Hölgyek és urak

A pajtát kaptárdarabokkal, a mézkinyerés titokzatos kínzóeszközeivel és régi agyagedényekkel zsúfolták tele, valamint állt benne egy kis tűzhely is, amin ütött-kopott teáskanna gőzölgött egy hatalmas serpenyő mellett.

Brooks úr beleegyezésként értelmezte a hallgatást, és megtöltött két csészét.

— Gyógytea? — rebegte Magrat.

— Itt haljak meg, ha tudom. Barna levelek a dobozból.

Magrat elbizonytalanodva szemlélte a csészét, amit méregerős csersav festett barnára. De belefogott, mert pontosan tudta, hogy királynéi kötelességei egyike, hogy Alattvalóihoz Kegyesen Leereszkedjen. Gyorsan keresett valami megfelelően kegyes kérdést.

— Biztos nagyon érdekes egy méhész munkája — mondta végül.

— Igen. Az.

— Mindig is tudni szerettük volna…

— Mit?

— Tulajdonképpen, hogy kell megfejni őket?

Az unikornis az erdőben portyázott. Vaknak és nem odavalónak érezte magát. A tájjal valami nem volt rendben. Az ég kéklett, nem pedig a sarki fény színeiben játszott. És múlt az idő. Egy olyan lényben, amely idáig nem volt kiszolgáltatva az időnek, ez a zuhanáshoz hasonlatos érzést keltett.

És érezte az úrnőjét is fejében. Ez még az idő múlásánál is rosszabb volt. Egyszóval, tombolt benne a düh.

Magrat tátott szájjal üldögélt.

— Azt hittem, a királynők királynőnek születnek — szólt.

— Ó, dehogy! — válaszolta neki Brooks úr. — Nincs olyan, hogy királynőpete. A méhek döntése, hogy melyiket nevelik ki királynőnek. Azt királyi nektárral etetik.

— És mi történik, ha mégsem?

— Akkor abból is csak egy egyszerű dolgozó lesz, fenség — felelte Brooks úr, gyanúsan köztársasági érzelmű vigyorral.

A szerencsés egyedek, gondolta Magrat.

— Szóval akkor ott az új királynő. Ilyenkor mi történik a régivel?

— Az öreglány általában elrajzik — magyarázta Brooks úr. — Útnak ered, és magával viszi a kolónia egy részét. Ha ezer ilyen rajt nem láttam, akkor egyet sem. De még soha nem láttam királyi rajt.

— Az meg micsoda?

— Nem tudom pontosan. Régi méhészkönyvekben szokták emlegetni. A rajok raja. Nem utolsó látvány, azt mondják. — A méhész egy pillanatig vágyakozva tekintett a távolba. — De persze — rázódott vissza az eredeti kerékvágásba —, az a valódi mulatság, amikor, ugye, rossz az idő, és az öreg királynő nem tud elrepülni. — A kezével lassú köröket írt le a levegőben. — Ilyenkor az van, hogy a két királynő — az öreg, ugye, meg az új —, szóval a két királynő elkezdi kergetni egymást a lépek között, miközben az eső dobol a kaptár tetején, körülöttük meg folyik a munka. — Brooks úr elmutogatta a kezével, és Magrat előrehajolt. — Körbe a lépek körül, a dolgozók zümmögése közepette, ők meg végig tudják, hol van a másik, mert érzik, ugye, és akkor megpillantják egymást, és…

— Igen? Igen? — érdeklődöt előrehajolva a leendő királyné.

— Suhh! Szitty!

Magrat beverte a fejét a pajta falába.

— Csak egy királynő maradhat a kaptárban — fejezte be Brooks úr nyugodt hangon.

Magrat kinézett a kaptárakra. Egészen eddig szívesen gyönyörködött bennük.

— Számos alkalommal találtam halott királynőket a kaptárak előtt rossz idő után — folytatta Brooks úr vidáman. — Képtelenek elviselni, ha egy másik királynő is van a környéken, az a helyzet. És ez nagyon régi harc. Az öreg királynő dörzsöltebb. Az új számára viszont sokkal komolyabb a tét.

— Tessék?

— Mármint, ha párzani akar.

— Ó!

— De ősszel válik igazán izgalmassá az egész — lendült bele Brooks úr. — A kaptárban télen nincs szükség semmi holtsúlyra, tudja, a herék pedig nem csinálnak semmit, csak lébecolnak, úgyhogy a dolgozók kirángatják őket a kaptár bejáratához, és beléjük döfik a…

— Azonnal hagyja abba! Ez rettenetes! — kiáltott fel Magrat. — Én azt hittem, a méhészkedés, szóval hogy az nemes dolog.

— Persze ez az az időszak, amikor a méhek már fáradtak — folytatta a méhész. — Az történik, ugye, vegyük az egyszerű méhet, szóval amikor már nem bírja tovább, és rengeteg öreg dolgozó vonszolja magát a kaptárak előtt…

— Hagyja abba! Ez már igazán túl sok. Tudja, én királyné vagyok! Majdnem.

— Elnézést, hölgyem! — válaszolta Brooks úr. — Azt hittem, érdekli a méhészet.

— Igen, de nem ez a része!

Magrat elviharzott.

— Ó, hát nem is tudom — morfondírozott Brooks úr. — Szerintem jót tesz az embernek, ha egy kicsit közelebb kerül a természethez.

Vidáman megrázta a fejét, miközben a leendő királyné eltűnt a sövény mögött.

— Csak egy királynő maradhat a kaptárban — tette még hozzá. — Suhh! Szitty! Hehhehe!

Valahonnan a távolból Hodgesááá kiáltását hozta a szél, akihez éppen közel került a természet.

Mindenhol gabonakörök nyíltak.

Az univerzumok irányba álltak. Felhagytak forrongó spagettitáncukkal, és, hogy átjussanak a történelemnek ezen a kiskapuján, fej fej mellett rohantak versenyt az inkontinens idő gumilepedőjén át.

Ilyenkor, ahogy Abrand Stib agya ködösen érzékelte, hatással voltak egymásra — valóságnyalábok ugrottak előre és hátra aszerint, hogy az univerzumok éppen hogy pozicionálták magukat.

Ha valaki sokat edzette az agyát a kézzelfogható valóságon túli érzékelésre, és ebben a pillanatban éppen teljes gőzzel dolgoztatta volna, az minden bizonnyal elkaphatott néhány nagyon furcsa jelet…

Az óra ketyegett.

Mállottviksz Néne a nyitott doboz előtt üldögélt és olvasgatott. Időnként megállt, lecsukta a szemét és megmasszírozta az orra tövét.

Az, hogy nem látott a jövőbe, elég rossz volt, de annak legalább tudta az okát. Mostanában viszont dejà vu felvillanások gyötörték. Már egy hete tartott. De ezek nem az ő dejà vui voltak. Életében először látta ezeket a képeket, ami azt illeti — egy olyan emlékezet villanásait, amely nem létezhetett. Nem létezhetett. Ő Eszme Mállottviksz, józan, akár a kőszikla, mindig is az volt, soha nem volt…

Kopogtattak az ajtón.

Pislogott egyet, örömmel, hogy megszabadulhat ezektől a gondolatoktól. Egy vagy két pillanatba telt, hogy a jelenre összpontosítson. Majd összehajtotta a papírt, visszacsúsztatta a borítékba, azt visszarakta a csomagba, a csomagot a dobozba, amit bezárt azzal a kicsi kulccsal, ami a tűzhely felett lógott, és az ajtóhoz sétált. Gyorsan még ellenőrizte magát, hogy nem vetkőzött-e le önkívületében, vagy ilyesmi, majd kinyitotta az ajtót — 'stét — köszönt Ogg Ángyi, kezében egy ruhával letakart edénnyel. — Hoztam neked egy kis…

— Hát ezek meg kik?

A három lány láthatóan zavarodottan ácsorgott.

— Tudod, eljöttek hozzám, és azt mondták…

— Ne is folytasd. Hadd találjam ki! — vágott közbe Néne. Kivonult, és megszemlélte a triót. — Hát, hát, hát — mondta. — Szavamra. Szavamra. Három leány, aki boszorkány akar lenni, így van? — Falsettóra vékonyította a hangját. — „Ó, kérjük szépen, Ogg asszony, most már látjuk, hol hibáztunk, és meg akarjuk tanulni, hogy kell igazi boszorkánynak lenni!”, ugye?

— Igen. Valami ilyesmi — válaszolta Ángyi. — De…

— Ez boszorkányság — mondta Néne —, nem… nem valami römiparti. Ó, te jó ég!

Végigsétált a reszkető lányok előtt.

— Mi a neved, leányom?

— Magenta Frottidge, nagysága.

— Lefogadom, anyád nem így szólít.

Magenta lehajtotta a fejét.

— Ő Violának hív, nagysága.

— Hát, az szebb szín, mint a magenta — válaszolta Néne. — Titokzatosak akarunk lenni, mi? El akarjuk hitetni az emberekkel, hogy értünk az okkult dolgokhoz? Tudsz varázsolni? Tanított neked egyáltalán bármit is a barátnőd? Verd le a kalapomat!

— Tessék, nagysága?

Mállottviksz Néne hátralépett, és megfordult.

— Verd le! Nem fogok ellenállni. Rajta!

Violásodó Magenta rózsaszínűvé változott.

— Izé… én soha nem értettem igazán ezt a pszichoakármit…

— Te jó ég. Hát lássuk, mit tudnak a többiek… te ki vagy, leányom?

— Afázia, nagysága.

— Milyen szépséges név. Lássuk, mit tudsz!

Afázia idegesen körbenézett.

— Én, ööö, nem hinném, hogy sikerülne, ha néz közben… — kezdte.

— Milyen kár. És te, ott a végén?

— Ágnes Nitt — mondta Ágnes, aki sokkal gyorsabban kapcsolt, mint a másik kettő, és belátta, hogy nem ez a megfelelő pillanat előhozakodni a Perditával.

— Rajta hát! Próbáld meg.

Ágnes összpontosított.

— Ó, én szegény fejem — mondta Néne. — És még mindig rajtam van a kalap. Mutasd meg nekik, Gytha!

Ogg Ángyi sóhajtott, felvett egy letört faágat, és Néne kalapja felé vágott vele. Néne félúton elkapta a botot.

— De, de… azt mondta, varázslattal kell… — kezdte Afázia.

— Semmi ilyesmit nem mondtam — felelte Néne.

— De ezt bárki meg tudta volna csinálni! — tiltakozott Magenta.

— Igen, de nem ez a lényeg — szólt Néne. — A lényeg az, hogy egyikőtök sem tette. — Tőle szokatlan módon elmosolyodott. — Nézzétek, nem akarok gonoszkodni veletek. Fiatalok vagytok. A világ tele van olyan dolgokkal, amivel elfoglalhatnátok magatokat. Ne akarjatok boszorkányok lenni! Ha tudnátok, mit jelent ez a szó, nem akarnátok. Most menjetek haza! Ne kísérletezzetek a paranormálissal, amíg azt sem tudjátok, mi a normális. Menjetek! Szaladjatok!

— De ez csak trükközés! Rubina is ezt mondta! Csak szavak, és trükközés… — tiltakozott Magenta.

Néne felemelte a kezét.

A fák között elhallgattak a madarak.

— Gytha?

Ogg Ángyi védekezően megragadta a kalapja karimáját.

— Eszme, ne csináld, ez a kalap két egész dolláromba került…!

A robbanás végigvisszhangzott az erdőn.

Kalapszegélydarabok pörögtek lefelé kecsesen a levegőből.

Néne a lányokra mutatott, akik megpróbáltak kitérni a rájuk szegeződő ujj elől.

— És most — szólalt meg —, miért nem mentek és látogatjátok meg inkább a barátnőtöket? Vereséget szenvedett. Valószínűleg nem túl vidám. Nem ilyenkor kell hátat fordítani a társatoknak.

Még mindig őt bámulták. Úgy tűnt, az ujja megbabonázta őket.

— Eddig csak kértem, hogy menjetek haza. Még csak a hangom sem emeltem fel. Azt akarjátok, hogy kiabáljak?

Megfordultak, és elszaladtak.

Ogg Ángyi komoran dugta át kezét a viharvert kalapszegély közepén tátongó lyukon.

— Egy örökkévalóságig tartott, amíg kikevertem azt a disznógyógyszert — morogta. — nyolc különböző fű kell bele. Fecskefű, varádics, seprőruta… egész nap csak azokat gyűjtögettem. Mintha a levelek csak úgy a fákon nőnének… — Mállottviksz Néne a távozó lányok után nézett.

Ogg Ángyi elhallgatott. Majd ismét megszólalt.

— Felidézi a régi időket, mi? Emlékszem, tizenöt éves voltam, ott álltam az öreg Illő Néne előtt, aki azt mondta, azon a hangján, tudod, hogy „mi a frász akarsz te lenni?!”, én meg annyira féltem, hogy majdnem…

— Én soha nem álltam senki előtt — szögezte le Mállottviksz Néne távoli hangon. — Addig táboroztam az öreg Kólika Ángyi kertjében, amíg meg nem ígérte, hogy mindent elmond, amit tud. Hahh! Elég volt rá egy hét, és ebbe nem számolom bele a szabad délutánjaimat.

— Úgy érted, téged nem kiválasztottak?

— Engem? Dehogy. Én választottam — felelte Néne. Olyan arckifejezéssel meredt Ogg Ángyira, amit az várhatóan nem felejt el egyhamar, noha valószínűleg mindent meg fog tenni azért, hogy mégis. — Én választottam, Gytha. És azt akarom, hogy ezt tudd. Bármi is történjék. Soha nem bántam meg semmit. Egyáltalán semmit. Érted?

— Ha te mondod, Eszme.

Mi a varázslat?

A varázslóknak van rá egy definíciójuk, amit életkoruk függvényében kétféleképp szoktak megfogalmazni. Az idősebbek gyertyákról, körökről, bolygókról, csillagokról, banánokról, kántálásról, rúnákról beszélnek, meg a napi négyszeri bőséges étkezés fontosságáról. A fiatalabb varázslók, különösen azok a sápadtabb fajtájúak, akik minden idejüket a Nagy Energiájú Mágia épületében[16] töltik, az univerzum morfikus természetének ingadozásairól szoktak hosszú értekezést tartani, arról, hogy még a legstabilabbnak tűnő téridők is alapvetően impermanens természettel rendelkeznek, a realitás valószínűtlenségéről, és így tovább: ezek azt jelentik, hogy túl forró az a krumpli a kezükben, és kényszerűségből mindenféle fizikát ki kell hozzá találniuk…

Éjfélhez közeledett az idő. Rubina felfelé szaladt a domboldalon a Táncosok irányába, vadrózsa és hanga szaggatta a ruháját. A megaláztatás dübörgött a koponyájában. Ostoba, rosszindulatú vén satrafák! És az emberek is milyen ostobák! Ő győzött. A szabályok értelmében ő győzött! De mindenki csak nevetett rajta.

Ez fájt. Annak a sok ostoba arcnak az emléke, és mind vigyorog. És mindenki azoknak a rettenetes öregasszonyoknak a pártjára állt, akiknek fogalmuk sincs arról, mi a boszorkányság, és mivé válhat. De ő majd megmutatja nekik.

A Táncosok sötéten meredeztek előtte a holdfényes felhők keretében.

Ogg Ángyi benézett az ágya alá, hátha bujkál ott egy férfi. Sosem lehet tudni, mikor éri az embert váratlan szerencse.

Korán szándékozott nyugovóra térni. Mozgalmas nap állt mögötte.

Az ágya mellett házi készítésű cukorkákkal teli kis edény állt, és egy vastag falú üveg, amiben a fáskamra mögötti bonyolult lepárlóberendezésben készült átlátszó folyadékot tartotta. Nem lehetett gabonapálinkának nevezni, és a gyümölcspálinka is téves definíció lett volna, de pontosan 90 fokos volt, és komoly vigaszt meríthetett belőle az ember azokban a nehéz pillanatokban, amikor hajnali három körül felébredt, és azt sem tudta, kicsoda. Egy kupica ebből a tiszta folyadékból, és már nem számít, hogy nem tudod, ki vagy, mert amúgy is megváltoztál azóta.

Felrázott négy párnát, berúgta bolyhos papucsát a sarokba, és a takaró fejére húzásával kialakított egy kicsi, meleg, némiképp fülledt illatú barlangocskát. Elszopogatott egy cukorkát; ugyan már csak egy foga maradt, az viszont mindent kibírt az évek hosszú során, úgyhogy Ángyi nem izgatta magát egy kis lefekvés utáni nassolás miatt.

Pár pillanattal később nyomást érzett a lábán, ami az jelezte, hogy Csöves, a macska elfoglalta megszokott helyét az ágy végében. Csöves mindig Ángyi ágyában aludt; az, ahogy reggel gyengéden megpróbálta kikaparni a szemeit, szükségtelenné tette az ébresztőóra beállítását. De Ángyi mindig nyitva hagyott egy ablakot, arra az esetre, ha Csöves netán elengedhetetlen szükségét érezné, hogy kimenjen és kibelezzen valamit, a kis drága.

Hát, hát. Tündék. (Az ember fejében elhangzó szavakat úgysem képesek meghallani. Mármint ha nem állnak túl közel hozzá.) Tényleg azt hitte, hogy sohasem látják őket többé. Mióta is? Több száz éve, talán több ezer. A boszorkányok nem szerettek beszélni róla, mert nagy hibát vétettek a tündékkel kapcsolatban. A végén természetesen már kiismerték azokat a csirkefogókat, de szoros helyzet volt. És akkoriban még egy csomó boszorkány élt. Képesek voltak arra, hogy úton-útfélen megállítsák őket, forróvá tették a lábuk alatt a talajt. Vassal harcoltak ellenük. Semmilyen tündefajzat nem bírja a vasat. Megvakítja őket, vagy valami ilyesmi. De teljesen.

Manapság már nem akad sok boszorkány. Valódi boszorkány semmiképp. És még nagyobb baj, hogy az emberek már nem emlékeznek arra, milyen volt az élet a tündékkel. — Kétségkívül érdekesebb, de csak azért, mert általában sokkal rövidebb. És színesebb is, már amennyiben szereti valaki a vér színét. Odáig fajult a helyzet, hogy az emberek már beszélni sem mertek nyíltan azokról a szörnyetegekről.

Azt mondták: a Tündöklők. Azt mondták: a Szépek Népe. Utána kiköptek, és megfogtak valami vasból készült dolgot. De mára, generációkkal később már feledésbe merült a köpködés és a vas. Már nem emlékeznek az emberek arra, miért használják ezeket a neveket, csak arra, hogy Ők gyönyörűek voltak. Igen, akkoriban rengeteg boszorkány élt. Túl sok nő találta üresen a bölcsőt, és túl sok férj nem jött haza a vadászatból. Mert őket vadászták le.

Tündék! Azok a szörnyetegek… és mégis… és mégis… valahogy csináltak valamit az emlékekkel, igen.

Ogg Ángyi megfordult az ágyában. Csöves tiltakozása jeléül mordult egyet.

Vegyük például a törpéket és a trollokat. A népek azt mondják: ó, azokban nem lehet megbízni! A trollokkal el lehet boldogulni, ha nem engedi őket a háta mögé az ember, és van közöttük pár, amelyik a maga módján egész tisztességes, de a legtöbb gyáva és ostoba. A törpék pedig, hát azok kapzsi és körmönfont kis átkozottak, na jó, meg kell hagyni, néha az ember útjába akad egy-két olyan közülük, aki egészen elfogadható, de nagy általánosságban fikarcnyit sem jobbak a trolloknál. Ami azt illeti…

…pont olyanok, mint mi.

De nem szebbek nálunk, és nincs stílusuk. Mi pedig ostobák vagyunk, az emlékezetünk csapnivaló, és a tündékről a szépség jut eszünkbe, meg ahogy mozognak, és elfelejtjük, hogy kik ők valójában. Olyanok vagyunk, mint az egerek, akik azt mondják, „mondjatok, amit akartok, de a macskáknak azért van stílusuk”. Az emberek soha nem forgolódtak álmatlanul azért, mert annyira féltek a törpéktől. Soha nem bújtak a lépcső alá a trollok elől. Igaz, időnként ki kellett őket kergetni a tyúkólakból, de a trollok és a törpék soha nem okoztak múló bosszúságnál komolyabb bajt. Soha nem jelentették az éjjel érkező rettenetet.

Mi meg csak arra emlékszünk, hogy a tündék énekeltek. Azt már elfelejtettük, miről.

Ogg Ángyi megint megfordult. Csúszós hang hallatszott az ágy végéből, majd fojtott nyávogás, ahogy Csöves földet ért.

És akkor Ángyi felült.

— Vedd fel az utcai tappancsaidat, ifjú harcos! Kimegyünk. Amikor leért a sötétbe borult konyhába, megállt, elvette az egyik nagy, fekete vasalót a tűzhely melletti sutról, és rákötött egy darab ruhaszárító kötelet.

Egész életében úgy sétálgatott eddig az éjszakai Lancre-ben, hogy eszébe sem jutott bármiféle fegyvert vinni magával. Persze legtöbbször igen jól fel lehetett ismerni boszorkányi mivoltát, így ha az ember nem akarta létfontosságú szerveit zacskóban hazavinni, akkor inkább nem bántotta, de ez Lancre többi asszonyára is igaz volt nagy általánosságban. És a férfiakra is, ha már itt tartunk.

Ezúttal azonban érezte a saját félelmét.

A tündék valóban visszatérni készülnek: az árnyékukat már előreküldték.

Rubina felért a dombtetőre.

Megállt. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy az öreg Mállottviksz nagysága a nyomában jár. Biztos volt benne, hogy valami követi az erdőn át.

Senki nem volt a környéken.

Megfordult.

— 'stét, kisasszony!

— Maga? Szóval tényleg követett!

Néne feltápászkodott a Furulyás árnyékából, ahol eddig észrevehetetlenül megbújt a sötétségben.

— Ezt az apámtól tanultam — mondta. — Amikor vadászni ment. Mindig azt mondta, a rossz vadász üldöz, a jó vadász lesben áll.

— Ó? Szóval most már vadászik rám?

— Nem. Én csak vártam. Tudtam, hogy fel fogsz jönni ide. Nincs más hely, ahova mehetnél. Azért jöttél, hogy előhívjad, ugye? Hadd nézzem a kezed!

Nem kérés volt, parancs. Rubina érezte, hogy a keze magától megmozdul. Még mielőtt visszaránthatta volna, az idős nő elkapta, és szilárdan megfogta mindkettőt; olyan érdes volt a tenyere, mint a zsákvászon.

— Egy napot sem dolgoztál életedben, mi? — kérdezte kedvesen. — Soha nem szedtél deres káposztát, vagy ástál sírt, vagy fejtél tehenet, vagy terítettél ki halottat.

— Ezek nem kellenek a boszorkánysághoz! — csattant fel Rubina.

— Mondtam én, hogy igen? De most hadd mondjak el valamit a gyönyörű, vörös ruhás nőkről, akiknek csillagok vannak a hajában. És valószínűleg holdak is. És a hangokról, amik álmodban szólítanak a fejedben. És a hatalomról, amit itt kaptál. Rengeteg hatalmat ígért, lefogadom. Amit csak akarsz. Ingyen.

Rubina nem szólalt meg.

— Mert már megtörtént korábban is. Mindig akad valaki, aki odafigyel — Néne tekintete a távolba révedt. — Amikor magányos vagy, és az emberek körülötted elmondhatatlanul ostobák, és a világ tele van titkokkal, amiket senki sem mond el neked…

— A gondolataimban olvas?

— A te gondolataidban? — Néne egy szempillantás alatt visszatért a jelenbe, hangjából eltűnt a távolság. — Ha! Virágok és ilyesmi. Táncikálás bugyingó nélkül. Játszadozás kártyákkal és zsinegekkel. És, úgy gondolom, működött is. Adott neked hatalmat, egy időre legalábbis. Ó, hogy nevethetett! De aztán tűnik el a hatalom, és gyűlik az ára. A végén meg semmi hatalom, ám mindennap meg kell érte fizetni. Mindig többet vesznek el, mint amennyit adnak. És amit adnak, az a semminél is kevesebb. És végül mindent elvesznek. Amit a leginkább szeretnének tőlünk, az a félelem. Amit a legjobban akarnak, az a hitünk. Ha hívod őket, eljönnek. Ha a körök idején itt hívod őket, ahol a világ elég vékony ahhoz, hogy meghallják, azzal csatornát nyitsz számukra. A Táncosok most gyengébbek, mint valaha. És én nem hagyom, hogy a… Hölgyek és Urak visszajöjjenek.

Rubina szóra nyitotta a száját.

— Még nem fejeztem be! Te okos lány vagy. Rengeteg dologgal foglalkozhatnál. De ne akarj boszorkány lenni. Az nem a könnyű élet záloga.

— Maga vén bolond, maga nem érti az egészet! A tündék nem olyanok…

— Ne mondd ki! Ne mondd ki. Ha hívják őket, eljönnek.

— Remek! Tünde, tünde, tünde! Tünde…

Néne keményen pofon vágta.

