Hölgyek és urak

És a spárga… bár megpróbálhatja kiirtani emlékei közül a képet, amint Ogg Ángyi a spárgát kezeli, gyanította, időről időre mégis elkerülhetetlenül a felszínre fog törni.

Ez valami boszorkánytulajdonság lehet, mondta magának. Ezek mindig nagyon lényegretörőek, amennyiben akarnak valamit. Ha az ember sziklákat mászik meg, folyókat úszik át és hegyekről vitorlázik le, hogy vigyen Ángyinak egy doboz csokoládét, akkor még le sem tette a mászóvasat, de Ángyi már az alsó sor közepéről eszi ki a nugátosakat. Erről van szó. Ha egy boszorkány nekidurálja magát valaminek, azt szívvel-lélekkel csinálja. Bravó!

— Megeszi azokat a rákokat? Akkor tolja errefelé a tálat!

Casanunda megpróbálta egy kis lábazással magához ragadni a kezdeményezést, már amennyire lehetett, de amikor Ángyi egyik vasalt bakancsa véletlenül bokán rúgta, akkor felhagyott ezzel a manőverrel.

És ott voltak még a cigány hegedűsök. Ángyi először csak panaszkodott, hogy a fülébe kornyikálnak, miközben ő az evésre összpontosítana, de aztán két fogás között kikapta a prímás kezéből a zeneszerszámot, a vonót egy csokor kamélia közé dobta, majd bendzsószerűre hangolva a hangszert előadott Casanundának három versszakot abból a dalból, amit partnere külföldi származására való tekintettel úgy nevezett, Il Porcupine Nil Sodomy Est.

Majd még több bort ivott.

Casanundát az is elbűvölte, ahogy Ángyi arca vízszintes ráncok tömegévé változik, amikor nevet; és Ogg Ángyi nagyon sokat nevetett.

Valójában a férfi a bor halvány ködében egyszer csak rádöbbent, hogy jól érzi magát.

— Ha jól értem, nincsen Ogg úr? — kérdezte meg idővel.

— Ó, dehogy nincs — felelte Ángyi. — Évekkel ezelőtt eltemettük. Hát, muszáj volt. Meghalt.

— Nagyon nehéz lehet egy nőnek egyedül élnie, nemde?

— Rettenetes — válaszolta Ogg Ángyi, aki egyetlen vacsorát sem főzött meg, egy porrongyot sem rázott ki azóta, mióta a legidősebb lánya elég nagy lett hozzá, hogy megcsinálja helyette, és akinek legalább négy különböző fogást főztek naponta rettegő menyei.

— Éjszaka különösen magányos lehet — folytatta Casanunda, már csak megszokásból is.

— Hát, ott van Csöves — magyarázta Ángyi. — Ő tartja melegen a lábaimat.

— Csöves…?

— A macska. Figyeljen, gondolja, hogy kaphatnánk még egy kis pudingot?

Később megkérte a személyzetet, csomagolják be a maradék bort elvitelre.

Brooks úr, a méhész kimert némi zöldes, kellemetlen szagú folyadékot a serpenyőből, ami mindig ott rotyogott a titkos kunyhójában, és megtöltötte a permetezőjét.

Talált egy darázsfészket a kerítésnél. Reggelre halottasház lesz belőle.

Ez is része volt a méhészkedésnek. A méhek mindig szigorúan őrizték a kaptár bejáratát, akár életük árán is megvédték. De a darazsak képesek voltak megtalálni bármilyen kis rést hátul, és mire az ember elszámolhatott volna kettőig, már ki is rabolták a kaptárat. Vicces. És a kaptárban tartózkodó méhek hagyták is magukat. A bejáratot őrizték, de ha egy darázs bejutott, azzal nem tudtak mit kezdeni.

Nyomott egyet a pumpán. Némi folyadék bugyogott ki az eszközből, és hagyott füstölgő csíkot maga után a padlón. Persze, a darazsak meglehetősen szépek voltak. De ha az ember a méhek pártján áll, a darazsak ellen kell fordulnia.

Úgy tűnt, valami összejövetel van a Nagyteremben. Emlékezett rá, hogy mintha kapott is volna valami meghívót, de az ilyesmi soha nem mozgatta meg a képzeletét. Különösen most. Valami nem volt rendben. Egyik kaptár sem mutatta a rajzás előjeleit. Egyik sem.

Ahogy elhaladt mellettük a szürkületben, hallotta a zümmögést. Meleg éjszakákon ez természetes volt. Méhek seregei nyüzsögnek a bejárat közelében és verdesnek a szárnyaikkal, hogy hűvösen tartsák a petéket. De a kaptárak körül repkedő méhek zúgása is hallatszott. Dühösek voltak, és őrködtek.

Lancre határában húzódott egy sor szerényebb méretű gát. Mállottviksz Néne felhúzta magát az egyik faalkotmányra, és felcuppogott a domboldalon, ahol kiöntötte a vizet a bakancsából. Kis idő múlva átázott varázslókalap sodródott lefelé a folyón, majd emelkedett fel, hogy láthatóvá váljon az alatta lévő átázott varázsló. Néne segített Maphlavesnek kimászni a vízből.

— Na látod — mondta neki. — Üdítő volt, nem? Úgy tűnt, nem árt neked egy kis hidegzuhany.

Maphlaves megpróbált egy kevés sarat eltávolítani a füléből. Nénére meredt.

— Te miért nem vagy vizes?

— Az vagyok.

— Nem. Csak nyirkos vagy. Én bőrig áztam. Hogy csinálod, hogy beleugrasz egy folyóba, és épp hogy csak nyirkos leszel egy kicsit?

— Könnyen száradok.

Mállottviksz Néne a sziklákra bámult. Nem messze tőlük futott a Lancre-be vezető meredek út, de akadtak más ösvények is a fák között, melyeket csak ő ismert.

— Nos hát — mondta, leginkább magának. — Meg akarja akadályozni, hogy odamenjek, ugye? Hát, majd meglátjuk.

— Hogy hova menjél? — kérdezte Maphlaves.

— Nem vagyok biztos benne — felelte Néne. — Azt viszont tudom, hogy ha az a nőszemély nem akarja, hogy odamenjek, akkor mindenképp odamegyek. De azzal nem számoltam, hogy felbukkansz, és kiöntöd nekem a szívedet. Menjünk!

Maphlaves kicsavarta a köpenyét. A flitterek nagy része leesett róla. Levette a kalapját, és letekerte róla a csúcsát.

A fejfedők összegyűjtik a morfikus rezgéseket. Egyszer az egyik volt Arkrektor kalapja komoly gondokat okozott a Láthatatlan Egyetemen, mert túl sok mágikus rezgést gyűjtött össze abból a rengeteg varázslófejből, melyeken megfordult, és végül öntudatára ébredt. Maphlaves úgy vetett véget az ilyesminek, hogy saját, egyéni tervezésű kalapot készíttetett egy Ankh-Morporki üzemben, melyet tökéletesen őrült kalaposok működtettek.

Nem is lett átlagosnak mondható varázslókalap. Maphlaves előtt kevés varázsló hasznosította a csúcsos részt, bár páran ott tárolták a fél pár zoknijaikat. az Arkrektor fejfedőjében azonban kicsiny szekrénykék kaptak helyet. Csupa meglepetés volt az öltözékkiegészítő. Négy teleszkópos lábra lehetett állítani, és a karimájába felgöngyölt olajos vásznat leengedve rögvest kicsi, de praktikus sátorrá változott, spirituszégővel a közepén. Voltak belső zsebei, melyekben háromnapi élelmiszer-fejadagot el lehetett helyezni. A csúcsa hegyében pedig éppen elegendő alkohol fért el vészhelyzet esetére, vagyis azokra az alkalmakra, amikor Maphlaves megszomjazott.

Az Arkrektor Néne felé nyújtotta hegyes kis poharát.

— Brandyt? — kérdezte.

— Mi a csudát raktál a fejedre?

Maphlaves óvatosan megsimogatta a kobakját.

— Ööö…

— Olyan szaga van, mint a mézzel kevert lócitromnak. És az meg micsoda?

Az Arkrektor levette a fejéről a kis ketrecet. Egy apró taposómalom kapott helyet a közepén, melyet üvegcsövek bonyolult hálózata vett körül. Néhány etetőtálka is látszott. És volt még benne egy kicsi, szőrös, pillanatnyilag meglehetősen elázott egér is.

— Ó, ez csak a fiatal varázslók egyik találmánya — válaszolta Maphlaves bátortalanul. — Én azt mondtam, hogy… kipróbálom, ha akarják. Az egér szőre az üveghez dörzsölődik, és akkor szikrák keletkeznek, tudod, és… és…

Mállottviksz Néne az Arkrektor enyhén megviselt hajára nézett, és felvonta az egyik szemöldökét.

— Szavamra! — jelentette ki. — Mit fognak kitalálni legközelebb?

— Nem igazán értem, hogy működik, az ilyesmi Stib asztala, én csak úgy gondoltam, segíthetnék nekik…

— Még szerencse, hogy elkezdtél kopaszodni, mi?

Betegszobája sötétjében Rubina kinyitotta a szemét — már ha az ő szeme volt az egyáltalán. Tekintete gyöngyházfényben ragyogott.

A dal még épp hogy csak nem volt hallható.

És a világ is másképp festett. Elméjének egy kis része még mindig Rubina volt, és a bűbáj ködén át nézelődött. Minden finom, ezüstös vonalakból állt, melyek folyamatosan mozogtak, mintha mindent ötvösmunka borított volna. Kivéve azokat a részeket, amelyek vasból voltak. Ott a vonalak megtörtek, kifeszültek, elhajoltak, s az egész világ láthatatlanná vált. A vas eltorzítja a világot. Óvakodj a vastól.

A lány kicsusszant az ágyból, a takaró szélével megfogta a kilincset, és kinyitotta az ajtót.

Soma Ogg majdnem haptákban állt.

Pillanatnyilag a kastély őrségét látta el, és Azt Tesztelte, Mennyi Ideig Tud Fél Lábon Állni. Aztán ráébredt, hogy ez nem méltó egy igazi harcművészhez, és gyorsan átváltott a 19. ábra: A Repülő Krizantém Dupla Ugró Rúgása gyakorlatra.

Egy kis idő múlva feltűnt neki, hogy hall valamit. Ritmusosan ismétlődő zaj volt, ami a tücskök ciripelésére emlékeztette. A kastélyból jött.

Óvatosan megfordult, de továbbra is résen volt, hátha a Külországok egyesült hadseregei csak a figyelmének lankadását várják ahhoz, hogy rohamot indítsanak.

Ezt alaposan meg kellett fontolnia. Elvégre nem a bent lévőktől kell megvédenie a kastélyt, ugye? A „megvédeni” szó külső ellenségre utal. Ez a várkastélyok lényege. Erre van kitalálva az a sok fal, meg minden. Volt egy nagy posztere is, melyet a Hadtörténeti kiskönyvtár: A világ összes ostromfegyvere című könyv mellékleteként kapott. Pontosan tudta, miről beszél.

Soma nem a legélesebb elme volt a környéken, de gondolatai végül feltartóztathatatlanul a várbörtönben raboskodó tündére terelődtek. Azt viszont hét lakat alatt őrizték. Ami azt illeti, ő maga zárta rá az ajtót. És az a hely tele van vassal, anya pedig nagyon bízik a vasban.

Ezzel együtt…

Nagyon módszeresen közelítette meg a kérdést. Felvonta a felvonóhidat, leengedte a kapurostélyt, és átpillantott a várfalon, csak a biztonság kedvéért; de odakint nem volt más, csupán a szürkület és némi esti szellő.

Most már érezte a hangot. Úgy tűnt, a kőből jön, és fűrészes éle az idegeit reszelgette.

Az a dolog nem juthatott ki, ugye? Nem, lehetetlen. Az emberek nem azért építenek várbörtönöket, hogy egykönnyen ki lehessen jutni belőlük.

A hang fel-alá lendült a skálán.

Soma a falnak támasztotta rozsdás lándzsáját, és előhúzta a kardját. Tudta, hogy kell használni. Mindennap tíz percet gyakorolt, és a szalmazsák az összes bűnét megbánta, mire végzett vele. Besurrant a vár hátsó ajtaján, és a fal mellett a tömlöc felé lopakodott. Senki más nem volt a környéken. Persze, mindenki az Előadást nézi. De már bármelyik pillanatban visszaérhetnek, hogy itt folytassák a tivornyázást.

A kastély nagy volt, öreg és hideg.

Most már bármelyik pillanatban.

Elkerülhetetlenül.

A hang elhallgatott.

Soma bekukucskált a sarkon. Ott volt a lépcső, és a várbörtönbe vezető kitárt ajtó.

— Állj! — kiáltott fel mindenesetre.

A hangja visszhangzott a kövek között.

— Állj! Vagy… vagy… vagy… Állj!

Leóvakodott a lépcsőn, és benézett az árkádsorba.

— Figyelmeztetlek! Most tanulom a Boldog Jáde Lótusz Ösvényét!

A cella ajtaját tárva-nyitva találta. És egy fehérbe öltözött alak állt mellette. Soma pislogott.

— Csak nem Tockley kisasszony?

A lány rámosolygott. Szemei beragyogták a homályt.

— Láncing van rajtad, Soma — szólt.

— Micsoda, kisasszony? — Megint az ajtóra pillantott.

— Ez rettenetes. Le kell venned, Soma! Hogy hallhatnál meg bármit is így beöltözve?

Soma tisztában volt azzal, hogy nincs mögötte semmi. De nem mert volna megfordulni.

— Teljesen jól hallok, kisasszony — válaszolta, miközben háttal a fal felé távolabb araszolt.

— De nem az igazat hallod! — lépett előre Rubina. — A vas megsüketít.

Soma nem szokott hozzá, hogy lengén öltözött fiatal lányok közeledjenek felé álmodozó arckifejezéssel. Szenvedélyesen vágyott arra, bárcsak ráléphetne a Visszavonulás Ösvényére.

Oldalra pislantott.

Magas, karcsú alak körvonala rajzolódott ki a cella bejáratában. Meglehetősen óvatosan állt ott, mintha még véletlenül sem akarna a körülötte lévő dolgokhoz hozzáérni.

Rubina nagyon furcsán mosolygott rá.

Soma a nyakába kapta a lábát.

Valami módon megváltozott az erdő. Maphlaves határozottan emlékezett, hogy ifjúkorában harangvirággal és vadrózsával és… szóval harangvirággal, meg ilyesmivel volt tele. Nem pedig átkozottul nagyra nőtt tüskebokrokkal mindenfelé. A köpenyébe akaszkodtak, és egyszer vagy kétszer valami fára kúszó változatuk a kalapját is leverte.

De a legrosszabb része az volt, hogy úgy tűnt, Eszmének az összeset sikerül kikerülnie.

— Hogy csinálod ezt?

— Egyszerűen csak mindig tisztában vagyok azzal, hol vagyok.

— És? Én is tudom, én hol vagyok.

— Nem, te nem. Te csak jelen vagy. Az nem ugyanaz.

— Hát, és azt tudod-e, hogy hol van egy rendes ösvény a közelben?

— Erre rövidebb.

— Mármint gyorsabban odaérünk egy olyan helyre, amiről tudod, hol van, így érted?

— Mondom, hogy nem tévedtem el! Én csak… csak kihívásokkal küszködöm az útirány terén.

— Hahh!

De el kellett ismernie, ez Eszme alapvető tulajdonságai közé tartozott. Elképzelhető, hogy eltéved — és gyanította, hogy ezúttal valóban ez a helyzet, hacsak nincs ebben az erdőben két teljesen egyforma ágakkal rendelkező, és a köpenyének azonos cafatját fogva tartó fa —, de minden körülmények között megtartja azt a tulajdonságát, amit a társadalom nem csúcsos kalapot és antik fekete ruhát viselő tagjai lelki egyensúlynak neveznének. Tökéletes kiegyensúlyozottságnak. Nem tudta elképzelni, hogy Eszme bármikor is ügyetlenkedne, hacsak nem szándékosan.

Ezt már évekkel ezelőtt is észrevette vele kapcsolatban, bár akkoriban természetesen inkább az a tökéletesség nyűgözte le, ahogy imádottjának alakja kitölti a körülötte lévő teret. És…

Már megint beleakadt valamibe.

— Állj már meg egy pillanatra!

— Ez nem megfelelő öltözék egy vidéki túrához!

— Nem számítottam erdei kirándulásokra! Ez az átkozott ünneplőruhám!

— Hát vedd le.

— De akkor honnan fogják tudni az emberek, hogy varázsló vagyok?

— Majd teszek róla, hogy mindenkinek elmondjam!

Mállottviksz Néne egyre feszültebb lett. Bár be nem vallotta volna, ő is kezdte úgy érezni, eltévedt. De, értelemszerűen, Lancre zúgójának völgye és Lancre városa között nem lehetett eltévedni. Egyszerűen csak mindig felfelé kellett menni. És egyébként is, egész életében ebben az erdőben sétált. Ez az ő erdeje volt.

Már kétsége sem maradt, hogy másodszor mennek el e mellett a fa mellett. Maphlaves köpenyének egy darabja lógott róla.

Úgy érezte magát, mintha a saját kertjében tévedt volna el.

Abban is biztos volt, hogy az unikornist látta párszor. Lesett rájuk. Néne igyekezett bejutni az állat elméjébe. Ezzel az erővel akár egy jégfalon is megpróbálhatott volna felmászni.

Nem mintha a saját elméje a béke szigete lett volna. De legalább már tudta, hogy nem őrült meg.

Amikor az univerzumok közötti falak elvékonyodnak, amikor a Ha párhuzamos szálai összefonódnak, hogy átkeljenek a Moston, bizonyos dolgok átszivárognak. Apró kis jelek, meglehet, de a megfelelően kiképzett vevőkészülék számára tisztán hallhatóak.

A fejében ezernyi Eszme Mállottviksz halvány, kitartó gondolatai nyüzsögtek.

Magrat nem tudta, mit csomagoljon el. Úgy tűnt, a legtöbb ruhája elpárolgott a kastélyban töltött idő alatt, és nem vallott volna jó modorra, ha elviszi azokat, amelyeket Verenc vett neki. Ugyanez volt a helyzet a jegygyűrűvel. Nem volt benne biztos, hogy megtarthatja.

A tükörképére bámult.

Nem lenne szabad így gondolkoznia. Most olybá tűnt, mintha mást se csinált volna egész életében, mint hogy kicsire összehúzta magát, udvariaskodott, és elnézést kért, amikor valaki keresztülgyalogolt rajta, a jó modor jegyében. És mi lett az eredménye? Az emberek úgy bántak vele, mintha kicsi lenne, udvarias és jó modorú.

Odatűzte azt az… azt az átkozott levelet a tükörre, hogy mindenki megtudja, miért ment el.

Átkozottul nagy kedve lett volna ahhoz, hogy valamelyik nagyvárosban felcsapjon kurtizánnak.

Bármi legyen is az.

És akkor megütötte fülét az énekszó.

Kétségkívül a legszebb dal volt, mit valaha hallott. Egyenesen becsordult az ember fülén a kisagyába, a vérbe, a csontokba…

Kiejtette a kezéből a selyempruszlikot.

Megrángatta az ajtót, és elméjének az a kis része, amely még képes volt racionálisan gondolkozni, eszébe juttatta a kulcsot. A dal betöltötte a folyosót. Magrat felkapta esküvői ruhája szegélyét, hogy gyorsabban tudjon futni, és a lépcső felé iramodott…

Valami kivágódott egy másik ajtón, és a földre lökte őt.

Soma Ogg volt az. A színes ködön keresztül látta aggódó arcát a rozsdás…

…vascsuklyában.

Az ének megváltozott, miközben ugyanúgy szólt. Az összetett harmóniák, az elbűvölő ritmus megmaradt, de hirtelen reszelőssé vált, mintha már egy másik fülön keresztül hallaná a dalt.

Az átjáróhoz rángatták.

— Jól van, királyné kisasszony?

— Mi történik?

— Nem t'om, királyné kisasszony! De azt hiszem, tündéink vannak.

— Tündéink?

— És Tockley kisasszonyt is elkapták. Ööö. Tudja, amikor elvitte a vasat…

— Mi a csudáról beszélsz, Soma?

A fiú falfehér volt.

— Az ott lent a várbörtönben elkezdett énekelni, és a lányt megigézték, úgyhogy azt teszi, amit ők akarnak…

— Soma!

— És id'sanyám azt mondta, nem ölik meg az embert, ha van választásuk. Nem ölik meg rögtön. Számukra sokkal szórakoztatóbb az ember élve.

Magrat rámeredt.

— El kellett futnom! Le akarta venni a sisakomat! Ott kellett hagynom! Érti ezt, kisasszony?

— Tündék?

— Vegyen magához egy vasat, kisasszony! Utálják a vasat!

Magrat pofon ütötte, s megfájdult a keze a láncszemektől.

— Összevissza hablatyolsz, Soma!

— Ott vannak kint, kisasszony! Hallottam, ahogy leeresztik a felvonóhidat! Kijutottak, mi pedig itt vagyunk bent, és nem ölik meg az embert, életben tartják…

— Álljon vigyázzba, katona!

Nem volt jobb ötlete. De úgy tűnt, működik a dolog. Soma összeszedte magát.

— Nézd — magyarázta Magrat —, mindenki tudja, hogy nem léteznek már tün… — A hangja elcsuklott. Összeszűkült a szeme. — Magrat Beléndeken kívül ezt mindenki másképp tudja, így van?

Soma reszketett. Magrat a vállánál fogva megrázta.

— Id'sanyám és Mállottviksz nagysága azt mondta, magának nem szabad tudnia! — siránkozott a legény. — Azt mondták, ez a boszorkányok dolga!

— És hol vannak most, amikor dolguk volna a boszorkányoknak? — kérdezte Magrat. — Én sehol nem látom őket, te vajon igen? Ott vannak talán az ajtó mögött? Nem! Az ágy alatt? De furcsa, ott sincsenek… csak én vagyok itt, Soma Ogg! És ha nem mondasz el nekem ebben a minutában mindent, átkozni fogod azt a napot, amikor megszülettem!

Soma ádámcsutkája fel-le járt, miközben átgondolta a dolgot. Lerázta magáról Magrat kezét, és az ajtóra tapasztotta a fülét.

Az énekszó elhallgatott. Egy pillanatig Magrat azt hitte, távolodó lépteket hall az ajtó túlsó oldaláról.

— Szóval, királyné kisasszony, id'sanyám és Mállottviksz nagysága felment a Táncosokhoz…

Magrat végighallgatta.

Végül azt kérdezte:

— És most hol van mindenki?

— Nem tudom, kisasszony. Az Előadásra mentek… de már vissza kellett volna érniük.

— Hol van az Előadás?

— Nem t'om, kisasszony. Kisasszony?

— Igen?

— Miért vette fel a menyasszonyi ruháját?

— Te csak ne törődj azzal.

— Balszerencsét hoz, ha a vőlegény meglátja a menyasszonyt az esküvő előtt menyasszonyi ruhában — közölte Soma, megpróbálván közhelyes ostobaságokban menedéket találni, hogy megfeledkezhessen a rettegéséről.

— Én mindenképpen azt fogok neki hozni, ha én látom meg előbb — morogta Magrat.

— Kisasszony?

— Igen?

— Aggódom, hogy mi történhetett az emberekkel. Jászónunk aszonta, hogy egy órán belül visszaérnek, és ez több órája volt.

— De ott van majdnem száz vendég, és a város gyakorlatilag összes lakója. A tündék semmit sem tudnak tenni ellenük.

— Nem is kell nekik, kisasszony. — Soma odament az üvegezetlen ablakhoz. — Nézze, kisasszony! Innen le tudnék ugrani az istállóknál álló csűrre. Szalma van benne, nem esne bajom. Vagy katonai precizitással kilopakodhatnék a konyhán keresztül azon a kis kapun a peremirányú torony mellett.

— Minek?

— Hogy segítséget hozzak, kisasszony.

— De még azt sem tudod, van-e kint valaki, aki segíthetne.

— Van más ötlete, kisasszony?

Nem volt.

— Ez nagyon… nagyon bátor dolog tőled, Soma — ismerte el Magrat.

— Maradjon itt, és nem esik baja! — biztosította a legény. — Mondok valamit… mi lenne, ha bezárnám az ajtót, és elvinném a kulcsot? Így még ha énekelnek sem fogják tudni rávenni magát, hogy nyissa ki az ajtót.

Magrat bólintott.

Soma megpróbált mosolyogni.

— Bárcsak lenne még egy páncélingünk! — sóhajtotta. — De az összes ott van a fegyvertárban.

— Nem lesz semmi bajom — nyugtatta meg Magrat. — És most menj!

Soma biccentett. Egy pillanatig habozott az ablakpárkányon, majd leugrott a sötétségbe.

Magrat az ajtó elé tolta az ágyat, és ráült.

Aztán rádöbbent, hogy Somával kellett volna mennie. De az azt jelentette volna, hogy a kastélyban nem marad senki, és az nem lenne helyes.

Különben is, meg volt ijedve.

Egy szál gyertya világított a szobában, és már az is félig leégett. Ha az is elfogy, nem marad más, csak a holdfény. Magrat mindig is szerette a holdfényt. Egészen eddig a pillanatig.

