Támadás a Föld ellen (Gianea)

1

Muratov kétszer is elolvasta barátja rövid levelét. Világos, hogy Szinyicin, amikor írta, izgatott vagy ideges lehetett. Ezt mutatja a tőle szokatlan pongyola stílus és a háromszor megismételt kérés. No meg az írása is girbegurba, kapkodó. Nem illik össze a mindig tartózkodó, nyugodt beszédmodorú és mozdulatú csillagász jellemével. Miért kellett írnia, amikor az egészet gyorsabban és egyszerűbben is el tudta volna intézni: bemondani a rádiófonba?

Miféle objektumról lehet szó? Muratov egyáltalán nem emlékezett arra, hogy barátja ilyesvalamiről beszélt volna neki.

Biztosan csillagászati felfedezésről van szó. Az űr és a Naprendszer elég világosan beszél erről. De hiszen Szergej jól tudja, hogy őt soha nem érdekelték különösebben az égitestek, és csupán annyit tud a csillagászatról, amennyit még az iskolában megtanult róla. Miféle segítséget vár tőle?

A legegyszerűbb lenne a rádiófonhoz lépni, és felhívni az obszervatóriumot, ahol Szinyicin dolgozik. De Muratov egyszerűen kijött a sodrából, ha a legsemmitmondóbb rejtéllyel találta magát szemben, s azt nem tudta önállóan megfejteni.

Így volt ez most is. A levél nem világos. Szergej arra kéri, utazzon le hozzá, de nem írja meg, mi célból. Tehát neki magától kell rájönni a dolog nyitjára.

Muratov minden szót külön-külön megvizsgált.

„Furcsa dolgok!” Itt van a magyarázat kulcsa. Szergejnek sikerült (ezt ő maga írja) felfedezni valami újdonságot a Naprendszerben. Ez a tény önmagában véve csodálatos. Ha valami, akkor a Naprendszer az, amelyet szinte keresztülkasul megvizsgáltak. És lám csak, az általa felfedezett „objektum” „furcsán” viselkedik. Szergej nem ismeri az okát. Ezt mutatják a következő szavak: „meghányjuk-vetjük a dolgokat”.

Menjünk hát tovább…

„Elbeszélgetünk.” Vajon miről? Biztos, hogy nem a sportról. Ifjúkorukban mind a ketten szerettek megoldhatatlannak látszó matematikai feladatokat közösen kibogozni. Ez már valami! Miben nyilvánulhatnak meg a csillagászati rend furcsaságai? Csupán a test és pályája mozgásában? S végül ez a mondat: „A probléma érdekes!” Minden világos! Szergejnek egy matematikus segítségére van szüksége, hogy megfejtse, milyen pályán kering az „objektum”.

Muratov mosolygott. Mindössze öt percnyi fejtörésébe került, és máris minden világos, nincs többé szó semmiféle rejtélyről.

Dolgozott, s nem tudta félbeszakítani munkáját. Talán úgy is segíthetne barátján, ha el sem mozdul a helyéről? Ennyire nélkülözhetetlen volna személyes jelenléte?

Muratov a készülékhez lépett. Ám Szergejjel mégsem sikerült beszélnie. Az obszervatórium egyik munkatársa közölte vele, hogy Szinyicin immár második napja nem hagyta el dolgozószobáját. Bezárkózott, és nem felel semmiféle hívásra. „Még csak nem is eszik, nem is alszik?” — kérdezte Muratov. „Valahogy így van” — hangzott a válasz.

Ez teljesen Szergejre vallott. Ha valami lekötötte gondolatait, képes volt napokon át egyfolytában, pihenés nélkül dolgozni. Úgy látszik, valóban nagyon érdekes lehet a probléma, amellyel szembetalálkozott! Nem szabad barátja háromszor megismételt kérését figyelmen kívül hagyni.

Muratov tétovázás nélkül még aznap barátjához repült. Ha tudta volna, hogy mi következik a levél után, vajon akkor is Szergejhez utazott volna?.

A kopogásra semmi választ nem kapott. Erősebben kopogott.

— Dolgozom, kérem, ne zavarjanak — hallatszott ki Szergej mérges hangja.

— Akkor én visszarepülök — felelte Muratov nevetve. — Nyisd ki, te csudabogár! Én vagyok, Viktor.

Sietős léptek hallatszottak, utána kinyílt az ajtó.

Muratovból a váratlan látványtól kirobbant a kacagás.

Szinyicin alsónadrágban állt előtte, meztelen lábán félcipő. Kócos haja csomókban meredezett.

A szobából forró levegő csapta meg Muratov arcát.

— Mi történik itt? Szereléssel foglalkozol szabad idődben? Miért van itt ilyen hőség?

— Először is, szervusz! — felelte Szinyicin nyugodt hangon. — Köszönöm, hogy eljöttél. Most még nagyobb szükségem van rád, mint amikor a levelet írtam. Életbe vágó ügyről van szó. A hőséget pedig ez okozza — mutatott egy kisebbfajta irodai elektronikus számítógépre, amely az íróasztal mellett állt. — Ezt a hordozható masinát nem harminc órai megszakítás nélküli munkára tervezték.

— Miért gyötrőd agyon a szerencsétlent? — Muratov gyorsan és fürkészve végignézett a dolgozószobán.

A padló tele volt szórva polietilén programlemezzel. Mindenütt hevert belőle: a gép mellett, a szoba közepét borító szőnyegen, de még az ajtónál is. A házigazda dobálhatta így széjjel őket. Szinyicin ruhái is szerteszét hevertek, a fotelekben, a heverőn. Az ablakokat súlyos függönyök takarták szorosan. Égett a csillár és még néhány asztali lámpa.

— Nem akar sikerülni? — kérdezte Muratov gúnyosan.

— Átkozott rejtély! Kétségbeesésemben már a hajamat tépdesem.

— Látom, már megpróbáltad. Ide figyelj, öregem! Nem ismerek rád. Ilyen állapotban még sikerre számítasz? Nem is kérdem tőled, aludtál-e az éjszaka? Világos, hogy nem. De legalább ettél valamit?

— Azt hiszem, igen.

— Szóval csak hiszed. Ultimátumot adok neked. Azonnal megfürdesz, megreggelizel, és lefekszel aludni! De tüstént! Ellenkező esetben máris visszautazom. Megértetted?

— Aludni? — horkant fel Szinyicin. — Nem érek rá! Ülj le, és figyelj.

— Nem fogok figyelni. Azt hiszed, kedvem van beszélgetni egy madárijesztővel? Tudod, kire hasonlítasz? Kár, hogy nincs itt egy tükör.

Muratov széthúzta a függönyt, és kitárta az ablakot. A napsugarak betörtek a szobába.

— Ez az! — nevetett Muratov, amint szeme találkozott barátja csodálkozó tekintetével. — Most délután két óra van! Délután és nem éjfél után, ahogy te azt bizonyára gondoltad.

— Két óra?

— Igen, helyi idő szerint.

Szinyicin nyomban takarodót fújt.

— Rendben van — mondta —, elfogadom az ultimátumodat. Most derül ki — tette hozzá mosolyogva —, hogy nem harminc, hanem több mint ötven órája gyötröm a gépet. Ezért forrósodott úgy át.

— Ez még szebb. Két nap alvás és evés nélkül! És ez az ember akar megoldani bonyolult matematikai feladatokat! De itt nemcsak a te kis masinád, hanem még az űrhajózási intézet elektronikus számító agyközpontja sem segít.

— Az nem is segíthet. Semmi sem segít, ha én vagy te, nem adunk helyes programot. Százhuszonhét variáció! — kiáltott fel Szinyicin. — Százhuszonhét! S mind hiábavaló.

— Öltözz fel! — Muratov kikapcsolta a gépet, és eloltotta a villanyt. — így nem mehetsz haza. Ez nem strand.

Szinyicin lassan öltözködni kezdett.

Muratov sajnálatfélét, illetve bosszúságot érzett. Szergej lefekszik, és legalább tíz órát alszik egyhuzamban. De mit csináljon ő ez alatt az idő alatt?

— Mi lenne, ha csak nagyon röviden, pár szóval elmondanád, miről van szó? — kérdezte tétován.

Szinyicin csodálkozó pillantást vetett barátjára, aztán mind a ketten elnevették magukat.

Dél-Amerika fölé csillagos sátrat borított az éjszaka. A Hold nem világított. A dolgozószoba ablakából jól látszik a ragyogó Dél Keresztje. Szokatlan csillagképek hunyorognak az ég bársonyos-fekete kárpitján. Valahol ott, közöttük, de közel, nagyon közel a Földhöz, talán éppen most úszik tova a nagy rejtély.

Muratov ide-oda járkál a szobában. Nem is tudja, hányszor tette meg az utat oda-vissza. Az ablakok tárva- nyitva. Csupán egyetlen asztali lámpa ég, megvilágítja az asztal egy részét, és a számítógép műszertábláját.

A szobában példás rend. A Szinyicin által szertedobált programkártyákat már összeszedték, és most három, gondosan összerakott csomóban, az asztal szélén hevernek. A másik szélén újabb, jókora csomó kártya, amelyeket már Muratov használt.

Minden hiába! A rejtély rejtély marad! Szinyicin százhuszonhét és Muratov tizenhét variációja. Mégis ott vannak, ahol voltak!

Nappal két órát beszélgettek. Szergejnek visszatért a nyugalma és a rá jellemző pontossága. Részletesen elmagyarázta Muratovnak az egész problémát. Viktor most ugyanannyit tud, mint Szergej.

Természetesen kérhetnének segítséget az űrhajózási intézettől is. De Szergej nem akar kérni, és Viktor megérti barátját. Maga kezdte, maga is vigye véghez. Mindenképpen az intézethez kell fordulni, de más dolog, ha felfedezéssel állít be, és megint más, ha üres kézzel. Mindig kellemetlen beismerni tehetetlenségünket. Szergejnek igaza van. Ő, Viktor, nem számít. Soha nem voltak titkaik egymás előtt. Ha Viktor fejti meg a rejtélyt, az olyan, mintha Szergej csinálta volna.

De vajon meg lehet-e fejteni?

Immár tíz órája, hogy Szergej végre hazament. Most mélyen alszik. Viktor pedig még mindig egy helyben topog, és egy lépéssel sem jutott közelebb a megfejtéshez. Ilyen még nem volt. Igaz, ilyen feladattal is most találkozik először.

Pedig minden olyan egyszerűnek látszik! Egy hét alatt a rádiólokátor nyolcszor kitapogatott az űrben egy ismeretlen testet. A röppálya nyolc pontját! Pedig három is elegendő ahhoz, hogy gyorsan és pontosan kiszámítsák bármelyiket.

De minden számítás állandóan csődöt mond, kiáltó ellentmondásba kerül az égi mechanika törvényeivel. Talán nem is egy test? Lehet, hogy két, három vagy több van belőle? De Szergej szerint — és Muratov egyetért vele — ez valószínűtlen. Néhány test a Föld közelében, és eddig egyik sem került a teleszkóp látómezejébe?! Hihetetlen! Mégis inkább egy test.

Szergej kiszámított többféle röppályát egy és két test számára a nyolc ismert pont minden elképzelhető társításával. Egy sem jött ki. Muratov már három test számára kezdte kiszámítani a röppályát, de hamarosan abbahagyta. Más módon kell megközelíteni a rejtélyt.

Muratov a heverőre telepszik, majd végigdől a puha párnán, kezét a feje alá rakja, így könnyebb gondolkodni.

Az ablakból kellemes hűvösség árad. A trópusi hőség továbbvonult a Nappal a másik féltekére.

Este kilenc óra. Moszkvai idő szerint. Helyi idő szerint pedig hajnali öt óra. Muratov felnevet. Szergejt aludni küldte, ő maga meg. elfoglalta a helyét, és immár huszonöt órája nem alszik.

De ő semmi áron nem fekszik le addig, amíg Szergej ki nem alussza magát. Egymást váltva dolgoznak majd egészen addig, amíg meg nem oldják a feladatot vagy nem találnak valamirevaló hipotézist. Akkor már pirulás nélkül fordulhatnak az űrhajózási intézethez.

Tehát mi az, ami ismeretes? Muratov felidézi magában barátja elbeszélését.

Az első utalás még a múlt század első felében tűnt fel. Egy csillagász észrevette, hogy a rádiólokátor sugara érthetetlenül visszaverődött valamilyen testről, amely a Föld közelében tartózkodott. Hogy milyen testről? Ez nem derült ki. Ötven év múlva az eset megismétlődött. S újból senkinek sem tűnt fel a furcsa jelenség: a lokátor sugara mintha ürességről verődne vissza. Mind a két tényt a megfigyelők tévedésével magyarázták.

Aztán majdnem tragikus sors érte a Föld-Mars között közlekedő egyik űrhajót. A Földtől kétszázezer kilométernyire az űrhajó szembetalálkozott egy ismeretlen égitesttel, amelynek közeledését nem vették észre idejében a nagyon pontos és érzékeny navigációs műszerek. Valami végigcsusszant az űrhajó oldalán, és mély nyomokat hagyott maga után. Szerencsére minden baj nélkül megúszták a dolgot. „Természetes” magyarázatot itt is találtak: meteorit, a lokátorok pontatlansága.

Most pedig, nemrég megjelent a negyedik tény.

Megint egy űrhajóval történt. Teherűrhajó indult a Vénuszra, Építőanyagokat és tudományos felszerelést vitt magával egy, a bolygón felépítendő Napszolgálati állomás számára. Az űrhajó személyzete a parancsnokból, a navigációs és rádiós tisztből állott. Csaknem közvetlenül a felszállás után jelentést kaptak, hogy a lokátorok felfedeztek egy negyven méter átmérőjű testet, amely keresztezi az űrhajó útvonalát. A sebesség még jelentéktelen volt, s ez lehetővé tette, hogy idejében lefékezzék az űrhajót, és elkerüljék az összeütközést. A navigátornak sikerült kisebbfajta teleszkópját pontosan a lokátor sugarára állítani, de semmit sem látott. A rádió közölte: ahogy közeledett az ismeretlen test az űrhajóhoz, úgy gyengült a jelzés a lokátor ernyőjén, s abban a pillanatban, amikor a köztük levő távolság a legkisebb volt, teljesen eltűnt. Ezt már nem lehetett semmivel sem magyarázni. Ezúttal lehetetlen volt a meteoritra és a lokátor pontatlanságára való hivatkozással elütni a dolgot: a tényt igazolták az automaták feljegyzései.

Az űrhajózási intézetben nyugtalanság támadt. A bolygóközi utak biztonságát fenyegető ismeretlen testet minden áron meg kellett találni. Az obszervatóriumok keresni kezdték. Szinyicin mindjárt a legelején kapcsolódott be a kutatásba. Rendelkezésére állott egy hatalmas erejű rádiólokációs berendezés, amellyel az obszervatóriumban holdvizsgálatokat végeztek. A láthatatlan sugár éjjel-nappal tapogatta az űrt négyszázezer kilométernyi távolságra a Földtől.

Egy hete, amikor Szinyicin reggel munkába jött, megpillantotta az öníró készülék szalagján a várva várt jelzést. Három óra ötvenkilenc perc harminc másodperckor kétszáztizennyolcezer kilométer magasságban egy negyven méter átmérőjű test szállt végig az űrön. Keletről nyugatra haladt, vagyis a Föld forgásával szemben. Két nap múlva, de már nappal, az égboltnak ugyanazon a részén, de magasabban, a lokátor ismét „megpillantott” egy ugyanolyan méretű testet, mint amilyent először látott, de ez már más sebességgel haladt. Ez így ment nyolcszor egymás után. Valamennyi megfigyelő egyforma méretet állapított meg, de másmás magasságot és sebességet. Egyetlenegy sem hasonlított teljesen a másikra. Az a kísérlet, hogy vizuális teleszkópon lássák a titokzatos testet, nem járt szerencsével. Ezen senki sem csodálkozott: a teleszkópot csak találomra állították be, no meg a test is nagyon kicsi volt. Hozzá még a röppályát sem ismerték.

Muratov több mint egy órája ül mozdulatlanul, és feszülten gondolkodik. Eredeti meggyőződése, hogy a testből nem lehet több példány, lassacskán halványul. Kezdi felváltani az a biztos tudat, hogy éppen ellenkezőleg: több van belőlük. És nem három vagy négy, hanem kettő. Azután jutott erre a következtetésre, hogy képzeletében elemezte az egész munkát, amit Szergej és ő maga elvégzett. Kettő, csak kettő! A Föld körül keringenek, s mindig szemben vannak egymással a bolygó két oldalán.

De hisz ez a feltevés Szergejnek is eszébe jutott. Ő is hozzáfogott a lehetséges röppályák kiszámításához. És mit kapott? Zagyvaságot. Barátja számításában nem kételkedhet, ilyen gondolata nem is támad. Szergejnél minden helyes, minden, kivéve.

Muratov felugrik a heverőről, és az asztalhoz lép. Igen, ezt a variációt is meg kell vizsgálni. Szergej abból a feltevésből indult ki, hogy két, természetes módon keletkezett testtel van dolgunk, amelyek a nehézkedés törvényei szerint mozognak. De hátha. mesterséges testek?

Sok minden szól e feltevés mellett.