— Még te is tudod, hogy ez gyerekes ostobaság — mondta. — És most ide figyelj! Ha itthon maradsz, egy hangot ne halljak többet a képtelenségeidből! Vagy elmehetsz valahova máshova, kereshetsz magadnak új jövőt, úrihölgy lehetsz, megvan hozzá az eszed. És talán tíz év múlva visszajössz, telepakolva ékszerekkel meg mindennel, és dámáskodsz majd köztünk ittmaradottak között, nem lesz ezzel semmi baj. De ha helyben maradsz, és megpróbálod idehívni a… Hölgyeket és Urakat, akkor megint velem gyűlik meg a bajod. És legközelebb nem buta játékokat játszunk majd a napon, hanem valódi bűbájjal mérkőzünk meg. Nem holdakkal és körökkel vacakolunk majd, hanem az igazi erővel, ami a vérből és a csontból és az ember fejéből jön. És arról te semmit nem tudsz. Értve vagyok? És ott nincs helye könyörületnek.

Rubina felnézett. Az arca vöröslött ott, ahol Néne megütötte.

— Menjek el? — kérdezte.

Néne egy pillanatot késett.

Rubina a kövek közé vetette magát.

— Te ostoba gyerek! Nem oda!

A lány egyre kisebb lett, noha csak pár ölnyire állt.

— Ó, a fenébe!

Néne utána ugrott, és hallotta, ahogy elszakad a szoknyája a zsebénél. A piszkavas, amit magával hozott, elrepült, és nekicsattant az egyik Táncosnak.

Több apró rántást érzett, ahogy a bakancsából csengve kiugráltak és a kövekre csapódtak a jancsiszegek.

Semmilyen vas nem mehetett át a köveken, semmilyen.

Néne a pázsiton száguldott, amikor rájött, hogy ez mit jelent. De nem számított. Már döntött.

Ahogy az égtájak pörgő táncba kezdtek körülötte, úgy érezte, mintha zuhanna. Majd havat érzett a talpa alatt. Fehér volt. Fehérnek kellett lennie, mert hó volt. De színes minták ugráltak rajta, az ég állandó sarki fényét tükrözve.

Rubina küzdött. A lábbelije a városi nyárhoz sem lett volna elég, nemhogy bokáig érő hóhoz. Ezzel szemben Néne bakancsában még a jancsiszegek nélkül is épségben át lehetett volna kelni akár egy lávafolyamon.

De az izmok, amelyek a bakancsát hajtották, már túl régóta végezték a munkájukat. Rubina megelőzte.

Az éjszakai égből is hó esett. A kövektől nem messze lovasok várakoztak félkörben, a Királynővel az élükön. Minden boszorkány felismerte volna az alakjáról.

Rubina megbotlott és elesett, majd sikerült feltérdelnie.

Néne megállt.

A Királynő lova felnyihogott.

— Térdre királynőd előtt! — parancsolta a tünde. Vörösbe öltözött, hajában rézkoronát viselt.

— Nem. Soha! — válaszolta Mállottviksz Néne.

— Az én birodalmamban vagy, asszony — közölte vele a Királynő. — Itt nem jöhetsz-mehetsz az én engedélyem nélkül. Térdre!

— Én oda megyek, ahova akarok, bárki engedélye nélkül — felelte Mállottviksz Néne. — Sose kértem ilyesmit, és ezután sem fogok.

Rátette a kezét Rubina vállára.

— Hát, ezek a te tündéid — mondta. — Gyönyörűek, mi?

A harcosok két ölnél is magasabbak lehettek. Nem is annyira ruhát, mint inkább egymásba fűzött tárgyakat viseltek szőrméket, bronzlapokat, színes tollfüzéreket. Fedetlen bőrfelületeiket kék és zöld tetoválások borították. Sokan közülük felajzott íjat tartottak a kezükben, nyiluk hegye követte Néne minden mozdulatát.

Zsírral összetapasztott hajuk glóriaként övezte fejüket. És bár az arcuk Rubina számára valóban az általa valaha látott leggyönyörűbbnek tűnt, kezdte úgy érezni, hogy valami nincs rendben velük. Mintha az arckifejezésükben lenne valami nem egészen odaillő.

— Csak azért vagyunk még mindig életben, mert több mulatságuk telik bennünk élve, mint holtan — szólalt meg mögötte Néne.

— Tudod, hogy nem kéne arra a vén banyára hallgatnod — mondta a Királynő. — Mit is adhatna neked?

— Hát, többet, mint havat nyáron — replikázott Néne. — Nézd meg a szemüket! Nézd csak meg!

A Királynő leszállt lováról.

— Add a kezed, gyermekem! — szólt.

Rubina erőtlenül kinyújtotta a kezét. A szemekkel tényleg nem volt rendben valami. Nem a formájuk, vagy a színük. Gonoszul sem csillogtak. De…

…a pillantásuk. Ilyen pillantással találkozna egy mikroba, ha fel tudna nézni, a mikroszkóp túlsó végéről. Azt mondta: te semmi vagy. Azt mondta: selejt vagy, értéktelen. Azt mondta: állat vagy. Azt mondta: háziállat is lehetsz, meg zsákmány is. Azt mondta: de ezt nem te döntöd el.

Megpróbálta elhúzni a kezét.

— Szállj ki az elméjéből, vén banya!

Néne arcán patakzott az izzadság.

— Én nem az ő elméjében vagyok, tünde. A tiédet próbálom kívül tartani.

A Királynő elmosolyodott. Ez volt a leggyönyörűbb mosoly, amit Rubina valaha is látott.

— És erőd is van hozzá. Elképesztő. Soha nem gondoltam, hogy bármire is vinni fogod, Eszmeralda Mállottviksz. De itt nem érsz a tudományoddal semmit. Öljétek meg mindkettőt! De ne egyszerre. Az egyik hadd nézze végig.

Visszapattant a lovára, megfordult, és elügetett.

Két tünde leugrott a földre, és bronztőrt húztak elő az övükből.

— Hát, szóval ennyi volt — foglalta össze Mállottviksz Néne, miközben a harcosok közeledtek. Lehalkította a hangját.

— Ha eljön az ideje, fuss!

— És az mikor lesz?

— Tudni fogod.

Néne térdre esett, ahogy a tündék közelebb értek.

— Ó, te jóságos ég, ó, könyörüljenek rajtam, én csak egy szegény öregasszony vagyok, ráadásul sovány is! — jajgatott. — Ó, hagyják meg hitvány életemet, fiatalurak! Ó, jaj!

Összekucorodva hüppögött. Rubina őszinte elképedéssel nézte — nem utolsó sorban amiatt, mert nem tudta felfogni, hogy hiheti Néne, hogy ennek a műsornak akárki is bedőlhet.

Ám a tündérek elszoktak már az emberektől. Az első odaért Nénéhez, felrántotta a vállánál fogva, mire cserébe kapott egy kétkezes, csontos ökölcsapást arra a testrészére, amelyet Ogg Ángyi szerint Eszme Mállottviksz fel sem ismerne.

Rubina rohant. Néne belekönyökölt a másik harcos mellkasába is, amikor az a lány után eredt volna.

Mögötte felcsendült a tündék vidám nevetése.

Rubina meglepődött Néne „szerencsétlen öregasszony” előadásán. De még inkább meglepődött, amikor a boszorkány beérte. Igaz, Nénének nála jóval több oka volt a menekülésre.

— De ők lóháton ülnek!

Néne bólintott. Közismert tény, hogy a lovak gyorsabbak, mint az emberek, de nem mindenki tudja, hogy ez csak hosszú távon igaz. Rövid távolságok esetében egy elszánt emberi lény minden további nélkül lehagy egy lovat, mert csak feleannyi lábat kell koordinálnia.

Néne odanyúlt, és elkapta Rubina karját.

— Célozd be a Fuvolás és a Dobos közti rést!

— Azok meg melyikek?

— Hát még ezt sem tudod?

Az emberek le tudják hagyni a lovakat, valóban. Mállottviksz Nénét inkább az a gondolat aggasztotta, hogy senki nem tud lehagyni egy nyílvesszőt.

Valami elsüvített a füle mellett.

A kövek messzebb álltak, mint valaha.

Esélye sincs rá. Egyszerűen lehetetlen. Eddig kizárólag úgy próbálkozott meg vele, hogy lefeküdt, vagy legalább volt valami, aminek nekitámaszkodhatott.

Ezúttal megpróbálta…

Négy tünde kergette őket. Arra gondolni sem mert, hogy az ő tudatukba hatoljon be. De a lovak… ó, a lovak…

Ragadozók voltak, olyan elmével, akár a nyílhegy.

A Kölcsönvevés szabályai a következők: nem árthatsz, csak meglovagolod a tudatukat, és semmi esetre sem vonod bele őket a dolgaidba…

Persze ezek nem kimondottan szabályok voltak, mint inkább csak általános irányelvek.

Kőhegyű nyílvessző ütötte át a kalapját.

Ha jobban belegondol az ember, még csak irányelveknek sem igazán lehet őket nevezni.

Ami azt illeti, nem arról van szó, mintha akár…

Ó, a fenébe is!

Belevetette magát az élen haladó ló elméjébe, és átkelt az alig-alig féken tartott őrület rétegein, amelyek még egy közönséges ló tudatának is szokásos alkotóelemei. Egy pillanatig a saját hóban botladozó alakját figyelte a vérbe borult szemeken keresztül. Rövid ideig hat lábbal próbált boldogulni, melyek közül kettő egy másik testhez tartozott.

E mutatvány nehézségi fokához képest az, amikor valaki egyféle dallamot játszik egy hangszeren, és egy teljesen másfélét énekel mellé[17], gyerekjátéknak tűnne.

Tudta, hogy nem fogja pár pillanatnál tovább bírni anélkül, hogy a testeket és az elméket is el ne öntené a teljes zűrzavar. De annyi épp elegendő. Hagyta, hogy úrrá legyen tudatán a fejetlenség, majd átdobta az egészet a ló elméjébe, és hirtelen visszavonult, hogy elkapja a saját testét, még mielőtt összeesne.

A ló szörnyűséges pillanatot élt át.

Nem tudta, mi ő, és hogy került oda. Ami még lényegesebb, abban sem volt biztos, hány lába van. Választhatott kettő, négy, esetleg hat közül. Kompromisszumos megoldásként a háromra szavazott. Néne hallotta, hogy felnyihog, nagy robajjal összeesik, és a hangok alapján többeket is magával ránt.

— Ha!

Megkockáztatott egy oldalpillantást Rubina felé.

Aki nem volt ott.

A hóban kuporgott valamivel hátrább, és nagy erőfeszítéssel próbált talpra állni. Arca, amit Néne felé fordított, majdnem olyan fehér volt, mint a hó.

Egy nyílvessző állt ki a vállából.

Néne visszaugrott, megragadta a lányt, és felrántotta.

— Gyerünk! Mindjárt ott vagyunk!

— Nem tdk… hdg…

Rubina előreesett. Néne elkapta, még mielőtt a hóra rogyott volna, és nyögve a vállára emelte. Már csak pár lépés, és nem kell mást tennie, mint átesnie…

Karomba görbülő ujjú kéz kapta el a ruháját…

S a három alak elesett, majd tovagurult a nyári harasztban.

A tünde pattant fel elsőként, és győzelemittasan körbenézett. Már a kezében tartotta hosszú rézkését.

Az öregebb embernőre összpontosított, aki a hátán landolt. Néne érezte a tünde bűzét, aki felemelte a kését, miközben a boszorkány elkeseredetten próbált utat találni az elméjébe…

Valami átrepült kettejük között.

Kötél tekeredett a tünde nyaka köré, majd megfeszült, ahogy a végén lévő nehéz tárgy átzúgott a levegőn. A teremtmény elképedt ijedelemmel meredt a vasalóra, ami talán ölnyire húzott el az arca előtt, majd a füle mellett, és egyre gyorsuló sebességgel, ugyanakkor egyre kisebb sugarú röppályán körözött körülötte, amíg csak a tarkójának nem csapódott, amitől a tünde lábai kimentek alóla, ő pedig nagy lendülettel a gyepnek vágódott.

Ogg Ángyi jelent meg Néne szemei előtt.

— A kutyafáját, nem semmi illatfelhő, mi? — mondta. — Egy mérföldről ki lehet szagolni őket.

Néne feltápászkodott.

Semmi nem volt a körben. Se hó, se tündék.

Rubina felé fordult. Ángyi is. A lány eszméletlenül feküdt mellettük.

— Meglőtték — közölte Néne.

— Ó, a francba!

— Még mindig benne van a hegye.

Ángyi megvakarta a fejét.

— A nyílhegyet valószínűleg ki tudom venni, az nem gond — mondta —, de a méreggel nem tudok mit kezdeni… esetleg kössünk érszorítót a károsodott rész köré.

— Ha! Akkor a nyakával kell kezdenünk.

Néne ültében a térdére hajtotta az állát. Sajogtak a vállai.

— Ki kell fújnom magam — sóhajtotta.

Képek villóztak tudatának előterében. Már megint. Tudta, hogy létezik olyasmi, hogy alternatív jövők, végül is a jövőnek ez volt a lényege. De soha nem hallott alternatív múltakról. Ha nagyon összpontosított, emlékezett arra, hogy az imént mentek be a kövek közé. De másra is emlékezett. Például arra, hogy ágyban fekszik a kunyhójában, de pont erről volt szó, hogy nem kunyhó volt az, hanem valami ház, ő viszont ő volt, és ezek a saját emlékei… Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ebben a pillanatban éppen alszik.

Tétován megpróbált Ogg Ángyira összpontosítani. Gythában volt valami megnyugtatóan szilárd és állandó.

Ángyi elővett egy tollkést.

— Mi a csudát művelsz?

— Szeretnék véget vetni a szenvedéseinek, Eszme.

— Nekem nem úgy tűnik, mintha szenvedne.

Ogg Ángyi csillogó szemekkel elgondolkozott.

— Ezen könnyen segíthetünk…

— Ne kezdd el kínozni most csak azért, mert épp fekszik, Gytha!

— Hát abban fene biztos vagyok, hogy nem akarom megvárni vele azt, míg feláll!

— Gytha!

— Kisbabákat raboltak. Nem akarom, hogy megint ilyesmire kerüljön a sor. Csak a gondolat is, hogy valaki elhurcolja a kis Pewseynket…

— Még a tündék sem annyira ostobák. Életemben nem láttam még egy olyan ragacsos gyereket.

Néne gyengéden felhúzta Rubina szemhéját.

— Hát ez kész van — mondta. — Tündeországban jár.

Felemelte a lányt. — Induljunk. Én cipelem őt, te hozd tündekirályfi urat!

— Nagyon bátor dolog volt a válladon kicipelni — ismerte el Ángyi. — Különösen, hogy közben mögüled tündék lövöldöztek rátok.

— Így kisebb volt az esélye, hogy engem találnak el.

Ogg Ángyi megrökönyödött.

— Mi? Ez eszedbe sem jutott, ismerd be!

— Hát, őt már meglőtték. Ha engem is eltalálnak, egyikünk sem jut ki — foglalta össze Néne tárgyilagosan.

— De… de ez kissé szívtelen, Eszme.

— Lehet, hogy szívtelen, de az biztos, hogy nem esztelen. Soha nem állítottam magamról, hogy kedves lennék, csak azt, hogy értelmes. Semmi okod nincs arra, hogy így nézz rám. Na, most akkor megyünk, vagy egész nap ott akarsz ácsorogni tátott szájjal?

Ángyi becsukta a száját, majd megint kinyitotta, és megkérdezte:

— Mit akarsz tenni?

— Te tudod, hogyan lehet meggyógyítani?

— Én? Á!

— Pontosan! És én sem. De ismerek valakit, aki tudhatja. Őt pedig egyelőre bedobhatjuk a várbörtönbe. Rengeteg vasrács van ott lent. Ott biztos nem mer majd ugrálni.

— Hogy jutott át?

— Belém kapaszkodott. Nem tudom, hogy működik a dolog. Talán a kő… ereje megnyitja az átjárót, vagy valami hasonló. Amíg a barátai a túlsó oldalon maradnak, ez nem is érdekel igazán.

Ángyi különösebb erőfeszítés nélkül a vállára dobta az öntudatlan tündét[18].

— Rosszabb a szaga, mint a kecsketrágyáé — nyugtázta. — Ha hazaérek, azonnal lefürdöm.

— Ó, te jó ég! — sóhajtott Néne. — Mi jöhet még?

Mi a varázslat?

A boszorkányoknak is van rá egy definíciójuk, amit az életkoruk függvényében kétféleképpen szoktak megfogalmazni. Az idősebbek nem igazán öntik szavakba, de a szívük mélyén gyanítják, hogy az univerzumnak fogalma sincs arról, mi a fene történik, és a zillió-trillió-billió lehetőség közül bármelyik megvalósulhat, ha a megfelelő résbe egy kvantumbizonyosságtól merev, gyakorlott elme illeszkedik, majd csavar egyet a dolgokon. (Ez azt jelenti, hogy ha az ember tényleg fel akar robbantani egy kalapot, egyszerűen csak abba az állapotba kell csavarnia az univerzumot, amiben nagyszámú kalapmolekula egyidőben úgy dönt, hogy elrepül különböző irányokba.)

Másrészről a fiatal boszorkányok az időről hablatyolnak, és biztosak benne, hogy van valami köze a dolognak a kristályokhoz, a misztikus erőkhöz és az alsónemű nélküli táncoláshoz.

És lehet, hogy mindenkinek igaza van. A kvantum már csak ilyen.

Kora reggel volt. Soma Ogg őrt állt Lancre kastélyának ormán, mely egyedüli védvonalként magasodott a helyi lakosok és az esetlegesen beözönlő barbár hordák között. Soma élvezte a katonalétet. Néha azt kívánta, bárcsak támadást indítana az ország ellen egy kisebb horda, csak hogy ő megmenthesse a népet. Arról ábrándozott, hogy győztes csatákba vezet hadseregeket, és azt kívánta, bárcsak a király szerezne már egyet.

Rövid rikoltás jelezte, hogy Hodgesááá éppen reggeli ujjat osztogat a reá bízottaknak.

Soma oda se figyelt. Csupán egyike volt a kastély megszokott hangjainak. Azzal múlatta az időt, hogy megpróbálta minél hosszabb ideig visszatartani a lélegzetét.

Sok módszere volt az idő múlatására, mivel Lancre várőrségeként rengeteg múlatnivaló állt a rendelkezésére. Ott volt az Orrlyukak Igen Alapos Kitakarítása, azt szerette. Vagy a Dallamos Szellentés. Meg az Egy Lábon Állás. A Lélegzet Visszatartása és Számolás olyasmik voltak, melyekhez akkor folyamodott, ha már nem jutott eszébe semmi más, és szénhidrátokban szegényet ebédelt.

Messze lent hangosan felnyikordult az ajtó kopogtatója. Már annyira rozsdás volt, hogy kizárólag úgy lehetett hangot kiadni vele, ha felemelte az ember, amitől nyikorgott, majd erőteljesen lenyomta, amitől megint csak nyikorgott, és szerencsés esetben alig hallhatóan koppant is.

Soma mély levegőt vett, és kihajolt a mellvéden.

— Állj! Ki vagy? — kérdezte.

Csengő hang válaszolt:

— Én vagyok az, Soma. Az anyád.

— Ó, üdv, anya! Üdv, Mállottviksz nagysága!

— Légy jó fiú, és engedj be!

— Barát vagy ellenség?

— Mi?

— Ezt kell mondanom, anya. Munkaköri kötelességem. Nekem meg azt kell válaszolnod, hogy barát.

— Az anyád vagyok.

— Rendesen kell csinálni, anya! — könyörgött Soma annak az embernek az elcsukló hangján, aki tudja, hogy bármit is tesz, csak veszíthet. — Máskülönben mi értelme van?

— Még egy pillanat, és ellenség leszek, fiam!

— Jaaaaaaaaj máár, anya!

— Na jó, legyen. Szóval barát.

— Igen, de lehet, hogy ezt csak azért mondod…

— Most azonnal eressz be minket, Soma Ogg!

Soma szalutált, miközben megdöfte magát a dárdája tompábbik végével.

— Igenis, Mállottviksz nagysága!

Kerek, becsületes arca eltűnt szem elől. Egy vagy két perc múlva hallották, hogy megnyikordul a kapurostély.

— Hogy csináltad? — kérdezte Ogg Ángyi.

— Nagyon egyszerű — válaszolta Néne. — Tudja, hogy te nem robbantanád fel azt az ostoba fejét.

— Hát, biztos vagyok benne, hogy te sem.

— Soha nem lehetsz biztos benne. Csak azt tudhatod, hogy eddig nem tettem.

Magrat mind ez idáig azt hitte, hogy ilyesmi csak a tréfás elbeszélésekben létezik, de nem. A kastély Nagytermében egyetlen hosszú, nagyon hosszú ebédlőasztal állt, és ők Verenccel a két végén ültek. Ennek az etiketthez volt valami köze.

A királynak az asztalfőn kell helyet foglalnia. Ez egyértelmű. De ha valamelyik oldalára ül, az kényelmetlen, mert forgolódniuk kell, ha beszélni akarnak egymáshoz. Az egyetlen megoldás az volt, hogy az asztal két végéről kiabáltak át a másiknak.

És ott volt a tálalóasztal logisztikája is. A könnyebbik út — miszerint odamennek és kiszolgálják magukat — itt is ki volt zárva. Ha a királyok összevissza rohangálnának, és saját kezűleg helyeznék a vacsorájukat a tányérjukra, a monarchia rendszere igen hamar összeomlana.

Sajnálatos módon ez azt jelentette, hogy a felszolgálást Spriggins úr, a komornyik végezte, akinek rossz volt a memóriája, rángott a keze és remegett a térde, továbbá nem volt más segítsége, mint egy ősi ételliftrendszer-féleség, ami a konyhához vezetett, és olyan hangja volt, mint a végítélet harsonájának. A lift végtelen hőelnyelési kapacitással rendelkezett. A forró étel kihűlt, mire felért. A hideg étel még hidegebb lett. Senki nem tudta, mi történne benne a fagylalttal, de egy ilyen kísérlet valószínűleg újraírná a termodinamika törvényeit.

És a szakácsnő sem volt igazán tisztában a vegetarianizmus mibenlétével. A kastély hagyományos étrendje oly mértékben koleszterindús fogásokból állt, hogy belőlük a telített zsírsavak nagy, reszketeg csomókban váltak ki a tányérokon. Zöldséget legfeljebb arra használt a konyhai személyzet, hogy feldúsítsa vele a megmaradt mártást, és általában a sárga szín azonos árnyalatára főzték az összeset, fajtájukra való tekintet nélkül. Magrat egyszer megpróbálta elmagyarázni a dolgokat Szkorbin asszonynak, de a szakácsnő hármas tokája olyan fenyegetően rázkódott már a vitaminoknak az említésére is, hogy inkább elnézést kért, és kimenekült a konyhából.

Pillanatnyilag éppen egy almával próbált zöld ágra vergődni. A szakácsnő ismerte az almákat. Nagy, panírozott gyümölcsként éltek a fejében, amelyeknek ki kell vájni a közepét, és megtölteni mazsolával meg tejszínhabbal. Magrat kénytelen volt ellopni egy nyers almát a kamrából. Hosszútávú tervei közé tartozott a répák lelőhelyének feltérképezése is.

Verenc alakja a távolban derengett az ezüst gyertyatartók és a könyvelési akták halmai mögött. Néha felnéztek, s egymásra mosolyogtak. Legalábbis mosolynak tűnt, bár ekkora messzeségből nem volt könnyű megállapítani.

Mintha mondott volna valamit a király.

Magrat tölcsérré formázta a kezét a szája előtt.

— Tessék?

— Szükségünk lenne egy…

— Mit mondasz?

— Mi?

— Mi?

Magrat végül felállt, és kivárta, míg Spriggins a megerőltetéstől lila arccal Verenchez tolja a székét. Ezt egyedül is meg tudta volna oldani, de királynék nem foglalkozhattak ilyesmivel.

— Szükségünk lenne egy udvari poétára — közölte vele Verenc, majd bejelölte, hol tartott a könyvében. — Minden királyságban van egy. Ők írják a verseket a különleges eseményekre.

— Igen?

— Ogg asszonyra gondoltam. Azt mondják, remek dalokat szerez.

Magrat megpróbált komoly arcot vágni.

— Én… ööö… tudom, hogy bizonyos szavakra rengeteg rímet képes találni — mondta.

— Úgy tűnik, a hivatalos díjazás évente négy penny, és egy lóding por — pillantott vissza Verenc a könyvbe. — Esetleg egy lóding bor.

— Pontosan mi lenne a dolga? — kérdezte Magrat.

— Itt az áll, hogy az udvari poétának kell szavalnia az állami rendezvényeken — válaszolta Verenc.

Magrat már több ízben tanúja volt Ogg Ángyi humoros szavalatainak, különösen azoknak, melyekhez gesztikulálni is kellett. Komoran bólintott.

— Csak akkor — mondta —, és biztos akarok lenni abban, hogy ezt komolyan veszed, szóval kizárólag akkor, ha az esküvő után kapja meg ezt a posztot.

— Drágám? Komolyan gondolod?

— Az esküvő után.

— Ó!

— Higgy nekem!

— Hát, természetesen, ha ez téged boldoggá tesz…

Nagy zsivaly támadt a duplaajtó mögött, majd felcsapódtak a szárnyai. Ogg Ángyi és Mállottviksz Néne masírozott be, Soma pedig próbálta visszatartani őket.

— Jaaaaaaj máár, anya! Először nekem kell bemennem jelenteni, hogy ki érkezett!

— Majd elmondjuk azt mi magunk. Hahó, felségtek! — köszönt Ángyi.

— Áldás szálljék erre a kastélyra! — tette hozzá Néne. — Magrat, szükség lenne egy kis orvoslásra. Itt van, la.

