szegény menyasszony kedvéért is.

A Kincstárnok felcsuklott.

Minden varázsló felé fordult.

A Kincstárnok fából faragott kanala a földön koppant. A varázslók a Sajnálatos Vacsorai Eseményként elhíresült történés óta gondosan megakadályozták, hogy fém evőeszköz kerüljön a kezébe.

— A-a-a-a — nyögte, miközben megpróbálta eltolni maga elől az asztalt.

— Szárítottvarangy-tabletta — segített az Arkrektor. — Valaki halássza ki a zsebéből!

A többiek nem siették el a dolgot. Bármi lehet egy varázsló zsebében, a megmagyarázhatatlan, soklábú dolgoktól kezdve egészen a kisméretű, kísérleti univerzumokig, bármi.

A Láthatatlan Írások Szakértője odahajolt megtekinteni, mi zaklathatta fel ennyire a kollégáját.

— Hé, nézzék csak meg ezt a zabkását! — hívta fel a figyelmüket.

A pempő közepén tökéletesen kerek mélyedés díszelgett.

— Jaj, ne, még egy gabonakör! — nyögött fel a Dékán.

A varázslók megkönnyebbültek.

— Mindenhol feltűnnek mostanában ezek az átkozottak — jegyezte meg az Arkrektor. Nem vette le kalapját az étkezéshez. Méghozzá azért nem, mert a fején némi mézet és lócitromot viselt, továbbá egy kis, egérhajtotta elektrosztatikus generátort, amelyet azok az eszes fiatal srácok dobtak össze neki a Nagyenergiájú Mágia Tanszékről. Nem semmi fickók, egy napon talán már a felét is meg fogja érteni annak, amit összehordanak… De addig inkább fején tartja a kalapját.

— Ráadásul most különösen erősek — jegyezte meg a Dékán. — A kertész mesélte tegnap, hogy a káposzták is bújj, bújj, zöldágat játszanak.

— Azt hittem, az ilyesmi csak réteken meg hasonlókon fordul elő — értetlenkedett Maphlaves. — Teljesen átlagos természeti jelenség, vagy mi.

— Megfelelően erős áramlat esetén az interkontinuális nyomás minden bizonnyal elég magas alapvető valósághányadost is át tud törni — magyarázta a Láthatatlan Írások Szakértője.

A beszélgetés befulladt. Mindenki a fakultás eme legszerencsétlenebb egyben legfiatalabb tagjára meredt.

— Eszébe ne jusson egyáltalán belekezdeni a magyarázatba! — csattant fel mogorván az Arkrektor. — Ugye megint azt akarja mondani, hogy az univerzum egy gumilepedő, amin súlyok lógnak?

— Nem egészen egy…

— És látom, alig várja, hogy kimondhassa a „kvantum” szót.

— Hát, a…

— És hogy „kontinuinuinuum”, biztosra veszem.

A Láthatatlan Írások fiatal Szakértője, akit Abrand Stibnek hívtak, mélyet sóhajtott.

— Nem, Arkrektor, egyszerűen arra akartam kilyukadni…

— A féreglyukakról van szó megint, mi?

Stib feladta. Metaforákkal magyarázni valamit egy annyira szegényes képzelőerejű személynek, mint Maphlaves, olyan volt, mint vörös posztót tar… mint valami nagyon idegesítő dolgot tartani valaki elé, akit az a dolog idegesít.

Nem volt könnyű a Láthatatlan Írások Szakértőjének lenni.

— Úgy vélem, magának is el kell jönnie — jelentette ki Maphlaves.

— Nekem, Arkrektor?

— Nem hagyhatom, hogy itt lapítson és miniatűr, láthatatlan univerzumok millióit hozza létre, vagy hasonló kontinuinuinuumos dolgot csináljon — szögezte le Maphlaves. — Meg szükségem is van valakire, aki hozza utánam a botjaimat és a számszeríj… a holmimat — javította ki magát.

Stib a tányérjára meredt. A vita nem segített. Ő igazából csak azt szerette volna, ha az egyetem falai közt töltheti a következő száz évet, nagyokat ehet, és eközben nem kell túl sokat mozognia. Duci fiatalember volt, olyan bőrszínnel, mint azok a dolgok, amik kövek alatt élnek. Mindig azt mondogatták neki, hogy kezdenie kellene valamit az életével, és pontosan ez volt a szándéka. Ágyat akart belőle csinálni.

— De, Arkrektor — vetette közbe a Jelenkori Varázsrúnák Előadója —, akkor is átkozottul messze van!

— Ostobaság! — vágta el a vitát Maphlaves. — Már megépült az új főút egészen Sto Helitig. Minden szerdán indul a postakocsi. Kiiincstáááárnok! Ó, adjon már neki valaki egy szárítottvarangy-tablettát…! Stib úr, ha esetleg lenne öt perce erre az univerzumra, menjen és foglaljon pár jegyet! Na tessék. Minden el van intézve, nem?

Magrat felébredt.

És tudta, hogy már nem boszorkány. Egyszerűen végigfutott rajta az érzés, a szokásos leltár során, amit a test automatikusan elvégez az ébredés utáni pár pillanatban: kezek: 2 db, lábak: 2 db, egzisztenciális szorongás: 58%, random bűntudat: 94%, boszorkányerő szintje: 00,00.

A gond az volt, hogy nem tudott visszaemlékezni olyan időkre, amikor bármi más lett volna. Mindig boszorkányként létezett. Magrat Beléndek, a harmadik boszorkány. Ez volt ő. Az érzelgős banya.

Tisztában volt vele, hogy sosem ment neki túl jól a dolog. Persze ismerte és ügyesen használta a varázsigéket, értett a főzetekhez is, de az öregekkel ellentétben nem volt a velejéig boszorkány. És ők soha nem is hagyták, hogy erről megfeledkezzen.

Hát, most meg kell tanulnia királynéskodni. Abból legalább csak egy volt Lancre-ben. Senki nem fogja megveregetni a vállát, hogy közölje, szerintem nem jól tartod azt a jogart!

Helyes…

Valaki ellopta a ruháit az éjszaka.

Felkelt, és hálóingben végigugrált a hideg kövezeten az ajtó felé. Félúton járt, amikor az magától kitárult.

Azonnal felismerte az alacsony, sötét hajú lányt, aki egy szakajtónyi vászonnemű rejtekében igyekezett befelé. Lancre-ben szinte mindenki ismert mindenki mást.

— Millie Chillum?

A vászonnemű pukedlizett egyet. — 'gen, mélt'sága?

Magrat megemelte a rakomány egy részét.

— Én vagyok az, Magrat — mondta. — Üdv!

— 'gen, mélt'sága. — Még egy pukedli.

— Mi újság, Millie?

— 'gen, mélt'sága. — Pukedli, pukedli.

— Mondtam, hogy én vagyok! Nem kell így viselkedned velem.

— 'gen, mélt'sága.

Az idegi alapon történő pukedlizés folytatódott. Magrat észrevette, hogy az ő térdei is empatikusan megroggyannak, de mivel nem voltak egy ritmusban, a lány éppen felfelé haladt, amikor ő lefelé.

— Ha még egyszer azt mondod, hogy „'gen, mélt'sága”, nagyon csúnyán fogok veled viselkedni! — nyögte ki, miközben elhaladtak egymás mellett.

— I… értem, fenség, mélt'sága.

Derengeni kezdett a megoldás.

— Még nem vagyok királyné, Millie. És húsz éve ismersz — lihegte Magrat felfelé tartva.

— 'gen, mélt'sága. De királyné leszel. Úgyhogy meghagyta nekem az anyukám, hogy legyek tisztelettudó — mondta Millie, még mindig idegesen pukedlizve.

— Ó. Szóval így állunk. Akkor hát rendben. Hol vannak a ruháim?

— Itt vannak nálam, leendő fenség.

— Ezek nem az én ruháim. És kérlek, hagyd abba ezt a rugózást! Kezdek rosszul lenni.

— A király egyenest Sto Helitből rendelte őket, mélt'sága.

— Onnét, hm? Mikor?

— Nem t'om, mélt'sága.

Tudta, hogy hazajövök, gondolta Magrat. Honnan? Mi folyik itt?

A csipke mértéke jócskán meghaladta azt, amihez Magrat szokott, de ez, mint mondják, csak a hab volt a tortán. Mert a leendő fenség általában egyszerű ruhákat viselt, ami alatt saját magán kívül nem igazán hordott semmit. Az előkelő hölgyek ezt nem úszhatták meg ennyivel. Millie hozott ugyan valamiféle használati utasítást — ábrákkal —, de az sem sokat segített.

Mindenesetre tanulmányozták egy darabig.

— Akkor hát ez a hagyományos királynéi öltözék, ugye?

— Meg nem mondanám, mélt'sága. Azt hiszem, őfelsége egyszerűen adatott nekik egy csomó pénzt, hogy küldjenek meg mindent. — Szétterítették az alkatrészeket a padlón.

— Ez lenne a pantufli?

Kint a vár ormán éppen őrségváltás volt. Pontosabban éppen ruházatot váltott az egyszemélyes őrség, majd kötényben elindult babot kapálni. Bent folytatódott a felfűtött öltözködési eszmecsere.

— Szerintem ezt fordítva kéne felvenned, mélt'sága. Melyik darab lehet a farpárna?

— Itt azt mondja, „ilesztje az A béhajtót az B hasítékba”. Nem találom az B hasítékot!

— Ez olyan, mint egy nyeregtáska. Én ugyan fel nem veszem! És ez micsoda?

— Nyakfodor, mélt'sága. Ööö, Sto Helitben megőrülnek értük, a bátyám mesélte.

— Nem azt mondta véletlenül, hogy megőrülnek tőlük? És ez mi?

— Asszem brokát.

— Olyan, mintha papundekliből lenne. Mindennap ilyesmit kell majd viselnem?

— Szerintem nem tudom, mélt'sága.

— De Verenc mindig az egyszerű cúgos cipőjében és valami régi kabátban mászkál!

— Ó, de te királyné vagy. A királynék nem csinálhatnak ilyet. Ezt mindenki tudja, mélt'sága. Nincs azzal semmi baj, ha a királyok olyan gatyába' rohangálnak, amiből kinn van a fél seg…

A szájára csapott.

— Semmi gond — nyugtatta meg Magrat. — Biztos vagyok benne, hogy a királyok… lábának a felső vége is olyan, mint bárki másé. Csak fejezd be, amit elkeztél mondani!

Millie égővörösen folytatta:

— Úgy-úgy… úgy értem, a királynéknak olyannak kell lenniük, mint a hölgyeknek — nyögte ki végül. — A királynak van egy csomó könyve erről. Ettiketti, meg ilyesmi.

Magrat kritikusan végignézett magán a tükörben.

— Jól áll neked, nem-is-olyan-sokára-fenség — szólt Millie.

Magrat forgolódott egy kicsit.

— Rettenetes a hajam — jegyezte meg végül.

— Kérem, mélt'sága, a király azt mondta, hívott egy mesterfodrászt egyenesen Ankh-Morporkból. Az esküvőre.

Magrat a helyére ráncigált egy fürtöt. Kezdett ráébredni, hogy a királynéság vadonatúj életet jelenthet a számára.

— Uramatyám — sóhajtott fel. — És most?

— Nem t'om, mélt'sága.

— Hol van a király?

— Ó, hát ő korán megreggelizett, majd elhajtott Szegletbe, hogy megmutassa az öreg Muckloe-nak, hogyan kell könyvből disznót tenyészteni.

— Akkor én mit csináljak? Mi a dolgom? — Millie tanácstalanul nézett maga elé. Meg kell jegyeznünk, ez nem jelentett különösebb változást a szokott arckifejezéséhez képest.

— Nem t'om, mélt'sága. Az uralkodás, úgy hinném. Séták a kertben. Udvartartás. Hímezgetés. Az nagyon népszerű a királynék körében. És még… ööö… hát ott van a gondoskodás az utódlásról…

— Azt hiszem — válaszolta Magrat határozottan —, egyelőre maradok a hímezgetésnél.

Maphlavesnek gondjai támadtak a Könyvtárossal.

— Az a helyzet, hogy történetesen én vagyok a maga Arkrektora!

— Úúk.

— Tetszeni fog ott fent! Friss levegő! Rengeteg fa! Több erdő, mint amennyit valaha is körbe lehetne ugrálni!

— Úúk!

— Jöjjön le onnan azonnal!

— Úúk!

— A könyvek teljes biztonságban lesznek itt a szünidő alatt. Te jó ég, mintha nem lenne elég nehéz a diákokat a szorgalmi időszakban idevonszolni…

— Úúk!

Maphlaves rámeredt a Könyvtárosra, aki a lábujjainál fogva lógott a Parazoológia Ba-tól Mn-ig polcról.

— Hát jó — mondta váratlanul halk és számító hangon. — Elég baj, mondjuk, tekintve a körülményeket. Úgy hallottam, a lancre-i kastély meglehetősen jó könyvtárral rendelkezik. Mármint könyvtárnak hívják, de igazából az egész csak egy halom régi könyv. Sose voltak katalogizálva, úgy tűnik.

— Úúk?

— Több ezer könyv. Valaki mintha azt mondta volna, magánkiadványok is akadnak köztük. Igazán kár, hogy egy pillantást sem akar vetni rájuk. — Maphlaves hangjával fogaskereket lehetett volna olajozni.

— Úúk?

— De úgy látom, már döntött. Én mindenesetre megyek. Aviszontlátásra.

Maphlaves megállt a Könyvtár ajtaja előtt, és számolni kezdett magában. Háromnál tartott éppen, amikor a magánkiadványok hatására a Könyvtáros nagy sebességgel utána vetette magát.

— Akkor négy jegyet vetessek? — kérdezte az Arkrektor.

Mállottviksz Néne a maga egyéni módszereivel állt neki kideríteni, hogy mi is történhetett a köveknél.

Az emberek alulbecsülik a méheket.

Mállottviksz Néne nem. Neki magának is volt fél tucat kaptára, és tudta például, hogy nem létezik olyasmi, hogy egyedi méh. Létezik azonban olyan, hogy raj, aminek a sejtjei éppen csak egy kicsivel mozgékonyabbak, mint mondjuk egy kürtcsiga sejtjei. A rajok látnak mindent, még annál is többet észlelnek, és évekig megőrzik a dolgokat a memóriájukban, bár az emlékezetük általában externális, és viasz az alapja. A lép a raj emlékezete — a petéket és a pollent tároló sejtek, a királynői és mézsejtek elrendezése, a különböző típusú mézek eloszlása — ezek mind az emlékezetük részei.

És ott vannak a nagy kövér herék is. Az ember azt hinné, nem csinálnak mást egész nap, mint hogy a kaptár körül tengenek-lengenek, arra a rövid pillanatra várva, amikor a királynő egyáltalán észreveszi a létezésüket — de ez nem magyarázza meg, miért van rajtuk több érzékelő szerv, mint a CIA épületének tetején.

Néne nem igazán birtokolta a méheket. Minden évben elvett tőlük valamennyi viaszt a gyertyákhoz, és időnként fél kiló mézet is, amiről úgy gondolta, a kaptárak nélkülözni tudják. De leginkább azért tartotta őket, hogy legyen kihez beszélnie.

Hazatérése óta most először látogatta meg a kaptárakat.

És csak bámult.

A kaptárak nyílásain méhek özönlöttek kifelé. Szárnyak zöngésével telt meg az általában csendes kis terület a málnabokrok mögött. Barna kis testek zúgtak át a levegőn, akár valami vízszintes jégverés.

Azt kívánta, bár tudná az okát.