Először is, hogy a testeket nem látni a vizuális teleszkópban még közelről sem (a teherűrhajó esete). Ez azzal magyarázható, hogy színük abszolút fekete, és nem verik vissza a napsugarakat. Természetes testeknek nem lehet ilyen színük. Másodszor, a lokátorok távolról „látják”, közelről nem „látják” őket. Ezt már nehezebb megmagyarázni, de feltételezhető (fantáziálni lehet a végletekig), hogy azok, akik felbocsátották ezeket a testeket, meg akarták nehezíteni az embereknek, hogy felfedezzék őket. Hogy ezt miként csinálták, más kérdés. Harmadszor: a testek a bolygók, a Föld forgásával szemben haladnak. Ilyen jelenséggel találkozhatunk a természetben, de nagyon ritkán.

Tehát a Földnek mesterséges holdjai vannak, amelyeket valahol a Földön kívül bocsátottak fel!

Muratovot memóriája szolgálatkészen emlékezteti, hogy ezt a feltevést a huszadik században mondták ki. Valamikor olvasott is róla.

„De hisz az emberek által létrehozott mesterséges holdak a nehézkedés törvényei szerint haladnak — gondolja. — Igen, de csak azért, mert a tehetetlenségüknél fogva repülnek, s nincs hajtóművük. Külső erő esetén a röppálya a legszeszélyesebb irányokat veheti fel.”

Vajon megkönnyíti-e a feladatot ez az újabb feltevés? Nem, inkább megnehezíti. Hogyan találják meg az útvonalat, amikor teljesen ismeretlen az út célja?

Mégis meg kell próbálni. Nyolc pont ismeretes. Két röppályához tartoznak. Hogy melyik melyikhez — nem tudni. De nyolc pont kombinációja négyesével nem olyan sok. És ha az egyik röppályához három, a másikhoz meg öt tartozik? Illetve vagy kevesebb, vagy több?

Váratlanul újabb gondolata támad. Muratov szinte összerezzen, annyira egyszerű, és nagyon de nagyon fontos. Hiszen, ha feltesszük, hogy a testek mesterségesek, akkor magától adódik egy másik feltevés: nem tömörek, hanem üresek. Ez erősen megváltoztatja a tömegükről alkotott véleményt, tehát az összes számításokat is. És persze nem kő, hanem fémtömegűek. Ebben az esetben előfordulhat az is, hogy a Szergej által két testre kiszámított egyik röppálya helyes, ha a tömegéről alkotott véleményt korrigáljuk.

Muratov újból átnézi Szergej minden jegyzetét. Bármilyen ideges volt is Szinyicin munka közben, jegyzetei és következtetései rendkívül világosak, tömörek és szabatosak. Ilyen a beidegződés…

A trópusokon korán virrad. A felkelő nap sugarai száműzik a homályt a szoba sarkaiból. A lámpa már tompa sárga foltként világít. De Muratov ezt észre sem veszi. A programlemezek egymás után tűnnek el a gépben. A kis képernyőn pontosan jelennek meg a számítások eredményei. Az elektronikus matematikus jó segítőtársa az élőnek.

Röppályák! Röppályák! Röppályák! Muratov csak rájuk tud gondolni, csupán ők töltik be egész tudatát. Semmi másnak nem marad benne hely!

Pontosan délelőtt kilenc órakor a frissen borotválkozott, gondosan megfésülködött Szinyicin könnyű fehér öltönyben, élénken, sőt vidám hangulatban érkezett dolgozószobája ajtajához. Ám vidámsága csupán külsőség, szíve tele van aggodalommal és csüggedéssel. Vajon sikerült-e Viktornak, ha csak részben is, ha csak egy picikét is megközelíteni a rejtélyt? Támadt-e újabb gondolata, amely némi fényt árasztana az űrtitok sötétségébe?

Szinyicin jól ismerte Viktor éles eszét, nagyszerű matematikai képességét. Egy tulajdonsága nagyon kifejlődött, s ez igen hasznos egy kutató számára, de hiányzik Szinyicinből: a képzelőerő. Szinyicin gyakorlati ember, Viktor pedig teoretikus.

A tizenhét órás munkának (Szinyicin egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Viktor egész éjszaka dolgozott) hoznia kell valami eredményt.

Nem szabad késlekedni. Az űrhajózási intézet minden pillanatban elkérheti tőlük az egész anyagot. És nem lehet majd nemet mondani, semmiképpen sem lehet. Szinyicin jól tudta, hogy a bolygóközi közlekedést ideiglenesen szüneteltetik, az űrhajók a rakétatereken vesztegelnek, s várják, mikor lesz tiszta az űr a Föld közelében. A Venuson, a Marson, a nagybolygók holdjain, az aszteroidokon levő számos expedíció elől el van zárva a Föld. Valamennyien várnak!

Szinyicin lenyomta a kilincset, és földbe gyökerezett lábbal állt meg a küszöbön. A függönyök leeresztve, a szobában félhomály. Feje alá tett kezekkel (ismerős póz) Viktor alszik a heverőn.

Ám meglepetését nyomban erősebb izgalom váltja fel. Csak nem?

Szergej az asztalhoz ugrik, semmi kétsége afelől, hogy ott találja azt a bizonyos rendkívül fontos, döntő dolgot! Viktor nem tudott volna elaludni anélkül, hogy meg ne fejtse a rejtélyt!

A jegyzettömbből kitépett kis papírszeleten Szinyicin a következőket olvasta:

De megsúgom még neked, hogy mind a két ”objektum” ugyanabból a masszából van. Ezt vedd figyelembe!”

2

Az űrhajózási intézet vezető tudósai nem vesztegethették az időt. Szinyicin rögtön szót kapott.

Röviden jelentette:

— A Föld körül, valószínűleg nagyon régóta, két nem földi eredetű mesterséges hold kering. Egyforma méretűek, belül üresek. Tojásdad az alakjuk. Vagyis hosszanti irányban ellipszis, keresztben kör alakúak. Egy-egynek a hossza negyven méter. De ez még nem biztos adat. Röppályájuk spirális. Mindkét test hol közeledik a Földhöz, hol távolodik tőle. A következtetés, amit a lokátormegfigyelések igazolnak: sebességük állandóan változik. A Föld középpontjától való átlag távolság az első holdnál — kétszáztizennyolcezer kilométer, a másodiknál — száznyolcvanhatezer. A holdak valószínűleg fémből vannak, de az anyag fajsúlyát nem lehet megállapítani: nem tudni, mit tartalmaznak belül. Az első hold átlagsebessége: öt és fél kilométer másodpercenként, a másodiké: hét. A kapott adatok alapján feltételezhető, hogy mindkét holdon még mindig működnek valamiféle hajtóművek. Miután spirális pályán haladnak, a tehetetlenség következtében már rég a Földre vagy a Holdra zuhantak volna. Mindkét holdnak a röppályán elfoglalt helyzete és bármely mozzanata könnyen kiszámítható. Ám közvetlenül megpillantani őket a vizuális teleszkópokban eddig még nem sikerült. Muratov feltételezi, hogy színük abszolút fekete, s ezért láthatatlanok, mivel nem verik vissza a fénysugarakat. Megpróbáltunk fényképfelvételt készíteni infravörös sugarakkal, hiszen ha feketék, a napsugarak erősen felhevítik őket. De a felvétel nem sikerült a több órás exponálás ellenére sem. Ugyanez történt az ibolyántúli, valamint a röntgensugarak iránt érzékeny lemezek alkalmazásakor is.

Egyéni véleményem szerint a holdak nem abszolút feketék, hanem éppen ellenkezőleg: abszolút fehérek. Nehezen megmagyarázható rejtély. Ez minden, amit e pillanatban jelenthetek a tanácsnak. Obszervatóriumunkban a rádiólokátorok segítségével tovább folytatjuk a holdak megfigyelését.

— Nem várhatunk tovább — mondta Henry Stone professzor, az űrhajózási intézet tudományos tanácsának elnöke. — A Föld valamennyi űrhajója tétlenül vesztegel a rakétatereken, a világűrben folytatott minden munka abbamaradt. Tűrhetetlen állapot. Pontosan tudnunk kell, méghozzá minél hamarabb, mik ezek a testek. A bolygóközi közlekedés biztonságát feltevésekre és ellenőrizhetetlen adatokra bízni lehetetlen. Amennyiben a testek bármilyen okból láthatatlanok, nem biztos, hogy a röppályákat helyesen számították ki.

— Én és Muratov biztosak vagyunk benne — szólt közbe Szinyicin.

— Amennyiben a testek láthatatlanok — ismételte Stone, és egy pillantást vetett Szinyicinre —, csupán egy marad hátra: oda kell repülni, és hogy úgy mondjam, saját kezünkkel kitapogatni őket. Kérem, ne sértődjön meg, Szinyicin elvtárs. Saját maga jelentette nekünk, hogy véleménye szerint a holdakban hajtóművek működnek, és a sebességük állandóan változik. Hol a garancia, hogy a röppályák nem változnak meg? Ez bármely pillanatban bekövetkezhet. Nem tudjuk, ki és hogyan irányítja őket. Észlények? Nem valószínű. Esetleg elektronikus agy. Programját pedig nem ismerjük. A vitát elhalasztjuk egy sokkal alkalmasabb időpontra. Az első kérdés: megbízhatunk-e teljesen a kapott adatokban?

— Muratov nevét ismerjük — felelte Mathews professzor. — Szinyicint is jól ismerjük. Véleményem szerint a holdak röppályája jelenleg megfelel az ő számításaiknak.

— Mi a többiek véleménye? — kérdezte Stone.

Mind a tíz jelenlevő egyetértett Mathews-zel.

— Akkor felteszem a második kérdést: kell-e küldeni űrhajókat a két hold keresésére? Ha igen, akkor hányat: egyet, kettőt vagy többet?

A tanács amellett volt, hogy két űrhajót küldjenek fel, mind a két holdhoz egyet-egyet.

— És végül — folytatta Stone —, a harmadik kérdés: veszélytelen-e egy ilyen expedíció?

Szinyicin összerezzent; Stone olyan kérdést érintett, amelyről Viktorral ma reggel beszéltek.

— Szabad szót kérnem?

— Tessék, Szinyicin elvtárs.

— Szeretném elmondani — kezdte Szergej — barátom véleményét erről a kérdésről. S ez az én véleményem is. Sajnálom, hogy Viktor nincs jelen. Tehát szerinte két felderítő rakétával van dolgunk, amelyeket egy másik bolygó tudósai küldtek, hogy bizonyos távolságról tanulmányozzák Földünket. Kétségtelen, hogy mindkét hold valamilyen formában tájékoztatja azokat, akik ide küldték hozzánk. Mindez eléggé szokatlan, de végeredményben természetes. Furcsa, sőt titokzatos — másvalami. Mindent elkövettek, hogy mi, földi emberek, lehetőleg minél később szerezzünk tudomást a két hold létezéséről. A spirális röppályák, a változó sebességek, színük és talán az anyaguk is, amely láthatatlanná teszi őket, s végül a feltétlenül mesterséges és szándékos zavarok akadályozzák e testek lokációs megfigyelését, különösen közelről. Ennyi óvatosság nem lehet véletlen. A legérdekesebb az, hogy mindezek az óvintézkedések olyan technika ellen szólnak, amelyet a Földön a huszadik század első felében használtak, vagyis akkor, amikor a mesterséges holdak megjelentek a Föld körül. Ez azt mutatja, hogy ez nem az első felderítés!

Akik ide küldték hozzánk e hívatlan vendégeket, bizonyára jól ismerik bolygónkat, tudják, hogy észlények lakják, ismerik tudományunk és technikánk színvonalát. De lehetséges, hogy a mai Földet is ismerik. Nem hiába nehezítették meg annyira felderítőik felkutatását és megtalálását. Miről beszél mindez? Tegyük fel, hogy mi küldenénk ilyen felderítőket a szomszédos Naprendszerbe, annak a Napnak valamely bolygójához. Tennénk-e vajon óvintézkedéseket az ellen, hogy a bolygó lakói felfedezzék követeinket? Természetesen, nemi! Ellenkezőleg, mindent megtennénk, hogy felfedezzék őket. Azért, mert mi a másik világ észlényeivel való érintkezés eszközének tekintenénk őket, amellyel hírt adunk létezésünkről, így és csakis így kell cselekedniük bármely világ észlényeinek. Ezzel szemben mit látunk? Ezeket a felderítőket nem azért küldték hozzánk, hogy felvegyék velünk az érintkezést, hanem más céllal. Nekünk, földi embereknek pedig nem szabad ismerni ezt a célt. Ezen kell hát törni a fejünket.

A tanács tagjai nagy figyelemmel hallgatták Szinyicint.

— Kiderül — szólalt meg hosszú hallgatás után Mathews professzor —, hogy szembe találtuk magunkat azzal, amit mindig tagadtunk a világok közötti érintkezésben. Első találkozás idegen észlényekel és. rosszhiszeműséget kell tapasztalnunk a részükről!

— Ugyan miért? — Szinyicin csak nagy nehezen szánta rá magát, hogy ellentmondjon. Viktorral ugyanarra a következtetésre jutottak, mint Mathews. — Nem feltétlenül rosszhiszeműek. Sőt még az is elképzelhető, hogy szándékuk a legbarátságosabb. Például a felderítők veszélyesek, nagyon óvatosnak kell lenni velük. Hiszen annak a fejlődésnek a színvonala, amely ilyen kísérletekre képes, kizárja az alantas ösztönöket! — kiáltott fel, amint észrevette a hallgatók arcán a kételkedést. — Veszélyesek lehetnek ránk! Az óvintézkedések, amelyeket a felderítők ideküldői tettek, ezt jelenthetik: „Figyelem! Veszélyes!” Hátha antianyagokból vannak? Ez már az én egyéni véleményem — tette hozzá Szinyicin lejjebb eresztett hangon.

— Ön ezt a következő pillanatban nyomban visszavonja — mosolyodott el Stone. — Emlékezzék vissza a Föld-Mars között közlekedő űrhajó esetére. Ismeretlen test súrolta az űrhajó oldalát. Most már tudjuk, hogy az egyik mesterséges hold volt. Súrolta, behorpasztotta, de semmiféle szerencsétlenség nem történt.

— Helyes, erről megfeledkeztem — mondta Szinyicin.

— Az, amit most hallottunk — folytatta Stone —, ha igaz, ha nem, igazolja e kérdésem megalapozottságát: veszélytelen-e a kijelölendő expedíció útja?

Az előbb azt mondottam, hogy észlények jelenléte a mesterséges holdakon kétséges, valószínűtlen.

De megfeledkeztem arról, hogy ezek a mesterséges holdak immár száz, vagy annál is több éve tartózkodnak itt. Tehát élőlények nem lehetnek. Még ha a másik világ lakói nagyon hosszú életűek volnának is, semmi értelme, hogy száz évre bezárkózzanak a szűk helyiségbe. Ha irányítják a holdakat, akkor csakis távolról, vagy elektronikus aggyal. Ez esetben talán nincs kockázat? Egyszerűen megsemmisíthetjük a két holdat, és ezzel kész? Érzésem szerint rossz szándék nincs, és nem is volt. De feladatukat akkor is végrehajtották.

— Ezt semmiképp nem tudhatjuk — szólt közbe Stanislaw Leszczynski, a tanács tagja. — Ha a hajtóművek még most is működnek, ez annyit jelent, hogy ennyi időre állították be őket, s még szükség van rájuk. De nem arról van szó, hogy ideküldőiknek szükségük van-e vagy nem e mesterséges holdakra. Teljes erkölcsi jogunk megsemmisíteni őket. Gazdáik nem törődnek velünk, s nem vonnak felelősségre. Még csak nem is gondolnak ránk. Meg kell érteniük, hogy a láthatatlan testek bolygónk közelében, amelyen a technika elérte a bolygóközi közlekedés színvonalát, nagy veszélyt jelentenek!

A kérdést csakis így tehetjük fel: szükségünk van-e ezekre a mesterséges holdakra? Szükséges-e megismerkednünk szerkezetükkel, hajtóműveikkel, a rájuk szerelt műszerekkel? Ha igen, akkor nemcsak meg kell keresnünk őket, hanem be is kell hatolnunk belsejükbe. Ha nem, kockázat nélkül meg kell semmisíteni őket.

— Aligha lesz itt két vélemény — mondta Stone.

— A két világ technikája nem lehet teljesen azonos. Valami hasznosat feltétlenül találunk benne. Például a lokációs zavarások módszerei, a „láthatatlanság”, a szomszédos Naprendszereket egymástól elválasztó feneketlen űrön keresztül történő hírközlés módszere. Bár még azt sem tudjuk, szomszédosak-e?

— Száz szónak is egy a vége: szükséges és kész. — Leszczynski a nyomaték kedvéért az asztalra csapott. — Ha egyszer tudjuk, hogy a veszély fennáll, akkor ne két űrhajót küldjünk mindkét holdhoz, ahogy azt elhatároztuk. Küldjünk először egyet az egyikhez, majd a másikhoz. És csakis önkéntesek mehetnek.

— Mit akar ezzel mondani? — csodálkozott Stone.

— Hogyan indulhatnának nem önkéntesek?

— Az expedíció tagjainak tudniuk kell, hogy az életüket kockáztatják. De igaza van — mosolyodott el Leszczynski —, az „önkéntesek” szó — anakronizmus.

— A kelleténél többen jelentkeznek majd. De „az életüket kockáztatják” szavak szörnyen hangzanak! — Stone előrehajolt, és tekintetét körülhordozta a tanács tagjain — Javasolom, mindenki gondolkodjék, és úgy döntse el: megéri- e az árát?

— Megéri! — szólalt meg elsőnek Mathews.

— Megéri! — ismételte Leszczynski.

— Megéri!.. Megéri!..

— Akkor, kérem, bízzak rám az expedíció vezetését — mondta Stone.

— Soroljanak be tagjai közé engem és barátomat, Muratovot. Szerintem kiérdemeltük — tette hozzá Szinyicin.

