Támadás a Föld ellen (Gianea)

1

Ferde, kék csíkkal keresztülmetszett narancssárga kör tűnt fel az autóút betonszalagja fölött. Mozdulatlan volt, körvonalai élesen kirajzolódtak, s a felhőtlen égből zuhogó napsugarak át- meg átjárták. Úgy ragyogott, mint egy kis napocska, amely hirtelen keletkezett az út fölött, a levegőben.

A vecsebuszban halkan megszólalt a megafon:

— Figyelem! A golyóexpressz töltéséhez közeledünk. A vonat száztíz kilométernyire van tőlünk. Aki meg akarja nézni, tegye fel a kezét.

Az öblös fotelekben harminc utas ült. A vecsebusz háromnegyed része üres volt. Tizennyolcan tették fel a kezüket.

Alig hallható sziszegés törte meg a motor duruzsolását: működésbe léptek a fékek. A vecsebusz közvetlenül a narancssárga jelző előtt állt meg, amely fokozatosan halványult, és rövidesen teljesen eltűnt, mintha felolvadt volna a levegőben.

Jóllehet, csak tizennyolcan óhajtották látni a teljes sebességgel száguldó expresszt, a kocsiból mégis valamennyi utas kiszállt. A golyóexpressz csak nemrég tűnt fel, de az érdeklődés még mindig tartott. A városi embereknek nem volt sok alkalmuk nyílt pályán látni a gyorsot, amelynek sebessége ilyenkor elérte az óránkénti hatszáz kilométert.

A vecsebuszban hűvös volt, de odakint a júliusi nap ontotta a forróságot. A vasúti átjárót síkság vette körül. Végtelen egyenes vonalként húzódtak a látóhatárig a föld fölött négyméternyi magasságban vonuló teknőpálya sárgásszürke pillérei. Mintha a napsugarak izzították volna, aranyos színben csillogtak a félgömbölyű „sínek”. A golyóexpressz „töltését” két oldalról határoló, vörös vonalak a nap élénk ragyogásában úgy tűntek, mintha nem a földön, hanem a levegőben húzódnának.

A vecsebusz utasai igen könnyen voltak öltözve, többségük világos, vékony anyagból készült ruhát viselt.

Kitűnt közülük egy magas lány, akinek fehér ruhája sokkal rövidebb volt, mint amilyent akkoriban viseltek. Bőrének furcsa, zöldes színű árnyalata, sűrű, fedetlen, fekete hajának smaragd-zafír színű csillogása, az orrnyeregig emelkedő, ferde metszésű, rendkívül hosszúkás szemei, mind arra vallottak, hogy nem földi emberfajtához tartozik. Csinos lába keskeny fehér szalaggal volt keresztbe pólyázva, amelyet ugyancsak fehér, fémnek látszó és valami ismeretlen növény hosszú leveleire hasonlító csatok rögzítettek. Ezek védőpajzsként borították térdét. Vékony karjai vállig meztelenek voltak. Hosszú, fürge ujjain élénkzöld körmök csillogtak, mintha a leány minden ujjhegyén nagy smaragdot viselne. A zöldes szín jól látszott szája szegletében, de különösen egyenes orrának cimpáin.

Ruhája magasan a térd fölött végződött. Meztelen hátát jóformán teljesen elfedte hosszú, rendkívül sűrű haja, amelyet tarkóján széles fehér csat fogott össze, ugyanolyan formájú, mint annak a Földön ismeretlen növénynek a levele.

Ám ez a zöldes árnyalat nem ártott a leány külsejének, ellenkezőleg, sajátságos szépséget kölcsönzött neki. Arca csupán ferde metszésű szeme miatt tűnt szomorkásnak.

A vecsebusz utasai már kigyönyörködték magukat nem mindennapi útitársukban, és nem törődtek vele különösebben. Mindnyájan tudták, kicsoda. Nem volt a Földön ember, aki ne hallotta volna fantasztikus és titokzatos történetét. Csupán olykor fordult elő, hogy egy-egy kíváncsi tekintet lopva végigsiklott magas, sudár alakján, mintha azt szerette volna kipuhatolni, mit akar itt a Föld eme vendége, hogyan került a Kijev-Poltava közt közlekedő vecsebuszra.