Kint minden csendes volt. Pedig fel kellett volna hallatsszon a város zaja.

Lassan ráébredt, hogy talán nem kellett volna hagyni, hogy Soma elvigye a kulcsot, mert ha elkapják, ki fogják tudni nyitni…

Kiáltás hangzott fel, és jó ideig nem is hallgatott el.

Majd az éjszaka ismét visszagördült a színre.

Pár perccel később valami megkaparta a zárat, mintha valaki több réteg ruhába tekerve próbálta volna használni a kulcsot, hogy semmiképpen ne kelljen hozzáérnie.

Az ajtó nyílni kezdett, de megakadt az ágyban.

— Nem lépne ki közénk, hölgyem?

Az ajtó megint megnyikordult.

— Miért nem jön táncolni vélünk, szép hölgy?

A furcsán dallamos szavak még pár pillanatig visszhangoztak az ember fejében elhangzásuk után.

Az ajtó berobbant.

Három alak siklott be a szobába. Az egyik átkutatta az ágyat, a másik kettő a sötét sarkokban keresgélt. Majd valamelyikük odalépett az ablakhoz, és kinézett rajta. A málladozó fal meredeken zuhant alá egészen a teljesen kihalt zsúptetőig.

Az alak az udvarban álló két másik társa felé biccentett, szőke haja ragyogott a holdfényben.

Az egyik lent álló felmutatott a falra, amin valaki hosszú, fehér ruhában mászott felfelé, az anyag lobogott az esti szellőben.

A tünde nevetett. Ez élvezetesebb lesz, mint gondolta.

Magrat felhúzta magát az ablakpárkányra, és lihegve összeesett a padlón. Majd odasántikált az ajtóhoz, melynek zárjából hiányzott a kulcs. De volt rajta két nehéz faretesz, melyeket a helyükre csúsztatott.

Az ablak spalettája fából készült.

Ezt nem fogja még egyszer megúszni. Arra számított, hogy eltalálja egy nyíl, de… nem, az ilyen egyszerű dolgoknál komolyabb mulatságra vágytak.

A sötétséget bámulta. Szóval… itt van ez a szoba. Még azt sem tudta pontosan, hol is tartózkodik. Talált egy gyertyát pár gyufával, és némi kaparászás után meggyújtotta.

Néhány doboz meg táska állt halomban az ágy mellett. Szóval… egy vendégszoba.

Gondolatok peregtek végig az agyán, egyik a másik után.

Azon töprengett, hogy megint énekelni fognak-e neki, és ha igen, ellen fog-e tudni állni. Talán, ha az ember tudja, mire számíthat…

Valaki finoman kopogtatott az ajtón.

— Lent vannak a barátai, hölgyem. Jöjjön, táncoljon vélem!

Magrat elkeseredetten nézett körül a szobában.

Teljesen jellegtelen helyiség volt, mint a vendégszobák általában. Kancsó és lavór egy állványon, a rettenetes budiár fülkéje a függöny mögött, az ágy, melyre táskákat és batyukat dobtak, egy ócska szék, amiről már teljesen lekopott a fényezés és a szőnyeg kis négyzete, ami kora és a beletaposott por miatt már egészen szürkének tűnt.

Megzördült az ajtó.

— Eresszen be, drága hölgy!

Ezúttal nem menekülhet az ablakon keresztül. Bebújhatna ugyan az ágy alá, de azzal nem nyerne többet két pillanatnál, ugye?

A tekintetét valami rettenetes varázs a függöny mögött meghúzódó budiár felé vonzotta.

Felemelte a fedelét. Az akna kétségkívül elég széles volt ahhoz, hogy elférjen benne egy emberi test. A budiárok erről voltak hírhedtek. Jó pár népszerűtlen király lelte halálát a félreesőben egy-egy kiváló mászóképességgel rendelkező orgyilkosnak, egy dárdának és a politikai kérdések alapvetően zsigeri megközelítésének köszönhetően.

Valami puffant az ajtón.

— Hölgyem, énekeljek önnek?

Magrat döntött.

Végül a zsanér adta meg magát elsőként: a rozsdás csavarok elengedték a követ.

A falifülke félig behúzott függönyét meglebbentette a szellő.

A tünde elmosolyodott, majd a függönyhöz vonult, és félrehúzta. A tölgyfa fedelet felhajtva találta.

Lenézett.

Magrat fehér szellemként emelkedett fel mögötte, és teljes erejéből nyakon vágta a székkel, ami szét is tört.

A tünde próbált megfordulni és visszanyerni az egyensúlyát, de még mindig maradt elegendő a székből Magrat kezében ahhoz, hogy egy elkeseredett lendítéssel telibe kapja. A lény hátratántorodott, a fedél felé markolt, de mozdulata csak ahhoz volt elég, hogy magára húzza azt. Magrat puffanást hallott, majd dühös ordítást, miközben a tünde a bűzös sötétségbe hullott. Nem merte remélni, hogy belehal a zuhanásba. Végül is, puhára esik.

— Nem csak nemes — mondta Magrat magában —, de büdös is.

Az ágy alá bújás csak két pillanat haladékot jelent, de néha annyi is elég.

Elengedte a szék maradékát. Egész testében reszketett. De még mindig élt, és ez kellemes érzéssel töltötte el. Ez a jó abban, ha él az ember. Módjában áll örülni neki.

Magrat kikukucskált a folyosóra.

Indulnia kellett. Hogy megnyugtassa magát egy kissé, felmarkolta az egyik megviselt széklábat, majd kióvakodott.

Újabb üvöltés hangzott fel, ezúttal a Nagyterem felől.

Magrat a másik irányba nézett, a Hosszú Képtár felé. Futni kezdett. Lennie kell valami menekülőútnak valahol, egy kapunak, ablaknak…

Valamelyik vállalkozó kedvű uralkodó évekkel azelőtt beüvegezte az ablakokat. A holdfény nagy, ezüstös kockákat rajzolt a kő sötét, árnyékos foltjai közé.

Magrat fényből árnyékba, fényből árnyékba szaladt a végtelen szobán keresztül. Uralkodók egész sora villant el mellette, akár valami felgyorsított filmen. Király király után, csupa pofaszakáll és korona és szakáll. Királyné királyné után, csupa fűző és ingváll és lebernyeges törpesólyom és apró kutya és…

Egy alak, a holdfény hatása, a festett arcon honoló kifejezés valahogy áttört a rettegésén, és megakadt rajta a szeme. Ezt a portrét még soha nem látta. Soha nem jutott el idáig a képtárban. Az összegyűjtött királynék képeinek ostoba sekélyessége lehangolta. De ez…

Ez valahogy megfogta.

Megállt.

Biztos nem életében készült a kép. Ennek a királynőnek az idejében csak egyfajta festéket ismertek, ami kék színű volt, és általában testfestésre használták. De a pár generációval korábban uralkodó I. Lully király amolyan történészféle volt, amellett mélyen romantikus alkat. Azt az időszakot kutatta, amit Lancre hőskoraként ismertek, és amiről kevés tárgyi emlék állt rendelkezésére. Ám azt a keveset a lelkes néprajztudósok és történészek legszentebb hagyományait követve, magabiztosan megnyilvánuló bölcsességével[30] és rokon forrásokra támaszkodva[31] pótolta ki.

Ő rendelte meg Lobbanékony Ynci, a birodalom egyik alapítója portréját.

A hölgy lándzsahegycsúcsos, szárnyas sisakot viselt, rengeteg fekete haját pedig vér segítségével formázta csigákba. Vastag sminkje indigóvér spiráljai a barbár kozmetikai irányvonal stílusában készültek. 90 D-s méretű mellvértet viselt és tüskés vállvédőt. Tüskés térdvédője is volt, illetve tüskés szandálja, továbbá egy meglehetősen rövid szoknyája, divatos vérkockás mintával. Egyik kezét lazán egy kétfejű, tüskés csatabárdon nyugtatta, a másikkal egy ellenséges hadifogoly karján simított végig. Az ellenséges hadifogoly maradéka különböző fenyőfákról lógott le a háttérben. A képen szerepelt Tüske is, a kedvenc harci pónija, annak a már kihalt fajnak példánya, amelyik olyan megjelenéssel és vérmérséklettel bírt, akár egy lőporos hordó, és Ynci harci szekere, szintén a népszerű tüskemintával. A kerekeivel borotválkozni lehetett volna.

Magrat csak állt és bámult.

Ezt soha nem említették.

Beszéltek neki a hímzésről és egyéb kézimunkákról, az abroncsos szoknyáról, és arról, hogyan kell üdvözölni a főrangúakat. Tüskéket soha nem említettek. A képtár túlsó végéből, ahonnan ő is érkezett, valami zaj hallatszott. Felkapta a szoknyáját és továbbszaladt.

Lépések hangzottak fel mögötte, és nevetés.

Balra a keresztfolyosón, majd végig a konyhák feletti sötét átjárón, és el a…

Egy alak moccant az árnyékban. Fogak villantak. Magrat felemelte a széklábat, de félúton megállította az ütést.

— Csöves?

Ogg Ángyi macskája dörgölőzött a lábához. Szőre a testére lapult. Ettől Magratnak még inkább inába szállt a bátorsága. Ott volt Csöves, Lancre macskatársadalmának vitathatatlan királya, és legnagyobb részének egyben atyja is, kinek megjelentére a farkasok csendben elosontak, a medvék pedig felmásztak a fákra. És meg volt ijedve.

— Gyere ide, te átkozott bolond!

Sebhelyes tarkójánál fogva felemelte az állatot, és továbbszaladt, Csöves pedig hálásan mélyesztette csontig a karmait a karjába[32], majd felmászott a vállára.

Már biztos a konyha környékén járhat, mert az volt Csöves vadászterülete. Ismeretlen, árnyékos vidékre tévedtek, terror incognitára, ahol elfogyott a szőnyegek és a gipszoszlopok húsa, és kivillant a kastély kőcsontja.

Könnyű, gyors lépteket hallott maga mögött.

Ha sietve be tudna fordulni a következő sarkon…

Csöves rugóként feszítette meg magát a kezében. Magrat megállt.

A következő sarkon…

Anélkül, hogy észrevehetően akarta volna, széklábat tartó karja felemelkedett és lassan hátralendült.

Ugyanazzal a mozdulattal lépett be a sarkon és döfött egyet előre. Győzelemittas sziszegés hangzott fel, ami rikoltásba fordult, ahogy a fa végigkarmolta a lesben álló tünde nyakát. A szóban forgó tünde arrébb tántorgott. Magrat rettegésében hüppögve vetette magát a legközelebbi ajtóhoz, és megrántotta a kilincsét. Az ajtó kitárult. Beugrott rajta, becsapta maga után, a sötétben kapkodva megkereste a reteszt, érezte, ahogy a helyére kattan, majd térdre rogyott.

Kívülről valami nekiütközött az ajtónak.

Kis idő múlva Magrat kinyitotta a szemét, és elgondolkozott azon, vajon valóban megtette-e ezt, annyira sötét volt minden. De maga előtt mintha teret érzett volna. A kastély tele volt mindenféle dologgal, régi, eldugott szobákkal, ezzel-azzal… akár egy verem is lehet a lába előtt, vagy bármi. Megkereste az ajtófélfát, hozzásimult, majd óvatosan a falat kezdte tapogatni. Talált egy polcot. Ez pedig egy gyertya. Ezek meg gyufák.

Szóval, próbálta meggyőzni magát heves szívdobogása közben, ebben a szobában nemrégiben jártak. Lancre lakosainak nagy része még mindig kovát és taplót használt. Csak a király engedhette meg magának, hogy Ankh-Morporkból hozasson gyufát. Mállottviksz Néne és Ogg Ángyi is gyufát használtak, de ők nem fizettek érte. Kapták. A boszorkányok gyakran kapnak dolgokat.

Magrat meggyújtotta a gyertyacsonkot, és megfordult, hogy megnézze magának, hová is keveredett.

Ó, ne…!

— Hát, hát — szólalt meg Maphlaves. — Milyen ismerős ez a fa.

— Fogd be!

— Azt hittem, valaki azt mondta, hogy egyszerűen csak fel kell mennünk a dombon.

— Fogd be!

— Emlékszem, egyszer az erdőben megengedted, hogy…

— Fogd be!

Mállottviksz Néne leült egy fatönkre.

— Útvesztőset játszanak velünk — konstatálta. — Valaki bűvészkedik.

— Emlékszem egy mesére — szólt Maphlaves —, amelyikben az a két gyerek eltéved az erdőben, és akkor jön egy csomó madár, és falevelekkel takarják be őket. — Remény csillant a hangjában, mint egy krinolin alól kikandikáló lábujj.

— Igen, ez nagyon jellemző azoknak az ostoba madaraknak a gondolkodásmódjára — kommentálta Néne. Megdörzsölte a fejét. — Az a nőszemély áll emögött — jelentette ki. — Tündetrükk. Tévútra vezetik a vándorokat. Babrál a fejemmel. Az én fejemmel. És nagyon ügyesen csinálja. Oda vezet, ahova akar. Körbe-körbe. És velem teszi ezt!

— Talán csak máson jár az eszed — sugallta Maphlaves, aki még mindig nem adta fel teljesen a reményt.

— Hát persze, hogy máson jár az eszem, így, hogy folyamatosan átesel mindenen, és lehetetlenségeket fecsegsz — válaszolta Néne. — Ha Dörzsölt Varázsló úr nem akarta volna előkaparni azokat a dolgokat, amik eleve nem is léteznek, most nem itt lennék, hanem az események középpontjában, és tudhatnám, miben sántikálnak. — Ökölbe szorította a kezét.

— De nem kell ott lenned — mondta a varázsló. — Csodálatos ez az éjszaka. Üldögélhetnénk itt, és…

— Te is bedőlsz neki! — vágott közbe Néne. — Ennek az egész habcsókos, tekintetek-a-zsúfolt-szobán-keresztül dolognak. El nem tudom képzelni, hogyan maradhattál fővarázsló.

— Leginkább úgy, hogy mindig gondosan ellenőrzöm az ágyamat, és odafigyelek, hogy csak olyasmit vegyek a számba, amiből valaki más már evett egy szeletet — felelte Maphlaves lefegyverző őszinteséggel. — Nem nagy ügy, tényleg. Többnyire csak alá kell írni ezt-azt, és időnként kiabálni egy jót…

Feladta.

— Mindenesetre nagyon meglepettnek tűntél, mikor megláttál — jelentette ki. — Teljesen elsápadtál.

— Bárki elsápadna egy fuldokló birkához hasonlatos felnőtt férfiember látványától — adta meg neki a kegyelemdöfést Néne.

— Tényleg nem vagy hajlandó megenyhülni, ugye? — kérdezte Maphlaves. — Elképesztő. Egy tapodtat sem engedsz.

Újabb levél szállt el mellettük.

Az Arkrektor feje meg se moccant.

— Tudod — szólalt meg társalgási hangnemben —, vagy különösen korán köszönt be az ősz errefelé, vagy itt laknak azok a madarak a meséből, vagy van valaki a fán felettünk.

— Tudom.

— Tudod?

— Igen, mert én körülnéztem, mialatt te az ábrándokba merültél — közölte vele Néne. — Legalább öten vannak, és pont felettünk tartózkodnak. Hogy érzik magukat azok a varázslatos ujjaid?

— Valószínűleg össze tudnék hozni egy tűzgolyót.

— Az nem működne. Ki tudsz minket vinni innen?

— Mindkettőnket semmiképpen.

— És csak magadat?

— Valószínűleg, de nem foglak itt hagyni.

Néne a szemeit forgatta.

— Tényleg igaz, amit mondanak — jelentette ki. — Minden férfi hiú disznó. És most lódulj, te érzelgős vénember! Nem áll szándékukban megölni engem. Legalábbis még nem. De a varázslókról semmit sem tudnak, téged gondolkodás nélkül felkoncolnának.

— És most ki is érzeleg voltaképpen?

— Nem akarom, hogy meghalj, ha a hasznomra is lehetsz.

— Azzal, hogy elmenekülök, nem igazán lehetek a hasznodra.

— Sokkal inkább, mint ha itt maradsz.

— Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha most elmennék.

— Én pedig soha az életben nem bocsátom meg neked, ha itt maradsz, és én sokkal haragtartóbb vagyok nálad — érvelt Néne. — Ha vége ennek az egésznek, keresd meg Gytha Oggot! Mondd meg neki, hogy nézzen bele a régi dobozomba. Tudni fogja, mi van benne. És ha nem indulsz el azon nyomban…

Nyílvessző csapódott a tönkbe Maphlaves mellett.

— Ezek a gazemberek lőnek rám! — háborodott fel. — Ó, ha nálam lenne a számszeríjam…!

— A helyedben mennék, és idehoznám — javasolta Néne.

— Tényleg! Azonnal visszajövök!

Az Arkrektor eltűnt. A következő pillanatban egy halom, azelőtt a vár falát alkotó terméskő pottyant le a levegőből oda, ahol korábban a varázsló állt.

— Szóval most már ő sem lesz láb alatt — közölte Néne a világgal általánosságban.

Felállt, és körbenézett a fákon.

— Hát jó — mondta hangosan. — Itt vagyok. Nem áll szándékomban elszaladni. Itt vagyok. Teljes életnagyságban.

Magrat megnyugodott. Hát persze, hogy létezik. Minden kastélyban van egy. És ebben a kastélyban természetesen használták is. Kitaposott út vezetett a poros padlón az ajtótól pár ölnyire álló polcig, ahol közvetlenül a lándzsák mellett egy állványon néhány láncing lógott.

Soma valószínűleg mindennap benézett ide.

A fegyvertárba.

Csöves leugrott Magrat válláról, és bóklászni kezdett a pókhálós utacskák között, valami kicsit és cincogót keresve, mint mindig.

Magrat kábultan követte.

Lancre királyai soha nem dobtak ki semmit. Legalábbis semmi olyasmit, amivel meg lehetett ölni valakit.

Akadt ott férfiakra való páncél. Lovakra való páncél. Harci kutyákra való páncél. Még varjakra való páncél is volt, noha Ostoba Gumt király ütőképes légierő létrehozásával kapcsolatos terve végül dugába dőlt. További lándzsák és kardok következtek, vadászkések, tőrök, párbajtőrök, pallosok, láncos buzogányok, nyeles buzogányok, furkósbotok és nagy, tüskés golyók. Halomban álltak a fegyverek, és ahol beázott a tető, kupacokká rozsdálltak egybe. Dárdából, lándzsából, hosszú íjból, rövid íjból, nyílpisztolyból, kengyelre erősíthető íjból és számszeríjból annyi volt, mint a tűzifa, és nem is fordítottak nagyobb gondot az elhelyezésükre, mint a tűzifáéra. Mindenféle páncéldarabok gyűltek rozsdától vöröslő halomba. Ami azt illeti, a rozsda mindenütt jelen volt. Az egész hatalmas helyiséget betöltötte a vas halála.

Magrat továbbment, akár egy felhúzhatós játék, amely egészen addig nem kanyarodik el, amíg bele nem ütközik valamibe. A gyertya fénye tompán tükröződött a sisakokon és mellvérteken. A lóra való páncélok különösen borzasztóan néztek ki a korhadó állványaikon — úgy álltak ott, mintha külső csontvázak lennének, és mint minden csontváz, a halálra terelték az ember gondolatait. Üres szemgödrök meredtek vakon a kicsi, gyertyafénnyel megvilágított alakra.

— Hölgyem?

A hang az ajtó túloldaláról jött, messze Magrat mögül. Ennek ellenére körbevisszhangozta őt az évszázadok alatt összegyűlt, málladozó fegyverzetről visszaverődve.

Nem tudnak bejönni ide, gondolta Magrat. Túl sok itt a vas. Idebent biztonságban vagyok.

— Ha hölgyem játszani akar, idehozzuk a barátait.

Ahogy megfordult, a fény rávetült valamire, és az megcsillant.

Magrat félrehúzott egy hatalmas pajzsot.

— Hölgyem?

Előrenyúlt.

— Hölgyem?

Megragadta a rozsdás, szárnyakkal díszített sisakot.

— Jöjjön, táncoljon az esküvőn, hölgyem!

Magrat kiemelte a bögyös, tüskés mellvértet.

Csöves, aki egy hason fekvő páncélöltözékben kajtatott éppen egér után, kidugta a fejét a lábvérten.

Magrat megváltozott. Ezt a légzésén lehetett észrevenni. Korábban zihált a félelemtől és a fáradtságtól. Majd pár pillanatig egyáltalán nem hallatszott levegővétel. Ám végül megint felhangzott. Lassan. Mélyen. Céltudatosan.

Csöves végignézte, ahogy Magrat, aki az ő szemében mindig is egy ember formájú egér volt, felemeli a szárnyas sisakot, és a fejére húzza.

Magrat mindent tudott a fejfedők hatalmáról.

A fejében harci szekerek zörögtek.

— Hölgyem? Idehozzuk a barátait, hogy énekeljenek önnek.

Megfordult.

A gyertya fénye szikrázott a szemeiben.

Csöves visszavonult a páncél biztonságába. Eszébe jutott az a kalandja, amikor véletlenül egy nőstény rókát támadott meg. Csöves általában különösebb erőfeszítés nélkül el tudott bánni egy rókával, de, mint kiderült, ennek kölykei voltak. És ez csak akkor derült ki, amikor bekergette az üregébe. Elvesztett egy kis darabot az egyik füléből, és a szőrzete nagy részének is búcsút mondhatott, mire sikerült kimenekülnie.

A nőstény róka arckifejezése nagyon hasonlított ahhoz, ahogy Magrat épp nézett.

— Csöves, gyere ide!

A macska megfordult, és próbált elrejtőzni a mellvértben. Kezdett kételkedni abban, hogy ép bőrrel megússza az éjszakát.

Tündék portyáztak a kastély kertjében. Szép lassan megölték a dísztó összes halát. Brooks úr egy konyhaszéken pipiskedve dolgozott éppen az istálló falán lévő repedésen. Érzékelte ugyan az izgatott légkört, ám az az emberekről szólt, ezáltal másodlagos fontosságú üggyé degradálódott. De feltűnt neki a kaptárak megváltozott hangja, és a fa csikorgása.

Egy kaptárat addigra már ki is nyitottak. Dühös méhek rajzottak felhőként a három alak körül, miközben lábak tapostak a lépen, a mézen és a petéken.

A nevetés elhallgatott, mikor egy fehér kabátos, maszkos figura jelent meg a sövény mögött. Hosszú fémcsövet emelt rájuk.

Senki nem tudta pontosan, mit rak Brooks úr a permetezőjébe. Tartalmazott régi dohányt, leforrázott gyökereket, kéregdarabokat, és olyan gyógynövényeket, amelyekről Magrat még csak nem is hallott. Fénylőn ívelt át a sugár a sövény felett, a szeme között találta el a középső tündét, és róla fröcscsent a másik kettőre.

Brooks úr szenvtelenül bámulta a haláltusájukat.

— Darazsak — morogta.

Ezután visszament, előkeresett egy dobozt, meggyújtott egy viharlámpát, majd gondosan, óvatosan, a csípésekkel nem törődve elkezdte javítani a sérült lépeket.

Soma lassan már nem is érezte a karját, leszámítva azt a forró, tompa sajgást, ami azt jelezte, hogy legalább egy csontja eltört, illetve azzal is tisztába volt, hogy annak a két ujjának nem így kellene kinéznie. Annak ellenére, hogy ingujjban volt, izzadt. Nem lett volna szabad levennie a páncélingét, de nehéz nemet mondani, amikor egy tünde fogja az íját az emberre. Soma tisztában volt azzal, amivel sokan szerencsére nincsenek — hogy a páncéling nem véd a nyilak ellen. Különösen akkor nem, ha az ember fejét veszik az íjjal célba.

A folyosókon át a fegyvertárhoz vonszolták. Legalább négy tünde állt körülötte, de az arcukat nem látta. Eszébe jutott, amikor a Mágikus Lanterna előadása Lancre-be érkezett. Soma transzban bámulta Ogg Ángyi egyik kifeszített lepedőjén a sebesen váltakozó képeket. A tündék arca is erre hasonlított. Volt szemük és szájuk valahol, de minden egyéb ideiglenesnek tűnt rajtuk, úgy suhantak át az ábrázatukon az arcvonások, akár a vásznon a képek.

Nem beszéltek sokat. De rengeteget nevettek. Vidám egy társaság voltak, különösen, amikor azzal kísérleteztek, hogy meddig lehet egy ember karját hátracsavarni.

Valamit megbeszéltek egymással a saját nyelvükön, majd az egyik Soma felé fordult, és a fegyvertár ajtajára mutatott.

— Szeretnénk, ha kijönne a hölgy — közölte vele. — Mondd meg neki, ha nem jön ki, akkor tovább játszadozunk veled!

— És mit csináltok velünk, ha kijön? — kérdezte Soma.

— Ó, hát akkor is játszani fogunk veletek — nyugtatta meg a tünde. — Ez a legjobb az egészben. De azért egy kis reményt megérdemel, ugye? És most beszélj vele!

Odalökték az ajtóhoz. Soma bekopogott, reményei szerint tisztelettudóan.