— Muratov nincs itt.

— Nem fontos. A nevében beszéltem.

— Az ő beleegyezésével?

— Nem, erről nem beszéltünk. De én kezeskedem.

— Rendben van. Tehát már három van. Azt hiszem, négyöt ember elegendő.

3

Viktor Muratovnak eddig még nem volt alkalma elhagyni a Földet. Valahogy úgy történt, hogy még a kiképzés alatt, az iskolában, és az intézetben sem vett részt egyetlen tervbe vett holdrepülésen. Nem emlékezett rá, hogy betegség vagy más ok miatt.

De amikor gyermekkori pajtása besorolta a Föld titokzatos holdjainak keresésére induló expedíció tagjai sorába, eszébe sem jutott, hogy a hétköznapi élet kereteit túllépő rendkívüli dolog várja. Úgy fogadta az előtte álló űrrepülést, mint ahogy a huszadik század első felében élő ember a jégtörőn való sarkvidéki utazást fogadta volna. Szokatlan dolog volt, de ő nem érzett különösebb izgalmat. Sok száz, sok ezer hozzá hasonló férfi sokkal nagyobb távú űrrepüléseken vett részt. Semmi meglepő nem volt benne.

Muratov gondolatai nem a repülés, hanem annak célja körül kalandoztak. Minél többet gondolt erre, annál jobban gyengült az expedíció sikerébe vetett hite. Számos lehetséges akadály jutott eszébe, amelyek bármelyike teljesen elegendő lett volna ahhoz, hogy kudarcba fullassza minden erőfeszítésüket. Egyáltalán nem kételkedett abban, hogy a holdak valóban egy másik világ felderítői, és hogy a Földre küldőik mindent megtettek épségük biztosítására. Vajon sikerül-e legyűrniük a nehézségeket?

Muratov kételyeivel egyetértett az űrhajózási intézet tudományos tanácsának minden tagja. Az expedíció feladata sokkalta bonyolultabbnak bizonyult, mint hitték.

A „Germán Tyitov” űrhajó — az űrhajózási intézet repülő laboratóriuma — a Földhöz legközelebb levő felderítő hold pályájával párhuzamosan repült, mégpedig nem messze tőle.

A földi obszervatóriumok már legalább tizenötödször közölték, hogy az űrhajó és a hold koordinátái egyeznek, hogy a lokátorok mindkettőjüket egyazon ponton fixálták, tehát a lokációs berendezés „látósugara” szerint egy vonalban vannak. De a holdat sehogy sem sikerült felfedezni.

Az űrhajó munkatermében a hatalmas tábla műszerei nem mutattak semmit. Csupán a graviton-meghatározó, vagy ahogy gyakran nevezték, a graviométer jelezte egy jókora massza jelenlétét a közeli térségben, amely szemre üresnek tűnt.

A hold kétségkívül itt lehetett valahol a közvetlen közelben.

Sajnos, csupán a graviométer mutatta adat kevés volt ahhoz, hogy megközelítsék a láthatatlan testet. Olyan más műszerekkel kellett kitapogatni a holdat, amelyek nemcsak a tömeget, hanem az irányt, valamint a pontos távolságot is jelzik.

Ezek az adatok még mindig hiányoztak. A hold láthatóan semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy könnyen „kézre kerüljön”.

Eleinte minden simán ment. A „Tyitov” parancsnoka, a tapasztalt űrpilóta, Jurij Vereszov biztos kézzel vezette rá az űrhajót a megfelelő pályára, és a földi utasítások szerint „ráépült” a holdra, mégpedig szorosan. Ekkor érkezett az első hír a koordináták egyezéséről. Úgy látszott, hogy elérték a célt, és a többi már egyszerű: „hozzáfarolni”, és megkezdeni a „vendég” átvizsgálását.

De ez csak látszat volt.

A „Tyitov” óvatosan közeledett a célhoz. Senki sem tudta, mi várja az embereket a „külföldi” közvetlen közelében, hogyan fogadja majd a földi űrhajót, milyen védőeszközöket szereltek rá gazdái.

Csupán egy dologban lehettek teljesen biztosak: a hold nincs antianyagból!

— Felrobbanhat, ha túlságosan közel érünk hozzá — jelentette ki Stone. — Ne küldjük előre a robotrakétát?

— Korai lenne még — felelte Szinyicin. — Közelebb kell érnünk.

— De ki tudja megmondani, közel vagyunk-e vagy távol? — szólalt meg Vereszov.

— Először is ezt mutatja a graviométer. Állása még nem érte el a hold általunk kiszámított tömegét. Tehát még messze van. Másodszor működésbe kell lépniük a többi műszereknek is. Bármilyen védőszerrel volna is ellátva a hold, a földi lokátorok áthatolnak rajta. Szóval ki tudjuk tapogatni a holdat, ha háromszor olyan láthatatlan is. Az infravörös. — Szinyicin félbeszakította a mondatot.

A graviométer mutatója élesen balra lendült. És csaknem ugyanabban a pillanatban több földi obszervatórium már közölte is, hogy a hold a lokátorok képernyőjén eltávolodott, megnövelve sebességét előreszökött.

Akaratlanul is erre gondoltak: vajon véletlen-e?

— Mintha megszimatolt volna bennünket — mondta Muratov.

Vereszov növelte a gyorsaságot.

Körülbelül egy óra múlva megismétlődött az előbbi helyzet. A graviométer mutatója jobbra lendült.

Muratov egy pillanatra sem vette le szemét a teleszkóp nézőkéjéről. Rá volt bízva a vizuális megfigyelés, de eddig még semmit nem sikerült megpillantania. Most azonban úgy tűnt neki, hogy az űrhajót minden oldalról körülölelő, sűrű csillagmezőt egy helyen valami átláthatatlan tárgy beárnyékolta. Mintha egy hatalmas és sötét fantom eltakarta volna a nem hunyorgó csillagokat, és fekete szakadékot képezett volna a világűr mélyén.

Ám a látomás tovavillant, és eltűnt. Sikerült-e végre megpillantani a titokzatos holdat, vagy ez csak a fáradt tekintet csalóka látomása volt?

Muratov nem szólt semmit társainak megfigyeléséről. Ez már úgysem tudott volna segíteni rajtuk.

Vereszov ismét megkezdte az óvatos közeledést, csupán a graviométer mutatóját nézve, amely lassan kúszott jobb felé. Az ismeretlen tömeg közeledett.

Stone már kinyújtotta kezét a gomb felé. Egy gyenge nyomás, és a „Tyitov” testéről leválik egy kicsi, de nagy erejű robotfelderítő űrrakéta. A törpe graviométer által irányítva eliramlik a szomszédos massza felé, hogy szorosan hozzátapadjon, és az űrhajó fedélzetére küldje érzékeny műszereinek jelzéseit. Ezek a műszerek meghallják a „hallhatatlant”, és meglátják a „láthatatlant”.

Valami felvillant az infravörös ernyőn. És. a mutató ismét élesen balra lendült. Egy percnyi várakozás után a földi hang közölte: a hold ismét eltávolodott, fékezett és lemaradt!

Ez már tudatosságra vallott.

Vereszov bekapcsolta a fékező hajtóműveket, közben ezt motyogta:

— Ez így folytatódhat a végtelenségig.

Ez alkalommal Szinyicinnek sikerült észrevennie a rádiótájoló szaggatott jelzéseit. A szuperultrarövid-hullámon adás történt, amely nem lehetett földi eredetű. Az űrhajózási intézet kérésére a Föld valamennyi rövidhullámú állomása hallgatott ezekben az órákban. A jelzés forrása nyilván kapcsolatban volt a holddal.

Nem tudni, hogy saját adójának kisugárzása volt-e, vagy vevőkészüléke kívülről érkezett közleményt vett.

— Lehet, hogy annak az adásnak a visszhangja volt, amelyet az imént vettünk? — mondta Stone.

— Például a Holdról verődött vissza.

— Teljesen más diapazonban — felelte Szinyicin. — A Hold visszhangja sokkal előbb érkezhetett, nem ebben a pillanatban. A Hold túlságosan közel van.

Ezúttal több mint két óra telt el, míg sikerült újra megközelíteniük a holdat. És harmadszor is minden elölről megismétlődött. Majd negyedszer. ötödször. hatodszor.

A hold ide-oda szaladgált. Hol megnövelte, hol lecsökkentette sebességét, amint a „Tyitov”, nyilván előre meghatározott távolságra megközelítette. Manőverezéseit lehetetlen volt előre megállapítani, mert nem volt semmi következetesség bennük. A hold néha többször egymás után előreszökött, majd váratlanul lefékezett. Aztán ismét előreszökött. Nehéz volt megszabadulni attól a benyomástól, hogy nem mechanizmus, hanem élőlény igyekszik elrejtőzni, megszökni a nyugtalanító hajsza elől.

Így telt el negyvenkét óra.

Sem az expedíció tagjai, sem a műveleteket a Földről figyelő tudósok nem kételkedtek már abban, hogy a holdat valakinek a tudatos akarata irányítja. Valaki vagy valami észrevette a „Tyitov”-ot, kitalálta szándékát, és nyilván meg akarja akadályozni a találkozást.

Ki irányíthatta? És honnan irányították? Magáról a holdról, vagy. De az a gondolat, hogy a Naprendszeren kívül eső bolygóról irányíthatták, túlságosan fantasztikusnak tűnt.

— Elektronikus agy — állította Stone. — És a holdban működik.

— Éppen hogy nem a holdban — ellenkezett Muratov. — Ebben az esetben nincs szükség rádiójelzésekre.

— Azok érkezhetnek a másik holdról is. Hiszen két hold van.

— Nincs miről „beszélgetniük”, nincsenek bennük észlények. Az irányítást a Holdról vagy. a Földről végzik.

— A Földről?

— Talán lehetetlen? — felelt Viktor kérdéssel a kérdésre.

E feltevésnek, amely az első pillanatban elég furcsának látszott, reális alapja volt. Ha a szomszédos világ (vajon szomszédos-e?) lakói régóta ismerik a Földet, márpedig ez a tény kétségtelennek látszott, vajon nem látogathatták-e meg titokban bolygónkat, ahol jól elrejthették elektronikus agyukat? Abban a korban, amikor még nem működött az „Őrszolgálat”, és senki nem figyelte a Földet körülvevő térséget, idegen űrhajó, gazdáinak kívánságára, meglátogathatta a bolygót, és elszállhatott róla úgy, hogy senki sem vette észre. Muratovnak igaza volt. De még könnyebb volt meglátogatni a Holdat, melyre akkoriban még ember nem tette a lábát. Hisz még most sincsenek teljesen megfejtve a Hold titkai: nem vizsgálták át az egész felszínét.

— Ha van ilyen elektronikus agy — mondta Vereszov —, és azt a programot kapta, hogy ne engedjen magához közel földi tárgyakat, akkor mi ezt a holdat soha az életben nem érjük utol.

— Nagyon úgy néz ki — hagyta jóvá Stone, unottan.

A hajsza kitartóan folytatódott, de a sikerbe vetett reményt már rég elvesztették.

A hold nem tudott „elfáradni”. Ha a benne rejlő energia elegendő volt száz vagy még annál is több évre, akkor nincs semmi értelme azt várni, hogy éppen most fog kimerülni. Csak az emberek tudnak kifáradni.

Senki sem tételezte fel, hogy az expedíció útja ennyire elhúzódik. Az űrhajónak nem volt másodpilótája. Az automata vezetők tehetetlenekké váltak a repülési rendszer változásai miatt, nem kaphattak cselekvési programot.

És a „Tyitov” két és fél napos üldözés után visszatért a Földre.

Fáradtan, kimerülten szállt ki az űrhajóból Stone, Muratov, Szinyicin és Vereszov.

— Gondolkodni, gondolkodni! — mondta Stone.

— Megoldhatatlan feladat nincs. Kiútnak lenni kell, és meg is találjuk.

4

Néhány nap telt el. Vereszov újból elfoglalta helyét a vezérlőpultnál. Három utasa ismét ugyanaz a három ember volt.

De ezúttal a „Tyitov” nem volt egyedül. Még két másik űrhajó is felszállt vele.

Elindult a második expedíció, ugyanazzal a céllal, de más módszerekkel, amelyeket szobák csendjében dolgoztak ki.

A holdak nyugodtan viselkedtek ezekben a napokban. A legközelebb levő „megnyugodott”, amint a „Tyitov” abbahagyta a hajszát, és a Föld felé vette az irányt. Mindkét felderítő kört kör után csinált spirális pályáján, és rendíthetetlenül továbbkeringett a Föld körül. Olykor megváltoztatták sebességüket a távolságnak és a fizika törvényeinek megfelelően, de még ritkábban saját kezdeményezésükből.

A lokációs berendezések minden nehézség nélkül figyelték őket. A jelzések a képernyőkön elég gyengék voltak, de nem tűntek el. Éjjel-nappal végezték a megfigyeléseket.

Az űrhajózási intézet kérésére a Vénuszról a Földre visszatérő egyik űrhajó a legtávolabbi hold közelébe repült, hogy megnézze, hogyan fog viselkedni. A kettes számú hold csaknem közvetlen közelébe eresztette az űrhajót, majd az egyes számúhoz hasonlóan megnövelte sebességét, és elszökött előle.

Mindkét hold teljesen egyformán viselkedett.

Miután összeegyeztették e kísérlet eredményét az első „Tyitov”-expedíció megfigyelési adataival, új elméletet kaptak, amely teljesen ellentmondott az elsőnek. Szinyicin és Stone egymástól függetlenül arra a következtetésre jutottak, hogy a holdakat nem élő észlények irányítják: az automata műszerek reagálnak az idegen tömeg közeledésére, és jelzést adnak a hajtóműveknek, amelyek úgyszintén önműködően lépnek munkába, előre vagy hátra irányítják a holdat. Az irány pedig véletlen. Semmiféle ésszerűség nincs a holdak cselekedetében.

— Pontosan így reagálnak ezek a műszerek a holdaknak a Földhöz, illetve a Holdhoz való közeledésekor — jegyezte meg Stone. — Ezzel magyarázható a röppályák spirális jellege. És természetes, hogy sokkal nagyobb távolságból megérzik a Föld vagy a Hold tömegét, mint a „Tyitov”-ét.

Ez a szemlélet mintha megmagyarázott volna mindent. De volt egy tény, amelynek alapján kétségessé vált az egész feltevés helyessége. Ez pedig a rádiótájoló jelzése volt, amit Szinyicin vett észre, amikor a „Tyitov” másodszor közelítette meg a holdat. Igaz, ez a jelzés az egyetlen volt, és többé nem ismétlődött meg. Ha nincs az önírókészülék szalagja, amely vitathatatlanul bizonyította, hogy a jelzés valóban megtörtént, Szinyicin a tévedés gyanújába eshetett volna.

A tudományos tanács következő ülésén Muratov konkrét javaslatot tett.

— Két kiinduló pontunk van a további cselekvéshez — mondta. — Az első: a holdak megérzik a hozzájuk közeledő idegen tömeget, holott műszereik érzékenysége nem nagy. A második: rádióadások. Mind a két körülményt fel lehet használni információk szerzéséhez. Hogyan? Mindjárt megmondom. Kezdem a második ponttal. Ha a holdak figyelmeztetik egymást a veszélyre, ezt akkor is meg kell ismételniük, amikor újra megközelítjük egyiküket. Felhívom a figyelmüket arra, hogy a tájoló jelzése csak akkor jelent meg, amikor a „Tyitov” másodszor közelítette meg a holdat, és nem amikor először, ami sokkal logikusabb lenne. Miért történt így? „Elnézhette-e” a kibernetikai automata első közelítésünket? Én egyetlen magyarázatát látom ennek a szerfölött furcsa ténynek, így csak abban az esetben történhetett, ha a jelzést nem a holdról, hanem kívülről küldték. Javasolom, hogy egyszer s mindenkorra állapítsuk meg, honnan érkezett a jelzés. A tájolóval megállapíthatjuk. Természetesen, miivel az űrben levő adóval van dolgunk, kevés a szokásos két vonal, három kell. Tehát három űrhajót kell felküldenünk, amelyek rögzítenék ugyanazt a jelzést. Egyébként az egyetlen vonal, amellyel már rendelkezünk, nem hatolt át azon a ponton, ahol abban a pillanatban a másik hold tartózkodott. Most pedig áttérünk a második kiinduló pontra. Meggyőződtünk róla, hogy a holdak nagyon közel engedik magukhoz az űrhajót, és csak akkor távolodnak el tőle. Még egyszer ismétlem: ez bizonyítja műszereik csekély érzékenységét. Tehát nem fogjuk nyugtalanítani őket olyan nagy tömeggel, mint az űrhajó. Megközelítjük a holdat a veszélytelenség határáig, a többit pedig rábízzuk az űrruhába öltözött emberekre. Feltételezhetjük, hogy a műszerek nem érzik meg az olyan kis tömeg közeledését, mint az ember.

— Milyen szerepet szán azoknak az embereknek? — kérdezte Mathews.

— Körülvizsgálják a holdat, megtudják, miből készült, miért láthatatlan, és végül megpróbálnak behatolni belsejébe.

— Ön szerint ez a kísérlet sikerrel járhat?

— Nem nagyon hiszem.

— Azt gondolja, hogy veszélytelen egészen megközelíteni a Holdat?

— Erre már nem tudok mit válaszolni — vont vállat Muratov. — Nagyon valószínű, hogy veszélyes. Ha rám bízzák, megpróbálom.

— Ön egyedül?

— Hát persze. Nem javasolnék olyat, amit nem akarnék megcsinálni.