A leány nem vette észre ezeket a tekinteteket. Úgy tűnt, hogy egyáltalán nem lát senkit a körülötte levők közül. Bársonyos fekete szeme egyetlenegyszer sem pihent meg senkin.

Gianeának hívták. Akárcsak őt magát, nevét is ismerték szerte a nagyvilágban.

Mellette ült egy másik leány, de ez már a megszokott földi típus volt. Szintén magas termetű, de még így is fél fejjel alacsonyabb útitársnőjénél. Haja is sűrű és fekete, de zöldes árnyalat nélkül. Fehér ruhát viselt, de sokkal hosszabbat és nem annyira dekoltáltat. Lábán ugyanolyan cipő fehérlett, csupán a szalagok hiányoztak róla… Sőt még fekete szemei is kissé elkeskenyedtek, csakhogy egyenes vonalban helyezkedtek el.

A vecsebusz utasai tudták, ki ez a másik leány. Ugyanúgy ismerte őt mindenki, mint Gianeát.

Szépen zengő nyelven beszéltek egymással, de nagyon halkan. Gianea hallása — és ezt is jól tudta mindenki — olyan rendkívül éles, amilyennel földi ember nem rendelkezhet.

És nemcsak a hallása. A más bolygóról érkezett jövevény minden érzékszerve rendkívüli mértékben kifejlődött. Meglátta azt is, amit földi ember távcső nélkül nem tudott volna meglátni, megérezte azt a szagot is, amelyet egy külön erre a célra beidomított farkaskutya sem erezne meg. Gianea csupa ideg, vékony ujjai ki tudtak tapintani olyasmit, amit a földi ember ujjai képtelenek érzékelni.

A titokzatos vendég képességei már rég felkeltették a tudósok érdeklődését. Csodálatos hangjának skálája a földi zongorának csaknem valamennyi oktávját magában foglalta. Gyönyörűen rajzolt ceruzával, szénnel, nagyszerűen festett. Fesztelen könnyedséggel mintázta meg agyagból és véste ki márványból a szobrokat. S mindezt úgy csinálta, mintha világéletében énekes, festő, illetve szobrász lett volna. A legképtelenebb tornagyakorlatokat tudta produkálni. Gianea a könnyűatlétika minden ágában első volt. Csupán a férfirekorderek vehették fel vele kockázat nélkül a versenyt.

Észrevették, hogy Gianea mindennél jobban szerette az úszást. A klasszikus crawl kicsiszolt stílusában úszott, ami elsősorban azt bizonyította, hogy szülőbolygóján elterjedt sport az efféle úszás, másodszor pedig, hogy a leggyorsabb úszási módszer felfedezése nem a Föld kiváltsága.

Amikor a tudósok Gianea testi adottságairól beszéltek, egy szóval sem emlékeztek meg szellemi képességeiről. Egyszerűen nem ismerték azokat.

A másfél év alatt, amely e más bolygó leányának a Földön való első megjelenése óta eltelt, még mindig nem sikerült elérni, hogy megértsék egymást. Gianea egyáltalán nem óhajtotta megtanulni a földi nyelvet, és e téren minden kezdeményezést a földi emberekre bízott. A nyelvtudósok előtt, akik megkezdték nyelvének tanulmányozását, nehéz feladat állt, főképpen amiatt, hogy Gianea nem volt hajlandó segíteni az embereknek. Nem szívesen adott „nyelvórákat”, és csak a legegyszerűbb szavakra és fogalmiakra szorítkozott, amelyek nélkül ő maga sem tudott meglenni itt, a Földön. Másfél év múltán is csupán hétköznapi dolgokról lehetett vele elbeszélgetni. Mindig néma hallgatásba burkolódzott, ha valaki megkísérelte, hogy tudományos célból jobban megismerje nyelvét. Gianea keményen elhatározhatta, semmiféle lehetőséget nem ad az embereknek, hogy tudományos, illetve műszaki jellegű kérdéseket intézzenek hozzá.

Talán Gianea maga sem volt tisztában világának tudományával? A Földön való megjelenésének körülményei határozottan ellene szóltak ennek a feltevésnek. Feltétlenül nagy tudással bírt. A tudósok nem adták fel a reményt, hogy egyszer csak sikerül majd feleletet kapniuk az őket érdeklő kérdésekre. Elvégre Gianea nem fog örökké hallgatni! Ha egyszer vissza akar majd térni szülőbolygójára, ez csakis a földi emberek, a földi technika segítségével történhet meg.

