Nehéz királynak lenni

9.

A Nagy Király felült az ágyában. Zajt hallott a függöny mögül.

Kasszandané, a Királynő láthatatlanul megmoccant mellette. Karcsú kéz érintette az arcát. — Mi a baj, mennyboltom napja? — kérdezte a nő.

— Nem tudom. — A király a kardja után kotorászott, amit a párnája alatt tartott. — Semmi.

A puha tenyér a mellkasára siklott.

— Nem, több annál — suttogta a nő. — A szíved úgy ver, mint egy harci dob.

— Maradj itt — lépett ki a függöny mögül.

Holdfény vetült a padlóra egy boltozatos ablakon át a mélybíbor égből. Majdnem vakítóan csillant meg egy bronz tükrön. A levegő hűvös volt a puszta bőrnek.

Egy fekete fémből való dolog lebegett ott utasával, aki kis műszereket kapcsolgatott az irányítópanelen. Hangtalanul leereszkedett a szőnyegre, és a vezető leszállt. Testes ember volt görög tunikában és sisakban.

— Keith — lehelte.

— Manse! — Denison kilépett a holdfényre. — Hát eljöttél!

— Nagy szó — szortyantott gonoszkodva Everard. — Hall valaki minket? Nem hiszem, hogy észrevettek. Egyenesen a tetőn materializálódtam, és onnan ereszkedtem le antigravval.

— Az ajtó előtt vannak őrök — mondta Denison — de nem jönnek be, amíg meg nem ütöm a gongot, vagy nem kiáltok.

— Remek. Vegyél föl valamit.

Denison elejtette a kardját meglepetésében. Egy pillanatig meredten állt, aztán robbant ki belőle:

— Tudsz valami kiutat?

— Talán. Talán. — Everard nem nézett a másikra, és ujjával a gép tetején dobolt. — Nézd, Keith — mondta végül — Van egy ötletem, ami vagy bejön, vagy nem. Neked is segítened kell, hogy megcsináljuk. Ha sikerül, haza tudsz menni. A központ el fogja fogadni a kész tényeket, és kénytelen lesz szemet hunyni a szabálysértés fölött. De ha nem sikerül, akkor ugyanerre az éjszakára kell visszatérned, és Küroszként kell leélni az életed. Benne vagy?

Denison megborzongott, de nem csak a hidegtől. Nagyon halkan mondta:

— Azt hiszem.

— Én erősebb vagyok, mint te — mondta Everard durván — és csak nekem vannak fegyvereim. Ha kell, erőszakkal hozlak vissza. Kérlek, ne kényszeríts erre.

Denison hosszan beszívta a levegőt.

— Nem foglak.

— Akkor reméljük, hogy a Nornák segítenek. Gyerünk, öltözz. Majd útközben mindent megmagyarázok. Mondj búcsút ennek az évnek, és bízzunk benne, hogy nem "viszontlátásra" lesz belőle, mert ha az ötletem bejön, akkor se te, se más nem látja soha többé.

Denison, aki már indult a sarokba hajított ruhák felé, amit egy rabszolga cserélt volna tisztára hajnalban, megtorpant.

— Micsoda? — kérdezte.

— Meg fogjuk próbálni átírni a történelmet — mondta Everard. — Vagy talán azt a történelmet visszaállítani, ami eredetileg volt. Nem tudom. Gyere, ugorjunk!

— De…

— Siess, ember, siess! Hát nem érted, hogy ugyanaznap jöttem vissza, mint amikor otthagytalak, és ebben a pillanatban éppen sebesült lábbal vánszorgok fenn a hegyekben, csak hogy neked több időd maradjon? Mozogj már!

Denison végre elszánta magát. Az arca nem látszott a sötétben, de nagyon halkan és tisztán szólt:

— Van még egy személyes búcsúznivalóm is.

— Kitől?

— Kasszandanétól. A feleségem volt, istenem, majdnem tizennégy évig! Három gyereket szült nekem, kétszer ápolt ki a lázamból és százszor a kétségbeesésből, és egyszer, amikor a médek már a kapuink előtt álltak, kivezette Pasargadae asszonyait, hogy bátorságot öntsön belénk és végül győztünk… Öt percet adj, Manse.

— Jó, jó. Bár nem hiszem, hogy ennyi idő elég lenne ahhoz, hogy elküldd érte az eunuchot…

— Itt van.

Denison eltűnt az ágy függönyei mögött.

Everard egy darabig villámsújtottan állt. Számítottál rá, hogy visszajövök ma este, gondolta, és remélted, hogy vissza tudlak vinni Cynthiához. Ezért küldettél Kasszandanéért.