A méhek jelentették számára az egyik nagy kudarcot. Nem lehetett olyan elmét találni Lancre-ben, amelyet ne tudott volna Kölcsönvenni. Ha akarta, akár a giliszták szemén keresztül is megtekinthette a világot[8]. De a raj, a több ezer önállóan mozgó részből álló tudat meghaladta a képességeit. Ez bizonyult a legnehezebb feladatnak. Újra és újra megpróbálkozott azzal, hogy több tízezer prizmás szemen keresztül lássa a világot, de a jutalma csupán némi migrén volt, és enyhe késztetés, hogy virágokkal szeretkezzen.

Viszont sok dologra rá lehetett jönni abból is, ha az ember egyszerűen csak figyelte a méheket. A mozgásukat, az útirányukat, azt, ahogy a kaptárőrök viselkedtek…

Jelenleg rendkívül izgatottan viselkedtek.

Úgyhogy Néne elment lepihenni, a maga módján.

Ogg Ángyi mással próbálkozott; az ő módszerének semmi köze nem volt a boszorkánysághoz, viszont rengeteg köze volt az Oggsághoz.

Makulátlan konyhájában üldögélt egy darabig rumozgatva és bűzös pipáját szívva, miközben a falon lógó képeket bámulta. E földszínű alkotásokat legfiatalabb unokája készítette; a legtöbb pacaszerű pálcikaemberkéket ábrázolt, amelyek alá a „Ángyi” felirat volt odapacázva, szintén földszínekben.

Ángyi előtt macskája hevert, Csöves. Elégedetten, hogy végre megint otthon lehet, négy lábát az égnek meresztve, széles repertoárjának méltán híres „csatornából-kikapart-dolog” életképét elővezetve.

Ángyi végül felkelt, és gondolataiba merülve elbaktatott Jászón kovácsműhelyébe.

A kovácsműhely minden faluban kitüntetett helynek számított, mert a városháza, a közfórum és az általános pletykatőzsde szerepét is ellátta egyben. Jó pár ember lézengett ezúttal is körülötte, akik ezzel a tevékenységgel szándékoztak kitölteni az időt a Lancre-ben nemzeti hivatásnak számító vadorzás és a tényleges munkát végző nők bámulása között.

— Jászón Ogg, lenne hozzád pár szavam!

A kovácsműhely, mintha varázsszóra, kiürült. Ennek valószínűleg köze volt Ogg Ángyi hanghordozásához. Ám Ángyi kinyúlt, és egy embert — aki valamiféle botladozó békaügetésben próbált elsunnyogni mellette — a karjánál fogva elkapott.

— Felettébb örülök, hogy találkoztunk, Quarney úr! — köszöntötte. — Ne rohanjon annyira. Rendben megy a bolt, ugye?

Lancre egyetlen szatócsa olyan tekintetet vetett rá, amilyet a háromlábú egerek szoktak az izmosabb macskákra.

De azért bepróbálkozott.

— Ó, nagyon rosszul, rettenetesen megy az üzlet mostanában, Ogg asszony!

— Vagyis úgy, mint mindig?

Quarney úr arckifejezése kimondottan rimánkodónak tűnt. Tisztában volt vele, hogy nem szabadul olcsón, csak azt nem tudta, mennyibe kerül majd ez az egész neki.

— Szóval — mondta Ángyi —, ismeri az özvegy Ódalgónét, aki Szegletben lakik?

Quarney eltátotta a száját.

— Ő nem özvegy — értetlenkedett —, ő…

— Fogad velem fél dollárban? — vágott közbe Ángyi.

Quarney szája továbbra is tátva maradt, az arca többi részére pedig tisztelettel vegyes szörnyülködés ült ki.

— Szóval ő mostantól jogosult hitelbe vásárolni, amíg talpra nem állítja a gazdaságot otthon — törte meg a csendet Ángyi. Quarney némán bólintott. — És ez a többiekre is vonatkozik, akik az ajtó előtt hallgatóznak! — emelte fel a hangját az idős boszorkány. — Biztosan senkinek sem fog hiányozni hetente az az egy-két kiló hús, amit a küszöbére tesz, ugye? És aratási időszakban is tud majd kezdeni valamit az özvegy néhány segítő kézzel. Biztosra veszem, hogy számíthatok magukra! És most mehetnek…

A rohanókat az ajtóból figyelte diadalittasan Ángyi.

Jászón Ogg, a másfél mázsás férfi, akiből hirtelen négyéves kisfiú lett, reményvesztetten nézett rá.

— Jászón?

— Be kell fejeznem ezt a forrasztást az öreg…

— Szóval — hagyta figyelmen kívül nagyvonalúan az információt Ángyi —, mi történt errefelé, amíg távol voltunk?

Jászón zaklatottan döfködte a tüzet egy vasrúddal.

— Hát, volt egy nagy forgószél disznólesés éjjelén, és Peaon mama egyik tyúkja megtojta háromszor ugyanazt a tojást, az öreg Pórtik tehene hétfejű kígyót ellett, és Szegletben békák hullottak az égből…

— Szóval csak a szokásos — vonta le a következtetést Ogg Ángyi. Újratömte a pipáját, mintegy mellékesen, ugyanakkor jelentőségteljesen.

— Minden nagyon csendes volt, tényleg! — válaszolta Jászón. Kihúzta a rudat a tűzből, ráfektette az üllőre és megemelte a kalapácsot.

— Remélem, tisztában vagy vele, hogy előbb vagy utóbb ki fog derülni! — figyelmeztette Ángyi.

Jászón nem fordult oda, de a kalapács megállt a levegőben.

— Mindig kiderül — tette hozzá Ángyi.

A vas szalmaszínűről élénkvörösre hűlt.

— Tudod, hogy mindig jobban érzed magad, ha elmondod jó anyádnak…

A vas élénkvörösről koromfeketére hűlt. De Jászónnak, aki amúgy szokva volt a kovácsműhely perzselő forróságához, hirtelen melege lett.

— A helyedben kikalapálnám, mielőtt még kihűl — segített Ángyi.

— Nem az én hibám volt, anya! Hogy tudtam volna megállítani őket?

Ángyi boldog mosollyal dőlt hátra.

— És kik azok az ők, fiam?

— A kis Rubina és az a Perdita meg az a vörös lány Aranyérből, vagy honnét. Meg a többiek. Én szóltam az öreg Peasonnek, mondtam neki, hogy ez neked nem tetszene. Megmondtam, hogy Mállottviksz nagysága seggbe… hogy nagyon szarkasztikusan fog viselkedni, amikor megtudja. De csak nevettek. Azt mondták, egyedül is meg tudják tanulni a boszorkánykodást.

Ángyi bólintott. Ami azt illeti, igazuk is volt. Meg lehetett tanulni egyedül a boszorkánykodást. De abban az esetben sem volt mindegy, hogy ki a tanár és ki a tanítvány.

— Rubina? — kérdezte. — Nem rémlik a neve.

— Az igazi neve Lucy Tockley — magyarázta Jászón. — Azt mondja, a Rubina sokkal… sokkal boszorkányosabb.

— Ó! Ő az, aki abban a nagy, lecsüngő karimájú filckalapban mászkál?

— Igen, anya.

— És az is ő, aki feketére festi a körmeit, ugye?

— Igen, anya.

— Az öreg Tockley bentlakásos iskolába küldte, nem?

— Igen, anya. De már visszajött, amíg ti távol voltatok.

— Ó!

Ogg Ángyi meggyújtotta a pipáját a kovácstűzhelyből. Lecsüngő kalap, fekete körmök és rossz nevelés. Te jóságos ég!

— És hány leányról van szó, végül is? — kérdezte.

— Úgy fél tucatról. De jók benne, anya.

— Ó, igen?

— És igazán nem is csinálnak semmi rosszat.

Ogg Ángyi tűnődve bámult a tűzbe. Ángyi hallgatásainak megvolt a maga feneketlen jellege, ugyanakkor magukban hordoztak bizonyos irányított minőséget is. Jászón legalábbis meg volt róla győződve, hogy ezt a csendet neki célozták.

Mindig beleesett abba a csapdába, hogy megpróbálta kitölteni.

— És az a Rubina nagyon jó oktatást kapott — szögezte le. — Tud néhány igazán csodálatos szót.

Csend.

— És emlékszem, mindig arra panaszkodtál, hogy a lányokat manapság már egyáltalán nem érdekli a boszorkányság. — Jászón lehúzta a vasrudat, és rácsapott párszor, már csak a látszat kedvéért is.

Még több csend ömlött felé.

— Minden teleholdkor felmennek táncolni a hegyekbe.

Ogg Ángyi kivette szájából a pipáját, és tűnődve megszemlélte.

— Az a hír járja — halkította le a hangját Jászón —, hogy anyaszülten táncolnak.

— Anyaszülten?

— Tudod, anya. Pucéran.

— Hmm. Ez valami. Látta bárki, hova szoktak menni?

— Nem. Takács, a zsúpkészítő azt mondja, mindig meglógnak.

— Jászón?

— Igen, anya?

— A kövek körül táncoltak.

Jászón rávágott a hüvelykujjára.

Rengeteg isten lakta Lancre hegyeit és erdeit. Az egyiket Herne, az Üldözött néven ismerték. Ő a vadászat és a hajsza istene volt. Többé-kevésbé.

A legtöbb istent a hit és a remény hozza létre és tartja életben. A vadászok az elejtett vadak bundájába öltözve táncoltak és létrehozták a vadászat isteneit, melyek java része életerős volt, szilaj, és egy szökőár tapintatával rendelkezett. De léteztek mások is. Az áldozatoknak is megvolt a maga okkult hangja, ugyanúgy, mint annak, ahogy a vér dübörög és a vadászkopók csaholnak. Herne volt az üldözöttek, a levadászottak és minden olyan kisállat istene, amelynek az volt a sorsa, hogy gyors, nedves kis nyiffanással fejezze be az életét.

Herne körülbelül három könyök magas lehetett, nyuszifülekkel és nagyon rövid szarvakkal. De igen gyorsan tudott szaladni, és ezt a képességét teljesen ki is használta, ahogy vadul végigszáguldott az erdőn.

— Jönnek! Jönnek! Mind visszajönnek!

— De kik? — kérdezte Jászón Ogg. A hüvelykujját az esővízgyűjtőben tartotta.

Ogg Ángyi felsóhajtott.

— Ők — felelte. — Tudod. Ők. Nem vagyunk benne biztosak, de…

— Kik azok az Ők?

Ángyi habozott. Vannak dolgok, amit az ember nem mond el akárkinek. Másrészt viszont Jászón patkolókovács volt, vagyis nem akárki. A patkolókovácsok tudnak titkot tartani. Muszáj nekik. Emellett Jászón családtag is volt; Ogg Ángyi még féktelen fiatalsága és a számokkal való rossz viszonya ellenére is biztos volt benne, hogy az ő fia.

— Nézd — kezdett bele, határozatlanul meglendítve a kezét —, azok a kövek… a Táncosok… nézd, a régi időkben… nézd, egyszer volt, hol nem volt…

Abbahagyta, és megpróbálta még egyszer elmagyarázni a valóság alapvetően fraktális természetét.

— Úgy kell elképzelni… vannak helyek, amik vékonyabbak, mint a többi. Régen ott voltak az átjárók, vagyis nem egészen átjárók, ezt a részét én sem értem pontosan, nem igazán átjárók, hanem olyan helyek, ahol a világ vékonyabb… Mindegy, az a lényeg, hogy a Táncosok… azok tulajdonképpen egy kerítés… mi, és ezt a „mi”-t úgy értem, hogy évezredekkel ezelőtt… vagyis azok nem csak egyszerű kövek, hanem valamiféle mennydörgésből készült vasak, de… vannak olyan dolgok, mint az árapály, csak nem vízzel, hanem amikor a világok közel kerülnek egymáshoz, akkor szinte át lehet lépni az egyikből a másikba… lényeg az, ha az emberek a kövek körül mászkálnak és játszadoznak… akkor Ők visszatérnek, ha nem vigyázunk.

— Kik azok az Ők?

— Ez a legnagyobb baj — nyögött fel Ángyi szerencsétlenül. — Ha elmondom, félre fogod érteni. Ők élnek a Táncosok túloldalán.

A fia rámeredt. Aztán felderengett az arcán az értelem.

— Aha! — mondta. — Tudom már! Hallottam, hogy a varázslók ott lent Ankhban mindig feltépik véletlenül a valóság szövedékjét, ami ott náluk van, és akkor ilyen szörnyű dolgok jönnek ki a Tömlöc Létsíkokból. Ilyen nagy izék, tucatnyi szemmel és több lábbal, mint a néptánccsoport. — Megragadta az 5. sz. kalapácsát. — Ne aggódj, anya! Ha itt is feltűnnek, egykettőre…

— Nem, ez nem olyan! — tiltakozott Ángyi. — Azok kívül élnek. De Ők… Ők ott élnek.

Jászón láthatóan teljesen elvesztette a fonalat.

Ángyi megvonta a vállát. Előbb vagy utóbb úgyis el kell mondania valakinek.

— A Hölgyek és Urak.

— Kik azok?

Ángyi körbenézett. De végül is kovácsműhelyben tartózkodtak. A kovácsműhely mindig is ezen a helyen állt, jóval azelőtt, hogy a kastély megépült volna, jóval az egész királyság előtt. Mindenütt patkók hevertek. A vas már beitta magát a falakba. Ez nem csak a vas helye volt, ez az a hely volt, ahol a vas meghalt, hogy újjászülessen. Ha itt sem lehet kimondani, akkor sehol.

És még ezzel együtt sem fűlött hozzá a foga.

— De hát tudod — szólalt meg végül. — A Szépek. A Nemes Nép. A Tündöklők. A Csillagok Gyermekei.

— Mi?

Ángyi rátette a kezét az üllőre, csak a biztonság kedvéért, és kimondta.

Jászón arcáról a napfelkelte sebességével tűnt el a mély aggodalom.

— Ők? De ők nem jóságosak és…?

— Látod? — kérdezte Ángyi. — Megmondtam, hogy félre fogod érteni!

— Mennyi? — háborgott Maphlaves.

A postakocsis megvonta a vállát.

— Nem kötelező felszállni.

— Elnézést, uram — vetette közbe Abrand Stib —, de ez az egyetlen járat!

— Ötven dollár fejenként, ez rablás fényes nappal!

— Nem — válaszolta türelmesen a kocsis. — A rablás fényes nappal, az olyan — magyarázta a szakértők önbizalmával —, hogy valaki kilép elénk az útra, ránk fogja a fegyverét, a barátai pedig leugrálnak a környező sziklákról és fákról, és elveszik az összes pénzünket meg egyéb értékeinket. Aztán ott van az éjszakai rablás is, ami ugyanolyan, mint fényes nappal, csak akkor a kocsit is felgyújtják, hogy lássanak. A hajnali rablás, nos, az megint teljesen más…

— Azt akarja mondani — érdeklődött Maphlaves —, hogy a kiraboltatást is tartalmazza az útiköltség?

— Az Útonállók Céhe biztosítja — válaszolta a kocsis. — Negyven dollár fejenként. Nagybani ár.

— Mi történik, ha nem fizetjük ki?

— Nagyban kirabolják.

A varázslók értekezletet tartottak.

— Százötven dollárunk van — közölte velük Maphlaves. — Nem tudunk többet kivenni a széfből, mert a Kincstárnok tegnap lenyelte a kulcsot.

— Kipróbálhatok valamit? — kérdezte Abrand.

— Csak rajta.

Abrand a legragyogóbb mosolyával fordult a kocsishoz.

— A háziállatok ingyen utaznak? — érdeklődött.

— Úúúk?

Ogg Ángyi az erdei ösvények felett alig ölnyivel suhant seprűjén, és olyan sebességgel vette a kanyarokat, hogy bakancsa súrolta a leveleket. Úgy ugrott le róla Mállottviksz Néne kunyhójánál, hogy le sem állította, és járműve egyenesen az árnyékszékbe csapódott.

