Nehéz királynak lenni

2.

A vékonyka hang most szinte szárazon kopogott, a nő olyan keménységgel tartotta magát.

— A különböző árja klánok népmozgásait vizsgálta. Tudod, ez nagyon rejtélyes dolog. Egy olyan pontról kell elindulni, ahol a történelem még biztosan ismert, és onnan kell visszafelé haladni. Tehát az utolsó munkájakor Keith Iránba ment i.e. 558-ba. Ez a méd kor vége felé van, azt mondta. Ki akarta kérdezni ezeket népeket, meg akarta ismerni a hagyományaikat, aztán ezt leellenőrizni egy korábbi időben, és így tovább… De hát ezt neked is tudnod kell, Manse. Már segítettél neki egyszer, még mielőtt mi találkoztunk. Ő gyakran beszélt erről.

— Ó, én csak elkísértem, hátha valami gond adódik — vont vállat Everard. — Egy bizonyos csapat vándorlását tanulmányozta a Dontól a Hindukusig. A főnöküknek azt mondtuk, hogy vándor vadászok vagyunk, kértük, hogy fogadjanak be, és néhány hétig velük tartottunk. Jó mulatság volt.

Eszébe jutott a sztyeppe, a határtalan égbolt, a szellős antilop-hajsza, a tábortűz melletti ünnepek, és egy lány, akinek haja a faszénfüst keserédes illatát árasztotta. Egy ideig vágyott arra, bár úgy élhetne és halhatna, mint ezek a törzsi emberek.

— Keith most egyedül ment vissza — folytatta Cynthia. — Ebben az ágazatban mindig szakemberhiány van, de azt hiszem, az egész Őrjáratban is. Oly sok ezer évet kell szemmel tartani, és olyan kevés egy emberélet. Már azelőtt is ment el egyedül. Mindig féltettem, de azt mondta… hogy nomád pásztornak öltözve, akinek nincs semmije, amit ellopni érdemes… nagyobb biztonságban lesz az iráni fennsíkokon, mint a Broadwayn. De most nem így lett!

— Ha jól értem — mondta gyorsan Everard — akkor egy hete ment el, ugye ezt mondtad, hogy megtudja, amire szüksége van, jelentse a szakterülete szerint illetékes elszámolóirodának, aztán visszatérjen ugyanazon a napon, amikor elment — mert csak egy vak fafej hagyná, hogy nélküle teljen az időd. — De nem tért vissza.

— Így van — A nő újabb cigarettára gyújtott az előző csikk parazsáról. — Azonnal aggódni kezdtem. Megkérdeztem a főnökét. Ő lekötelezett azzal, hogy előreszólt egy héttel — máig — és azt a választ kapta, hogy Keith még nem tért vissza. Az információs elszámolóiroda azt mondta, hogy náluk sem járt. Ezért ellenőriztük a Feljegyzéseket a miliő-főhadiszálláson. Az ő válaszuk pedig az volt, hogy… hogy… Keith soha többet nem jött vissza, és semmilyen nyomot nem találtak róla.

Everard gondos mozdulattal bólintott.

— Akkor természetesen keresést rendeltek el, amiről a miliő-főhadiszállásnak jegyzőkönyve van.

A változékony idő rengeteg paradoxont produkál, gondolta immáron vagy ezredszer.

Eltűnés esetén nem kellett csak azért kutatást indítani, mert egy feljegyzés valahol azt állította, hogy ez megtörtént. De máskülönben hogyan lehetne esély arra, hogy megtalálják? Lehet, hogy azzal, ha valaki visszamegy, és ezáltal megváltoztat bizonyos eseményeket, végül a nyomára bukkan — ebben az esetben az iktatott feljegyzés "mindig is" sikerről számol be, és egyedül csak a kereső tudta az "előző" igazságot.

Nagyon össze tudtak bonyolódni a dolgok. Nem csoda, hogy az Őrjárat olyan kényes volt, még a legkisebb változtatásokra is, amelyek nem befolyásolták a fő mintázatot.

— Az irodánk értesítette a srácokat régi iráni miliőnél, és ők kiküldtek egy csapatot, hogy megvizsgálják a helyet — jósolta Everard. — Ők csak nagyjából tudták, hol akart Keith materializálódni, ugye? Úgy értem, hogy mivel nem tudhatta pontosan, hol rejtheti majd el a gépét, nem írt be pontos koordinátákat? — Cynthia bólintott. — Én csak azt nem értem, hogy később miért nem találták meg a gépet? Bármi történt is Keith-szel, a gépnek ott kellett maradnia valahol a környéken, egy barlangban vagy hasonló helyen. Az őrjáratnak vannak detektorai. Le kellett volna tudniuk nyomozni legalább a gépet, aztán pedig attól visszafelé indulva Keith-t.

A nő olyan erőszakosan szívott bele a cigarettájába, hogy behorpadt az arca.

— Megpróbálták — közölte. — De nekem azt mondták, hogy vad, kietlen táj az, ahol nehéz a kutatás. Semmit sem találtak. Egyetlen nyomot sem. Ha nagyon-nagyon igyekeznek, és óráról-órára, mérföldről-mérföldre kutatnak, talán lehetett volna valami, de erre nem mertek vállalkozni. Tudod, az a miliő nagyon kritikus. Mr. Gordon megmutatta nekem az elemzését. Én nem értettem meg minden olyan szimbólumot, de ő azt mondta, hogy azzal a századdal nagyon veszélyes babrálni.