Aztán amikor már fájni kezdtek az ujjai, úgy szorította a kardmarkolatát: Ó, hallgass, Everard, te alattomos, önfejű fráter.

Aztán Denison visszajött. Szótlanul kapkodta magára a ruháit és felült a hátsó ülésre. Everard tért ugrott: a szoba eltűnt, és holdfény árasztotta el a hegyeket. Hideg fuvallat süvített el mellettük a levegőben.

— Most pedig Ecbatanába megyünk — Everard felkapcsolta a világítást, és állítgatni kezdte a műszereket a panelre karcolt jegyzetek alapján.

— Ecba… ó, Hagmatanra gondolsz? A régi méd fővárosra? — Denison meglepettnek látszott. — De hát az már csak nyári rezidencia.

— Én a harminchat évvel ezelőtti Ecbatanára gondoltam — mondta Everard.

— Tessék?

— Nézd, a jövő összes tudományos történésze meg van győződve róla, hogy Kürosz gyermekkorának az a története, amit Hérodotosz és a perzsák mesélnek, csak mese. Nos, talán igazuk is volt. Talán a te tapasztalataid csak azok közé a kis téridő botlások közé tartoznak, amiket az Őrjárat megpróbál kiküszöbölni.

— Értem — mondta lassan Denison.

— Gondolom, elég gyakran megfordultál Asztiagész udvarában, amikor még a vazallusa voltál. Úgyhogy te vezetsz. Nekem maga az öreg kell, lehetőleg egyedül és éjszaka.

— Tizenhat év hosszú idő — mondta Denison. — He?

— Ha úgyis meg akarod változtatni a jövőt, miért kellek ide most én? Gyere és szedj fel akkor, amikor még csak egy éve vagyok Kürosz, és már ismerem Ecbatanát, de még nem teltei…

— Sajnos nem lehet. Nem merem megkockáztatni. Már így is épp eléggé a borotva élén táncolunk. Isten tudja, hova vezetne egy másodlagos hurok az idővonalakban. Még ha meg is ússzuk, az Őrjárat mindkettőnket száműz, amiért ilyesmivel próbálkoztunk.

— Nos…valóban. Értem, mire gondolsz.

— Te sem vagy a saját magad ellensége — mondta Everard. — Tényleg azt akarnád, hogy az e pillanatbeli éned ne létezzen? Gondolj csak bele, mivel járna ez.

Befejezte a beállítást. Utasa megremegett.

— Mithrászra! — lehelte Denison. — Igazad van. Ne beszéljük erről többet.

— Akkor indulás — fordította el Everard a főkapcsolót.

Egy ismeretlen síkság fallal körülvett városa fölött lebegtek. Bár most is holdas éjszaka volt, a várost csak egy fekete tömbnek látták Everard benyúlt a nyeregtáskába. — Tessék — mondta. — Vegyük fel ezeket a jelmezeket. A Közép-Mohendzsodáro irodában a fiúk egy kicsit felspécizték nekem. Náluk olyan a helyzet, hogy nekik maguknak is gyakran van szükségük ilyesfajta álcára.

Sötéten süvített mellettük az éjszaka, amint lefelé suhantak. Denison oldalra mutatott Everard mellett.

— Az a palota. A királyi hálókamra a keleti oldalon van…

Az épület nehézkesebb, kevésbé kecses alkotmány volt, mint Pasargadae-i utódja. Everard észrevett néhány fehér, szárnyas bikaalakot a télikertben, az asszírok hagyatékát. Látta, hogy az ablakok túl keskenyek, nem fér be rajtuk. Elkáromkodta magát, és a megcélozta a legközelebbi ajtót. Néhány lovas őr nézett föl a zajra: meglátták őket, és elbődültek. Everard gépe szétforgácsolta az ajtót. Eggyel több csoda nem fogja befolyásolni a történelmet, főleg egy olyan korban, amikor úgy hisznek a csodákban, mint ma a vitaminokban, és talán még több okuk is van rá. Lámpásokkal kivilágított folyosón haladt végig rémülten kiáltozó őrök és rabszolgák közt. A királyi hálószobánál Everard kardot rántott, és a markolattal megzörgette az ajtót.

— Te jössz, Keith — te ismered az árja méd nyelvjárását.

— Nyisd ki, Asztiagész! — dörögte Denison. — Nyiss ajtót Ahuramazda küldönceinek!

Everard szinte maga is meglepődött, hogy a szoba lakója engedelmeskedik. Asztiagész bátor volt, mint a népe általában. De amikor zömök, kemény vonású, kora középkorú király meglátta a két ragyogó öltözetű, dicsfénnyel övezett fejű, fénynyaláb-szárnyú alakot, akik lebegő trónuson ültek, a földre borult.