A házikó ajtaja nyitva volt.

— Hahó?

Ángyi bepillantott a konyhafülkébe, majd feldübörgött a keskeny kis lépcsőn.

Mállottviksz Néne deszkamereven feküdt az ágyán. Az arca szürke volt, a bőre hideg. Előfordult korábban, hogy így találtak rá, és ez többnyire kínos jeleneteket eredményezett. Úgyhogy manapság már a látogatókat megnyugtatandó — egyben a sorsot kísértő — kis táblácskát tartott mindig a kezében, amin ez állt:

NEM HÓTTAM MEG.

Az ablak egy hasáb fával volt kitámasztva.

— Ó! — szólalt meg Ángyi, sokkal inkább a maga, mint bárki más megnyugtatására. — Látom, elmentél. Én… én… én csak felrakom az üstöt, jó? És megvárom, amíg visszaérsz.

Eszme képessége a Kölcsönvevésre mindig zavarba hozta. Semmi gond nincs azzal, ha valaki behatol az állatok fejébe, vagy ilyesmi, de túl sok boszorkány nem tért vissza soha. Ángyi évekig rakott ki szalonnadarabokat és bőrkét egy kékbegynek, akiről biztosra vette, hogy ő Kéván Mámi, aki egyik Kölcsönvételéről soha nem tért vissza. Mindenesetre Ángyi nyugtalanítónak tartotta ezt az egészet, már amennyire egy boszorkány nyugtalanítónak tud tartani bármit.

Visszament a konyhába, leeresztette a vödröt a kútba és ezúttal még időben eszébe jutott, hogy a vízforralás előtt ki kell halásznia belőle a gőtéket.

Azután a kertet kezdte el bámulni.

Kevés idő múlva kis alak repült azon keresztül, egyenesen a fenti ablak felé.

Ángyi kitöltötte a teát. Óvatosan kimért egy kanál cukrot a tartóból, a maradékot beleöntötte a saját csészéjébe, visszatette a kanalat a tartóba, mindkét csészét tálcára rakta, és felmászott az emeletre.

Mállottviksz Néne az ágyában ült.

Ángyi körbenézett.

Jókora denevér lógott a szemöldökfáról.

Mállottviksz Néne megdörzsölte a fülét.

— Rúgd alá a bilit, Gytha, megtennéd? — motyogta. — Egyszerűen nem lehet őket leszoktatni arról, hogy a szőnyeg felett intézzék a dolgukat.

Ángyi előbányászta Mállottviksz Néne hálószobai felszerelésének legszemérmetesebb darabját, és a lábával keresztültolta a szőnyegen.

— Hoztam neked egy csésze teát — szólalt meg.

— Nagyon jól tetted. Molyízű a szám — válaszolta Néne.

— Azt hittem, hogy éjszaka mindig baglyozol — csevegett Ángyi.

— Igen, de azután napokig próbálom körbefordítani a fejem — mondta Néne. — A denevérek legalább mindig ugyanarra néznek. Próbálkoztam nyulakkal is, de tudod, milyen az emlékezőtehetségük. Mindegy, te is tisztában vagy azzal, hogy azok mire gondolnak folyamatosan. Arról híresek.

— A fűre.

— Na persze.

— Kiderítettél valamit?

— Féltucatnyian jártak fel oda. Minden teleholdkor! — háborgott Néne. — Lányok, a formájukból ítélve. A denevérek csak körvonalakat látnak.

— Jó munkát végeztél — helyeselt óvatosan Ángyi. — Helybéli lányok, gondolom?

— Mindenképpen. Nem használtak seprűt.

Ogg Ángyi felsóhajtott.

— Ott van Ágnes Nitt, az öreg Háromgaras lánya — sorolta. — És a Tockley lány. És még mások is.

Mállottviksz Néne tátott szájjal bámult rá.

— Megkérdeztem Jászónunkat. Bocsánat.

A denevér gurgulázott egyet. Néne finnyásan eltakarta a száját a kezével.

— Vén bolond vagyok, ugye? — kérdezte egy kis idő múlva.

— Nem, nem — nyugtatta Ángyi. — A Kölcsönvevés komoly adottság. És te nagyon jó vagy benne.

— Öntelt, az vagyok. Régen nekem is az lett volna az első gondolatom, hogy megkérdezzem az embereket, ahelyett, hogy denevérként bohóckodjak.

— Jászónunk nem árulta volna el neked. Nekem is csak azért mondta el, mert különben pokollá tettem volna az életét — magyarázta Ogg Ángyi. — Mire valók az anyák, ha nem erre?

— Kezdem elveszteni a fonalat, erről van szó. Öregszem, Gytha.

— Annyi idős vagy, amennyinek érzed magad, mindig azt mondtam.

— Pontosan erről beszélek.

Ángyi arcára kiült az aggodalom.

— Felteszem, ha Magrat itt lett volna — mondta Néne — teljesen bolondnak tart.

— Hát, a kastélyban biztonságban van — válaszolta Ángyi. — Királynéskodni tanul, meg ilyenek.

— A királynéskodásnak megvan az az előnye, hogy senki nem veszi észre, ha rosszul csinálod. Úgy kell csinálni, ahogy te csinálod, mert te vagy a királyné.

— Fura dolog ez az uralkodás — jegyezte meg Ángyi. — Mint a mágia. Veszel egy lányt, olyan valaggal, mint két malac egy zsákban, akinek a fejében sincs semmi, aztán elveszi őt valami király, vagy herceg, vagy ilyesmi, és hirtelen átváltozik ilyen tökéletes, ragyogó királyi fenséggé. A régi szép idők.

— Én azért nem fogok előtte földre borulni, csak hogy tudd! — szögezte le Néne.

— Te soha nem borulsz földre senki előtt — válaszolta türelmesen Ángyi. — Te az öreg király előtt sem hajoltál meg. Verencnek még biccenteni is ritkán biccentesz. Az életben nem borulnál földre senki előtt.

— Pontosan! — értett egyet Néne. — Ez része a boszorkányságnak.

Ángyiban felengedett kicsit a feszültség. Néne, mint öregasszony — ez erősen zavarba hozta. Ám Néne szokott állapotában — vagyis egy hajszálra a dühkitöréstől — sokkal inkább keltette benne azt az érzést, hogy mégiscsak a helyükön vannak a dolgok. Néne felállt.

— Az öreg Tockley lánya, mi?

— Az bizony.

— Az anyja egy Keeble lány volt, nem? Jóravaló asszony lett belőle, ha jól emlékszem.

— Igen, de amikor meghalt, az öreg egy Sto Lat-i iskolába küldte a gyereket tanulni.

— Nem hiszek az iskolákban — jelentette ki Mállottviksz Néne. — Véleményem szerint a tanulás útjában állnak. Az a sok könyv. Könyvek? Hát azok meg mire jók? Túl sokat olvasnak az emberek manapság. Emlékszem, nekünk sosem jutott időnk olvasásra, amikor fiatalok voltunk. — Túlságosan el voltunk foglalva azzal, hogy elfoglaljuk magunkat.

— Pontosan. Gyerünk, nincs sok időnk!

— Hogy érted?

— Nem csak a lányokról van szó. Van ott valami más is. Valakinek az elméje kószál a környéken.

Néne megrázkódott. Ugyanabból érezte meg a dolgot, amiből egy gyakorlott vadász érzi, ha egy másik vadász is kószál a környéken — a csendből, ahol zajnak kellene lennie, a fiatal szarvasok járásából, a méhek dühéből.

Ogg Ángyi sosem volt jó véleménnyel a Kölcsönvevésről, és Magrat még az ötletet is visszautasította, hogy esetleg megpróbálhatná. A hegy túloldalán lakó boszorkányoknak meg éppen elég gondot okozott a testen belüli élmény ahhoz, hogy ne akarjanak testen kívüliekkel foglalkozni. Úgyhogy Néne megszokta, hogy a mentális dimenziónak ő az egyeduralkodója.

Egy idegen elme bóklászott a királyságban. Olyan elme, amit Néne nem értett.

Ha Kölcsönvett az ember, óvatosnak kellett lennie. Az egész olyan volt, mint a kábítószer. Meglovagolhatta az állatok és a madarak tudatát — noha a méhekét nem —, óvatosan kormányozhatta is őket, megnézhette a világot az ő szemükön keresztül. Mállottviksz Néne rengetegszer végigsuhant már az őt körülvevő öntudatokhoz vezető csatornákon. Számára ez jelentette a boszorkányság egyik lényeges alkotóelemét. Mások szemével látni…

…a szúnyogok szemével, az idő lassú mintáit egyetlen nap gyors mintáján belül, villámként cikázó elmével…

…a bogarak testével hallani, ahogy a világ rezgések háromdimenziós képévé változik…

…a kutyák orrával látni, hogy alakulnak a szagok mind színekké…

De ennek megvolt az ára. Senki nem kérte az embert arra, hogy megfizesse, ám épp a számonkérésnek ez a hiánya tette morális kötelezettséggé. Az ember igyekezett nem kárt okozni. Nem ásott mélyre. Adott enni a kutyának. Megfizette a megfizetnivalókat. Törődött; nem szívjóságból, hanem mert így kellett tennie. Nem hagyott semmit, csak emlékeket, nem vett el semmit, csak élményeket.

De ez a másik kószáló intelligencia… úgy lépkedett ki-be az elmékbe, mint egy láncfűrész, folyamatosan csak elvett, elvett, elvett. Néne érezte ragadozóforma alakját, amely merő kegyetlenség és hideg barátságtalanság. Értelemmel teli tudat, ami kihasznált más élőlényeket és bántotta őket pusztán szórakozásból.

Neve is volt az ilyesfajta tudatoknak.

Tünde.

A fák magasabban lévő ágai veszettül csapkodtak.

Néne és Ángyi vonult végig az erdőn. Néne legalábbis vonult. Ogg Ángyi a nyomában lihegett.

— A Hölgyek és Urak utat keresnek — mondta Néne. — És van valami más is. Valami máris keresztüljutott. Valamilyen állat a túloldalról. Ódalgó beűzött egy szarvast a körbe, az a dolog pedig valószínűleg ott várakozott, és mindig is azt tartották, hogy valami kijöhet a körből, ha valami más bemegy.

— Micsoda?

— Tudod, milyen egy denevér látása. Csak egy böszme alakot érzékelt. Valami megölte a jó öreg Ódalgót. És még mindig itt van. De nem… nem a Hölgyek és Urak egyike — magyarázta Néne —, hanem valami Tü… onnét.

Ángyi az árnyékokra nézett. Éjszaka rengeteg árnyék található egy erdőben.

— Nem félsz? — kérdezte.

Néne megropogtatta az öklét.

— Nem. De remélem, az igen!

— Ó, szóval igaz, amit beszélnek. Öntelt egy perszóna vagy, Eszmeralda Mállottviksz.

— Ki mondta ezt?

— Hát, te. Nem is olyan régen.

— Biztos csak nem éreztem jól magam.

Más emberek talán úgy fogalmaztak volna: nem voltam önmagam. De Mállottviksz Néne nem tudott más lenni, mint önmaga.

A két boszorkány keresztülzúgott a szélviharon.

Az unikornis egy tüskés bozót rejtekéből figyelte, ahogy elmennek.

Rubina Tockley valóban lecsüngő karimájú, fekete kalapot viselt. Amihez még fátyol is tartozott.

Perdita Nitten, akit, mielőtt még boszorkánykodásra adta volna a fejét, egyszerűen Ágnes Nittként ismertek, szintén fátylas, fekete kalap volt, merthogy Rubinán is. Mindketten betöltötték már a tizenhetet. Ágnes azt kívánta, bárcsak természettől fogva karcsú lenne, mint Rubina, de ha már karcsú nem lehet, akkor igazán lehetne legalább beteges külseje. Ezért olyan sok fehér alapozót kent magára abból a célból, hogy eltüntesse arca természetes rózsás árnyalatát, hogy ha hirtelen hátrafordul, a képes fele valószínűleg a tarkójára csúszik.

Befejezték már a Hatalom Kúpjának felállítását, végeztek némi gyertyás varázslatot és jósoltak kristálygömbből is.

E pillanatban Rubina épp a kártyavetésre oktatta őket.

Azt mondta, hogy azok az Ősök összesűrített tudását tartalmazzák. Perdita nem tudta elnyomni magában azt az árulásnak is beillő kérdést, hogy kik lehetnek vajon azok az Ősök. Nyilvánvaló, hogy nem az öregekről van szó, akik Rubina szerint teljesen hülyék — de sehogy sem tudta felfogni, miért kellene az Ősöknek okosabbnak lenniük például a ma élő embereknél.

Azt sem értette, mi a csuda az az Örök Nőiség. És ez a belső én-ügy sem volt számára teljesen világos. Kezdett arra gyanakodni, hogy neki nincs is olyan.

És azt kívánta, bár ki tudná úgy festeni a szemét, mint Rubina.

És azt kívánta, bár képes lenne úgy járni magas sarkúban, mint Rubina.

Afázia Apparát egyszer megemlítette neki, hogy Rubina valódi koporsóban alszik.

Ágnes azt kívánta, bár ő is merne olyan tőrös-koponyás tetoválást viselni a karján, mint Afázia — még ha az tintával volt is csak felrajzolva, és Afáziának minden este le kellett mosnia, nehogy az anyja véletlenül észrevegye.

Perdita belső énjének vékony, rosszindulatú kis hangja azt súgta, az Afázia talán mégsem annyira jó névválasztás.

De a Perdita sem, ha már itt tartunk.

És azt is mondta, Perditának talán nem kellene olyasmibe ártania magát, amihez nem ért.

A gond csak az volt, hogy úgy nagyjából semmihez sem értett.

Azt kívánta, bár úgy állna rajta a fekete csipke, mint Rubinán.

Rubinának sikerültek a dolgok.

Perdita ezt soha nem hitte volna. Természetesen mindig is tudott a boszorkányokról. A boszorkányok öregasszonyok, akik madárijesztőnek öltöznek. Kivéve Magrat Beléndeket, aki, őszintén megvallva, teljesen ütődött, és mindig úgy néz ki, mint aki mindjárt elsírja magát. Perdita emlékezett arra, amikor Magrat valamelyik disznólesés éjjelén tartott bulira egy gitárral állított be, és reszkető hangon népdalokat énekelt olyan módon lehunyt szemmel, ami egyértelműen jelezte, hogy tényleg el is hiszi minden szavukat. Nem tudott gitározni, ami végül is nem volt akkora baj, elvégre énekelni sem tudott. Az emberek persze tapsoltak, de hát mit is tehettek volna?

Viszont Rubina olvasott volt. Tudott dolgokat. Mint például hatalmat nyerni a kőkör által. Az is működött.

Jelenleg éppen a kártyákat mutogatta.

A szél megint feltámadt. Megzörgette az ablaktáblákat és leverte a kormot a kéményekből. Perdita úgy látta, mintha az összes árnyékot a szoba sarkába fújta volna…

— Figyelsz, nővérem? — kérdezte Rubina hidegen.

Meg ez is. „Nővérnek” kellett egymást szólítaniuk, az összetartozás megerősítéseképpen.

— Igen, Rubina — felelte alázatosan.

— Ez a Hold — ismételte meg Rubina —, ha esetleg valaki nem figyelt volna. — Feltartotta a kártyát. — És ez vajon micsoda… Morféma?

— Hááát… talán a hold ábrája? — kérdezte Morféma (született Susan) reménykedve.

— Dehogy! Absztrakt megfeleltetésről van szó, és ami azt illeti, ez elég távol áll a konvencionális referenciarendszertől.

— Ja.