— Izé. Királyné kisasszony?

Magrat hangját letompította a vastag ajtó.

— Igen?

— Én vagyok az, Soma.

— Tudom.

— Itt vagyok kint. Izé. Azt hiszem, bántották Tockley kisasszonyt. Izé. Azt mondják, hogy ha nem jön ki, akkor tovább bántanak. De nem muszáj kijönnie, mert ők nem mernek bemenni a sok vas miatt. Úgyhogy a maga helyében én nem hallgatnék rájuk.

Némi csörgés hallatszott, majd egy pendülés.

— Magrat kisasszony?

— Kérdezd meg — javasolta a tünde —, van-e bent étel és víz!

— Kisasszony, azt mondják…

Az egyik tünde félrelökte. Ketten az ajtó két oldalára álltak, egy harmadik pedig rátapasztotta hegyes fülét, majd letérdelt, és vigyázva, nehogy túl közel hajoljon a vas zárszerkezethez, bekukucskált a kulcslyukon.

Kattanásszerű hang hallatszott. A tünde egy pillanatra mozdulatlan lett, majd hang nélkül, kecsesen felborult.

Soma pislogott.

Öthüvelyknyi számszeríjvessző állt ki a tünde szeméből. A tollakat leborotválta róla a kulcslyuk.

— Tyű! — szólalt meg.

A fegyvertár ajtaja kicsapódott, de nem látszott bent más, csak sötétség.

Az egyik tünde nevetni kezdett.

— Hát, ennyit róla — mondta. — Milyen ostoba volt… Hölgyem? Meghallgatja a harcosát?

Elkapta a fiú törött karját, és megcsavarta.

Soma próbált nem kiáltani. Lila fények villantak fel a szeme előtt. Azon gondolkozott, mi lesz, ha elájul.

Azt kívánta, bárcsak itt volna a mamája.

— Hölgyem — folytatta a tünde —, ha ön…

— Hát jó — szólalt meg Magrat valahol a sötétség mélyén. — Kimegyek. De ígérjétek meg, hogy nem esik bántódásom!

— Ó, természetesen megígérem.

— És elengeditek Somát.

— Hát persze.

Az ajtó két oldalánál álló tündék összebiccentettek.

— Kérem szépen…! — könyörgött Magrat.

— Rendben.

Soma felnyögött. Ha az anyja vagy Mállottviksz nagysága lenne itt, ők inkább meghalnának, mint hogy megadják magukat. Id'sanyának igaza van — Magrat mindig is túl kedves és érzelgős volt…

…s pár pillanattal azelőtt keresztüllőtt egy nyilat a kulcslyukon.

Valami nyolcadik érzék sugallatára Soma áthelyezte a súlypontját. Felkészült arra, hogy ha a tünde szorítása csak egy pillanatra is, de meggyengül a karján, rögtön ugorjon.

Magrat jelent meg az ajtónyílásban. Egy ősöreg faládát tartott a kezében, melynek oldalán hámló felirat jelezte, hogy „Gyertyák”.

Soma reménykedve nézett végig a folyosón.

Magrat a mellette álló tündére ragyogtatta mosolyát.

— Ezt neked hoztam! — mondta, és átnyújtotta a dobozt. A tünde automatikusan elvette. — De nem nyithatod ki. És jusson eszedbe, megígérted, hogy nem bántasz!

A tündék körbevették a jövendő királynét. Egyikük felemelte a kezében tartott kőkést.

— Hölgyem? — szólalt meg az első, finoman ringatva kezében a ládát.

— Igen? — kérdezte Magrat félénken.

— Hazudtam.

A kés a háta felé suhant.

Majd összetört.

A tünde ránézett Magrat ártatlan ábrázatára, aztán kinyitotta a ládát. Csöves két nagyon idegesítő percet töltött a dobozban. Egy dobozba zárt macska elvben élhet is, meg halott is lehet. Amíg meg nem nézi az ember, addig nem derül ki. Ami azt illeti, maga a doboz kinyitása determinálja a macska állapotát, bár ebben a konkrét esetben a macska állapotfüggvénye háromfajta lehetőséget engedett meg: az Élő Macskáét, a Halott Macskáét, és a Halálosan Felbőszült Macskáét.

Soma oldalra vetette magát, ahogy Csöves egy taposóaknát utánozva kitört a ládából.

— Ne aggódj miatta! — nyugtatgatta álmodozó hangon Magrat a macskával cséphadaróként küzdő tündét. — Nagyon érzékeny lélek.

Majd ruhája ráncai közül előhúzott egy kést, megfordult, és leszúrta a mögötte álló tündét. Nem célzott túl pontosan, de nem is volt rá szükség. A penge vasból készült.

A manőver befejezéseképpen kecsesen megemelte szoknyája szegélyét, és térden rúgta a harmadikat.

A fiú fémes villanást látott, mielőtt Magrat lába megint eltűnt volna a selyem alatt.

A lány egy könyökmozdulattal oldalra lökte az üvöltő tündét, besietett az ajtón, és egy számszeríjjal tért vissza.

— Soma — kérdezte —, melyikük bántott?

— Mindegyikük — válaszolta Soma erőtlenül. — De az, amelyik Csövessel harcol, az szúrta le Rubinát.

A tünde megpróbálta eltávolítani a macskát az arcáról. Zöldeskék vér ömlött tucatnyi sebéből, és Csöves belekapaszkodott a karjába, amikor a falhoz csapta.

— Hagyd abba! — szólította fel Magrat.

A tünde lenézett a számszeríjra, és mozdulatlanná vált.

— Nem fogok kegyelemért könyörögni — mondta.

— Jó — válaszolta Magrat, és elsütötte a fegyvert.

Már csak az a tünde maradt, aki térdét markolászva a földön fetrengett.

Magrat finomkodva átlépett egy másik testén, pár pillanatra eltűnt a fegyvertárban, majd egy csatabárddal jött vissza.

A tünde abbahagyta a vonaglást, s teljes figyelmével a lányra összpontosított.

— Nos — közölte vele Magrat társalgási hangnemben —, nem foglak áltatni az életben maradási esélyeidet illetően, mert olyanok nincsenek. Fel szeretnék tenni pár kérdést. De mindenekelőtt gondoskodom arról, hogy odafigyelj rám.

A tünde számított a támadásra, úgyhogy sikerült elgurulnia a köveket szilánkokra törő csatabárd elől.

— Kisasszony? — szólalt meg Soma bátortalanul, amikor Magrat megint felemelte a csatabárdot.

— Igen?

— Id'sanyám azt mondja, nem éreznek fájdalmat, kisasszony.

— Nem? De biztos megvan a módja, hogy kellemetlenséget okozzon nekik az ember.

Ezzel leengedte a szekercét.

— Persze, itt vannak a páncélok — gondolkozott el hangosan. — Ezt itt beöltöztethetjük páncélba. Mit szólsz hozzá?

— Ne!

A tünde megpróbált elkúszni előlük.

— Miért ne? — kérdezte Magrat. — Jobb, mintha fejszével támadnék rád, nem?

— Nem!

— Miért nem?

— Az olyan, mintha élve eltemetnének — sziszegte a tünde. — Szemek nélkül, fülek nélkül, száj nélkül.

— Akkor sodronyingbe — mutatkozott kompromisszumkésznek Magrat.

— Ne!

— Hol van a király? Hol vannak a többiek?

— Nem mondom meg!

— Rendben.

Magrat ismét eltűnt a fegyvertárban, majd egy teljes páncélzatot rángatva maga után visszatért.

A tünde megpróbálta elvonszolni magát.

— Soha nem fogja tudni feladni rá — figyelmeztette a fekvő Soma. — A karjára nem fogja tudni felhúzni…

Magrat felkapta a csatabárdot.

— Jaj, ne — tiltakozott Soma. — Kisasszony!

— Soha nem fogja visszakapni őt — szólalt meg a tünde. — Már a Királynőé.

— Azt majd meglátjuk — válaszolta neki Magrat. — Jól van, Soma. Mit csináljunk vele?

Végül bevonszolták a fegyvertár melletti raktárszobába, és az ablakrácshoz béklyózták. Amikor a jövendő királyné rávágta az ajtót, a tünde még mindig nyöszörgött a vas érintésétől.

Soma megpróbált tisztes távolságban maradni a lánytól. Leginkább a mosolya aggasztotta.

— És most lássuk a karodat — mondta Magrat.

— Én jól vagyok — válaszolta Soma —, de a konyhában leszúrták Rubinát.

— Őt hallottam sikoltozni?

— Huhh! Részben. Huhh! — A fiú megbűvölten bámulta a halott tündéket, akiken Magrat átlépett.

— Maga ölte meg őket — mondta.

— Rosszul tettem volna?

— Izé. Nem — felelte Soma óvatosan. — Nem, igazán nagyon… jól tette.

— És van egy az aknában is — tájékoztatta Magrat. — Tudod… az aknában. Milyen nap van ma?

— Kedd.

— És te melyik nap szoktad kiüríteni…?

— Szerdánként. De a múlt szerda kimaradt, mert…

— Akkor valószínűleg nem kell aggódnunk miatta. Vannak még többen is?

— Én… nem hiszem. Huhh! Királyné kisasszony?

— Igen, Soma?

— Lenne szíves letenni azt a csatabárdot? Jobban érezném magam, ha letenné azt a csatabárdot. A csatabárdot, királyné kisasszony. Amit lóbál. Bármelyik pillanatban elsülhet.

— Milyen csatabárdot?

— Hát azt, a kezében.

— Ja, hogy ezt a csatabárdot. — Úgy tűnt, Magrat csak ekkor vette észre. — A karod nagyon csúnyán néz ki. Menjünk le a konyhába, és sínbe rakom. És az ujjaid se festenek túl rózsásan. Megölték Rubinát?

— Nem tudom. És azt sem tudom, miért bántották. Úgy értem, ő segített nekik.

— Igen. Várj egy pillanatot! — Magrat megint beleveszett a fegyvertár sötétjébe, és ezúttal egy zsákkal tért vissza. — Gyerünk. Csöves!

A macska alamuszi tekintetet vetett rá, és abbahagyta a mosakodást.

— Tudod, mi az érdekes Lancre-ben? — kérdezte Magrat, miközben a lépcsőn oldalogtak lefelé.

— Micsoda, kisasszony?

— Soha nem dobunk ki semmit. És tudod, mi még?

— Nem, kisasszony.

— Megfesthették volna őt életében is, persze. Már úgy értem, akkoriban nem nagyon készítettek portrékat. De a páncélja… hű! Csak rá kellett nézniük. És tudod, mit?

Soma hirtelen félni kezdett. Korábban is volt rá példa, hogy megijedt valamitől, de az azonnali, fizikai reakció volt. Viszont Magrattól, ebben az állapotában, jobban rettegett, mint a tündéktől. Olyan volt, mintha egy birka támadt volna rá.

— Nem, kisasszony — válaszolta.

— Senki nem beszélt nekem róla. Az ember azt hinné, csak hímzésről szól, meg hosszú ruhákról.

— Micsoda, kisasszony?

Magrat kifejezően meglóbálta a karját.

— Ez az egész!

— Kisasszony! — vinnyogta Soma térdmagasságból.

Magrat lenézett.

— Mi van?

— Kérem, tegye le azt a csatabárdot!

— Ó! Elnézést.

Hodgesááá az éjszakáit a solymászathoz épített kis kunyhóban töltötte. Ő is kapott meghívót az esküvőre, de Jane úrhölgy, az ősöreg, rosszindulatú északi vadászsólyom kikapta a kezéből és megette, mert összetévesztette az ujjával. Úgyhogy elvégezte a szokásos esti szertartásait, lemosta a sebeit, elköltötte száraz kenyérből és öreg sajtból álló vacsoráját, és korán lefeküdt, hogy csendben vérezgessen a gyertyafényben a Csőrök és karmok egy példánya felett.

Amikor meghallott valamit a solymászatból, megfogta a gyertyát és kibattyogott. Egy tünde nézegette a madarakat. A karján Jane úrhölgy ült.

Brooks úrhoz hasonlóan Hodgesááát sem érdekelték túlságosan a hobbijához nem kapcsolódó események. Tisztában volt azzal, hogy rengeteg látogató érkezett a kastélyba, és bárkiről, aki a madarait nézegette, úgy vélte, csak rokon lélek lehet.

— Ez a legjobb madaram — közölte látogatójával büszkén. — Már majdnem sikerült beidomítanom. Nagyon ügyes. Én tanítgatom. Igen intelligens. Már tizenegy parancsszót ismer.

A tünde ünnepélyesen bólintott. Majd lehúzta a csuklyát a madár fejéről, és Hodgesááá irányába biccentett.

— Ölj! — utasította az állatot.

Jane úrhölgy szemei felcsillantak a fáklya fényénél. Előrevetette magát, és az összes karmával meg csőrével a tünde torkának esett.

— Velem is ezt csinálja — mondta Hodgesááá. — Sajnálom. Nagyon intelligens madár.

Rubina a konyha kövén feküdt egy vértócsában. Magrat mellé térdelt.

— Még él. Épp hogy csak. — Megragadta a ruhája szegélyét, és megpróbálta letépni.

— Átkozott anyag! Segíts nekem, Soma!

— Kisasszony?

— Be kell kötözni!

— De…

— Jaj, ne tátsd már a szád!

A szoknya elszakadt. Tucatnyi csipkerózsa bomlott ki.

Somát soha nem avatta be senki abba, mit viselnek a királynék a ruhájuk alatt, de még Millie Chillum fehérneműjével kapcsolatos érintőleges tapasztalatai ellenére sem tippelt volna fém alsóneműre.

Magrat megveregette a mellvértjét.

— Eléggé illik rám — mondta, még mielőtt Soma megjegyezhette volna, hogy bizonyos területeken meglehetősen sok levegő befér Magrat és a fém közé. — Nem mintha pár pliszével és szegecses berakással itt-ott nem lehetne még jobban feldobni. Szerinted jól áll?

— Ó, igen — válaszolta a fiú. — A vaslemez nagyon illik magához.

— Tényleg úgy gondolod?

— Ó, igen! — próbált kétségbeesetten szavakat találni Soma. — Megvan hozzá az alakja.

Magrat leült, és módszeresen bepólyálta a fiú karját és ujjait a selyemfoszlányokkal. Rubina már keményebb diónak bizonyult. Magrat fertőtlenített és összevarrt és kötözött, miközben a fiú csak ült, nézte, és próbált nem gondolni jegesen-tüzesen sajgó karjára.

— Csak nevettek, és leszúrták. Rubina meg sem próbált elszaladni. Olyan volt, mintha csak játszanának — ismételgette.

Valami oknál fogva Magrat Csövesre pillantott, akiben volt annyi tisztesség, hogy lesüsse a szemét.

— Hegyes fülek és simogatnivaló haj — mondta általánosságban. — Elbűvölő természet. És amikor jól érzik magukat, kellemes hangot adnak ki.

— Mi?

— Csak elgondolkoztam. — Magrat felállt. — Rendben. Tüzet rakok, idehozok pár számszeríjat, és megtöltöm őket neked. Te meg tartsd zárva az ajtót, és ne engedj be senkit, hallod? És ha nem jönnék vissza… próbálj meg eljutni valahova, ahol emberek vannak. Menj fel a törpékhez a Rézsiklóra! Vagy a trollokhoz.

— Mire készül?

— Megnézem, mi történt a többiekkel.

Magrat kinyitotta a zsákot, amit a fegyvertárból hozott. Egy sisak volt benne. Szárnyak díszítették, és Soma véleménye szerint nem tűnt túl praktikusnak[33]. Tartalmazott továbbá egy pár lánckesztyűt, és rozsdás fegyverek válogatott gyűjteményét.

— De odakint biztos sokan vannak még!

— Inkább kint legyenek, mint itt bent.

— Ért a harchoz?

— Nem tudom. Soha nem próbáltam — felelte Magrat.

— De ha itt várunk, előbb-utóbb biztos jön valaki.

— Igen. Én is ettől tartok.

— Úgy értem, nem muszáj ezt megtennie!

— De igen. Holnap férjhez megyek. Vagy így, vagy úgy.

— De…

— Fogd be!

Meg fogják ölni, gondolta Soma. Nem elég, ha az ember fel tudja emelni a kardot. Tudnod kell, melyik végét lehet az ellenségbe döfni. Nekem kéne őriznem a kastélyt, és most meg fogják ölni…

De…

De…

Szemen lőtte az egyiküket a kulcslyukon keresztül. Én nem tudtam volna megtenni. Én mondtam volna valami olyasmit előtte, hogy: „Kezeket fel!” De neki az útjában álltak, és simán… eltakarította őket onnan.

Akkor is meg fog halni. Csak egyszerűen bátran fog meghalni.

Bárcsak itt lenne anya!

Magrat összehajtogatta a pecsétes menyasszonyi ruha maradékát, és belegyömöszölte a zsákba.

— Van lovunk?

— Vannak… tündelovak az udvarban, kisasszony. De nem hiszem, hogy azokat meg tudná lovagolni.

Azonnal ráébredt, hogy pont ezt nem lett volna szabad mondania.

Az állat fekete volt, és nagyobb, mint amire Magrat emberi lóként gondolt. Vérben forgó szemét forgatta a nő láttán, és próbált olyan testhelyzetet felvenni, amiből meg tudja rúgni.

A lánynak csak úgy sikerült felszállnia rá, hogy előtte gyakorlatilag a ló összes lábát az istálló falán sorakozó gyűrűkhöz kötötte. Ám amikor sikerült ráülnie, a hátas viselkedése megváltozott: a rendszeresen ostorozott állatok engedelmességét sugározta magából, és olybá tűnt, mintha nem is maradt volna szabad akarata.

— A vas miatt van — magyarázta Soma.

— Mit tesz velük? Csak nem fájhat nekik!

— Nem tudom, kisasszony. Olyan, mintha megfagynának tőle, vagy valami ilyesmi.

— Zárd le a kapurostélyt, miután elmentem!

— Kisasszony…

— Rá akarsz venni, hogy maradjak itt?

— De…

— Akkor fogd be!

— De…

— Erről a helyzetről eszembe jutott egy népdal — mondta Magrat. — Volt ez a lány, akinek elrabolta a vőlegényét a Tündekirálynő, de a lány nem kezdett el sápítozni, hanem lóra pattant, és dalolva indult megmenteni a párját. Hát, nekem is ez a szándékom.

Soma megpróbált vigyorogni.

— Énekelni fog? — kérdezte.

— Harcolni fogok. Van miért, nem? És minden mással befuccsoltam.

A fiú azt akarta válaszolni: de ez nem ugyanaz! Harcba indulni, ha az ember valós személy, nem olyan, mint a népdalokban! Az életben az emberek meghalnak! Népdalok esetén nem kell mást észben tartani, mint hogy az ember a fülében tartsa az egyik ujját, és hogy mi van a következő verszakban! A való életben senki sem mondja, hogy holl-alattiríj-ahollalat-hohó!

Aztán végül azt válaszolta inkább:

— De, kisasszony, ha nem tér vissza…

Magrat megfordult a nyeregben.

— Visszatérek.

Soma nézte, hogy bírja ügetésre a csigalassúsággal mozgó lovat, majd tűnik el a felvonóhíd mögött.

— Sok szerencsét! — kiáltotta utána.

Majd leengedte a kapurostélyt, és visszament az erődbe, ahol három töltött számszeríj várta a konyhaasztalon.

És a harcművészetekről szóló könyv is ott feküdt; az, amiért a király külön elküldetett.

Felszította a tüzet, a széket az ajtó felé fordította, és fellapozta a Haladóknak részt.

Magrat félúton járt a tér felé, amikor kifogyott belőle az adrenalin, és utolérte az előző élete.

Lenézett a páncélra meg a lóra, és azt gondolta: teljesen megőrültem.

Az az átkozott levél tehet róla. És meg is ijedtem. Úgy gondoltam, most megmutatom mindenkinek, milyen fából faragtak. És valószínűleg ki fog derülni, hogy olyan fából, amiben vér van és remegő, lilás-rózsaszínes csövek meg egyebek. Azokkal a tündékkel csak szerencsém volt. És nem gondolkoztam. Amint elkezdek gondolkozni, elrontok mindent. Nem hinném, hogy még egyszer szerencsém lenne…

Szerencse?

Vágyakozással gondolt a folyó fenekén lévő, medálokkal és talizmánokkal teli zsákra. Soha nem működtek igazán, már ha az élettörténete alapján levonhatja ezt a következtetést, de talán — rettenetes gondolat — megakadályozták, hogy még rosszabbra forduljanak a dolgok.

Alig égett pár fény a városban, és sok háznak fel volt húzva a redőnye.

A lópaták hangosan csattogtak a kövezeten.

Magrat az árnyékokat figyelte. Régen ezek csak árnyékok voltak. Most átjárók lehettek akármi felé.

Felhők gyülekeztek a Perem felől. Megremegett.

Ilyet még soha nem látott.

Igazi éjszaka volt.

Lancre-re leszállt az öreg éjszaka. Nem egyszerűen a nappal hiányáról volt szó, amit a hold és a csillagok vigyáznak, hanem valami olyasminek a kiterjesztése, ami már jóval azelőtt létezett, hogy a fény definiálhatta volna a hiányával. A fák gyökerei közül, a kövek alól bontakozott ki, és végigkúszott a földön. Lehet, hogy a zsákja, melybe az alapvető eszköztárának tartott dolgokat tette, a folyó fenekén hevert, de már több mint tíz éve boszorkányként dolgozott, és érezte a rettegést a levegőben.

Az embereknek rossz az emlékezőtehetségük. De a társadalomnak jó memóriája van, a raj emlékszik, úgy kódolja az információt, hogy az elme cenzorai elsiklanak felette, nagymamáról unokára szálló kis zagyvaságok útján, amelyeket arra sem tart érdemesnek az ember, hogy elfelejtse őket. Az igazság néha ördögi módon tartja magát életben, az információ hivatalos letéteményeseinek minden erőfeszítése ellenére.

Ősi daltöredékek csendültek fel Magrat fejében.

Fent a levegős hegyen, lent a zsombékos völgyben…

A mumusok és szellemek és nyakigláb szörnyetegek…

Anyám azt mondta, soha ne…

Nem megyünk vadászni, mert félünk…

Minden dolog, ami az éjben…

Tündékkel játszani az erdő szívében…

Magrat olyan lovon ült, melyben nem bízott, és olyan kardot markolt, melyről nem tudta, hogyan kell használni, miközben rejtjeles üzenetek bújtak elő az elméjéből.

Elrabolják a nyájat és a kisbabákat…

Elrabolják a tejet…

Imádják a zenét, és elrabolják a zenészeket…

Ami azt illeti, mindent elrabolnak…

Soha nem leszünk olyan szabadok, mint ők, olyan gyönyörűek, mint ők, olyan szellemesek, mint ők, olyan könnyedek, mint ők; állatok vagyunk.

Csípős szél fütyült a város melletti erdőben. Itt mindig nagyon kellemes sétákat lehetett tenni, de annak, ebben biztos volt, már vége. A fáknak szemei lesznek. A szél távoli kacagást hoz majd.

És mindent elvesznek.

Magrat a sarkantyú segítségével sétatempóra ösztökélte a lovát. Valahol a városban becsapódott egy ajtó.

És nem adnak mást, csak félelmet.

Kalapálás hallatszott az utca túloldaláról. Egy férfi szögelt valamit az ajtajára. Rettegve körbenézett, meglátta Magratot, és bevetette magát a házba.

Egy lópatkó volt az ajtajára szögezve.

Magrat szorosan egy fához pányvázta a lovat, és lecsúszott a hátáról. Amikor bekopogott, senki nem szólt ki.

Ki a csuda lakik itt? A Kocsis, a takács, nem? Vagy inkább Takács, a pék?

— Nyissa ki, uram! Én vagyok az, Magrat Beléndek!

Valami fehér dolog volt a küszöb előtt.

Mint kiderült, egy tálka tejszín.

Magratnak megint Csöves jutott eszébe. Büdös, megbízhatatlan, kegyetlen és bosszúálló — de olyan kedvesen tud dorombolni, és minden este megiszik egy tálka tejet.

— Gyerünk már! Nyissa ki!

Kis idő múlva megnyikordultak a reteszek, és egy szem jelent meg a nagyon keskeny résben.

— Igen?

— Maga Kocsis, a pék, ugye?

— Takács vagyok, a zsúpkészítő.

— És tudja, én ki vagyok?

— Beléndek kisasszony?

— Akkor gyerünk, engedjen már be!

— Egyedül van, kisasszony?

— Igen.

A rés Magrat szélességűre nőtt.

Egyetlen gyertya égett a szobában. Takács elhátrált Magrattól, és természetellenes pózban az asztalnak dőlt. Magrat bekukucskált mögé.

A Takács család többi része kuporgott az asztal alatt. Négy rettegő szempár lesett fel rá.

— Mi folyik itt? — kérdezte a lány.

— Ööö… válaszolta Takács. — Nem ismertem fel ebben a szárnyas sapkában, kisasszony…

— Azt hittem, maga szerepel az Előadásban. Mi történt? Hol vannak a többiek? Hol van a leendő férjem?