— Mindebből ezt a következtetést vonhatjuk le: egyéni meggyőződése, hogy a holdakat „észlények” irányítják — mondta Szinyicin, aki az értekezleten, számos tudós és újságíró jelenlétében nem tartotta ildomosnak tegezni a barátját. — Akkor mivel magyarázza, hogy a hold, amelyet a „Tyitov”-on üldöztünk, oly rendszertelenül változtatta repülési irányát? Miért nem szökött el tőlünk rögtön nagy távolságra? Hisz meggyőződtünk róla, hogy gyorsabban tud repülni a „Tyitov”-nál. Miért várta meg, amíg megközelítjük, és csak akkor távolodott el? Nem hasonlít ez sokai inkább a gondolkodás nélküli mechanizmus reakciójára? Ha észlénnyel volt dolgunk, akkor macska-egér játék az egész.

— Azt felelhetném erre: a holdat irányító észlények nem akarták, hogy megsejtsük létezésüket. Ez esetben a cselekedetek oktalansága egyszerű álcázás. De én másképpen felelek. A holdon van egy műszer, amely idegen tömeg közeledésekor bekapcsolja a hajtóműveket. Előre-, vagy hátramenetre, mindegy. Amikor megközelítik, ő eltávolodik. De hiszen a hold gazdái is közeledhettek. Szerintem ez a magyarázata annak a furcsaságnak, hogy a jelzés csak akkor érkezett, amikor másodszor közelítettük meg a holdat. Ez parancs volt: folytatni a találkozás előli kitérést. Ha a „gazdáik” űrhajója közeledik, jelzés nincs, és a hold a helyén marad. A többi pedig az önök elmélete szerint magyarázható: a gondolkodás nélküli mechanizmus reakciója — fejezte be Muratov alig észrevehető mosollyal.

Rövid vita után, amelyen főleg a technikai részletkérdéseket tárgyalták meg, Muratov mindkét javaslatát elfogadták.

Amikor azt vitatták meg, hogy az oly szokatlan viszonyok közti tájoláshoz pontosan milyen műszereket és készülékeket szereljenek be a három űrhajóba, magától adódott egy újabb ötlet. Senki sem tudta, kinek jutott először eszébe, annyira természetes és egyszerű volt. Amennyiben a hullámhossz, amelyen a jelzést leadták a holdnak, ismeretes, és nincs miiért feltételezni, hogy ezt a hullámot megváltoztathatják a második vagy harmadik esetben, lehet-e megakadályozni az adást, és ezzel arra késztetni a holdat, hogy „ne hallja meg”, s a helyén maradjon? A rádiózavarok technikai megoldása nem jelentett semmiféle nehézséget.

— Tehát — summázta Stone az elmondottakat az ülés végén —, tervünk a következő. Körülvesszük a holdat három űrhajóval. A „Tyitov” ugyanúgy, mint első ízben, addig fog közeledni hozzá, míg meg nem jelenik a jelzés. Miután megtörtént a tájolás, kiküldjük a robotfelderítőt, és ha szerencsésen meg tudja közelíteni a holdat, nyomában elindul két ember. Ha a hold ezúttal is elszökik, néhány napos szünetet tartunk, és a harmadik expedíciónál alkalmazzuk majd a rádiózavarokat. Végső esetben, ha minden erőfeszítésünk kudarcba fullad, megsemmisítjük mind a két holdat.

5

Pontosan megismétlődött minden.

Amikor Vereszov a „Tyitov”-ot ugyanolyan lassan és óvatosan, mint első ízben, a láthatatlan holdhoz közelítette, a graviométer mutatója jobbra mozdult: a tömeg jelenlétét jelezte. A pár nappal előttihez hasonlóan elérte a számlapon azt a bizonyos helyet, és tétován megállt. Aztán hirtelen balra lendült. A földi állomás igazolta: a hold gyors iramban előreszökött. Ez biztató jel volt.

— Kezdjék el a második megközelítést! — adta ki Stone az utasítást.

Muratov bizony izgult. Elmélete szerint a rádiójelzés pontosan a második megközelítéskor várható. Ha a harmadiknál vagy a negyediknél hangzik fel, be kell ismernie tévedését.

Eltelt egy óra, és a graviométer mutatója megélénkült. Újra valahol a közelben repült az idegen világ titokzatos felderítője.

Nemcsak Muratov izgult. Mindnyájan idegesek voltak, csak erősen titkolták egymás elől. A Föld nagyszerű technikája ne volna képes legyőzni az idegen technika ellenállását, amellyel titkainak feltárását védi? Az emberek ne volnának képesek parancsolni neki?

A „Tyitov” az előzőnél még lassabban közeledett a holdhoz, helyesebben ahhoz a helyhez, ahol annak tartózkodnia kell. Egyenletes sebességet kellett tartani, amelyet a tájoló adatainak feldolgozásakor számításba vesznek, nehogy több tucat kilométert tévedjenek. Hiszen az adás forrása nagyon messze is lehetett. A legcsekélyebb pontatlanság és a három irányvonal egyáltalán nem ott találkozik össze, ahol az adó tartózkodik.

Az expedíció űrhajóit nagyon pontos műszerekkel szerelték fel. Még akkor is meg tudják állapítani a szükséges helyet, nem egészen egy köbkilométernyi terület határai közt, ha az adás a Mars pályájának valamelyik pontjáról érkezik.

Stone, Szinyicin és Muratov nem vették le tekintetüket a graviométer és a tájoló számlapjáról. Mindkét műszer egymás mellett volt a vezérlőpulton. Mind a három férfi egyidőben vette észre a várva várt jelzést.

— Megvan! — kiáltott fel Stone.

Muratov megkönnyebbülten sóhajtott fel. Sejtése igaznak bizonyult! A jelzés ugyanabban a pillanatban érkezett, mint legutóbb. A hold nyomban lefékezett, s lemaradt. Szintén ugyanúgy, mint legutoljára.

— Egyformán cselekszenek, ez egy null a javunkra — jegyezte meg Stone.

Most, hogy az expedíció első célját elérték, nem kellett betartaniuk a „csendrendeletet”. Megszólalt a rádió. A kisegítő űrhajókról jelentették, hogy ők is vették és rögzítették a jelzést.

— Térjenek vissza a Földre! — utasította őket Stone. — Mi pedig hozzáfogunk tervünk második pontjának a megvalósításához.

— Sok sikert! — felelték amazok.

A „Tyitov” csökkentette sebességét, hogy bevárja a lemaradt holdat. Rövid idő múlva pedig ismét, egymás mellett repültek.

— Tartsa a hajót a graviométer minimumállásán — mondta Stone. — Csak annyira, hogy a mutató ne álljon a nullán.

Vereszov némán bólintott.

— Vajon elegendő lesz-e? — kérdezte Szinyicin. — Megtalálja-e a robotrakéta a célját?

— Megtalálja — felelte Stone határozottan. — Semmiféle más tömeg nincs ebben az irányban.

A „Tyitov” hajtóművei elhallgattak. Most mindkét test a tehetetlenségnél fogva egyforma sebességgel repült. Ám, a hold bármely pillanatban megváltoztathatta repülési irányát, nem volt szabad késlekedni. Stone megnyomta a gombot. A széles képernyőn feltűnt a robotrakéta körvonala. Szivar alakú volt, rövid csápokkal, mögötte hosszú fehér lángcsóva húzódott.

A robotrakéta néhány másodpercig az űrhajó mellett lebegett az űrben, mintha nem tudná, hová, merre is induljon. Aztán egyre gyorsabban kezdett távolodni.

— Megszimatolta! — mondta Vereszov.

— Nem ütközik neki a hold felszínének? — kérdezte Muratov, aki nem ismerte az űrrobotok berendezését.

— Nem, közvetlenül a cél előtt lefékez.

A fehér lángcsóva ponttá zsugorodott.

— De messze van! — jegyezte meg Stone.

Kék fény lobbant a vezérlőpult képernyőjén: működésbe lépett a robottelevízió kamerája.

S Muratov ismét megpillantotta azt, amit néhány nappal ezelőtt az első expedíció alkalmával látott a teleszkóp nézőkéjében.

Homályos, sötét folt takarta el a ragyogó csillagtengert. Egy hatalmas tojás kísérteties körvonala (úgy látszik, a robot már egészen a hold közvetlen közelében volt), mint feketén tátongó szakadék a világűr mélyében, ringatózott, remegett, vibrált. A képernyőn sűrűn villóztak a csíkok, olykor pedig az egész képernyőt sűrű háló borította.

De a zavarok jellegzetes recsegését nem hallották.

— A hold zavarja a televízióadást — mondta Stone. — De hogyan s mivel?

Ekkor váratlanul, vakító fehér láng lobbant azon a helyen, ahol az imént még a robot csóvájának aprócska pontja látszott. A széles képernyő erős fénye beragyogta a „Tyitov” egész vezetőfülkéjét, és az emberek önkéntelenül eltakarták arcukat, nehogy megvakuljanak.

— „Tyitov”!.. „Tyitov”!.. Mi történt?.. Mi történt?.. Választ kérek!.. — hallatszott a rádió hangszórójából a Föld hangja.

A lobbanás oly erős volt, hogy odalent nappali fény mellett is észrevették a felhőtlen égen.

— Még nem tudjuk — felelte Stone gépiesen, és óvatosan nyitotta ki a szemét, amely előtt tarka foltok villóztak. — Az űrhajó ép. Alighanem a robot pusztult el, és talán a hold is.

— A hold a helyén van!

— Tehát akkor csak a robot.

Az iszonyatos fény után a helyiség homályosnak tűnt. Az űrhajósok semmit nem láttak: sem a vezérlőpultot, sem egymást. Csak az élénk színű mennyezet látszott sárgás foltnak.

— Ne nyissák ki a szemüket — tanácsolta Stone. — Pihentessék.

Ám ő maga nem fogadta meg a tanácsot. Türelmetlen kíváncsisága arra késztette, hogy feszülten nézzen arra a helyre, ahol a televízió képernyője volt.

Pár perc múlva csaknem teljesen visszanyerték látásukat.

— Egy hajszál választott el bennünket a vakságtól — mondta Szinyicin.

A képernyő kialudt, s ez azt jelentette, hogy a robot telekamerája nem működik.

— Jó, hogy a robotot küldtük előre, nem pedig embert — mondta Stone. — Úgy látszik, ezt a holdat nem lehet megközelíteni. Meg kell hát semmisítenünk.

Stone másodszor is lenyomta a robotirányító gombot. Ha ép, vissza kell térnie az űrhajóhoz.

De a robot nem tért vissza. Semmiféle műszerrel nem sikerült felfedezni. A felderítő rakéta nyomtalanul eltűnt.

— Leszállunk — mondta Stone.

— És megpróbáljuk megvalósítani tervünk harmadik változatát — tette hozzá Szinyicin.

— Hát igen. De ehhez alaposan fel kell készülni.

A harmadik expedíció nem indult el a kijelölt napon. Egyáltalán nem indulhatott többé útnak.

A holdak eltűntek.

Először azt vették észre, hogy eltávolodtak a Földtől. Amikor elérték pályájuk apogeumát, nem változtatták meg sebességüket. A spirálpálya egyre szélesedett. Aztán bekövetkezett a pillanat, amikor a lokátorok ernyőjén az amúgy is gyenge jelzés „kihunyt”.

Mi okozta az eltávozásukat? Annak a következménye volt-e, hogy a földi űrhajók vadásztak rájuk, vagy teljesítették a korábban kitűzött programot?

Volt olyan vélemény is, hogy a holdak nem mindig keringtek a Föld körül, hanem időnként. Ezzel lenne magyarázható, hogy nem fedezték őket fel sokkal korábban? De az is lehet: támaszpontjukra tértek vissza, hogy üzemanyaggal lássák el magukat.

Bárhogy is legyen, az idegen világ felderítői ideiglenesen vagy talán mindörökre elhagyták a Föld egét.

Ha viszont gazdáik el akarták „tűntetni nyomukat”, ahhoz már elkéstek. Az emberek kezében olyan megbízható fonál volt, amely feltétlenül a holdak titkainak nyitjára vezeti őket.

Ez a fonál a tájoló mutatta eredmény volt. Ezúttal a földi ész túljárt az ismeretlen világ eszén. A három űrhajó tájolóberendezései által kapott adatok feldolgozása megmutatta a pontos helyet, ahonnan a rádiójelzés érkezet, vagy ahová küldték a holdról, ami szintén valószínű volt.

A Hold Ticho-kráterének körzete. Itt tartózkodott a felderítők titokzatos „irányítója”! Innen kapták gazdáik parancsát, illetve ide irányították a kapott tájékoztatást.

A Föld örök kísérőjének átkutatását régóta és rendszeresen végezték. Az emberek mégis rosszul ismerték a kietlen holdfelszín hatalmas térségeit. De a Ticho-kráter körzetét jól ismerték. Ott terült el az egyik holdbéli telep, ott épült az űrhajó-startpálya, és működött egy csillagvizsgáló. A körzet be volt telepítve.

Kiderült, hogy az emberek hosszú éveken át éltek és dolgoztak a más bolygóról hozott berendezések közvetlen közelében, egy másik „emberiség” által épített telep szomszédságában. Ott éltek és nem is sejtették, hogy csak ki kell „nyújtaniuk a kezüket”, és feltárulnak előttük egy idegen világ csábító titkai.

Miért nem került ez a titok eddig a szemük elé? Mindenekelőtt azért, mert a holdtalajban, a kráterhegy mélyében rejtőzködtek. Ez teljesen azokra vallott, akik a Föld közelébe küldték a két felderítőt. Mindent megtettek, hogy az emberek ki ne puhatolhassák követeiket, természetes hát, hogy támaszpontjukat is gondosan elrejtették. De miután a telep helye ismertté vált, megtalálni csak idő kérdése volt.

Váratlanul újabb szenzáció járta be a világot. Ismét felhangzott a Földön annak a két egyszerű tudósnak a neve, akik egyszer már hallattak magukról.

Szinyicinnek és Muratovnak egyszerű, de nagyon érdekes gondolat jutott eszébe: megnézni, hová vezet a spirál, amelyen a két felderítő hold eltávozott a Föld közeléből.

A számítások szenzációs eredményt adtak. Ha a holdak nem változtatták meg útvonalukat, ha ugyanazon a spirálpályán folytatták eltávolodásukat, akkor a Hold útjukba esett.

Mi több: a két hold repülésének spirális vonala a Ticho- kráterbe vezetett! Tehát a holdak nem távoztak el a Naprendszerből, nem mentek vissza oda, ahonnan küldték őket: ismeretlen hazájukba. Egyszerűen visszatértek bázisukra, és most is ott vannak.

Egyáltalán nem volt nehéz leszállni úgy a Holdra, hogy a Ticho-kráter tudományos állomásának személyzetét képező kis számú kolónia ne vegye észre, mivel az emberi szem számára mindkét test láthatatlan volt. Ha tehát sikerült megtalálni a telepet, nemcsak az „irányító-központ” kerül az emberek kezébe, hanem a két, örökre elveszettnek hitt hold is.

Ez még nagyobb sietségre ösztökélte az embereket. A szerencsés alkalmat nem volt szabad elszalasztani. A holdak bármely pillanatban elindulhattak Föld körüli útjukra, ahol „megkaparintani” őket nem könnyű dolog, erről az emberek egyszer már meggyőződtek.

Ha igaz a feltevés, hogy a holdak időnként jelennek meg a Föld körül, akkor nagyon hosszú időt is tölthetnek bázisukon, ha pedig csak „tankolni” mentek oda, akkor tartózkodási idejük nagyon rövid lehet.

A tudósok megörültek a csábító lehetőségnek, hogy „elkaphatják” a holdakat, de ugyanez a lehetőség újabb nehézségeket is okozott az expedíció előkészítésében. A robotfelderítő sorsa vészterhes figyelmeztetésül szolgált. Nem volt szabad megfeledkezni róla. Repüléskor vagy a telepen a holdak egyformán „védekezhettek” a közelítési próbálkozások ellen.

A kibernetikus gépeket gyártó üzemek gyors iramban tervezték és gyártották az antianyagok támadását kibíró különleges robotrakétákat. Készültek a védőöltözetek is.

Az egész Föld részt vett az expedíció előkészítésében, hiszen a történelem legnevezetesebb expedíciójának ígérkezett. Nem kisebb dologról volt szó, mint arról, hogy először fognak érintkezni idegen ésszel!

— Szóval, szilárd elhatározásod, hogy nem veszel részt benne? — kérdezte Szinyicin.

— Mi hasznomat vennék az expedícióban? — felelt kérdéssel Muratov.

— Mint a többinek, mint például nekem. Talán a „Tyitov”- on csináltál valami különösebbet?

— Éppen ez az, hogy nem.

— Kettőnket szoros szálak fűznek a titokhoz — próbálta meggyőzni barátját Szinyicin. — Mi találtuk meg a holdakat, mi számítottuk ki a pályájukat, végül ma fedeztük fel távozásuk titkát. Nagyon természetes hát, hogy éppen nekünk kell végigvinnünk ezt az egész dolgot.

— Nem győztél meg. Más dolog a számítás, ez az én területem, és egészen más a keresés. Ehhez nem matematikusokra van szükség.

— Tehát azt akarod, hogy nélküled induljak a Holdra? De hisz az még veszélyesebb, mint a „Tyitov” expedíciója. — Szinyicin kijátszotta az utolsó adut. — Ott megtalálhatjuk a holdak „gazdáit”. Nem vagy rájuk kíváncsi?