Széllökés rázta meg a kunyhót. Az ajtó a falnak csapódott, és egy pillanatra feltűnt a felhős ég, amin éppen a növő hold absztrakt megfeleltetése látszódott. Rubina intett. Oktarin fény villant fel. Az ajtó becsapódott. Rubina mosolyát Perdita hidegnek és tudálékosnak nevezte volna.

Perdita kirakta a kártyákat maga elé egy fekete vászondarabra.

Majd gyászosan nézett végig rajtuk. Nagyon szépek voltak, olyan színesek, mintha kis papundekli ékszerek lettek volna, és érdekes nevekkel bírtak. De a kis áruló hang azt susogta: honnét a pokolból tudná a kártya, mit tartogat a jövő? A karton nem az eszéről híres.

Másrészről a boszorkánygyülekezet tényleg segített az embereknek… többé-kevésbé. Erőket támasztott fel, meg ilyenek. Ó, te jó ég, mi lesz, ha engem akar feleltetni?

Perdita rádöbbent, hogy aggódik. Valami nincs rendben. És az imént romlott el. Nem tudta, mi az, de elromlott. Felnézett.

— Áldás szálljék e házra! — szólalt meg Mállottviksz Néne.

A hanghordozása hasonlatos volt azokéhoz, akik olyanokat mondtak, mint például: „Tessék, egy kis forró ólom, Vazul!”, vagy: „Gondolom, most azon töprengsz, hogy mindazon események után maradt-e még nálam léggömb és lámpabúra?”

Rubina álla leesett.

— Ööö, rosszul csinálod. Próbáld meg nem elszúrni ezt a leosztást — javasolta Ogg Ángyi segítőkészen, a válla felett átnézve. — Az ott egy Dupla Tökfej.

— Kik maguk?

Egyszer csak ott termettek, gondolta Perdita: az egyik pillanatban még csupán árnyékok, a másik pillanatban meg már ott állnak, sziklaszilárd valójukban.

— Mi ez a sok krétapor a földön? — kérdezte Ogg Ángyi. — Tiszta kréta a padló. És az a sok pogány írás. Nem mintha bármi gondom lenne a pogányokkal — tette hozzá. Úgy tűnt, ezen elgondolkozik. — Tulajdonképpen én is az vagyok folytatta a gondolatmenetet —, de én nem firkálom össze a padlót. Mi a csudának tennék ilyet? — Oldalba bökte Perditát. — Sose jön majd ki az a sok kréta — mondta —, belemegy a résekbe, meg minden.

— Hát, ez egy mágikus kör — válaszolta Perdita. — Izé, jó estét, Ogg asszony! Izé, arra való, hogy távol tartsa az ártó erőket…

Mállottviksz Néne kicsit előrehajolt.

— Áruld el nekem, kedvesem — kérte Rubinát —, biztos vagy benne, hogy működik?

Még előrébb hajolt.

Rubina hátrahőkölt.

Majd lassan visszadőlt előre.

Végül szinte már összeért az orruk.

— Ki ez? — kérdezte Rubina a szája sarkából.

— Izé, ez Mállottviksz Néne — válaszolta Perdita. — Izé. Szóval ő egy boszorkány.

— Hányas szintű? — érdeklődött Rubina.

Ogg Ángyi körülnézett, hogy mi mögé rejtőzhetne el. Mállottviksz Néne szemöldöke megvonaglott.

— Szintek, mi? — kérdezte. — Hát, azt hiszem, én egyes szintű vagyok.

— Kezdő? — kérdezett vissza Rubina.

— Ó, jóságos ég! Megmondom, mi legyen — szólt oda Ogg Ángyi halkan Perditának —; ha fellökjük az asztalt, mindketten be tudunk mögé bújni, simán!

De magában ezt gondolta: Eszme soha nem tudna visszautasítani egy kihívást. Egyikünk sem tudna. Nem is vagy boszorkány, ha nem teng túl jócskán az önbizalmad. De mi sem leszünk fiatalabbak. Olyan, mint hivatásos vívónak lenni, ez a boszorkánymesterség. Úgy gondolja az ember, hogy nagyon jó benne, de biztos van valaki, aki fiatalabb, mindennap gyakorol, rendszeresen kifényesíti az eszközeit… És akkor egy nap sétálsz végig az úton, és meghallod, hogy valaki mögötted azt mondja: kard ki kard, vagy valami ilyesmit.

Még Eszme is. Előbb vagy utóbb találkozni fog valakivel, aki fondorlatosabb nála.

— Ó, igen — válaszolta Néne csendesen. — Még csak most kezdtem. Mindennap éppcsak hogy belekezdek.

Ángyi arra gondolt, hogy azért erre nem ezen a napon fog sor kerülni.

— Maga bolond, vén nőszemély! — mondta Rubina. — Nem ijeszt meg engem. Igen. Tudok mindent a módszerekről, amikkel maguk öregek rettegésben tartják a babonás parasztokat, ami azt illeti. Motyogás és kancsítás. Az egész az emberek fejében van. Egyszerű pszichológia. Nem igazi boszorkánykodás.

— Én, én asszem kimegyek a konyhába és keresek néhány vödröt, amit megtölthetek vízzel, jó? — tette fel a költői kérdést Ogg Ángyi.

— Szóval te mindent tudsz a boszorkánykodásról — állapította meg Mállottviksz Néne.

— Tanulom, igen.

Ogg Ángyiban tudatosult, hogy levette a fejéről a kalapját, és most izgatottan rágcsálja a karimáját.

— Szóval nagyon jó vagy benne — tételezte fel Mállottviksz Néne.

— Elég jó — értett vele egyet Rubina.

— Mutasd meg!

Tényleg jó, gondolta Ogg Ángyi. Már több mint egy perce állja Eszme tekintetét. Még a kígyók is feladják egy perc után.

Ha egy légy véletlenül kettejük pillantása közé keveredett volna, lángra lobban a levegőben.

— Én Kólika Ángyitól tanultam a bűbájt — mondta Mállottviksz Néne, aki Sövényi Jóasszonytól tanulta, akit Igaz Néne oktatott, aki Fekete Alisstől szerezte a tudását, aki…

— Szóval azt mondja — vágott közbe Rubina, oly módon pakolva a szavakat a mondatba, ahogyan a töltényeket rakják a tárba —, hogy valójában senki sem tanult semmi újat?

A csendet, ami ezt a kérdését követte, Ogg Ángyi hangja törte meg.

— Azannyát, teljesen átharaptam a karimát! Teljesen.

— Értem — mondta Mállottviksz Néne.

— Nézd — bökdöste meg sietve Ogg Ángyi a reszkető Perditát —, teljesen átharaptam a szegését is, meg minden! Két dollárba és egy disznó meggyógyításába került nekem ez a kalap. Hát nem érte meg sem azt a két dollárt, sem a disznógyógyítást.

— Úgyhogy akár haza is mehet, anyóka! — szólt Rubina.

— De még találkozunk — felelte Mállottviksz Néne.

Az idős és a fiatal boszorkány végigmérte egymást.

— Éjfélkor? — kérdezte Rubina.

— Éjfélkor? Nincs semmi kihívás az éjfélben. Éjfélkor szinte bárki tud boszorkánykodni — válaszolta Mállottviksz Néne. — Mit szólsz a délhez?

— Nekem megfelel. Mi a tétje a harcnak?

— Harcnak? Nem fogunk harcolni. Csak megmutatjuk egymásnak, mit tudunk. Barátságosan — mondta Mállottviksz Néne.

Felállt. — Mennem kell — mondta. Mi, anyókák, sokat alszunk. Tudod, hogy van ez.

— S mit kap a nyertes? — kérdezte újra Rubina. Már érezni lehetett valami halvány kétséget a hangjában. Nagyon halványat; a kétségek Richter-skáláján valószínűleg csak ahhoz hasonló értékűt, mint amikor egy műanyag teáscsésze leesik egy alacsonyabb polcról a szőnyegre — de jelen volt.

— Ó, hát a nyertes nyer — válaszolta Mállottviksz Néne. — Ez erről szól. Ne állj fel kikísérni! Betalálni is betaláltunk egyedül.

Az ajtó kivágódott.

— Egyszerű pszichokinézis — jelentette ki Rubina.

— Hát, rendben. Akkor ezt is tisztáztuk — mondta Mállottviksz Néne, miközben eltűnt az éjszakában. — Ez tényleg mindent megmagyaráz.

Régen, még mielőtt feltalálták volna a párhuzamos univerzumokat, az irányok egyszerűek voltak — fel és le, jobbra és balra, előre és hátra, a múltba és a jövőbe…

De a hagyományos irányok nem működnek a multiverzumban, ahol sokkal több dimenzió létezik, mint amennyiben bárki is képes lenne eligazodni. Úgyhogy új irányokat kellett találni, az eligazodás végett.

Mint például: hold-túl-nyugat, nap-túl-kelet.

Vagy: az északi szél mögött.

Vagy: az isten háta mögött.

Vagy: oda és vissza.

Vagy: az ismert terek mögött.

És helyenként léteztek rövidebb utak is. Egy ajtó, vagy egy kapu, néhány felállított kő, egy villámsújtotta fa, egy iratszekrény.

Vagy csak egy folt valahol a lápon…

Egy olyan hely, ahol az ott már majdnem itt.

Majdnem, de nem egészen. Ezek a helyek eléggé szivárognak ahhoz, hogy az ingák beinduljanak és a médiumok feje csúnyán megfájduljon, hogy a házról elterjedjen, hogy kisértetjárta, vagy hogy időnként egy-egy edény átszáguldjon a nappalin. Eléggé szivárognak ahhoz, hogy a herék elővigyázatosabban repüljék őrköreiket.

Ó, tényleg! A herék.

Létezik egy heregyűlés néven nevezett jelenség. Néha, szép nyári napokon a herék többmérföldes körzetből útnak indulnak a különböző kaptárakból és összegyűlnek bizonyos helyeken, ahol körbe-körbe repkednek a levegőben, úgy zümmögve, mint megannyi apró riasztórendszer — mint ahogy azok is, voltaképpen.

A méhek eszes állatok — bár ezt a szót az emberek találták ki. De a méhek a rend teremtményei, és a génjeikbe van kódolva a káosz utálata.

Ha bizonyos emberek tudnák, hol vannak ezek a fent említett helyek, és amennyiben lenne tapasztalatuk abban, hogy mi történik, amikor az itt és az ott összefonódik, akkor talán — ha tudnák, hogyan kell — megjelölnék ezeket a helyeket bizonyos kövekkel.

Abban a reményben, hogy a legtöbb ostoba átlagember ezt figyelmeztetésnek veszi, és távol tartja magát tőlük.

— Szóval, mit gondolsz? — kérdezte Néne, miközben hazafelé száguldottak.

— A kis csendes, kövér lánynak van némi természetadta tehetsége — válaszolta Ogg Ángyi. — Megéreztem. A többit csak az izgalom miatt érdekli a dolog, úgy vélem. Boszorkányosdit játszanak. Tudod, varázsgömbökkel és kártyákkal, fekete, ujj nélküli csipkekesztyűben piszkálják az okkult dolgokat.

— Nem helyeslem, ha az okkult dolgokat piszkálja bárki is! — szögezte le Néne. — Amint belepiszkál az ember az ilyesmibe, rögtön elkezd hinni a szellemekben, és amint szellemekben kezd hinni, rögtön jönnek a démonok is, és még mielőtt a fejéhez kaphatna, már az istenekben is hisz. Na, és akkor kezdődik a baj.

— De ezek mind léteznek — jegyezte meg Ogg Ángyi.

— Attól még nem kéne hinni is bennük. Az csak felbátorítja őket.

Mállottviksz Néne sétatempóra lassított.

— És mi a véleményed róla? — kérdezte.

— Pontosan melyik része érdekel?

— Érezted az erőt?

— Ó, hogyne. Libabőrös lettem tőle.

— Valakitől kapta, és tudom is, hogy kitől. Egy gyereklány, akinek tele a feje bolondsággal, amiket a könyvekből vett, hirtelen hatalmat kap, és fogalma sincs, mihez kezdjen vele. Kártyák! Gyertyák! Ez nem bűbáj, ez csak társasjáték. Piszkálja az okkult dolgokat. Feketék voltak a körmei, láttad?

— Hát, az enyimek sem olyan tiszták…

— Úgy értem, feketére festette őket.

— Amikor fiatal voltam, vörösre festettem a lábkörmöm — szólt Ángyi múltba révedő hangon.

— A lábköröm, az más. És a vörös is. És egyébként is — mondta Néne —, te azért csináltad, hogy vonzónak tűnjél.

— És működött.

— Hahh!

Egy darabig csendben sétáltak.

— Rengeteg erőt éreztem — szólalt meg végül Ogg Ángyi.

— Igen. Tudom.

— Rengeteget.

— Igen.

— Nem mondom, hogy ne tudnád legyőzni! — fűzte hozzá gyorsan Ángyi. — Eszemben sincs. De nem hiszem, hogy én le tudnám, és úgy láttam, cseppet téged is megizzasztana. Lehet, hogy bántanod is kell ahhoz, hogy legyőzd.

— Kezdem elveszíteni a józan ítélőképességemet, mi?

— Ó, én…

— Felbosszantott, Gytha. Mit tehettem volna? És most meg kell vívnom egy tizenhét éves kislánnyal, és ha nyerek, akkor gonosz vén banya leszek, ha pedig veszitek…

Belerúgott egy halom elszáradt levélbe.

— Sosem tudok uralkodni magamon, az a baj.

Ogg Ángyi nem szólt semmit.

— És a legkisebb ostobaságtól is elveszítem az önural…

— Igen, de…

— Még nem fejeztem be!

— Bocsánat, Eszme!

Denevér szállt el mellettük. Néne biccentett felé.

— Hallottál valamit Magratról, hogy boldogul? — kérdezte olyan hangon, amihez képest a női fűző laza ruhadarabnak tűnt.

— Sománk szerint jól elvan.

— Értem.

Odaértek a keresztúthoz; a fehér por halványan derengett a holdfényben. Az egyik út Lancre felé vezetett, ahol Ogg Ángyi élt. A másik az erdőbe veszett, ösvénnyé szűkült, majd Mállottviksz Néne kunyhójánál ért véget.

— Mikor találkozunk megint mi… ketten? — kérdezte Ogg Ángyi.

— Ne csináld! — válaszolta Mállottviksz Néne. — Jól elvan, nem? Sokkal boldogabban fog élni királynéként.

— Nem mondtam semmit — felelte Ogg Ángyi szelíden.

— Pontosan tudom, hogy nem mondtál semmit! A saját fülemmel hallottam, ahogy nem mondtál semmit! Te tudsz a leghangosabban nem mondani semmit azok közül, akikkel valaha is dolgom volt, leszámítva a halottakat!

— Tizenegy tájt jó lesz akkor?

— Persze!

Ahogy Néne elindult a kunyhója felé az ösvényen, újból feltámadt a szél.

Tisztában volt vele, hogy nagyon feszült. Egyszerűen túl sok dolga lett hirtelen. Magratot elintézte, Ángyi pedig tud vigyázni magára, de a Hölgyek és Urak… velük nem számolt.

Arról volt szó, hogy…

Arról volt szó, hogy Mállottviksz Néne úgy érezte, meg fog halni. És ez kezdte idegesíteni.

Az egyik abszurd előnye annak, ha az ember valódi mágus, az, hogy tudhatja, mikor fog meghalni. És mindent egybevetve, ez valóban jutalom.

Sok varázsló hal meg úgy, hogy a borospincéje utolsó üvegének tartalmát kortyolgatja, miközben a körülmények furcsa összejátszásának eredményeként nagy összegekkel tartozik másoknak.

Mállottviksz Néne mindig kíváncsi volt, milyen érzés lehet. Vajon minek a fenyegető közeledtét veszi észre az ember. Kiderült, hogy az ürességét.