— Ööö…

Igen, valószínűleg tényleg a sisak tehetett róla. Legalábbis Magrat erre fogta a dolgot később. Vannak bizonyos tárgyak, mint például a kardok és a varázslósipkák és a koronák és a gyűrűk, amelyek átvesznek valamit a tulajdonosuk természetéből. Ynci királynő sohasem hímzett életében, és minden bizonnyal hamarabb elfogyott a türelme, mint legyes vidéken egy nedves tehénlepény[34]. Egyszerűbb volt elhinni, hogy valami lerakódott belőle a sisakban, és átöröklődött Magratra, mint egyfajta uralkodói ótvar. Egyszerűbb volt hagyni, hogy Ynci vegye át az irányítást.

Megragadta Takácsot a gallérjánál fogva.

— Ha még egyszer azt mondod, hogy „ööö” — közölte vele —, lecsapom mindkét füled.

— Ööö… ááá… úgy értem, kisasszony… a Hölgyek és Urak itt vannak, kisasszony!

— Tényleg a tündék azok?

— Kisasszony! — kiáltotta Takács, és a szeme megtelt könyörgéssel. — Ne mondja ki! Hallottuk, ahogy végigmennek az utcán. Többtucatnyian. És elrabolták az öreg Tetőfedő tehenét, és Skindle kecskéjét, és betörték a…

— Miért raktátok ki azt a tálka tejet? — kérdezte Magrat.

Takács szája párszor kinyílt, majd becsukódott. Végül megszólalt.

— Tudja, Évám azt mondja, a nagymamája mindig kirakott nekik egy tálka tejet, hogy eléged…

— Értem — fojtotta bele a szót Magrat. — És a király?

— A király, kisasszony? — próbált Takács haladékot kapni.

— A király — felelte Magrat. — Alacsony kis ember, könnyedző szemekkel, a füle egy kicsit eláll; nem úgy, mint bizonyos egyéb fülek fognak a környéken nagyon hamarost.

Takács úgy tördelte a kezét, mintha az ujjai haláltusájukat vívó kígyók lennének.

— Hát… hát… hát…

Elkapta Magrat pillantását, és összeroskadt.

— Végigcsináltuk az előadást — vallott színt. — Én mondtam, hogy járjunk el inkább egy botos-vödröst, de nem lehetett lebeszélni őket a darabról. És egész jól indult, de aztán, de aztán, de aztán… hirtelen megjelentek ők, több százan, és mindenki futni kezdett, és valaki megcsapott, úgy, hogy beestem a patakba, aztán nagy lárma volt, és megláttam Jászón Oggot, ahogy négy tündét csépel az első dologgal, ami a kezébe akadt…

— Egy ötödik tündével?

— Biza, és aztán megtaláltam Évát és a gyerekeket, és akkor rengeteg ember rohant hazafelé, és ott voltak a Szépek lóháton, és hallottam, ahogy nevetnek, aztán hazaértünk, és Éva mondta, hogy rakjam ki a patkót az ajtóra, és…

— Mi történt a királlyal?

— Nem t'om, kisasszony. Amikor utoljára láttam, Tetőfedő szalmaparókáján nevetett.

— És Ogg Ángyi meg Mállottviksz Néne? Velük mi történt?

— Nemt'om, kisasszony. Nem emlékszek, hogy láttam volna őket, de rengetegen szaladtak mindenfele…

— És ez hol volt?

— Kisasszony?

— Hol történt? — próbált Magrat lassan és érthetően beszélni.

— Fent a Táncosoknál, kisasszony. Tudja. Azoknál a régi köveknél.

A lány elengedte.

— Hát persze. El ne mondjátok Magratnak, Magrat nem szabad, hogy megtudja az ilyesmit! A Táncosoknál? Hát persze.

— Nem mi voltunk, kisasszony! Mi csak játszottunk!

— Hahh!

Magrat kinyitotta az ajtót.

— Hová megy, kisasszony? — kérdezte Takács, akinek esélye nem lett volna az országos elmebajnokságon.

— Mit gondol?

— De kisasszony, nem vihet vasat…!

Magrat bevágta maga mögött az ajtót, és akkorát rúgott a tejestálkába, hogy az végigfröcskölt az utcán.

Jászón Ogg óvatosan kúszott át a csöpögő haraszton. Egy alak ácsorgott tőle pár ölnyire. Felemelte a kezében tartott követ…

— Jászón?

— Te vagy az, Takács?

— Nem, én vagyok az, Szabó.

— És hol vannak a többiek?

— Bádogos és Pék most találták meg Ácsot. Takácsot nem láttad?

— Nem, de Kocsist és Tetőfedőt igen.

Köd gomolygott felfelé, ahogy az eső a meleg talajon dobolt. A néptánccsoport hét túlélő tagja bekúszott egy csöpögő bokor alá.

— Hát reggel aztán megfizetünk mindenért! — jajgatott Kocsis. — Ha megtalál minket, végünk!

— Ha találunk egy kis vasat, megússzuk — nyugtatta meg Jászón.

— Rajta nem fog a vas! Ellátja a bajunk! — Kocsis rettegve ölelte mellkasához felhúzott térdeit.

— Ki?

— Mállottviksz nagysága!

Tetőfedő oldalba vágta. Víz csepegett a felettük lévő levelekről, és állt össze kis patakokba a nyakukban.

— Ne legyél ostoba! Te is láttad őket! Miért aggódsz amiatt a vén szatyor miatt?

— Akkor is el fogja látni a bajunkat! Azt mondja majd, hogy a mi hibánk volt!

— Remélem, hogy lesz rá esélye! — mormogta Bádogos.

— Csöbörből vödörbe kerültünk — sóhajtott Tetőfedő.

— Egyáltalán nem — hüppögte Kocsis. — Én jártam ott. Csöbör és Vödör Aranyér után vannak. Mi pedig nem vagyunk ott! Bár ott lennénk! De itt lapulunk egy bokor alatt! Ők pedig minket keresnek! És Mállottviksz nagysága is!

— Mi történt az Előa… — kérdezett volna rá Kocsis.

— Szerintem nem ez a kérdés — vágott közbe Jászón. — Szerintem az a kérdés, hogy jutunk ma este haza?

— Ő ott fog ránk várni! — jajveszékelt Kocsis.

Valami csilingelt a sötétben.

— Mi van ott? — kérdezte Jászón.

— Ez a jelmezeszsák — válaszolta Kocsis. — Azt mondtad, hogy az én dolgom, hogy vigyázzak a zsákra!

— És egészen idáig elvonszoltad?

— Nem akartam még nagyobb bajba kerülni, amiért még a jelmezeszsákot is elveszítem!

Kocsis reszketni kezdett.

— Ha hazajutunk valaha is — mondta Jászón —, beszélni fogok id'sanyával, hogy rendeljen már azokból az új szárítottvarangy-tablettákból.

Odahúzta magához a zsákot, és kinyitotta.

— Itt vannak a csengettyűink — konstatálta —, és a botok. És ki mondta, hogy a harmonikát is csomagold be?

— Arra gondoltam, hátha mégis inkább a botos-vödröst…

— Többé senki nem fogja a botos…!

Messze az eső áztatta domboldalon felcsendült valakinek a nevetése, és zörögni kezdett a haraszt. Jászón hirtelen megérezte, hogy figyelik.

— Itt vannak! — kiáltott fel Kocsis.

— Nálunk pedig nincs fegyver! — tette hozzá Bádogos.

Nehéz rézcsengőkészlet vágódott a mellkasának.

— Fogd be — szólította fel Jászón —, és vedd fel a csengettyüket! Kocsis?

— Ránk lesnek!

— Csak egyszer fogom elmondani — közölte velük Jászón. — A ma éjszaka után senki meg se említse többet a botos-vödröst! Értve vagyok?

Lancre Férfi Móres-tánccsoportjának tagjai egymás felé fordultak, az esőtől a testükre tapadt a ruhájuk. Kocsis, akinek arcán a rettegés könnyei keveredtek az arcfestékkel és az esőcseppekkel, meghúzta a harmonikát. Felhangzott az a hosszú, elnyújtott akkord, melynek a törvény értelmében meg kell előznie mindenfajta népdalt, hogy az ártatlan járókelők még időben el tudjanak menekülni.

Jászón feltartotta a kezét, és az ujjaival számolni kezdett.

— Egy, két… — összeráncolta a homlokát. — Egy, két, há…

— …négy… — súgta Bádogos.

— …négy — fejezte be Jászón. — Táncra fel!

Hat nehéz bot csattant össze középen.

— …egy, két, előre, egy, vissza, fordul…

Lassan, miközben a Widgery asszony bérlője vontatott dallama betöltötte a ködöt, a táncosok ugrálva és cuppogva jutottak egyre közelebb végcéljukhoz az éjszakában…

— …két, vissza, ugrik…

Megint összecsattantak a botok.

— Figyelnek minket! — lihegte Szabó, miközben elugrott Jászón mellett. — Látom őket!

— …egy… két… semmit se fognak tenni, amíg el nem hallgat a zene!…vissza, kettő, fordul…

— Jönnek ki a haraszt közül! — ordította Ács, amikor megint összetalálkoztak a botok.

— Látom… két, há, előre, fordul… Kocsis… vissza, fordul… csinálj egy dupla… két, hátra… vándorló figurát ott középen…

— Kezdek kiborulni, Jászón!

— Játssz! …két, há, fordul…

— Körülvettek bennünket!

— Táncolj!

— Néznek minket! És egyre közelebb jönnek!

— …fordul, vissza… ugrik… már majdnem ott vagyunk az útnál…

— Jászón!

— Emlékszel, amikor… há, fordul… megnyertük a kupát az Ohulai Egykedvűek ellen? …fordul…

A botok találkoztak, fa csattant fának. Égbe rúgott földgöröngyök repkedtek az éjszakában.

— Jászón, csak nem arra gondolsz…?

— …vissza, kettő… csináld…!

— Kocsis menjen… egy, két… el az útból…

— …két, fordul…

— A harmonika kezd megolvadni! — hüppögte Kocsis.

— …egy, két, előre… bab alakzatba!

A harmonika sípolt. A tündék egyre közelebb jöttek. Szeme sarkából Jászón legalább egy tucat vigyorgó, lenyűgözött arcot látott.

— Jászón!

— …egy, két… Kocsis, be középre… egy, két, fordul…

Hét pár bakancs csapódott a földnek…

— Jászón!

— …egy, két… fordul… készül… egy, két… vissza… vissza… egy, két… fordul… ÖL! …és vissza, egy, két…

A fogadó romokban állt. A tündék elvittek belőle minden ehetőt, és kigurították az összes hordót, bár néhány törvényen kívüli sajt a pincében nem adta könnyen magát.

Az asztal összedőlt. Homárollók és gyertyák hevertek a tönkretett teríték körül. Semmi nem mozdult.

Ekkor valaki eltüsszentette magát, és némi korom hullott le a kandallóba, amit Ogg Ángyi, majd végül Casanunda kicsi, fekete és zaklatott alakja követett.

— Fúj! — nézett végig Ángyi a romhalmazon. — Milyen lehangoló.

— Hagynia kellett volna, hogy felvegyem az átkozottakkal a harcot!

— Túl sokan voltak, fiam.

Casanunda undorodva a padlóra dobta a kardját.

— Már éppen kezdtünk közelebb kerülni egymáshoz, és akkor egyszer csak beront ötven tünde! A fenébe! Velem mindig ez történik!

— Ez a fekete legnagyobb előnye, nem látszik rajta a korom — csapongott el Ogg Ángyi, miközben a ruháját porolta. — Szóval sikerült nekik. Eszmének igaza volt. Hol lehet vajon? Hát, mindegy. Gyerünk!

— Hova megyünk? — kérdezte a törpe.

— Le, a kunyhómba.

— Ah!

— Hogy magamhoz vegyem a seprűmet — jelentette ki szilárdan Ángyi. — Az én gyerekeimen nem fog a Tündekirálynő uralkodni. Úgyhogy szerzünk egy kis segítséget. Nagyon elfajult a helyzet.

— Felmehetnénk a hegyekbe — javasolta Casanunda, miközben a lépcsőn óvakodtak lefelé. — Ott több ezer törpe él.

— Nem — válaszolta Ángyi. — Eszme nem lesz túl hálás, de mindig én vagyok az, aki meglóbál egy zacskó cukorkát, amikor túlvállalja magát… és azt hiszem, ismerek valakit, aki igazán gyűlöli a Királynőt.

— Hát, olyat, aki a törpéknél jobban gyűlöli, nem fog találni — kétkedett Casanunda.

— Ó, dehogynem — válaszolta Ogg Ángyi. — Mert én tudom, hol keressem.

A tündék Ángyi kunyhóját is feldúlták. Nem akadt olyan bútor, ami egyben maradt volna.

— Amit nem visznek el, azt összetörik — morogta Ogg Ángyi.

Lábával a romok közé túrt. Üveg csörrent.

— Azt a vázát Eszmétől kaptam — közölte az érzéketlen világgal. — Soha nem szerettem igazán.

— Miért csinálnak ilyesmit? — nézett körbe Casanunda.

— Ó, az egész világot összetörnék, ha úgy gondolnák, hogy szép hangot fog közben adni — felelte Ángyi. Visszalépett az udvarra, körbetapogatózott az alacsony zsúptető pereme alatt, majd diadalittas kis nyögéssel előhúzta a seprűjét. — Mindig oda rejtem — magyarázta —, mert félek, hogy elcsenik a kölykök és elviszik egy körre. Maga mögém ül, bár egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez jó ötlet. Casanunda megremegett. A törpék általában félnek a magasságtól, mivel nem nagyon van rá lehetőségük, hogy hozzászokjanak.

Ángyi megvakarta az állát. A művelet olyan hanggal járt, mintha dörzspapírt simogattak volna.

— És szükségünk lesz feszítővasra is — jelentette ki. — Jászón műhelyében biztos akad ilyesmi. Ugorjon fel, fiatalember!

— Hát erre aztán végképp nem számítottam — mondta Casanunda, miközben csukott szemmel próbálta kitapogatni a seprűt. — Azt reméltem, lakmározunk egy jót kettesben, maga meg én.

— Hát, most is kettesben vagyunk.

— Igen, de eszembe se jutott, hogy egy seprű is bejöhet a képbe.

A takarítóeszköz lassan felemelkedett. Casanunda elkeseredetten kapaszkodott a cirokba.

— Hova megyünk? — kérdezte erőtlenül.

— Egy helyre, amit ismerek, fent a dombokon — válaszolta Ángyi. — Emberemlékezet óta nem jártam arra. Eszme a közelébe se akar menni, Magrat meg még túl fiatal ahhoz, hogy megismerje. Én viszont nagyon sokszor voltam ott. Lánykoromban. A lányok odajártak, ha — ó, a fenébe…

— Mi van?

— Láttam valamit átrepülni a hold előtt, és biztos, hogy nem Eszme volt az.

Casanunda megpróbált szorosan becsukott szemmel körülnézni.

— A tündék nem tudnak repülni — motyogta.

— Nem tud maga semmit — felelte Ángyi. — Cickafarkkórón lovagolnak.

— Cickafarkkórón?

— Igen. Én is kipróbáltam egyszer. Fel lehet velük szállni, de rettenetesen bevágnak. Mindig tele lettem vízhólyagokkal tőlük. Ezen viszont — bökdöste meg Casanundát —, otthon kéne éreznie magát. Magrat szerint a seprűnyél olyan szexuális metafora, vagy mi[35].

Casanunda csak annyi időre nyitotta ki a szemét, hogy lássa, amint némán elúszik alatta egy háztető. Kezdett rosszul lenni.

— Az a különbség — magyarázta Ogg Ángyi —, hogy a seprű tovább fennmarad a levegőben. És takarítani is lehet vele, ami több, mint amit… jól van?

— Nekem ez egyáltalán nem tetszik, Ogg asszony!

— Csak megpróbáltam felvidítani egy kicsikét, Casanunda úr.

— Semmi kifogásom a vigasság ellen — felelte a törpe —, de elhagyhatnánk a „fel” részét?

— Nemsokára már a lefelé következik.

— Na azt már szeretem.

Ogg Ángyi talpa a kovácsműhely udvarának kemény, agyagos talaját súrolta.

— Bekapcsolva hagyom a mágiát, nem lesz több egy pillanatnál — tájékoztatta társát. Figyelmen kívül hagyva a törpe segélykérő mekegését, leugrott a seprűnyélről és besietett a hátsó ajtón.

Erre legalább nem jártak a tündék. Túl sok a vas. Kiemelt egy feszítővasat a szerszámok közül, és visszaigyekezett az udvarra.

— Ezt hozza maga! — szólította fel Casanundát. Habozott egy kicsit. — Az embernek soha nem lehet túl sok szerencséje, ugye? — kérdezte, s visszament a műhelybe. Ezúttal sokkal hamarabb kijött, és valamit a zsebébe csúsztatott.

— Készen áll?

— Nem.

— Akkor menjünk. És figyeljen. Úgy értem, tartsa nyitva a szemét!

— Tündékre lesünk? — kérdezte Casanunda, miközben a seprű felszállt a holdfényben.

— Lehetséges. Nem Eszme volt, és rajta kívül errefelé csak Ixolit úr, a sikítószellem szokott repkedni, ő pedig mindig ügyel arra, hogy egy cetlin értesítsen, mielőtt felszáll. A légiforgalom szabályozása végett, ugye.

A város nagy része sötét volt. A hold fénye ezüst-fekete sakktáblát rajzolt a mezőkre. Kis idő múlva Casanunda kezdte jobban érezni magát. A seprű egyenletes mozgása megnyugtató hatással volt rá.

— Sok utast szállított már, ugye?

— Égen, földön, levegőben, igen.

Úgy tűnt, Casanunda mélyen elgondolkozik valamin. Mikor megszólalt, hangjában tudományos érdeklődés csengett.

— Próbált már valaha bárki a seprűn…

— Nem — jelentette ki határozottan Ángyi. — Leesne róla az ember.

— Nem is tudja, mit akartam kérdezni.

— Fogadunk fél dollárban?

Pár percig némán repültek tovább, majd Casanunda megveregette Ángyi vállát.

— Tündék három óránál!

— Akkor nincs baj. Az még messze van.

— Úgy értem, ott vannak, arra!

Ángyi a csillagokra hunyorított. Valami csipkézett körvonalú dolog mozgott az éjszakában.

— Ó, a fenébe!

— Nem tudja lerázni őket?

— Esélytelen. Negyven perc alatt meg tudják kerülni a Korongot. Nagyon gyorsak. Akkor sem tudnánk lehagyni őket, ha veszítenénk egy kicsit a súlyunkból.

— Azt hiszem, én hamarosan veszíteni fogok egy keveset — közölte vele Casanunda, miközben a fák felé süvítettek.

Levelek súrolták Ogg Ángyi cipőjét. Holdfény csillant meg tőle balra egy szőke üstökön. — Francba, francba, francba!

Három tünde szegődött melléjük kíséretül. Ez volt a módszerük. Addig üldözték az embert, amíg le nem zuhant, amíg meg nem alvadt a vére a rettegéstől; ezzel szemben, ha egy törpe akart megölni valakit, egyszerűen csak kettévágta a bárdjával az első adandó alkalommal. Ez azért van, mert a törpék sokkal jóindulatúbbak, mint a tündék.

— Üldözőbe vettek! — kiáltotta Casanunda.

— Megvan még a feszítővas?

— Igen!

— Helyes…

A seprű a néma erdő felett cikázott. Az egyik tünde előhúzta kardját, és suhintott vele. Lelökni őket a fák közé, életben tartani őket, ameddig csak lehet…

A seprű hátramenetbe kapcsolt, mire Ogg Ángyi feje és lábai előrelendültek, úgyhogy most már féligrészt a kezén ült, féligrészt pedig semmin. A tünde nevetve felé száguldott…

Casanunda kinyújtotta a feszítővasat.

Felhangzott egy doioinng.

A seprű megint előrelendült, és Ogg Ángyi Casanunda ölébe pottyant.

— Bocsánat!

— Semmi gond. Mi több, ha akarja, bármikor ismételje meg nyugodtan.

— Eltalálta, ugye?

— A lélegzete is elállt.

— Nagyon jó. Hol van a többi?

— Nem látom őket — vigyorgott fülig érő szájjal Casanunda. — Most aztán megmutattuk nekik, mi?

Valami süvített, és beleállt Ogg Ángyi kalapjába. — Tudják, hogy vas van nálunk — mondta. — Nem fognak közelebb jönni. Nincs rá szükségük — tette hozzá keserűen.

A seprű befarolt egy fa mögé, és felszántotta a harasztost. Ezután egy benőtt ösvényre lendült.

— Már nincsenek a nyomunkban — jelentette Casanunda kicsivel később. — Elijesztettük őket, ugye?

— Nem mi. Nem mernek túl közel menni a Hosszú Emberhez. Idegesek lesznek tőle. Huhh, nézze csak, milyen állapotban van ez az ösvény! Egész fák nőnek rajta. Lánykoromban egy fűszál nem sok, annyi se nőtt erre. — Nosztalgikusan elmosolyodott. — Nagyon népszerű nyáréji hely volt a Hosszú Ember, igen.

Az erdő jellege megváltozott. Ez a rész még Lancre erdőségeihez képest is öregnek számított. Mohaszakáll lógott a göcsörtös, alacsony ágakról. Ősöreg levelek zörödültek meg a talajon, ahogy a boszorkány és a törpe átrepült a fák között. Valami meghallotta őket, és végigzúzott az aljnövényzetben. A hangjából ítélve egy szarvakkal rendelkező valami volt. Ángyi hagyta, hogy a seprű szép lassan leálljon.

— Ott — tolt félre egy páfránylevelet —, ott van a Hosszú Ember.

Casanunda átkukucskált a könyöke alatt.

— Ennyi? Ez csak egy öreg sírdomb.

— Három öreg sírdomb — javította ki Ogg Ángyi.

Casanunda végignézett a burjánzó tájon.

— Igen, látom — szólt. — Két kerek, meg egy hosszú. És?

— Amikor először megláttam a levegőből — válaszolta Ángyi —, majdnem leestem a seprűről nevettemben.

Beletelt egy kis időbe, amíg a törpe leképezte fejében a helyszín topográfiáját, de végül leesett neki.

— A kutyafáját! — mondta végül. — Azt hittem, hogy azok az emberek, akik a sírdombokat és ilyesmit csinálták, komoly druidák voltak, és olyasfajta népek, akik… szóval nem olyanok, akik kétszáz tonna földből raknak össze obszcén falfirkákat, úgymond.

— Nem olyannak ismertem meg, mint akit felháborít az ilyesmi.

Ángyi meg mert volna rá esküdni, hogy a törpe elpirult a parókája alatt.

— Hát, én fontosnak tartom azt a dolgot, amit stílusérzéknek neveznek — közölte vele Casanunda. — A lelki finomságot. Az ember ne ordítsa csak úgy egyszerűen bele a világba, hogy nézzétek, mekkora szerszámom van!

— Ez ennél kicsit bonyolultabb — magyarázta Ángyi, miközben átverekedték magukat a bokrokon. — Itt maga a táj mondja azt, hogy nézzétek, mekkora szerszámom van. A törpék szeretik ezt a szót, ugye?

— Igen.

— Jó szó.

Casanunda próbált kikecmeregni egy csipkebokorból.

— Eszme soha nem jön fel ide — mesélte Ángyi valahonnan a távolból. — Azt mondja, éppen elég az a sok népdal és májusfa, meg minden, nincs arra szüksége, hogy az egész táj csak arra utaljon. Persze — tette hozzá —, ezt a helyet soha nem nőknek szánták. A dédnagyanyám mesélte, hogy réges-régen a férfiak furcsa szertartásokat tartottak itt, amiket a nők nem láthattak.

— Leszámítva a maga dédnagymamáját, aki a bokrokban rejtőzött — tippelt Casanunda.

Ángyi megtorpant.

— Hát ezt meg honnét tudja?

— Mondjuk úgy, kezdem kiismerni az Ogg család női ágát, asszonyom — felelte a törpe. Egy tüskés ág eltépte a kabátját.

— Azt mesélte, hogy szaunákat építettek, és olyan szaguk volt, mint a kovács hónaljának, és pálinkát ittak, és a fejükön szarvval táncoltak a tűz körül, és levizelték a fákat, ahogy szokták — magyarázta Ángyi. — A dédnagyanyám szerint kislányosan viselkedtek. De én úgy gondolom, egy férfinak szüksége van a férfias dolgokra, még ha azok kislányosak is. Mi történt a parókájával?

— Azt hiszem, ott maradt azon a fán.

— Megvan még a feszítővas?

— Igen, Ogg asszony.

— Hát, akkor megérkeztünk.

A hosszúkás sírhalom végénél voltak. Itt három nagy, szabálytalan kő állt, mintegy bejáratszerűen. Ogg Ángyi a szemöldökfa alatt becsusszant a dohos, és enyhén ammóniaszagú sötétségbe.

— Itt jó lesz — jelentette ki. — Van gyufája?

A foszfor fénye lapos sziklát világított meg, rajta durván vésett rajzzal. A vonalakba okkert dörzsöltek. A rajz egy bagolyszemű férfit ábrázolt, aki állatbőröket és szarvakat viselt.

A pislákoló fényben úgy tűnt, mintha táncolna.