— Majd meglátom őket akkor, amikor a többiek. Úgyis lehozzátok őket a Földre. Persze, ha hajlandók lesznek lejönni — tette hozzá Muratov. Fotelben ült, és merengő szemét a mennyezetre függesztette.

— Tudod, Szerjózsa, valahogy kezdek nem hinni abban, hogy a Holdon találjuk őket. Mit csinálnának ott? Levegő, víz nélkül a holdhegybe falazva! Méghozzá éveken át…

— Miért védted hát annyira ezt a feltevést?

— Miért? Magam sem értem. Sehogy sem tudom elképzelni, hogy a holdak által gyűjtött információkat a szomszédos bolygórendszerbe küldjék. Micsoda óriási távolság! Minek? Kinek van erre szüksége? Ha pedig ők ülnek a Holdon évtizedekig, ez még érthetetlenebb, összes elméletünk bizonytalannak, ködösnek, értelmetlennek tűnik.

Itt valami másról van szó, nem a Földről szóló információk gyűjtéséről. Valami olyasmiről, amit mi még csak nem is sejtünk. Hadd legyek időszerűtlen: valami rosszról. Igen, rosszról! Emlékszel a múlt század hatvanas éveire? Akkor bocsátották fel a kémholdakat. Képzeld el, hogy mindnyájan tévedtünk, hogy a holdakat nem tudományos céllal küldték ide. Így sokkal könnyebb megérteni gondos álcázásukat. Nem igaz?

— Jó, tegyük fel — felelte Szinyicin. — De akkor teljesen értelmetlen keringeniük egy évszázadot vagy talán még többet is.

— Mit jelent egy évszázad? Csak a mi számunkra jelent egész életet. Az emberiség története szempontjából már nem is olyan sok. Ti csillagászok nem ismertek egyetlen olyan bolygórendszert sem, amelyen értelmes élet keletkezhetne, így van? Tehát a holdak gazdái nagyon messze laknak. Tőlük az út hozzánk talán évekig eltart. Bolygólyukon pedig egymás után telnek az évszázadok. Nos, gondolkozzál csak. Évszázadokkal ezelőtt érkeztek hozzánk. És amikor elrepültek, itt hagytak a Földközelében valamit. Valószínűleg ez a valami várja visszaérkezésüket. Hogy miért? Nem tudjuk.

— Ellentmondasz önmagadnak — jegyezte meg Szinyicin. — Egyszer abban vagy biztos, hogy itt vannak a Föld közelében, máskor meg, hogy „évszázadokkal ezelőtt” jártak itt.

— És ha ez is igaz, meg az is? — Muratov előrehajolt, és mereven barátja szemébe nézett. — És ha akkor, évszázadokkal ezelőtt, bocsátották fel a holdakat, amikor itt jártak, azóta pedig állandóan, érted, állandóan figyelik őket a Holdon levő telepükön? Hátha nagyon fontosak számukra ezek a holdak? Hátha nagyszabású, alaposan átgondolt terv láncszemei?

— Amely terv a földi emberiség ellen irányul?

— Lám, magad is ráeszméltél.

— Mesterien tudod rávezetni az embert saját következtetéseidre. Ám ettől még nem válnak igazsággá. Vitya, úgy látom, alaposan belegabalyodtál ebbe a dologba. Hát elképzelhető, hogy az egyik bolygó emberisége összeesküvést szőjön a másik emberiség ellen? Az lehetetlen. Bocsáss meg, de badarságokat beszélsz.

— Ám legyen. De azt tanácsolom., legyetek nagyon óvatosak akkor, amikor rábukkantok a telepre.

— Szóval végleg.

— Igen. Nem indulok veletek. Javasolták, vegyek részt egy sokkal érdekesebb dologban.

— Ha nem titok, milyenben?

— Ugyan miért lenne titok? Hallottál Jean Leguerier tervéről?

— Aki egy aszteroidon szeretne végigszállni a Naprendszeren?

— A Hermeszen.

— Vele akarsz repülni?

— Addig még sok víz lefolyik. Leguerier meg akarja változtatni a Hermész pályáját, hogy az aszteroid beszáguldhassa az egész Naprendszert a Merkúrtól a Plútóig. Ha meg ráültetnek egy nagyméretű űrhajót, minden energiaveszteség nélkül be lehet rajta repülni az összes bolygót.

— Miért kellesz ehhez te, aki nem is vagy csillagász?

— Úgy kell kiszámítani a leendő röppályát, hogy minden bolygót egy és ugyanazon az útvonalon érinthessen. Nagyon bonyolult feladat. De még bonyolultabb a Hermeszt arra kényszeríteni, hogy a reaktív erők segítségével rátérjen erre a pályára. Ebben tudok segíteni Legueriernek mint mérnök és matematikus. De nincs szándékomban vele repülni.

— Sok sikert! — mondta Szinyicin sértődötten és keserűen. — Foglalkozzál csak a Hermeszeddel, ha már annyira érdekel.

— Fura ember vagy te, Szerjózsa! Minek kellenék én nektek?

— Nincs is szükségünk rád. — Szinyicin arcán zavar tükröződött. — Csupán csak veled együtt szerettem volna befejezni a dolgot. Az expedícióban pedig. bárki más hasznosabb lesz nálad.

Muratov felnevetett.

— Rossz színész vagy, Szerjózsa. Hagyd abba! Én is el vagyok keseredve, de nem vesztegethetem az időt. Megsúgom neked, egyáltalán nem tetszett az űrrepülés. Nem nekem való.

— Ne is legyen! Maradj csak itt a Földön. Itt minden nyugodtabb és. veszélytelenebb.

Muratov arca elborult.

— Rosszmájú és igazságtalan vagy, Szerjózsa.

— Jól van no, bocsáss meg! Természetesen nem így gondoltam. Mit tegyek, ha egyszer ilyen makacs vagy? Viszont én, ha nem is csinálok valami nagy hasznot, mégsem tudok lemondani róla. A holdak foglalják le minden gondolatomat.

— Megértelek. Mikor indultok?

— Holnapután.

— Ilyen hamar?

— Az előkészületeket befejeztük.

— Akkor hát most megismétlem a szavaidat, de őszintén: sok sikert!

Hat hónap multán Szinyicin és Muratov ugyanabban a szobában találkozott újra.

Az expedíció „üres kézzel” tért vissza! Nem sikerült megtalálni a két felderítő hold titokzatos rejtekhelyét. Sem a hegyi kőzetek végigkopogtatásával, sem ultrahangos szondázással, sem átvilágítással, sem a sziklák egyszerű átfúrásával nem fedeztek fel semmiféle üreget. Úgy látszott, hogy soha senkinek a keze nem háborgatta a kráter örök nyugalmát.

A kutatást a kráteren kívül is folytatták. Az expedíció tagjai hat hónap alatt egyre tökéletesebb eszközökkel (a Földről egymás után öt űrhajó érkezett felszerelésekkel), a kráter középpontjától ötszáz kilométeres körzetben fésülték át a holdfelszínt — minden eredmény nélkül. Ha a bázis valóban létezett, rendkívül jól volt álcázva.

— Emlékszel, már mondtam: azért nem utazom veletek, mert nem akarom az időt vesztegetni? — kérdezte Muratov.

— Emlékszem. Azt akarod mondani.

— Igen, igen. Szilárdan meg voltam győződve, hogy nem találjátok meg a telepet. Különben feltétlenül veletek tartok.

— De honnan volt ez a magabiztosságod?

— A holdakkal kapcsolatos óvintézkedések meggyőztek arról, hogy gazdáiknak nagyon komoly okuk van elrejteni szándékukat a földi emberek elől.

6

Két év telt el.

A felderítő holdak nem tűntek föl többé a Föld körül. De feltehető volt, hogy megváltoztatták „védelmi” rendszerüket, és nemcsak a korábbi vizuális teleszkópok, hanem a rádióteleszkópok számára is láthatatlanokká váltak. Ha ez valóban így volt, sokkal veszélyesebbek lettek.

Az űrhajók sokkal óvatosabban hagyták el a Földet. Csak a Hold pályáján túl volt szabad fokozniuk a sebességet. A titokzatos telep keresése tovább folyt, de mint azelőtt, most is eredménytelenül. Lassan, de biztosan erősödött az a vélemény, hogy a Holdon semmiféle telep nincs, és soha nem is volt.

A holdak — mondták e vélemény hangoztatói — nem rejtőztek el a Ticho-kráter körzetében, hanem végleg eltávoztak, talán még a Naprendszeren is túl mentek. Spirális útjukon szembetalálkoztak a Holddal, megkerülték, és, továbbrepültek. A három űrhajó által vett jelzés a Hold kisugárzása lehetett, nem volt semmi értelme, és rádióadás sem volt. Az ultrarövid hullámokat kibocsáthatta a felderítő hold láthatatlan hajtóműve is, hisz senki sem ismeri szerkezetét, sem működési elvét. A tájoló vonalak pedig véletlenül találkoztak össze a Ticho-kráternél. Ugyanígy találkozhattak volna bármely más helyen is. No és, ha ezek a vonalak ugyanabban a pontban egyesültek, ahol Muratov és Szinyicin számítása szerint mindkét hold útvonala végződött? Ilyen véletlen is előfordulhat!

Az „egybeesés” szó megnyugtatóan hatott. A Föld lakosainak többsége már nem is gondolt a holdakra. Lüktető korszakban éltek. Az évszázados béklyóitól megszabadult világértelem soha nem tapasztalt kitartással és energiával ostromolta a természet titkait. Egymást követték a szenzációs felfedezések, mintha bőségszaruból ömlőitek volna. Az emberek természet fölötti hatalma szemlátomást növekedett.

Ám az űrhajózási szakemberek nem feledkezhettek és nem is feledkeztek meg az idegen világ felderítőiről. A megfejthetetlen titok továbbra is fenyegette a bolygóközi utazások biztonságát. A „Föld-Mars” űrhajóval történt eset a múlt század végén aggasztotta a világűrszolgálat vezetőit. Nem nyugtatgathatták önmagukat azzal, hogy a holdak kitérnek a földi űrhajók elől. Ezúttal egyikük sem tért ki, hanem összeütközött az űrhajóval. Ez bármely pillanatban megismétlődhetett.

Míg azelőtt elegendő volt a lokációs berendezés, hogy idejében észrevegyék a szembejövő meteoritot, most az űrhajók navigációs fülkéjében kötelező volt a graviométer. Hisz bármilyen védelmi eszközt használtak is a felderítők gazdái, masszájukat nem lehetett megsemmisíteni, illetve „láthatatlanná” tenni.

A világűrbeli munkálatok tovább folytak, de az űrhajósok mindennap érezték ezt az oly váratlanul támadt kellemetlenséget. A titkot feltétlenül fel kellett tárni, de a tudósok nem látták a hozzá vezető utat.

A Naprendszerben tartózkodnak-e még a holdak vagy nem? E fő kérdésre nem volt felelet.

A Hold tudományos állomásainak, de különösen a Ticho- kráter állomásának személyzete állandóan figyelte a környező térséget. Huszonnégy órás rádiószolgálatot tartottak. Ha a holdak mégis a holdbéli telepen rejtőzködnek, előbb-utóbb úgyis el kell indulniuk újabb Föld körüli útjukra. Ez főleg azután következhet be, hogy megfelelő jelzést kapnak. Ezt a jelzést kell mindenáron felfogni.

Az idő múlott, és körös-körül nyugalom honolt. Sem a holdak, sem a nekik szóló, illetve tőlük eredő rádiójelzések nem tűntek fel.

Az űrhajózási intézet tudományos tanácsának tagjai azon a véleményen voltak, hogy ennek oka a felderítő holdak munkájában beálló szünet, amely időben véletlenül egybeesett a „Tyitov”-expedícióval. Ilyen szünetek kétségtelenül azelőtt is voltak. A holdak periodikus feltűnése a Föld körül jól magyarázta azt a furcsa tényt, hogy nem fedezték fel őket sokkal korábban.

De vajon milyen hosszúak ezek a szünetek? Ezt senki sem tudhatta. Talán sok éven át kell majd óvintézkedéseket tenni az ismeretlen, talán nem is létező veszély ellen.

A gyors iramban fejlődő technika egyre újabb lehetőségeket tárt fel a kutatásokhoz. Nyomban felhasználták őket, de minden hiábavaló volt. A Ticho és a szomszédos kráterek gyűrűs csúcsai továbbra is időtlen idők óta érintetleneknek látszottak.

Ám a rendszeres kudarcok ellenére a tudósok körében erősen tartotta magát az a vélemény, hogy a telep mégis létezik. Muratov és Szinyicin számtalanszor ellenőrzött számításai azt mutatták, hogy amint a két felderítő a Holdhoz közeledett, útvonaluk is egymáshoz közeledett, s az űrnek annál a pontjánál, ahol abban a pillanatban a Ticho-kráter tartózkodott, összefutott!

Ez semmiképpen sem történhetett volna meg, ha a felderítők megkerülik a Holdat, és továbbrepülnek. Bárki elhihette volna az efféle „véletlen egybeesést”, de matematikus, csillagász, fizikus nem. A kitartó keresés folytatódott.

Viktor Muratov minderről csupán a Szinyicinnel folytatott rövid radiofon-beszélgetésekből tudott. Egészen belemerült munkájába, és e két év alatt semmi mással nem foglalkozott.

Jean Leguerier tervének matematikai kiszámítása sok munkát igényelt. Ritkán gondolt a holdakra és titkukra, főleg a Szergejjel történt beszélgetések után. Azt a feltevését, hogy a Holdon egy másik emberiség élő képviselői tartózkodnak, Viktor már rég képtelennek tartotta. Túlságosan sok érv szólt ellene, Muratov pedig soha sem volt makacs természetű.

A Leguerier-féle terv már nemcsak terv volt. Jóváhagyása óta a megvalósítás útján haladt. A számítások azt mutatták, hogy végrehajtható és célszerű. A Hermész pályájának megváltoztatásához szükséges energiaveszteség sokkal kisebb volt annál, ami a Naprendszeren belüli űrutazáshoz kellene, emellett az aszteroidról sokkal tágabb területen lehet végezni a csillagászati megfigyeléseket, mint egy űrhajóról. A Hermeszen jól elfér egy egész obszervatórium.

Néhány hónap múlva a Hermesznek, ennek a másfél kilométer átmérőjű, aránylag kis aszteroidnak ismét el kellett haladnia a Föld mellett ötszázhetvenháromezer kilométernyi távolságban. Úgy határoztak, hogy e pillanatban kezdik meg ezt a páratlan utazást.

Az űrhajózási intézet által elfogadott Leguerier-féle terv szerint az aszteroidra egy húsz évvel ezelőtt épített és pályájára bocsátott mesterséges holdnak kell leereszkednie, amelynek célja: csillagvizsgálás. Ez a hold már sok tekintetben elavult, de Leguerier céljainak nagyon megfelelt. Minden szükséges megvolt rajta, és csupán csekély átépítésre szorult ahhoz, hogy egy csoport csillagász minden baj nélkül több évig egyfolytában utazhasson benne.

E munkához már hozzá is fogtak. Az idő sürgetett. A Naprendszer bolygói éppen most voltak nagyon alkalmas helyzetben, és a Hermész új pályája mindegyikük mellett egy fordulat ideje alatt megy el. Igen sokáig kellene várni a következő hasonló helyzetre.

Az űr-obszervatóriummal egyidőben elindul a Hermeszre egy hatalmas űrhajókból álló raj, amely minden szükséges felszereléssel rendelkezik ahhoz, hogy az aszteroidot régi pályájáról az újra térítsék.

Mivel Muratov végezte el az összes számítást, neki ajánlották fel, hogy vegye át ennek az oly felelősségteljes és rendkívüli pontosságot igénylő munkának az irányítását. Az ajánlat megtisztelő, és Viktor nem tartotta ildomosnak visszautasítani.

— Akaratom ellenére űrhajóssá válók — tréfálkozott, amikor Szinyicinnel találkozott. — S ebben nagyrészt te vagy a hibás.

— Hogy kerülök én ide? — csodálkozott Szergej.

— Hogyan? Te cipeltél ki először a világűrbe. Ha nem vettem volna részt a „Tyitov”-expedícióban, most nem lennék olyan „hírneves” ember, és senkinek sem jutna eszébe, hogy rám bízza a Leguerier számára szükséges számítások elvégzését.

Szinyicin elnevette magát, — Ezt a hibát szívesen vállalom. Hosszú időre repülsz el?

— Nem, csak két hétre. Munkája végeztével rajunk visszatér a Földre. Hamarabb is visszatérhetnénk, de néhány napot a Hermeszen kell töltenünk, hogy meggyőződjünk arról, helyesen változott-e meg az aszteroid repülési útvonala.

— Kockázatos expedíció — mondta Szinyicin elgondolkodva. — Természetesen nem rólad beszélek, hanem Leguerierről és útitársairól. Egy ilyen hosszú úton előre nem látható véletlenek fordulhatnak elő. Ennyire megközelíteni a Jupitert, a Szaturnuszt és a többi óriásbolygót.

— Nem bízol az én számításaimban?

— Hát te tökéletesen megbízol bennük?

— Én igen. Nem a Jupiter és a Szaturnusz a veszélyes. Veszélyesek a Mars és a Jupiter közti aszteroidok, de azok is csak elméletileg. Nincs garancia, hogy csillagászaink már mindet ismerik. Természetesen azoknak a hatását, amelyek még ismeretlenek, nem vehettem figyelembe számításaimban.

— No látod!