Az emberek úgy képzelik, hogy életük során kis pontként haladnak a múltból a jövőbe, miközben az emlékek úgy hullámoznak a nyomukban, mint egy képzeletbeli üstökös csóvája. De az emlékek előrefelé is kiterjednek, nemcsak hátra. Egyszerűen csupán arról van szó, hogy a legtöbben nem tudnak mihez kezdeni velük, ezért megérzésnek, előjelnek, intuíciónak és ösztönnek nevezik őket. A boszorkányok értenek hozzá, és ha hirtelen csak ürességet találnak ott, ahol a jövő indái kellene, hogy kacskaringózzanak, az éppen olyan hatással van rájuk, mint a felhőgomolyagból kiérő pilótára az, mikor hirtelen egy csapat serpát lát mosolyogni maga előtt.

Van még néhány napja, és ennyi. Mindig úgy gondolta, lesz egy kis ideje magára, rendbe szedheti a kertet, kitakaríthatja kunyhót, hogy a következő lakója, bármelyik boszorka is legyen az, ne gondolhassa, hogy slampos háziasszony volt. Kiválaszthat egy illendő kis sírhelyet, majd egy ideig üldögélhet a hintaszékben, miközben semmi mást nem tesz, mint hogy a kertet nézegeti és a múltra gondol. De így… esélye sincs.

És más dolgok is történtek. Úgy tűnt, mintha szórakozni kezdett volna vele az emlékezőtehetsége. Lehet, hogy valóban így volt. Lehet, hogy a végén mindenképpen leereszt az ember, mint Kólika Ángyi, aki utolsó napjaiban a macskát rakta a tűzhelyre, és az üstöt engedte ki a kertbe éjszakára.

Néne becsukta maga mögött az ajtót, és meggyújtott egy gyertyát.

Volt egy doboza a ruhásszekrényben. Felnyitotta a konyhaasztalon, és kivett belőle egy gondosan összehajtogatott papirost. Tollat és tintát is talált benne.

Némi elmélkedés után ott folytatta, ahol legutóbb abbahagyta.

…barátnémra, Gytha Oggra hagyományozom az derék aljat, az elhasznált rugózattal egyetembe', amit Aranyér kovácsa készített nekem, az öffzeillő korsó és lavór és hogyhíjják készletet, amelyre Gytha szemét mindig is vetette, és az seprümet, amit kis munkával Teljesfen Rendbe Lehet Hozni.

Magrat Beléndekre hagyományozom e doboz többi Tartalmát, ezüst teáskészletemet az tréfás tehenet formázó tejkiöntővel, mi Családi Örökség, továbbá az fali órát, mi édesanyámé vala, de mindig fel kell húznia, mert ha az óra megáll…

Valami neszt hallott kintről.

Ha bárki más is tartózkodott volna a szobában, Néne bátran kivágja az ajtót. De egymagában lévén nagyon óvatosan felvette a piszkavasat, a bakancsa természete ellenére meglepően hangtalanul az ajtóhoz lopakodott, és minden idegszálával a kert neszeire összpontosított.

Valami járt odakint.

A kert nem volt túl nagy. A gyógynövények mellett gyümölcsbokrok kaptak helyet benne, némi gyep, és persze a kaptárak. Nem övezte kerítés, erdő vette körül. A helyi fauna sokkal értelmesebb volt annál, hogy egy boszorkány kertjébe merészkedjen.

Néne óvatosan kinyitotta az ajtót.

A hold lenyugodni készült. A sápadt ezüst fény egyszínűvé változtatta a világot.

Egy unikornis állt a gyepen. Nénét megcsapta a bűze.

Maga előtt tartva a piszkavasat, kilépett. Az unikornis mellső lábával a füvet kapálva hátrálni kezdett.

Néne meglátta a jövőt. Azt már tudta, mikor. Most kezdte felfogni, hogyan.

— No — szólalt meg halkan. — Pontosan tudom, honnan jöttél. És akár már vissza is mehetnél oda.

Az állat oldalba akarta támadni, de lendült a piszkavas.

— Ki nem állhatod a vasat, mi? Hát, poroszkálj csak vissza az úrnődhöz, és mondd el neki, hogy mi itt Lancre-ben mindent tudunk a vasról! És én róla is tudok mindent. Tartsa magát távol innen, rendben? Ez az én területem!

Mindez még holdfénynél történt.

Később, mikor már sütött a nap, meglehetősen nagy tömeg gyűlt össze azon a helyen, amit Lancre főtereként ismernek. Nem sok minden történt a királyságban amúgy sem, és egy boszorkánypárbajt mindig érdemes megnézni.

Mállottviksz Néne háromnegyed tizenkettőkor ért oda. Ogg Ángyi a fogadó előtti padon várta. Törülköző volt átvetve a nyakán, és egy vödör vizet is hozott magával, amiben szivacs úszkált.

— Ez meg micsoda? — kérdezte Néne.

— A félidőre. És hámoztam neked egy tál narancsot is.

Feltartotta a tálat. Néne szipákolt.

— Amúgy is úgy nézel ki, mint akire ráfér egy kis ennivaló — jegyezte meg Ángyi. — Olyannak tűnsz, mint aki még nem is evett ma semmit.

Lenézett Néne bakancsára, és ruhája sáros szegélyére. Harasztdarabok és némi hanga csimpaszkodott a szövetbe.

— Te ostoba vén csoroszlya! — sziszegett rá. — Mi a fenét csináltál?!

— El kellett…

— Fent voltál a köveknél, gondolom! Próbáltad visszatartani a Szépeket.

— Hát persze — felelte Néne. Nem tűnt fakónak a hangja. Nem is imbolygott. De Ángyi látta, hogy azért nem tűnik fakónak a hangja, és azért nem imbolyog, mert Mállottviksz Néne testét Mállottviksz Néne elméje tartja szorításában. — Valakinek meg kellett tennie — fűzte még hozzá a nevezett.

— Eljöhettél volna, hogy szólj!

— Lebeszéltél volna.

Ogg Ángyi előrehajolt.

— Jól vagy, Eszme?

— Jól! Tökéletesen jól vagyok! Semmi bajom, hallod?

— Aludtál egyáltalán?

— Hát…

— Nem aludtál, mi? És azt hiszed, egyszerűen csak idelejthetsz, és megszégyenítheted ezt a lányt, még így is?

— Nem tudom — válaszolta Mállottviksz Néne.

Ogg Ángyi fürkészően ránézett.

— Nem, mi? — kérdezte gyengédebb hangon. — Hát, ha már így állunk… inkább ülj le egy kicsit, még mielőtt elesnél. Vegyél egy narancsot! Még pár perc, és itt lesznek.

— Nem, nem lesznek itt — mondta Néne. — Késni fognak.

— Honnan tudod?

— Semmi értelme színpadra lépni, ha még nincs itt az egész közönség, nem? Kobakológia.

A fiatalok csoportja valóban öt perccel negyed egy után érkezett, és a tér túloldalán elhelyezett ötszögű piaci emelvény lépcsőjén táborozott le.

— Nézz csak rájuk! — vetette oda Mállottviksz Néne. — Már megint mind tiszta feketében.

— Hát, mi is feketében vagyunk — válaszolta a jó megfigyelőképességű Ogg Ángyi.

— Csak mert a fekete tiszteletre méltó és praktikus — magyarázta morózusan Néne. — Nem pedig azért, mert romantikus. Hahh! Ezzel az erővel akár a Hölgyek és Urak is itt lehetnének.

Némi szemezés után Ogg Ángyi keresztülbandukolt a téren, és találkozott Perditával félúton. A fiatal boszorkányjelölt aggódónak tűnt a sminkje alatt. Fekete csipke zsebkendőt gyűrögetett idegesen a kezében.

— 'reggelt, Ogg asszony! — köszönt tisztelettudóan.

— Délután van, Ágnes.

— Ööö. Most mi fog történni?

Ogg Ángyi elővette a pipáját, és szárával megvakarta a fülét.

— Nem t'om. Rajtatok múlik, azt hiszem.

— Rubina azt kérdezi, miért ide kellett jönni, és miért pont most?

— Hogy mindenki láthassa — válaszolta Ogg Ángyi. — Ez a lényege a dolognak, nem? Semmi sunnyogás és eltussolás. Mindenki tudni fogja, ki a jobb boszorkány. Az egész város. Mindenki látni fogja a győztest győzni és vesztest veszíteni, így nem lesz vita, érted?

Perdita a fogadó felé sandított. Néne közben elszundított.

— Csendes magabiztosság — kommentálta a dolgot Ángyi, magában erősen fohászkodva.

— Izé, és mi történik a vesztessel? — kérdezte Perdita.

— Semmi, lényegében — válaszolta Ogg Ángyi. — A hagyomány szerint elhagyja a várost. Nem lehetsz boszorkány, ha az emberek végignézték, ahogy legyőznek.

— Rubina azt mondja, nem akarja bántani az idős hölgyet — mondta erre Perdita. — Csak a helyére szeretné tenni.

— Ez szép tőle. Eszme nem találja a helyét mostanában.

— Ööö. Azt kívánom, bár el lehetett volna ezt kerülni, Ogg asszony.

— Igazán kedves.

— Szóval a feladat… egyszerűen csak farkasszemet kell nézni, Ogg asszony.

Ángyi a szájába vette a pipát.

— Úgy érted, az a játék, hogy aki először pislog vagy elkapja a tekintetét, az veszít?

— Ööö, igen.

— Rendben. — Ángyi elgondolkozott, majd megvonta a vállát. — Rendben. De először csináljunk egy varázskört. Nem akarjuk, hogy a nézők megsérüljenek, ugye?

— A Skorhi Rúnákra gondol, vagy a Tripla Invokáció Oktagramjára? — kérdezte Perdita.

Ogg Ángyi félrebillentette a fejét.

— Soha nem hallottam ezekről az úri huncutságokról, lányom — mondta. — Én mindig ilyen varázskört csinálok… — rákmozgással elhátrált a kövér lánytól, miközben lábujjhegyét a porban húzta. Rajzolt egy nagyjából öt öl átmérőjű elnagyolt kört, majd, még mindig maga után húzva a bakancsát, visszaért Perditához.

— Bocsánat. Na, megvan. Kész.

— Ez egy varázskör?

— Igen. Különben még esetleg megsérülne valaki. Mindenféle mágia cikázik a levegőben, amikor boszorkányok párbajoznak.

— De nem kántált semmit, vagy ilyesmi.

— Nem?

— Kántálás nélkül nem működik, vagy igen?

— Nem t'om. Még sosem próbáltam kántálni.

— Ó!

— De elénekelhetek egy pajzán kis nótát, ha gondolod — javasolta Ángyi segítőkészen.

— Ööö, inkább ne. Izé. — Perdita sosem hallotta Ángyit énekelni, de a hírneve őt is elérte.

— Tetszik a fekete csipkezsepid! — fűzte tovább a szót Ángyi a zavar legkisebb jele nélkül. — Nagyon praktikus, az ilyenen nem látszik az orrváladék.

Perdita hipnotizáltan meredt a körre.

— Ööö. Akkor, kezdhetjük?

— Persze.

Ángyi visszasietett a padhoz, és megbökdöste Nénét.

— Ébresztő!

Néne kinyitotta az egyik szemét.

— Nem aludtam. Csak pihentettem a szemem.

— Egyszerűen csak farkasszemet kell vele nézned!

— Na, legalább azzal tisztában van, milyen fontos ez a képesség. Hahh! Mégis, mit gondol, ki ő? Egész életemben mást se csináltam, mint emberek szemébe bámultam!

— Igen, pont ez a nyugtalanító… ááááá… hát ki Ángyi kis szeme fénye?

Megérkezett az Ogg klán maradéka.

Mállottviksz Néne nem kedvelte túlságosan a kis Pewseyt. Alapjában véve egyáltalán nem kedvelte a kisgyerekeket, ezért is boldogult el velük olyan jól. Ami Pewseyt illeti, úgy vélte, még egy négyévesnek sem lenne szabad egy kis mellényt leszámítva pucéran mászkálnia. Továbbá a gyermeknek állandóan folyt az orra, ennek ellenére nem látták el sem zsebkendővel, sem — annak hiányában — legalább egy parafadugóval. Ogg Ángyit viszont bármelyik unokája képes volt lágy viasszá változtatni egy pillanat alatt, még az olyan ragacsos típusúak is, mint Pewsey.

— Cukojkát akajok! — morogta Pewsey azon a fura mély hangon, ami némely gyermekek sajátja.

— Csak egy pillanat, kiskacsám, most Nénével beszélgetek! — fuvolázta Ogg Ángyi.

— Moszt akajok cukojkát!

— Hagyj békén, drágaságom, Ángyi nem ér most rá!

Pewsey megrángatta Ogg Ángyi szoknyáját.

— Moszt cukojka moszt!

Mállottviksz Néne addig-addig hajolgatott lefelé, amíg lenyűgöző orra egy vonalba nem került Pewsy kiapaszthatatlan nózijával.

— Ha nem mész odébb most rögtön — mondta zordonan — saját kezűleg tépem le a fejed és rakom tele kígyókkal!

— Látod-látod! — csatlakozott hozzá Ogg Ángyi. — Rengeteg éhező kisgyerek van Klaccsban, aki a fél karját odaadná egy ilyen átokért.

Pewsy kis arca egy-két másodpercnyi bizonytalanság után töklámpásmosolyba torzult.

— Viccesz néni — döntötte el.

— Megmondom, mi legyen — mondta Ángyi, Pewsey fejét simogatva, majd szórakozottan a szoknyájába törölve a kezét —; látod azokat a lányokat a tér túloldalán? Nekik rengeteg cukorkájuk van.

Pewsey eltotyogott.

— Ez biológiai hadviselés, nem más — mondta Mállottviksz Néne.

— Gyerünk! — válaszolta Ángyi. — Jászónunk berakott két széket a körbe. Biztos, hogy jól vagy?

— Megvagyok.

Perdita Nitt csellengett megint keresztül a téren.

— Ööö… Ogg asszony?

— Igen, kedvesem?

— Izé. Rubina azt mondja, nem értették meg. Azt mondja, nem vele kell farkasszemet nézni…

Magrat unatkozott. Míg boszorkány volt, soha nem unatkozott. Folyamatosan zavarban volt, és rengeteget dolgozott, de unatkozni nem unatkozott.

Azt mondogatta magának, hogy amikor királyné lesz, akkor jobbra fordul minden, de igazából nem tudta, mitől lenne jobb.

Unaloműzésként céltalanul kószált a palota egyik szobájából a másikba, ruhája suhogását majdnem teljesen elnyomta az életuntság turbináinak zakatolása:

— humdrumhumdrumhumdrum — A délelőtt során megpróbálta elsajátítani a hímzés tudományát, mert Millie biztosította róla, hogy márpedig a királynék ezzel foglalkoznak, és a mintadarab az Áldás szállyék e házra! üzenettel most is ott hevert ledobva a székén.

A Hosszú Képtár falát ősi csaták hatalmas, hímzett ábrázolásai borították, melyeket régebbi korok unatkozó uralkodónői készítettek. Magrat eltöprengett azon, vajon mivel bírták rá azt a sok harcost, hogy ilyen hosszú ideig mozdulatlanul álljanak modellt. És végignézte a magukról a királynékról készített sok-sok festményt is; a hölgyek mind csinosak voltak, a kor divatjának megfelelő öltözéket viseltek, és mind majd meghaltak unalmukban.

Végül visszament a napvizsgálóba. Ez egy nagy terem volt a főtorony tetején. Elméletben arra szolgált, hogy a napot vizsgálják onnan. Erre teljes mértékben megfelelt. Továbbá az eső és a szél megfigyelésére is. Olyan volt, mint egy merítőháló, ami az időjárási jelenségeket illeti.