Az alak alá rúnákat karcoltak.

— Rájött bárki is valaha, hogy mit jelent? — kérdezte Casanunda.

Ogg Ángyi bólintott.

— Az oggham egy változata — magyarázta. — Leegyszerűsítve annyit jelent, nézzétek, mekkora szerszámom van.

— Oggham? — kérdezte a törpe.

— A családom hosszú ideig ezeken a, hogy is mondjam, ezeken a részeken élt — válaszolta Ángyi.

— Nagyon sokat lehet tanulni magától, Ogg asszony — jegyezte meg Casanunda.

— Mindenki ezt mondja. Csak döfje be azt a feszítővasat a kő oldala mellé, rendben? Mindig is szerettem volna valami ürügyet találni, hogy bemehessek oda.

— Mi van ott lent?

— Hát, az az út vezet a Lancre-barlangrendszerbe. Úgy tudom, behálózza az egész vidéket. Felmegy egészen a Rézsiklóig. Állítólag a kastélyban is van egy bejárata, bár azt nem találtam még meg. De leginkább a tündék világába vezet.

— Azt hittem, a Táncosok vezetnek a tündék világába.

— A tündék másik világáról beszélek.

— Azt hittem, csak egy van nekik.

— Erről nem szoktak beszélni.

— És maga oda akar menni?

— Igen.

— Tündéket akar találni?

— Pontosan. Egész éjszaka itt fogunk ácsorogni, vagy felfeszíti végre azt a követ? — Megbökte a törpét. — Tudja, arany is van ott lent.

— Ó, igen, köszönöm szépen! — felelte Casanunda szarkasztikusan. — Ez meglehetősen rasszista megjegyzés volt. Csak mert… kihívásokkal küszködöm a magasság terén, rögtön arannyal akar tőrbe csalni, erről van szó? Egy törpe nem más, mint két lábon járó kapzsiság, úgy gondolja? Hahh!

Ángyi sóhajtott.

— Hát jó — mondta. — Mondok valamit… ha hazaérünk, sütök magának igazi törpekenyeret, mit szól hozzá?

Casanunda arca hitetlenkedő vigyorba torzult.

— Valódi törpekenyeret?

— Igen. Azt hiszem, még megvan a recept, és egyébként is, már hetek óta nem ürítettem ki a macskaalmot[36].

— Hát, rendben…

Casanunda benyomta a feszítővas egyik végét a kő alá, és a törpékre jellemző testi erővel felfelé húzta. Rövid ellenállás után a szikla megadta magát.

Földdel és gyökerekkel borított lépcső volt alatta.

Ángyi elindult lefelé, anélkül, hogy visszanézett volna, majd észrevette, hogy társa nem követi.

— Mi a gond?

— Soha nem voltam oda a sötét, szűk helyekért.

— Mi? De hát maga egy törpe!

— Törpének születtem, igen. De még attól is ideges leszek, ha egy szekrényben kell bujkálnom. Az én szakmámat meglehetősen meg is nehezíti ez a dolog.

— Ne beszéljen ostobaságokat! Még én sem félek.

— De maga nem én vagyok.

— Mondok valamit: extra adag sódert rakok bele.

— Maga aztán tényleg tudja, mivel lehet levenni valakit a lábáról, Ogg asszony!

— Hozhatja a fáklyákat is.

A barlang száraz volt és meleg. Casanunda Ángyi után ballagott, ügyelve arra, hogy fényben maradjon.

— Még nem járt itt lent?

— Nem, de tudom az utat.

Kis idő múlva a törpe kezdte jobban érezni magát. A barlangnak sok előnye volt egy ruhásszekrénnyel szemben. Először is, az embernek nem kellett cipőben botladoznia benne, és arra sem volt sok esélye, hogy rátör egy felfegyverzett férj.

Ami azt illeti, egészen felvidult.

A szavak önkéntelenül bukkantak fel az agyában, valahonnan a génjei farzsebéből.

— Hejhó, hejhó…!

Ogg Ángyi belevigyorgott a sötétségbe.

A folyosó teremmé szélesedett. A fáklya fénye távoli falakat sejtetett.

— Ez az? — markolta meg Casanunda a feszítővasat.

— Nem. Ez valami más. Mi… tudunk erről a helyről. Szerepel a legendákban.

— Nem valódi?

— Dehogynem valódi. És szerepel a legendákban.

A fáklya fellángolt. Több száz porlepte kőtábla sorakozott a barlangban spirál alakban; a spirál közepén nagy harang lógott egy kötélről, amelynek vége a mennyezet sötétjébe veszett. A harang alatt pedig egy kupac ezüst és egy kupac aranypénz hevert.

— Ne nyúljon a pénzhez! — figyelmeztette társát Ángyi. — Jöjjön, ezt nézze, apám mesélt erről, jó trükk!

Odanyúlt, és gyengéden megkocogtatta a harangot, mire az halkan megcsendült. A legközelebbi kőtábláról lehullt a por. Az, amiről Casanunda azt hitte, csak vésett minta, nyikorogva felült. Egy felfegyverzett harcosnak bizonyult. Mivelhogy mozgott, szinte biztosan élt, de úgy nézett ki, mint aki eljutott az életből a rigor mortisig anélkül, hogy áthaladt volna a halálon útközben.

Mély, átható tekintetét Ogg Ángyira vetette.

— Hát eljöve ama átkozott üdő?

— Még nem — válaszolta Ángyi.

— Akkor mi fenének veréd meg az harangot? Fel nem foghatám; alig kétszáz éveket, egy szemhunyást sem aludhaték, valamely ebfi folyvást harangoz vala. Hordd innen irhád!

A harcos visszafeküdt.

— Valami öreg király és a katonái — suttogta Ángyi, miközben elsiettek. — Bűbáj van rajtuk, azt mondják. Valami öreg varázsló csinálta. Valami végső csata idején kell felébredniük, amikor egy farkas megeszi a napot.

— Ilyenek ezek a varázslók, mindenfélét elszívnak — kommentálta a történetet Casanunda.

— Megeshet. Menjen jobbra! Mindig jobbra menjen.

— Körbemegyünk?

— Spirálban. Most vagyunk a Hosszú Ember alatt.

— Nem, az nem lehet — tűnődött a törpe. — Lemásztunk egy lyukba a Hosszú Ember alatt… várjunk csak… úgy érti, azon a helyen vagyunk, ahonnan indultunk, de ez egy másik hely?

— Kezd belejönni a dologba, úgy veszem észre.

Követték a spirál alakú utat.

Ami, sokkal később, valamiféle ajtószerűséghez vezette őket.

A levegő itt jóval forróbbnak tűnt. Vörös fény szivárgott a mellékutakból. Két masszív sziklát támasztott valaki egy kőfalnak, a tetejükre pedig egy harmadikat raktak.

Állatbőrök lógtak az elnagyolt bejáraton; kis gőzkígyók bodorodtak körülöttük.

— Ugyanakkor emelték ezeket is, mint a Táncosokat — mondta Ángyi társalgási stílusban. — Csak itt függőleges az akna, úgyhogy elég volt három. Akár le is rakhatja azt a feszítővasat, és a cipőjét is vegye le, ha vas van benne.

— Ezt a cipőt Ankh-Morpork legjobb susztere öltötte össze — tájékoztatta Casanunda —, és egy szép napon ki is fogom fizetni neki.

Ángyi félrehúzta az állatbőröket. Pára gomolygott elő mögülük.

Bent sötétség volt, olyan sűrű és forró, akár a melasz, és olyan büdös, mint egy róka öltözője. A törpe, miközben Ángyi után battyogott, láthatatlan alakokat érzékelt a párás levegőben, és váratlanul félbeszakított mormoló párbeszédek csendje ütötte meg a fülét. Útjuk valamely pontján mintha tálnyi vörösen izzó követ látott volna, melyre egy árnyékszerű kéz egy merítőből valamit löttyintett, s a kövek eltűntek a felcsapó gőzben.

Ez nem lehet a Hosszú Emberben, mondta magában a törpe. Az egy földhalom, ez pedig egy állatbőrökből összefércelt hosszú sátor.

Nem lehet, hogy ez a kettő ugyanaz.

Észrevette, hogy csöpög róla az izzadság.

Két szövétnek tűnt fel a fodrozódó füstben, fényük alig volt több, mint a sötétséget megfestő vörös tinta. De ahhoz elég erősnek bizonyult, hogy megvilágítsa a hatalmas, elterpeszkedő alakot, aki egy másik tál forró kő mellett feküdt.

Az alak felnézett. Agancsok moccantak a nyirkos, ragacsos hőségben.

— Á! Ogg asszony.

A hang olyan volt, akár a csokoládé.

— Fenséges úr — biccentett Ángyi.

— Azt hiszem, nem reménykedhetek abban, hogy letérdel, ugye?

— Igen, így van, méltóságos uram — vigyorgott Ángyi.

— Tudja, Ogg asszony, maga oly módon képes leróni tiszteletét az istene előtt, amitől egy átlagos ateista elsárgulna irigységében — ásított a sötét alak.

— Köszönöm, kegyes uram!

— Mostanában senki sem táncol nekem. Tényleg túl sokat kérnék?

— Ahogy mondja, fenséges uram.

— Maguk boszorkányok már nem hisznek bennem.

— Igaza van, agancsságossága.

— Á, kicsi Ogg asszony! S miután idejött, miért képzeli azt, hogy ki is fog innen jutni? — kérdezte a fekvő figura.

— Mert van nálam vas — válaszolta Ángyi, váratlanul kemény hangon.

— Dehogy van, kicsi Ogg asszony! Ebbe a szentélybe nem juthat be vas.

— Olyan vas van nálam, ami mindenhova bemehet — tájékoztatta Ángyi.

Kihúzta a kezét a köténye zsebéből, és felemelt egy méretes lópatkót.

Casanunda csoszogást hallott maga körül, ahogy a rejtőzködő tündék megpróbáltak elhátrálni. Még több gőz szisszent fel, ahogy egy serpenyőnyi forró követ fellöktek.

— Vigye el innen!

— Elviszem, amikor elmegyek — felelte Ángyi. — És most ide figyeljen! Az a nőszemély már megint kavarja a lekvárt. Meg kell állítania! Így igazságos. Nem térhetnek vissza a Régi Bajok.

— És miért kellene ezt tennem?

— Azt akarja mondani, hogy szeretné, ha hatalmat kapna az a nő?

Az alak felhorkant.

— Nem uralkodhat többé azon a világon — mondta Ángyi. — Túl sok zene van benne. Túl sok vas.

— A vas elrozsdál.

— A fejekben élő vas nem.

A Király megint horkant egyet.

— Ezzel együtt… ennek ellenére… egy szép napon…

— Egy szép napon — bólintott Ángyi. — Igen. Igyunk rá! Egy szép napon. Ki tudja? Egy szép napon. Mindenkinek szüksége van egy „szép napra”. De az nem ma lesz. Érti már? Úgyhogy jöjjön ki, és tegye rendbe a dolgokat! Mert ha nem, akkor a következőt fogom tenni: rábeszélem az embereket, hogy ássanak le a Hosszú Emberbe vasásókkal, tudja, mire azt fogják mondani, miért ne, hisz az csak egy régi földhányás, és nyugdíjas varázslók meg papok, akiknek nincs jobb dolguk fognak csákányozni errefelé, és írnak unalmas könyveket a temetkezési szokásokról és hasonlókról, ez pedig egy újabb vasszeg lesz a maga koporsójában. És én egy kicsit sajnálni fogom, mer' tudja, mindig is a szívem csücske volt bizonyos értelemben. De az a helyzet, hogy gyerekeim vannak, és nem akarom, hogy a vihartól való ijedtükben a lépcső alá bújjanak, és nem akarom, hogy tejet rakjanak ki a tündéknek, és nem akarom, hogy azért siessenek haza, mert sötétedik, és inkább verjenek magába szögeket, mint hogy visszatérjenek ezek a régi babonaságok.

A szavak átszelték a levegőt.

A házigazda felállt. És még feljebb állt. Agancsai a plafonig értek.

Casanundának leesett az álla.

— Szóval, érti — vett vissza az agarakból Ángyi —, nem ma. Egy szép napon, talán. Csak maradjon szépen itt verejtékezni, amíg el nem jön az a szép nap. De az nem a mai lesz.

— Én… meg fogom hozni a döntést.

— Nagyon jó. Hozza meg! Én pedig most elindulok.

A házigazda Casanundára nézett.

— Mit bámulsz, törpe?

Ogg Ángyi oldalba bökte Casanundát.

— Gyerünk, válaszoljon a kedves úrnak!

Casanunda nyelt egyet.

— A teringettét! — mondta végül. — Félig sem olyan, mint a képeken.

Pár mérföldnyire onnan, egy keskeny kis völgyben csapatnyi tünde nyúlfészket talált, ami, egy közeli hangyabollyal együtt, egy ideig elszórakoztatta őket.

Még a jámbor, vak és hangtalan jószágoknak is van istenük.

Herne, az Üldözött, a zsákmányok istene végigkúszott a bozóton, és azt kívánta, bárcsak az isteneknek is lenne istene.

A tündék háttal voltak neki, és lekuporodtak a behatóbb megfigyelés végett.

Herne egy szedercserje alá kúszott, megfeszítette az izmait, és ugrott.

Egy tünde lábikrájába mélyesztette a fogsorát, amíg össze nem zárult, és félrelendült, amikor a megtámadott felkiáltott és megfordult.

Herne odébb gördült, majd a nyakába kapta a lábait.

Az volt a baj, hogy nem harcra tervezték, fikarcnyi ragadozólényeg sem szorult belé.

Támadni és elfutni, ennél többre nem volt képes.

És a tündék gyorsabban futottak nála.

Farönkökön esett át, levélkupacokon csúszott végig, miközben elhomályosuló látása ellenére tisztában volt vele, hogy a tündék kétoldalt utolérik, vele egy vonalban szaladnak, és arra várnak, hogy…

A levelek szétrobbantak. A kis isten megpillantott egy agyaras alakot, ami csupa karból és bosszúból állt. Majd feltűnt pár csapzott emberi lény is, egyikük egy vasrudat lengetett a feje felett.

Herne nem várta meg, hogy mi történik ezután. Átsuhant a jelenések lába között, és továbbszaladt, de a távoli csatakiáltás még sokáig visszhangzott hosszú, lehajló fülében:

— Hát persze, adja csak ide azt a kürtcsigát! Hogy csináljuk? Hangerő!

Ogg Ángyi és Casanunda némán sétált vissza a barlang bejáratához. Mikor kiléptek az éjszakába, a törpe megszólalt:

— Tyű!

— Még itt fent is szivárog kifelé — mondta Ángyi. — Nagyon maccskó ez a hely.

— Úgy értem, te szentséges ég…!

— Ő okosabb, mint az a nőszemély. Vagy csak lustább — magyarázta Ángyi. — Ő ki fogja várni az idejét.

— De olyan volt…

— Úgy mutatkoznak meg nekünk, ahogy akarnak. Azt az alakot látjuk, amit mi adunk nekik. — Visszaengedte a sziklát, és leporolta a tenyerét.

— De miért akarná megállítani a Királynőt?

— Hát, végül is, a férje. Ki nem állhatja. Azt hiszem, ezt nevezik nyitott házasságnak.

— Mit fog kivárni? — kérdezte Casanunda, miközben körbenézett, nem ólálkodnak-e további tündék a környéken.

— Ó, hát tudja — gesztikulált Ángyi. — Ezt a sok vasat és könyvet és gépezetet és univerzumokat és olvasást és ilyesmiket. Úgy gondolja, ezek el fognak múlni. Egy szép napon végük lesz, és akkor az emberek felnéznek a naplementére, és őt látják meg.

A törpe azon kapta magát, hogy megfordul megnézni a naplementét, odaképzelve, ahogy a hatalmas alak kirajzolódik az alkonyatban, a halom felett.

— Egy szép napon vissza fog térni — mondta Ángyi lágyan. — Amikor már a fejekben élő vas is elrozsdált.

Casanunda félrebillentette a fejét. Ha az ember élete nagy részét különböző fajok között éli le, önkéntelenül is megtanulja olvasni a testnyelv jeleit, különösen ilyen nagy betűtípus esetén.

— És maga ezt nem is sajnálja túlságosan, mi? — kérdezte.

— Én? Én nem akarom, hogy visszatérjenek! Megbízhatatlanok és kegyetlenek és arrogáns paraziták, semmi szükség rájuk.

— Fogadjunk fél dollárba?

Ángyi hirtelen elpirult.

— Ne nézzen így rám! Eszmének igaza van. Hát persze, hogy igaza van. Semmi szükségünk többé a tündékre. Ez ésszerű.

— Eszme az az alacsony?

— Ha, dehogy! Eszme az a magas, azzal az orral! Emlékszik…?

— Ja igen, tényleg.

— Az alacsony az Magrat. Érzékeny lány, egy kicsit talán túlságosan is. Virágokat visel a hajában, és hisz a népdalokban. Szerintem egy szempillantás alatt igent mondana, ha táncba hívná egy tünde, az a fajta.

További kételyek dúlták fel Magrat lelkét. Többek között a számszeríjakkal kapcsolatosak. A számszeríj nagyon hatékony és felhasználóbarát fegyver: gyors, kényelmes, és avatatlan kezekben is halálos. Ebből a szempontból talán egyfajta rendhagyó félkész egytálételhez lehetne hasonlítani. Ugyanakkor egyszeri használatra tervezték, olyasvalaki számára, aki biztos helyre tud bújni, amíg újratölti. Egyéb esetben nem több némi fémnél, fánál és zsinórnál.

Aztán ott volt a kard is. Soma bizalmatlansága ellenére Magrat elméletben értett a kardokhoz. Tudta, hogy lendületes kézmozdulattal az ellenfélbe kell döfni őket, miközben az megpróbálja ezt megakadályozni. Abban nem volt teljesen biztos, hogy azután mi történik. Reménykedett benne, hogy lehet újra próbálkozni.

És a páncéljában is kételkedett. A sisak és a mellvért rendben voltak, de a többi része acélsodronyból készült. És, mint azt Soma is nagyon jól tudta, a sodrony a nyílvessző szempontjából csak egy csomó lazán összekapcsolódó lyuk.

Még mindig dúlt benne a harag, a nyers düh lelke mélyéig áthatotta. De nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy amit ez a düh áthatott, az Magrat Beléndeknek, a környék leendő vénkisasszonyának esendő teste.

Nem látott tündéket a városban, de a nyomaikat igen. Ajtók lógtak a zsanérjukról. Úgy nézett ki a hely, mintha Dzsingisz Cohen dúlta volna fel[37].

Odaért az ösvényhez, ami a kövekhez vezetett. Szélesebb volt, mint korábban; a lovak és a kocsik feltúrták felfelé menet, és a menekülő emberek ingovánnyá változtatták lefelé igyekeztükben.

Tudta, hogy figyelik, és szinte megkönnyebbült, amikor három tünde kilépett a fák alól, még mielőtt eltűnt volna mögötte a kastély.

A középső elvigyorodott.

— Jó estét, leányom! — köszöntötte. — Jégmadár herceg vagyok, és meg kell hajolnod, ha hozzám beszélsz.

A hanghordozása azt sugallta, nincs helye engedetlenségnek. Magrat érezte, ahogy megfeszülnek az izmai, hogy eleget tegyen a felszólításnak.

Ynci királynő nem engedelmeskedett volna…

— Az a helyzet, hogy gyakorlatilag már én vagyok a királyné — válaszolta.

Ekkor nyílt először lehetősége arra, hogy olyan körülmények között nézzen egy tünde szemébe, amikor meg tudja figyelni a részleteket. Ennek a példánynak pillanatnyilag magas arccsontjai voltak, a haját lófarokba fonta. Öltözetként mindenféle maradék rongyot, csipkét és szőrmét viselt — magabiztosan, mert tisztában volt azzal, hogy egy tündének minden jól áll.

Tökéletes orra most összeráncolódott.

— Lancre-nek csak egyetlen Királynője van — közölte a lánnyal. — És ő egészen biztosan nem te vagy.

Magrat összpontosítani próbált.

— Hol van hát? — kérdezte.

A másik kettő felemelte az íját.

— A Királynőt keresed? Akkor odavezetünk hozzá — jelentette ki a herceg. — És, hölgyem, mielőtt megfordulna a fejedben, hogy azt a mocskos vasnyilat használd, jobb, ha tudod, több íjászunk is rejtőzik a fák között. — És valóban megzörrentek az út menti fák, ám aztán puffanás hallatszott. A tündék láthatóan meghökkentek.

— Menjetek az utamból! — szólította fel őket Magrat.

— Azt hiszem, nem értjük egymást — válaszolta a tünde. Szélesebbé vált a mosolya, de az út másik oldala felől hallható újabb puffanás letörölte azt az arcáról.

— Végig éreztük, ahogy közeledsz az ösvényen — tájékoztatta Magratot. — A bátor leány, aki elindult megmenteni kedvesét! Ó, mily romantikus! Vigyétek!

Egy árnyék magasodott a két fegyveres tünde fölé, mindkét kezével megfogott egy-egy fejet, és összeütötte őket. Ezt követően átlépte a testeket, és ahogy a herceg megfordult, a jobbhorga egyenesen telibe kapta, miáltal a tünde elrepült, és egy fának csapódott.

Magrat kirántotta a kardját.

Bármi volt az illető, veszélyesebbnek látszott a tündéknél. Saras volt és szőrös, testfelépítését nézve már-már trollszerű, és olyan karral nyúlt a kantárért, ami mintha soha nem ért volna véget. Magrat felemelte a kardot…

— Úúk?

— Rakja le azt a kardot, kérem, kisasszony!

A hang valahonnan mögüle érkezett, de emberinek tűnt, és zaklatottnak. A tündék soha nem keltettek zaklatott benyomást.

— Maga meg kicsoda? — kérdezte anélkül, hogy megfordult volna. Az előtte álló szörnyeteg szélesen rávigyorgott sárga fogaival.

— Izé, Abrand Stib vagyok. Varázsló. És ő is az.

— De hát nincs rajta ruha!

— Készíthetek neki egy fürdőt, ha szeretné — válaszolta hisztérikus hangon Abrand. — Fürdés után mindig felveszi az öreg zöld fürdőköntösét.

Magrat kicsit megnyugodott. Senki, aki ilyeneket mond, nem jelenthet önmagán kívül senki másra fenyegetést.

— És kinek az oldalán áll, varázsló úr?

— Hány oldal van?

— Úúk?

— Amikor leszállok erről a lóról — mondta Magrat —, ki fog törni. Úgyhogy lenne szíves megkérni a… barátját, hogy engedje el a kötőféket? Baja eshet.

— Úúk?

— Izé. Valószínűleg nem esik.

Magrat a földre csusszant. A ló, miután eltűnt a közeléből a vas, megkönnyebbülten kitört. Úgy kétölnyi távolságra.

— Úúúk.

A hátas küszködve próbált lábra állni.

Magrat pislogott.

— Izé, most egy kicsit ideges — magyarázta Abrand. — Az egyik… tünde… meglőtte egy nyíllal.

— De azt azért csinálják, hogy hatalmat szerezzenek az ember felett!

— Izé. Ő nem ember.

— Úúk!

— Úgy értem, genetikai értelemben.

Magrat találkozott már varázslókkal. Időnként egyik vagy másik meglátogatta Lancre-t, bár soha nem maradtak sokáig. Volt valami Mállottviksz Nénében, amitől jobbnak látták, ha minél hamarabb továbbállnak.

Nem úgy néztek ki, mint Abrand Stib. Ő elveszítette a köpenye és a kalapja java részét, utóbbinak csak a karimája maradt meg. Az arca csupa sár volt, és az egyik szemét többszínű zúzódás takarta.

— Ezt ők tették magával?

— Hát, a sár és a szakadt ruha, az csak, tudja, az erdő miatt van. És belefutottunk…

— Úúk.

— …szóval átfutottunk néhány tündén. De ezt akkor kaptam, amikor a Könyvtáros megütött.

— Úúk.

— Hála az égnek! — tette hozzá Abrand. — Leütött. Különben úgy jártam volna, mint a többiek.

Magratnak rossz előérzete támadt.

— Milyen többiek? — csattant fel.

— Egyedül van?

— Milyen többiek?

— Van egyáltalán bármilyen fogalma arról, mi történt?

Magrat visszagondolt a kastélyra és a városra.

— Meg mernék kockáztatni egy tippet, igen — válaszolta.

Abrand megrázta a fejét.

— Ez annál rosszabb.

— Milyen többiek? — kérdezte Magrat.

— Azt hiszem, kétségkívül téridőkontinuum-átfedés következett be, határozottan megváltoztak az energiaszintek.

— De milyen többiek? — makacskodott Magrat.

Abrand Stib ideges pillantást vetett az erdőre.

— Menjünk le az útról! Rengeteg tünde van még ott.

Ezzel eltűnt az aljnövényzetben. Magrat követte, és észrevett egy másik varázslót, akit egy fának támasztottak, mint egy létrát. Az illető arcán széles mosoly honolt.

— A Kincstárnok — magyarázta Abrand. — Azt hiszem, talán túladagoltuk egy kicsit a szárítottvarangy-tablettát. — Felemelte a hangját. — Hogy… érzi… magát… uram?