A közelmúltban megnőtt annak az esélye, hogy sikerül megtörni Gianea érthetetlen makacsságát. Először történt meg, hogy a vendéglány beszélni kezdett a múltról.

— Jóformán saját akaratom ellenére hagytam el szülőbolygómat — mondta Marina Muratova leningrádi nyelvésznek, az egyetlen embernek, aki iránt rokonszenvet érzett, és aki erre az útra elkísérte. — De honvágyat, nem tudom, miért, nem érzek. Hozzátok, ide a Földre pedig teljesen akaratom ellenére kerültem. Rendkívül balszerencsés volt ez az utam. De örökre itt maradni, nálatok. — S megborzongott.

Végre mindennapi emberi érzések törtek ki Gianeából! Másfél évig, megérkezése első pillanatától kezdve, nyugalmat erőszakolt magára.

— Hazád szebb, mint a mi Földünk? — kérdezte Muratova, aki meg volt győződve, hogy igenlő választ kap.

Tévedett.

— Nem — felelte Gianea. — Földetek sokkal szebb. De nekem mégis kedvesek gyermekkori és ifjúkori emlékeim.

Ez volt minden. Gianea ismét magába zárkózott, s nem válaszolt a beszélgetést folytatni próbáló Muratova további kérdéseire.

De már az is, amit eddig mondott, reménysugárnak számított. Gianeát még nagyobb figyelemmel és gondoskodással vették körül. Elhatározták, nem siettetik az eseményeket, hanem megvárják, amíg magától szóra nyitja a száját. Ha már egyszer beszélni kezdett a múltjáról, előbb- utóbb vissza kell térnie rá.

Muratova Gianea állandó útitársa és tolmácsa lett. A két leány lassacskán összebarátkozott. Ehhez hozzájárulhatott az is, hogy külsőre némileg hasonlítottak egymásra.

Hol volt Gianea hazája? Honnan csöppent oly titokzatos módon a Naprendszerbe? Hogyan történhetett ez „akarata ellenére”? Ezekre a kérdésekre csak Gianea adhatott választ. De ő immár másfél éve hallgatott.

És most, ezen a forró júliusi napon a másik bolygóról érkezett titokzatos jövevény itt állt a golyóexpressz-pálya előtt.

Mi hozta ide? Ezt Muratova sem tudta. Gianea így kívánta, és ez elegendő volt. Kívánságát pedig igyekeztek maradéktalanul teljesíteni. Feltehetően az vonzotta Poltavába, hogy az itteni rakétatéren száll le a közeli napokban a hatodik holdexpedíció.

Vajon mi érdekelhette Gianeát ebben az expedícióban? Hisz még a Föld sem keltette fel kíváncsiságát különösképpen. De.

Éppen ezt a „de”-t akarták kideríteni a földi tudósok: érdekli-e Gianeát a Hold? E kérdés megoldása fényt deríthetett sok mindenre, ami eddig titok volt.

A hatodik expedíció visszatéréséről senki nem beszélt Gianeának. Honnan szerezhetett hát tudomást róla? De akárhogy is volt, Gianea kijelentette, hogy Poltavába akar utazni, és megmutatta a várost a térképen.

Föld körüli utazásai során, amelyek bizony elég gyakoriak és hosszan tartók voltak, Gianea makacsul ragaszkodott a szárazföldi és tengeri közlekedési eszközökhöz, a repülőgépet figyelemre se méltatta. Most is a vecsebuszt választotta, holott tudta, hogy az út hosszabb és fárasztóbb lesz. Talán közelről akarta látni a földi természetet?

Nem sok idő maradt hátra. A teljes sebességgel száguldó golyóexpressz számára száz kilométer tíz percet jelentett. Az utasok egy csoportja elindult az autóúttól negyven méternyire húzódó, kisebb magaslat felé. Odalentről nem olyan érdekes végignézni az expressz tovarobogását.

Gianea ért fel elsőnek a kis domb tetejére. Könnyedén szaladt fel az eléggé meredek emelkedőn, s egyetlen ugrással tette meg az utolsó métereket.

A kék égen jól kirajzolódott csinos alakjának körvonala, szabadon hagyott válla és büszke tartású feje. Messziről nem tűnt fel bőrének zöldes árnyalata, és Gianea vakítóan fehér, rövid ruhába bújtatott, barna szobornak hatott.

