Nehéz királynak lenni

3.

Az i.e. 542-es év őszén egy magányos férfi bukkant ki a hegyekből, és ereszkedett le a Kur völgyébe. Szemrevaló gesztenyebarna paripát ült meg, amely még a szokásos lovassági állatoknál is nagyobb volt. Ez máshol szinte kihívás lett volna az útonállóknak, de a Nagy Király oly sok törvénnyel látta el birtokait, hogy a mondás szerint akár egy arannyal teli kosarat vivő szűzleány is bántatlanul végigjárhatta Perzsiát. Ez volt az egyik oka annak, hogy Manse Everard éppen erre az időpontra ugrott, tizenhat évvel Keith Denison úticélja utánra.

A másik oka az volt, hogy jóval az izgalom lecsillapodása után érkezzen, amit a másik időutazó megjelenése feltehetőleg keltett 558-ban. Bármi is az igazság Keith sorsát illetően, jobb lesz visszafelé megközelíteni — az előre haladó módszerek mindenesetre nem vezettek sikerre.

Végül pedig, az Akháj Miliő irodája szerint az 542-es ősz volt történetesen az első viszonylag nyugodt évszak az eltűnés óta. Az 558-553 közti évek feszültséggel voltak terhesek, mert Ansan perzsa királya, Kuru-sh (akit az utókor inkább Koresh vagy Kürosz néven ismert) egyre inkább meghasonlott méd felsőbb urával, Asztiagésszel. Aztán jött Kürosz lázadásának három éve, polgárháború gyengítette meg a birodalmat, és a perzsák végül felülkerekedtek északi szomszédaikon. De alig győzedelmeskedett Kürosz, máris ellen-lázadásokkal kellett szembenéznie, valamint turáni betörésekkel. Négy évébe telt, míg ezeken a gondokon úrrá lett és kiterjesztette uralmát kelet felé. Ez megrémítette a többi uralkodót: Babilon, Egyiptom, Lüdia és Spárta szövetségre léptek, hogy elsöpörjék. Az inváziót Krőzus lüd király vezette 546-ban. A lüdöket legyőzték és annektálták, de ők fellázadtak: újra és újra le kellet verni őket, a nehezen kezelhető görög gyarmatokkal: Jóniával, Kariával és Líciával pedig egyezséget kellett kötni. Míg tábornokai ezzel foglalkoztak nyugaton, Kürosz maga keleten háborúskodott, hogy visszaszorítsa a vad lovasnépeket, akik különben felégették volna városait.

Most volt egy lélegzetvételnyi szünet. Cilicia harc nélkül meg fogja adni magát, mert látja, hogy Perzsia a világon eddig még sosem látott emberséggel és a helyi szokások tiszteletben tartásával kormányozza tartományait. Kürosz a nemeseire fogja hagyni a keleti csetepatékat, és életét birodalma megszilárdításának szenteli. 539-ig nem is folytatódik a Babilon elleni háború, és Mezopotámiát is csak akkor szerzi meg. Azután Kürosznak van még egy békés időszaka, amíg az Aral tavon túlról érkező vadak túlságosan meg nem erősödnek, és a Király kénytelen nem lesz haláláig viaskodni velük.

Manse Everard úgy lépett be Pasargadae-ba, mintha a remény tavasza köszöntött volna be.

Nem mintha az akkori idők alapot szolgáltattak volna ilyen légies, virágos metaforákhoz. Poroszkálása közben mérföldes szakaszokon látott kiszáradt földeken görnyedező parasztokat, nyikorgó, festetlen ökrösszekereket. Az út pora a szemébe szállt. Rongyos kisgyerekek szopták a hüvelykujjukat ablaktalan sárkunyhók előtt, és bámulták meg nagy szemekkel. Egy csirke rohangált fel-alá az országúton, amíg a királyi futár, ami fölriasztotta, halálra nem tiporta. Egy csapat lándzsás poroszkált arra festői egyenruhában: buggyos nadrágban, pikkelyes páncélban, hegyes sisakban, vidám csíkos köpenyben, de ők is koszosak, izzadtak voltak, és rossz vicceket pufogtattak. Vályogkerítések oltalmában a gazdagok hatalmas házakat birtokoltak gyönyörű kertekkel, de egy ilyen gazdaság nem tudott eltartani túl sok ilyen birtokot. Pasargadae kilencven százalékban keleti város volt, kanyargós, piszkos sikátorokkal az arctalan kunyhók közt, zsíros fejkendők, lobogó köpenyek, a bazárok kiáltozó árusai, sebeiket mutogató koldusok, nyúzott tevéket és roskadásig málházott öszvéreket vezető kalmárok, szemétdombokon kotorászó kutyák, macskanyávogás-szerű taverna-zene, hadonászó és átkokat szóró férfiak — vajon honnan indult ez a mese a kifürkészhetetlen, titokzatos Keletről?