Everard összezárta tágas öklét a pipája öble körül. A fogás melege valahogy megnyugtatta. A kritikus koroktól mindig a hideg futkosott a hátán.

— Értem — mondta. — Nem tudták olyan alaposan keresni, ahogy akarták, mert ezzel túl sok helyi bugrist piszkáltak volna fel, aminek következtében azok másképp viselkedtek volna, amikor a nagy krízis bekövetkezik. Huh. És az emberek közt nem kérdezősködtek, álruhában?

— Rengeteg őrjárati szakértő megtette. Perzsa időben mérve hetekig próbálkoztak. De a helyiektől semmit sem tudtak meg. Azok a törzsek rettentő vadak és gyanakvóak… talán attól féltek, hogy az ügynökeink a méd király kémei, és én meg is értem, hogy nem kívánják az ő uralmát… nem. Az Őrjárat semmi nyomra nem akadt. Különben sincs ok azt hinni, hogy a mintázat módosult. Arra gondolnak, hogy Keith-t egyszerűen megölték, a gépe pedig eltűnt valahogy. És különben is mit számít… — pattant fel Cynthia. Már kiabált. — Mit számít egy csontvázzal több a pöcegödörben?

Everard is felállt, a nő a karjaiba hanyatlott, ő pedig hagyta, hadd tombolja ki magát. Sosem gondolta volna, hogy ilyen rosszul fogja érinteni a dolog. Már szinte alig gondolt a nőre, talán csak napjában nyolc-tízszer, de Cynthia most itt van, ő pedig kezdheti elölről a felejtés kínos munkáját.

— Nem tudnak lokálisan visszamenni? — kérlelte. — Nem tud valaki visszaugrani egy héttel ezelőttre, hogy megmondja neki: ne menjen el? Olyan nagy kérés ez? Milyen szörnyeteg hozta a törvényt, ami ezt megtiltja?

— Hétköznapi emberek hozták — mondta Everard. — Ha egyszer elkezdünk visszanyúlkálni a személyes múltunkba, hamarosan úgy összekavarodnánk, hogy mind megszűnnénk létezni.

— De egy millió évben egyszer vagy kétszer kell lennie kivételnek!

Everard nem felelt. Tudta, hogy ez így van. És azt is tudta, hogy Keith Denison esete nem tartozna ezek közé. Az Őrjárat nem szentek gyülekezete volt, de a személyzet a saját érdekében nem merte megszegni a törvényét. Úgy fogadták a veszteséget, mint bármelyik hadsereg, és áldomást ittak a halottért, de nem mentek vissza az időben, hogy még élve újra lássák. Cynthia otthagyta, visszatért a poharához, és ledöntötte a tartalmát. Ivás közben sárga tincsei végigsöpörtek az arcán.

— Ne haragudj — mondta. Elővett egy zsebkendőt és megtörölgette a szemét. — Nem akartam jelenetet rendezni.

— Semmi baj.

A nő a padlóra szegezte a tekintetét.

— Megpróbálhatnál segíteni Keith-en. Az átlagos ügynökök feladták, de te még megpróbálhatod.

Olyan kérés volt ez, ami ellen nem volt fellebbezés.

— Megtehetném — mondta Everard — De valószínűleg nem járnék sikerrel. A meglévő feljegyzések azt mutatják, hogy ha próbáltam is, kudarcot vallottam. A téridő bármilyen megváltoztatását pedig nem nézik jó szemmel, még az ilyen apró eseteknél sem.

— Keith számára ez nem apróság — mondta a nő.

— Tudod, Cyn — mormolta Everard — egyike vagy annak a valaha is élt, nagyon kevés nőnek, aki ezt így fogalmazza meg. A legtöbben azt mondták volna: Nekem ez nem apróság.

Elkapta a nő tekintetét, és Cynthia egy pillanatra mozdulatlanná dermedt.

— Ne haragudj, Manse. Nem gondoltam arra, hogy… azt hittem, hogy ennyi idő után már…

— Miről beszélsz? — vonult védekezésbe Everard.

— Az őrjárati pszichológusok nem tudnának segíteni neked? — kérdezte Cynthia. Megint lekonyult a feje. — Már úgy értem, hogy ha képesek minket úgy kondicionálni, hogy egyszerűen képtelenek legyünk bárki illetéktelennek is beszélni az időutazásról… akkor nyilván az is lehetséges, hogy valakiből kikondícionálják a…

— Hagyd abba — mondta durva hangon Everard.

Egy ideig a pipája szopókáján rágódott.

— Oké — mondta végül. — Van egy ötletem, amit talán még nem próbáltak ki. Ha Keith-t bármilyen módon meg lehet menteni, akkor holnap délig visszakapod őt.

— Nem tudnál átugratni odáig, Manse? — Kezdett reszketni.

— Át tudnálak — felelte a férfi — de nem foglak, így vagy úgy, de holnapra ki kell pihenned magad. Most hazaviszlek, és szépen beveszel egy altatót. Azután visszajövök ide és végiggondolom a helyzetet — A szája valami vigyorfélére rándult. — Hagyd a hálálkodást, jó? Mondtam, hogy gondolkodnom kell.

— Manse… — fonódtak a nő ujjai Everard kezére.

A férfiben hirtelen remény támadt, amiért csak átkozhatta magát.