Everard hallotta, hogy Denison a legjobb sztentori stílusban dörög valami olyan dialektusban, amit nem tudott követni:

— Ó, gonoszság szégyenletes edénye, az ég haragja száll reád! Hát azt gondolád, hogy akár a legkisebb gondolatod is, hiába rejtezik a sötétségben, mi szülte, rejtve maradhat a Nap Tekintete elől? Azt gondolád, hogy a mindenható Ahuramazda eltűr egy oly gonosz tettet, mint a te összeesküvésed…

Everard oda sem figyelt. Lefoglalták a saját gondolatai: Harpagusz valószínűleg itt van valahol, ebben a városban, fiatalsága teljében, és még bűntudattól mentesen. Most majd nem kell cipelnie azt a terhet. Sosem fogja kitenni azt a gyereket a hegyre, és nem fogja lándzsájára támaszkodva hallgatni, hogyan sír és reszket, amíg végleg el nem csendesedik. A jövőben persze fel fog lázadni személyes okokból, és Kürosz Kiliarkája lesz, de nem az erdőben fog meghalni ellensége karjaiban, és egy bizonyos perzsa, akinek a nevét Everard nem tudta, szintén megmenekül egy görög kard szúrásától, és a lassú haláltól.

Mégis, ennek a két embernek, akiket megöltem, az emléke beleégett az agysejtjeimbe, van egy vékony fehér forradás a lábamon, Keith Denison pedig negyvenhét éves, és már király módjára gondolkodik.

—…tudd meg, Asztiagész, hogy a gyermek Kürosz az ég pártfogoltja. Az ég pedig kegyes: figyelmeztet téged, hogy ha beszennyezed lelkedet ártatlan vérével, ezt a bűnt sosem moshatod le magadról. Hagyd Küroszt békében felnőni Ansanban, vagy égj örökre Ahrimannal! Ez Mithrász üzenete.

Asztiagész remegett, és homlokát a padlóhoz verdeste.

— Menjünk — mondta Denison angolul.

Everard a perzsa hegyekhez ugrott, harminchat évvel későbbre. Holdfény hullt a cédrusokra az út mellett, a patakhoz közel. Hideg volt, és farkas vonyított.

Everard letette a gépet, leszállt, és kezdte levenni a kosztümöt. Denison szakállas arca idegenül bukkant elő a maszk mögül.

— Kíváncsi vagyok — kezdte. Hangja szinte leveszett a hegyek végtelen csendjében. — Kíváncsi vagyok, nem ijesztettünk-e rá túlságosan Asztiagészre. A történelem feljegyzi, hogy három évet csatázott Kürosz ellen, amikor a perzsák fellázadtak.

— Még mindig visszamehetünk a háború kitörésééig, hogy egy újabb jelenéssel ellenállásra biztassuk — mondta Everard. Igyekezett, hogy ez minél természetesebben hangozzék, pedig magában ő is rettegett. — De nem hinném, hogy erre sor kerülne. Nem fog hozzányúlni a herceghez, de ha egy vazallus fellázad, az eléggé feldühít ahhoz, hogy leszámoljon azzal, amit addigra már talán csak álomnak vél. A saját nemesei, a méd érdekek amúgy sem hagynak, hogy meghátráljon. De nézzük csak meg. Nem vezet a Király egy ünnepi menetet a téli napforduló ünnepén?

— De igen. Menjünk. Gyorsan.

És máris napfény ragyogott körülöttük, Pasargadae felett. Elrejtették a gépet, és gyalog indultak el: két vándor a Mithrász születésnapjára özönlő tömegben. Útközben megkérdezték, mi minden történt, mondván, hogy hosszú külországi útról tértek vissza. A válaszok kielégítőek voltak, még ha egyes részleteiben el is tértek attól, amire Denison emlékezett, de a krónikák nem említették meg.

Végül ott álltak a fagyos-kék ég alatt emberek ezrei közt, és mély meghajlással köszöntötték Küroszt, a Nagy Királyt, aki fő emberei, Kobád, Krőzus és Harpagusz társaságában lovagolt el előttük, nyomában Perzsia pompás, büszke papságával.

— Fiatalabb, mint amilyen én voltam — suttogta Denison. — És egy kicsit kisebb is… teljesen más az arca, nem…? De azért megjárja.

— Akarsz maradni a mulatságra? — kérdezte Everard.

Denison összevonta magán a köpönyeget. A levegő megkeseredett.

— Nem — mondta. — Menjünk vissza. Hosszú ideig voltam távol, még ha nem is történt meg.

Huh — Everard komorabbnak tűnt, mint ahogy egy diadalmas megmentőhöz illene. — Sosem történt meg.