Néne drámai mozdulattal a padlóra söpört egy gyertyatartót és némi terítéket, majd ráfektette Rubinát az ebédlőasztalra. Ami azt illeti, az asztal igen hosszú szakaszon üresen állt, de mi értelme a látványos belépőnek, ha az ember nem csinálhat egy kis rendetlenséget.

— De én azt hittem, tegnap még ellenetek harcolt! — értetlenkedett Magrat.

— Az nem számít — közölte vele Néne. — 'reggelt, felség!

Verenc király biccentett. Más uralkodók esetleg őrökért kiáltottak volna ilyen helyzetben, de Verencnek ennél több volt a sütnivalója. Mállottviksz Nénéről volt ugyanis szó, és egyébként is, az őrséget Soma Ogg alkotta, aki éppen a trombitájával bajlódott.

Ogg Ángyi a tálalóasztalhoz oldalgott. Nem mintha érzéketlen lett volna, de nehéz éjszaka állt mögötte, a helyszínen pedig láthatóan rengeteg finomság ment éppen pocsékba.

— Mi történt vele? — látott hozzá Magrat a lány vizsgálatához.

Néne körbenézett a teremben. Páncélok, pajzsok a falon, rozsdás régi kardok és lándzsák… valószínűleg elegendő vas…

— Meglőtte egy tünde.

— De…! — tiltakozott Magrat és Verenc egyszerre.

— Ne kérdezősködjetek, nincs erre most időnk! Meglőtte egy tünde. Azok a szörnyű nyilaik. Eltávozik tőle az elme, hogy magányosan bolyongjon valahol. És most — mit tudsz vele tenni?

Jobbik esze ellenére Magrat érezte, ahogy felülemelkedik benne a jogos dac.

— Ó, ezek szerint most megint boszorkány vagyok, amikor…?!

Mállottviksz Néne felsóhajtott.

— Erre most szintén nincs időnk — mondta. — Csak kérni tudlak. Nyugodtan mondd azt, hogy nem. Akkor elviszem, és nem zavarunk tovább. — Annyira csendes volt a hangja, hogy Magrat átesett a saját haragján, és kapkodva próbálta visszanyerni az egyensúlyát.

— Egy szóval sem mondtam, hogy nem, csak…

— Akkor jó.

Az asztalon csengtek-bongtak a tálak ezüst fedői, ahogy Ángyi sorban emelgette le őket.

— Hé, háromfajta tojásuk van!

— Hát, láza az nincs — állapította meg Magrat. — Lassú a pulzusa. Nincs pupillareakciója. Soma?

— Igen, királyné kisasszony?

— Főtt tojás, rántotta és tükörtojás! Ezt nevezem én dőzsölésnek.

— Szaladj a kunyhómba, és hozd el az összes könyvet, amit csak találsz! Biztos vagyok benne, hogy olvastam erről egyszer valamit, Néne. Soma?

Soma félúton az ajtó felé megtorpant.

— Igen, királyné kisasszony?

— Útközben ugorj be a konyhába, és szólj, hogy forraljanak rengeteg vizet! Az nem árthat, ha kitisztítjuk a sebet. De, nézzétek, a tündék…

— Akkor hagylak dolgozni — mondta Néne, és sarkon fordult. — Válthatnánk egy szót, felség? Van lent valami, amit meg kell mutatnom.

— Szükségem lesz majd egy kis segítségre! — tiltakozott Magrat.

— Ángyi majd segít.

— Ez jellemző rám — jelezte szórakozottan Ángyi a szájából potyogó morzsák közepette.

— Mi a csudát eszel?

— Tükörtojásos-paradicsomszószos szendvicset — felelte vidáman Ángyi.

— Az lesz a legjobb, ha megkérjük a szakácsnőt, hogy téged is főzzön ki — gyűrte fel a ruhája ujját Magrat. — Menj, és szólj neki! — Ránézett a sebre. — És kérdezd meg, van-e egy kis penészes kenyere…

A varázslóság legkisebb szervezett egysége a rend, az egyetemi fakultás, vagy inkább maga az egyetem.

A boszorkányság legkisebb szervezett egysége a boszorkány, bár a legkisebb folytatólagos egysége, mint már megállapítottuk, a boszorkánykunyhó.

A boszorkánykunyhó nagyon különleges építészeti darab. Nem igazán építik, mint inkább összerakják évek hosszú során, ahogy felgyűlnek a javítások. Olyan, mint egy zokni, ami csak stoppolt részekből áll. A kéménye úgy pörög, akár egy szélkakas. A zsúpteteje olyan öreg, hogy kicsi, de életképes fák nőnek belőle, a padlója cikcakkosan áll, és éjszaka úgy nyikorog, akár a teaszállító klipperek szélviharban. Amelyiknek legalább két falát nem egy-egy gerenda dúcolja alá, hogy be ne omoljon, az nem is igazi boszorkánykunyhó, csak valami ostoba vén szatyor lakhelye, aki teafűből jósol és a macskájával beszélget.

A boszorkánykunyhók azonos típusú boszorkányokat vonzanak magukhoz. Ez természetes. Minden boszorkány egy vagy két fiatal lányt tanít meg mesterségére életében, és amikor elhalálozása következtében üresen marad a kunyhója, magától értetődik, hogy az egyikük odaköltözik.

Magrat kunyhójában hagyományosan a megfigyelők típusába tartozó boszorkányok laktak, akik észrevettek és leírtak dolgokat. Melyik gyógynövény mulasztja el jobban a fejfájást, régi regék részleteit, mindenféle csip-csup apróságot.

A kunyhó legalább egy tucat, apróbetűs kézírással és rajzokkal zsúfolt könyvet rejtett magában, helyenként egy-egy gondosan lepréselt érdekesebb virággal vagy békával a lapjaik között.

Ez a megkérdőjelező boszorkányok, a kutató boszorkányok kunyhója volt. Milyen gőtének a szeme? A sósvízi cápa melyik alfaja? Rendben, hogy az összetevők között a szerelemvirág is szerepel, de melyikre gondol a szerző a közül a harminchét növény közül, amelyet ezen a néven ismernek a földrész különböző helyein?

Mállottviksz Néne azért volt jobb boszorkány Magratnál, mert ő tudta, hogy ami a főzeteket illeti, teljesen mindegy, melyik növényről van szó. Akár mezei füvet is lehetne keverni beléjük.

Magrat azért volt jobb orvos Nénénél, mert ő nem így gondolta.

A kocsi megtorpant az útakadály előtt.

A banditák vezére megigazította a szemkötőjét. Mindkét szemére tökéletesen látott, de a népekben tiszteletet ébreszt az egyenruha. Ezt követően odamasírozott a kocsihoz.

— Jó reggelt, Jim! Mink van ma?

— Uhh. Hát, nem lesz egyszerű — felelte a kocsis. — Itt van először is pár varázsló, és egy törpe. Meg egy emberszabású főemlős. — Megdörzsölte a fejét, és elfintorodott. — Igen, kétségkívül emberszabású. Nem pedig, és ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni, bármilyen más, ember formájú szőrös lény!

— Jól vagy, Jim?

— Ankh-Morpork óta velük utazom. Még csak ne is említs nekem semmilyen szárítottvarangy-tablettát!

A banditák vezére összeráncolta a szemöldökét.

— Rendben. Nem teszem.

Bekopogott a kocsi ajtaján. Az ablak lecsusszant.

— Nem szeretném, ha rablásként fognák fel a dolgot — mondta. — Jobb lenne, ha érdekes kalandként gondolnának rá, melyről majd élvezettel mesélhetnek az unokáiknak.

Bent megszólalt egy hang.

— Ez ő! Ő lopta el a lovamat!

Valaki egy varázslóbotot döfött ki az ablakon. A haramiavezérnek feltűnt a gomb a végén.

— Ne kezdjük ezt! — kérte szívélyesen. — Ismerem a szabályokat. A varázslók nem használhatnak mágiát civilek ellen, kivéve valódi életveszélyes helyze…

Oktarinszín robbanás verte fel a vidéket.

— Ez nem egészen szabály — szólt Maphlaves —, mint inkább csak amolyan irányelv. — Odafordult Abrand Stibhez. — Stacklady Morfikus Rezonátorának egyik érdekesebb alkalmazása, remélem, észrevette!

Abrand lenézett.

A haramiavezér úritökké változott, bár a humor általános szabályainak megfelelően még mindig rajta volt a kalapja.

— És most — szólt ki Maphlaves —, igazán örömömre szolgálna, ha maguk ott a kövek és egyéb dolgok mögött mind előrejönnének oda, ahol jól láthatóak lesznek. Nagyon jó. Stib úr, ön és a Könyvtáros legyenek szívesek, és menjenek körbe a kalappal!

— De ez rablás! — tiltakozott a kocsis. — És gyümölccsé változtatta őt!

— Zöldséggé — javította ki Maphlaves. — Mindegy, pár órán belül úgyis elmúlik.

— És tartoznak nekem egy lóval — tette még hozzá Casanunda.

A banditák egy része kelletlenül odaadta a pénzét Abrandnak, a másik része pedig kelletlenül, ám nagyon gyorsan odaadta a pénzét a Könyvtárosnak.

— Majdnem háromszáz dollár, uram — számlálta meg Abrand.

— És egy ló, ne feledje! Ami azt illeti, igazából két ló. A másikról egészen mostanáig megfeledkeztem.

— Nagyszerű! Útiköltség tekintetében pénzünknél vagyunk. És most, amint eltávolítják az úttorlaszt az urak, indulnánk is tovább.

— Valójában egy harmadik ló is volt, most jut eszembe.

— Ez így nagyon nem lesz jó! Ők kellett volna kirabolják magukat! — kiabálta a kocsis.

Maphlaves letaszította a bakról.

— Szabadságon vagyunk — közölte vele.

A kocsi tovazötyögött. Még felhangzott egy távoli kiáltás, miszerint „…és négy ló, ne feledjétek!”, majd eltűnt a következő kanyarban.

Az úritöknek szája nőtt.

— Elmentek?

— Igen, főnök.

— Begurítanál az árnyékba? És erről egy szót sem akarok hallani soha többé! Van valakinél szárítottvarangy-tabletta?

II. Verenc tisztelte a boszorkányokat. Ők koronáztatták királlyá. Ebben meglehetősen biztos volt, bár még mindig nem értette pontosan, hogyan is történt a dolog. És mélységes nagyrabecsüléssel viseltetett Mállottviksz Néne iránt. Engedelmesen loholt a boszorkány nyomában a várbörtön felé.

— Miről van szó, Mállottviksz nagysága?

— Valamit meg kell mutatnom magának.

— Mintha a tündéket említette volna.

— Pontosan.

— Azt hittem, ők csak a gyerekmesékben szerepelnek.

— Valóban?

— Hát… tudja… dajkamesékben?

— És?

Úgy tűnt, Mállottviksz Néne giroszkópikus mezőt gerjeszt — ha bizonytalan egyensúllyal indul neki az ember, tesz róla, hogy ez így is maradjon.

A király újból próbálkozott.

— Csak annyit akartam ezzel mondani, hogy azt gondoltam, nem is léteznek.

Néne odaért a börtön egyik kapujához. A nyílászáró javarészt időtől megfeketedett tölgyfából készült, de a tetején volt egy vasrács.

— Ott bent.

Verenc bekukucskált.

— Te jó ég!

— Soma nyitotta ki nekem. Nem hinném, hogy bárki más látott volna minket bejönni. Ne mondja el senkinek. Ha megtudják a törpék és a trollok, még a falakat is szétszedik, hogy kiszabadítsák.

— Miért? Hogy megöljék?

— Természetesen. Nekik jobb az emlékezetük, mint az embereknek.

— És én mihez kezdjek vele?

— Tartsa bezárva. Mit tudom én? Gondolkodnom kell!

Verenc megint besandított a tündére, aki összegömbölyödve feküdt a cella padlójának közepén.

— Ilyen egy tünde? De hát ez… csak egy magas, vékony, ravasz képű ember. Többé-kevésbé. Én úgy tudtam, szépek!

— Ó, azok is, amikor maguknál vannak. Sugárzik belőlük ez a… ez a… amikor az emberek meglátják őket, szépséget látnak, olyasmit, aminek a kedvére akarnak tenni. Magukra tudják ölteni azt a megjelenést, amit elvár tőlük az ember. Úgy hívják, bűbáj. Tudni lehet, ha tünde van a közelben. Az emberek furcsán kezdenek el viselkedni. Nem gondolkoznak tisztán. Hát maga semmit nem tud?

— Én azt hittem… hogy a tündék csak mesehősök… mint a fogtündér.

— Semmi mulatságos nincs a fogtündérben — torkolta le Néne. — Nagyon keményen dolgozó nő. Soha nem értettem, hogy boldogul azzal a létrával, meg minden. Nem. A tündék léteznek. Ó, a fenébe is! Ide figyeljen…

Megfordult, és felemelte az egyik ujját.

— Van a hűbéri rendszer, ugye?

— Mi?

— A hűbéri rendszer! Figyeljen már! Hűbéri rendszer. Fent a király, utána jönnek a bárók satöbbi, majd mindenki más… a boszorkányokat tegyük félre kicsit — tette hozzá Néne diplomatikusan. Kúpot formázott a kezéből. — Hűbéri rendszer. Mint azok a csúcsos épületek, amikbe a pogány királyok temetkeztek. Tud követni?

— Igen.

— Jó. És így látják a dolgokat a tündék, érti? Amikor beszabadulnak egy világba, mindenki más alattuk van. Csak rabszolga. Kevesebb a rabszolgánál. Még az állatnál is kevesebb. Elveszik, ami kell nekik, és minden kell nekik. De a legrosszabb az egészben, a legrosszabb az, hogy… olvasnak az ember gondolataiban. Hallják, amit az ember gondol, és önvédelemből az ember elkezdi azt gondolni, amit akarnak. Bűbáj. És bezáródnak az ablaktáblák éjszakára, és ételt raknak ki a tündéknek, és mindenki háromszor körbenéz, mielőtt megemlítené őket, és patkókat szegeznek az ajtókra.

— Én azt hittem, az ilyesmi csak — Verenc kényszeredetten elmosolyodott —, folklór?

— Hát persze, hogy folklór, maga ostoba!

— Szeretném, ha észben tartaná, hogy történetesen én vagyok a király! — figyelmeztette Verenc sértetten.

— Maga ostoba, felség.

— Köszönöm.

— Úgy értem, ez nem jelenti azt, hogy ne lenne igaz! A dolgok talán egy kissé összemosódnak az évek alatt, az emberek megfeledkeznek a részletekről, elfelejtik, miért teszik, amit tesznek. Mint a lópatkós dolog.

— Emlékszem, nagyanyámnak is volt egy az ajtaja felett — mélázott el a király.

— Na látja. De semmi köze a dolognak a formájához. Ám ha egy kis faluban él az ember, és szegény, akkor ez a legkönnyebben beszerezhető kilyuggatott vasdarab.

— Ó!

— Az a helyzet, hogy a tündéknek nincs… mmel kezdődik — Néne idegesen csettintett.

— Modoruk?

— Hahh! Pontosan, de nem erre gondoltam.

— Macskájuk? Melegük? Migrénjük?

— Nem. Nem. Nem. Azt jelenti… hogy az ember bele tudja magát képzelni a másik helyébe.

Verenc beleképzelte magát Néne helyébe, és gyanú ébredt benne.

— Empátia?

— Pontosan. Na, az nincs nekik. Még egy vadász is, egy jó vadász, együtt tud érezni a zsákmánnyal. Ettől lesz jó vadász. A tündék nem ilyenek. Szórakozásból kegyetlenkednek, és nem ismerik az irgalmat meg a hasonló dolgokat. Nem értik, hogy rajtuk kívül bármi is érezhet bármit. Sokat kacagnak, különösen, ha magányos emberrel vagy trollal vagy törpével találkoznak. Lehet, hogy a trollok sziklából vannak, felség, de a tündékhez képest a trollok az ön testvérei. A fejükben, úgy értem.

— De én ezt miért nem tudtam?

— Bűbáj. A tündék gyönyörűek. Nekik — köpte ki a szót — van stílusuk. Szépek. Bájosak. És csak ez számít. Ha a macskák úgy néznének ki, mint a békák, akkor rájönnénk, micsoda gonosz, kegyetlen kis szörnyetegek. Stílus. Erre emlékeznek az emberek. A bűbájra. A többiből, az igazságból nem marad más, mint… dajkamese.

— Magrat soha nem beszélt nekem erről.

Néne habozott.

— Magrat nem tud túl sokat a tündékről — mondta végül. — Hah. Dajka? Ő még csak nem is asszony. És sehol nem esik túl sok szó róluk manapság. Nem jó beszélni róluk. Az a legjobb, ha mindenki elfelejti őket. Ők… eljönnek, ha hívják őket. Nem úgy, hogy „cicc-cicc”. Hanem belül, az emberek fejében. Elég, ha csak páran azt akarják, hogy itt legyenek.

Verenc felemelte a kezét.

— Én még az egyeduralkodást is csak tanulom. Nem értek ezekhez a dolgokhoz.

— Nem kell, hogy értsen hozzájuk. Maga a király. Ide figyeljen, hallott már azokról a vékony részeiről a világnak? Ahol összeér más világokkal?

— Nem.

— Van egy ilyen fent a lápon. Ezért rakták köré a Táncosokat. Bizonyos értelemben falat képeznek körülötte. De néha a világok közötti sorompó meggyengül, érti? Árapálykor. A körök idején.

— Ó!

— És ha az emberek olyankor butaságokat csinálnak, még a Táncosok sem tudják megvédeni az átjárót. Mert ahol elvékonyodik a világ, egy gondolat is elég ahhoz, hogy csatornát képezzen.

— Ó!

Verenc úgy érezte, a párbeszéd olyan irányba fordult, ahol ő is hozzá tud szólni.

— Butaságokat?

— Ha hívják őket. Ha csalogatják őket.

— Ó! Szóval mit kellene tennem?

— Csak folytassa az uralkodást. Azt hiszem, biztonságban vagyunk. Nem tudnak átjönni. Megállítottam a leányokat, nem fogják többé hívogatni őket. Ezt itt tartsa hét lakat alatt, és el ne mondja Magratnak! Nincs értelme annak, hogy felzaklassuk, ugye? Valami átjött, de én rajta tartom a szemem.

Néne komor önelégültséggel összedörzsölte a tenyerét.

— Azt hiszem, ezt megbeszéltük.

Pislogott.

Megfogta az orrnyergét.

— Mit is mondtam az előbb? — kérdezte.

— Hát, azt hiszem, azt mondta, hogy ezt megbeszéltük — válaszolta a király.

Mállottviksz Néne pislogott.

— Tényleg — mondta. — Valóban ezt mondtam. Igen. És a kastélyban vagyok, ugye? Igen.

— Jól érzi magát, nagysága? — kérdezte a király a hirtelen aggodalomtól elvékonyodott hangon.

— Persze, persze. Persze. A kastélyban. És a gyerekek is jól vannak, ugye?

— Tessék?

Mállottviksz Néne megint pislogott.

— Mi?

— Nekem nem úgy tűnik, mintha jól lenne…

Néne felemelte az állát, és megrázta a fejét.

— Igen. A kastélyban. Én én vagyok, maga meg maga, Gytha pedig fent van Magrattal. Pontosan. — Ránézett a királyra. — Csak egy kicsit… túlhajtottam magam. Semmi ok aggodalomra. Egyáltalán semmi.

Ogg Ángyi kétkedve figyelte Magrat előkészületeit.

— Számomra a penészes kenyércsücsök nem hangzik túl varázslatosnak — jelentette ki.

— Pityergi Komámasszony esküdött rá. De nem tudom, mit kezdhetnénk a kómával.

Magratt reménykedve lapozta a repedező, ősrégi oldalakat. Boszorkányelődei leginkább abban a sorrendben írták le a dolgokat, ahogy azok megtörténtek, úgyhogy a fontosabb varázsigék és megfigyelések a lábuk állapotának leírásaival váltakoztak.

— Azt írja itt: „Az kitsiny, hegyes kövek, melyek mind közönségesfen tünde lövésnek neveztetnek, az Elmúlt Korok tündenyilainak hegyei valának.” Csak ennyit találtam. És van róluk egy rajz is. De már láttam ilyen követ.

— Ó, sok van belőlük — értett vele egyet Ángyi, aki közben Rubina vállát kötözte. — Mindig kifordít a kapa egyet-kettőt a kertemben.

— De a tündék nem lövöldöznek emberekre! A tündék jók!

— Akkor biztos csak viccből lőttek Eszmére és a lányra.

— De…

— Nézd, kedvesem, te királyné leszel. Az fontos munka. Te csak törődj a királlyal, és hagyd, hogy én és Eszme törődjünk… minden egyébbel.

— A királynéság? Az nem áll másból, mint hímezgetésből, és kényelmetlen ruhák viseléséből! Én ismerem Nénét. Ő nem szeret semmit, ami… stílussal és kellemmel bír. Teljesen besavanyodott.

— Megkockáztatnám, hogy esze azért van — mondta Ángyi jóindulatúan. — Hát, bekötöttük a lányt. Most mit tegyünk vele?

— Van vagy egy tucat lakatlan hálószobánk — felelte Magrat. — Készen állnak a vendégfogadásra. Berakhatjuk az egyikbe. Ömm. Ángyi?

— Igen?

— Szeretnél koszorúslány lenni?

— Nem igazán, drágaságom. Öreg vagyok én már ahhoz. — Ángyi habozott. — De ugye nincs semmi, amit meg szeretnél kérdezni tőlem?

— Mire gondolsz?

— Hát, az anyád, ugye, már nem él, és nincsenek nőrokonaid sem, meg senkid…

Magrat még mindig értetlenül nézett.

— Az esküvő után, arra gondolok — segített Ángyi.

— Ó, az! Nem, arról majd egy vendégszakács gondoskodik. A mi szakácsnőnk nem igazán ért a falatkákhoz, meg ilyesmihez.

Ángyi óvatosan felpislogott a plafonra.

— És ami azután történik? Persze csak ha érted, mire gondolok.

— Hívattam egy csomó lányt mosogatni és rendet rakni. Nézd, nem kell izgulnod! Mindenre gondoltam. Nagyon örülnék, ha nem kezelnétek úgy Nénével, mint akinek fogalma sincs semmiről.

Ángyi köhögött.

— Az embered — kezdte —, ugye eléggé nagyvilági férfi? Le merném fogadni, hogy legalább egy tucat lánnyal járt már.

— Miért mondod ezt? Nem hinném. A bolondoknak nincs túl sok magánéletük, és természetesen mióta király, azóta nagyon elfoglalt ember. És szégyenlős a lányokkal.

Ángyi feladta.

— Hát jó — válaszolta. — Biztos vagyok benne, hogy menet közben belejött…

Néne visszatért a királlyal.

— Hogy van a lány? — kérdezte Néne.

— Kivettük a nyílhegyet és kitisztítottuk a sebet, abból nem lehet baj — válaszolta Magrat. — De nem akar magához térni. A legjobb az lenne, ha itt maradna.

— Biztos vagy benne? — érdeklődött Néne. — Állandó megfigyelésre van szüksége. Nekem meg van egy vendégszobám.

— Nem kellene túl sokat mozgatni — válaszolta élesen Magrat.

— Megjelölték — közölte vele Néne. — Tudod, mivel jár az?

— Tisztában vagyok vele, hogy nagyon csúnya a sebe — válaszolta megint csak élesen Magrat.

— Nem a sebre gondolok — mondta Néne. — Úgy értem, megérintették. Ő…

— Pontosan tudom, hogyan kell beteget ápolni — válaszolta Magrat. — Nem vagyok teljesen ostoba, értsétek már meg!

— Nem szabad egyedül hagyni — ragaszkodott az álláspontjához Néne.

— Nagyon sokan lesznek itt — válaszolta Verenc. — Holnap futnak be az első vendégek.

— Az egyedüllét nem egyenlő azzal, hogy nincsenek körülötted emberek — mondta Néne.

— Ez egy kastély, Néne.

— Na jó. Rendben. Hát, akkor nem is zavarunk tovább — köszönt el Néne. — Gyerünk, Gytha!

Ogg Ángyi még magához vett egy kihűlőfélben levő birkacombot az egyik ezüstfazékból, és a királyi pár felé intett vele.

— Mulassatok jól! — mondta. — Már amennyire lehetséges ez a ti esetetekben.

— Gytha!

— Megyek már.

A tündék csodálatosak. Csodálatot ébresztenek.

A tündék bámulatosak. Bámulatot keltenek.

A tündék fantasztikusak. Nagy hatással vannak a fantáziára.

A tündék bűbájosak. Sugárzik belőlük a bűbáj.

A tündék igézőek. Értenek a varázsigékhez.

A tündék irtó hatásosak. Mindenkit kiirtanak.

Az a helyzet a szavakkal, hogy a jelentésük úgy csavarodik, mint egy kígyó, és ha az ember kígyót akar találni, akkor nézzen csak be a jelentésváltoztató szavak mögé.

Senki nem állította soha, hogy a tündék jók lennének.

A tündék rosszak.

— Szóval ennyi — szólt Ángyi, ahogy a boszorkányok átsétáltak a kastély felvonóhídján. — Szép munka volt, Eszme!

— Még nincs vége — figyelmeztette Mállottviksz Néne.

— Magad mondtad, hogy most már nem tudnak átjönni. Senki sem fog többé varázslattal próbálkozni a kövek körül. Ebben biztos vagyok.

— Igen, de még körülbelül egy napig tart a körök ideje. Azalatt bármi megtörténhet.

— A Rubina lány kiszállt a játékból, a többire meg jól ráijesztettél — mondta Ogg Ángyi, a báránycsontot a kiszáradt várárokba dobva. — Más meg nem fogja szólítani őket, azt tudom.