— Gyönyörű! — jegyezte meg a vecsebusz egyik utasa.

Muratova kiváló sportoló volt, ám az emelkedőn tíz méterre lemaradt barátnőjétől. Annikor felért hozzá, észrevette, hogy Gianea mily nyugodtan és egyenletesen lélegzik. A meredek emelkedő egyáltalán nem fárasztotta ki, és nem okozott neki szívdobogást.

— Monoton zúgást hallok — mondta Gianea, s arrafelé mutatott, ahonnan az expressznek fel kellett tűnnie.

Még nagyon messze, a látóhatár mögött lehetett. Senki a világon nem hallaná meg ilyen messziről a teljes sebességgel robogó golyóexpressz jellegzetes süvítését. De Muratova nem kételkedett abban, hogy Gianea valóban hallja ezt a hangot. Igen gyakran meggyőződhettek a vendéglány csodálatos hallásáról.

Muratovának eszébe jutott egy gyermekmese mondata: „Hallgatta a fű növését.”

„Ha valaki, akkor Gianea az, aki erre képes — gondolta Marina. — Kíváncsi vagyok, hányféle hangot hall, amikor nekünk úgy tűnik, síri csend vesz körül bennünket?”

A vecsebusz felől felhangzott az érces hang:

— Közeledik az expressz!

Tehát a busz automata vezetője is meghallotta a vonat közeledését. A kibernetikai automatának ugyanolyan jó a hallása, mint az élő Gianeáé.

Innen a dombról a golyóexpressz vonala madártávlatból látszott. A világ legelső golyóexpressz vonalát félcső alakúra készítették. Csak később jöttek rá, hogy alsó részre nincs is szükség, csak csökkenti a sebességet, mivel felesleges súrlódást okoz. A „sín”-tér csökkentésével megnövelhették a golyók számát az expressz támfelületén. Ez az újítás, amelyet Viktor Muratov, fiatal mérnök, Gianea barátnőjének fivére dolgozott ki, és javasolt kivitelezésre, ragyogó eredménnyel járt: az expressz sebessége nyomban húsz százalékkal megnövekedett.

A golyóexpressz közeledett. Most már nemcsak Gianea hallotta. A látóhatár mögül hallatszó, állandó zúgás egyre erősödött, és egy jól kifeszített, vastag húr zengéséhez hasonlított.

— Nem söpör le bennünket innen? — aggodalmaskodott valaki Muratova mellett.

— Ugyan már! — felelte egy másik hang. — A pálya harminc méternyire van tőlünk.

A vecsebusz automata vezetője, mintha csak meghallotta volna ezt a párbeszédet, ismét megszólalt:

— Nem ajánlatos állni, üljenek le a földre — mondta tisztán, közérthetően.

Mindnyájan sietve megfogadták tanácsát. De Gianea, miután lefordították neki a mondatot, továbbra is állva maradt. Muratova, aki időközben leült, felpattant. Nem engedhette meg, hogy a gondjaira bízott vendéglány saját meggondolatlansága miatt elessen, és akárcsak a legcsekélyebb sérülést is szenvedje. Gianea mellé állt, és erősen átölelte a vállát, így az már biztosabban állt.

Gianea rámosolygott, és átfogta Marina derekát.

„Most már nem esünk el” — gondolta Muratova, és egész testével érezte, milyen biztos támaszt jelent ez a törékenynek látszó, vékony, de oly erős kar.

— Ezt a vasutat a fivéred építette? — kérdezte Gianea váratlanul.

Muratova összerezzent. Ez már több a soknál! Fivérét még soha sem említette Gianea előtt, ezt meg is ígérte Viktornak. Fivére nem akarta, hogy a vendéglány tudja: ők testvérek. Gianea jól ismeri Viktort, mégsem sejti, hogy Marina fivére. Vajorr ki beszélhetett neki róla? És honnan tudja, hogy éppen Viktor vetette fel e vasút ötletét?

A szokatlan vágású, nagy szemek fürkészve és választ várva néztek Muratovára. Alig észrevehető mosoly villant meg szép ívű ajkának zöldes színű szegletében. S Marinán átfutott a gondolat — hányadszor már! — hogy Gianea tetteti magát, ismeri a földi emberek nyelvét, és titokban lapokat olvas.