— Semmit sem látok. Egyelőre még mindenfajta űrrepülés kockázatos vállalkozás. Leguerier és hat társa vállalják ezt a kockázatot. Biztonság kedvéért a Hermeszen hagyjuk egyik űrhajónkat. Azonkívül ott maradnak az összes berendezések is, amelyekkel megváltoztatjuk a Hermész pályáját. Bármely pillanatban működésbe hozhatók, és megváltoztathatjuk velük az irányt, ha valami eltérítette.

— Szóval rajod műszaki személyzetének valamely tagja is ott kell hogy maradjon?

— Rajom? — mosolyodott el Muratov. — Micsoda kifejezés ez, Szerjózsa?

— Úgy értem, hogy az „általad irányított” raj.

— Az más! William Weston mérnök hajlandó a repülés évei alatt a Hermeszen maradni.

— Szegény! Alaposan kiunatkozza magát.

— Műkedvelő csillagász, vagyis nem lesz olyan szörnyű dolga. Most már megnyugodtál?

— Igen. Úgy látszik, mindent alaposan átgondoltatok.

— És akkor még ne is vegyek részt benne?

Szinyicin vállat vont.

— Melyik csillagász nem szeretné közelről megfigyelni a Naprendszer bolygóit? — felelte. Sóhajtott.

— Hát akkor kérd felvételedet.

— Leguerierhez sok száz kérés futott be. Kénytelen volt valamennyit visszautasítani. A hold-obszervatórium befogadóképessége korlátozott.

Rajta kívül a Hermeszen nincs hová letelepedni. Nem marad más hátra, mint irigyelni a hét szerencsés utast.

7

A járás nehezen ment. A lábbeli erősen mágnesezett talpa szorosan tapadt a fémpadlóhoz, és nagy erőfeszítésbe került minden lépés. Ám még a mágneses talpak sem adtak igazi biztonságot. Az ember jóformán nem érezte a súlyát, s úgy tűnt, mintha erős viharba került hajó fedélzetén tántorogna, s közben a leglehetetlenebb mozdulatokat tenné. De még a test legképtelenebb megdőlése sem végződött eséssel, miért nem volt hová esni, a Hermész semmiféle erővel nem vonzotta magához az embert. Csupán kis erőfeszítés kellett a kiegyenesedéshez, s az ember a következő másodpercben újból „elesett”. S ez így ment a végtelenségig.

Ez a járás sokkal inkább elfárasztott, mint a Földön a leghosszabb távú gyaloglás.

Ellenben ha valaki ledobta lábbelijét, repülhetett. Semmi erőfeszítésébe nem került, hogy az obszervatórium kupolájának legmagasabb pontjához emelkedjen. Ehhez csupán az kellett, hogy kissé ellökje magát a padlótól. A leereszkedés a nehézségi erő következtében oly lassú volt, hogy Viktor Muratov, aki egyszer kíváncsiságból kipróbálta az effajta „repülést”, s mivel az égvilágon semmi lehetősége sem volt helyzetének megváltoztatására, kezdte nagyon rosszul érezni magát.

Viktornak egyáltalán nem tetszett a Hermész, s türelmetlenül várta azt a pillanatot, amikor elhagyják az aszteroidot. Csodálkozva vette tudomásul, hogy útitársai milyen érdeklődéssel, sőt lelkesedéssel szemlélték a környező világot, s nem tudta megérteni őket. A világűrben nem talált semmi „vonzót”, mint a többi társa. A csillagos ég látványát egyhangúnak és unalmasnak tartotta, a súlytalanságot — terhesnek, a mindennapi életet bosszantónak. Még négy nap gyötrelem, aztán otthon lesz!

Az utolsó ellenőrző megfigyeléseket végezték. A Hermész immár több mint száz órája új pályáján repült, s fokozatosan közeledett a Vénuszhoz. Utána elszáll a Merkúr mellett, s megkezdi hosszú, évekig tartó útját a Naprendszer belseje, majd túlsó vége, a legtávolabbi bolygó, a Plútó felé.

Az aszteroid röppályáját a számításoknak megfelelően változtatták meg. Viktor büszke volt erre. A Földről rengeteg üdvözlő rádiógramot kapott. Az egész bolygó örült a sikernek.

Bizony nagy és fontos dolgot vittek véghez! De véghezvitték. Tehát nyugodt lelkiismerettel elhagyhatja a világűrt, s visszatérhet a Földre, hogy hozzáfoghasson egy újabb fontos és érdekes feladathoz. Mennyi munka vár rá odalent a Földön!

De a türelmetlenségtől agyongyötört Muratov jól tudta, hogy Leguerier óvatossága indokolt. Ahhoz az óriási távolsághoz képest, amit még a Hermesznek meg kell tennie, a megtett út semmiség. A négy, egymástól függetlenül dolgozó matematikus négy megfigyelési adatának négyszeri próbája a legteljesebb garancia!

De tizennyolc óra múlva minden véget ér. Leguerier kimondja a rég várt szavakat: „Minden rendben van”, és Muratov szabad lesz.

Tovább egy percig sem marad itt! Semmi pénzért!

Ha most Viktor tudná, hogy három teljes napig marad itt, ezen a számára oly kellemetlen helyen!

A megmagyarázhatatlan, hihetetlen esemény már a küszöbön volt!

A földi idő szerint este nyolc óra. Vacsoraidő. Az expedíció hét tagja, Weston mérnök és a kisegítő kötelék legénységének nyolc tagja a „kerekasztalnál ült. A Hermeszen mégis érezhető némi nehézkedési erő, és ezért székek is voltak. Az emberek leülhettek, de ahhoz, hogy a széken maradjanak, és ne repüljenek le róla egy óvatlan mozdulattól, hozzá kellett szíjazni őket.

Muratov elnézést kért a késésért, s elfoglalta helyét.

A társalgó a mesterséges hold hatalmas, korong alakú testének legszélén helyezkedett el. Mennyezete és külső fala átlátszó volt. Az emberek feje fölött számtalan csillaggal teleszórt fekete égbolt terült el. E csillagok közt vakítóan ragyogott a nap. Sugarai elöntőitek a társalgót, de melegét nem lehetett érezni. A mű-„üveg” nem eresztette át az infravörös sugarakat.

Az űr-obszervatórium, a Föld egykori mesterséges holdja, egy mély katlan alján állt. Minden oldalról fokozatosan lejtő gránitfalak vették körül. A látóhatár háromszázméteres kört képezett körülötte. Mivel a hold átmérője száz méter volt, nagyon csekély „külvilág” tárult a szem elé.

Muratov összerezzent arra a gondolatra, hogy nyolc ember hosszú éveken keresztül nem fog látni semmit e sivár tájon kívül. Milyen határtalanul kell szeretniük tudományukat, hogy önként ilyen megpróbáltatásnak tegyék ki magukat!

Nem véletlenül választották ki az obszervatórium helyét. Ez a terep felelt meg legjobban a védelmi céloknak. A kisebb méretű űrhajók számára is veszélyes meteoritok ezerszerte jobban fenyegették a Hermeszt, amelynek tömege magához vonzotta a világűrben bolyongó törmelékeket. Annál is inkább mert keresztül kellett szelnie a Mars és a Jupiter között húzódó aszteroid-övezetet, a bolygóközi útvonalak legveszélyesebb pontját.

Az obszervatóriumot gyűrűként körülvevő sziklákba hatalmas erejű gépek voltak szerelve. Bármilyen sebességű is legyen a meteorit, a mágneses mező eltéríti az aszteroid egyetlen lakott helyétől. Ezért is lehetett az obszervatóriumnak aránylag vékony, átlátszó fala és hatalmas kupolája, amely alatt a teleszkópok, a rengeteg csillagászati műszer és készülék volt. Ha a szembe jövő meteorit nem vasból, hanem kőből lesz, eltéríti a mágneses mezőt kiegészítő antigravitációs viharmező. A tudósok nyugodtan dolgozhattak.

Ezen az estén Muratov elhatározta, hogy nem tér vissza űrhajójára, hanem a mesterséges holdon tölti az éjszakát, minthogy ebben a nehézkedési erő nélküli világban bármin úgy lehetett aludni, mint a legpuhább díványon. Négy szék, erős szíj, hogy az ember ne ébredjen fel a mennyezeten, és kész az ágy. A székek erősen mágnesezett fémlábai a padlóhoz tapadtak, és a fekhely mozdulatlanságát biztosították.

Tíz óra volt, amikor Muratov, még lefekvés előtt, bement Leguerier kajütjébe.

Szeretett elbeszélgetni az egyetemes tudású expedícióvezetővel. Talán nincs is olyan kérdés, amelyben a tudós ne erezné magát otthon. Bármiről lehetett vele beszélni.

A „Hermész parancsnoka”, ahogy Legueriert találóan elnevezte valaki, a falnál állt, és az egész falat elborító, hatalmas táblán elhelyezkedő műszerek egyikét nézte figyelmesen. Amint Muratov belépett, megfordult.

— Nézze csak! — mondta, és újra a műszerhez fordult. — A graviométer mutatója nem áll a nullán. Nem értem.

Muratov közelebb lépett. A graviométerekkel még a „Tyitov”-expedíció során ismerkedett meg. Ámde a Leguerier kajütjében levő műszernek már nem sok köze volt amazokhoz. Két év — rengeteg idő a technikában. Csak a skála és a mutató volt ismerős.

Muratov még jobban megvizsgálta a műszert.

— Úgy látom — mondta —, hogy a mutató nem csak hogy nem áll a nullán, ahogy ön mondta, hanem mozog is. Nagyon lassan, de mozog.

— Úgy van, igaza van. — Leguerier hangjából nyugtalanság érződött ki. — Nagyon furcsa. A műszer valamilyen tömeg jelenlétét jelzi a közelünkben. De vajon mi lehet az?

— Egy szembejövő meteorit?. — kérdezte Muratov bizonytalanul.

De gondolatban nyomban összeszidta magát. Micsoda naiv feltevés! Leguerier feltétlenül gondolt erre a lehetőségre.

A csillagász válasz helyett némán a lokátor ernyőjére mutatott. Az egyenes fekete vonalon nem látszott semmiféle egyenetlenség, sem kiszögellés. Az aszteroid körüli térséget állandóan tapogató rádiósugarak nem ütköztek akadályba.

— Elromlott.

Leguerier megnyomta a rengeteg gomb egyikét. Kigyúlt egy kis ernyő, s megjelent rajta Alekszandr Makarov, a helyettes expedícióvezető kajütjének belseje.

— Szása! — szólt Leguerier. — Nézd csak a graviométert.

Látni lehetett, amint Makarov az ittenihez hasonló táblához lépett. Csodálkozó felkiáltás hallatszott.

— Most pedig vess egy pillantást a lokátor ernyőjére.

— Látom!

Makarov megfordult.

— Mit szólsz hozzá? — kérdezte Leguerier.

— Nagyon furcsállom. Nálad is ugyanez a helyzet?

— Természetesen! Először azt hittem, hogy csak az én kajütömben romlott el a graviométer. De egyszerre mind a kettő nem romolhatott el.

— Vajon mi lehet az oka?

— Gyere át hozzám.

— Megyek.

Leguerier és Muratov nem vették le szemüket a mutatóról. Mozgott, ez most már kétségtelen. Valami, ami nem verte vissza a lokátorok sugarait, közeledett a Hermeszhez. Nem lehetett törmelék, amely olyan pici, hogy nem „látják” a hatalmas erejű lokátorok. Akkor a graviométer sem venné észre. A titokzatos test jelentős tömeget képviselt.

— Egyre közelebb van! — suttogta Leguerier. — És ami a legcsodálatosabb, nagyon lassan repül.

Halkan felbúgott a radiofon. Leguerier meg sem fordult A búgás megismétlődött. Muratov a készülékhez lépett.

A vezérűrhajó parancsnoki központjából az ügyeletes izgatott hangon jelentette, hogy a graviométer furcsán viselkedik.

— Valamennyi űrhajónkról ugyanezt jelentik — mondta.

— Tudom — felelte Muratov. — Folytassák a figyelést.

A belépő Makarov némán Leguerierhez ment. Mind a ketten feszülten lesték a graviométert. A mutató már rég elhagyta a nullát, és lassan, nagyon lassan, de biztosan kúszott tovább.

A vonal a lokátor ernyőjén még mindig egyenes volt.

Leguerier toppantott.

— Ugyan mi lehet ez? — mondta bosszúsan. — Általános riadó!

Makarov megnyomta a tábla közepén levő piros gombot. Muratov tudta, hogy ebben a pillanatban a holdobszervatórium valamennyi helyiségében apró csengetés hangzik fel, jelezvén a veszélyt.

Két perc sem telt el, és a parancsnok kajütjében ott voltak valamennyien, akik a hold-obszervatóriumban tartózkodtak.

Semmiféle magyarázatra nem volt szükség. Ezek az emberek nagyszerűen értették a műszerek nyelvét.

Aggasztó, feszültségtől terhes hallgatás következett.

Az ismeretlen veszély — a lélek legkellemetlenebb megpróbáltatása. Ilyenkor a legbátrabb embert is elfogja a nyugtalan félelemérzés. Mit tegyenek, amikor azt sem tudják, mi ellen kell védekezniük?

Ekkor Muratov agyában felrémlett valami. Gondolatban megpillantotta Vereszov és Stone feszülten figyelő arcát. Szemük ugyanerre a graviométerre szegeződött. Úgy érezte, hogy megtalálta a dolog nyitját.

— Nem lehet ez az a titokzatos felderítő hold, amelyre két évvel ezelőtt a „Tyitov”-on vadásztunk? — kérdezte.

Leguerier hirtelen megfordult.

— Ilyen messzire a Földtől?

— Hisz senki sem tudja, hová tűntek.

— De hisz a rádiólokátorok annak idején kitapogatták ezeket a holdakat.

— Ez akkor volt. Van egy olyan feltevés, hogy valamiképpen megváltoztatták „védő”-rendszerüket.

— Lehet, hogy igaza van — mondta Leguerier. — Meglátjuk!

Ha Muratovnak igaza van, a graviométer mutatójának rövidesen abba kell hagynia jobbra haladását. A felderítő holdak nem merészkedhettek túlságosan közel az olyan nagy tömeghez, mint a Hermész. A másfél kilométer átmérőjű aszteroid nem, kis űrhajó!

A gondolat annyira kézzelfogható, hogy mindnyájan egyszeriben megnyugodtak. Két csillagász, aki engedélyt kapott Legueriertől (az obszervatórium riadóztatva volt, és senki sem cselekedhetett önállóan), eltávozott, hogy a nagy teleszkópon megnézze a közeledő testet. Makarov visszatért kajütjébe, hogy műszereivel folytassa a megfigyelést. A többiek maradtak. Ám nyugalmuk nem tartott sokáig.

Eltelt öt, majd tíz perc, a mutató pedig tovább kúszott jobb felé, s fenyegetően közeledett a végső ponthoz, amely a két tömeg: a Hermész és az ismeretlen test összeütközését jelentette. Már nem sok volt hátra a skála vörös vonalkájáig.

— Egyenesen nekünk repül — szólalt meg Leguerier izgatott hangon.

A tökéletesített graviométer nemcsak a tömeget, hanem irányát és távolságát is meg tudta állapítani.

A lokátor ernyője most sem mutatott semmit. De a graviométer azt jelezte, hogy a közeledő test rendkívül nagyméretű.

Muratovnak az volt az érzése, hogy a műszer sokkal nagyobb tömeget jelez, mint annak idején a „Tyitov”-on. Leguerier szavai igazolták ezt.

— Az ismeretlen test tömege — mondta a csillagász — többszörösen felülmúlja a felderítő holdakét.

Még néhány gyötrő perc, s többé már nem kétséges, hogy valami egyenesen az obszervatóriumnak repül.

8

Leguerier a táblához ugrott.

Egy kézmozdulat, és az obszervatórium súlyos, légmentesen záró ajtói összecsukódtak, és a helyiségeket elvágták egymástól. Az obszervatórium egymástól elszigetelt szakaszokra volt felosztva.

Most már remélhették, hogy a katasztrófa nem okoz teljes pusztulást. Az emberek dermedten várakoztak.

Muratov e másodpercekben nem tudni, miért, nem saját magára és a vele itt tartózkodó emberekre gondolt, hanem kötelékének űrhajóira. A közelben, az obszervatórium körüli gránittölcsér peremén túl „parkoltak”. Vajon rájöttek-e, hogy azt kell tenniük, amit az imént Leguerier tett?

Már késő volt rádiofonon leadni a parancsot.

„Különben — gondolta Muratov —, ha a test nekicsapódik az űrhajónak, nem marad belőle semmi. A test tömege túlságosan nagy. Semmiféle szakaszok nemi mentik meg az embereket.”

A graviométer mutatója pedig könyörtelenül tovább közeledett a katasztrófát jelző vörös vonalhoz. Az antigravitációs és mágneses védőmezők semmit sem értek. Túlságosan gyengék voltak ahhoz, hogy hatással legyenek az ilyen óriási tömegre. A véletlen és értelmetlen halál ott ólálkodott az emberek közvetlen közelében, és ők nem voltak képesek elhárítani.

— Nézzék csak! — szólalt meg Leguerier, és a graviométerre mutatott.

Amit láttak, több volt, mint furcsa és érthetetlen. A mutató még jobban lassította mozgását. A nehézkedési törvények ellenére nem gyorsította meg, hanem éppen lelassította, és mozgása most már alig volt észrevehető.

S ekkor hirtelen. teljesen megállt, mozdulatlanná dermedt alig egy milliméternyire a vonaltól. Az ismeretlen test tehát megszűnt zuhanni, és mozdulatlanul függve maradt a Hermész fölött, felszínétől alig száz méternyire.