— De még mindig itt van az egyikük a várbörtönben.

— Meg akarsz szabadulni tőle? — kérdezte Ángyi. — Elküldhetem Somát Vasolvasztárfi királyhoz fel a Rézsikló tetejére, ha azt szeretnéd. Vagy felpattanhatok a seprűmre magam is, és átadhatom az üzenetet a Hegyek Királyának személyesen. A törpék és a trollok egy pillanat alatt meg fogják oldani a problémát. És nem lesz vele semmi gondunk.

Néne nem reagált erre, hanem folytatta:

— Van még más is. Valami, amire nem gondoltunk. Az a nőszemély még mindig utat keres.

Elérték a város főterét. Néne végignézett rajta. Persze, Verenc a király, és ez teljesen rendben is van, és ez az ő királysága, ami szintén teljesen rendben van. De mélyebb értelemben ez az ő birodalma volt. És Gytháé, természetesen. Verenc hatalma csak az emberek dolgaira terjedt ki; még a törpék és a trollok sem ismerték el őt királyuknak, bár mindig nagyon udvariasak voltak vele. De amikor a fákról és a sziklákról és a földről volt szó, Mállottviksz Néne a magáénak érzett mindent. Ismerte a hangulataikat.

És a környéket még mindig figyelték. Egészen pontosan érezte a figyelő tekinteteket. A beható vizsgálat megváltoztatja a vizsgálat tárgyát, és jelenleg az egész vidéket vizsgálták. Az egész országot célozta meg a támadás, és az a nőszemély itt volt, az elméje göngyölődött kifelé…

— Milyen vicces — jelentette ki Ogg Ángyi, csak úgy bele a világba —, ezen gondolkoztam, ahogy ott várakoztam reggel a Táncosoknál, hogy milyen vicces…

— Most meg mi a csudáról hablatyolsz?

— Emlékszem egy olyan lányra, mint Rubina. Rossz természetű volt, és türelmetlen, és tehetséges, és csak egy púp az idősebb boszorkányok hátán. Nem tudom, emlékszel-e rá egyáltalán?

Elmentek Jászón kalapácsütésektől zengő műhelye mellett.

— Soha nem felejtettem el — válaszolta Néne csendesen.

— Vicces, ahogy körbeérnek a dolgok…

— Nem, nem érnek — szögezte le Mállottviksz Néne. — Én nem olyan voltam, mint ő. Tudod, milyenek voltak errefelé az öreg boszorkányok. Megcsontosodottak. Egy rakás bibircsókos banya. És én nem voltam udvariatlan velük. Csak határozott. Egyenes. Kiálltam magamért. A boszorkányság része, hogy az ember kiálljon magáért… Te vigyorogsz.

— Csak a széltől fintorgok, esküszöm!

— Ez a lány teljesen más. Senki nem állíthatja, hogy én ne lennék nyitott az új dolgokra.

— Erről vagy híres, a nyitottságodról, igen — helyeselt Ogg Ángyi. — Mindig is mondtam, nincs ember a földön, aki nyitottabb lenne az új dolgokra, mint Eszme Mállottviksz!

— Pontosan. — Mállottviksz Néne végignézett a várost körbevevő erdős hegyeken, és összevonta a szemöldökét. — Az a helyzet — mondta —, hogy ezek a mai lányok nem tudnak gondolkozni. Ahhoz tiszta agy kell, és hogy ne hagyd elterelni a figyelmed. Ott van például Magrat, aki állandóan túl szétszórt. És ez megakadályozza abban, hogy tisztességes munkát végezzen. — Megállt. — Érzem őt, Gytha. A Tündekirálynőt. Átjutott az elméje a köveken. Az az átkozott, ostoba kislány! Utat keres magának. Mindenhol ott van. Mindenhol, ahova a tudatommal csak be tudok nézni. Érzem a szagát.

— Minden rendben lesz — veregette meg a vállát Ángyi. — Meglátod.

— Keresi az utat — ismételte meg Néne.

— Jó reggelt, testvérek! Hol 's mit mívelkedjünk e vidám napon? — köszönt Kocsis, a pék.

Lancre Férfi Móres-tánccsoportjának többi tagja ránézett.

— Valami gyógyszert ettél, vagy mi? — kérdezte Takács, a zsúpkészítő.

— Így beszél a durva kézműves ringyrongy sereg.

— És mi az a durva kézműves ringyrongy sereg? — kérdezte Pék, a takács.

— Ugyanazok, mint a vidám mesteremberek, asszem — válaszolta Kocsis, a pék.

— Megkérdeztem id'sanyámat, mi az az arzenál — közölte velük Jászón.

— Igen?

— Azt mondta, az mi vagyunk.

— És durva kézműves ringyrongy sereg is vagyunk? — érdeklődött Pék, a takács.

— Asszem.

— A fenébe!

— Hát, annyi bizonyos, hogy mi nem úgy beszélünk, mint ezek a seggfejek a darabban — állapította meg Kocsis, a pék. — Én soha nem mondanék olyat, hogy „trallala”. És a tréfáikat se értem.

— Azokat nem is kell, ez egy színdarab — nyugtatta meg Jászón.

— A kutyafáját! — mondta Pék, a zsúpkészítő.

— Ó, fogd már be! Told inkább a taligát.

— Nem értem, hogy miért nem járhatunk el mégis egy botos-vödröst… — motyogta Szabó, a másik zsúpkészítő.

— Nem járjuk el a botos-vödröst! Hallani sem akarok többé a botos-vödrösről! Azóta is hasogat a térdem! Úgyhogy meg se említsd nekem a botos-vödröst!

— A teremburáját! — mondta Pék, akiben buzgott az önkifejezés vágya.

A kellékeket tartalmazó taliga zötyögött és ugrált a göröngyös kis úton.

Jászónnak el kellett ismernie, a csűrdöngölő sokkal egyszerűbb volt, mint a színészkedés. Az előbbi közben nem állták őket körbe kuncogó népek. És nem űztek gúnyt belőlük a kisgyerekek. Takács és Tetőfedő már-már a nyílt lázadás határán álltak, és szándékosan rosszul mondták a szöveget. Az esték próbaterep-kereséssel teltek.

Még az erdő sem bizonyult eléggé elhagyatottnak. Elképesztő, mennyi ember kódorgott mindenfelé.

Takács elengedte a taligát, és megtörölte a szemöldökét.

— Azt hinné az ember, a Széjjelvágott Tölgy biztonságos hely — sóhajtotta. — Fél mérföldre van a legközelebbi ösvénytől, és átkozott legyek, ha öt perc elteltével az ember még mozdulni tud a szénégetőktől, a remetéktől, a prémvadászoktól, a szarvasvadászoktól, a trolloktól, a madármegfigyelőktől, a rőzsegyűjtőktől, a disznópásztoroktól, a szarvasgombagyűjtőktől, a törpéktől, favágóktól, és mindenféle gyanús, nagykabátos alaktól! Meglep, hogy egyáltalán maradt még hely az erdőben azoknak a rohadt fáknak.

Egy útkereszteződéshez értek, már ha annak lehetett nevezni.

— Hát erre nem emlékszek — mondta Ács, a vadorzó. — Aszittem, ismerem errefelé az összes ösvényt.

— Ez azért van, mert csak sötétben látod őket — válaszolta Jászón.

— Igen, mindenki tudja, hogy ez kedvteléssel múlatod az órát holdfényes éjszakán — csatlakozott Jászónhoz Tetőfedő, a kocsis.

— Mármint holdfényes éjszakákon — javította ki Jászón.

— Hé! — szólalt meg Pék, a takács — Kezdünk belejönni ebbe a goromba iparosdiba, he?

— Menjünk jobbra! — javasolta Jászón.

— Á, arrafelé minden csupa tüskés bozót.

— Jó, akkor menjünk balra.

— Az meg nagyon kanyargós — mondta Takács.

— Mi a helyzet a középső úttal? — kérdezte Kocsis.

Jászón előrekukucskált.

Középen is kanyargott egy kis ösvény, alig több vadcsapásnál; árnyas lombok alatt futott tova. Páfrány burjánzott mellette. Dús, zöld, sötét hangulatot árasztott, mint amilyennel a „pagony”[19] kifejezés is bír például.

Jászón kovácsösztönei libabőröztek és felállva üvöltöztek.

— Ne arra! — vélelmezte.

— Jaj, ne már! — keseredett el Takács. — Mi a bajod vele?

— Ez az út a Táncosokhoz vezet — válaszolta Jászón. — Id'sanyám aszonta, senki sem mehet fel a Táncosokhoz, mert fiatal menyecskék táncolnak körötte pucéran.

— Így igaz, de manapság már nem — jelentette ki Tetőfedő. — Az öreg Mállottviksz Néne a sarkára állt, és felkötötte az alsóneműjüket.

— Még csak oda se mehetnek soha többé — helyeselt Kocsis. — Szóval teljesen megfelelő helyszín egy csendes próbához.

— Id'sanyám aszonta, hogy senki sem mehet oda — ismételte most már árnyalatnyi bizonytalansággal a hangjában Jászón.

— Igen, de valószínűleg úgy gondolta… t'od… hogy varázslási szándékkal — győzködte Kocsis. — Semmi varázslatos nincs abban, ha emberek parókában meg ilyesmiben ugrálnak mindenfelé.

— Biza — értett vele egyet Tetőfedő. — És ott tényleg magunk lehetünk.

— S — tette hozzá Takács — ha esetleg néhány fiatal hölgy visszaóvakodna, hogy pucéran táncoljon, mindenképpen meg fogjuk látni őket.

Egy pillanatra a társaságot befelé forduló, töprengő, néma csend ülte meg.

Jászón előresandított.

— Szerintem — szólalt meg Tetőfedő, mindnyájuk ki nem mondott gondolatait szavakba öntve — tartozunk ennyivel a közösségnek.

— Hááát — válaszolta Jászón —, id'sanyám aszonta…

— Anyád különben egy szót se szólhat — mondta Takács. — Apám mesélte, hogy fiatal korába' anyád szinte…

— Na jó — nyugodott bele Jászón a többség akaratába. — Végül is, nem lehet nagy baj belőle. Csak színészkedni fogunk. Az egész nem több, mint… mint játék. Nem fogunk semmi valóságosat csinálni. De senkinek eszébe se jusson táncolni! Különös tekintettel, és ezt nem tudom eléggé kihangsúlyozni, a botos-vödrösre!

— Ó, hát persze, hogy csak játszani fogunk — felelte Takács. — És természetesen a szemünket is nyitva tartjuk.

— Tartozunk ennyivel a közösségnek — ismételte meg Tetőfedő.

— A játékból nem lehet baj — jelentette ki Jászón bizonytalanul.

Klang boinng klang dingg…

A hangok Lancre-szerte visszhangzottak.

Felnőtt férfiak, akik a kertet ásták fel éppen, dobták el szerszámukat és iszkoltak be kunyhójuk biztonságába…

Klang boinnng goinng dingg…

Nők jelentek meg az ajtókban és kiabálták kétségbeesetten gyermekeik után, hogy azonnal jöjjenek be a házba…

…BANG a francba! dong boinng…

Spaletták csapódtak be. Néhány férfi rettegő családja tekintetétől kísérve vizet öntött a tűzre, és zsákokkal próbálta eltömni a kéményt…

Ogg Ángyi egyedül élt, mert állítása szerint az öreg embereknek is van büszkeségük, és szükségük van a függetlenségre. Ezenkívül Jászón volt az egyik szomszédja, és a felesége, a minekishíjják is mindig átjött rendelkezésre állni, ha Ángyi a falhoz vágta a bakancsát. A másik oldalon pedig Soma lakott, aki Ángyi utasításainak engedelmeskedve felszerelt egy spárgából és üres konzervdobozokból álló szerkezetet arra az esetre, ha anyjának szüksége lenne a jelenlétére. De Ángyi ezt csak vészhelyzetben használta, például amikor megkívánt egy csésze teát, vagy unatkozott.

Bong fene! klang…

Ogg Ángyinak nem volt fürdőszobája, volt viszont bádogkádja, ami általában az árnyékszék hátsó falán lógott egy szögön. Épp azt cipelte befelé. Már majdnem beért a kertbe, s hosszú útja, melynek során különböző falakról, fákról és kerti törpékről verődött vissza a kád, a végéhez közeledett. Három nagy, fekete üst gőzölgött a tűzhelyen. Melléjük kirakva fél tucat törülköző, egy száraz tökbélből készült smirgliszivacs, a habkő, a szappan, a másik szappan, amit akkor használt, amikor az első beesett valahova, a merőkanál, amivel a pókokat szokta kihalászni, a vízzel telt kacsa a hosszú sípolókájával, a bütyökreszelő, a dörzsikefe, a kicsi dörzsikefe, a nyeles dörzsikefe a problémás részek végett, a bendzsó, az dolog a csövekkel és a csapokkal, amiről senki sem tudta, mire való és egy üveg Klaccsi Éjszakák fürdőesszencia, amiből egy csepp is képes feloldani a zománcfestéket.

Bong klangg szlamm…

Önvédelemből már mindenki megtanulta felismerni a jeleket, melyek arra utaltak, hogy Ángyi fürdeni készül.

— De hát még nincs is április! — csodálkoztak egymás közt a szomszédai, miközben behúztak a függönyt.

A dombtetői lakban, Ángyi házával szemben Skindle asszony megragadta a férje karját.

— A kecske még mindig kint van!

— Teljesen megőrültél? Én ki nem megyek oda! Most biztos, hogy nem!

— Jusson eszedbe, mi történt legutóbb! Három napig le volt bénulva az egyik oldalára, ember, és nem sikerült leimádkozni a tetőről!

Skindle úr kidugta a fejét az ajtón. Minden csendesnek tűnt. Túl csendesnek.

— Valószínűleg a vizet önti éppen — találgatott.

— Akkor van még egy-két perced — vélte a felesége. — Nyomás, vagy hetekig joghurtot fogunk inni!

Skindle úr leemelt egy kötelet az ajtó mögül, és odalopakodott, ahol az állat ácsorgott kikötve a sövény mögött. Már a kecske is megtanulta felismerni a fürdési szertartás előjeleit, és a döbbenettől megdermedt.

Nem sikerült elrángatni a helyéről. Végül a férfi egyszerűen a hóna alá vette.

Távoli, de erőteljes csobbanás hangzott fel, és a bádogkád szélének ütődő habkő kondulása.

Skindle úr futásnak eredt.

Ekkor cincogni kezdett a bendzsó, melyet nyilvánvalóan épp felhangoltak.

A világ visszatartotta a lélegzetét.

És elkezdődött, oly módon, mint amikor tornádó söpör végig a prérin.

— AAaaaíííííí…

Három virágcserép repedt meg az ajtó előtt, egyik a másik után. Darabjaik Skindle úr füle mellett süvítettek el.

— Jaavarázslóóó vesszejééének göcsööört vaaaan a véééégéééééén…

Skindle úr átdobta a kecskét a bejáraton, majd utánaugrott. A felesége már várta, és becsapta mögötte az ajtót.

Az egész család, a kecskét is beleértve, az asztal alá bújt.

Nem mintha Ogg Ángyi szörnyen énekelt volna. Egyszerűen csak olyan hangokat tudott kiadni magából, melyek, ha felerősítette őket egy vízzel telt bádogkád, megszűntek zenének lenni, és valamiféle tolakodó jelenlétté váltak.

Rengeteg olyan énekes létezik, akinek a magas C-je eltöri az üveget; Ángyié viszont tisztára súrolta.

Lancre Férfi Móres-tánccsoportja komoran üldögélt a pázsiton, és egy agyagkorsót adogatott körbe. Nem sikerült túl jól a próba.

— Ez így nem megy, ugye? — kérdezte Tetőfedő.

— Hát mulatságosnak egyáltalán nem mulatságos, az már egyszer biztos — felelte Takács. — Nem tudom elképzelni, amint a király a hasát fogja nevettében, miközben mi egy rakás iparosarzenált játszunk, akik nem értenek a színdarabokhoz.

— Egyszerűen nem tudtok játszani — jelentette ki Jászón.

— De hát épp ez a szerep lényege! — világított rá Takács.

— Igen, de nem tudjátok eljátszani annak a szerepét, aki nem tud játszani — magyarázta Bádogos. — Nem tudom miért, de nem megy. Nem várhatjátok el, hogy azok a finom hölgyek és urak…

Jeges ízű szellő fújt át a lapon a nyár közepén.

— …nevessenek azon, hogy nem tudjátok eljátszani azt, hogy nem tudtok játszani.

— Én amúgy sem értem, mi abban a vicces, hogy egy csomó goromba iparos színházat akar csinálni — jelentette ki Takács.

Jászón megvonta a vállát.

— Azt mondják, az urak…

A szél csípése, a hó erős bádogíze…

— …Ankh-Morporkban hetekig nevettek ezen — mondta. — Három hónapig adták a Széles úton.

— Mi az a Széles út?

— Ott van az összes színház. A Korong, Lord Winkin Emberei, a Medveverem…

— Azok ott minden marhaságon nevetnek — szögezte le Takács. — Mindegy, úgyis mindenki azt hiszi, hogy idefenn csak vidéki bunkók laknak. Azt hiszik, olyanokat mondunk, hogy hejehuja, meg ostoba népdalokat éneklünk, meg hogy az állandó ivászat miatt csak három agysejt kapaszkodik kétségbeesetten egymásba a nagy üresség közepén, ami a fejünkbe' van.

— Na ja. Add ide a korsót!

— Fennhéjázó városi népek.

— El se tudják képzelni, milyen hónaljig a tehénben lenni havas éjszakákon. Ha!

— És egy sincs közöttük, aki… miről beszélsz? Neked nincs is tehened.

— Nincs, de én el tudom képzelni.

— Azt se tudják, milyen egy trágyával teli farmon elveszíteni az egyik csizmádat. Nem ismerik azt a szörnyű pillanatot, amikor rádöbben az ember, hogy bárhova is teszi le a lábát, az áttöri a felső, szilárd kérget, és…

A kőkorsó halkan gluttyogott, miközben kézből bizonytalan kézbe adták.

— Igaz. Nagyon igaz. És láttátok már őket csűrdöngölőt járni? Az agyát is eldobja tőle az ember.

— Mi, csűrdöngölő a városban?

— Hát, legalábbis lent Sto Helitben. Egy rakás ványadt kis varázsló meg kereskedő. Egy egész órán keresztül néztem őket, és még csak nem is lágyékoztak közbe'.

— Puccos városi népek. Feljönnek ide, elveszik előlünk a munkát…

— Ne legyél má' ostoba! Asse tudják, hogy kell dolgozni.

A korsó gluttyogott, de ezúttal mélyebben, azt sugallva, hogy mind több ürességet tartalmaz.

— Lefogadom, sose voltak még könyékig…

— A lényeg az. Az a lényeg. A lényeg. Az a lényeg. Ha! Csak nevetnek a tisztességes goromba arzenálokon, mi? Úgy értem. Úgy értem. Úgy értem. Darab mindenféle iparosokról… goromba fickókról, akik semmire se jutnak, pedig szorgalmasan próbálnak egy rakás hölgyről meg úrról szóló darabot…

Dermesztő fuvallat, olyan éles, akár a jégszilánkok…

— Szükség lenne még valamire.

— Ja. Biza.

— Egy misztikus összetevőre.

— Pont'san. Én mondom. Én mondom. Én aszondom. Olyan történet kell, amitől kettéáll a fülük. Pont'san.

— Ezért itt kell eljátszani, a szabad levegőn. Az ég és a hegyek között.

Jászón Ogg összeráncolta a szemöldökét. Az egyébként is mindig összeráncolódott, amikor Jászón a világ bonyolult dolgairól elmélkedett. Csak a vasat értette meg teljes mélységében. De felemelte bizonytalan ujját, és próbálta megszámolni színésztársait. Mivel a korsó ekkorra már teljesen kiürült, ez nem volt könnyű feladat. Úgy tűnt, rajta kívül átlagban még heten vannak. De lelkében homályos, gyötrő érzés támadt, miszerint valami mintha nem lenne teljesen rendben.

— Itt kint — ismételte meg bizonytalanul.

— Jó ötlet — mondta Takács.

— Nem a te ötleted volt? — kérdezte Jászón.

— Aszittem, te mondtad.

— Én meg aszittem, te!

— Kit érdekel, ki mondta? — kérdezte Tetőfedő. — Jó ötletnek tűnik. Olyan… egyértelműnek.

— És mi volt az a mísztikus izéről?

— Mi az, hogy mísztikus?

— Olyasmi, amire szükségünk van — válaszolta Takács, a színházhoz értő tagja a társulatnak. — Nagyon fontos, a misztikusság, az.

— Id'sanyám azt mondta, senki sem mehet… — kezdte Jászón.

— Nem fogunk táncolni, vagy ilyesmi! — győzködte Kocsis. — Persze hogy nem lenne jó, ha felkószálnának ide a népek varázsolgatni, vagy ilyesmi. De abból nem lehet baj, ha mindenki idejön. Úgy értem, a király, meg mindenki. Anyád is. Ha, azt szeretném látni, hogy bármiféle pucér leány bejut, ha ő itt van!

— Én nem hinném, hogy ez… — kezdte Jászón.

— És az a másik is itt lesz — mondta Takács.

Elgondolkoztak Mállottviksz Nénén.

— Atyaég, attól az ütő is megáll bennem! — szólalt meg végül Tetőfedő. — Ahogy átlát az emberen. Ugyan egy rossz szavam nincs rá, tényleg, igen rendes nőszemély! — folytatta hangosan, majd jóval halkabban hozzátette: — De az a hír járja, hogy éjjelenkint nyúl vagy denevér képébe' járja a vidéket. Megváltoztatja az alakját, meg minden. Nem mintha egy szót is elhinnék ebből! — emelte fel a hangját, majd halkította le ismét. — De az öreg Weezen odaát Szegletben aszonta, egyszer éjjel lábon lőtt egy nyulat, és másnap találkozott Nénével az ösvényen, aki annyit mondott, „aú!”, és adott neki egy nyaklevest.

— Az apám aszonta — kezdett a mesébe Takács —, hogy egyszer az öreg tehenünket vitte a vásárba, és a tehén rosszul lett, és elesett Néne kunyhója előtt az úton, apám meg nem tudta talpra állítani, úgyhogy odament a kunyhóhoz és bekopogott, Néne pedig kinyitotta az ajtót, és még mielőtt apám egy szót is szólhatott volna, azt mondta neki: „beteg a tehene, Takács”, csak így, egyszerűen… és aztán azt mondta…

— Az az öreg, foltos tehén volt apádé? — kérdezte Kocsis.

— Nem, a foltos a nagybátyámé volt, a törött szarvú volt a miénk — válaszolta Takács. — A lényeg az…

— Megesküdtem volna, hogy a foltosról beszélsz — mélázott el Kocsis. — Emlékszek, ahogy apám átnézett egy nap a sövényen, és kijelentette: „Milyen remek foltjai vannak annak a tehénnek, manapság már nem kapni ilyet!” Ez akkoriban történt, amikor még a tiétek volt az a régi mező Cabb kútja mentén.

— Az soha nem volt a miénk, az az unokabátyámé volt — javította ki Takács. — Szóval…

— Biztos vagy benne?

— Szóval — folytatta Takács — aszonta: „Csak várjon meg itt! Mindjárt hozok valamit, ami segít”, és ezzel bement a hátsó konyhába, kis idő után kijött néhány nagy, piros tablettával, és…

— És mitől tört el a szarva? — kérdezte Kocsis.

— …és akkor odaadta neki az egyik tablettát, azzal, hogy „emelje fel a tehén farkát, és dugja ezt oda, ahová nem süt be a nap, és fél perc múlva a saját lábán fog szaladni, mint a szélvész.” Apám pedig megköszönte, majd kifelé menet megkérdezte, hogy a másik tabletta mire való, mire Néne ránézett, és azt mondta: „Hát, utol akarja érni, nem?”

— Az biztosan az a mély völgy Szeglet mellett — jegyezte meg Kocsis.

Mindannyian ránéztek.

— Egész pontosan miről beszélsz? — kérdezte Takács.

— Ott van a hegy mögött — bólogatott tudálékosan Kocsis. — Nagyon árnyékos. Úgy vélem, arra gondolhatott. Oda, ahova nem süt be a nap. Hosszú odáig az út, de hát ilyenek a boszorkányok.

Takács a többiekre kacsintott.

— Figyeljetek! — szólalt meg. — Megmondom én, mire gondolt. Arra, ahova a majom dugja a mogyoróját.

Kocsis megrázta a fejét.

— Szegletben nincsenek majmok — jelentette ki. Arcát lassú vigyor öntötte el. — Ja, már értem! Az a vénasszony egyszerűen csak ostobaságokat beszélt!

— Azok a drámaírók lent Ankhban — szólalt meg Pék —, hát, azok aztán jól ismernek minket. Adjátok ide a korsót!

Jászón megint hátranézett. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Keze, ami napi kapcsolatban állt a vassal, viszketni kezdett.

— Asszem, ideje lenne hazaindulnunk, fiúk! — kockáztatta meg.

— Szép ez az éjszaka — válaszolta Pék, és nem mozdult. — Nédd a, hogy ragyognak a csillagok!

— Viszont kezd hideg lenni — érvelt Jászón.

— Hószagot érzek — értett vele egyet Kocsis.

— Na persze — mondta Pék. — Ja. Hó nyár közepén. Ez van ott, ahova a nap nem süt be.

— Fogjátok már be! — mordult rájuk Jászón.