— Nem — felelte Muratova gépiesen anyanyelvén. — Nem ő építette a vasutat, csak az ötletét vetette fel.

— Mit mondtál? — kérdezte Gianea.

„Ha tetteti magát, nagyszerűen csinálja. Ámde az is lehet, hogy nem oroszul, hanem egy másik nyelven tud?”

Muratova lefordította saját szavait a vendéglány nyelvére.

A vecsebusz „sofőrje” pedig szolgálatkészen folytatta a tájékoztatást: — A golyóexpressz óránkénti hatszáztíz kilométeres sebességgel száguld, illetve másodpercenként százhatvankilenc egész tizenhét század métert tesz meg.

A távolban, ott, ahol a vasúti „sínek” egyetlen vékony egyenes vonalban folytak össze, élénken csillogó pont tűnt fel. Gyorsan közeledett. A mély és egyenletes zúgás másodpercről másodpercre erősödött.

Rövidesen pontosan ki lehetett venni az elülső vagon ezüstös fémből készült, gömbölyű testét. A napfényben jól látszott: az expressz mögött a kavargó levegő hosszú uszálya húzódott.

A dombon állók némelyike bedugta a fülét. Az óriási zúgásba egyre erősödő süvítés vegyült.

Abban a pillanatban, amikor a rövid szerelvény ezüst villámként elsuhant a domb előtt, s a széthasított levegő tömör hulláma végigcsapott a nézőkön, Muratova véletlenül Gianea arcára pillantott, és észrevette, hogy barátnője sötét szemében fény lobbant fel.

Kinek szólt ez? Mi okozta? Elragadtatását fejezte ki a nagyszerű földi technika láttán? Avagy, elmaradottságának kinevetése volt?.

— No, mit szólsz hozzá? — kérdezte Muratova, amikor elhalt a tovaszáguldó vonat zúgása.

Ám Gianea nem válaszolt semmit.

2

Egyik lány sem tudta, hogy az a férfi, akiről az imént beszéltek, a tovarobogó expresszen tartózkodott.

Viktor Muratov öblös fotelben ült az ablaknál, és kéziratot lapozgatott.

Nagyon magas, erősen napbarnított arcú, atléta termetű, harmincöt éves férfi volt. Ugyanolyan sűrű, fekete haja és az orrnyeregig emelkedő, sötét szeme volt, mint a húgának. Ezáltal kissé hasonlított Gianeára is.

Ő maga nem vette észre ezt a hasonlatosságot. Igaz, egyszer, azon a számára oly emlékezetes napon valaki megemlítette neki, de Muratov hamarosan elfelejtkezett róla. Most sem jutott eszébe, amikor itt volt előtte Gianea fényképe, a kézirat egyik lapjára ragasztva.

Rá se nézett a fényképre. Erre nem is volt szüksége, mivel az elsők között látta meg a más bolygóról érkezett jövevényt. Vonásai mindörökre beleivódtak emlékezetébe. Túlságosan szokatlan körülmények között és helyen találkoztak.

Gyorsan végigolvasta vagy inkább átfutotta az utolsó oldalt, aztán összerakta a lapokat, összehajtotta az egész kéziratcsomót, és a zsebébe tette.

— Nem, teljesen lehetetlen! — szólalt meg, és vállat vont.

— Micsoda? — kérdezte a mellette ülő éltes, vagyis inkább öreg, hófehér hajú ember.

— Egészen másról ír a szerző. — Muratov arra a zsebére tette a kezét, amelyben a kézirat lapult. — Ez Gianea megjelenésének legújabb feltevése. Megkértek, olvassam el, és mondjak róla véleményt.

— És rossz a véleménye?

— Amint hallotta.

— Bocsánat, de ön kicsoda?

Muratov bemutatkozott.

— Hallottam a nevét — mondta az öreg. — Nem is egyszer. Elnézését kérem hát. Ha már összetalálkoztunk, és nincs kifogása ellene, bátorkodnék föltenni egy kérdést.

„Vajon ki lehet? — gondolta Muratov. — Még a beszédmodora is olyan furcsa.”

— Tessék csak nyugodtan — mondta hangosan.

— Például utazom — kezdte az öreg. — Az egész út mindössze két óráig tart. Az én időmben a gyors egy teljes napig tette volna meg. Utazom, és nem tudom, mi készteti a golyóexpresszt erre az esztelen sebességre.