— Alamizsnát, uram! Alamizsnát, a Fény szerelmére! Adj alamizsnát, és Mithrász rád mosolyog…!

— Vedd meg, uram! Apám szakállára esküszöm, hogy nem volt még ügyesebb kéz, ami finomabb portékát készített volna, mint amilyen ez a kantár, amit most neked ajánlok, te emberek legszerencsésebbike, mindössze ezért a nevetséges összegért…

— Erre, uram, erre, csak négy házzal arrébb van egész Perzsia legjobb szerája — nem, az egész világé. Párnáink hattyútollal vannak töltve, atyám bora egy maharadzsának is megfelelne, anyám pedig olyan piláfot készít, melynek híre a világ minden részébe eljutott, nővéreim pedig az öröm három holdja, mindössze…

Everard ügyet sem vetett a mellette loholó gyerekes hívogatókra. Az egyik megfogta a bokáját, erre Everard káromkodva kirúgott. A fiú a szégyenkezés legkisebb jele nélkül elvigyorodott. Everard remélte: elkerülheti, hogy fogadóban kelljen megszállnia. Bár a perzsák tisztábbak voltak, mint ebben a korban a legtöbb nép, férgek és rovarok azért voltak.

Igyekezett nem védtelennek érezni magát. A járőröknek általában volt valami titkos ütőkártyájuk: mondjuk egy harmincadik századi sokkpisztoly a kabátjuk alatt, meg egy kicsi rádió, amivel az elrejtett időgépet magukhoz hívhatták. De őt bármikor átkutathatják. Everard görög ruhát viselt: tunikát, szandált és hosszú gyapjúköpönyeget, kardot a derekán. Sisakja és pajzsa a ló oldalán lógott. Ez volt minden: csak a fém volt anakronisztikus. Nem fordulhat semmilyen helyi hivatalhoz, ha bajba kerül, mert ez a viszonylag szegény és zavaros kor nem vonzott temporál kereskedelmet. A legközelebbi őrjárati egység a perszepoliszi miliő-főhadiszállás volt, egy generációval később.

Egyre szélesedő utcákon halad előre, a bazárok megfogyatkoztak, a lakóházak pedig nagyobbak lettek. Végül egy négy ház határolta térre érkezett. Látta a külső falakon túl a megmetszett fák tetejét. Alig felfegyverzett fiatal őrök guggoltak a sarkukon, hisz a vigyázzállást még nem találták fel. De Everard közeledtére felálltak és megfeszítették óvatosságra intő íjaikat. Megtehette volna, hogy egyszerűen átvág a téren, de ehelyett odakanyarodott és megszólította az egyik őrt, akit a kapitánynak nézett.

— Üdvözöllek, uram, a nap süssön fényesen rád. — A hipnózis alatt egy órában elsajátított perzsa nyelv folyékonyan pergett ajkáról. — Egy nagy ember vendégszeretetét keresem, aki meghallgatná külországi utazásaim szerény történeteit.

— Számosak legyenek napjaid — felelte az őr. Everard emlékezett rá, hogy nem szabad baksist ajánlania. Kürosz saját klánjainak perzsái büszke és kemény emberek voltak, vadászok, pásztorok és harcosok. Mind azzal a méltóságteljes udvariassággal beszéltek, ami az egész történelem folyamán jellemző volt népükre. — Krőzust, a lüdöt szolgálom, a Nagy Király alattvalóját. Ő nem fogja megtagadni fedelét tőled…

— Athéni Meandertől — segítette ki Everard. Ez olyan álnév volt, ami megmagyarázta erős csontozatát, világos bőrét és rövid haját. Még így is kénytelen volt ál-Van Dyke szakállt biggyeszteni az állára. Nem Hérodotosz volt az első görög világutazó, úgyhogy egy athéni sem lehet kínosan furcsa. Ugyanakkor fél évszázaddal Marathon előtt az európaiak még mindig elég különlegességnek számítottak ahhoz, hogy érdeklődést keltsenek.

Odahívtak egy rabszolgát, aki szólt a háznagynak, aki újabb rabszolgát küldött, hogy beinvitálja az idegent a kapun. A belső kert épp olyan hűvös és zöld volt, mint Everard remélte. Nem tartott attól, hogy ebben a házban bármit is ellopnának a holmijából, az étel s ital jó lesz, és Krőzus maga valószínűleg hosszasan fogja kérdezgetni a vendéget. Szerencséd van, haver, gondolta magában Everard, elfogadta a felajánlott forró fürdőt, illatos olajokat, tiszta ruhát, a szobájába hozott bort s ételt, az ágyat és a kellemes kilátást. Csak egy szivar hiányzott neki.

Már persze az elérhető dolgok közül.

Ha Keith visszafordíthatatlanul meghalt…

— A pokolba — motyogta Everard. — Erre ne is gondolj.