— Miért is ne, szeretnék egy kis sült menyétet, ha lenne olyan kedves! — felelte a Kincstárnok boldog arckifejezéssel a semmibe meredve.

— Mitől lett ilyen merev? — kérdezte Magrat.

— Úgy gondoljuk, ez valamiféle mellékhatás lehet — válaszolta Abrand.

— Nem lehet segíteni rajta?

— És akkor hogy kelnénk át a patakokon?

— Szóljon holnap is, pék, és akkor viszek egy ropogósat! — közölte a világgal a Kincstárnok.

— És egyébként is, elég boldognak tűnik — tette hozzá Abrand. — Maga egy harcos, kisasszony?

— Mi? — értetlenkedett Magrat.

— Úgy értem, ez a páncél, meg minden…

Magrat lenézett. Még mindig a kezében tartotta a kardot. A sisak először mindig a szemére csúszott, de aztán kitömte az esküvői ruhája egy darabjával.

— Én… ööö… igen. Igen, pontosan. Az vagyok — válaszolta. — Valóban. Igen.

— Gondolom, az esküvőre jött. Mint mi is.

— Így van. Tényleg az esküvő miatt vagyok itt. Így igaz. — Jobban megmarkolta a kardot. — És most mesélje el nekem, mi történt! Különös tekintettel arra, hogy mi történt a többiekkel.

— Hát… — Abrand szórakozottan felemelte megtépázott köpenye szegélyét, és elkezdte az ujjai köré csavarni. — Elmentünk megnézni ezt az Előadást, tudja. Egy darabot. Tudja. Színjátszás? És nagyon mulatságos volt. Ott ugrált az a sok bakancsos bugris, szalmaparókában meg minden, esetlenül próbálták eljátszani, hogy urak és hölgyek, és egyáltalán nem sikerült nekik. Nagyon vicces volt. A Kincstárnok nagyon nevetett. Bár, ami azt illeti, ő a fákon és a sziklákon is nagyon nevet. De mindenki jól szórakozott. És akkor… és akkor…

— Mindent tudni akarok! — erősködött Magrat.

— Hát… hát… akkor jött az a rész, amire nem igazán emlékszem. Valami köze volt a színjátszáshoz, azt hiszem. Úgy értem, hirtelen… hirtelen az egész valóságosnak tűnt. Érti, mit akarok mondani?

— Nem.

— Ott volt ez a vörös orrú, karikalábú pasas, aki a Tündekirálynőt játszotta, vagy mit, és hirtelen, bár még mindig ő volt az, de… minden olyan lett… minden eltűnt körülöttem, csak a színészeket láttam… és ott volt az a dombocska… úgy értem, nagyon ügyesen csinálták, mert tényleg elhittem… azt hiszem, emlékszem egy olyan részre, amikor valaki felszólított minket, hogy tapsoljunk… és mindenki nagyon furcsán nézett ki, és aztán jött az az éneklés, gyönyörű volt, és… és…

— Úúk.

— És akkor a Könyvtáros megütött — fejezte be Abrand különösebb sallang nélkül.

— Miért?

— Az lenne a legjobb, ha ezt a saját szavaival mondaná el.

— Úúúk úúk íík. Úúk! Úúk!

— Köhögj, Júlia! Használd a rekeszizmodat! — tette hozzá a Kincstárnok.

— Nem értem, amit a Könyvtáros mond — szólt Magrat.

— Izé. Egy interdimenzionális szakadást éltünk át — magyarázta Abrand. — Aminek a hit volt a kiváltó oka. Az előadás lehetett az utolsó csepp a pohárban, ami végül megnyitotta. Minden bizonnyal egy nagyon érzékeny instabil terület közelében voltunk. Szavakkal ezt nehéz elmondani, de ha van magánál esetleg egy gumilepedő és pár ólomnehezék, be tudom mutatni…

— Azt akarja mondani, hogy azok a… dolgok azért léteznek, mert az emberek hisznek bennük?

— Ó, dehogy! Úgy képzelem, egyébként is léteznek. De azért vannak itt, mert az emberek itt hisznek bennük.

— Úúk.

— Felkapott minket, és elszaladt. Aztán meglőtték egy nyíllal.

— Ííík.

— De éppen hogy csak megcsiklandozta.

— Úúk.

— Általában olyan jámbor, mint egy bárány. Tényleg az.

— Úúk.

— De ki nem állhatja a tündéket. Nem bírja a szagukat.

A Könyvtáros orrcimpája megremegett.

Magrat nem tudott sokat a dzsungelről, de ekkor fákon ülő emberszabású majmok jutottak az eszébe, amint megérzik a tigris bűzét. A majmok soha nem csodálták különösebben a bunda csillogását és a szempár tüzét, mert tisztában vannak azzal, milyenek a száj fogai.

— Igen — válaszolta Magrat. — Valóban büdösek lehetnek. A törpék és a trollok is gyűlölik őket. De azt hiszem, messze nem annyira, mint én.

— Nem kaszabolhatja le az összeset — vélte Abrand. — Úgy rajzanak mindenfelé, mint a méhek. Némelyik repülni is tud. A Könyvtáros azt mondja, arra kényszerítették az embereket, hogy husángokkal döntsék le azokat a, tudja, azokat a köveket. Állt néhány kő azon a dombon. Megrohamozták őket. Elképzelésem sincsen, miért.

— Látta a boszorkányokat az Előadáson? — érdeklődött Magrat.

— Boszorkányok, boszorkányok… — gondolkozott Abrand.

— Nem lehet nem észrevenni őket — magyarázta Magrat. — Az egyikük sovány, és csúnyán néz mindenkire, a másik pedig kicsi, kövér, mogyorózik és sokat nevet. És nagyon hangosan beszélgetnek egymással. És mindkettőnek magas, csúcsos kalapja van.

— Nem mondanám, hogy észrevettem őket — válaszolta Abrand.

— Akkor biztos nem voltak ott — vonta le a következtetést Magrat. — A boszorkányság lényege, hogy észrevegyék az embert. — Majdnem hozzátette, hogy ő soha nem volt különösebben jó ebben, de aztán inkább mégse. Ehelyett azt mondta: — Felmegyek oda.

— Egy hadseregre lesz szüksége, kisasszony. Úgy értem, most is pórul járt volna, ha a Könyvtáros nem lett volna a környéken.

— De nincsen hadseregem. Úgyhogy egyedül kell megpróbálnom, nem?

Ezúttal Magratnak sikerült ügetésre bírnia a lovat.

Abrand nézte, ahogy ellovagol.

— Tudja, a népdalok nagyon veszélyesek — mondta az éjszakai levegőnek.

— Úúk.

— Csúnyán fogja végezni.

— Úúk.

— Hé, Virágcserép úr, két korsó angolnát, ha lenne szíves!

— Persze, lehet, hogy ez a sorsa, vagy valami ilyesmi.

— Úúk.

— Ezredeskéz, aprórák.

Abrand Stib feszengett.

— Szeretne valaki utána menni?

— Úúk.

— Hoppá, ott megy azzal a nagy órájával!

— Ez „igen” volt?

— Úúk.

— Nem az, hanem amit ő mondott.

— Ecc-pecc, kimehetsz.

— Azt hiszem, ez beleegyezést jelent — sóhajtott fel Abrand megadóan.

— Úúk?

— Van egy csodálatos új mellényem.

— De, tudják — figyelmeztette társait Abrand —, a temetők tele vannak olyan emberekkel, akik bátran, ám ostobán a tettek mezejére léptek.

— Úúk.

— Mit mond? — kérdezte a Kincstárnok, aki útban valahova máshova áthaladt a valóságon.

— Azt hiszem, azt mondta, „előbb-utóbb mindenkivel tele lesznek a temetők” — fordított Abrand. — Ó, a macska rúgja meg! Menjünk!

— Igen, csakugyan — válaszolta a Kincstárnok. — Első tiszt, vegyék fel a kesztyűket!

— Ó, fogja már be!

Magrat leszállt, és elengedte a lovat.

Tudta, hogy most már nincs messze a Táncosoktól. Gyűrű alakú fények villództak az égen.

Azt kívánta, bárcsak hazamehetne.

A levegő hidegebb volt errefelé, túl hideg egy nyári éjszakához képest. Ahogy keservesen róni kezdte az utat, hópelyhek örvénylettek a levegőben, majd változtak esőcseppekké.

Maphlaves a kastélyban materializálódott, és egy oszlopba kapaszkodott, amíg ki nem fújta magát. A transzmigrációtól mindig kék pöttyök jelentek meg a szeme előtt. Senki nem vette őt észre. A várban nagy felfordulás volt. Nem mindenki szaladt haza. Az utóbbi pár ezer évben több hadsereg masírozott keresztül Lancre-en, és a nép kollektív emlékezete megőrizte a kastély biztonságos, vastag falainak képzetét. Fuss a várba! Így jelenleg ott tartózkodott a kis ország lakosságának túlnyomó része.

Maphlaves pislogott. Mindenfelé emberek nyüzsögtek, akiknek egy nem rá szabott páncélinget és a karján kötést viselő kistermetű fiatalember tartott lelkesítő szónoklatot. Úgy tűnt, ő az egyetlen, aki bármennyire kezelni tudja a helyzetet.

Amikor már biztos volt benne, hogy tud járni, Maphlaves elindult felé.

— Mi folyik itt, ifjú… — kezdte, majd elhallgatott.

Soma Ogg körülnézett.

— Az az agyafúrt nőszemély! — közölte Maphlaves a levegővel, úgy általában. — „Ó, hát akkor menj el érte!”, mondta, én meg bedőltem neki! Még ha maradt is volna bármi erőm, akkor sem tudnám, hova kell visszamennem!

— Uram? — kérdezte aggódva Soma.

Maphlaves megrázta magát.

— Mi történik?

— Nem tudom! — felelte Soma, miközben majdnem elsírta magát. — Azt hiszem, megtámadtak minket a tündék! Semminek, amit elmondtak nekem, nincs semmi értelme! Valamikor az Előadás alatt jöhettek elő! Vagy valami!

Maphlaves végignézett a rettegő, zavarodott embereken.

— És Magrat kisasszony elment egyedül, hogy legyőzze őket!

Maphlaves zavarba jött.

— Ki az a Magrat kisasszony?

— A leendő királyné! A menyasszony! Tudja! Magrat!

Maphlaves agya egyszerre csak egy információt tudott megemészteni.

— És miért ment ki?

— Mert elfogták a királyt!

— Tud róla, hogy Mállottviksz Eszmét is foglyul ejtették?

— Mi, Mállottviksz Nénét?

— Én azért jöttem vissza, hogy megmentsem — magyarázta Maphlaves, majd rájött: ez így ebben a formában vagy ostobaságnak, vagy gyávaságnak hangzik.

Soma túlságosan fel volt dúlva ahhoz, hogy észrevegye.

— Csak azt remélem, hogy nem gyűjtik a boszorkányokat! — aggódott. — Mert akkor id'sanyára is szükségük lesz, hogy meglegyen a teljes készlet.

— Hát, engem még nem kaptak el — szólalt meg mögötte Ogg Ángyi.

— Anya? Hát te hogy jöttél be?

— Seprűn. Javasolnám, hogy küldj fel néhány íjászt a tetőre. Én onnan jöttem le. Más is megteheti.

— És mit fogunk most csinálni, anya?

— Mindenfelé tündebandák garázdálkodnak — válaszolta Ángyi —, a Táncosoknál pedig valami nagyon világít…

— Rájuk kell rontanunk! — kiáltotta Casanunda. — Kóstolják meg a hideg acélt!

— Nemes lélek ez a törpe! — értett egyet Maphlaves. — Igaza van! Megyek, hozom a számszeríjamat!

— Túl sok van belőlük — közölte velük Ángyi szenvtelenül.

— Néne és Magrat kisasszony kint járnak, anya — mondta Soma. — Magrat kisasszony nagyon furcsa lett, és páncélt öltött, és kiment, hogy megharcoljon az összessel!

— De a dombokon nyüzsögnek a tündék — mondta Ángyi. — Dupla adag a pokolból, kis ördögökkel a tetején. Biztos halál.

— A halál egyébként is biztos — világosította fel Maphlaves. — Ez a lényege, hogy biztosan eljön mindenkiért.

— Esélyünk se lenne! — tiltakozott Ángyi.

— Ami azt illeti, van egy kis esélyünk — javította ki Maphlaves. — Én nem értek ehhez az egész kontinuinuinuum ostobasághoz, de abból, amit az ifjú Stib mondott, azt vettem ki, hogy mindennek meg kell történnie valahol, érti? És ez azt jelenti, hogy akár itt is történhet. Még ha millió is az egyhez az esélye, hölgyem.

— Ezzel nincs is semmi gond — válaszolta Ángyi —, de azt akarja mondani, hogy minden Maphlaves úrért, aki életben marad ma éjjel, kilencszázkilencvenkilencezer kilencszázkilencvenkilencnek meg kell halnia?

— Igen, de engem azok nem érdekelnek — válaszolta az Arkrektor. — Vigyázzanak csak magukra! Megérdemlik, amiért nem hívnak meg az esküvőjükre.

— Mi?

— Semmi.

Soma egyik lábáról a másikra ugrált.

— Ki kell mennünk és felvennünk velük a harcot, anya!

— Nézz végig az embereken! — szólította fel Ángyi. — Kutya fáradtak, csuromvizesek, és nem értenek semmit! Ez nem egy hadsereg!

— De anya, anya, anya!

— Mi van?

— Majd én megoroszlánosítom őket, anya! Ezt szokták csinálni, mielőtt a seregek harcba mennek. Naa, anyaaa! Erről olvastam a könyvekben! Az ember veszi a söpredéket, lelkesítő beszédet tart nekik, és megoroszlánosítja őket, és akkor rettenetes haderővé válnak. Naa, anya!

— De ők már most is rettenetesek.

— Úgy értem, rettenetesen harciasak lesznek. Naaaaa, anya!

Ángyi végignézett a százvalahány lancre-i lakoson. A gondolathoz, miszerint ezek képesek lennének bárkit is megtámadni, még szoknia kellett.

— Te tanultál ilyesmiről, Soma? — érdeklődött.

— Ötödik éve jár nekem az Íjak és lőszerek! — felelte Soma sértetten.

— Hát akkor, egy próbálkozást megér. Ha úgy gondolod, hogy bármi jó kisülhet a dologból.

Az izgatottságtól remegő Soma felmászott egy asztalra, a jó kezével kirántotta a kardját, és addig ütögette a deszkákat, amíg mindenki el nem hallgatott. Majd beszédet tartott.

Elmondta, hogy a királyt foglyul ejtették, és a leendő királyné elment megmenteni. Beszélt a hűséges alattvalók kötelességeiről. Rávilágított, hogy azok az emberek, akik most nem itt vannak, hanem az ágyuk alatt rejtőznek, a dicsőséges győzelem után azt fogják kívánni, bár itt lettek volna, nem pedig a már említett ágy alatt rejtőzködtek volna, tudják, az alatt az ágy alatt, amiről szó volt. Ami azt illeti, még jobb is így, hogy ilyen kevesen maradtak itt szembeszállni az ellenséggel, mert így magasabb lesz a dicsőség per túlélő fő arány. Három alkalommal használta a „dicsőség” kifejezést. Megemlítette, hogy a jövőben az emberek visszaemlékeznek majd erre a napra, bármi is legyen a pontos dátum, és büszkén mutogatják majd a sebhelyeiket, legalábbis a túlélők a sebhelyeiket fogják mutogatni, és nagyon büszkék lesznek, és minden bizonnyal fizetnek majd nekik egy italt a kocsmában. Azt javasolta a népnek, hogy kövesse a lancre-i lengőróka mozgását, és feszítsék meg testük idegeit, ugyanakkor hagyjanak bennük annyi rugalmasságot, hogy a kezüket és a lábukat mozgatni tudják, sőt, talán most egyszerűen csak lazuljanak el egy kicsit, és akkor feszítsék meg őket istenigazából, amikor eljön az ideje. Utalt arra, hogy Lancre mindenkitől elvárja, hogy tegye a dolgát. És ööö. És izé. Légyszi? A beszédet követő csendet Ogg Ángyi törte meg, aki azt mondta:

— Valószínűleg szükségük van egy kis gondolkozási időre Soma. Tudod mit, kísérd fel szépen a varázsló urat a szobájába, és segíts neki a számszeríjával!

Jelentőségteljesen a lépcső felé biccentett.

Soma hezitált, de nem sokáig. Észrevette az ismerős csillogást édesanyja szemében.

Miután eltűnt, Ángyi mászott fel az asztalra.

— Szóval — szólalt meg —, mondanék én valamit. Ha kimentek, lehet, hogy szembe kell szállnotok a tündékkel. De ha itt maradtok, biztosan szembe kell szállnotok velem. Elismerem, a tündék rosszabbak nálam. De velük ellentétben én itt maradok.

Takács bátortalanul felemelte a kezét.

— Kérem, Ogg asszony?

— Igen, Takács?

— Hogy mozog pontosan a lengőróka?

Ángyi megvakarta a fülét.

— Ha jól emlékszem — magyarázta —, a hátsó lába így jár, a mellső lába viszont így.

— Nem, nem! — tiltakozott Quarney, a szatócs. — A farka jár úgy. A lába viszont ezt csinálja.

— Az nem lengés, az csak himbálódzás — szólalt meg valaki. — A gyűrűsfarkú ocelottal kevered.

Ángyi bólintott.

— Akkor ezt megbeszéltük — jelentette ki.

— Várjunk! Én nem vagyok benne biztos…

— Igen, Quarney úr?

— Ó… hát…

— Nagyon jó — nyugtázta Ángyi, miközben Soma is visszatért. — Éppen azt mondják, fiam, hogy mennyire megfogta őket a beszéded. Igazán ügyesen megoroszlánosítottad őket.

— Tyű!

— Készen állnak, hogy akár a pokolba is utánad menjenek, azt hiszem.

Valaki felrakta a kezét.

— Maga is jön, Ogg asszony?

— Én majd mögöttetek sétálgatok — felelte Ángyi.

— Ó! Hát jó. Talán egészen a pokolig, akkor.

— Elképesztő! — véleményezte Casanunda Ángyinak, miközben a tömeg vonakodva felsorakozott a fegyverraktár előtt.

— Egyszerűen csak tudok bánni az emberekkel.

— Oda mennek, ahova egy Ogg vezeti őket?

— Nem egészen — válaszolta Ángyi —, de amelyiknek van egy kis józan esze, az oda megy, ahova egy Ogg követi.

Magrat kilépett a fák alól, és végignézett az előtte elterülő lápon.

Örvénylő felhő pörgött a Táncosok felett, vagy legalábbis afelett a hely felett, ahol régebben a kövek álltak. Magrat a pislákoló fényben látott egyet-kettőt közülük, melyek az oldalukon feküdtek, vagy a domb aljába hevertek.

Maga a domb ragyogott. Valami nem volt rendben a tájjal. Görbült, ahol nem kellett volna görbülnie. A távolságok sem stimmeltek. Magratnak eszébe jutott egy fametszet, amit könyvjelzőként használt. Egy vén banya arcát ábrázolta, de ha az ember sokáig nézte, egy fiatal nőt is meglátott rajta; az orr nyakká változott, az egyik szemöldök nyaklánccá. A két kép felváltva ugrott elő. És, mint mindenki, Magrat is addig hunyorgott, hogy mindkét képet lássa egyszerre, amíg bele nem fájdult a feje.

A tájjal ugyanez történt: a domb egyben kihalt, havas pusztaság is volt ugyanazon pillanatban. Lancre és a tündék birodalma egyszerre próbálták elfoglalni ugyanazt a területet.

A behatoló birodalomnak nem volt könnyű dolga. Lancre felvette vele a harcot.

A háborúzó tájak peremén egy sor sátor állt körben, akár egy idegen part korallzátonya. A sátrak színesek voltak és díszesek. A tündék minden megnyilvánulása gyönyörűnek tűnt, amíg az ember meg nem fordította a képet, és észre nem vette, mi van mögötte…

Valami történt. A tündék nagy része lóháton ült, és további lovakat vezettek a sátrak között.

Úgy nézett ki, mintha tábort bontottak volna.

A Királynő egy rögtönzött trónon ült a sátrában. Egyik könyöke az egyik karfán nyugodott, ujjaival elgondolkozva körözött a szája körül.

További tündék ültek körülötte félkörben; bár az „ültek” nem éppen a legmegfelelőbb kifejezés. Inkább lebzseltek; a tündék egy szál dróton is kényelmesen el tudnak helyezkedni. És több selyem és bársony volt jelen, illetve kevesebb toll, bár azt nehéz lett volna megmondani, hogy ez a jelenlévők arisztokrata voltára utalt-e. A tündék, úgy tűnt, azt vesznek fel, amit akarnak, tudván, hogy bármiben lenyűgözőek[38]. Mindegyikük a Királynőt nézte, és az ő hangulatát tükrözte. Amikor elmosolyodott, ők is elmosolyodtak. Amikor mondott valamit, amit szellemesnek gondolt, nevettek.

Pillanatnyilag Mállottviksz Néne állt érdeklődése középpontjában.

— Mi történik, öregasszony? — kérdezte.

— Nem könnyű, ugye? — kérdezett vissza Néne. — Azt hitte, könnyű lesz, mi?

— Varázslatról van szó, ugye? Valami harcol ellenünk.

— Nem varázslat — válaszolta Néne. — Egyáltalán nem varázslat. Csak túl sokáig voltak távol. A dolgok változnak. Ez a vidék most már az embereké.

— Nem hinném, hogy erről lenne szó — válaszolta a Királynő. — Az emberek elvesznek. Vassal szántanak. Pusztítják a földet.

— Előfordul az ilyesmi, elismerem. Mások viszont többet adnak vissza, mint amennyit egyesek elvesznek. Szeretetet adnak. A föld a csontjaikban van. Ők teszik azzá a vidéket, ami. Erre valók az emberek. Emberek nélkül Lancre csak egy földdarab lenne, zöld foltokkal. Még azt sem tudnák magukról, hogy fák. Mi egyek vagyunk itt lent, hölgyem — mi és a föld. És ez már nem csak egy földdarab, hanem egy ország. Olyan, mint egy ló, amit betörtek és felnyergeltek, vagy mint egy kutya, amit megszelídítettek. Minden egyes alkalommal, amikor valaki belemélyeszti az ekéjét a talajba, vagy elültet egy magot, még inkább elveszi magától a földet — mondta Néne. — A dolgok változnak.

Verenc a Királynő mellett ült. Tűhegynyi pupillákkal mosolygott halványan, szakadatlanul; nagyjából úgy, mint a Kincstárnok.

— Ó! De amikor összeházasodunk — felelte a Királynő —, a földnek be kell engem fogadnia. A te szabályaid értelmében. Tudom, hogy működik a dolog. Királynak lenni nem csak a koronáról szól. A király és a föld egyek. A királyné és a király is egy. És én leszek a királyné.

Nénére mosolygott, kinek mindkét oldalán egy-egy tünde ült, és aki meg volt arról győződve, hogy mögötte is van még egy. A tündék nem engedhették meg maguknak a szemlélődő magatartást; ha engedély nélkül megmozdul, meghal.

— Azt még el kell döntenem, hogy veled mi legyen — folytatta a Királynő. Felemelte rendkívül vékony kezét, és mutató- illetve hüvelykujjából kört formázva a szeme elé tartotta.

— Erre tart valaki — mondta —, olyan páncélban, amely nem illik rá, olyan karddal, melyet nem tud használni, és harci bárddal, melyet felemelni is alig képes. Mert ez olyan romantikus, ugye? Hogy hívják?

— Magrat Beléndek — válaszolta Néne.

— Nagy hatalmú varázslónő, ha jól sejtem?

— Ért a gyógynövényekhez.

A Királynő elnevette magát.

— Akár innen is meg tudnám ölni.

— Igen — értett vele egyet Néne —, de az nem lenne elég szórakoztató, ugye? A megalázás a lényeg.

A Királynő bólintott.

— Tudod, egészen olyan az észjárásod, mint egy tündének.

— Azt hiszem, hamarosan eljön a hajnal — mondta Néne. — Szép napunk lesz. Tiszta, fényes.

— Nem elég hamar, attól tartok. — A Királynő felállt. Futólag Verencre pillantott, és megváltozott. A ruhája vörösből ezüstszínűvé vált, a fáklya fénye úgy csillogott rajta, mintha halpikkelyből lenne. A haja kibomlott és kukoricaszőke lett. Az arcán is végigfutott az átalakulás rövid hulláma, mielőtt megszólalt volna.

— Hogy tetszem?

Úgy nézett ki, mint Magrat. Vagy legalábbis úgy, ahogy Magrat szeretett volna kinézni, s amilyennek talán Verenc látta őt. Néne bólintott. Szintén szakértője lévén a dolognak, elismeréssel adózott a művészi tökélyre fejlesztett aljasság előtt.

— Szóval ebben a formában akar kiállni ellene — következtetett.

— Minden bizonnyal. Majd a végén. De nehogy megsajnáld! Ő egyszerűen csak meghal. Megmutassam, belőled mi lehetett volna?

— Ne!