— Mi bajod?

— Ez nem helyes! Nem kéne itt lennünk! Hát nem érzitek?

— Ó, maradjál má', ember! — szólt Takács. — Nincs semmi baj. Semmit nem érzek a levegőn kívül. És még mindig van egy kis ital a korsó alján.

Pék hátradőlt.

— Eszembe jutott egy régi történet erről a helyről — mesélte. — Egy pasas elaludt itt egyszer szarvasvadászat közben.

Az üveg gluttyogott a szürkületben.

— 's akkor mi van? Ezt én is meg tudom csinálni — mondta Kocsis. — Minden éjszaka elalszom, rendszeresen.

— Ó, de ennek a pasasnak, amikor felébredt és hazament, a felesége már valaki mással élt, a gyerekei pedig mind felnőttek, és meg se ismerték.

— Ez velem nap mint nap megtörténik — sóhajtott Takács gyászosan.

Pék szipogott egyet.

— Tudjátok, tényleg hószagot érzek! Ismeritek? Az az éles fajta szag.

Tetőfedő hátradőlt, és a karjára fektette a fejét.

— Megmondom, mi az ábra — jelentette ki. — Ha arra ébrednék, hogy az asszony hozzáment valaki máshoz, a nagydarab kölykeim meg kirepültek, és nem kell már feltölteni az éléskamrát, úgy visszajönnék ide egy takaróval, mint a sicc! Kinél van a korsó?

Jászón idegesen kortyolt egyet, és máris jobban érezte magát, ahogy az alkohol feloldotta az agytekervényeit.

Azért még egyszer megpróbálkozott.

— Hé, fiúk! — szólalt meg. — Ott hűsöl még egy korsó a vízbe' a műhelyemben, mit szóltok hozzá? Lemehetnénk együtt. Fiúk? Fiúk?

Dallamos horkolás hallatszott.

— Jaj, fiúk!

Jászón felállt. A csillagok megpördültek.

A kovácsmester nagyon lágyan összeesett. A korsó kigurult a kezéből, és végigbucskázott a füvön. A csillagok szikráztak, a hűvös szellő pedig hótól illatozott.

A király egyedül vacsorázott, vagyis egyedül az asztal egyik végén, míg Magrat a másikon. De sikerült összehozniuk egy találkozót a kandalló elé pár pohár bor erejéig.

Mindig nehezen jöttek a szavak a szájukra az ilyen pillanatokban. Egyikük sem szokott hozzá egy másik személlyel folytatott úgynevezett tartalmas időtöltéshez. Párbeszédük kezdett mind rejtelmesebbé válni.

Ráadásul túlnyomórészt az esküvőről szólt. Az uralkodóknál ez nem úgy megy, mint másoknál. Először is, már megvan mindenük. A hagyományos nászajándéklista a porcelánokkal és a tizenkét terítékes edénykészlettel kicsit furcsán veszi ki magát, ha a megajándékozandónak van már egy egész kastélya, rengeteg bebútorozott szobával. Valójában olyan sokkal, hogy jó részüket elég régen nem használta már senki ahhoz, hogy a bennük lakó pókok az evolúció szigorú szabályai értelmében különálló alfajokat hozzanak létre. És az sem megoldás, ha az ember egyszerűen csak megsokszorozza a dolgot, és kér egy Vörös és Fehér Hadsereget, ami illik a konyha tapétájához. Az uralkodók, ha megházasodnak, vagy nagyon kicsi dolgokat kapnak, mint például egy finoman megmunkált, tojás alakú órát, vagy nagy és terjedelmes dolgokat, mint például egy grófnőt.

És ott van a vendégek listája is. Ez az egyszerű esküvők esetében is elég nehéz ügy, azzal a sok öreg rokonnal, akik nyáladzanak és káromkodnak, az első ital után kakaskodó testvérbátyákkal, és olyan emberekkel, kik Nem Szólnak más emberekhez amiatt, amit azok A Mi Sharonunkról Mondtak. Az uralkodók fejének egész országok miatt kell főniük, melyek harciassá válnak egy italtól, és egész királyságok miatt, amelyek Felszámolták A Diplomáciai Kapcsolatokat amiatt, amit A Koronaherceg Mondott A Mi Sharonunkról.

Verencnek mindezzel sikerült megbirkóznia, de akkor jött a faji kérdés. A trollok és a törpék egész jól elvoltak egymás mellett Lancre-ben, mivelhogy itt semmi dolguk nem akadt egymással. De ha túl sokan kerültek egy fedél alá, különösen, ha italozás is folyt, és különösen, ha az leginkább a törpék között folyt, akkor előbb-utóbb Karok Kezdtek Leszakadni, leginkább azért, amit Az Ő Őseik Mondtak A Mi Sharonunkról.

És akkor ott van még a többi dolog…

— Hogy van a lány?

— Szóltam Millie-nek, hogy tartsa rajta a szemét. Miben törhetik a fejüket azok ketten?

— Fogalmam sincs.

— De hát te vagy a király, nem?

Verenc zavartan fészkelődött.

— Ők viszont boszorkányok. Nem szívesen kérdezgetem őket.

— Miért nem?

— Mert még válaszolnak. És akkor mit csinálok?

— Miről akart Néne beszélgetni veled?

— Ó… hát tudod… dolgokról…

— Ugye nem a… szexről, vagy igen?

Verenc olyan arcot vágott, mint aki frontális támadástól tartott, de hirtelen észre kellett vegye, hogy a háta mögött történnek rettenetes dolgok.

— Dehogy! Miért?

— Ángyi próbált anyai jótanácsokkal ellátni. Alig tudtam visszafojtani a nevetést. Igazán már, mindketten úgy bánnak velem, akár egy nagy gyerekkel!

— Ó, nem. Semmi ilyesmi nem került szóba.

A kandalló két szélénél ültek, mindketten rákvörösen.

Majd Magrat megkérdezte:

— Ööö… elküldettél már azért a könyvért? Tudod… amiben a fametszetek vannak?

— Ó, igen. Igen, elküldtem valakit, hogy rendelje meg.

— Mostanra meg kellett volna már érkeznie.

— Hát, hetente csak egyszer kapunk postát. Úgy vélem, holnap megjön. Már nagyon unom, hogy minden héten le kell rohannom, nehogy Soma érjen oda először.

— Te vagy a király. Megparancsolhatnád neki, hogy ne menjen.

— Nem szívesen tenném. Annyira lelkes.

Egy nagy fatönk kettérepedt a kandallórács mögött.

— Tényleg lehet kapni könyveket… arról?

— Mindenről írnak már könyveket.

Mindketten a tűzbe meredtek. Verenc azt gondolta: Magrat nem szeret királyné lenni, ez nyilvánvaló. De ez történik akkor, ha egy királyhoz megy feleségül az ember, minden könyv ezt mondja…

Magrat pedig azt gondolta: Verenc sokkal kedvesebb volt, amikor még ezüstcsörgőket hordott a sipkáján, és minden éjjel a padlón aludt az ura hálóterme előtt. Akkor még tudtunk beszélgetni…

Verenc összecsapta a tenyerét.

— Hát, akkor ennyi! Holnap nehéz napunk lesz, megérkeznek a vendégek, meg minden.

— Igen. Hosszú nap lesz.

— Talán a leghosszabb. Haha.

— Igen.

— Gondolom, raktak ágymelegítőt az ágyunkba.

— Soma belejött már a dologba?

— Remélem. Mégsem vásárolhatunk mindennap új matracot.

Igazán nagy volt az a terem. Árnyékok gyűltek a sarkaiban, főleg a két végén.

— Feltételezem — kezdett bele Magrat nagyon lassan, miközben a tüzet bámulták —, mostanáig nem volt túl sok könyv itt Lancre-ben.

— Fontosnak tartom a műveltséget.

— Azt hiszem, mostanáig egészen jól elboldogultak könyvek nélkül is.

— Igen, de nem jól csinálták a dolgokat. Egészen primitív módon gazdálkodnak.

Magrat a tűzbe révedt. A gazdasszonykodás se jobb errefelé, gondolta.

— Mehetnénk lassan lefeküdni, mit szólsz hozzá?

— Hát, gondolom, igen.

Verenc leemelt két ezüst gyertyatartót, és meggyújtotta a gyertyákat. Az egyiket Magrat kezébe nyomta.

— Hát akkor, jó éjszakát!

— Jó éjszakát!

Megcsókolták egymást, majd sarkon fordultak és felmentek a hálószobáikba.

Magrat lepedője éppen kezdett megbarnulni. Levette róla a forró vasat, és kidobta az ablakon.

A budiárra meredt.

Talán Magrat volt Lancre egyetlen lakosa, akit akár kicsit is érdekelt, hogy valami környezetbarát-e vagy nem. Mindenki más csak reménykedett abban, hogy a tárgyai minél hosszabb ideig kitartanak, és tisztában volt azzal, hogy minden szétmállik, ha elég hosszú időre magára hagyja az ember.

Otthon — vagyis a kunyhóban, ahol ezelőtt lakott, javította ki magát — állt egy árnyékszék a kert végében.

Azt szerette. A hamusvödrével, az előző évi Kalendáriommal a szögén, és a szőlőfürt alakú kivágással az ajtaján nagyon is megfelelt az adott célra. Pár havonta egyszer ásni kellett egy új gödröt a kertben, és megkérni valakit, hogy segítsen odébb vinni az építményt.

A budiár a következőképpen nézett ki: kicsi, alacsony belmagasságú szobát vágtak a falba, benne faülőkével egy nagy, négyszögletes lyuk felett. Az akna leért egészen a vár lábáig, ahol a környezetbarát része történt a dolognak, más néven az az organodinamikus eljárás, amit Somaként és talicskájaként is ismertek. Idáig értette Magrat. Beleillett az uralkodónép kontextusba. Ami megdöbbentette, az az akasztók jelenléte volt.

Az akasztók a ruhák felakasztására szolgáltak. Millie egyszer elmagyarázta neki, hogy ott tárolják a drágább ruhákat és a szőrméket. A molyokat a lyukból süvítő huzat, és, hát, a… szag tartja távol[20].

Magrat ebben a kérdésben végül a sarkára állt.

Jelenleg az ágyában feküdt, és a mennyezetet bámulta.

Természetesen hozzá akart menni Verenchez, a csapott álla és az enyhén könnyező szemei ellenére. Az éj sötétjében Magrat belátta, hogy az ő helyzetében nem lehet túl válogatós az ember, és ha egy király jut neki, az voltaképpen nagy szerencse.

Csak épp jobban szerette, amikor még udvari bolondként dolgozott. Van abban valami nagyon vonzó, amikor egy férfi gyengéden csilingel mozgás közben.

Csak épp a jövőjében rengeteg csapnivaló hímzést, és ablakon kivetett vágyakozó pillantást látott.

Csak épp torkig volt már az etikettről és a nemesi vérvonalakról szóló könyvekkel, különös tekintettel az Óshdy-féle Nemesi Családfák Könyvére a Tizenöt Hegyvidék és a Sto Síkság vonatkozásában.

Egy királynénak tudnia kellett ezeket a dolgokat. A Hosszú Képtár tele volt ilyen könyvekkel, és a végéig még el sem jutott. Hogyan kell egy őrgróf harmad-unokatestvérét megszólítani. Mit jelentenek a pajzsokon szereplő ábrák, az a sok ágaskodó és mindenfelé tekintő oroszlán. És a ruhák sem lettek elviselhetőbbek. Magrat a főkötőnél húzta meg a határt, és egyáltalán nem örült a nagy, csúcsos kalapnak sem, melynek a végéről kendő fityegett. Az ilyesmi valószínűleg nagyon jól áll Shalott kisasszonyának, de Magraton úgy nézett ki, mintha valaki egy nagy tölcsér fagylaltot nyomort volna a nyakába.

Ogg Ángyi pongyolában ücsörgött a tűzhelye előtt, pipázott, és szórakozottan vagdosta a lábkörmeit. Időnként egy-egy csendülés vagy pattanás hallatszott a szoba távolabbi részeiből, illetve halk csörömpölés, amikor a kis olajlámpa eltört.

Mállottviksz Néne az ágyában feküdt, mereven és hidegen. Kék eres kezeiben ott tartotta az üzenetet: NEM HÓTTAM MEG.

Az elméje átszáguldott az erdőn, és kutatott, kutatott…

Az volt a baj, hogy oda nem tudott elmenni, ahol nem voltak szemek, melyek látnak, vagy fülek, melyek hallanak.

Nem vette észre a kis völgyet a kövek mellett, ahol nyolc férfi aludt.

És álmodott…

Lancre-t az emberiség többi részétől a Lancre-szurdok hídja választja el, ami a sekély, de gyilkosan sebes és alattomos Lancre-folyó felett ível át[21].

A kocsi odaért a túlsó végéhez.

Az utat ügyetlenül lefestett, vörös-fekete-fehér sorompó zárta el.

A kocsis tülkölt.

— Mi történik? — kérdezte Maphlaves az ablakon kihajolva.

— Trollhíd.

— Hoppá!

Kis idő múlva felrobajlott valami a híd alatt, majd egy troll mászott át a hídkorláton. Átlagos fajtársaihoz képest fenemód ki volt öltözve: a jelzésértékű ágyékkötőn kívül sisakot is viselt. Ez utóbbi eredetileg láthatóan emberi fejre volt méretezve, és a troll jóval nagyobb koponyájára madzaggal kötötték oda, de leginkább mégis az a kifejezés illett rá, hogy „viselték”.

— Mi történik? — ébredt fel álmából a Kincstárnok.

— Egy troll áll a hídon — tudósított Maphlaves. — De valamiféle sisak van rajta, úgyhogy valószínűleg hivatalos tisztviselő, és komoly bajba kerül, ha embert próbál enni[22]. Semmi ok az aggodalomra.

A Kincstárnok felkuncogott, mert elméje hullámvasútja éppen felfelé száguldott.

A troll megjelent a kocsi ablakánál.

— 'napot, uraságok! — mondta. — Vámvizsgálat.

— Nem hinném, hogy akad nálunk olyan — csicseregte vidáman a Kincstárnok. — Sosem tartunk magunknál vámot.

— Úgy értem — magyarázta a troll —, van maguknál sör, rövidital, bor, likőr, hallucinogén füvek, vagy erkölcstelen, illetve buja témájú könyvek?

Maphlaves visszahúzta a Kincstárnokot az ablakból.

— Nincsen — jelentette ki.

— Nincsen?

— Nincsen.

— Biztos?

— Igen.

— Akarnak venni?

— Még egy nyavalyás — kezdett bele a Kincstárnok a fejére ülni igyekvő Maphlaves minden erőfeszítése ellenére — bakkecskénk sincsen.

Léteznek emberek, akik képesek „Zöld sasok”-ról dudorászni egy zsúfolt újpesti kocsmában. De még ők is úgy vélnék, hogy bakkecskéket emlegetni egy troll füle hallatára meglehetősen tapintatlan dolog.

A troll arckifejezése nagyon lassan, mint amikor egy gleccser tarolja le a hegyoldalt, megváltozott. Abrand próbált bebújni az ülés alá.

— Hát akkor, lassan tovább is ügethetnénk, nemde? — kérdezte a Kincstárnok, immár némileg fojtott hangon.

— Nem úgy értette! — jelentette ki gyorsan az Arkrektor. — A szárítottvarangy-tabletta beszél belőle.

— Ne engem egyen meg! — kérte a Kincstárnok. — Inkább a bátyámat, ő sokkal mfmfph mfmfph…

— Nos, hát akkor — szólt a troll —, úgy tűnik… — majd észrevette Casanundát. — Ohó! — kiáltott fel. — Törpecsempészet, mi?

— Ne nevettesse ki magát, jóember! — tiltakozott Maphlaves. — Nem is létezik olyasmi, hogy törpecsempészet.

— Valóban? Akkor az ott mi?

— Óriás vagyok — közölte vele Casanunda.

— Az óriások sokkal nagyobbak.

— Sokat betegeskedtem.

A troll meghökkent. Számára ez már nagydoktori szintű gondolatmenet volt. De mindenképpen találni akart valamit, amibe beleköthet. És a kocsi tetején, ahol a Könyvtáros napozott, meg is lelte.

— Mi van abban a zsákban ott fent?

— Az nem zsák. Az a Könyvtáros.

A troll megveregette a nagy vörös szőrkupacot.

— Úúk…

— Mi? Egy majom?

— Úúúk?

Pár perccel később az utazó csoport tagjai a híd korlátján áthajolva bámulták a vizet a mélyben.

— Gyakran előfordul, ugye? — kérdezte Casanunda.

— Mostanában már nem olyan gyakran — felelt Maphlaves. — Olyan, mint a… mi is az a szó, Stib? Amikor szaporodik az ember, és átörökíti a dolgokat a gyermekeinek?

— Evolúció — válaszolta Abrand. Még mindig fodrozódott alattuk a víz.

— Pontosan. Mint ahogy az apámnak is volt egy mellénye hímzett pávákkal, aztán rám hagyta, és most az enyém. Ezt hívják öröklődésnek…

— Nem, nem ezt… — kezdte Abrand, bár nem is remélte, hogy Maphlaves odafigyel.

— …szóval a legtöbb ember otthon most már tudja, mi a különbség egy majom és egy emberszabású főemlős között — folytatta Maphlaves. — Evolúció, ez az. Nem könnyű szaporodni, amikor az embernek folyamatosan fáj a feje, mert korábban huzamosan a kövesúthoz csapkodta valaki.

A fodrozódás elcsendesedett.

— Önök szerint a trollok tudnak úszni? — érdeklődött Casanunda.

— Nem. Egyszerűen csak elsüllyednek, majd kisétálnak a partra — válaszolta Maphlaves. Megfordult, és könyökével a korlátnak támaszkodott. — Tudják, rengeteg emléket ébreszt bennem mindez… A jó öreg Lancre-folyó. A pisztrángok, melyek le tudnák harapni az ember karját.

— Nem csak a pisztrángok — mutatott rá Abrand, miközben a vízből kiemelkedő sisakot bámulta.

— És azok az áttetsző kis tavak feljebb — folytatta Maphlaves. — Tele, tele, tele… áttetszőséggel, meg minden. És lehet bennük meztelenül fürödni, anélkül, hogy bárki is meglátna. És azok a vizenyős rétek, tele… vizenyősséggel, vagy mi, meg virágokkal meg minden. — Sóhajtott. — Tudják, pont ezen a hídon mondta meg nekem, hogy…

— Kiért a folyóból — tudósított Abrand. De a troll nem közeledett túl gyorsan, mert a Könyvtáros mintegy oda sem figyelve kiemelte a híd mellvédének egyik kváderkövét.

— Pont ezen a hídon kértem meg…

— Tyű, mekkora dorong van a kezében! — jegyezte meg Casanunda.

— Ez volt az a híd, ezt bizton állíthatom, ahol majdnem…

— Kérem, lehetne azt a követ kissé kevésbé provokatívan tartani? — kérdezte Abrand.

— Úúúk.

— Sokat segítene.

— Éppen az a híd, már ha bárkit is érdekel, ahol az egész életem új irá…

— Miért nem indulunk tovább? — vetette fel Abrand. — Elég meredeken kell felmásznia.

— Szerencséje, hogy még nem ért fel, mi? — kérdezte Casanunda.

Abrand megfordította a Könyvtárost, és a kocsi felé taszigálta.

— Ami azt illeti, ez az a híd, ahol…

Maphlaves megfordult.

— Most akkor jön, vagy nem? — érdeklődött Casanunda a gyeplővel a kezében.

— Éppen a ködös nosztalgia édesbús pillanataiban élek — közölte vele Maphlaves. — Nem mintha bármelyikük is észrevette volna, persze.

Abrand nyitva tartotta az ajtót.

— Hát, tudja, mit szoktak mondani, Arkrektor: az ember nem kelhet át kétszer ugyanazon a folyón.

Maphlaves rámeredt.

— Már hogy a fenébe ne? Ez egy híd.

A kocsi tetején a Könyvtáros felkapta a kürtöt, ösztönösen beleharapott a végébe — soha nem lehet tudni —, majd megfújta, olyan erővel, hogy az kiegyenesedett.

Kora reggel volt, úgyhogy Lancre városában szinte egy lelket sem láttak. A gazdák már órákkal azelőtt felkeltek, hogy a tehenekhez vödröket vagdossanak és káromkodjanak kicsit, majd visszafeküdjenek aludni.

A kürt hangja visszaverődött a házakról.

Maphlaves kiugrott a kocsiból, és teátrálisan beszívta a levegőt.

— Érzik ezt? — kérdezte. — Valódi, friss hegyi levegő, nem más! — Megveregette a mellkasát.

— Épp most léptem bele valami vidéki dologba — közölte vele Abrand. — Merre van a kastély, uram?

— Szerintem az a nagy, fekete, meredező dolog lehet az, ami a város fölé tornyosul — tippelt Casanunda.

Az Arkrektor a tér közepére állt, és kitárt karokkal lassan körbefordult.

— Látják ott azt a fogadót? — érdeklődött. — Ha minden egyes alkalommal kaptam volna egy pennyt, amikor onnan kidobtak, most… lenne öt dollárom és harmincnyolc pennym. És ott van a régi kovácsműhely, az pedig Incseleg asszony háza, ahol megszálltam. Látják ott azt a csúcsot? A Rézsikló, bizony. Egyszer megmásztam az öreg Karbonákusszal, a trollal. Ó, milyen szép napok, milyen szép napok voltak azok… És látják azt az erdőt ott, a dombon? Az a lány ott…

A hangja mormogásba fúlt. — Ó, szavamra! Sorra jutnak eszembe a dolgok… Micsoda nyár volt az! Manapság már nincsenek olyan nyarak. — Sóhajtott. — Tudják — mondta —, bármit megadnék azért, ha megint vele sétálhatnék át az erdőn! Olyan sok mindent nem… hát, mindegy. Gyerünk!

Abrand megnézte magának a várost. Ankh-Morporkban született és nőtt fel. Az ő világában a vidék olyasmi volt, ami másokkal történik, olyanokkal, akiknek általában legalább négy lábuk van. Az ő világában a vidék az univerzum születése előtti nyers káoszt testesítette meg, vagyis a falak, macskakő és bármi civilizált dolog születése előtti állapotokat. — Ez a főváros? — kérdezte.

— Többé-kevésbé — válaszolta Casanunda, aki osztotta a kövezetlen települések iránti érzelmeit.

— Lefogadom, még egy csemegeüzlet sincs itt sehol — borongott Abrand.

— És az itteni sör — vette vissza magához Maphlaves a szót —, az itteni sör… hát, azt meg kell kóstolniuk! És van az a hígítónak nevezett italuk, amit almából és… és átkozott legyek, ha tudom, miből készítenek, lényeg az, hogy nem szabad fémpohárba tölteni. Meg kéne kóstolnia, Stib úr! Kinőne tőle a mellszőrzete. És ami a magáét illeti… — fordult a kocsi következő utasához, aki véletlenül pont a Könyvtáros volt.

— Úúk?

— Hát, ööö, izé, maga igyon csak bármit, amit megkíván! — vergődött ki a dologból Maphlaves.

Majd leemelte a postazsákot a kocsi tetejéről.

— Ezzel meg mi legyen? — kérdezte.

Bandukoló lépteket hallott maga mögött, és amikor megfordult, alacsony, vörös arcú fiatalembert látott. Aki nem rá szabott, lötyögő páncélingében olyan benyomást keltett, mint egy hirtelen lefogyott gyík.

— Hol van a kocsis? — kérdezte Soma.

— Beteg — válaszolta Maphlaves. — Rohamot kapott. Megtámadott bennünket pár útonálló. Mi legyen a levelekkel?

— Általában elviszem a kastély postáját, a többit meg felakasztjuk egy zsákban a fogadó bejáratánál a szögre, hogy mindenki ki tudja keresni a sajátját — válaszolta Soma.

— És ez nem veszélyes? — kérdezte Abrand.

— Nem hinném. Elég erős az a szög — kotorászott Soma a zsákban.

— Úgy értem, nem lopják el a leveleket?

— Ó, nem tennének ilyet, semmiképpen. Ha mégis ilyesmivel próbálkozna bárki, akkor az egyik boszorkány meglátogatná, és rámeredne. — Soma a hóna alá gyömöszölt pár csomagot, és felakasztotta a zsákot az említett szögre.

— Igen, erre is emlékszem — merengett el Maphlaves. — Boszorkányok! Hadd mondjam el, milyenek a boszorkányok errefelé…

— Id'sanyám is boszorkány — közölte vele Soma mintegy mellékesen, miközben folytatta a zsákban kotorászást.

— Náluk remekebb női testületet el sem lehet képzelni! — fogalmazta át gyorsan eredeti mondanivalóját Maphlaves. — Akik azt állítják róluk, hogy minden lében kanál, hatalomőrült vén banyák, azok nem tudják, mit beszélnek.

— Az esküvőre érkeztek?

— Pontosan. Én vagyok a Láthatatlan Egyetem Arkrektora, ő Stib úr, varázsló, ő pedig — hová tűnt? Ja, megvan — ő Casanunda úr.

— Gróf. Casanunda gróf.

— Tényleg? Ezt soha nem említette.

— Hát, az nem vallana valami jó modorra, nem? Végül is, ez nem tartozik azok közé a dolgok közé, amelyekkel rögtön illik előhozakodni.

Maphlaves szemei résnyire szűkültek.

— De én azt hittem, a törpéknél nincsenek rangok — szólt.

— Egyszer tettem egy kis jószolgálatot a skundi Agantia királynénak — magyarázta Casanunda.