— Miért esztelen?

— Nem tudom — horkant fel az öreg. — Az ön számára a legtermészetesebb lehet, de az én számomra nem így van. Legyen olyan kedves, magyarázza meg nekem, kérem.

Muratov fürkésző pillantást vetett útitársára. Jen, ez az ember öreg, nagyon öreg. Most, amikor tudomány alaposan meghosszabbította az emberi szervezet fiatalságát, ilyen ráncos arccal ritkán találkozik az ember. De maga az a tény is, hogy nem ismer olyan dolgokat, amelyeket már a gyerekek is jól ismernek, nagyon de nagyon előrehaladott korra vall.

— Bocsánat — mondta, és akaratlanul átvette útitársa beszédmodorát —, nem mondaná meg, hány éves?

Az öreg váratlanul vidáman elmosolyodott.

— Fogadni mernék — felelte —, hogy felötlött önben a kérdés: honnan csöppent ide ez a tudatlan ember? Ne tiltakozzék, nem sértődtem meg. Nagyon is természetes, hogy ilyet gondolt. Bizony, mai szemmel nézve a dolgot, keveset tudok. Pedig valaha tanult embernek számítottam. Másokat tanítottam. Nehéz elhinni, ugye? — Ismét elmosolyodott, de Muratovnak úgy tűnt, mintha egy árnyalatnyi keserűség vegyült volna mosolyába. S ekkor keresztülvillant Muratov agyán a felismerés. Csak nem ő volna? Nagyon úgy néz ki. Abban az időben az embereknek nemcsak családi és keresztnevük, hanem apai nevük is volt.

— Téved, Nyikolaj Adamovics — mondta aztán. — Senki sem tartja önt tudatlannak.

— Megismert — mosolyodott el az öreg. — Hát igen, én volnék Bolotnyikov, Nyikolaj Adamovics, biológiai tudományok doktora a múlt század második feléből. És kilencvenhét éves vagyok. Ha pedig még hozzáadjuk azt az időt, amit átaludtam, akkor összesen százhuszonkettő.

— Átaludta. — motyogta Muratov gépiesen.

— No, nem éppen átaludtam, hanem az anabiózis állapotában voltam. A különbség nem nagy. Az anabiózis ugyancsak álom, de sokkal mélyebb.

Muratovnak most már minden eszébe jutott.

Gyermekkorában történt. Annak idején orvosok és biológusok számtalanszor vitatkoztak az altatáson, vagyis az anabiózis állapotába való juttatáson, amellyel meghosszabbítható az élet. Ezt a módszert a többiekhez hasonlóan figyelemre méltónak tartották, de nem minden esetben. Az állatkísérletek azt mutatták, hogy a legnagyobb hatást akkor érték el, amikor az anabiózist a már elöregedett szervezetnél alkalmazták. Emberen végzendő kísérletre volt szükség. S ekkor a kilencvenhárom éves Bolotnyikov professzor önmagát ajánlotta fel. Muratov emlékezett újságokban megjelent fényképekre, amelyeket gyermeki kíváncsisággal nézegetett. Tehát Bolotnyikovot négy évvel ezelőtt adták vissza az életnek. Muratov épp akkor távol volt, munkájába temetkezett, és ez az esemény elkerülte a figyelmét.

— Ezek után nem csodálkozhat azon, hogy járatlan vagyok számos kérdésben — folytatta az öreg professzor. — Négy év nem sok. Alig volt időm, hogy megismerkedjem szakmám, a biológia eredményeivel. A többi mind — valahogy kiesett a látókörömből.

— Megértem önt — felelte Muratov. — Érdekes találkozás. Nagyon örülök neki. Általában szerencsém van ilyen dolgokban. Sokszor találkoztam már neves emberekkel. Talán nem tudja, de Gianeát is.

— Tudom — szakította félbe Bolotnyikov. Órájára pillantott. — Mindössze tizenöt percünk van. Poltavában kiszállok.

— Van még elég időnk — mondta Muratov. — Azt akarja tudni, mi hajtja a golyóexpresszt? — Bizonyára hallott már az ultramagas feszültségű áramról. — Bolotnyikov bólintott. — Ha nem csal a memóriám, akkoriban, amikor önt „kivonták az életből”, ezt az áramot földalatti kábeleken továbbították. Azok az autóbuszok, amelyek az energiát motorjuk táplálásához ezekből a kábelekből kapták, vagyis a vecsebuszok, ahogy most nevezik őket, már akkor megvoltak.