A megkönnyebbülés sóhaja tört fel a kajütben tartózkodók melléből. Megmenekültek! A veszély, amely még az imént elháríthatatlannak látszott, érthetetlen módon megszűnt.

— Erre csak egy irányított űrhajó képes — mondta Leguerier.

— Akkor hát mekkora méretű lehet?! — kiáltott fel Muratov csodálkozva.

Semmi kétség. Mindaz, ami érthetetlen volt az ismeretlen test viselkedésében, teljesen érthetővé válik, ha az hatalmas hajtóművekkel működő űrhajó.

De honnan kerülhetett ide? A Föld nem jelezte semmiféle űrhajó repülését ebben a körzetben. Bármely űrhajó már rég közölte volna hívójelét, ha parancsnoka le akart volna ereszkedni az aszteroidra. A lokátorok rég észrevették volna. Ami a legfontosabb: egyetlen mai űrhajó sincs ilyen óriási méretű, és nem rendelkezik azzal a „képességgel”, hogy teljesen elnyelje a rádiókisugárzást.

Az ismeretlen űrhajó, tömegéből ítélve, óriás volt, de a kajüt átlátszó mennyezetén át a csillagokon kívül semmit sem lehetett látni.

— Kissé oldalt állt meg tőlünk — mondta Leguerier, és hangja remegett az izgalomtól. — De az kétségtelen, hogy nem a mi űrhajónk!

Még beszélt, amikor a graviométer mutatója újra megmozdult, és gyorsan balra indult. Az űrhajó távolodott.

Miért repült akkor ide a Hermeszhez? Ha az ismeretlen asztrorepülők észrevették az aszteroidon a mesterséges létesítményeket, feltétlenül felkeltették érdeklődésüket, és igyekeztek kideríteni, hogy mik azok. De ők alig egy percig tartózkodtak itt, aztán elrepültek. Ennyi idő alatt semmit sem tudtak jól szemügyre venni. Bizonyos energiát fel kellett használniuk a véghez vitt műveletre.

Mi az oka ennek a furcsa viselkedésnek?

A mérnökök és a tudósok összenéztek. Senki nem értett semmit, és önkéntelenül felvetődött bennük a kérdés: nem álmodták-e ezt a látogatást? Leguerier törte meg a hosszú hallgatást.

— Az űrhajó fokozatosan növelve sebességét, egyenes vonalon távolodik. Miért kellett lassítania, aztán meg teljesen megállnia? Ez több, mint érthetetlen.

Hirtelen élénk fény lobbant. Akik felfelé néztek, észrevették, hogy az ég fekete kárpitján, közvetlenül fölöttük, hatalmas robbanás lángcsóvája lobbant fel.

Nagyon messze történt, de pontosan ott, ahol az eltávozott űrhajónak lennie kellett. A kajütöt egy pillanatra sápadt fény ragyogta be. Aztán minden kialudt.

A graviométer mutatója szinte erőtlenül zuhant a nullára. Váratlanul tűnt el a rá hatást gyakorolt tömeg, a másik világ űrhajójának tömege, amely csak az imént távolodott el a Hermész közeléből!

— Katasztrófa! — kiáltott fel Muratov. — Az űrhajó felrobbant!

— Bizony felrobbant — ejtette ki a szavakat lassan és szomorúan Leguerier. — Megsemmisült. És mi már soha nemi tudjuk meg, mi zajlott le a szemünk előtt.

— Vajon kié, melyik emberiségé volt? — tette hozzá Muratov.

A váratlan katasztrófa mindnyájukat megrázta. Az izgalom az emberek torkát fojtogatta. Ha nem is tudták, ki tartózkodott azon az űrhajón, ha földi emberektől idegen lények voltak is, a Világmindenség emberiségének értelmes képviselői voltak!

Olyan közvetlen közel tartózkodott egy másik világ értelme, hogy most létrejöhetett volna az embertestvérek rég várt találkozása! Először a történelemben! De nem jött létre! A másik világ hírmondója, amely talán a világűr távolabbi mélyéből érkezett, nyomtalanul eltűnt. Ez fonák, értelmetlen volt, s kibírhatatlanul fájt!

Leguerier gépiesen lenyomta a gombot, s ezzel szabaddá tette az obszervatórium szakaszai közti közlekedést.

— De miért nem ereszkedtek le? — kérdezte Weston. — Észre kellett venniük obszervatóriumunkat. Miért távoztak el oly sietve tőlünk?

— Talán azért — felelte Muratov —, mert ezek a lények az antivilágból érkeztek hozzánk. Meggyőződtek róla, hogy a mi aszteroidunk hozzájuk képest antianyagból van, és siettek eltávozni a veszély közeléből. Amikor pedig eltávolodtak, összeütköztek egy meteorittal. S amitől féltek, bekövetkezett: megsemmisültek.

— Feltevése nagyon gyenge lábon áll, Muratov — mondta Leguerier. — Mégpedig két okból. Először: most semmiféle nagy meteorit nem szállt el errefelé. Azon a távolságon, ahol a robbanás történt, lokátoraink észrevettek volna bármilyen meteoritot. Másodszor pedig: az idegen bolygórendszerbe berepült űrhajót fel kellett vértezni a pusztulás veszélye ellen. Már rég megállapították, milyen anyagból van a mi bolygórendszerünk. Hisz mi nem a rendszer szélén, hanem a közepe táján találkoztunk velük.

— De lehet, hogy nem szálltak végig egész rendszerünkön, hanem az ekliptika síkjához viszonyítva alulról vagy felülről érkezhettek ide.

— Nem hiszem. Az ilyen könnyelműség mindenképpen ellentmond.

Nem fejezte be szavait, feszülten hallgatózott.

A kijárati kamra, az obszervatórium külső ajtaja felől jól kivehető kopogás hallatszott.

Vajon ki kopoghat?

Ha ez a valaki az űrhajókötelék legénységéhez tartozik, nem kell kopognia. Megbeszélt jelük volt, amit mindenki ismert. No meg aztán senki sem indult el, mielőtt ne értesítette volna jöveteléről a többieket.

Valamennyien, akik a kajütben tartózkodtak, hirtelen felálltak. Ugyanaz a gondolat futott át mindannyiuk agyán. A másik világ lényei kopogtak, azok, akik abból az űrhajóból szálltak ki, amely az imént, néhány perce elpusztult!

De hisz az az űrhajó nem szállt le a Hermeszre. Hogyan tudtak kiszállni belőle? Az űrhajó elrepült, és egy ilyen kiszállás teljesen értelmetlen volt!

A kopogás megismétlődött: hangosan, kitartóan! Leguerier bekapcsolta a kinti környéket mutató ernyőt. S ekkor megpillantották.

A bejárat előtt magas emberi alak állt űröltözékben. Megszokott emberi alak! Megszokott?. Nem, nem! Mindnyájan rögtön észrevettek még valamit.

A bejáratnál álló ember nem földi űröltözéket viselt!

Most felemelte kezét, és fémkesztyűjével türelmetlenül kopogni kezdett a külső ajtón. Tehát, mégis. Mégis létrejött a nagy találkozás!

A bejáratnál ott állt a nem tudni, honnan érkezett lény. Állt, és kitartóan bebocsátást kért! Nehéz szavakkal kifejezni, mit éreztek a földi emberek, mikor rájöttek, kivel van dolguk!

A vendég egyedül volt. Lehet, hogy a többiek a sziklák között rejtőztek, és vártak. Lehet, hogy a jövevények nem voltak biztosak abban, milyen fogadtatás várja őket, és felderítőt küldtek előre.

De hisz nem tudnak elmenni az aszteroidról. Az űrhajó, amelyből kiszálltak, elrepült és elpusztult. Ezt tudniuk kellett. Furcsa, rejtélyes, érthetetlen!

Leguerier nem tétovázott. A külső ajtó kinyílt. A kijárati kamrában világosság gyűlt, és belépésre invitálta a vendéget.

Belépett, magabiztosan és egyszerűen, láthatóan minden félelem nélkül.

Az expedíció parancsnoka várt. Várta, hogy nem tűnnek-e fel a többiek is. Senki nem mutatkozott. Bármilyen hihetetlen is, a vendég egyedül volt.

A külső ajtó becsukódott.

A világűrbeli jövevény az obszervatóriumban, a számára idegen világban tartózkodott.

Működésbe léptek a biológiai védőautomaták. Leguerier maximálisra állította be őket.

— Rájön-e arra, hogy levetheti űrsisakját?

— Rá kell jönnie. Elvégre űrhajós. Tudja, hol van veszély.

És újból a feszült, szinte már kínzó hallgatás.

— Hátha nem is tud lélegezni a mi levegőnkben?

Senki sem válaszolt. Ez az aggasztó gondolat mindannyiukban felmerült.

Most már semmin sem változtathattak. A folyamat megkezdődött, és nem lehetett megállítani. No meg hová is mehetett volna a jövevény?.

A kijárati kamrában nem volt ernyő. Nem láthatták hát, mi történik ott. A maximálissá növelt biológiai védőfolyamat csaknem egy óráig tartott. Élve vagy halva, de csak akkor pillantják meg a világűrbéli jövevényt, ha letelik az egy óra.

Kibírhatatlanul lassan telt az idő.

— Ha legalább előre tudtuk volna a dolgot — mondta Weston —, beállítottunk volna egy ernyőt!

De még mennyire! Ha az emberek előre tudták volna, hogy ilyen vendégük lesz, a televíziós kapcsolatot a kijárati kamrával a leggondosabban előkészítették volna. De rendes körülmények között nem volt rá szükség.

Tíz perc telt el. Csak tíz!

A kamra már megtelt levegővel. Az űr-obszervatórium desztillált, tiszta levegőjével, amelyben egyetlen baktérium, illetve mikroba sem volt. De földi összetételű levegővel!

Milyen hatással lesz a vendégre ez a levegő? Lehet, hogy a Földtől idegen lény megfullad benne, és amikor kinyílik a belső ajtó, az emberek csak kihűlt holttestét találják majd ott.

— Valószínűtlen! — mondta Leguerier. — Nem lépett volna be olyan nyugodtan.

— Azt hiszem — mondta Muratov —, tudom, ki ez. A felderítő holdak egyik gazdája. Márpedig ők régóta ismerik bolygónkat, ismerik légkörének összetételét. S úgy látszik, nem veszélyes számukra.

Ez a feltevés sok mindent megmagyarázott. De nem mindent!

— Hogyan került a Hermeszre? — kérdezte az egyik csillagász.

— Nagyon egyszerűen. Leugrott. Százméteres magasságból való leugrás teljesen veszélytelen ilyen méretű aszteroidon.

— De miért?

— Ezt majd tőle tudjuk meg.

Eltelt húsz perc! Aztán egy félóra!

Leguerier kajütje kiürült. Jóllehet még sok idő volt hátra, míg kinyílik az ajtó, az egy Makarovon kívül, valamennyien a kijárati kamra előtt gyülekeztek. Leguerier helyettese kajütjében maradt, a látóhatárernyő előtt, s időnként közölte, mit lát odakint. Helyesebben azt, hogy semmit sem lát. Semmi jele nem volt annak, hogy az obszervatórium közelében más űrhajósok volnának jelen.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a kamrában tartózkodó jövevény valóban egyedül van. Ezzel megjelenése az aszteroidon még érthetetlenebb lett.

Mit akar itt? Miért ugrott le űrhajójáról? Vajon társai miért dobták le egyedül, ők meg tovább repültek? Láthatták az obszervatóriumot, de azt nem tudhatták, hogy vannak-e belsejében élőlények. Az obszervatórium alkalmatlansága miatt rég elhagyatott is lehetett, és kibernetikus automaták működhettek benne. Ebben az esetben pedig a magános ember közeli és kínzó halálra van ítélve. Ezt feltétlenül tudniuk kellett! Ha pedig tudták, hogy űrhajójuk hamarosan elpusztul, miért nem szálltak ki valamennyien? Ha meg tudták, miért repültek mégis a halál ölelő karjai közé? De honnan tudhatták előre?

Minden csupa rejtély, minden oly érthetetlen!

Negyven perc!

A kisegítő kötelék űrhajóin mindenről tudtak. Muratov nem feledkezett meg társairól, és rádiófonon beszámolt nekik a hihetetlen eseményről. Persze ott is izgultak, de nem úgy, mint itt. Hisz a világűrbeli jövevénynek éppen itt, az obszervatóriumiban kellett megjelennie először! Először!

Mindenki a maga módján készült a páratlan eseményre, a két világ lakóinak szemtől szembeni találkozójára! Először a történelemben!

Ötven perc!

Az izgalom nőttön-nőtt. S vajon az, aki a vastag, áthatolhatatlan ajtó mögött tartózkodik, izgul-e? Ismeri-e ezt az érzést?

Feltétlenül izgul! Elképzelhetetlen idegrendszer nélküli, gondolkodó észlény!

Azt már látták, hogy a jövevény külseje nagyon hasonlít a földi emberekére. De vajon milyen lesz űrsisak nélkül?

Senki sem várta, hogy szörnyeteg jelenik meg. A világűrbeli vendégnek volt feje, keze és lába. A földihez hasonló űrsisakot viselt. Valószínűleg szabadon tudott lélegezni a földi levegőben. Ez azt mutatta, hogy egykori szülőbolygója egytípusú a Földdel. Eltelt ötvenöt perc! Még öt perc!

Olyan mély csend (az emberek még a lélegzetüket is visszafojtották) uralkodott körös-körül, hogy valamennyien jól hallották, amikor ott, a központi pavilonban, ahol a vezérlő aggregátok voltak, kattant a kikapcsolódó biológiai védőautomata. A fertőtlenítés befejeződött.

Ha a jövevény levette magáról az űrsisakot — márpedig le kellett vennie, ha logikusan gondolkodott —, akkor már sem testének felületén, sem belsejében nem maradhatott semmi, ami megfertőzhette volna az obszervatórium levegőjét.

És ha nem? Akkor sincs veszély Az űrsisak tiszta, a vendégnek kézzel-lábbal megmagyarázzák, hogy le kell vennie, és másodszori tisztításnak kell alávetnie.

A várva várt pillanat már nagyon közel volt!

A külsőleg nyugodt, de nagyon sápadt Leguerier megnyomta a gombot. Az ajtó kinyílt.

Mindenki a maga módján képzelte el a vendéget, fantáziája szerint rajzolta meg alakját képzeletében. De valamennyien azt várták, hogy olyan űrhajóst pillantanak meg, aki az űrrepülési fogalmak szerint van felöltözve. Az se baj, ha nem is visel űroverallt, mint a földi űrhajósok, hanem a legvalószínűtlenebb szabású és anyagú öltözéket, s lehet bármilyen arcú, bármilyen bőrű!

De azt, amit a valóságban láttak, senki sem várta!

A vendég, ahogy azt várták, levetette űrsisakját, rájött, hogy ezt kell tennie. De!. A csodálkozás általános moraja fogadta a jövevény megjelenését.

Előttük, az ajtóban egy magas lány állt rövid, aranyszínű, erősen nyitott ruhában. Sűrű, kékesfekete haj keretezte furcsa, zöldes árnyalatú arcát. Nagy, ferde metszésű, nagyon hosszúkás szeme fürkészve, de teljesen nyugodtan nézte a földi embereket.

Kifelé fordított, nyitott tenyerét vállmagasságba emelte, és lágy, éneklő hangon, szótagolva így szólt: — Gij-anej-ja!

9

— Ebből a titokzatos históriából a legfurcsábbnak Gianea külsejét tartom — mondta Muratov. — Nem gondoltam volna, hogy a földi embereknek ilyen tökéletes hasonmását pillantjuk meg. Egyszerűen hihetetlen. Bármit is mond, sehogy sem tudom elhitetni magammal, hogy Gianea egy másik világ lakója.

— Mi más lehetne? — kérdezte Leguerier.

— A többiekhez hasonlóan én is kénytelen vagyok elfogadni a tényeket. Nem tudom, hogyan magyarázzam meg, de valami tiltakozik, sőt lázadozik bennem.

— Ebben nincs semmi csodálatos — mondta Leguerier. — Állapota érthető. Hozzászoktunk ahhoz a gondolathoz, hogy más világok lakói nem hasonlíthatnak pontosan ránk. De miért nem? A Világegyetem végtelen, és a végtelen sok lakott világban feltétlenül kell lennie életnek mindenféle külső formában, egészen a gondolkodó penészig, ahogy ezt egy tudós írta a múlt század derekán. A legkülönfélébb gondolkodó organizmusok vannak. De nem szabad feledni, hogy a Világegyetemnek az a része, amelyet ismerünk, ugyanazokból az anyagokból, elemekből áll, mint a mi Naprendszerünk. Megállapították, hogy a bolygó rendszerek — ismétlem, a Világegyetem azon részében, amelyet ismerünk — csillagok körül keringenek, amelyek a spektráltípus tekintetében hasonlatosak a Naphoz. Ebből logikusan következik: az életfeltételek körülbelül egyformák. Hát mi az ember, ha nem a környezet viszonyaihoz való alkalmazkodás gyötrően hosszú folyamatának terméke.

A test külső formái nem lehetnek ésszerűtlenek.

A test az agy végrehajtó szerve. A természet kialakította a legalkalmasabb szerveket bizonyos funkciók elvégzésére. A természet pedig mindenkor a legegyszerűbb úton halad. Az emberi test az elméletileg lehetséges variánsok legegyszerűbbike. Miért járna ez a folyamat más bolygókon, ahol a miénkhez hasonló életkörülmények vannak, más eredménnyel?

— De itt nem hasonlatosságról, hanem tökéletes azonosságról van szó — vetette közbe Muratov.