Magrat megrántott egy csengőzsinórt, mire elméletileg meg kellett volna jelennie egy inasnak. De nem történt semmi. Pár további próbálkozás után, titokban örülve a kis testmozgásnak, lement a konyhába. Szeretett volna több időt tölteni ott. A konyhában mindig meleg volt, és mindig volt kihez szólnia. De nobliessz obligáj — a királynéknak a felső szinteken kellett szórakozásra lelniük.

Az alsó szinteken egyedül Soma Ogg tartózkodott, aki éppen a kemencét pucolta egy nagy vasrúddal, és azon elmélkedett, hogy talán nem ez katonai karrierjének csúcspontja.

— Hova tűnt mindenki?

Soma felugrott, és beverte a fejét a kemencébe. — Jajj! Elnézést, kisasszony! Aúú! Mindenki… mindenki lent van a főtéren. Én is csak azért maradtam itt, mert Szkorbin asszony megfenyegetett, hogy elnáspángol, ha nem szedem ki az összes koszt a kemencéből.

— De hát mi történik a téren?

— Azt mondják, pár boszorkány készül egymásnak esni, kisasszony.

— Mi? Csak nem anyád és Mállottviksz Néne?

— Dehogy, kisasszony. Valami új boszorkány.

— Lancre-ben? Egy új boszorkány?

— Azt hiszem, id'sanyám ezt mondta.

— Ezt meg kell néznem.

— Ó, nem hinném, hogy ez olyan jó ötlet lenne, kisasszony! — tiltakozott Soma.

Magrat uralkodói pózba vágta magát.

— Történetesen mi vagyunk a királyné — jelentette ki. — Majdnem. Szóval ne akard megmondani, hogy mit tehetek és mit nem, különben még valaki esetleg elküld árnyékszéket takarítani!

— De már most is én takarítom az árnyékszéket — közölte vele Soma gyakorlatias hangon. — Sőt, még a budiárt…

— Az pedig meg fog szűnni! — rázkódott össze Magrat. — Már volt szerencsénk hozzá…

— Nem baj, kisasszony, legalább felszabadul a szerda délutánom — válaszolta Soma. — Csak azt akartam mondani, hogy meg kell várnia, amíg leszaladok a fegyvertárba, és előkapom a trombitámat, a fanfár végett.

— Senkinek nincs szüksége fanfárra, köszönjük szépen!

— De önnek igen, kisasszony.

— Ha szükségünk lesz fanfárra, egyedül is meg tudjuk fújni a trombitánkat, köszönjük szépen!

— Igenis, kisasszony.

— Milyen kisasszony?

— Királyné kisasszony.

— És jobb lesz, ha erről nem feledkezel meg!

Magrat, amennyire csak tellett tőle, rohanvást indult a térre királynéi egyenruhájában — melyről egyébként hiányolta a hermelinprémet.

Megérkezvén több száz, körben gyülekező helyi lakost talált ott, a tömeg szélén pedig Ogg Ángyiba botlott.

— Mi folyik itt, Ángyi?

Ángyi megfordult.

— Jaj, bocsánat! Nem hallottam a fanfárt — szólalt meg. — Pukedliznék, de hát a lábam…

Magrat elnézett a távolba, ahol a két alak ült a körben.

— Mit csinálnak?

— Farkasszemnézés.

— De hát az eget bámulják!

— Elmegy a fenébe az a Rubina lány! Arra kényszeríti Eszmét, hogy a nappal nézzen farkasszemet — magyarázta Ogg Ángyi. — Nem fordulhat el, nem pisloghat…

— Mióta csinálják?

— Körülbelül egy órája — felelte Ogg Ángyi gyászosan.

— De hát ez rettenetes!

— Rettenetes ostobaság, az! — horkant fel Ángyi. — Nem értem, mi ütött Eszmébe. Mintha a boszorkánykodás az erőről szólna! Ezt neki jobban kéne tudnia. Nem az erő a lényeg, hanem hogy hogyan használod fel.

A kör felett sápadt aranyszínű köd jelent meg, a mágia kicsapódása.

— Napnyugtakor abba kell hagyniuk — vélte Magrat.

— Eszme nem fog kitartani napnyugtáig — válaszolta Ángyi. — Nézz csak rá! Teljesen le van eresztve.

— Nem használhatnál fel esetleg valamiféle varázslatot, hogy… — csuklott el Magrat hangja.

— Legyen már egy kis eszed! — torkolta le Ángyi. — Ha Eszme rájönne, végigrugdosna az országon. Ráadásul a többiek is észrevennék.

— Talán csinálhatnánk egy kis felhőt, vagy valami — javasolta Magrat.

— Nem! Az csalás.

— Hát, te mindig csalsz.

— Csak ha rólam van szó. Mások érdekében nem csalhatsz.

Mállottviksz Néne megint összeroskadt.

— Én leállíthatnám — jelentette ki Magrat.

— Egy egész életre szóló ellenséget szereznél vele.

— Úgy gondoltam, Néne már most is az életre szóló ellenségem.

— Ha így gondolod, leányom, akkor egy csöpp eszed sincsen — válaszolta Ángyi. — Egy nap majd megtudod, hogy soha nem volt jobb barátod, mint Néne.

— De tennünk kell valamit! Nem jut eszedbe semmi?

Ogg Ángyi elgondolkozva bámulta a kört. Időnként kis füstfelhő bodorodott fel a pipájából.

Birdwhistle Kostetői legendák és régiségek című könyvében később részletesen megemlékezett a párbajról, a következő szavakkal:

Az párbaj kilenczvenedik perczében egy kitsiny fiú gyermek rohant át vala hirtelen az téren s lépe bele az varázskörbe, ahol is szörnyűséges üvöltésfel rogya hasmánt, egy villanásnak kíséretében. Az idős boszorkány körültekinte vala, felálla székéből, felkapá s nagyanyjához vivé, majd visfzatére ülő helyére, minek alatta az ifiú boszorkány le sem vevé szemét az Napról. De az más fiatal boszorkányok véget vetének az párbajnak, mondván, lásfátok, Rubina győzedelmeskedett vala, mivel hogy Mállottviksz elfordítá tekintetét. Minekutána az gyermek nagyanyja felemelé hangját, mondván: ó, igen? Hát kapjatok az ti fejetekhez kitsinyég! Eme verseny nem az erőről szól, ostoba leányzók, hanem az boszorkányi létről, miről ti tán még azt sem tudjátok, mi légyen?

— Mert nem az volna-é az boszorkány, ki körbenéz, ha meghall egy gyermeket sírni?

És az város lakói felelék egy hangon: de igen!

— Ez nagyszerű volt! — lelkendezett Quarney asszony, a szatócs felesége. — Az egész város éljenzett. Igazi legenda lesz ebből.

A fogadó hátsó szobájában voltak. Mállottviksz Néne egy padon feküdt, arcán nedves törülközővel.

— Az volt, valóban — mondta Magrat.

— A leány alól kirántották a talajt, ahogy mondani szokás.

— Igen.

— Úgy vonult el, mint akinek fáslira lesz szüksége, ha továbbra is fenn akarja hordani az orrát.

— Igen.

— A gyermek jól van?

Mindnyájan Pewseyre néztek, aki egy zacskó cukorka társaságában, igen ragacsos szájjal a sarokban üldögélt valami gyanús tócsa felett.

— Sose volt jobban — válaszolta Ogg Ángyi. — Egy kis leégést leszámítva semmi baja. A legkisebb apróságtól is üvölt mindig, mint a fába szorult féreg, a kis drága! — mondta büszkén, mintha ez valami ritka adomány lenne.

— Gytha? — szólt ki Ángyi a törülköző alól.

— Igen?

— Tudod, hogy általában távol tartom magam az erős italoktól, de hallottam már róla, hogy a brandyt időnként felhasználják a gyógyászatban.

— Máris hozom.

Néne megemelte a törülközőt, és fél szemmel Magratra nézett.

— Jó napot, kedves leendő fenség! — köszöntötte. — Kegyeskedett lefáradni közénk, eh?

— Úgy — válaszolta hidegen Magrat. — Válthatnánk egy szót, Án… Ogg asszony? Odakint?

— Máris megyek, királyném! — felelte Ángyi.

Kint a sikátorban Magrat sarkon fordult, és kinyitotta a száját.

— Te…

Ángyi felemelte a kezét.

— Tudom, mit akarsz mondani! — vágott közbe. — De a kis csibész egyáltalán nem forgott veszélyben.

— De te…

— Én? — kérdezte Ángyi. — Én nem csináltam semmit. Ők nem tudhatták, hogy be fog szaladni a körbe, nem? Mindketten úgy reagálták, ahogy egyébként is tették volna, nem? Nem volt benne semmi csalás.

— Hát, bizonyos szempontból nem, de…

— Senki sem csalt — szögezte le Ángyi.

Magrat elhallgatott. Ángyi megveregette a vállát.

— Szóval nem mondod el senkinek, hogy láttad, mikor megráztam felé a zacskó cukorkát, ugye? — kérdezte.

— Nem, Ángyi.

— Nagyon ügyes leendő királyné vagy.

— Ángyi?

— Igen, kedvesem?

Magrat mély lélegzetet vett. — Honnan tudta Verenc, hogy mikor jövünk haza?

Úgy tűnt, Ángyi csak pár pillanattal gondolkozott tovább a szükségesnél.

— Meg nem mondanám — felelte végül. — A királyok kis varázserővel is bírnak, tudod. Képesek elmulasztani a korpát, meg ilyesmi. Valószínűleg csak felébredt egy szép napon, és az uralkodói ösztöne megsúgta neki.

Sajnos Ogg Ángyi mindig úgy nézett ki, mint aki füllent. Pragmatikus alapokon nyugodott az igazsággal való kapcsolata; tartotta magát hozzá, amennyiben ez az érdekeit szolgálta, és amennyiben túl elfoglalt volt ahhoz, hogy valami érdekesebbet találjon ki.

— Sok dolgod van ott fent, mi? — kérdezte.

— Nagyon jól megvagyunk, köszönjük — válaszolt Magrat, reményei szerint uralkodói hauteurrel.

— Kik?

— Mi kik?

— Kik vannak meg jól?

— Hát én!

— Akkor azt mondjad — válaszolta Ángyi pókerarccal. — Foglald el magad, az a lényeg.

— Tudta, hogy hazajövünk — szögezte le Magrat. — Még a meghívókat is kiküldte. Egyébként… küldött egyet neked is.

— Tudom, megkaptuk ma reggel — mondta Ángyi. — Nagyon szép csicsás kerete van, meg minden. Ki az a Kájéé?

Magrat értett Ángyi nyelvén.

— KJÉ — válaszolta. — Azt jelenti, hogy szólj, ha jössz.

— Ó, mindenképpen ott leszünk, eszedbe ne jusson, hogy nem megyünk el! — nyugtatta meg Ángyi. — Jászónnak küldtek már meghívót? Jászónunk elküldte már az ő meghívóját? Gondoltam. Nem az a tollforgató típus a mi Jászónunk.

— Mire akar meghívni? — rökönyödött meg Magrat. Kezdett elege lenni a királyi többesekből.

— Nem szólt még nektek Verenc? — kérdezte Ángyi. — Egy különleges előadásra, amit direkt nektek írtak.

— Ó, igen — válaszolta Magrat. — Az Előadás.

— Pontosan — mondta Ángyi. — Nyárközép éjjelén lesz.

— Nagyon különlegesnek kell lennie az előadásnak most nyárközép éjjelén — mondta Jászón Ogg.

A kovácsműhely ajtaja be volt reteszelve. Bent gyülekezett a Lancre Férfi Móres-tánccsoport nyolc tagja, a Tizenöt Hegyvidék Nyílt Móres-táncbajnokságának hatszoros győztesei[9], akik ezúttal új műfajjal próbálkoztak.

— Rossz előérzetem van — panaszkodott Kocsis Bestialitás, Lancre egyetlen pékje. — Szoknyában fellépni! Remélem, a feleségem nem lát meg…

— Itt azt mondják — magyarázta Jászón, miközben drabális mutatóujjával követte a sort a könyvben —, hogy ez a Tündekirálynő — aki te vagy, Bestialitás — szerelmének le-nyű-gö-ző története…

— …köszönöm szépen…

— ami egy halandó iránt lobbant fel benne. Ugyanakkor humoros inter… interlú… interlúdiomok egész ar… arzenálját vonultatja fel a vidám mesteremberek főszereplésével.

— Mi az az arzenál? — kérdezte Takács, a zsúpkészítő.

— Nem t'om. Asszem, egyfajta méreg — vakarta meg Jászón a fejét. — Igen. Arzenálmérgezés. Az ilyen darabok tele vannak vele. Városi hóbort.

— És mi bennük a humoros?

— Biztos nagyon vicces arcot vágnak tőle az emberek.

— Miért nem járhatunk el egyszerűen egy csűrdöngölőt, ahogy szoktuk? — kérdezte Ács Obidiah, a szabó[10].

— A csűrdöngölő olyan hétköznapi — válaszolta Jászón. — Valami kulturálisat kell csinálnunk. Egészen Ankh-Morporkból is jönnek vendégek.

— Megpróbálkozhatnánk a botos-vödrös tánccal — javasolta Pék, a takács.

— Azzal többet inkább ne! — felelte Jászón. — Az öreg Trum még mindig biceg, pedig annak már három hónapja.

Pék, a takács rábandzsított a saját szövegkönyvére.

— Ki ez a fickó, ez az Exeunt Ornnes? — kérdezte.

— Nem igazán vagyok megelégedve az én részemmel — vetette közbe Ács —, túl jelentéktelen.

— Hát, nem irigylem a feleséged! — vágta rá Takács automatikusan.

— Miért? — kérdezte Jászón[11].

— És mit keres benne egy oroszlán? — érdeklődött Pék, a takács.

— Mer' ez egy színdarab! — válaszolta Jászón. — Senki nem akarná megnézni, ha mondjuk egy… egy szamár lenne benne! Na ja, a népek csak úgy sereglenének, hogy menjünk, nézzük meg, van benne egy szamár is, mi? Ezt a darabot egy igazi drámaírómester írta! Ha, látom is már, ahogy a drámaírók ezentúl telerakják a darabjaikat szamarakkal… És most mindannyian fogjátok be!

— Én nem érzem magam olyannak, mint egy Tündekirálynő — nyafogta Kocsis Bestialitás[12].

— Bele fogsz jönni — vigasztalta Takács.

— Hát, nagyon remélem, hogy nem!

— Próbálnunk is kellene — mondta Jászón.

— Nincsen hol — válaszolta Tetőfedő, a kocsis.

— Én ugyan nem fogom ott csinálni, ahol mindenki lát! — szögezte le Bestialitás. — Még ha az erdőbe megyünk, ott is észrevehet valaki. Én, szoknyában!

— Úgyis ki leszel festve, szóval nem ismernének fel — nyugtatta meg Takács.

— Kifestve?

— Igen, nem beszélve a parókáról — csatlakozott az előtte szólóhoz Szabó, a másik takács.

— De igaza van — tette hozzá Takács. — Ha már bolondot csinálunk magunkból, legalább addig ne lássanak meg, amíg teljesen bele nem jövünk.

— Valahol a vadonban, mondjuk — javasolta Tetőfedő, a kocsis.

— Valahol messze vidéken — tette hozzá Bádogos, a bádogos.

— Ahol senki se jár — egészítette ki Kocsis.

Jászón megdörgölte sajtreszelő érdességű borostáját. Muszáj volt kitalálnia valamit.

— És ki játssza Exeunt Omnest? — kérdezte Takács.

— Hát, neki nincs túl sok szövege, nem?