— Azt akarja mondani, hogy a golyóexpressz.

— Igen, igen. Csak most az ultramagas feszültségű áram nem kábeleken fut. Megtalálták a módját, hogy közvetlenül a levegőn keresztül továbbítsák, a rádióhullámokhoz hasonlóan, méghozzá minden veszteség nélkül. A Föld fölött bizonyos magasságban, ha szabad így kifejeznem magam, tömör energiatakaró van szétterítve. Akkoriban például a vecsebuszok kénytelenek voltak olyan úton haladni, amely alatt kábel volt lefektetve, most viszont bármerre haladhatnak. De a vecsebusz hajtóművei villanymotorok, míg a golyóexpresszéi hőlégsugaras motorok. Az energiát korlátlan mennyiségben a „levegőből” szedi, a golyósiklás elvét pedig. már nagyon régóta ismerik. Hát, ez teszi lehetővé. az esztelen sebesség elérését — mosolyodott el Muratov.

— No nézd csak, nem felejtette el! — mondta Bolotnyikov. — Hát köszönöm, kedves fiam. Minden világos. Nem hiába mondták a régi világban: a munka dicséri mesterét, ön egyszerűen és részletesen megmagyarázta a dolgot. Közeledünk Poltavához — tette hozzá, és kinézett a vagon teljes hosszában húzódó, hatalmas ablakon.

A golyóexpressz az előbbi sebességgel folytatta száguldását. A tükörüvegen túl hatalmas város panorámája látszott. A felhőkarcolók tömegei az égbe fúrták csúcsaikat.

— Nem, ez még nem Poltava — mondta Muratov. — Ez Szelena, a teljesen új város, amely az utóbbi öt év alatt nőtt ki a rakétapálya körül, Poltava elővárosa.

— Szép kis előváros! — mosolyodott el Bolotnyikov. — Nagyobb, mint az én időmbeli fővárosok. Különben pontosan száz éve jártam itt utoljára, akkoriban aránylag kis város volt. Természetesen Poltaváról beszélek, nem pedig Szelenáról.

A golyóexpressz csökkentette sebességét. A hatalmas erejű zúgás, amelyet a vagonokban alig lehetett hallani, mintha teljesen megszűnt volna. A vonatot irányító automata kikapcsolta a hajtóműveket, kiszámítva, hogy a tehetetlenségi erő elegendő ahhoz, hogy a vonat az állomás peronjához érjen.

Szelena mögöttük maradt. Gyorsan közeledtek Poltava városszéli épülettömegei.

— Búcsúzom, fiam! — mondta Bolotnyikov. — Nagyon örültem, hogy megismerhettem.

— Sokáig marad Poltavában?

— Két hétig.

— Akkor ne búcsúzzék, hanem a viszontlátásra. Én három nap múlva itt leszek.

— Fogadni a hatodikat?

— Úgy van.

— Tehát ismét találkozunk, ha úgy akarja.

— Okvetlenül. Különben tudja, hogy Gianea is itt lesz?

— Tudom, és szeretném látni. Eddig nem sikerült. Csak fényképen és filmen.

— Meg akarja ismerni?

— Nagyon, de hogyan volna ez lehetséges?

— Gianea kísérője és tolmácsa a húgom. Menjen oda hozzá, adja át neki üdvözletemet, és ő bemutatja Gianeának.

— Köszönöm! Feltétlenül megteszem. Gianea nagyon érdekel. Különben ez a valódi neve? Akarom mondani, ugyanígy hangzik az ő nyelvén is?

— Nem egészen. — Muratov lassan, szótagolva ejtette ki a nevet: — Gij. anej… ja. Körülbelül így hangzik, így mutatkozott be első találkozásunkkor. De mi Gianeára egyszerűsítettük.

— És ő?

— Nyomban hallgatott erre a névre.

— Ismeri a nyelvüket?

— Minden szót tudok, amit agyamba tudtam vésni. Körülbelül háromszáz szót.

— Nehéz nyelv?

— Nemigen. Csodálkozni fog azon, amit most mondok. Úgy rémlik, hogy ebben a nyelvben vannak ismerős dolgok.

— Hogyhogy? Egy idegen bolygó nyelve.