— Csak nem? Szavamra. Mennyire kicsit?

— Hát, annyira nem is volt kicsi.

— Szavamra! Ő a Kincstárnok, ő meg itt a Könyvtáros — lépett hátra Maphlaves vadul integetve, miközben szájával a „Ne Mondja Ki Azt, Hogy Majom” szavakat formálta némán.

— Örvendek, hogy találkoztunk! — szólt Soma.

Az Arkrektorban hirtelen roppant kíváncsiság ébredt.

— A Könyvtáros — ismételte meg.

— Igen. Már mondta. — Soma biccentett az orangutánnak. — Hogy van?

— Úúk.

— Gondolom, eltűnődsz azon, miért néz ki így — végszavazott neki Maphlaves.

— Nem, uram.

— Nem?

— Id'sanyám mindig azt mondja, mindenki olyan, amilyennek teremtették — jelentette ki Soma.

— Milyen csodálatos asszony lehet! Hogy hívják? — kérdezte Maphlaves.

— Ogg asszonynak, uram.

— Ogg? Ogg? Ismerős név. Rokona Ogg Józanságnak?

— Ő volt az apám, uram.

— Jóságos ég! A jó öreg Józanság fia? Hogy van az a vén lókötő?

— Nem tudom, uram, mivel már meghalt.

— Ó! Mikor halt meg?

— Harminc évvel ezelőtt.

— De nem nézel ki huszon… — szólalt meg Abrand. Maphlaves durván oldalba vágta.

— Vidéken vagyunk — sziszegte. — Az emberek itt másképpen csinálják a dolgokat. És gyakrabban. — Ezzel visszanézett Soma rózsás, segítőkész arcára.

— Úgy tűnik, kezd ébredezni a környék — jegyezte meg, és valóban: egymás után nyíltak a spaletták a tér körül. — Magunkhoz veszünk valami kis reggelit a fogadóban. Régen csodálatos reggelikben volt ott részem. — Megint beleszimatolt a levegőbe, és felragyogott az arca.

— Ezt nevezem — szólt —, ezt nevezem én friss levegőnek!

Soma óvatosan körbenézett.

— Igen, uram — válaszolta —, mi is úgy hívjuk. — Eszeveszett rohanás zaja hangzott fel, majd abbamaradt, és II. Verenc király fordult be a sarkon lassú, nyugodt léptekkel, rákvörösen.

— Az már biztos, hogy mindenkinek rózsákat csal az orcájára — jelentette ki Maphlaves vidáman.

— Ő a király! — sziszegte Soma. — És én fent hagytam a trombitám!

— Ööö — szólt Verenc. — Megjött már a posta, Soma?

— Ó, igen, felség! — válaszolta Soma majdnem annyira zavarban, mint a király. — Itt van nálam. Ne aggódjon emiatt! Azonnal kibontogatom, és az asztalára teszem, felség!

— Ööö…

— Valami gond van, felség?

— Ööö… szerintem inkább…

Soma már bontogatta a csomagokat.

— Itt van az a könyv az etikettről, amit már várt, felség, és van itt egy a sertéstartásról, ez pedig… hát ez meg micsoda?

Verenc megpróbálta kikapni a kezéből. Soma automatikusan belekapaszkodott. A csomagolópapír elszakadt, és a nagy, vastag könyv leesett a földre. A szellő végiglapozott a fametszeteket ábrázoló oldalakon.

Lenéztek.

— Tyű! — mondta Soma.

— Szavamra! — mondta Maphlaves.

— Ööö — mondta a király.

— Úúk?

Soma nagyon, nagyon óvatosan felvette a könyvet, és belelapozott.

— Hé, ezt nézzék meg! A lábfejével csinálja! Fogalmam sem volt, hogy lábfejjel is lehet! — Megbökdöste Abrand Stibet. — Nézze, uram!

Maphlaves a királyra sandított.

— Minden rendben, felség? — kérdezte.

Verenc összerándult.

— És nézze, itt van egy, ahol két férfi csinálja botokkal…

— Mi? — kérdezte Verenc.

— Tyű! — lelkesedett Soma. — Köszönöm, uram! Ez nagyon jól fog jönni, az már egyszer biztos. Úgy értem, felszedtem ezt-azt úton-útfélen, de…

Verenc kikapta a könyvet Soma kezéből, és megnézte a borítóját.

— A harc művészete? De hát én a szer…

— Felség?

Beletelt egy súlyos pillanatba, amíg Verencnek sikerült visszanyernie a lelki egyensúlyát, de végül ő győzött.

— Ó! Igen. Hát persze. Huhh! Szóval, igen. Huhh! Igen. Szóval, a jól képzett hadsereg… elengedhetetlen az ország biztonsága szempontjából. Így van. Igen. Rendben. Magrat és én úgy gondoljuk… igen. Neked rendeltük, Soma.

— Azonnal elkezdek gyakorolni, felség!

— Ööö. Jó.

Jászón Ogg felébredt, de azt kívánta, bár ne tette volna.

Ez tisztázásra szorul. Sok szaktekintély próbálkozott már a másnaposság leíró jellemzésével. Általában táncoló elefántokat, és hasonló képeket szoktak alkalmazni ebből a célból. Ám ezek a leírások soha nem hitelesek. Mindig arról szólnak, hogy hohó, nesztek, srácok, egy kis másnaposság machismo, hohó, kocsmáros, még tizenkilencet a világosból, hejj, jót vedeltünk tegnap éjjel, hohó…

Akárhogy is, a hígító okozta másnaposságot úgysem lehet leírni. A legkellemesebb része az, amikor úgy érzi az ember, hogy a fogai szétporladtak, s a nyelvére tapadtak.

A kovácsmester végül felült, és kinyitotta a szemét[23].

Ruhái átáztak a harmattól.

Úgy érezte, a feje szalmával és suttogásokkal van tele.

A kövekre meredt.

A korsó a harasztok közt hevert. Egy-két pillanat elteltével felmarkolta, és próbaképpen a szájához emelte. Üres volt.

Bakancsával oldalba rúgta Takácsot.

— Ébredj, vén lókötő! Egész éjjel itt feküdtünk!

A Férfi Móres-tánccsoport tagjai egymás után kezdték meg rövid, ám fájdalmas utazásukat az ébrenlétbe.

— Hát, Évánk nem fogja kímélni a sodrófát, amikor hazaérek — nyögte Kocsis.

— Talán mégis — válaszolta Tetőfedő, aki négykézláb próbálta megtalálni a kalapját. — Talán mire hazaérsz, már hozzámegy valaki máshoz, nem?

— Talán azóta már száz év is eltelt — merengett el reménykedve Kocsis.

— A kutyafáját, nem is bánnám! — ragyogott fel Takács arca. — Beraktam hét penny megtakarítást az ohulani takarékpénztárba. A kamatos kamattal számítva mostanra milliomos lennék. Olyan gazdag, mind Kerőzus.

— Ki az a Kerőzus? — kérdezte Tetőfedő.

— Egy híresen gazdag ürge — válaszolta Pék, miközben a bakancsát halászta ki egy tőzegpocsolyából. — Külföldi.

— Nem ő volt az, aki ha megérintett valamit, az arannyá változott? — kérdezte Kocsis.

— Nem, az valaki más volt. Valami király, vagy mi. Ilyenek történnek a külhoni részeken. Az egyik pillanatban még minden rendben, a következőben meg amihez hozzáérsz, az arannyá változik. Megátkozták ezzel, vagy mi.

Kocsis eltöprengett.

— És amikor ki kellett mennie, akkor…

— Vond le a tanulságot, ifjú Kocsis! — mondta Pék. — Maradj itt, ahol értelmes emberek élnek, és ne csavarogj el idegen vidékekre, ahol esetleg azon kaphatod magad, hogy hatalmas értéket tartasz a kezedben, viszont nincs mire elverd.

— Itt aludtunk egész éjjel — jegyezte meg Jászón bizonytalanul. — Ez veszélyes dolog.

— De nem történt velünk semmi, Ogg úr — válaszolta Kocsis. — Azt hiszem, valami a fülembe vécézett.

— Úgy értem, furcsa dolgok verhetnek tanyát az ember fejében.

— Én is így értettem.

Jászón pislogott. Biztos volt benne, hogy álmodott valamit. Emlékezett rá, hogy álmodott. De azt már nem tudta felidézni, miről szólhatott az álma. Még mindig úgy érezte, mintha tele lenne a feje hangokkal, melyek hozzá beszélnek, de túl messze vannak ahhoz, hogy meghallja őket.

— Hát, sebaj — sóhajtott, miközben harmadszor is megpróbált lábra állni —, valószínűleg nem történt nagy baj. Menjünk haza, és nézzük meg, melyik században vagyunk!

— Tényleg, melyik évszázad van most? — érdeklődött Tetőfedő.

— A Repülőkutya Százada, nem? — töprengett el Pék.

— Talán már nem — jegyezte meg Kocsis reménykedve.

De, mint kiderült, valóban a gyümölcsdenevér századában jártak még. Lancre népe számára általában elhanyagolható jelentőséggel bírtak az óránál kisebb, vagy az évnél nagyobb időegységek, de az emberek vitathatatlanul zászlókkal díszítették fel éppen a város főterét, a férfiak egy kisebb csoportja pedig a májusfa felállításán dolgozott. Valaki egy Verencet és Magratot ábrázoló rettenetesen rossz festményt szögezett ki, melyen az állt: Az Istenek Álgyák Meg Őfeleségeiket!

A férfiak némán elváltak egymástól, és botorkálva hazaindultak.

Egy baknyúl ugrált keresztül a reggeli ködön, amíg oda nem ért a tisztáson düledező ősrégi kunyhóhoz.

Elszökdécselt az árnyékszék és a gyógyfüvek között álló fatönkig. A legtöbb erdei állat elkerülte Néne gyógynövényesét. Ez azért volt, mert amelyik nem így tett, annak általában nem születtek utódai a következő ötven évben. Néhány inda lebegett a szellőben, ami azért volt furcsa, mert nem fújt szellő.

A nyúl leült a tönkre.

És egyszer csak megmozdult valami. Elhagyta a nyulat, és a levegőn keresztül az emeleti ablakhoz repült. Láthatatlan volt, legalábbis a hagyományos emberi és állati szemek számára. A nyúl megváltozott. Azelőtt céltudatosan mozgott. Most lebukott, és a fülét kezdte mosni. Kis idő múlva kinyílt a hátsó ajtó, és Mállottviksz Néne sétált ki rajta mereven, kis tálka tejet és kenyeret tartva kezében. Lerakta a küszöbre, majd egy búcsúpillantás nélkül sarkon fordult, és becsukta maga mögött az ajtót.

A nyuszi közelebb ugrált.

Nem könnyű kideríteni, hogy az állatoknak van-e bármi fogalma a kötelezettségekről, vagy a különféle ügyletek természetéről. De nem is számít. Ezek a boszorkányi lét részét képezik. Ha nagyon fel akarsz bosszantani egy boszorkányt, tegyél neki valami szívességet, amit nem tud viszonozni. A lekötelezettség érzése éppen úgy nem hagyja majd nyugodni, mintha egy szálka ment volna a kezébe.

Mállottviksz Néne egész éjjel a baknyúl elméjén lovagolt. Tehát tartozott neki valamivel. Az elkövetkezendő napokban mindig lesz kint tej és kenyér.

A jót és rosszat egyaránt meg kell fizetni. Nem csak egy fajta kötelezettség létezik. És ezt nem értik meg soha az emberek, mondta magában, miközben visszament a konyhába. Magrat sem értette, sem az az új lány. A dolgokat ki kell egyensúlyozni. Nem lehet jó boszorkánynak vagy rossz boszorkánynak lenni, legalábbis hosszú távon. Csak azon dolgozhatott az ember minden erejével, hogy boszorkánynak sikerüljön lennie.

Leült a kihűlt kemence mellé, és ellenállt a késztetésnek, hogy megmossa a fülét.

Valahol áttörtek. Érezte a fákon, a kisállatok elméjében. Az a nő kitervelt valamit. És nemsokára véghez is viszi a tervét. Természetesen okkult értelemben semmi különös nem volt a nyárközépben, de az emberek elméjében ez így élt. És a tündéknek az emberi elme az erősségük.

Néne tudta, hogy előbb-utóbb szembe kell néznie a Királynővel. Nem Magrattal, hanem az igazi Királynővel.

És azt a csatát el fogja veszíteni.

Egész életében azért dolgozott, hogy megtanuljon uralkodni azon, ami a fejében van. Büszke volt arra, hogy ebben ő a legjobb.

De már nem az. Épp, amikor a legnagyobb szüksége lett volna arra, hogy az elméjére támaszkodhasson, nem bízhatott meg többé az agyában. Megérezte a Királynő próbálkozásait — emlékezett rá, milyen az elméje, még sok évtizeddel azelőttről. És a Kölcsönvevés is ugyanúgy ment neki, mint eddig. De a többi — ha nem hagyott volna magának kis cetliket a dolgokról, már teljesen elveszett lenne. Boszorkánynak lenni azt jelenti, hogy az ember pontosan tudja, kicsoda, és hol van, ő pedig kezdte elveszíteni ezt a képességét. Előző este azon kapta magát, hogy két személyre teríti meg az asztalt. Egy olyan szobába próbált bemenni, ami nem volt ott. Nemsokára pedig egy tündével kell párbajoznia.

Ha pedig egy tündével párbajozik az ember, és veszít… akkor, amennyiben szerencséje van, meghal.

Magratnak a kuncogó Millie hozta ágyba a reggelit.

— Már érkeznek a vendégek, mélt'sága! És a tér tele van zászlókkal, meg minden! És Soma megtalálta a koronázási hintót!

— Hogyan lehet elveszíteni egy hintót? — kérdezte Magrat.

— Az egyik régi istállóba volt bezárva, mélt'sága. Soma most festi újra aranyszínű festékkel.

— De hát itt fogunk összeházasodni — mondta Magrat. — Nem megyünk sehova.

— A király azt mondta, hogy esetleg kikocsizhatnátok. Talán egészen Aranyérig. Soma Ogg lenne a díszkíséret. És akkor az emberek integethetnének és éljenezhetnének. Aztán visszajönne a kocsi ide.

Magrat felvette a köntösét, és a toronyablakhoz vonult. Onnan nem akadályozta a kilátást a várfal, és látszott a főtér, ahol már ekkor rengetegen tolongtak. Egyébként is vásárnap lett volna, de ezenkívül padokat és májusfát is állítottak. Még pár törpe és troll is megjelent, s a két csoport udvarias távolságot tartott egymás között.

— Épp most ment át egy majom a főtéren — észrevételezte Magrat.

— Az egész világ Lancre-be jön! — lelkesedett Millie, aki egyszer már Szegletig is eljutott.

Magrat észrevette a festményt, ami őt és vőlegényét ábrázolta.

— Mekkora ostobaság! — mormolta maga elé, de Millie meghallotta, és megrökönyödött.

— Mit értesz ezalatt, mélt'sága?

Magrat hátraperdült.

— Ezt mind! Mindent, ami értem történik!

Millie hirtelen támadt rettegéssel hátrálni kezdett.

— Én csak Magrat Beléndek vagyok! A királyoknak hercegnőket és grófnőket és hozzájuk hasonlókat kellene elvenniük! Olyan nőket, akik szokva vannak az ilyesmihez! Én nem akarom, hogy az emberek éljenezzenek, csak mert végigkocsikázom előttük! Pláne nem olyan emberek, akik egész életemben ismertek! És ez — ez — mutatott eszelős kézmozdulattal a gyűlölt budiárra, a hatalmas, baldachinos ágyra és a gardróbszobára, ami tele volt merev, drága ruhákkal —, ez a rengeteg dolog… ez mind nem az enyém! Ezek egy kitaláció részei. Neked is biztosan voltak olyan kivágható papírbabáid, tudod, amikor még kislány voltál… körbe kellett őket vágni, és papírruhák is voltak hozzájuk. És bármit lehetett belőlük csinálni. Na, ez vagyok most én! Az egész olyan… mint a méheknél! Királynővé változtatnak, akár akarom, akár nem! Ez történik velem!

— Biztos vagyok benne, hogy a király csak azért vette azokat a ruhákat, mert…

— Nem csak a ruhákról van szó. Hanem azokról az emberekről, akik éljeneznek, ha… ha egy akárki elmegy előttük a hintóban!

— De te voltál az, aki beleszeretett a királyba, mélt'sága — jelentette ki Millie bátran.

Magrat egy pillanatig habozott. Soha nem elemezte ki a Verenc iránti érzéseit. Végül megszólalt.

— Nem. Akkor még nem volt király. Senki nem tudta, hogy király lesz. Csak egy szomorú, kedves kis ember volt csörgősipkában, akivel senki sem törődött.

Millie még hátrább lépett.

— Szerintem csak ideges vagy, mélt'sága — dadogta. — Mindenki ideges az esküvője előtti napon. Csináljak… csináljak egy kis herbate…

— Nem vagyok ideges! És meg tudom csinálni a saját teámat, ha éppen arra vágyom!

— A szakácsnő nem veszi jó néven, ha bárki ki-be járkál a füveskertbe, mélt'sága — figyelmeztette Millie.

— Láttam azt a füveskertet! Nincs ott más, csak néhány vézna zsálya és pár sárguló petrezselyem! Semmit nem ültettek oda, amit ne lehetne betömködni egy csirke hátsójába! Különben is… hát ki ennek a birodalomnak a királynéja?

— Azt hittem, nem akarsz az lenni, mélt'sága — világított rá Millie.

Magrat rámeredt. Egy pillanatra úgy nézett ki, mint aki konfliktusba került önmagával.

Lehet, hogy nem Millie volt a legszéleskörűbben tájékozott lány a világon, de semmiképpen sem volt ostobának nevezhető. Mire a reggelizőtálca a falnak csapódott, már kint is volt az ajtó túlsó felén.

Magrat leült az ágyára, és arcát a tenyerébe temette.

Nem akart királyné lenni. Királynénak lenni olyan volt, mint színésznőnek, és Magrat sosem volt túl jó színésznő. Sőt, ha már itt tartunk: mindig úgy gondolta, még Magratnak sem túl jó.

A menyegző előtti nyüzsgés zaja egyre erősebbé vált. Természetesen lesz néptánc is — úgy tűnt, ezt semmiképpen nem lehet megakadályozni —, továbbá valószínűleg előre megfontolt szándékkal népdalokat is fognak énekelni. És akkor a táncoló medvékről, a tréfás zsonglőrökről, és a bezsírozottrúd-mászó versenyről — amit valami oknál fogva mindig Ogg Ángyi nyert meg — még nem is szóltunk. Na meg ott van a malaccal tekézés is. És a korpás kád, amit Ogg Ángyi szokott előkészíteni; a férfiak bátorságának végső próbája, melynek során egy olyan kádba kell dugniuk a kezüket, amit egy különös humorérzékkel rendelkező boszorkány töltött meg korpával és mindenféle dolgokkal. Magrat imádta a vásárokat. Egészen mostanáig.

Hát, akadt pár elintéznivalója.

Felöltötte közemberi öltözékét, ezúttal utoljára, majd a hátsó lépcsőn keresztül lement a fordított toronyba, ahol Rubina feküdt.

Még korábban utasította Somát, hogy a szoba kandallójában mindig égjen a tűz. A lány továbbra is békés, öröknek tűnő álmát aludta.

Magrat nem tudta nem észrevenni, hogy Rubina lélegzetelállítóan gyönyörű; és abból, amit hallott, arra következtetett, hogy meglehetősen bátor is, ha szembe mert szállni Mállottviksz Nénével. Alig várta, hogy jobban legyen, és ő végre teljes joggal irigykedhessen rá.

A seb láthatóan szépen gyógyult, de úgy tűnt…

Magrat odalejtett a sarokba a csengőzsinórhoz, és meghúzta.

Egy vagy két perc múlva befutott a lihegő Soma Ogg. A kezeit aranyszínű festék borította.

— Mik ezek a dolgok? — kérdezte Magrat.

— Ööö. Nem szívesen árulnám el, mélt'sága…

— Az a helyzet, hogy… már majdnem… mi vagyunk a királyné.

— Igen, de a király azt mondta… és Mállottviksz Néne azt mondta…

— Nem Mállottviksz Néne ennek az országnak az uralkodónője! — közölte vele Magrat. Utálta magát, amikor így beszélt, de úgy tűnt, ez az egyetlen járható út. — És egyébként is, most nincs itt. Mi viszont itt vagyunk, és ha nem mondod el nekünk, mi a csuda folyik itt, teszünk róla, hogy te végezd a piszkos munkát a kastélyban!

— De már így is én végzem a piszkos munkát — világított rá Soma.

— Teszek róla, hogy akadjon még piszkosabb munka.

Magrat felvette az egyik csomagot, melyről kiderült, hogy egy lepedőcafatokba tekert vasrúd.

— Teljesen körberakták őt ezekkel — mondta. — Miért?

Soma lesütötte a szemét. A bakancsa is aranyfestéktől fénylett.

— Hát, id'sanyám azt mondta…

— Igen?

— Id'sanyám azt mondta, hogy gondoskodjak arról, hogy vas legyen körülötte. Úgyhogy Millie és én felhoztunk pár rudat a kovácsműhelyből, betekertük őket, és Millie körberakta velük a lányt.

— Miért?

— Hogy távol tartsa a… Hölgyeket és Urakat.

— Mi? Ez egy ósdi babona! És egyébként is, mindenki tudja, hogy a tündék jók, bármit is mondjon Mállottviksz Néne.

A háta mögött Soma arca megrándult. Magrat kihúzta a becsomagolt vasrudakat az ágyból, és a sarokba dobta őket.

— Nem akarok több gyerekmesét hallani, köszönöm szépen! És ha már itt tartunk, van még esetleg valami, amit nem mondtak el nekem?

Soma megrázta a fejét, miközben bűntudatosan gondolt a várbörtön lakójára.

— Ha! Hát akkor, el veled! Verenc azt szeretné, ha ez a királyság modernné és hatékonnyá válna, ez pedig azt jelenti, hogy nem akarunk több patkót és ilyesmit látni a környéken. Menj, nyomás!

— Igen, királyné kisasszony.

Legalább valami hasznosat is tettem, gondolta Magrat.

Igen. Viselkedj értelmesen. Menj, és beszélj vele. Magrat ragaszkodott ahhoz a meggyőződéséhez, hogy minden probléma megoldható, ha az emberek leülnek és megbeszélik.

— Soma?

Soma megállt az ajtóban.

— Igen, kisasszony?

— A király lement már a Nagyterembe?

— Azt hiszem, még mindig öltözködik, királyné kisasszony. Legalábbis még nem csengetett értem, hogy trombitáljak, az biztos.

Valójában Verenc, aki nem szeretett úgy közlekedni, hogy minden lépését Soma beleéléssel és meggyőződéssel előadott fanfárja kíséri, titokban már lement az ebédlőbe. De Magrat a szobájához óvakodott, és bekopogott az ajtón.

Minek szégyenlősködjön? Holnaptól ez lesz az ő hálószobája is, nem? Lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt. Anélkül, hogy igazán akarta volna, Magrat belépett.

Egyébként is, a kastély szobáira nem igazán lehet ráfogni, hogy bárkié is lennének. Túl sok lakónak adtak otthont az elmúlt évszázadokban. Az egész légkörük olyan volt, mint azoké a falaké, amelyekben még látható azoknak a rajzszögeknek a nyoma, melyekkel az előző tulajdonos erősítette fel azóta már rég feloszlott rockegyüttesek posztereit. Ezekre a kövekre nem kényszeríthette rá az ember személyiségének jellegzetességeit. Sokkal erősebben kényszerítették vissza rá a sajátjukat.

Magrat számára egy férfi hálószobájába belépni olyan volt, mint egy felfedezőnek arra a területre indulnia, amit a térkép úgy jelöl, „Itt Sárkányok Élnek”[24].

És nem egészen olyan volt, mint amilyennek lennie kellett volna.

Verenc életének meglehetősen késői szakaszában ismerkedett meg a hálószoba fogalmával. Amikor kisfiú volt, családjával együtt a kunyhójuk padlójára terített szalmán aludt. Amikor a Bolondok és Tréfacsinálók Céhének tanonca lett, többi szomorú, reményét vesztett fiatal társával együtt szalmazsákon feküdt egy hosszú hálóteremben. Amikor okleveles udvari bolond vált belőle, a hagyománynak megfelelően gazdája ajtaja előtt aludt összekucorodva a padlón. Aztán hirtelen szokatlanul későn bár, de bevezettetett a puha matracok világába.

És most Magrat megtudta a nagy titkot.

Nem működött a dolog.

Előtte állt Lancre Nagy Ágya, amiről azt beszélték, akár egy tucat ember is elfér benne, noha arról nem szólt a fáma, hogy milyen körülmények között és miért lenne erre szükség.

A tölgyfából ácsolt ágy valóban hatalmas monstrum volt.

Továbbá nyilvánvalóan nem aludtak benne.

Magrat felhúzta a takarót, és megérezte az égett vászon illatát. De valamilyen dohos szag is áradt az ágyneműből, mint a használaton kívüli tárgyakból általában.

A leendő királyné addig nézelődött, amíg észre nem vette az összehajtogatott hálóingből, gyertyából és kispárnából álló ajtó melletti élőképet.

Ami Verencet illeti, a korona csupán annyi különbséget jelentett, hogy az ajtónak melyik oldalán alszik az ember.

Ó, te jó ég! Régen a gazdája ajtaja előtt aludt. Most pedig, hogy királlyá koronázták, az országára nyíló ajtó előtt tölti az éjszakáit.