— Könnyedén megtehetném. Ezen kívül más idők is léteznek. Meg tudnám mutatni neked Mállottviksz nagymamát.

— Ne!

— Rettenetes lehet úgy élni, hogy nincsenek barátaid. Hogy senkit nem fog érdekelni, ha meghalsz. Hogy soha nem érintette meg senki a szíved.

— Igen.

— És biztos vagyok benne, hogy gyakran gondolkodsz ezen… azokon a hosszú téli estéken, amikor nincs más társaságod, csak az óra ketyegése és a szoba hidege. Olyankor kinyitod a dobozt, és megnézed a…

A Királynő határozatlanul intett a kezével, miközben Néne megpróbált kiszabadulni.

— Ne öljétek meg! — parancsolta. — Sokkal több örömöm telik benne, ha életben van.

Magrat beledöfte a kardot a sárba, s előhúzta csatabárdját.

Mindkét oldalról fák vették körül. A tündék csak erre jöhetnek. Úgy nézett ki, mintha több százan lennének, Magrat Beléndekből pedig csak egy volt.

Tudta, létezik olyasmi, hogy a hős esélye. A dalok, balladák, mesék és versek tele voltak olyan történetekkel, melyekben valaki egymagában megtámadja és legyőzi nagyszámú ellenségét.

Csakhogy kezdett felderengeni előtte: a dalokkal, balladákkal, mesékkel és versekkel az a legnagyobb gond, hogy olyan dolgok vannak bennük, melyek, finoman szólva, nem igazak.

Mi több, volt ideje belegondolni abba is: a történelemből nem tudott felhozni egyetlen egy példát sem ilyesmire.

Az egyik oldalán a fák között egy tünde felemelte az íját, és gondosan megcélozta vele.

Ág reccsent mögötte. A tünde megfordult.

A Kincstárnok ragyogtatta rá mosolyát.

— Ha nem tiszta, vidd vissza, majd a cica megissza!

A tünde meglendítette az íját.

Egy pár, kapaszkodásra is képes lábfej vágódott ki a növények közül, ragadta meg a vállánál fogva, és rántotta kíméletlenül felfelé. A tünde feje nagyot reccsent, amikor találkozott a legközelebbi ággal.

— Úúk.

— Menjünk gyorsan tovább!

Az ösvény túloldalán egy másik tünde emelte célzásra az íját. Majd hirtelen olyan érzése támadt, hogy a világ elsodródik tőle…

Íme egy tünde elméje:

A tünde előrebotorkált.

Abrand Stib leengedte a kardot.

Az emberek nagy része ügyet sem vetett volna a dologra. De Abrandot arra a nyomorult sorsra szánta az élet, hogy folyamatosan mintákat keressen egy közönyös mindenségben.

— De hát alig értem hozzá — mondta magának.

— …„és megcsókoltam a csalitosban, ahol a fülemüle dalol” — dalolni, nyomorultak! Két, há!

Nem tudták, hol járnak. Nem tudták, hol jártak. Abban sem voltak biztosak, hogy kik is ők. De Lancre Férfi Móres-tánccsoportjának tagjai elérték azt az állapotot, ahol már könnyebb folytatni valamit, mint abbahagyni. Az éneklés odavonzotta a tündéket, de le is nyűgözte őket…

A táncosok perdültek és ugrottak fordultak és szökkentek az ösvény mentén. Végigtáncoltak elhagyott kis falvakon, ahol a tündék otthagyták, akit éppen kínoztak, hogy közelebb húzódjanak az égő ház fényéhez…

— „Hallá-rirom DURR-idom, az erdőbe'!”

Hat bot végezte a dolgát, azonos ritmusra.

— Hova megyünk, Jászón?

— Úgy gondolom, lejöttünk Csúszós Völgybe, és most körben visszafelé tartunk a városba — ugrott el Jászón Pék mellett. — Ne hagyd abba, Kocsis!

— Az eső befolyt a billentyűk közé, Jászón!

— Nem számít! Nincs semmi hallásuk! Népdalhoz így is megteszi!

— Azt hiszem, az előző körben eltört a botom, Jászón!

— Csak táncolj tovább, Bádogos! És most, fiúk… mit szólnátok egy kis Borsóhüvelyhez? Legalább gyakorolunk is egy kicsit, ha már itt vagyunk…

— Emberek vannak ott elöl — tudósított Szabó, miközben oldalra szökkent. — Látom a fáklyákat, meg minden.

— Emberek, két, há, vagy tündék?

— Nem t'om!

Jászón perdült egyet, és visszatáncolt.

— Te vagy az, Jászónunk?

Jászón felkaccantott, ahogy a hang a fák csöpögő levelei között visszhangzott.

— Id'sanyám az! És Soma. És — és egy csomóan mások! Megcsináltuk, fiúk!

— Jászón — szólalt meg Kocsis.

— Igen!

— Nem vagyok biztos benne, hogy abba tudom hagyni!

A Királynő megvizsgálta az arcát a sátor póznájához erősített tükörben.

— Minek? — kérdezte Néne. — Mit lát benne?

— Azt, amit akarok — válaszolta a Királynő. — És ezt pontosan tudod. Most pedig… induljunk a kastélyba. Kötözzétek össze a kezeit! De a lábait hagyjátok szabadon.

Megint eleredt az eső; lágyan, bár a kövek körül ólmosan zuhogott. Magrat hajából csöpögött a víz, és átmenetileg kiegyenesítette a fürjeit.

Köd gomolygott ki a fák közül, ahol a nyár harcolt a téllel.

Magrat nézte, ahogy a tündék udvartartása lóra kap. Ki tudta venni Verenc bábként mozgó alakját. És Mállottviksz Nénét is, akit egy hosszú kötéllel a Királynő lova mögé béklyóztak. A lovak végigcsattogtak a sáros talajon. Többtucatnyi ezüstcsengő lógott a szügyükön. A tündék a kastélyban, a szellemek és az árnyak éjszakája, mindez kemény csomót alkotott az elméjében. De a csengők csilingelése olyan volt, mintha reszelőt húztak volna végig a fogán.

A Királynő pár ölnyire előtte megállította a menetet.

— Ó, a bátor leányzó! — konstatálta. — Eljött megmenteni a vőlegényét, egyes-egyedül? Mily aranyos. Ölje meg valaki!

Egy tünde megsarkantyúzta a lovát, és felemelte a kardját. Magrat megmarkolta a csatabárdját.

Valahol mögötte íjhúr csapódott fának. A tünde összerándult. És a mögötte lévő is. A nyíl továbbrepült, az egyik ledöntött Táncos felett kicsit megváltoztatva az irányát.

Soma Ogg szedett-vedett hadserege kiözönlött a fák alól, leszámítva Maphlavest, aki lázasan igyekezett újratölteni a számszeríját.

A Királynő nem tűnt meglepettnek.

— És nem lehetnek többen száznál — jelentette ki. — Mit szólsz, Eszme Mállottviksz? Hősies ellenállás az utolsó vérig? Oly gyönyörű, nemdebár? Imádom az emberek gondolkodásmódját. Akárha dalokban élnének.

— Szálljon le arról a lóról! — kiáltotta Magrat.

A Királynő rámosolygott.

Soma érezte. Maphlaves is érezte. Abrand is érezte. A bűbáj végigsepert rajtuk.

A tündék rettegtek a vastól, de nem kellett közel menniük hozzá.

Az ember nem veheti fel a harcot a tündékkel, mert annyival értéktelenebb náluk. És ez így igazságos. Mert a tündék olyan gyönyörűek. Az ember nem az. A tündék mellett az ember az, akit utoljára választanak be a metaforikus csapatba, a mindig szipogó, kövér gyereket követően; az, akinek nem mondják el a szabályokat, amíg el nem veszti a játszmát, azután pedig nem mondják el az új szabályokat; az, aki tudja, hogy minden érdekes és izgalmas dolog másokkal történik. Ez a sok forró, önpusztító érzés mind egybegyűjtve. A tündékkel nem lehet felvenni a harcot. Valaki, aki annyira hasznavehetetlen, mint az ember, annyira lélektelen, annyira emberi, egyszerűen nem győzhet; az univerzum nem hagyná…

A vadászok mesélik, hogy néha, ritkán, egy-egy állat egyszerűen csak előlép a bokorból, és megáll, a dárdára várva…

Magratnak félig sikerült felemelnie a csatabárdot, majd visszahullott a keze. Lesütötte a szemét. Az embernek illik szégyellnie magát a tündék előtt. Olyan durván kiabált rá erre a gyönyörű lényre…

A Királynő leszállt lováról, és odalépett elé.

— Hozzá ne nyúljon! — szólalt meg Néne.

A Királynő bólintott.

— Te képes vagy ellenállni — jelentette ki. — De tudod, ez nem számít. Harc nélkül fogjuk elfoglalni Lancre-t. Nem tudod megakadályozni. Nézd ezt a bátor kis hadsereget! Úgy állnak itt, mint a birkák. Az emberek annyira befolyásolhatóak.

Néne a bakancsára pillantott.

— Maga nem uralkodhat itt, amíg én élek — jelentette ki.

— Itt most nincsenek trükkök — válaszolta a Királynő. — Nincsenek buta vénasszonyok cukroszacskókkal.

— Szóval észrevette, mi? — kérdezte Néne. — Gytha jószándékból tette, feltételezem. Bolond, vén tyúk. Nem bánja, ha leülök?

— Csak rajta — felelte a Királynő. — Végül is öregasszony vagy már.

Biccentett a tündéknek. Néne hálásan lerogyott az egyik sziklára. A kezei még mindig össze voltak kötözve a háta mögött.

— Ez a boszorkányság előnye — mondta. — Az ember nem marad tőle fiatal, viszont hosszabb ideig lesz öreg. Magukon persze, természetesen, nem fog a kor.

— Valóban nem.

— De gyanítom, összemenni képesek.

A Királynő mosolya nem tűnt el, viszont határozottan megfagyott, mint ahogy a mosolyok szoktak, ha tulajdonosuk nem egészen biztos abban, mit is hallott az imént, és mit kellene válaszolnia rá.

— Egy színdarabba rondítottak bele — folytatta Néne. — Azt hiszem, nem tudták, mit is tesznek. A színdarabok és a könyvek… az embernek óvatosnak kell lennie velük. Különben a fejére nőnek. És én tenni fogok róla, hogy ez történjen. — Barátságosan odabiccentett az egyik harcosnak, aki kék növényi festéket és rosszul cserzett bőröket viselt. — Nem így van, Babvirág tündér?

A Királynő szemöldöke összeráncolódott.

— De hát őt nem így hívják! — értetlenkedett.

Mállottviksz Néne szélesen a Királynőre mosolygott.

— Meglátjuk — válaszolta. — Manapság már sokkal több ember van, és közülük rengetegen városban élnek, nekik pedig fogalmuk sincs a tündékről. És vas van a fejükben. Maguk elkéstek.

— Nem. Az embereknek mindig szükségük lesz ránk — jelentette ki a Királynő.

— Már most sincs. Előfordul, hogy vágynak magukra. Az nem ugyanaz. De nem tudnak mást adni nekik, csak aranyat, ami hajnalra elpárolog.

— Vannak olyanok, akik szerint elég, ha egy éjszakára van aranyuk.

— Nem így van.

— Jobb, mint a vas, maga ostoba vén szatyor, maga ostoba kisgyerek, aki megöregedett, de nem csinált semmit és nem volt semmi!

— Nem. Nem jobb. Csak lágyabb és csillogóbb. Szépnek szép, de semmi haszna — válaszolta Néne, még mindig egyenletes, nyugodt hangon. — De ez a való világ, hölgyem. Nekem ezt kellett megtanulnom. És valóságos emberek vannak benne. Akikre maguknak nincs joguk. Az embereknek éppen elég megbirkózniuk azzal, hogy emberek. Nincs arra szükségük, hogy maguk itt pózoljanak körülöttük a csillogó hajukkal, a csillogó szemükkel és a csillogó aranyukkal, végiglébecolva az életet, mindig fiatalon, mindig énekelve, soha nem tanulva semmit.

— Nem mindig gondolkodtál így.

— Az már régen volt. És, kedves hölgyem, lehet, hogy egy vén szatyor vagyok, de ostoba soha nem voltam. Maga nem egy istennő. Nekem semmi kifogásom az istenek és az istennők ellen, megvan azoknak is a maguk helye és ideje. De nekik olyanoknak kell lenniük, amilyeneknek mi teremtjük őket. Akkor szétszedhetők, ha már nincs rájuk szükségünk, érti? A tündék pedig, messze tündeföldön — hát, az embereknek néha talán szükségük van ilyesmire, hogy át tudják verekedni magukat a vas időkön. De errefelé nem tűröm meg a tündéket. Maguk arra késztetnek, hogy olyasmit akarjunk, amit nem kaphatunk meg, és amit adnak, az semmit nem ér, viszont mindent elvesznek, és nekünk nem hagynak mást, csak a hideg domboldalt meg az ürességet és a tündék nevetését. — Mély levegőt vett. — Úgyhogy tűnjenek a fenébe!

— Kényszeríts rá minket, öregasszony!

— Gondoltam, hogy ezt fogja mondani.

— Nekünk nem kell a világ. Ez a kis királyság is megteszi. És el fogjuk venni, akár akar bennünket, akár nem.

— Csak a holttestemen át, hölgyem.

— Ha ez a feltétele.

A Királynő mentálisan elrugaszkodott, mint egy macska.

Mállottviksz Néne összerezzent, és egy pillanatra hátrahőkölt.

— Hölgyem?

— Igen? — kérdezte a Királynő.

— Nincsenek szabályok, ugye?

— Szabályok? Mik azok a szabályok? — válaszolta a Királynő.

— Gondoltam — nyugtázta Néne. — Gytha Ogg ?

Ángyinak sikerült odafordulnia.

— Igen, Eszme?

— A dobozom. Tudod. Ami a ruhásszekrényben van. Tudni fogod, mit tegyél vele.

Mállottviksz Néne elmosolyodott. A Királynő oldalra lendült, mintha pofon vágták volna.

— Tényleg tanultál — mondta.

— Ó, igen. Mint tudja, végül nem léptem be a körbe. Láttam, hova vezetne. Úgyhogy kénytelen voltam tanulni. Egész életemben. A nehezebbik utat választottam. És a nehezebbik út elég nehéz volt, de annyira mégsem, mint a könnyebbik út. Tanultam. A trolloktól, a törpéktől és az emberektől. Még a kavicsoktól is.

A Királynő lehalkította a hangját.

— Nem foglak megölni — suttogta. — Ezt megígérhetem. Életben hagylak, hogy nyáladdz, dadogj és összecsináld magad, és ajtótól ajtóig vándorolj ételmaradékért. Az emberek pedig azt mondják majd: ott megy az a bolond vénasszony.

— Most is ezt mondják — válaszolta Mállottviksz Néne. — Azt hiszik, nem hallom.

— De belül — folytatta a Királynő oda sem figyelve —, meghagyom a lelked kis darabját, ami ki tud majd nézni a szemeden át, és látja, mi lett belőled.

— És senki nem fog segíteni — tette még hozzá. Már egészen közel állt, a pupillái gombostűnyire szűkültek a gyűlölettől. — Nem fogják megszánni a bolond vénasszonyt. Majd meglátod, miket kell enned, hogy életben maradj! És mi végig ott leszünk a fejedben, csak hogy emlékeztessünk rá. Naggyá lehettél volna, oly sok mindent tehettél volna. És belül ezt tudni fogod, és a hosszú, sötét éjszakákon a tündék csendjéért fogsz könyörögni.

A Királynő nem számított rá; Mállottviksz Néne keze előrelendült, és miközben kötéldarabok estek le róla, pofon vágta a tündét.

— Ezzel akar fenyegetni engem? — kérdezte. — Engem, aki amúgy is öregszem?

A Királynő lassan az arcán lévő élénk színű folthoz emelte kezét. A tündék parancsra várva célzásra emelték az íjukat.

— Menjen vissza! — mondta Néne. — Maga valamiféle istennőnek nevezi magát, de közben nem tud semmit, hölgyem, semmit! Ami nem hal meg, az nem is élhet. Ami nem él, az nem változhat. Ami nem változik, az nem tanulhat. A mező legkisebb teremtménye is többet tud magánál. Igaza van. Én öregebb vagyok. Maga régebb óta él, mint én, de én öregebb vagyok. És jobb vagyok magánál. És, hölgyem, ez nem is túl nagy kihívás.

A Királynő vadul lecsapott. A mentális ütés visszhangjától Ogg Ángyi térdre esett. Mállottviksz Néne pislogott egyet.

— Nem rossz — krákogta rekedten. — De még mindig állok, és nem térdelek. És még mindig van erőm…

Egy tünde előrebukott. Ezúttal a Királynő szédült meg.

— Ó, nincs erre időm — szólt, majd ujjaival csettintett.

Szünet. A Királynő végignézett a tündéin.

— Nem tudnak lőni — közölte vele Néne. — És maga nem is akarhatja, hogy lelőjenek, ugye? Csak úgy egyszerűen?

— Nem tarthatod őket fogva! Nincs akkora hatalmad!

— Kíváncsi rá, mennyi hatalmam van, hölgyem? Itt, Lancre füvén?

Előrelépett. Energia villámlott a levegőben. A Királynőnek hátra kellett lépnie.

— Hazai pályán?

Megint pofon vágta a Királynőt, már-már gyengéden.

— Mi az? — kérdezte. — Nem tud ellenállni nekem? Hol van most a hatalma, hölgyem? Szedje össze az erejét, szép hölgy!

— Te ostoba vén banya!

Minden élőlény megérezte egy mérföldes körzetben. A kisebbek elpusztultak. Madarak zuhantak le az égből. Tündék és emberek egyaránt a földre rogytak, a fejüket markolva.

És Mállottviksz Néne kertjében a méhek kirepültek a kaptárból.

Füstként gomolyogtak elő, össze-összeütközve sietségükben, hogy felszálljanak. A herék mély, ágyúhangú zúgása festette alá a dolgozók eszeveszett zümmögését.

De még a heréknél is hangosabb volt a királynők magas fuvolázása.

A rajok spirál alakban megkerülték a tisztást, majd elindultak. További rajok csatlakoztak hozzájuk a hátsó kertekből és az odvas fák mélyéről, elfeketítve az eget.

Egy idő múlva láthatóan rendezetté vált a nagy, gomolygó felhő. A herék bombázóként zúgva a széleken repültek. A dolgozók sokezernyi kicsi teste középen állt össze kúp alakban. És a kúp csúcsát alkották a királynők.

A mezők elnémultak, miután a nyílhegy alakú raj elhaladt felettük.

A virágok magukra maradtak, senki sem udvarolt nekik. A nektár anélkül ömlött, hogy bárki beleivott volna. A bibéket egyedül hagyták, hogy porozzák be magukat.

A méhek a Táncosok felé tartottak.

Mállottviksz Néne a fejéhez kapott, és térdre rogyott.

— Ne…!

— Ó, dehogynem — válaszolta a Királynő.

Eszme Mállottviksz felemelte a kezét. Ujjai görcsbe rándultak az erőlködéstől és a fájdalomtól. Magrat észrevette, hogy meg tudja mozdítani a szemét. A teste többi része gyenge és hasznavehetetlen maradt, a sodronying és a mellvért ellenére. Szóval ennyi volt. Érezte, ahogy Ynci királynő szelleme megvetően kacag pár ezer év távlatából. Ő nem adná fel. Magrat csak egy a nők tucatjai közül, akik mereven, affektálva ücsörögnek hosszú ruháikban, és gondoskodnak a királyi utódlásról…

Méhek záporoztak alá az égből.

Mállottviksz Néne Magrat felé fordult.

Magrat tisztán hallotta a hangját a fejében.

— Királyné akarsz lenni?

És hirtelen szabad volt.

Érezte, ahogy lehull róla a kimerültség, és úgy tűnt, mintha tiszta Ynci királynőség ömlene a sisakjából.

Még több méh záporozott lefelé, eltakarva az idős boszorkány összeroskadt alakját.

A Királynő megfordult, és mosolya megfagyott, amint Magrat kiegyenesedett, előrelépett, és szinte gondolkodás nélkül felemelte a csatabárdot, majd meglendítette.

Ám a Királynő gyorsabbnak bizonyult. Keze megvillant, és elkapta Magrat csuklóját.

— Ó, csak nem? — vigyorgott a lány arcába. — Tényleg? Tényleg azt hitted?

Csavart egyet. A csatabárd a földre hullt.

— És még te akartál boszorkány lenni?

Magrat csont recsegését érezte.

— A vén banyának vége — mondta a Királynő, miközben lefelé kényszerítette a lányt. — Nem mondom, hogy ne lett volna ügyes. De nem volt elég ügyes. Te pedig semmiképpen sem vagy az.

Lassan és kérlelhetetlenül letérdeltette Magratot.

— Te miért nem próbálkozol meg egy kis mágiával? — érdeklődött.

A lány előrerúgott. Lába a Királynő térdét érte, és hallotta, ahogy valami reccsen. Ahogy a tünde hátratántorodott, Magrat előrelendült, és elkapta a derekát, hogy a földre húzza.

Megdöbbent azon, milyen könnyű a másik. Ő maga is meglehetősen vékony volt, de a Királynőnek mintha egyáltalán nem is lett volna súlya. — Jé — csodálkozott, miközben felfelé húzta magát, amíg arca egy vonalba nem került a tündéével —, maga semmi! Az egész csak az elmékben létezik, ugye? A bűbáj nélkül maga csak…

…majdnem tökéletesen háromszög alakú arc, kicsike száj, alig létező orr, de az emberinél nagyobb szemek, melyek most rettegve szegeződtek Magratra.

— Vas — suttogta a Királynő. Megragadta a lány karját. A kezében nem volt semmi erő. A tündék abból nyerték erejüket, hogy elhitették másokkal, azok milyen gyengék.

Magrat érezte, ahogy a tünde kétségbeesetten próbál bejutni az elméjébe, de nem képes. A sisakja… pár ölnyivel odébb feküdt, a sárban.

Csak arra maradt ideje, hogy azt kívánja, bárcsak ne vette volna észre, amikor a Királynő ismét támadásba lendült, szupernovaként taszítva őt a bizonytalanság tűzijátékába.

Semmivé vált. Léte minden fontosságát elvesztette. Értéktelen lett, és olyan jelentéktelen, hogy még egy abszolút értéktelen és végtelenül jelentéktelen dolog sem méltatta volna a megvetésére. Azért, hogy kezet mert emelni a Királynőre, valóban örökkévaló szenvedést érdemelt. Elvesztette az irányítást a teste felett. Nem volt rá méltó, hogy megtarthassa. Semmire sem volt méltó.

Magrat Beléndek asztrális testén végigzáporozott az önmegvetés, és apró cafatokra tépte.

Soha nem volt jó semmire. Soha nem volt szép, okos vagy erős. Soha nem vitte volna semmire.

Önbizalom? Miben kellene bíznia? Csak a Királynő tekintetét látta. Nem kívánt mást, mint elveszni benne…

És Magrat roncsai tovaszáguldottak, letépve lelke rétegeit… egészen a mélyéig.

Ökölbe szorította a kezét, és a Királynő szeme közé csapott. A megrökönyödés végtelen pillanata után a Királynő felsikoltott, Magrat pedig újból megütötte.

Csak egyetlenegy királynő maradhat a kaptárban! Suhh! Szitty!

Mindketten elbotlottak, egyenesen bele a sárba. Magrat érezte, ahogy valami megcsípi a lábát, de nem törődött vele. Figyelmen kívül hagyta a felhangzó zsivalyt is, de megtalálta a csatabárdot a keze alatt, amikor beleplaccsantak a tőzeges pocsolyába. A tünde odakapott felé, de már erőtlenül, és neki sikerült térdre küzdenie magát, felemelnie a bárdot…

…és akkor tűnt fel a csend.

Végigömlött a Királynő tündéin és Soma Ogg rögtönzött hadseregén, ahogy a bűbáj halványulni kezdett. Egy alak sziluettje rajzolódott ki a lenyugvó hold előtt.

A szagát is elhozta a hajnali szellő.

Olyan volt, mint az oroszlánketreceknek, és a rothadó faleveleknek.

— Visszajött — jelentette ki Ogg Ángyi. Oldalra pillantott, és meglátta a ragyogó arcú Maphlavest, aki célzásra emelte a számszeríját.

— Tedd le! — szólította fel.

— De nem látod azokat a szarvakat…

— Tedd le!

— De…

— Úgyis csak átmenne rajta. Nézd, látszik az a fa a háta mögött! Igazából nincs is itt. Nem tud átjutni az átjárón. De a gondolatait ide tudja küldeni.

— De érzem a szagát…

— Ha tényleg itt lenne, már nem állnánk a lábunkon.

A tündék félreálltak az útból, ahogy a Király odasétált. A hátsó lábait nem két lábon járásra tervezték; a térde rossz irányba hajlott, és túl nagy volt a patája.

Senkivel nem törődve lassan a földön fekvő tündenő felé vonult. Magrat feltápászkodott, és bizonytalanul megragadta a csatabárdját.

A Királynő kiegyenesedett, felpattant, és felemelte a kezét, miközben ajkai talán egy átok első szavait formázták… A Király kinyújtotta a karját, és mondott valamit.