A postakocsi egymástól megkülönböztethetetlen mezőségeken zötyögött végig. Az Ankh-Morpork és a Kostető között elterülő föld termékeny volt, művelt és végtelenül unalmas. Az utazásról azt tartják, kitágítja a tudatot. Ez a táj beszűkítette a tudatot, míg az kásaként nem kezdett el kifolyni az ember fülén. Az a fajta vidék volt, ahol ha az ember meglát egy káposztaszedő munkást, addig nézi, amíg el nem tűnik a láthatáron, mert egyszerűen nem tud mit kezdeni a szemével.

— Gondoltam — mondta a Kincstárnok. — A szó L-lel kezdődik.

— Úúk.

— Nem.

— Látóhatár.

— Kitalálta!

— Hát persze, hogy kitaláltam. Nem tudtam volna nem kitalálni. Volt már É, mint ég, K, mint káposzta, Ú, mint úúk, és ezen kívül nincs errefelé semmi.

— Nem játszom tovább, ha maga is játszik. — A Kincstárnok a szemébe húzta kalapját, és megpróbált összegömbölyödni a kemény ülésen.

— Lancre-ben rengeteg látnivaló lesz — ígérte az Arkrektor. — Az egyetlen lapos földdarab arrafelé a múzeumban található.

Abrand nem szólt semmit.

— Egész nyarakat töltöttem ott — sóhajtott Maphlaves. — Tudják… másképp is alakulhattak volna a dolgok.

Az Arkrektor körbenézett. Amikor az ember a személyes múltjának valamely bensőséges részét osztja meg a hallgatóságával, akkor biztos akar lenni abban, hogy odafigyelnek arra, amit mond.

A Könyvtáros az ugrándozó látképet bámulta az ablakból. Duzzogott. Duzzogásának nagyon sok köze volt ahhoz az új, élénkkék színű nyakörvhöz, amin az állt, hogy „PONGÓ”. Valaki még meg fog ezért lakolni.

A Kincstárnok éppen arra a célra használta a kalapját, amire a kagyló használja a héját.

— Volt ez a lány.

Abrand Stib, akinek a kegyetlen sors jóvoltából egyedül kellett helytállnia a hallgatóság szerepében, meglepettnek tűnt. Tisztában volt vele, hogy minden bizonnyal még az Arkrektor is volt valaha fiatal. Elvégre ez csak az idő kérdése. Józan paraszti esze azt súgta, hogy a varázslók nem hetvenévesen és kilencvenkilósan születnek. De erre rendszeresen emlékeztetni kellett a józan paraszti eszét.

Úgy érezte, mondania kéne valamit.

— Csinos volt, uram?

— Nem. Nem, azt nem mondhatnám. Lenyűgöző. Ez volt rá a jó szó. Magas. Olyan szőke, mint a tejfel. És az a tekintet! Akár a fúró, elhiheti.

Abrand megpróbálta feldolgozni a hallottakat.

— Ugye nem arra a Fúró nevű törpére gondol, aki éttermet üzemeltet a… — kezdte.

— Úgy értem, mindig az volt a benyomásom, hogy átlát rajtam — válaszolta Maphlaves egy cseppet ingerültebben, mint szándékában állt. — És úgy tudott szaladni…

Megint elhallgatott, ahogy emlékezetének filmje pergett előtte.

— Elvettem volna, tudja — mondta végül.

Abrand nem szólt semmit. Ha az ember a parafadugó szerepét játssza valaki más tudatfolyamában, nincs más választása, mint hogy tehetetlenül sodródjon és ugrándozzon az árban.

— Micsoda nyár volt! — mormolta Maphlaves. — Pont olyan, mint ez, ami azt illeti. Úgy nyíltak mindenfelé a gabonakörök, mint a pipacs. És… hát, szóval kétségek között vergődtem. A varázslás nem tűnt elégségesnek. Egy kicsit… elveszett voltam. Feladtam volna az egészet érte. Minden átkozott oktagrammát és varázsigét. Egy szempillantás alatt. Ismeri azt, amikor valakinek a nevetését hegyi patak csörgedezéséhez hasonlítják?

— Hát, én személyesen még nem tettem ilyet — felelte óvatosan Abrand —, de olvastam verseket, amelyekben…

— Egy halom trágya, a versek… — fojtotta bele a szót Maphlaves. — Hallottam már hegyi patakot, és olyan a hangja, hogy csobb, csobb, buggy. Ráadásul dolgok is vannak benne, tudja, olyan kis férgek izékkel… mindegy. Cseppet sem hasonlít női nevetésre, erre szerettem volna kilyukadni. A költők hülyék. Ez pont olyan, mint amikor azt mondják, hogy „az ajka, akár egy cseresznye”. Kicsi, kerek, kemény maggal a közepén? Hahh!

Lehunyta a szemét. Egy kis idő múlva Abrand megkérdezte:

— És mi történt, uram?

— Mi?

— Azzal a lánnyal, akiről mesélt.

— Milyen lánnyal?

— Hát, azzal a lánnyal.

— Ó, vagy úgy, azzal a lánnyal. Hát, szakított velem. Azt mondta, szeretne kipróbálni dolgokat. Azt mondta, van még ideje.

Megint szünet.

— És akkor mi történt? — követelte a folytatást Abrand.

— Mi történt? Mit gondol, mi történt? Elmentem tanulni. Megkezdődött a szemeszter. Rengeteg levelet írtam neki, de nem válaszolt. Valószínűleg meg se kapta, arrafelé minden bizonnyal megeszik a leveleket. A következő nyáron végig tanulnom kellett, és nem volt időm elmenni oda. Végül soha nem tértem vissza. Vizsgák, meg minden. Most már biztosan meghalt, vagy öreg, kövér nagymama egy tucat unokával. Egy szempillantás alatt elvettem volna. Egy szempillantás alatt. — Maphlaves megvakarta a fejét. — Bárcsak eszembe jutna, hogy hívták…!

Kinyújtózott, és lábát a Kincstárnokra tette.

— Furcsa — gondolkozott el. — Nem jut eszembe a neve. Hah! Még egy lónál is gyorsabban tudott futni…

— Pénzt vagy életet!

A kocsi hirtelen megállt.

Maphlaves kinyitotta az egyik szemét.

— Ez meg mi? — kérdezte.

Abrand felrezzent álmából, amiben hegyi patakokhoz hasonlatos ajkak szerepeltek, és kinézett az ablakon.

— Úgy tűnik — felelte —, egy rendkívül alacsony útonálló.

A kocsis lesandított az út mentén álló alakra, de nem látott belőle sokat annak kis termete és széles kalapja miatt. Úgy nézett ki, mint egy fölöttébb jól öltözött gomba, tollal a tetején.

— Elnézésüket kérem — szólt a kistermetű útonálló —, de sajnálatos mód engem megrövidítettek!

A kocsis sóhajtott egyet, és leengedte a szárat. Az Útónállók Céhének előre bejelentett akcióit még elfogadta, de egy csípőig érő haramia fenyegetéseit, aki még számszeríjjal sem rendelkezett, nem állt szándékában komolyan venni.

— Te kis gazember — mondta —, akkorát rúgok beléd mindjárt…!

Kicsit jobban megnézte magának.

— Mi az a hátadon? Púp?

— Ó, szóval feltűnt önnek a létrám! — válaszolta a rendkívül alacsony útonálló. — Hadd szemléltessem…

— Mi történik? — kérdezte Maphlaves a kocsi hátuljában.

— Izé, most mászott fel egy törpe egy kis létrán, és rúgta lábközt a kocsist — válaszolta Abrand.

— Hát, az nem mindennapi látvány lehet — szólt Maphlaves. Boldognak tűnt. Az út egészen addig felettébb eseménytelennek bizonyult.

— Felénk indul.

— Ó, remek!

Az útonálló átlépett a nyögdécselő kocsis testén, majd létráját maga mögött húzva a postakocsi ajtajához masírozott, és kinyitotta.

— Pénzt, vagy, már ne is haragudjanak, de…

A kalapja eltűnt egy oktarin színű robbanásban. A törpe arckifejezése változatlan maradt.

— Esetleg lenne lehetőség arra, hogy újrafogalmazzam az igényeimet?

Maphlaves végignézett az elegánsan öltözött idegenen. Nem fáradt el benne a szeme.

— Nem úgy néz ki, mint egy törpe — véleményezte végül. — Persze a magasságától eltekintve.

— A magasságomtól eltekintve nem nézek ki törpének?

— Úgy értem, acélsisak és vasalt bakancs terén valami hibádzik — magyarázta Maphlaves.

A törpe meghajolt, majd kihúzott egy darab keménypapírt az egyik foltos, ám gazdagon csipkézett kézelője mögül.

— A névjegykártyám — mondta.

A kártyán a következő állt:

Abrand átkukucskált Maphlaves válla felett.

— Tényleg szégyentelen hazudozó?

— Nem.

— Hát akkor miért útonállással foglalkozik?

— Az a helyzet, hogy haramiák kifosztottak.

— De itt az áll — mutatott a a kártyára az Arkrektor —, hogy maga elsőrendű vívó.

— Túlerőben voltak.

— Mégis, hányan?

— Három millióan.

— Pattanjon be! — invitálta Maphlaves.

Casanunda behajította a létráját a kocsiba, és utána kandikált.

— Az ott nem egy emberszabású majom?

— De.

A Könyvtáros kinyitotta fél szemét.

— És a szag?

— Nem finnyás, nem fogja zavarni.

— Nem kellene bocsánatot kérnie a kocsistól? — kérdezte Abrand.

— Nem, de rúghatok belé még nagyobbat is, ha akarja.

— És az ott a Kincstárnok — mutatott Maphlaves a kettes számú kiállítási tárgyra, aki éppen a szárítottvarangy-tablettával kis híján végzetes módon túladagoltak mély álmát aludta. — Hé, Kincstárnok! Kiiincstááááárnok? Nem. Teljesen kiütötte magát. Csak lökje az ülés alá. Ismeri a Csonka Miszter Tökfej kártyajáték szabályait?

— Nem játszom túl jól.

— Nagyszerű!

Fél órával később az Arkrektor nyolcezer dollárral tartozott a törpének.

— De hát ráírtam a névjegykártyámra — mutatott rá Casanunda. — Szégyentelen hazudozó. Ott van rajta.

— Igen, de én azt hittem, hazudik!

Maphlaves sóhajtott egyet, majd Abrand legnagyobb ámulatára elővett egy zsák fémpénzt ruhájának valamely belső rejtekéből. Nagy érmék voltak, továbbá gyanúsan valódinak és aranynak tűntek.

Casanunda lehet, hogy szakmájára nézve érzéki szerencselovag volt, de genetikailag törpe, és vannak dolgok, amiket a törpék egyszerűen csak tudnak.

— Hmm — mondta. — Az ön névjegykártyáján nem szerepel a „szégyentelen hazudozó” kifejezés véletlenül?

— Nem! — tiltakozott Maphlaves hevesen.

— Az a helyzet, hogy felismerem a játék pénzt, ha látom.

— Tudja — jegyezte meg Abrand, ahogy a kocsi végigzötyögött egy kanyon mentén —, erről eszembe jut az a híres logikai feladvány.

— Milyen logikai feladvány? — kérdezte az Arkrektor.

— Hát — magyarázta Abrand hálásan a figyelemért —, amiben volt az a pasas, ugye, akinek két ajtó közül kellett választania, és az egyik ajtónálló mindig igazat mondott, a másik pedig mindig hazudott, és az volt a helyzet, hogy az egyik ajtó mögött a biztos halál várta, a másik ajtó mögött pedig a szabadság, és fogalma nem volt róla, hogy melyik őr melyik, és csak egy kérdést tehetett fel, szóval: mit kérdezett vajon?

A kocsi keresztülbucskázott egy kátyún. A Könyvtáros a másik oldalára fordult álmában.

— Ez nagyon olyasmi, mint amit a quirmi Őrült Hargon lord szokott csinálni — szólalt meg Maphlaves egy kis idő múlva.

— Pontosan — értett egyet Casanunda. — Nagy tréfamester volt az öreg ezen a téren. Hány diákot lehet bepasszírozni egy vasszűzbe, meg ilyenek.

— Szóval ez nála történt? — kérdezte Maphlaves.

— Hogy tessék? Fogalmam sincs — felelte Abrand.

— Miért nincs? Úgy tűnik, maga mindent tud erről az ügyről.

— Azt hiszem, ez sehol nem történt meg. Ez egy feladvány.

— Várjanak! — mondta Casanunda. — Azt hiszem, rájöttem. Egy kérdést lehet csak feltenni, ugye?

— Igen — válaszolta Abrand megkönnyebbülten.

— És bármelyik őrt megkérdezheti?

— Igen.

— Ó, akkor jó. Hát, ha ez a helyzet, akkor oda kell menni a kisebbik őrhöz, és azt mondani neki, felelj, melyik ajtó vezet a szabadságba, de jól gondold meg, mit mondasz, ha nem vagy kíváncsi arra, hogy néznek ki a veséid, egyébként pedig csak utánad lépek át rajta, úgyhogy ha nagyon okosnak hiszed magad, jusson eszedbe, hogy ki megy be az ajtón elsőként!

— Nem, nem, nem!

— Logikus megoldásnak tűnik — szólt Maphlaves. — Éles elmére vall.

— De nincs az embernek fegyvere!

— Hát nekem van. Kicsavartam az őr kezéből, miközben megpróbálta értelmezni a kérdést — szögezte le Casanunda.

— Ravasz — helyeselt az Arkrektor. — Látja, Stib úr, ezt nevezem én logikus gondolkodásnak. Sokat tanulhatna ettől az embertől…

— …törpétől…

— …bocsánat, törpétől. Ő nem locsog állandóan parazita univerzumokról.

— Parallel! — csattant fel Abrand, akiben kezdett feltámadni a gyanú, hogy Maphlaves szándékosan mondja rosszul.

— Akkor melyikek azok a paraziták?

— Olyan nincs! Úgy értem, olyan nincs[13], Arkrektor. Én a párhuzamos univerzumokról beszéltem. Olyan univerzumokról, amelyekben a dolgok másképp… — habozott egy kicsit. — Emlékszik még arra a lányra?

— Milyen lányra?

— Akit el akart venni feleségül.

— Honnan tudja?

— Ebéd után beszélt róla.

— Tényleg? Mekkora ostobaság volt ez részemről. Na, mi van vele?

— Hát… bizonyos értelemben el is vette feleségül — válaszolta Abrand.

Maphlaves megrázta a fejét. — Nem. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem tettem ilyet. Arra azért emlékeznék.

— Ó, hát nem is ebben az univerzumban… — A Könyvtáros kinyitotta az egyik szemét.

— Azt akarja mondani, hogy átugrottam egy másik univerzumba, hogy elvegyem feleségül? — értetlenkedett Maphlaves.

— Nem! Úgy értem, abban az univerzumban házasodott meg, és nem ebben — válaszolta Abrand.

— Tényleg? Hogyan? Nagy szertartással, meg minden?

— Igen.

— Hmm — simogatta meg Maphlaves a szakállát. — Biztos ebben?

— Teljesen, Arkrektor.

— Szavamra! Fogalmam sem volt erről.

Abrand úgy érezte, kezdik megtalálni a hangot.

— Szóval…

— Igen?

— Miért nem emlékszem rá?

Abrand már várta a kérdést.

— Mert az ön személye abban a másik univerzumban nem ugyanaz, mint az ön személye itt — magyarázta. — Egy másik Maphlaves házasodott meg ott. Valószínűleg le is telepedett valahol. Mostanra már biztosan dédnagyapa.

— Soha nem ír nekem, az biztos — jegyezte meg morózusan az Arkrektor. — És az a gazember még az esküvőjére sem hívott meg.

— Ki?

— Hát ő.