— Magam is furcsállom. De nekem valahogy a szavak ismerősnek hangzanak. Talán majd, ha több szót tudunk. Egyelőre keveset ismerünk. Ez a furcsa leány nem hajlandó megismertetni bennünket a nyelvükkel.

— De miért?

— Erre egyedül csak ő adhat választ. Próbálja meg!

A golyóexpressz megállt. A pályaudvar peronja védő alagútfal alatt rejtőzködött. A kocsi padlóján nyílás képződött (az egy darabnak látszó szőnyeg szétnyílt azon a helyen). Valahonnan a vagon aljából széles lépcső siklott alá.

Bolotnyikov még egyszer elbúcsúzott Muratovtól, újból megköszönte szívességét, és leszállt. Vele együtt még tíz utas szállt le. Lentről pedig új utasok jöttek fel a lépcsőn. Muratov nem ment le a peronra, tudta, hogy a golyóexpressz mindössze négy percig áll.

Felhangzott az indító jelzés. A vagon padlóján levő nyílás összecsukódott. A szerelvény alig észrevehetően meglódult. Elsuhantak, eltűntek az alagútfalak, a vonat már szabad ég alatt száguldott. Egyre gyorsabban villantak tova Poltava hazai, a golyóexpressz gyors iramban növelte sebességét.

A város rövidesen eltűnt a látóhatár mögött. A vasúti pálya két oldalán végtelen, sárgálló mezők terültek el. Mindenütt vecselektrák látszottak. A hatalmas, ormótlan gépek megszámlálhatatlan sokasága lassan kúszott a gabonatengerben. A nyár második aratása folyt éppen.

Muratov éhséget érzett. A kis büfészekrényből egy pohár forró feketét és szendvicseket vett ki.

Visszatérve foteljéhez, eszébe jutott Bolotnyikov.

„Nagyszerű öreg! — gondolta. — Csudabogár, de nagyon rokonszenves. Kíváncsi vagyok, mit szól hozzá majd Gianea?”

A más bolygóról érkezett leány olyan őszinte volt, amilyenek a földi emberek nem tudtak lenni. Egyesekre rámosolygott, szívesen megengedte, hogy megszorítsák kezét (ő maga valószínűleg nem tudta, mi az értelme a kézfogásnak). Másokkal szemben viszont rögtön kimutatta ellenszenvét. Megesett, hogy hátat fordított a vele megismerkedni akarónak. De soha nem válaszolt arra a kérdésre, miért nem tetszik neki ez vagy az az ember. Azt is észrevették, hogy főleg a magas termetűeket találta rokonszenvesnek, ugyanakkor az alacsonyak szinte mindig ellenszenvet keltettek benne.

Földi tartózkodásának első hónapjaiban úgy üdvözölte az embereket, hogy nyitott tenyerét vállmagasságba emelte, de később elhagyta ezt a köszönési módot.

„Vajon unatkozik-e itt a Földön? — gondolta Muratov. — Van-e honvágya? Miért nem akar közelebbről és alaposabban megismerkedni a Földdel és annak lakosaival? Mi a célja Gianea makacs hallgatásának?”

Abban, hogy céltudatosan viselkedik így. Muratov nem kételkedett. Meglehetett az oka, méghozzá a komoly oka. De mi lehet ez? Muratovot bosszantotta Gianea titokzatossága. Éppen ezért hagyta faképnél a Föld vendégét nyomban azután, hogy leszállította a Földre. Nem bírta a megfejthetetlen rejtélyeket. S ez már nemcsak egyszerű rejtély volt, hanem kideríthetetlen titok. Gianea megjelenésének első pillanatától kezdve magába zárkózott, mintha csak előre elhatározta volna az egészet. Muratov ezt mindenkinél jobban tudta, mivel tanúja volt azoknak az első óráknak és napoknak, amelyeket a vendéglány a Föld lakosainak körében töltött.

„Van oka, van! — mondogatta magában. — Ki tudja, lehet, hogy ez az ok sokkal komolyabb, mint az, amit tudósaink igyekeznek megtudni Gianeától.”

Az átolvasott kézirat, Bolotnyikovval folytatott beszélgetése — immár hányadszor! — visszaterelték gondolatait a közelmúlt eseményeire.

Emlékezett a legapróbb részletekre, amelyek megelőzték Gianea megjelenését.