De csak Magrat hallotta.

Valami olyasmi volt, hogy üdvöz ne legyen, mesélte később.

És akkor felébredtek.

A nap már jóval a Perem felett járt. Az emberek feltápászkodtak, és egymásra bámultak. A tündéknek nyoma sem maradt.

Ogg Ángyi szólalt meg először. A boszorkányok általában képesek azzal foglalkozni, ami van, ahelyett, hogy azzal törődnének, aminek lennie kellene.

Végignézett a lápon.

— Először is — szólalt meg —, először is vissza kell raknunk a köveket.

— Másodszor is — javította ki Magrat.

Mindketten Mállottviksz Néne mozdulatlan testére meredtek. Pár kóbor méhecske repkedett körbe-körbe a fűben a feje mellett.

Ogg Ángyi Magratra kacsintott.

— Jól csináltad, kislány! Nem hittem volna, hogy képes leszel élve megúszni egy ilyen rohamot. Még én is majdnem összecsináltam magam tőle.

— Szokva vagyok az ilyesmihez — felelte Magrat sötéten.

Ogg Ángyi felvonta a szemöldökét, de nem kommentálta a dolgot. Ehelyett megbökte Nénét a bakancsa hegyével.

— Ébredj, Eszme! — mondta. — Ügyes voltál. Győztünk.

— Eszme?

Maphlaves mereven letérdelt, és felemelte Néne egyik kezét.

— Biztos nagyon kimerítő lehetett számára — dadogta Ángyi. — Ahogy felszabadította Magratot, meg minden…

Az Arkrektor felnézett.

— Meghalt — mondta.

Két kezével Néne teste alá nyúlt, és bizonytalanul talpra állt.

— Ó, olyat biztosan nem tenne! — tiltakozott Ángyi, de olyan hangon tette, mint akinek a száját robotpilóta irányítja, mert az agya már nem forog.

— Nem lélegzik és nincs pulzusa — tájékoztatta a varázsló.

— Valószínűleg csak pihen.

— Igen.

Fent a kék égbolton méhek köröztek.

Abrand és a Könyvtáros segítettek visszaállítani a köveket, időnként a Kincstárnokot használva emelőként. Aki ismét merev korszakát élte.

Nem mindennapi kövek ezek, konstatálta Abrand; nagyon kemények, és úgy néznek ki, mintha már egyszer megolvadtak, majd ismét megszilárdultak volna.

Jászón Ogg talált rá, amint mélyen a gondolataiba merülve ácsorog az egyik szikla mellett. Egy szöget tartott a kezében, madzagon. De ahelyett, hogy a szög lelógott volna, a talajjal párhuzamosan törekedett a kő felé, mintha kétségbeesetten el akarna jutni hozzá. A madzag megpendült. Abrand úgy nézte, mint akit megbabonáztak.

Jászón habozott. Nagyon ritkán találkozott varázslókkal, és nem volt benne biztos, hogyan kell őket kezelni.

Hallotta, amint a kő mellett álló azt mormolja:

— Vonzza. De miért vonzza?

A kovács csendben maradt.

Hallotta, amint Abrand azt mondja:

— Talán vas van benne, és… olyan vas, ami szereti a vasat? Vagy hímnemű vas és nőnemű vas? Vagy közönséges vas és nemes vas? Olyan vas, ami valami mást is tartalmaz? Olyan vas, ami súlyt képez a világban, ezért a többi vas legurul hozzá a gumilepedőn?

A Kincstárnok és a Könyvtáros csatlakoztak hozzá, és a himbálódzó szöget kezdték bámulni.

— A fenébe is! — mondta Abrand, és elengedte a szöget, ami csengve a kőnek csapódott.

Annak az embernek az elkínzott arckifejezésével nézett a többiekre, akinek az univerzum teljes, mozgásban lévő gépezetét szét kell szerelnie, és ehhez nem áll más rendelkezésére, csak egy kiegyenesített gémkapocs.

— Hejhó, Napfény úr! — mondta a Kincstárnok, akit már-már jókedvűvé tett a friss levegő, és az üvöltözés hiánya.

— Sziklák! Mit vacakolok én kődarabokkal? Mikor tanult a kövektől bárki bármit? — tette fel a költői kérdést Abrand. — Tudja, uram, néha úgy érzem, hogy a tudás hatalmas óceánja terül el előttem, én pedig csak üldögélek a partján, és… kavicsokkal játszadozom.

Belerúgott a kőbe.

— De egy szép napon megtalálom a módját, hogy kihajózzak a tengerre — szólt. Sóhajtott. — Gyerünk! Azt hiszem, jobb, ha visszamegyünk a kastélyba.

A Könyvtáros figyelte, ahogy Abrand és a Kincstárnok csatlakoznak a vár felé igyekvő fáradt, botladozó férfiak csoportjához.

Majd meghúzta a szöget néhányszor, és nézte, ahogy visszapattan a kőre.

— Úúk.

Felnézett Jászón Ogg szemébe.

A kovács őszinte meglepetésére az orangután rákacsintott.

Néha, ha az ember igazán odafigyel a kavicsokra, megtudhat tőlük dolgokat az óceánról.

Az óra ketyegett.

Mállottviksz Néne kunyhójának hűvös reggeli melankóliájában Ogg Ángyi kinyitotta a dobozt.

Lancre összes lakosa tudott Eszme Mállottviksz titokzatos dobozáról. A pletyka szerint varázsigékről szóló könyvek vannak benne, vagy egy kicsi, saját univerzum, vagy a minden betegséget gyógyító orvosság, esetleg elveszett földek tulajdoni lapjai, vagy több tonna arany, ami meglehetősen nagyvonalú feltételezés volt egy tizenöt hüvelyknél kisebb átmérőjű doboz esetében. Még Ogg Ángyi sem tudott semmit a tartalmáról, leszámítva a végrendeletet.

Egy kicsit csalódott volt, de nem túl meglepett, amikor kiderült, hogy csupán pár nagyalakú boríték és egy köteg levél található benne, továbbá az aljában néhány hétköznapi tárgy.

Ángyi kivette a papírokat. Az első borítékon az ő neve állt, és a következő üzenet:

Gytha Ogg kezeibe, AZON NYOMBAN olvasfa el!

A második boríték kicsit kisebb volt, és az állt rajta: Eszmeralda Mállottviksz Végrendelete, Meghalt Nyárközép Éjjelén.

És ott volt még a madzaggal átkötött levélkupac is. Nagyon régi leveleket tartalmazott; elsárgult papírdarabok töredeztek le róluk, amikor Magrat felemelte őket.

— Ezek mind neki szólnak — mondta.

— Nincs ebben semmi furcsa — válaszolta Ángyi. — Mindenki kaphat leveleket.

— És ott vannak azok az izék is az alján — folytatta Magrat. — Úgy néz ki, mintha kavicsok lennének.

Felemelte az egyiket.

— Ebben van egy olyan kacskaringós fosszíliaizé — jelentette ki. — Ez pedig… úgy néz ki, mint az a vörös kő, amiből a Táncosok vannak. Egy stoppolótű ragadt rá. Milyen furcsa.

— A mi Eszménk mindig odafigyelt a részletekre. Mindig az igazságot kutatta a dolgok mélyén.

Mindketten hallgattak egy darabig. A csend körbefolyta őket, és betöltötte a konyhát, hogy csak az óra halk ketyegése szelje lágy darabokra.

— Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogjuk csinálni — szólalt meg Magrat kis idő múlva. — Nem hittem volna, hogy olvasni fogjuk a végrendeletét. Mindig is meg voltam róla győződve, hogy örökké fog élni.

— Hát, pedig így van — felelte Ángyi. — Tempus fuggit.

— Ángyi?

— Igen, kedves?

— Te tudtál a levélről?

— Milyen levélről?

— A Verencnek szóló levélről.

— Semmit sem tudok semmilyen Verencnek szóló levélről.

— Hetekkel azelőtt kellett megkapja, mielőtt visszajöttünk. Néne valószínűleg még azelőtt feladta, hogy Ankh-Morporkba értünk volna.

Ogg Ángyi arcán Magrat nem látott mást, csak őszinte értetlenséget.

— Ó, a pokolba is! — mondta. — Erre a levélre gondolok.

Kihalászta a mellvértjéből.

— Látod?

Ogg Ángyi felolvasta:

„Drága jó uram! Szándékomban áll innformálni, hogy Magrat Beléndek Vak Malac Kedden, vagy akörüle érkezik vissza Lancre-be. Ő egy Érzelgős Liba, de tiszta, és Jók a Fogai. Ha nőül kívánja venni, késlekedés nélkül kezdje el megszervezni az esküvőt, mert ha csak megkéri a kezeit, vagy ilyesmi, akkor Magrat a Fejére Nől, mert nálánál jobban senki sem tudna a saját bodogsága útjába állani. Fogalma sincs, mit Akar. Maga a király, úgyhogy maga azt tesz, amit szeretne. Muszáj lesz Fate Accomplival szembesítenie. Ui. Azt csicseregték a Madarak, hogy szóba került a boszorkányok megadóztatása. Eddig sok Éven keresztül Lancre egy királya se próbálkozott ilyesmivel, sokat tanulhat a példájukból. Például a hosszú, egéfséges élet titkát. EGY JÓ BARÁT (nagysága).”

Az óra ketyegése körbeszegte a némaság paplanát.

Ogg Ángyi odafordult, hogy megnézze magának.

— Előre megszervezte az egészet! — kiáltotta Magrat. — Tudod, milyen Verenc. Úgy értem, Néne nem is igazán titkolta, hogy ő írta a levelet, ugye? És mire visszaértem, már minden el volt rendezve…

— Mit tettél volna, ha semmi sem lett volna elrendezve? — kérdezte Ángyi.

Magrat megrökönyödöttnek tűnt.

— Hát, mindenesetre… úgy értem, ha ő… akkor én…

— Akkor ma férjhez mennél, ugye? — kérdezte Ángyi, de távoli hangon, mintha valahol máshol járna az esze.

— Hát, ez attól függ…

— De ezt akarod, nem?

— Hát, igen, természetesen, de…

— Akkor ez rendben is volna — felelte Ángyi azon a hangján, amit Magrat dadusosnak szokott magában nevezni.

— Igen, de ő félrelökött engem, és bekergetett a kastélyba, és annyira felhúzott, hogy…

— Olyan mérges lettél, hogy még a Királynővel is szembeszegültél. Sőt, meg is ütötted — mondta Ángyi. — Nagyszerű volt. A régi Magrat nem tett volna ilyet, ugye? Eszme mindig meglátta az igazságot a dolgok mélyén. És most szaladj ki a hátsó ajtón, és nézd meg a farakást, légy oly jó kislány!

— De én gyűlöltem és gyűlöltem, most pedig halott!

— Igen, drágám. És most menj, nézd meg Ángyinak, mi a helyzet a farakással!

Magrat kinyitotta a száját, hogy közölje Ángyival, miszerint az a helyzet, hogy már majdnem ő a királyné, de végül mégsem tette. Ehelyett fenségesen kivonult, és megnézte a farakást.

— Meglehetősen magas — jött vissza az orrát fújva. — Úgy néz ki, mintha mostanában tornyozták volna fel.

— És az órát is felhúzta tegnap — mondta Ángyi. — A bádogkanna pedig félig tele van, most néztem meg.

— És?

— Nem volt biztos benne — válaszolta Ángyi. — Hmm. — Kinyitotta a borítékot, amit neki címeztek. Nagyobb és laposabb volt, mint a másik a végrendelettel, és csak egy kartondarab volt benne.

Ángyi elolvasta, majd az asztalra ejtette.

— Gyerünk! — mondta. — Nincs sok időnk.

— Mi a gond?

— És hozd a cukortartót!

Ángyi felrántotta az ajtót, és a seprűjéhez sietett.

— Gyerünk!

Magrat felvette a kártyát. Ismerős szavakat olvashatott rajta. Már több alkalommal látta, amikor váratlanul látogatta meg Mállottviksz Nénét.

Az állt a kártyám: NEM HÓTTAM MEG.

— Állj! Ki vagy?

— Mit csinálsz te ott, sínbe tett karral, Soma?

— Tudom, mi a kötelességem, anya.

— Hát, akkor engedj be minket most azonnal!

— Barát vagy ellenség, anya?

— Soma, ezt már… Itt van velem Magrat királyné, jó?

— Igen, de akkor is meg kell…

— Most azonnal!

— Jaaaaaj mááár, anya!

Magrat igyekezett lépést tartani Ángyival, aki keresztülszáguldott a kastélyon.

— A varázslónak igaza volt! Tudod, tényleg meghalt. Nem hibáztatlak, hogy reménykedsz, de én meg tudom állapítani, hogy valaki él-e, vagy halott.

— Nem, nem tudod. Emlékszem, néhány éve könnyek között szaladtál a házamhoz, aztán kiderült, hogy Néne csak elment Kölcsönvenni. Akkor kezdte el használni a táblát.

— De…

— Nem volt biztos benne, mi fog történni — mondta Ángyi. — És ez nekem elég.

— Ángyi…

— Az ember nem tudhatja, míg meg nem nézi — szólt Ángyi, kiterjesztve saját, külön bejáratú Bizonytalansági Elvét.

Kis idő múlva megrugdosta a Nagyterem ajtaját.

— Hát ez meg mi?

Maphlaves felállt a székből. Úgy tűnt, zavarban van.

— Ööö, egyszerűen nem tűnt méltónak hozzá, hogy egyedül hagyjam…

— Ó, te jóságos! — sóhajtotta Ángyi a gyászos életképre meredve. — Gyertyák és liliomok. Fogadni mernék, a saját kezével szedte őket a kertben. És aztán bezárta őt ide, ajtók mögé.

— Hát…

— És senkinek eszébe sem jutott, hogy nyitva hagyjon egy átkozott ablakot. Hát nem hallja őket?

— Miket?

Ángyi sietősen körbenézett, majd megragadott egy ezüst gyertyatartót.

— Ne! — kapta ki a kezéből Magrat. — Az a helyzet — lendült hátra a karja —, hogy ez már majdnem — célzott —, az én kastélyom.

A gyertyatartó pörögve felrepült, és egyenesen a közepén talált egy nagy, foltos üvegablakot.

A Korong lassú mágikus mezejében láthatóan mozgó friss napfény ömlött az asztalra. A méhek pedig a napfényen szánkáztak lefelé, akár üveggolyók a csúszdán.

A raj a boszorkány fejére szállt, és valami olyasmit alkotott, mint egy nagyon veszélyes paróka.

— Mit csinál…? — kezdte Maphlaves.

— Hetekig ezzel fog hencegni — vágott közbe Ángyi. — Még senkinek sem sikerült méhekkel megtennie. Az elméjük mindenhol ott van, érti? Nem csak egy méhben. Hanem az egész rajban.

— Mi a csudáról…?

Mállottviksz Néne ujjai megrándultak.

A szemhéja megremegett. Nagyon lassan felült. Nehézkesen Magratra és Ogg Ángyira nézett, és azt mondta:

— Hozzzatok egy virágcsokrot, egy üveg mézzzet, és valakit, akit megcsíphetek.

— Itt a cukrosdoboz, Eszme! — kínálta Ogg Ángyi.

Néne éhesen pillantott az edényre, majd a méhekre nézett, melyek épp felszálltak a fejéről, akár vadászgépek a sérült anyahajóról.

— Akkor önts rá egy csepp vizzzet, és szzzzórd ki nekik azzz aszzzztalra!

Miután Ángyi távozott, Néne diadalittasan bámult az arcukba.

— Megcsináltam, méhekkel! Senkinek sem sikerült még méhekkel csinálnia, de én megtettem! Azzz ember tudata szzzzerterepül mindenfelé! Nagyon jónak kell lenni ahhozzz, hogy méhekkel is sikerüljön!

Ogg Ángyi a rögtönzött szirupot kiöntötte a tálból az asztalra. A raj leszállt rá.

— Hát élsz? — nyögte ki Maphlaves.

— Ezzz azzz előnye a felsőfokú tanulmányoknak — válaszolta neki Néne, miközben megpróbált életet masszírozni a karjaiba. — Elég, ha öt perce felült és beszélget az ember, rögtön rájönnek, hogy életben van.

Ogg Ángyi odanyújtott neki egy pohár vizet. A pohár egy pillanatra megállt a levegőben, majd leesett és összetört, mert Néne az ötödik lábával próbálta megfogni.

— Bocsánat.

— Tudtam, hogy nem voltál benne biztos!

— Ne lettem volna? Dehogynem voltam biztos a dologban! Egy pillanatig sem kételkedtem benne!

Magratnak eszébe jutott a végrendelet.

— Egy pillanatig sem kételkedtél?

Nénében volt annyi szégyenérzet, hogy ne nézzen a szemébe. Inkább összedörzsölte a tenyerét.

— Mi történt, amíg távol voltam?

— Hát — válaszolta Ángyi —, Magrat szembeszállt a…

— Ó, azt tudtam előre. Megvolt az esküvő, ugye?

— Esküvő? — néztek össze a többiek.

— Hát persze, hogy nem! — válaszolta Magrat. — A Kilencedik Napi Tévelygőkhöz tartozó Perdore testvérnek kellett volna megtartania a szertartást, de egy tünde leütötte, és az emberek egyébként is…

— Nem akarok semmiféle kifogást hallani! — vágott közbe Néne csípősen. — Egyébként is, egy fővarázsló minden további nélkül levezetheti a szertartást, nem?

— Én, én, én azt hiszem — válaszolta Maphlaves, aki kezdte elveszteni a fonalat.

— Remek! A varázsló tulajdonképpen nem más, mint egy pap, csak isten és izzadt kézfogás nélkül — mondta Néne.

— De a vendégek fele megszökött! — tiltakozott Magrat.

— Szerzünk újakat — válaszolta Néne.

— Szkorbin asszony nem fogja tudni időben elkészíteni az esküvői lakomát!

— Hát, akkor meg kell parancsolnod neki.

— A koszorúslányok sincsenek itt!

— Megoldjuk.

— És ruhám sincsen!

— Hát az meg ott rajtad micsoda?

Magrat lenézett a foltos sodronyingre, a sáros mellvértre, és arra a néhány fehér selyemfoszlányra, ami rongyos mellényként lógott felettük.

— Szerintem jól néz ki — jelentette ki Néne. — Ángyi majd megcsinálja a hajadat.

A leendő királyné ösztönösen felnyúlt, levette a szárnyas sisakot, és megtapogatta a haját. Ágdarabok és hangaszálak fonódtak bele kibogozhatatlan rendszert alkotva. Bár Magrat a frizuráját még a legjobb napjain sem volt képes öt percnél hosszabb ideig rendezetten tartani, ezúttal az egész leginkább egy madárfészekre hasonlított.

— Azt hiszem, így hagyom — döntötte el végül.

Néne egyetértően bólintott.

— Így kell ezt csinálni — mondta. — Nem az számít, hogy mid van, hanem hogy hogyan szerezted meg. Hát, akkor szinte készen is vagyunk.

Ángyi a füléhez hajolt, és belesúgott valamit.

— Mi? Ja, tényleg. Hol van a vőlegény?

— Egy kicsit zúg a feje. Nem egészen érti, mi történt — válaszolta Magrat.

— Ez teljesen normális — nyugtatta meg Ángyi — a legénybúcsú után.

Azért még maradt pár megoldandó probléma.

— Szükségünk lesz egy násznagyra is.

— Úúk.

— Hát jó, de akkor legalább vegyen fel valamit!

Szkorbin asszony, a szakácsnő összefonta húsos, rózsaszín karjait.

— Ez teljességgel lehetetlen! — jelentette ki határozottan.

— Azt hiszem, talán ha salátát és zöldségtortát, illetve egy kis könnyű… — próbálkozott Magrat.

A szakácsnő borostás álla előreugrott.

— Azok a tündék teljesen felforgatták a konyhát — válaszolta. — Többnapi munka lesz rendbe hozni. És egyébként is, mindenki tudja, hogy a nyers zöldség nem tesz jót, azoktól a tojásos lepényektől pedig kiütést kapok.

Magrat esdeklő pillantást vetett Ogg Ángyira; Mállottviksz Néne a kertben kóborolt, ahol arról próbált leszokni, hogy minden virágba ösztönösen beledugja az orrát.

— Én nem tehetek semmit, kedveském — szólt Ángyi. — Nem az én konyhám.

— Hát nem is. Hanem az enyém. Évek óta én vagyok itt a szakácsnő — jelentette ki Szkorbin asszony. — Pontosan tudom, mit hogy kell csinálni, és engem aztán nem fog egy fruska utasítgatni a saját konyhámban!

Magrat összeomlott. Ángyi megveregette a vállát.

— Úgy gondolom, ez most esetleg jól jöhet — mondta, és Magrat kezébe adta a szárnyas sisakot.

— A király mindig nagyon meg volt elégedve… — folytatta volna Szkorbin asszony.

Valami kattant egyet. A szakácsnő végignézett a számszeríjon, majd szemei Magrat tekintetébe ütköztek.

— Most pedig — szólt Lancre királynéja lágy hangon — süsse meg a lepényemet!

Verenc hálóruhában üldögélt, fejét a tenyerébe temetve. Alig emlékezett bármire az éjszakából, kivéve arra, hogy nagyon hideg volt. És, úgy tűnt, senki sem hajlandó beszámolni neki a történtekről.

Az ajtó halkan megnyikordult, majd kinyílt.

Felnézett.

— Örülök, hogy már felkelt! — köszöntötte Mállottviksz Néne. — Azért jöttem, hogy segítsek felöltözni.

— Benéztem a ruhásszekrénybe — felelte Verenc. — A… tündék voltak, ugye…? mindent feldúltak. Nem találtam semmit, amit felvehetnék.

Néne körbenézett a szobában. Majd odament egy alacsony ládához, és kinyitotta. Csengők csilingeltek fel halkan, és valami sárgán-vörösen megvillant.

— Tudtam, hogy nem dobta ki! — jelentette ki elégedetten. — És hízni sem hízott, úgyhogy magára fog menni. Fel a gúnyával! Magrat értékelni fogja.

— Ó, nem — felelte Verenc. — Ebben nem engedek! Most már király vagyok. Magrat lealacsonyítónak érezné, ha egy udvari bolondhoz kellene hozzámennie. A birodalom kedvéért meg kell felelnem bizonyos elvárásoknak. És akkor a büszkeséget még nem is említettem.

Néne olyan hosszan bámult rá, hogy a király zavartan fészkelődni kezdett.

— Igenis, van bennem büszkeség! — jelentette ki.

Néne bólintott, és az ajtó felé indult.

— Miért megy el? — kérdezte Verenc idegesen.

— Nem megyek el — válaszolta Néne csendesen —, csak becsukom az ajtót.

És akkor ott volt még az az incidens a koronával.

Verenc hálószobájának lázas feltúrása során végül megtalálták Lancre királyságának szertartásai és előírásait. Nagyon egyértelműen le volt benne írva az eljárás. Az új királynét a királynak kellett megkoronáznia, ez része volt a szertartásnak. Ami igazából nem jelenthetett nehézséget egy király számára sem, ha meg tudta különböztetni egy királyné elejét a hátuljától, amire pedig még a legbeltenyésztettebb példányok is képesek voltak legfeljebb két próbálkozás után.

De Abrand Stibnek úgy tűnt, mintha a rituálé ezúttal nem zajlott volna teljesen zökkenőmentesen.

Egészen pontosan azt figyelte meg, hogy mielőtt a király a királyné fejére rakta volna a koronát, átpillantott a csarnok túlsó végébe, ahol egy sovány, öreg boszorkány álldogállt. És majdnem mindenki más hasonlóképp tett, beleértve a menyasszonyt magát is.

Az idős boszorkány alig észrevehetően bólintott.

Magratot megkoronázták.

Hollári-hollahó stb.

A menyasszony és a vőlegény egymás mellett állva, kábultan fogadták az előttük hosszan sorakozó vendégek gratulációit, mint az a szertartásnak ezen a pontján elvárható is volt.

— Biztosra veszem, hogy nagyon boldogok lesznek…!

— Köszönjük.

— Úúk!

— Köszönjük.

— Szögelje a pultra, Ferguson, és hagyja a fenébe a sajtkereskedőket!

— Köszönjük.

— Megcsókolhatom a menyasszonyt?

Verenc azon kapta magát, hogy az üres levegővel néz farkasszemet. Lenézett.

— Elnézést — mondta. — Ön pedig…?

— A névjegykártyám — nyújtotta át Casanunda.

Verenc elolvasta. Felvonta a szemöldökét.

— Ah! — jelentette ki. — Huh! Ööö. Nos, nos. A kettes számú, ugye?

— Ezentúl jobban fogok igyekezni! — biztosította a törpe.

Verenc bűntudatosan körbenézett, majd lehajolt, hogy a szája egy vonalba kerüljön a törpe fülével.

— Válthatnánk egy-két szót pár perc múlva?

Lancre Férfi Móres-tánccsoportjának tagjai a sajnálatos eseményeket követően az esküvőn találkoztak ismét először. Nem tűnt túl könnyűnek az egymással való beszélgetés. Többen közülük szórkozottan ugrándozni kezdtek, amikor szóba elegyedtek egymással.