— De ő ön!

— Tényleg? Hahh! Az ember azt hinné, csak eszembe jutok időnként, nem? Micsoda fattyú!

Nem arról van szó, hogy Maphlaves ostoba lett volna. A valóban ostoba varázslók nem számíthattak hosszabb életre, mint egy üvegből készült kalapács. Nagyon erőteljes intellektusa volt, de oly módon az, ahogy egy gőzmozdony erőteljes, ami síneken halad, és ezért lehetetlen kitéríteni az útjából.

Valóban létezik olyasmi, hogy párhuzamos univerzumok, bár a párhuzamos nem éppen a megfelelő kifejezés — az univerzumok úgy kacskaringóznak és pörögnek egymás körül, mint egy őrült szövőszékben a szálak, vagy mint egy hadosztálynyi középfülgyulladásban szenvedő Yossarian.

És el is ágaznak. De, és ez fontos, nem mindig. Az univerzumot nem igazán érdekli, ha az ember rálép egy pillangóra. Rengeteg pillangó van még azon az egyen kívül. Lehet, hogy egy verébfi sem eshetik le az istenek akarata nélkül, de a kisujjukat sem mozdítják, hogy elkapják.

Lőjük le a zsarnokot, és ezzel vegyük elejét a háborúnak? De hát a zsarnok csak a csúcsa annak az elgennyesedett, lüktető társadalmi fekélynek, ami zsarnokokat termel ki magából; lőjünk le egyet, rögtön másik terem a helyében. Lőjük le őt is? Miért nem lövünk le mindenkit, és rohanjuk le Lengyelországot? Ötven, harminc, tíz év múlva a világ visszalendül az eredeti kerékvágásába. A történelemnek hatalmas a tehetetlenségi ereje.

Szinte mindig…

A kőkörök idején, amikor a falak az itt és az ott között elvékonyodnak, amikor mindenféle furcsa szivárgásoknak lehetünk tanúi…

…Ó, akkor kell döntéseket hozni, akkor lehet az univerzumot belökni az Idő jól ismert Nadrágjának a másik szárába.

De léteznek stagnáló univerzumok is, amelyeknek sem jövőjük, sem múltjuk. Ezeknek más univerzumoktól kell jövőt és múltat rabolniuk; egyetlen esélyük, ha sikerül úgy rátapadniuk egy dinamikus univerzumra, amelyik éppen áthalad ezen a törékeny szakaszon, ahogy a bojtorjánhalak tapadnak a cápára. Ezeket nevezik parazita univerzumoknak, és amikor úgy nyílnak a gabonakörök, mint a pipacsok, akkor jön el ezeknek az ideje…

Lancre kastélya a szükségesnél jóval nagyobbra épült. Nem mintha bármi remény is lett volna arra, hogy a királyság idővel megnő és felvirágzik; három oldalról lakhatatlan hegyek vették körül, és egy többé-kevésbé függőleges szakadék tátongott ott, ahol a negyedik oldala lett volna, ha nem a szakadék. Mindenki úgy tudta, hogy a hegyek nem tartoznak semmilyen országhoz. Azok egyszerűen csak a hegyek. A kastély meg mindenfelé terjeszkedett. Senki nem tudta, milyen messze vezetnek a pincéi.

Ez idő tájt mindenki a kapu környéki tornyocskákban és termekben lakott.

— Úgy értem, nézd csak meg ezeket a lőréseket! — mondta Magrat.

— Miket, mélt'sága?

— Azokat a kivágott részeket a falak tetején. Egy hadsereget is vissza lehetne verni innen.

— De hát ez a lényege egy kastélynak, nem, mélt'sága?

Magrat felsóhajtott.

— Abba lehetne hagyni ezt a mélt'ságázást? Nagyon rosszul hangzik.

— Mélt'sága?

— Úgy értem, ki jönne fel ide harcolni? Még a trollok sem tudnak átkelni a hegyeken, és bárkit, aki az úton közeledik, el lehetne intézni egyetlen kővel. Egyébként is, nem kéne mást tenni, mint felgyújtani a Lancre hídját.

— Nem t'om, mélt'sága. A királyoknak várkastély dukál, asszem.

— Te soha nem tűnődsz el semmin, te ostoba leány?

— Mire lenne az jó, mélt'sága?

Nahát, ostoba leánynak neveztem, gondolta Magrat. Kezdek belejönni a királynéskodásba.

— Hát jó — válaszolta. — Hol tartunk?

— Egyelőre kétezer rőfre lenne szükségünk abból a kék kartonból a kis fehér virágokkal — felelte Millie.

— És még az ablakok felét sem mértük le — sóhajtotta Magrat, miközben feltekerte a mérőszalagot.

Végignézett a Hosszú Képtáron. Ez a helyiség konkrétan arról volt nevezetes, ami mindenkinek rögtön feltűnt, amint meglátta: tudniillik nagyon hosszan nyújtózott. Hordozott magában bizonyos hasonlóságot a Nagyteremmel és a Mélységes Várbörtönnel — a neve egyben saját tökéletes leírását is szolgáltatta. És Ogg Ángyival szólva feneette nyűg lett volna felszőnyegezni.

— Minek? Minek kastély Lancre-be? — kérdezte Magrat, leginkább magától, mert Millie-vel beszélgetni olyan volt, mintha magában beszélne az ember. — Soha nem harcoltunk senkivel. Kivéve a kocsma előtt szombat esténként.

— Meg nem tudnám mondani, de tényleg, mélt'sága — válaszolta Millie.

Magrat sóhajtott.

— Hol van ma a király?

— Ma nyitja meg a Parlamentet, mélt'sága.

— Ha! A Parlamentet!

Ez is egyike volt Verenc ötleteinek. Megkísérelte bevezetni az ephebei demokráciát Lancre-be, és szavazati jogot adott mindenkinek. Legalábbis mindenkinek, aki „jó hírben áll, férfiember, betölté az negyven esztendőket, s oly portát birtokol[14], melynek jövedelme legkevesb három és fél kecske egy évben”. Mert annak ugye nem lenne értelme, hogy ostoba módon mindenki bírjon szavazati joggal — azok is, például, akik szegények vagy bűnözők vagy elmebetegek vagy nők, mert ők úgysem tudnának felelős módon élni vele. Ez nagyjából működött is, bár a Parlament képviselői csak akkor gyűltek össze, ha olyan kedvük támadt, és soha semmit nem írtak le, mert sose lehet tudni, és egyébként sem szállt vitába soha senki azzal, amit Verenc mondott, mert ő volt a király. Mi értelme az egész királyosdinak, gondolták, ha közben saját magadnak kell kormányoznod? Végezze csak el a munkáját a király, még ha nincs is teljesen rendben a helyesírása. Tőle se kéri azt senki, hogy javítsa meg a tetőt, vagy fejje meg a tehenet, hát nem?

— Unatkozom, Millie. Unatkozom, unatkozom, unatkozom! Megyek, sétálok egyet a kertben.

— Szaladjak el Somáért és a trombitájáért?

— Ha életben akarsz maradni, akkor inkább ne.

Nem ásták fel az egész kertet a mezőgazdasági kísérletek végett. Ott voltak például a füvészkert ágyásai. Magrat szakértő tekintete számára meglehetősen szegényesnek tűntek ugyan, mert csak fűszernövények nőttek bennük. De azok közül is csak menta és zsálya, mert Szkorbin asszony repertoárja nem kívánt meg egyebet. Nyoma sem volt verbénának, cickafarknak, vagy akár egy árva seprőrutának az ágyásokban. És ott volt a híres labirintus is, vagy legalábbis a leendő híres labirintus. Verenc ültette, mert úgy hallotta, a tekintélyes kastélyok kell rendelkezzenek ilyesmivel, és mindenki egyetértett abban, hogy amint a sövény egy kicsit nagyobbra nő annál a tizenöt hüvelykes magasságnál, amekkorára pillanatnyilag nyújtózott, biztosan valóban nagyon híres labirintus lesz belőle. Amiben még akár el is tévedhetnek az emberek anélkül, hogy ehhez be kéne csukniuk a szemüket, vagy le kellene feküdniük a földre.

Magrat vigasztalanul sodródott a kavicsos ösvényen, amiben hatalmas, széles ruhájával csíkot húzott maga után.

A sövény túlsó oldaláról egyszer csak kiáltás ütötte meg a fülét, de felismerte a hangot. Lancre kastélyának megvoltak a maga hagyományai, amelyeket lassan kezdett elsajátítani.

— Jó reggelt, Hodgesááá! — köszönt.

Arcát zsebkendővel lapogatva a vár solymásza jelent meg a sarkon. A másik kezén ott kapaszkodott kínzóeszközhöz hasonlatos karmaival egyik madara. Gonosz, vörös szemek meredtek Magratra a pengeéles csőr felett.

— Új sólymom van! — közölte vele büszkén Hodgesááá. — Lancre-i varjúsólyom. Még soha senki nem tudta megszelídíteni őket. Most ezzel próbálkozom. Azt már sikerült elérnem, hogy ne kapjon oda azaaaaaa…

Addig csapkodta vadul a sólymot a falhoz, amíg az el nem eresztette az orrát.

Bizonyos értelemben nem Hodgesááá volt az igazi neve. Másrészről, ha úgy határozzuk meg a dolgot, hogy az az ember igazi neve, amit bemutatkozáskor mond, akkor őt kétségkívül Hodgesááának hívták.

Merthogy a kastély sólymai és héjái mind lancre-i madarak voltak, minél fogva szabad szellemek, velük született „kapd be” hozzáállással. Hodgesááának hosszú, türelmes tenyésztéssel és idomítással sikerült elérnie, hogy elengedjék az ember csuklóját, így az utóbbi időben már arra próbálta megtanítani őket, hogy ne támadják meg dühödten azt a személyt, akinek korábban a kezébe kapaszkodnak. Vagyis magát Hodgesááát. Aki munkája ellenére szerfelett optimista és jó természetű ember volt, s akit annak a napnak a reménye éltetett, amikor az ő madarai lesznek a legkiválóbb vadászsólymok a világon. A sólymokat annak a napnak a reménye éltette, amikor miszlikbe szaggathatják Hodgesááá másik fülét is.

— Látom, jól boldogul — jegyezte meg Magrat. — Nem gondolja, hogy talán jobb eredményeket is el lehetne érni náluk egy kicsivel több kegyetlenséggel?

— Ó, dehogy, kisasszony! — válaszolta Hodgesááá. — Kedvesnek kell lenni velük. Ki kell építeni egy bizonyos kötődést. Ha nem bíznak az emberben, akkorááááá…

— Akkor hagyom tovább dolgozni ezen, jó? — köszönt el a jövendő királyné, miközben tollak töltötték be a levegőt. Magrat korábban cseppet sem meglepődve, komoran nyugtázta, hogy a sólymászat felettébb kidolgozott megkülönböztetési rendszerrel bír, ami a nemeket és a társadalmi osztályokat illeti. Verenc, mint király, reptethet északi vadászsólymot, bármi is legyen az, a szomszédos grófok használhatják a vándorsólymokat, a papoknak pedig a karvalyok jutottak. A közemberek örüljenek, ha egy botot eldobhatnak[15]. Magrat azon kapta magát, hogy eltöpreng: vajon Ogg Ángyinak mit engedélyezne az etikett? Valószínűleg egy kiscsirkét, madzagon.

Külön a boszorkányok számára kijelölt sólyomról nem tudott, de a királyné számára Lancre sólymászetikettje lehetővé tette, hogy hűsólymot, más néven lebernyeges aggodalmaskodót reptessen. Ez a madár kicsi volt és rövidlátó, továbbá előnyben részesítette a gyaloglást a repüléssel szemben. A vér látványától elájult. És körülbelül húsz hűsólyom kellett egy galamb elpusztításához, feltéve, hogy eleve beteg galambról volt szó. Magrat egyszer egy órát töltött egy ilyen madárral a csuklóján. A sólyom párszor rátüsszögött, majd fejjel lefelé lógva elaludt.

De Hodgesááának legalább akadt tennivalója. A kastélyban nyüzsögtek azok, akiknek akadt tennivalójuk. Mindenki valamilyen hasznos munkát végzett, kivéve Magratot. Neki csak léteznie kellett. Persze, mindenki szívesen beszélgetett vele, feltéve, hogy ő kezdeményezte a beszélgetést. Ám mindig úgy érezte, hogy éppen valami fontosat szakít félbe. A királyi utódlás biztosításán kívül — Verenc már elküldetett a témába vágó könyvért —, Magratnak…

— Csak maradj ott, te lány! Hidd el, nem akarsz közelebb jönni… — szólalt meg egy hang. Magrat hátrahőkölt.

— Lány? A helyzet az, hogy mi igen közel állunk ahhoz, hogy beházasodjunk a királyi családba!

— Az lehet, de a méhek ezt nem tudják — felelte a hang.

Magrat megállt.

Átlépett azon a határvonalon, ami az uralkodói nézőpontból vett kertet elválasztotta a közemberek nézőpontjából vett kerttől; a sövények, a formára nyírt bokrok és a füvészkertek világából a régi pajták, virágcserép-halmok komposzt, és — ebben az esetben — a kaptárak világába.

Az egyik kaptáron nem volt rajta a teteje. E mellett állt, egy barna felhő közepén, különleges méhpipáját szívva, Brooks úr.

— Ó! — szólt Magrat. — Szóval maga az, Brooks úr.

Elvben Brooks úr a királyi méhész volt, de gyakorlatban sokkal nehezebben meghatározható társadalmi pozíciót foglalt el. Például míg a személyzet többi tagját egyszerűen csak a vezeték- vagy keresztnevükön szólították, Brooks urat — akárcsak a komornyikot és a szakácsnőt — megillette a tiszteletteljes forma. Ezt pedig annak köszönhette, hogy titokzatos képességekkel rendelkezett. Mindent tudott a mézcsurgatásról és a királynők párzási szokásairól, a rajokról, és arról, hogyan lehet elpusztítani a darázsfészkeket. Ugyanaz a megkülönböztetett tisztelet járt neki, mint ami azoknak — lásd még boszorkányok és kovácsok —, akik magasabb rendű célokat szolgálnak és a mindennapos kötelezettségek és sertepertélés fölé emelkednek. Olyan emberek ők, akik tudnak dolgokat, melyeket mások nem, dolgokat, melyekről másoknak elképzelésük sincsen. Brooks úr általában a kaptárak körül ügyködött, vagy a mezőket járta elkóborolt rajokat keresve, néha pedig visszavonult méz- és darázsméregszagú titkos pajtájába pipázni. Az ember nem bántotta meg Brooks urat, hacsak nem akart egy méhrajjal találkozni az árnyékszéken, miközben a méhész csendben kuncog pajtájában.

Brooks úr óvatosan visszahelyezte a kaptár tetejét, majd elsétált. Néhány méh kiszökött a védőmaszkja nyílásain.

— Jó napot, hölgyem! — köszönt Magratnak.

— Üdv, Brooks úr! Mivel foglalatoskodik?

Brooks úr kinyitotta a titkos pajtája ajtaját, és pakolászni kezdett bent.

— Későn kezdenek rajzani — válaszolta. — Csak ellenőriztem, minden rendben van-e. Kérsz esetleg egy csésze teát, leányom?

Brooks úrral szemben nem lehetett sokáig érvényesíteni a protokolláris előírásokat. A királyi méhész mindenkit úgy kezelt, mint magával egyenrangút; vagy inkább mint olyasvalakit, aki kicsivel alacsonyabb rendű nála. Ennek valószínűleg az lehetett az oka, hogy nap mint nap ezreken uralkodott. De legalább vele lehetett beszélgetni. Magrat számára Brooks úr mindig boszorkánynak tűnt, már amennyire egy férfi egyáltalán boszorkány lehet.