Magrat érezte, ahogy könnybe lábad a szeme.

Egyszerűen lehetetlen nem szeretni valakit, aki ilyen érzelgős. Elbűvölve, ugyanakkor tudván tudva, hogy ott van, ahol nem kellene lennie, a leendő királyné kifújta az orrát, és további felfedezőútra indult. Egy halom levetett öltözék az ágy mellett azt sugallta, Verenc elsajátította a ruhák tárolásának azt a módszerét, amit a népesség fele gyakorolt, és hogy ugyanúgy kihívásokkal küszködött az olyan komplex topológiai manőverek terén, melyek egy zokni kifordításához szükségeltetnek.

A szoba berendezéséhez tartozott még egy öltözőasztal és egy tükör. Utóbbi keretébe egy összeszáradt, kifakult virágot tűztek, és ahogy Magrat jobban megnézte, nagyon hasonlított azokhoz, amilyeneket ő szokott a hajában viselni.

Nem kellett volna tovább nézelődnie. Ezt később belátta. De nyilvánvalóan nem volt ura a cselekedeteinek.

Az asztalka közepén lévő fatál tele volt mindenféle érmékkel, madzagokkal, és az esténként kiürített zsebek egyéb szokásos tartalmával.

Volt benne továbbá egy összehajtogatott papírdarab is. Egészen kicsire összegyűrték, mintha sok időt töltött volna az említett zsebben.

Magrat kivette, és széthajtogatta.

Kostető peremiránti lejtői tele voltak kicsiny királyságokkal. Minden szűk kis völgyben, minden párkányon, melyen egy kecskén kívül még elfért még valami, királyság terpeszkedett. Olyan apró birodalmak is akadtak a hegységben, hogy ha valamelyiket megtámadta volna egy sárkány, és azt a sárkányt megölte volna egy ifjú hős, a király pedig a Hősi Szabályzat Harmadik bekezdése értelmében neki adta volna a fele királyságát, akkor meg is szűnt volna az egész. Számos, évekig tartó territoriális háború dúlt a környéken csupán azért, mert valakinek szüksége volt egy kis helyre, ahol télre a szenet tárolhatta.

Lancre az egyik legnagyobb királyságnak számított. Még egy folyamatosan rendelkezésre álló hadsereget[25] is megengedhetett magának. Jelenleg épp királyok, királynék és az arisztokrácia egyéb képviselői özönlöttek át a Lancre-hídon egy sértett, átázott troll tekintetétől kísérve, aki erre a napra felhagyott a híd őrzésével.

A Nagyterem ajtaja tárva-nyitva állt. Zsonglőrök és tűznyelők járkáltak a vendégek között. A zenekari erkélyen zenészek egy kisebb csoportja játszott a lancre-i egyhúros hegedűn és a méltán híres kostetői köcsögdudán, de szerencsére a tömeg zaja miatt nem nagyon lehetett őket hallani.

Ogg Ángyi és Mállottviksz Néne az említett tömegen próbálták keresztülverekedni magukat. Az ünnepélyes alkalom tiszteletére Ángyi szokásos fekete csúcsos kalapját egy ugyanolyan alakú, de vörös darabra cserélte, melyről viaszcseresznyék lógtak.

— Itt van az egész hót mond — jelentette ki Ángyi, miközben elvett egy italt az egyik tálcáról. — A mi Sománk szerint még Ankh-Morporkból is érkezett pár varázsló. Az egyikük a tudtára adta, hogy remek testületem van, azt mondja. Egész reggel azon gondolkodtam, melyikük is lehetett az.

— Hát, a te múltaddal valóban zavarba ejtően gazdag lehet a választék — felelte neki Néne, de ez csak ösztönös gonoszkodás volt részéről, a szívét nem tudta beleadni. Ogg Ángyit aggodalommal töltötte el a dolog. Úgy tűnt, barátnőjének nagyon máshol jár az esze.

— Van egyfajta nemesség, amit nem kívánunk itt látni — mondta Néne. — Nem tudok megnyugodni, amíg be nem fejeződik ez az egész.

Ogg Ángyi pipiskedett, és megpróbált átnézni egy alacsonyabb császár feje felett.

— Nem látom Magratot — tudósított. — Verenc ott beszélget azokkal a királyokkal, de Magratunkat sehol nem látom. Sománk azt mondja, Millie Chillum azt mondja, tiszta ideg volt ma reggel.

— Ez a sok magasrangú népség — nézett végig Néne a koronás főkön. — Úgy érzem magam, mint a partra vetett hal.

— Hát, én úgy vagyok ezzel, az embernek létre kell hoznia a saját vizét — válaszolta Ángyi, miközben elvett egy rántott csirkecombot a tálalóról, és begyömöszölte a ruhaujjába.

— Ne igyál sokat! Résen kell lennünk, Gytha. Jusson eszedbe, mit mondtam! Ne hagyd lankadni a figyelmedet…

— A gyönyörűséges Ogg asszony sosem tenne ilyet, ugye?

Ángyi megfordult.

Senki nem volt mögötte.

— Itt lent — szólalt meg ismét a hang.

Lenézett a szélesen vigyorgó arcra.

— Ó, a fene egye meg!

— Én vagyok az, Casanunda — közölte vele Casanunda, akit egy hatalmas[26] rizsporos paróka tett még törpébbé. — Emlékszik még? Genuában végigtáncoltuk az éjszakát.

— Nem, nem táncoltuk.

— Pedig megtehettük volna.

— Micsoda meglepetés, hogy itt találkozunk — válaszolta Ángyi erőtlenül. Ahogy felidézte, Casanunda az a típus volt, akit minél erősebben csap le az ember, annál gyorsabban pattan vissza, gyakran nem várt irányokból.

— A csillagaink közös úton járnak — felelte Casanunda. — Minket egymásnak teremtett az ég. A testét akarom, Ogg asszony!

— De én még használnám egy darabig.

És bár joggal gyanította, hogy a világ második legjobb szeretője mindenkit, aki legalább halványan nőnek tűnik, ebben a modorban kezel, Ogg Ángyinak be kellett ismernie, hogy hízeleg a hiúságának a dolog. Ifjabb korában rengeteg hódolója volt, ám az idő mára olyan testtel ajándékozta meg, amit a legnagyobb jóindulattal is legfeljebb kényelmesnek lehetett nevezni, és egy olyan arccal, mint Szőlő úré, a Víg Mazsoláé. A rég elfojtott tüzek megint füstölögni kezdtek.

Ezenkívül kedvelte is Casanundát. A legtöbb férfi kerülő úton próbált a kegyeibe férkőzni, és hozzájuk képest a törpe nyílt támadása kifejezetten frissítő volt.

— Ez soha nem működne kettőnkkel — válaszolta neki. — Alapvető különbségek vannak köztünk. Míg én felnőtt méretű vagyok, maga nem lehet nagyobb egy gyereknél. És egyébként is, a korom felől az anyja lehetnék.

— Nem lehetne. Az anyám háromszáz éves, és sokkal bozontosabb a szakálla, mint az öné.

Ez persze megint csak jogos érv volt. A törpék szempontjából Ángyi még a kamaszkorból sem nőtt ki.

— Csitt, fiatalember! — legyintette meg játékosan Casanunda arcát, amitől annak csengeni kezdett a füle. — Maga aztán tudja, hogyan kell elcsavarni egy egyszerű vidéki lány fejét, az már egyszer biztos!

Casanunda visszanyerte az egyensúlyát, és vidáman megigazította a parókáját.

— Szeretem a tűzrőlpattant lányokat — közölte Ogg Ángyival. — Mit szólna egy kis tête-à-tête-hez, amikor ennek itt vége?

Ogg Ángyi arca kifejezéstelenné vált. Kozmopolitához méltó nyelvérzéke ezúttal cserbenhagyta.

— Bocsásson meg egy pillanatra — szólt aztán, majd a törpe fején hagyva italát végignyomakodott a tömegen, amíg egy hitelesnek tűnő hercegnőhöz nem ért, akit barátságosan oldalba veregetett.

— Hé, fenség, mi az a tetátét?

— Elnézést, megismételné?

— Tetátét? Azt ruhában szokták csinálni, vagy mi?

— Azt jelenti, bizalmas együttlét, jóasszony.

— Ja, csak ennyi? Ó! Hát jó.

Ogg Ángyi visszaverekedte magát az izgatottságában remegő törpéhez.

— Nincs kifogásom ellene — felelte.

— Egy romantikus kis vacsorára gondoltam, csak ön meg én — mondta Casanunda. — Az egyik fogadóban esetleg?

Szerelmi kalandjai hosszú során Ángyit még soha nem invitálták romantikus vacsorára. Udvarlóinak inkább a mennyiség volt az erős oldaluk, mint a minőség.

— Rendben — csak ennyit tudott mondani.

— Rázza le a gardedámját, és találkozzunk hatkor!

Ogg Ángyi Mállottviksz Nénére pislantott, aki elítélően bámulta őket a távolból.

— Ő nem a… — kezdte.

Majd rádöbbent, hogy még Casanunda sem gondolhatta komolyan, hogy Mállottviksz Néne az ő gardedámja.

A bókok és a hízelgés sem játszottak túl nagy szerepet Ogg Ángyi addigi flörtjei során.

— Jó, rendben — válaszolta végül.

— És most körbemegyek, nehogy az emberek pletykálkodni kezdjenek és tönkretegyék az ön jó hírnevét — hajolt meg és lehelt csókot Ángyi kezére Casanunda.

Ángyi szája tátva maradt. Eddig még kezet sem csókoltak neki soha, és soha senki nem aggódott a jó hírneve miatt, legkevésbé ő maga. Miközben a világ második legjobb szeretője eltávozott, hogy leszólítson egy grófnőt, Mállottviksz Néne — aki addig diszkrét távolságból[27] figyelte az eseményeket — barátságos hangon megszólalt.

— Annyi erkölcsösség sem szorult beléd, Gytha Ogg, mint egy macskába.

— Jaj már, Eszme, pontosan tudod, hogy ez nem igaz!

— Rendben. Annyi erkölcsösség szorult beléd, mint egy macskába.

— Így már sokkal jobb.

Ogg Ángyi megigazgatta fehér fürtjei tömkelegét, és elgondolkozott, van-e még arra ideje, hogy hazamenjen, s felvegye a fűzőjét.

— Résen kell lennünk, Gytha.

— Igen, igen.

— Nem hagyhatjuk, hogy bármi is elterelje a figyelmünket.

— Nem, nem.

— Te oda se figyelsz rám, ugye?

— Mi?

— Legalább annak utánajárhatnál, hogy miért nincs még itt Magrat.

— Rendben.

Ezzel Ogg Ángyi ábrándozva ellejtett.

Mállottviksz Néne megfordult…

Meg kellett volna szólalnia a vonósoknak. A vendégsereg zsibongásának el kellett volna némulnia, magának a tömegnek pedig természetes hatást keltve szét kellett volna válnia, hogy ösvény nyíljon közte és Maphlaves között.

Meg kellett volna szólalnia a vonósoknak. Valaminek legalább történnie kellett volna.

De csak annyi történt, hogy a Könyvtáros véletlenül Néne tyúkszemére lépett, miközben a tálalóasztal felé igyekezett.

Néne alig vette észre.

— Eszme? — kérdezte Maphlaves.

— Mustrum? — kérdezte Néne.

Ogg Ángyi tülekedett feléjük.

— Eszme, összetalálkoztam Millie Chillummal, és azt mondta…

Mállottviksz Néne méltán rettegett könyöke oldalba találta. Ángyi felmérte a helyzetet.

— Ó! — összegezte. — Akkor én most… én most… én most elmegyek akkor.

A tekintetek ismét egymásba fonódtak.

A Könyvtáros verekedte át magát ismét a tömegen, ezúttal egy egész gyümölcs-csendélettel a kezében.

Mállottviksz Néne oda se bagózott rá.

A Kincstárnok, aki ciklusa mediánján tartózkodott éppen, megveregette Maphlaves vállát.

— Szavamra, Arkrektor, ezek a fürjtojások meglepően kell…

— TŰNJÖN A FENÉBE! Stib úr, halássza elő a varangytablettát, és ne engedje, hogy kést vegyen a kezébe, legyen szíves!

A tekintetek megint egymásba fonódtak.

— Hát, hát — szólt Néne körülbelül egy évvel később.

— Ez egy elvarázsolt este lehet — mondta Maphlaves.

— Igen. Én is ettől tartok.

— Tényleg te vagy az, ugye?

— Tényleg én vagyok — erősítette meg Néne.

— Fikarcnyit sem változtál, Eszme.

— Úgy tűnik, te sem. Még mindig rettenetes nagy hazug vagy, Mustrum Maphlaves.

Elindultak egymás felé. A Könyvtáros átslisszolt közöttük egy tálca habcsókkal. Mögöttük Abrand Stib tapogatózott a padlón az üvegből kiömlött varangytabletták után.

— Hát, hát.

— Most mondd meg!

— Kicsi a világ.

— Az bizony.

— Te te vagy, én pedig én vagyok. Elképesztő. És most itt vagyunk.

— Igen, de az akkor az akkor volt.

— Rengeteg levelet küldtem — jelentette ki Maphlaves.

— Nem kaptam meg őket.

Maphlaves szemében megcsillant valami.

— Ez furcsa. Pedig még irányító bűbájt is raktam rájuk. — Kritikusan végigmérte Mállottviksz Nénét. — Hány kiló vagy, Eszme? Fogadok, szemernyit sem híztál.

— Miért akarod te azt tudni?

— Nézd el ezt egy öregembernek…

— Hát jó. Ötvenhét kiló vagyok, ha éppen erre vagy kíváncsi.

— Hmm… hát, ennek működnie kell… öt mérföld peremirányban… kicsit balra fogsz billenni, ne ijedj meg…

Villámgyors mozdulattal megragadta Néne kezét. Maphlaves fiatalnak és vidámnak érezte magát. Az egyetem varázslói el lettek volna képedve.

— Hadd vigyelek el innen!

Csettintett egyet.

A varázslat alapvető törvényei közé tartozik a tömeg legalább közelítő megmaradásának elve. Ha valami A pontból B pontba jut, akkor valami más, ami eredetileg B pontban tartózkodott, hirtelen A-ban fogja találni magát. És ott van az impulzusmomentum is. Lassan, ahogy a korong körbefordul, sugarának különböző pontjai a peremhez képest különböző sebességgel vele mozdulnak, és azoknak a varázslóknak, akik peremirányba végeznek térugrást, fel kell készülniük arra, hogy bizonyos lendülettel fognak földet érni.

A Lancre hídjáig tartó öt mérföldes út csupán apró rándulással járt, amire Maphlaves felkészült, és a hídkorlátnak támaszkodva érkezett oda, karjaiban Eszmeralda Mállottviksszel.

A vámhivatalnok troll, aki egy töredék pillanattal korábban még ott ücsörgött, ekkorra már a Nagyterem padlóján feküdt kiterülve. Véletlenül pont a Kincstárnokon. Mállottviksz Néne lenézett a sebesen patakzó vízre, majd vissza Maphlavesre.

— Azonnal vigyél vissza! — szólította fel. — Ehhez nem volt jogod.

— Te jó ég, azt hiszem, kimerültem. Nem értem, nagyon szégyellem magam, egyszerűen nincs erő az ujjaimban — válaszolta Maphlaves. — Persze vissza is sétálhatunk. Gyönyörű esténk van. Errefelé mindig is gyönyörűek voltak az esték.

— Az ötven-hatvan évvel ezelőtt volt! — háborodott fel Néne. — Ez nem úgy működik, hogy egyszer csak felbukkansz, és azt mondod, azok az évek meg se történtek.

— Ó, tisztában vagyok vele, hogy megtörténtek — felelte Maphlaves. — Most már én vagyok a legfőbb varázsló. Csak egy szavamba kerül, és varázslók ezrei… ööö… tagadják meg az engedelmességet, ha őszinte akarok lenni, vagy kérdeznek vissza, hogy „Mi van?”, vagy kezdenek velem vitatkozni. De nem hagyhatják figyelmen kívül, amit mondok.

— Jártam párszor azon az egyetemen — világosította fel Néne. — Egy rakás kövér, szakállas öregember.

— Pontosan! Én is mindig ezt mondom!

— Sok kostetői is van ott — mondta Néne. — Ismerek pár fiút Lancre-ből, akikből varázsló lett.

— Nagyon mágikus környék ez — értett vele egyet Maphlaves. — Van itt valami a levegőben.

Alattuk rohant a hideg, fekete víz, mindig a gravitáció táncát járva, soha nem folyva felfelé.

— Még egy Mállottviksz nevű Arkrektorunk is volt, évekkel ezelőtt — tette hozzá Maphlaves.

— Tudok róla. Távoli unokatestvér. Soha nem találkoztam vele — jelentette ki Néne.

Kis ideig mindketten a folyót bámulták. Időnként egy gally vagy faág örvénylett végig a sodrásban.

— Emlékszel, amikor…?

— Nagyon jó a… memóriám, köszönöm szépen.

— Gondoltál arra valaha is, milyen lehetett volna az életünk, ha igent mondasz? — kérdezte Maphlaves.

— Nem.

— Azt hiszem, letelepedtünk volna, lett volna pár gyerekünk, unokánk, ilyesmi…

Néne vállat vont. Ilyesmiről csak romantikus idióták ábrándoztak. De ezen az éjjelen volt valami a levegőben…

— És a tűz? — kérdezte.

— Milyen tűz?

— Ami végigsöpört a házunkon miután összeházasodtunk. Mindkettőnket megölt.

— Milyen tűz? Nincs tudomásom nincs semmiféle tűzről.

Néne megfordult.

— Hát persze, hogy nincs! Nem történt meg. De megtörténhetett volna! Nem lehet olyanokat mondani, hogy ha ez történt volna, akkor az lett volna, mert az ember nem tudhat mindenről, ami megtörténhetett volna. Csak annyit lehet állítani, hogy valami esetleg jó is lehetett volna, de ez nem jelenti azt, hogy nem sülhetett volna el szörnyűségesen is. Nem mondhatod az, hogy „ha én…”, mert nem tudod, mit kívánsz. Ez a lényeg, hogy soha nem lehet tudni. Már túl vagyunk az egészen. Úgyhogy nincs értelme ilyeneken gondolkozni. Én sem teszem.

— Az Idő Nadrágszárai — mondta Maphlaves morózusan. Letört egy darabot a málladozó kőből, és a vízbe dobta. Loccsant egyet, már ahogy az lenni szokott.

— Mi?

— Folyton erről hablatyolnak a Nagy Energiájú Mágia Tanszéken. És még varázslóknak merik nevezni magukat! Hallanod kéne őket. Azok a bolondok akkor sem ismernének fel egy varázskardot, ha a térdükbe harapna. Ilyenek manapság a fiatal varázslók. Azt hiszik, hogy ők találták fel az egész rohadt mágiát.

— Ó, igen? Hát látnod kéne, milyen lányok akarnak boszorkánynak állni mostanában! — kontrázott Mállottviksz Néne. — Máson sem jár az eszük, mint bársonykalapokon és fekete rúzson, meg ujj nélküli csipkekesztyűkön. Ráadásul pimaszok is.

Már egymás mellett állva nézték a folyót.

— Az Idő Nadrágszárai — szólalt meg Maphlaves. — Valaki az egyik szárába megy le, más meg a másik szárába. És az a rengeteg kontinuinuinuum mindenfelé. Kölyökkoromban csak egyetlenegy jóravaló univerzumunk volt, ennyi, és csupán a Tömlöc Létsíkokról esetleg áttörő szörnyetegek miatt kellett aggódnunk. De legalább itt volt ez az átkozott valóságos univerzumunk, és az ember tudta, mi merre mennyi. Most meg kiderült, hogy több millió van ezekből az átkozottakból. És ott van az az ostoba macska is, amit felfedeztek; hogy be lehet rakni egy dobozba, és akkor egyszerre élő és halott. És állandóan győzelemittasan rohangásznak körbe-körbe, azt kiabálva, hogy nagyszerű, nagyszerű, találtunk még egy kvantumot! Ha pedig egy működő levitációs varázsigét kérsz tőlük, úgy néznek rád, mintha nyáladzani kezdtél volna. Hallanod kéne azt a fiatal Stibet! Arról beszélt, hogy nem hívtam meg magam a saját esküvőmre. Én!

A zúgó egyik oldalán felvillant egy jégmadár, alig látható fodrot keltve a vízfelszínen lecsapott valamire, majd csőrében ezüstös, vonagló zsákmányával tovarepült.

— Folyamatosan azt magyarázta, hogy egyszerre történnek a dolgok — folytatta Maphlaves rosszkedvűen. — Mintha olyasmi, hogy emberi akarat, nem is létezne. Szerinte csak azt lehet eldönteni, melyik nadrágszárba megy bele az ember. Tudod, ő azt mondja, hogy mi végül is összeházasodtunk. Azt mondja, hogy mindennek, ami megtörténhetett volna, meg is kell történnie. Úgyhogy több ezer olyan van belőlem, aki soha nem lett varázsló, mint ahogy belőled is több ezer olyan van, aki, ó, válaszolt levekre. Hahh! Számukra mi vagyunk olyasmi, ami megtörténhetett volna. Namármost, szerinted így kéne gondolkoznia egy jóravaló fiatalembernek? Amikor elkezdtem a varázslóskodást, az öreg „Tudgy” Spolds volt az Arkrektor, és ha akkoriban bármelyik fiatal varázsló csak említeni mert volna bármi ilyesmit, rögtön végigcsapott volna a hátán a botjával. Hahh!

Valahol a mélyben béka ploccsant le egy kőről.

— Azt hiszem, sok víz lefolyt azóta a folyón.

Maphlaves ráébredt, hogy a párbeszéd időközben monológgá változott. Néne felé fordult, aki tágra nyílt szemekkel meredt a zúgóra, mintha még soha nem látott volna vizet.

— Ostoba, ostoba, ostoba — motyogta maga elé.

— Elnézést, mit mondasz? Én csak…

— Nem te. Nem hozzád beszélek! Ostoba! Én voltam ostoba. De nem őrült! Ha! És még azt hittem, cserbenhagyott a memóriám! És tényleg azt tette. Elment, és összegyűjtögetett mindenfélét.

— Mi?

— Megijedtem! Én! És elveszítettem a józan ítélőképességemet! Leszámítva persze, hogy nem veszítettem el.

— Mi?!

— Mindegy! Hát, nem mondom, hogy ez ne lett volna… kellemes — folytatta Néne. — De vissza kell jutnom. Csináld megint azt a dolgot az ujjaiddal! Minél hamarabb.

Maphlaves egy cseppet leeresztett.

— Nem tudom — jelentette ki.

— Az előbb is sikerült.

— Éppen erről van szó. Nem tréfáltam, amikor azt mondtam, hogy nem tudom még egyszer megtenni. A transzmigráció rengeteget kivesz az emberből.

— Régen mindig meg tudtad csinálni, ha jól emlékszem — kockáztatott meg egy mosolyt Néne. — Alig érte a lábunk a földet.

— Akkor még fiatalabb voltam. Most már egyszer is bőven elég. — Néne bakancsa megnyikordult, ahogy a boszorkány megfordult, és sebes léptekkel a kastély felé indult. Maphlaves utána vetette magát.

— Mi ez a nagy sietség?

— Fontos feladataim vannak — válaszolta Néne anélkül, hogy megfordult volna. — Mostanában mindenkinek csak csalódást okoztam.

— Vannak, akik azt mondanák, hogy ez fontosabb…

— Nem. Ez csak személyes. Az nem ugyanaz, mint a fontos. Az emberek csak azt hiszik, hogy ugyanaz.

— Már megint ezt csinálod!

— Mit?

— Én nem tudom, milyen lett volna a jövőnk — jelentette ki Maphlaves —, de abban biztos vagyok, hogy szívesen kipróbáltam volna.

Néne megállt. Az agya zakatolt a megkönnyebbüléstől. Elmondja neki az emlékeit? Kinyitotta a száját, hogy megtegye, de meggondolta magát. Nem. Attól elérzékenyülne.

— Zsémbes lettem volna és házsártos — felelte inkább.

— Ezzel magamtól is tisztában vagyok.

— Ha! És te? Nekem meg el kellett volna viselnem azt a rengeteg nőügyet és iszákosságot, nemde?

Maphlaves döbbenten nézett rá.

— Milyen nőügyekre gondolsz?

— Arról beszélünk, hogy mi lett volna.

— De én varázsló vagyok! Nekünk szinte egyáltalán nincsenek is nőügyeink. Tiltja a törvény. Vagyis a… szabályok. Akarom mondani, az irányelvek.

— De akkor nem lettél volna varázsló.

— És alig iszom.

— Ha elvettél volna, rászoktál volna.

Maphlaves utolérte.

— Még az ifjú Abrand sem így gondolja — válaszolta. — Te eldöntötted, hogy rettenetes lett volna, ugye?

— Igen.

— Miért?

— Mégis, mit gondolsz, miért?

— Én kérdeztelek téged.

— Én nem érek erre rá — jelentette ki Néne. — Mint már mondtam, a személyes nem ugyanaz, mint a fontos. Tegye magát hasznossá, varázsló uraság! Tisztában vagy azzal, hogy most a körök idejét éljük, ugye?

Maphlaves megérintette a kalapja karimáját.

— Ó, igen.

— És tudod, hogy ez mit jelent?

— Azt mondják, azt jelenti, hogy a valóságok közötti falak meggyengülnek. A körök… Milyen szót is szokott Stib használni? Izo-okozonok. Ezek kötik össze a különböző szintjeit a hogy is volt ez a marhaság… a valóság különböző szintjeit. Átkozottul ostoba egy elmélet. Eszerint egyszerűen csak át lehetne sétálni egyik univerzumból a másikba.

— Próbáltad valaha?

— Dehogy!

— Egy körkapu félig megnyílt. Nem kell sok hozzá, hogy egészen megnyíljon. Már a puszta hit is megteszi. Ezért rakták oda a Táncosokat sok évvel ezelőtt. A törpéket bízták meg a feladattal. Mennykővas, abból vannak. Különlegesek. Beléjük van zárva a vas imádata. Ne kérdezd, hogy működik. A tündék még a rendes vasnál is jobban gyűlölik. Valahogy… megzavarja az érzékeiket, vagy valami ilyesmi. De az elmék átjuthatnak rajta…

— Tündék? Mindenki tudja, hogy a tündék nem léteznek többé. Mármint rendes tündék. Úgy értem, vannak páran, akikről úgy tartják, hogy tündék…

— Ó, igen. A tündeörökség. A tündéknek és az embereknek lehetnek közös utódaik, nem mintha ez bármi büszkeségre okot adhatna. De az utódok csak olyan vékony, hegyes fülű emberek, akik sokat kuncognak, és könnyen leégnek a napon. Nem róluk beszélek. Ők nem veszélyesek. A valódi, vad tündékről van szó, amilyeneket már évek óta…

A hídtól a városba vezető út magas halmok között kacskaringózott, két oldalán az erdővel, ami pár helyen fölé is borult. A fákat hullámtörőként szegélyező sűrű páfrányok elfedték az agyagos talajt.

Az aljnövényzet megzörrent.

Az unikornis kiugrott az útra.

Univerzumok ezrei csavarodnak egybe, mint amikor kötelet fonnak a szálakból…

Elkerülhetetlenek a szivárgások, annak a zavarnak a mentális megfelelői, amikor az olcsó hifin a zene halkabb részei alatt svéd hírek hangzanak fel. Különösen, ha az ember egész életében adóvevőként használta az elméjét. Nagyon nehéz egy másik ember gondolataiba belehallgatni, mert nincs két elme, ami azonos… ööö… hullámhosszra lenne állítva.

De valahol odakint, azon a ponton, ahol a párhuzamos univerzumok összefonódnak, több millió azonos tudat találkozik. Nyilvánvaló okokból.

Mállottviksz Néne elmosolyodott.

Magrat szobájának ajtaja előtt Millie Chillum, a király, és egy-két ruhafogas gyülekezett, amikor Ogg Ángyi odaért.

— Mi történik?

— Tudom, hogy ott van bent — közölte vele Verenc, koronáját az ismert aj-señor-mexikói-banditák-támadták-meg-városunkat pozícióban gyűrögetve a kezében. — Millie hallotta, hogy azt kiabálja, menjünk innen, és azt hiszem, valamit az ajtóhoz is vágott.

Ogg Ángyi bölcsen bólintott.

— Esküvő előtti idegesség — világosította fel a többieket. — Ez várható volt.

— De hiszen most kellene indulnunk az Előadásra — esett kétségbe Verenc. — Mindenképpen el kell jönnie az Előadásra!

— Nem is tudom — gondolkozott el Ángyi. — Jászónunk, meg a többiek, amint szalmaparókában ugrándoznak… Úgy értem, megvan bennük a jó szándék, de ez nem olyasmi, amit egy fiatal — többé-kevésbé fiatal — lánynak mindenképpen látnia kéne az esküvője előtti napon. Megkérte, hogy nyissa ki az ajtót?

— Sőt — válaszolta Verenc. — Megparancsoltam neki. Jól tettem, ugye? Ha már Magrat sem engedelmeskedik nekem, akkor mit várhatok az ország többi lakosától?

— Ó! — sóhajtott Ángyi egy kis szünet után. — Nem sok időt töltött női társaságban, ugye? Nagy általánosságban?

— Hát, én…

A korona megpördült Verenc ideges ujjai körül. Nemcsak hogy elözönlötték a banditák a várost, de a hét mesterlövész is pont most ment el tekézni.

— Megmondom, mi legyen — veregette meg Ángyi a király hátát. — Menjen, díszvendégeskedjen az előadáson, és vegyüljön azzal a puccos népséggel! Én gondoskodom Magratról, ne aggódjon. Háromszor voltam már menyasszony, és ez alatt csak a hivatalos alkalmakat értem.

— Igen, de neki kellene…

— Azt hiszem, ha leszokunk ezekről a „kell”-ekről — mondta Ángyi —, akár még az esküvőig is eljuthatunk. És most tűnjenek innen!

— Valakinek itt kellene maradnia — akadékoskodott Verenc. — Soma ugyan őrt áll, de…

— Senki nem készül megtámadni minket, ugye? — kérdezte Ángyi. — Hadd intézzem ezt egyedül!

— Hát… ha biztos benne…

— Menjen már!

Ogg Ángyi megvárta, amíg odaérnek a lépcsőhöz. Kis idő múlva a kocsik zörgése és nagy zsibongás jelezte, hogy — a leendő menyasszonyt leszámítva — a násznép távozóban.

Ángyi elszámolt magában százig, majd:

— Magrat?

— Menj innen!

— Tudom, hogy van ez — nyugtatta Ángyi. — Én is ideges voltam kicsit az esküvőm előestéjén. — Azt nem tette hozzá, hogy idegességének legfőbb oka az a félelem volt, hogy Jászón esetleg a következő napot választja a megszületésre.

— Nem vagyok ideges! Dühös vagyok!

— Miért?

— Pontosan tudod, miért!

Ángyi levette a kalapját és megvakarta a fejét.

— Hát, most megfogtál — jelentette ki.

— És ő is tudta. Tudom, hogy tudta, és azt is tudom, ki mondta el neki! — folytatta az elfojtott hang az ajtó mögül. — Az egészet megrendeztétek. Ó, hogy nevethettetek!

Ángyi összeráncolt homlokkal bámulta a szenvtelen nyílászárót.

— Nem — válaszolta. — Még mindig fogalmam sincs.

— Hát, márpedig én nem mondok többet.

— Mindenki elment az előadásra — közölte vele Ángyi.

Csend.

— De később visszajönnek.

Párbeszédi jelleg továbbra sem látszott kialakulni.

— És akkor következik a tivornyázás, a zsonglőrködés, és a nadrágjukba menyétet dugó férfiak — folytatta Ángyi.

Csend.

— És aztán eljön a holnap, akkor pedig mihez kezdesz?

Csend.

— Ha akarsz, visszamehetsz a kunyhódba. Senki nem költözött be oda. Vagy nálam is megszállhatsz, ha azt szeretnéd. De, tudod, ezt el kéne döntened, mert nem maradhatsz itt bezárkózva.

Ángyi a falnak dőlt.

— Emlékszem, sok évvel ezelőtt a nagyanyám mesélt nekem Amonia királynéról, vagyis királynénak nevezem ugyan, de csak három órán keresztül volt az, azok miatt az események miatt, amiket most fogok elmondani. Merthogy bújócskáztak az esküvői ünnepségen, és ez a lány bebújt egy nagy ládába valami padláson, és ráesett a fedele, úgyhogy hét hónapon keresztül meg sem találták, addigra pedig, mint mondják, már kicsit megszikkadt az esküvői torta.

Csend.

— Hát, ha nem mondod el, akkor nem ácsoroghatok itt egész éjjel — közölte az ajtóval Ángyi. — Reggelre minden jobb lesz, meglásd!

Csend.

— Miért nem fekszel le korán? — érdeklődött Ángyi. — Sománk készít majd neked valami forró innivalót, ha csengetsz neki. Az igazat megvallva, itt kicsit csípős már a levegő. Elképesztő, hogy ezek a régi építmények milyen hűvösek tudnak lenni.

Csend.

— Szóval akkor elindulok, jó? — kérdezte Ángyi a rendíthetetlen némaságtól. — Itt nem tudok mit tenni, úgy látom. Biztos, hogy nem akarsz beszélgetni?

Csend.

— Állj két lábon istened előtt, hajtsd meg fődet királyod előtt, és ereszkedj térdre a férjed előtt. Ez a boldog élet titka — közölte Ángyi a világgal. — Hát, akkor most már tényleg megyek. Megmondom, mi legyen. Holnap reggel korán visszajövök, segítek elkészülni, ilyesmi. Mit szólsz hozzá?

Csend.

— Hát, akkor ezt megbeszéltük — jelentette ki Ángyi. — Csirió! — Egy egész percig várakozott. Jogilag, és az ehhez hasonló szituációk emberi motivációinak szabályai szerint a zárnak ki kellett volna nyílnia, és Magrat ki kellett volna kukucskáljon az ajtón, talán utána is kellett volna kiáltson. De nem tette.

Ángyi megrázta a fejét. Legalább három ötlete lett volna arra nézve, hogy juthatna be a szobába, és ezek közül csak az egyikben szerepelt az ajtó használata. De a boszorkánykodásnak megvolt a maga helye és ideje, és ez nem olyan alkalomnak tűnt. Ogg Ángyi hosszú, általában boldog életének titka az volt, hogy pontosan tudta, mikor ne viselkedjen boszorkányként — ezúttal is épp ennek érkezett el az ideje.

Lement a lépcsőn és kisétált a kastélyból. A főkapunál Soma állt őrt, és lopva gyakorolt: karateütésekkel szelte az esti levegőt. De bűntudatosan abbahagyta, amikor észrevette Ángyit.

— Bárcsak elmehetnék az előadásra, anya!

— Megkockáztatnám, hogy a király felettébb nagylelkű lesz veled, ha majd eljön a bérfizetés napja — vigasztalta Ángyi. — Juttasd majd eszembe, hogy eszébe juttassam!

— Te nem mész?

— Hát, én… én azt hiszem, inkább kószálok egyet a városban — felelte Ángyi. — Gondolom, Eszme velük ment, ugye?

— Meg nem mondanám, anya.

— Pár dolgot el kell intéznem.

Nem jutott messzire, mikor megszólalt mögötte egy hang.

— 'smint, gyönyöröm fényes holdja?

— Hát maga aztán nagyon tud lopakodni, Casanunda!

— Már megszerveztem a vacsoránkat a Kecske és a Bozótban — közölte vele a törpegróf.

— Óóó, az egy rettenetesen drága hely! — válaszolta Ogg Ángyi. — Sose ettem még ott.

— Most különlegesebb fogásokat is felszolgálnak az esküvő, és a sok előkelő vendég miatt — tájékoztatta Casanunda. — Mindenről gondoskodtam.

És ez nem volt könnyű. Az étel, mint afrodiziákum fogalma még nem érte el Lancre-t, leszámítva Ogg Ángyi híres Répa- és osztrigalepényét[28]. Ami a Kecske és a Bozót szakácsát illeti, az étel és a szex kapcsolatát csak egy bizonyosfajta, gesztikulálós típusú humorérzék megnyilvánulásaképpen volt képes elképzelni, és abban is csak az uborkának volt szerepe. Soha nem hallott még a csokoládéról, a banánhéjról, az avokádóról és a gyömbérről, a mályvacukorról, és több ezer másik olyan ételről, melyekkel a népek a szerelem rögös útjainak A-ból B-be vezető gyorsforgalmi szakaszait szokták volt kikövezni. Casanunda tíz hosszú percet töltött azzal, hogy pontosan leírja a kívánt menüt, és rengeteg pénz cserélt gazdát.

Tapintatosan romantikus, gyertyafényes vacsorát tervezett. Casanunda mindig is hitt a csábítás művészetében.

Sok, létrán megközelíthető, magas nő vélekedett úgy a kontinensen, hogy az már mégiscsak különös, hogy pont a törpék — az a faj, amelyik számára az említett „csábítás művészete” leginkább csak azt a tevékenységet jelentette, melynek során tapintatosan kitudakolták, a másik bőrbe és páncélba öltözött törpe vajon milyen nemű — hoztak létre olyasvalakit, mint Casanunda.

Ez ahhoz hasonlított, mintha hirtelen született volna egy eszkimó, akinek természetes érzéke és tehetsége van a ritka trópusi növények gondozásához. A törpék szexualitásának elfojtott vizei hirtelen utat törtek maguknak a tározó gátjának alján — a sugár kicsi volt, de olyan erőteljes, hogy képes lett volna meghajtani egy turbinát.

Mindazt, amire törpetársai csak igen ritkán, a természet sürgetésének engedelmeskedve fanyalodtak, Casanunda folyamatosan gyakorolta; néha akár gyaloghintóban, vagy egy emlékezetes alkalommal valami fáról fejjel lefelé lógva. De, és ez a fontos része a dolognak, olyan gondosan és akkora odafigyeléssel, ami minden törpének sajátja volt, bármit is tettek. Egy törpe akár hónapokig is dolgozik egy-egy különleges ékszeren, és hasonló okokból Casanunda szívesen látott vendég volt sok udvarban és kastélyban — furcsa módon leginkább akkor, ha a ház ura éppen nem tartózkodott otthon. Továbbá törpére valló hozzáértéssel bírt a zárak és lakatok terén is, ami jól jön azokban a kellemetlen pillanatokban sur la boudoir.

Ogg Ángyi pedig vonzó hölgy volt — ami persze nem egyenlő a gyönyörűvel. Elbűvölte Casanundát. Aki nagyon kellemesnek találta Ángyi társaságát, nem utolsósorban azért, mert a hölgy olyan széles látókörrel bírt, hogy abba akár három foci- plusz egy tekepálya is elfért volna egyszerre.

— Bárcsak nálam lenne a számszeríjam! — dörmögte Maphlaves. — Egy ilyen trófeával nem lenne több gondom azzal, hová akasszam a kalapom.

Az unikornis leszegte fejét, és mellső lábával a földet kapálta. Pára szállt fel az orrlyukaiból.

— Nem vagyok meggyőződve arról, hogy azzal el lehetne ejteni — válaszolta Néne. — Biztos, hogy nem maradt semmi csiribiri az ujjaidban?

— Létrehozhatnék egy illúziót — javasolta a varázsló. — Az nem nehéz.

— Nem működne. Az unikornis tündelény. Nem hat rájuk a varázslat. Átlátnak az illúziókon. Muszáj nekik, folyamatosan illúziókat hoznak létre. Mi van a dombocskával? Gondolod, fel tudnál rá mászni?

Mindketten az emelkedőre néztek. Vörösagyagból volt, csúszós, mint az istennyila.

— Sétáljunk vissza! — javasolta Néne. — Lassan.

— Mi a helyzet az elméjével? Belé tudsz hatolni?

— Már van benne valaki. Ez a szegény állat az ő kis házikedvence. Csak rá hallgat.

Az unikornis utánuk poroszkált, azon igyekezve, hogy egyiküket se veszítse szem elől.

— Mit teszünk, amikor a hídhoz érünk?

— Még mindig tudsz úszni, nem?

— A folyó nagyon mélyen van.

— De itt nem túl sekély. Nem emlékszel? Egyszer fejest ugrottál bele. Egy holdfényes éjszakán…

— Akkor fiatal voltam és bolond.

— És? Most meg öreg vagy és bolond.

— Én azt hittem, hogy az unikornisok sokkal… simogatnivalóbbak.

— Térj észhez! Ne engedd, hogy hatással legyen rád a bűbáj! Azt lásd, ami a szemed előtt van! Ez csak egy átkozottul nagy ló, egyik végén szarvval! — kiabált vele Néne.

Az unikornis lábaival a földet kapálta.

Néne bakancsa megcsikordult a híd kövén.

— Véletlenül került át ide, és nem tud visszamenni — magyarázta. — Ha bármelyikünk egyedül lenne itt, mostanra megtámadta volna. Már félig átértünk a hídon…

— Rengeteg hó olvadt a folyóba idén — szólt Maphlaves kétkedve.

— Ó, igen — válaszolta Néne. — A gátnál találkozunk.

Azzal eltűnt.

Az unikornis, aki mind ez idáig nem tudta eldönteni, melyiküket támadja meg, hirtelen kettesben találta magát Maphlavessel.

Egyig már el tudott számolni.

Lesunyta a fejét.

Maphlaves soha életében nem szerette a lovakat. Úgy érezte, olyan állatok, melyeket csak egy hajszál választ el a teljes őrülettől.

Amikor az unikornis nekirontott, átugrott a korláton és egyenesen belezuhant, különösebb aerodinamikus kecsesség nélkül, a Lancre-folyó jeges vizébe.

A Könyvtáros szerette a színdarabokat. Ankh színházaiban mindig az első sorban ült, ha új darabot adtak, és fizikai adottságait kihasználva kétszer olyan hangosan tapsolt, mint bárki más, vagy ha a szükség úgy kívánta, kétszeres erővel dobált földimogyorót.

És épp csalódottnak érezte magát. A kastélyban alig talált könyveket, leszámítva az etikettről, az állattartásról és a gazdálkodásról szóló súlyos kiadványokat. Az uralkodók általában nem olvasnak túl sokat.

Nem várta, hogy különösebben nagy hatással lesz rá az Előadás. Bekukkantott a zsákvászon mögé, amely jelenleg öltözőként funkcionált, és fél tucat robusztus férfit látott, akik egymással vitatkoztak. Ez ugyan nem igazán kecsegtetett az eljövendő estére nézve a drámai műélvezet lehetőségével, viszont még mindig volt arra némi sansz, hogy valamelyikük esetleg arcba nyomja a másikat egy habostortával[29].

Sikerült három helyet szereznie az első sorban. Nem mintha rangja alapján megillette volna a dolog, de elképesztő, mennyire igyekezett mindenki, hogy egy kis helyet szorítson neki. És talált mogyorót is. Soha senki nem jött rá, hogyan sikerült hozzájutnia.

— Úúk?

— Nem, köszönöm — felelte Abrand Stib. — Felfújnak.

— Úúk?

— Szeretek olyan embert hallgatni, aki szeret beszélni! Hoppá! Forgács és melasz! Rakd a heringedbe, és füstöld el!

— Szerintem nem kér — segített Abrand.

A függöny felemelkedett — vagy legalábbis Kocsis, a pék oldalra húzta.

Megkezdődött az Előadás.

A Könyvtáros egyre komorabban szemlélte. Elképesztő volt. Általában meglehetősen kedvelte a rosszul előadott darabokat, feltéve, ha mindig elég cukrásztermék tartózkodott a levegőben, de ezek az emberek még rosszul sem tudtak rendesen játszani. És egyébként is, úgy tűnt, senki nem készül eldobni semmit.

Kihalászott egy földimogyorót a zacskóból, s Szabó, a másik takács bal fülére meredve görgetni kezdte az ujjai között.

Ekkor megérezte, hogy az égnek mered a hátán a szőr. Ez nagyon feltűnő jelenség egy orángutánon.

Felnézett az idegesítő színészek mögött emelkedő dombra, és halkan morogni kezdett.

— Úúúk?

Abrand oldalba bökte.

— Csendet! — sziszegte. — Kezdenek belejönni…

A szalmaparókás szereplő hangja hirtelen visszhangozni kezdett.

— Mit mondott? — kérdezte Abrand.

— Úúk!

— Hát ezt meg hogy csinálta? Igazán remek smink, valóban…

Abrand elhallgatott.

A Könyvtáros hirtelen egyedül kezdte érezni magát.

A közönség összes többi tagja mereven bámulta a füves színpadot.

Egyik kezével fel-le kaszált Stib arca előtt.

A levegő megremegett a domb felett, és az oldalán a fű olyan mozgásba kezdett, amibe az emberszabású szemei belekápráztak.

— Úúúk?

A domb felett, a kicsi kövek között havazni kezdett.

— Úúúk?

Miután egyedül maradt a szobájában, Magrat kicsomagolta a menyasszonyi ruháját.

Még ez is.

Legalább a ruhát hagyhatták volna, hogy ő válassza ki. Végül is neki kellett — volna — viselnie. Hónapokig kellett volna válogatnia az anyagok és a szabásminták között, meg kellett volna gondolnia magát, új anyagot kellett volna választania, majd új szabásmintát…

…Bár természetesen önálló nőként nem volt ilyesmire szüksége…

…de legalábbis ezt eldönthette volna ő maga. Hófehér selyemruha volt, ízléses csipkedíszítéssel. Magrat tudta, hogy nem ért túlzottan a ruhákkal kapcsolatos szakszavakhoz. Azzal tisztában volt, mi micsoda, csak azzal nem, hogy mit hogy hívnak. Az a sok fodor és pliszé és cvikli meg minden.

Maga elé tartotta a ruhát, és kritikusan megszemlélte.

Volt egy kis tükör a falon.

Némi belső tusakodás után Magrat megadta magát, és felpróbálta a ruhát. Nem mintha fel akarná venni a következő nap. De ha nem próbálja fel, akkor egész életében kíváncsi lesz, hogyan festett volna.

Illett rá. Jobban mondva, nem, de ettől csak jobban állt. Bármit is fizetett érte Verenc, megérte az árát. A szabó olyan ravasz dolgokat csinált az anyaggal, hogy az homorult, ahol Magrat egyenes volt, és domborult, ahol Magrat nem.

A fátyol hajpántját selyemvirágok díszítették.

Nem kezdek el megint sírni, mondta magának Magrat. Dühös maradok. Addig gyűjtöm magamban a dühöt, amíg őrjöngéssé nem változik, és amikor visszajönnek, akkor… akkor mi lesz?

Kezelhetné őket jeges távolságtartással. Fenségesen ellejthetne mellettük — ez nagyon alkalmas öltözet lenne erre a célra —, és akkor majd meglátnák.

És aztán? Nem maradhat itt, nem, ha mindenki megtudja. És meg fogják tudni. Minden ki fog derülni a levélről. Lancre-ben gyorsabban mennek végig a hírek, mint a terpentin egy hasmenéses szamárban.

El kellene mennie. Talán találnia kellene egy helyet, ahol nincsenek boszorkányok, és ahol tiszta lappal indulhat. Bár ami a boszorkányokkal kapcsolatos érzelmeit illeti, pillanatnyilag bármilyen egyéb munkának jobban örült volna, feltéve, hogy akad egyéb munka egy exboszorkány számára.

Magrat megfeszítette az állkapcsát. Most, ahogy forrt benne az epe, úgy gondolta, majd legfeljebb létrehoz egy új foglalkozást magának. Valami olyasmit, aminek semmi köze férfiakhoz és minden lében kanál vénasszonyokhoz.

És megtartja azt az átkozott levelet, hogy ne felejtsen. Egész idő alatt azon gondolkozott, hogy rendezhetett el mindent Verenc, mire visszaértek — hát így. Ó, hogy nevethettek rajta…

Egy pillanatra felötlött Ogg Ángyiban, hogy most talán valahol máshol kellene lennie, de az ő korában már nem hívták meg az embert mindennap romantikus, gyertyafényes vacsorákra.

Időnként szükség van arra, hogy az ember egy darabig felfüggessze a világ többi részéért való aggódást, és magával is törődjön egy kicsit. Időnként szükség van csendes, bensőséges pillanatokra.

— Ez átkozottul jófajta bor! — mondta, miközben felvett egy újabb üveget. — Mit mondott, hogy hívják? — A címkére pillantott. — Chateau Maison? Chateau… ez külföldiül azt jelenti, macskavíz, tudja, de ez csak ilyen allegória, tisztában vagyok azzal, hogy ez igazából nem macskavíz. Az igazi macskavíz sokkal erőteljesebb szagú. — A kése nyelével bekalapálta a dugóhúzót a dugóba, majd a nyakánál fogva alaposan megrázta az üveget, „hogy összekeveredjen benne a jóság”. — De azt nem bírom, amikor a hölgyek cipőjéből isznak — közölte partnerével. — Tudom, hogy elvben ilyesmit kell csinálni, de egyszerűen nem látom, mi lehet abban olyan csodálatos, amikor az ember borral teli bakancsban sétál haza. Nem éhes? Ha nem kéri azt a darab porcogót, én szívesen megeszem. Van még homár? Még soha nem ettem homárt. És majonézt sem. És olyan kis tojásokat, amik meg vannak töltve izékkel. Ha már itt tartunk, szerintem annak a lekvárnak halíze volt.

— Az kaviár — motyogta Casanunda.

Az állát a kezében tartva üldögélt, és elragadtatott csodálattal bámulta Ángyit.

Meglepetéssel konstatálta: annak ellenére igen jól érzi magát, hogy helyzetük nem horizontális.

Tisztában volt vele, mi a menete egy ilyen vacsorának. Ez volt a csábítók eszköztárának egyik legalapvetőbb kelléke. Az ellenfelet általában lefegyverzi a jó bor és a sok drága, ám könnyű étel. Azután következnek a sokatmondó pillantások az asztal felett, és a lábak egymásba gabalyodása az asztal alatt. Körték és banánok célzatos elfogyasztása, satöbbi. És így navigált a kísértés hajója gyengéden, de ellenállhatatlanul a végső kikötő felé.

Ogg Ángyi egészen más tésztának bizonyult.

Először is sajátosan értékelte a jó bort. Casanundában soha fel sem merült, hogy bárki képes lenne portóit önteni a fehérborba, csak azért, mert kifogyott a másik üveg.

És ami a fogásokat illeti… hát, azokat is jó étvággyal fogyasztotta. Casanunda még soha nem látott ilyen élénk könyökmozgást. Mutass Ogg Ángyinak egy jó kis vacsorát, és rögtön megtámadja késsel, villával, valamint faltörő kossal. A látványt, ahogy a homárral elbánt, nem fogja tudni egykönnyen elfelejteni. Az asztalból még hetekig fogják szedegetni a páncéldarabokat.