— Ez sem csodálatos. Én kezdettől fogva meg voltam győződve, hogy Embert pillantunk meg. Így is történt. Hogy miért voltam erről meggyőződve? Osztom az ön nézetét. A Hermeszhez közeledő űrhajó valóban a felderítő holdak gazdáié. Ismerik Földünket, mégpedig jól, elhatározták — nem fontos, mi okból —, hogy lebocsátják az aszteroidra űrhajójuk legénységének egyik tagját. Mi nem tudjuk, mi végből tették ezt, de biztos, hogy nem kételkedtek abban: társuk megérteti magát velünk. E magabiztosság pedig semmiképpen nem volna sajátjuk, ha mi csak hasonlítanánk egymásra.

— Mindez így van — jegyezte meg Muratov kissé bosszúsan —, de ön állandóan hasonlóságról beszél. Honnan eredhet viszont ez a tökéletes azonosság?

— Önt az zavarja, hogy Gianea a földi nő, méghozzá a fehér fajú nő mása. Így van? De most a másik oldaláról közelítsük meg a kérdést. Cseréljük fel a szerepeket. Tegyük fel, hogy nem ő, hanem mi kutattuk át a bolygórendszerünk körüli térséget, és több lakott világra bukkantunk. Tegyük fel, hogy e világok lakói külsőre különböznek egymástól. Vannak köztük olyanok, akik egyáltalán nem hasonlítanak ránk, s vannak, akik a mi hasonmásaink. De vannak olyanok is, akik tökéletesen olyanok, mint mi vagyunk. Kikkel vesszük fel elsőnek a kapcsolatot? Kikkel történik meg az első találkozás?

— Tehát mégis csak véletlen?

— Igen, de én semmi különöset nem látok ebben. Mi több: nagyon csodálkoznék, ha másképp történt volna.

— Ön szerint módjukban volt válogatni?

— Úgy valahogy. No persze meglehet, hogy nem állt módjukban. Egyszerűen az történt, hogy az első lakott bolygót, amelyre rábukkantak, ugyanolyan emberek népesítették be, mint ők. Az a tény, hogy Gianea normálisan lélegzik a mi levegőnkben, bizonyítja, hogy a Föld ugyanolyan bolygó, mint az ő szülőbolygójuk. Az ilyen azonosság pedig meggyőződésem szerint nem kivétel, hanem szabály a Világegyetem hozzánk közel eső területén. A mi Napunkhoz hasonló csillagokról beszélek. A többi csillag körül bolygórendszert nem fedeztek fel. Részükről egészen természetes és logikus volt az ő napjukhoz hasonló csillagok körül keresni a lakott világokat.

— De mivel magyarázza bőrük színének zöldes árnyalatát? — kérdezte Muratov.

Leguerier elmosolyodott.

— Erre a kérdésre most nem tudok felelni — mondta. — A zöldes árnyalat eredete majd akkor derül ki, amikor az orvosok megvizsgálják Gianeát. Ha hagyja magát.

— Ha hagyja magát? — kérdezte vissza Muratov csodálkozva. — Hogyan tételezhető fel a visszautasításnak még a lehetősége is?!

Leguerier néhány percig hallgatott.

— Ez az, Muratov — szólalt meg végül. — Örülök, hogy szóba hozta. Megfigyeléseimet nem akartam senkivel sem közölni, nehogy félreértés történjen. De ha már megpendítettük ezt a témát. Mondja, nem vett észre semmi különöset Gianea viselkedésében?

— Csupán annyit, hogy meglepően nyugodtan viselkedik. Az ő helyzetében ez természetellenes.

— Hát igen. Idegen világba csöppenni, olyan emberek közé, akik nemcsak neki, hanem annak az egész emberiségnek is idegenek, amelyhez tartozik, s úgy viselkedni, ahogy ő, természetellenes dolog. Igaza van. De nekem az az érzésem, hogy itt másról van szó. — Leguerier izgalmában végigsétált a kajütön. — Nagyon szeretném, ha bebizonyítaná nekem, hogy nincs igazam, őszinte leszek, önnek nem úgy tűnik, hogy Gianea nem nyugodtan, hanem gőgösen viselkedik?

Muratov összerezzent. Az, amit Leguerier mondott, megegyezett az ő gondolataival. Gyakran úgy tűnt neki, hogy az idegen nő viselkedésén meglátszik: tudja, hogy fölényben van a körülötte levő emberekkel szemben. De igyekezett szabadulni ettől az érzésétől.

— De igen — felelte —, úgy tűnt, s nem is egyszer. De talán ez nem is gőg, mert nincs rá oka, hanem a fajtájabeli emberekre jellemző modor.

— Mindent különféleképpen lehet magyarázni. No majd meglátjuk! Idővel minden kiderül. Nagyon sajnálom — tette hozzá Leguerier, hirtelen más témába csapva át —, hogy nem leszek majd jelen Gianea Földre érkezésénél. Hogyan fog viselkedni? Mikor indulnak?

— Huszonnégy óra múlva. Jansen szerint Gianea e két nap alatt jól megszokta már az ételeinket. Erről jut eszembe, nem furcsa, hogy oly szívesen és minden aggály nélkül elfogadta a reggelinket?

— Ez is, Muratov, a maga feltevésének helyessége mellett szól. Gianea azokhoz tartozik, akik hozzánk küldték a felderítő holdakat. Azok pedig ismerik a Földet, annak légkörét, embereit, valamint az ételeinket.

— S ehhez még hozzátehetjük, hogy számára nem maradt más hátra, ha nem akart éhen halni — jegyezte meg Muratov elgondolkozva.

10

Mint ahogy az várható volt, a Föld egész lakosságát izgalomba hozta a Hermeszről érkezett rádiógram, amely közölte Gianea megjelenését és az ezzel kapcsolatos körülményeket. Az űrhajókötelék visszatérését rendkívül türelmetlenül várták.

Az obszervatórium-automata rádióállomása temérdek rádiógramot kapott a Földről, a Marsról, a Vénuszról, mindenünnen, ahol emberek voltak. Az egész emberiség ujjongva várta egy másik értelem első képviselőjének megjelenését a Földön.

Minden jel arra mutatott, hogy a találkozás káprázatos demonstrációvá változik.

Gianeának megmutatták a halom rádiógramot. s mutogatással igyekeztek értésére adni, hogy mindez az ő címére érkezett, hogy türelmetlenül várják már őt a Földön.

Vajon megértette-e? Nem tudni, miért, de mindnyájuknak az volt az érzése, hogy megértette. Külsőleg azonban továbbra is közömbös maradt.

Magyarázattal Weston szolgált. Egy külön erre a célra rajzolt csillagtérképen megmutatta Gianeának azt a kört, amely a Hermeszt ábrázolta, majd a Földet. A lány láthatóan megértette mozdulatait. A mérnök ezután nyilat rajzolt. Ezt a jelet minden gondolkodó lénynek meg kellett érteni, hát még egy űrhajósnak. A nyíl hegye a Földre mutatott.

Gianea a mellette álló Leguerierre nézett, majd kezével egy könnyed mozdulatot csinált, ama csupán egyet jelenthetett: „Repüljünk oda!”

A vendéglány viselkedésében a legcsekélyebb apróság sem kerülte el a közfigyelmet. Mindnyájan észrevették, hogy jóllehet Weston magyarázott, Gianea kizárólag Leguerierhez „fordult”. Talán ráeszmélt, hogy ő itt a főnök? Az expedícióvezető viselkedésében nem volt semmi, ami kiemelte volna a többiek közül. Mégis ráismert.

Muratovnak a Leguerierrel történt beszélgetés után eszébe jutott ez a furcsaság. Gianea viselkedése mintegy igazolta a tudós szavait: a vendéglány kénytelen volt valakihez fordulni, és ő az expedíció vezetőjét választotta, a többieket pedig figyelemre sem méltatta.

„De hogyan deríthette ki, hogy Leguerier a főnök?” — gondolta Muratov.

Roald Jansent, a csillagászt, orvost és biológust, aki a Hermeszen az orvosi teendőket végezte, nagyon nyugtalanította Gianea Földre utazása.

— Itt tiszta a levegő — mondta. — Nincs benne egyetlen mikroba sem. De a Földön van elég. Hogyan hat ez majd Gianea szervezetére? Nem betegszik-e meg nyomban a Földre érkezése után?

Erről a dologról külön beszélgetést folytattak a Földdel. Ott osztották Jansen aggályait.

Gianeának nem volt hová mennie. Lehetetlen volt őt a Hermeszen hagyni.

Úgy tűnt, nincs itt min gondolkodni. De senki sem akart Gianea tudta nélkül cselekedni. Beleegyezett a repülésbe, de meg kell neki magyarázni, milyen veszély fenyegeti. Talán nem is tudja, nem is sejti, hogy amint a Földre lép, nagy veszélynek teszi ki magát.

Elhatározták, hogy mindenáron megpróbálják megtudni a vendéglány véleményét. De hogyan?

— Nincs más mód — mondta Jansen —, mint rajzokkal, vázlatokkal és biológiai táblázatokkal megmagyarázni neki mindent: az anyagcserét, a légzést és a többit. Ha ismeri a biológiát, megérti. Ha nem ismeri, nem ért meg semmit.

Weston nagyszerűen rajzol. Megkérem, csináljon néhány rajzot az én útmutatásom alapján. Aztán kipróbáljuk.

— Azt hiszem, a magyarázást két embernek kell végeznie — mondta Leguerier, — Az egyik én leszek, a másik Jansen. A többieket megkérem, hagyjanak magunkra. Számolni kell azzal is, hogy Gianea nem ért meg semmit, és csorbát szenved az önérzete.

A kísérlet sikerült. Gianea úgy látszik, jól megértette a biológus grafikai nyelvét. De a vendéglány választaglejtését nem értette meg sem Jansen, sem Leguerier. Hajlandó-e magyarázatuk után is a Földre repülni, vagy nem?

Hogy tisztázzák a kérdést, újból Gianea elé tették Weston térképét. A lány elmosolyodott, és megismételte ugyanazt a könnyed kézmozdulatot, amelyet mindnyájan úgy értelmeztek, hogy „Repülünk!”

— Megtettünk mindent, amit tudtunk — mondta Leguerier. — Vigyék magukkal a Földre. Úgy látszik, nem fél semmilyen fertőzéstől.

— Alighanem jobban ismeri bolygónkat, mint gondoltuk — jegyezte meg Muratov.

— Bizony így van!

Gianeának nem volt semmilyen holmija. Úgy jelent meg a Hermeszen, a földi emberek körében, a számára idegen világban, oly könnyedén öltözve, mintha nem a világűrben lenne, hanem odahaza, náluk. Mintha csak rövid időre vendégségbe jött volna azzal, hogy hamarosan visszamegy. Ez a szerfölött furcsa körülmény továbbra is csodálkozással töltötte el a Hermeszen és a Földön élő embereket. Még csak kitalálni is nehéz volt, mi késztette erre a lépésre. Elvégre nem lehetett ilyen öltözékben az űrhajón! Ebben valami titok rejlett, amelyet csak a későbbiek folyamán remélhettek megfejteni.

Figyelmet keltettek Gianea nagyon csinos, aprócska „arany”-cipői. Talpuk mágneses volt. Ez azt bizonyította, hogy a cipő, amely az űrrepüléshez alkalmatlannak látszott, éppen hogy a súlytalansági állapot elviseléséhez, vagyis a világűrbeli repüléshez készült.

Furán nézett ki ez a csupa „aranytól” csillogó, magas lány a sötét védőöltözetet viselő űrhajósok között. Az egy Muratovot kivéve, mindnyájuknál magasabb volt. A sudár termetű Gianea, kinek mozdulatai a macska ügyességével és rugalmasságával vetekedtek, mintha nem is járna, hanem siklana a padlón. Kékeszöld árnyalatú, szokatlanul sűrű haja súlyos tömegként hullott csípőjéig, tarkóján pedig csat fogta össze, amely a Földön ismeretlen növény levelére vagy ágacskájára hasonlított. Ugyanilyen „levélkék” borították térdét is, amely fölött rövid ruhája végződött.

Az obszervatóriumiban 18 fok volt a levegő hőmérséklete, de minden jel arra mutatott, hogy Gianea nem fázik. A felajánlott űroverállt a vendéglány nem fogadta el.

Jansen nagyon szerette volna megmérni testének hőmérsékletét, ám Gianea elhárította az orvos kísérletét. Ez az elutasítás nyers és földi szempontból udvariatlan volt: félrelökte Jansen hőmérőt tartó kezét.

Magához sem engedett érni. A kézfogás valószínűleg nem volt szokásban hazájában. Ha valaki feléje nyújtotta kezét, Gianea hátralépett, és kifelé fordított nyitott tenyerét vállmagasságba emelte. Ez volt az a mozdulat, amellyel első találkozásukkor üdvözölte az embereket.

— Büszke és gőgös — mondta Leguerier.

— Ez a szokás náluk — replikázott Muratov.

Majd a jövő bizonyítja be, kinek volt igaza.

Az űrsisakot, amelyben Gianea elhagyta űrhajóját, alaposan megvizsgálták. Nagyon könnyű volt, és vékony, rugalmas, kékszínű fémből készült. Csak a földi laboratóriumban lehet majd pontosan megállapítani ötvözetét. A kocka alakú sisak belsejében nem volt semmiféle akusztikai vagy rádiótechnikai műszer. A szem előtt nagyon keskeny, füstszínű, kevés fényt áteresztő, átlátszó lemez függött. És ama a legcsodálatosabb: nem tartozott hozzá semmiféle levegőtartály vagy ballon. Sem belül, sem kívül. Tíz-tizenkét percnél semmiképp sem bírná ki az ember benne, még akkor sem, ha nagyon óvatosan, „takarékosan” lélegzene, s alig mozogna.

— Ez részben megmagyarázza türelmetlen kopogását — jegyezte meg Weston. — A megfulladás veszélye fenyegette. De hogyan ereszthették ki az űrhajóból levegőtartalék nélkül?

Újabb rejtély!

— Szerintem — mondta Muratov —, ez azt bizonyítja, ők tudtak arról, hogy az obszervatóriumban emberek laknak. Ellenkező esetben ez egyenlő az öngyilkossággal.

— Bizony, nagyon sötét história — jegyezte meg Leguerier. — Minél többet gondolok rá, annál valószínűbbnek tartom, hogy Gianea egyszerűen megszökött az űrhajóról. Ez a verzió sok mindent megmagyaráz. Sietségében megfeledkezett a levegőtartalékról.

— De hisz az űrhajó közvetlenül a Hermész felszíne fölött állt meg. Hogyan egyezteti ezt össze az ön verziójával? Ezek szerint szökését az űrhajó utasai segítették.

— Megtörténhetett, hogy észrevették az aszteroidon a mesterséges létesítményeket, megközelítették, hogy megtudják, mik azok. Gianea pedig kihasználta a váratlan helyzetet.

— Akkor meg miért álltak meg csak egy percre?

Leguerier vállat vont.

— Sötét egy história! — ismételte.

Az űrsisak úgy volt megszerkesztve, hogy az ember segítség nélkül is levethette magáról. De felvenni már nem.

Ez akkor derült ki, amikor át akarták vinni Gianeát a vezérűrhajóra.

Törni kellett a fejüket, hogy kiismerjék magukat az ismeretlen szerkezetben.

Gianea ruhája a földiek szerint nagyon kényelmetlen volt. Nem lehetett felölteni, hanem bele kellett „bújni”. És bizony egyetlen földi ember sem lett volna erre képes, hacsak nem akrobata.

Gianea könnyedén oldotta meg ezt a nehéz feladatot. Belesiklott, igen, páratlanul gyorsan és ügyesen belesiklott az űrsisakba. Pedig ezt az űrsisakot nem készíthették kimondottan csak a lány számára. Valószínűleg olyan volt, mint a többi űrsisak a vendéglány űrhajóján. Tehát Gianea nem lehetett kivétel népe között. Azok az emberek mindnyájan ugyanolyan ügyesek és rugalmasak voltak, mint ő.

Most hát légmentessé kellett tenni az űrsisakot. Gianea pedig egyetlen mozdulattal sem próbált segíteni az embereknek. Állt és várt. Mintha teljesen mindegy lett volna neki: a Földre repülni vagy a Hermeszen maradni.

„Hazájukba akarnak vinni. Találják ki maguk, hogyan hajtsák ezt végre” — ez a válasz sugárzott egész lényéről.

— Makacs lény! — dörmögte Weston, aki figyelmesen vizsgálgatta az űrsisak kivágásának szélein függő hosszú csíkokat. — A baj csak az, hogy ezt minél gyorsabban kellene elvégezni. Különben megfullad, mielőtt még elérné az űrhajót. Hát nem akarja ezt megérteni?

— Talán ő maga sem tudja kezelni az űrsisakot — jegyezte meg Muratov.

— Ugyan! Nagyon is tudja, csak nem akar segíteni. Nézd csak, Viktor! Azt hiszem, rájöttem a nyitjára. Ezeknek a csíkoknak maguktól kell a kivágáshoz ragadniuk. Biztosan így van.

— Hát próbáld meg! Legalább ezt itt, oldalt.

Weston felfedezése helyesnek bizonyult. A fémszerű csíkok hozzátapadtak a kivágásokhoz. Eközben száraz kattanás hallatszott. Muratov észrevette, hogy a csíkok végei alig észrevehetően megvastagodnak. Megnyomta az egyiket. A csík lehullott.

— Mindent értek — mondta. — A fémkesztyűbe bújtatott kézzel le lehet nyomni ezt a vastagodást. De egyedül felvenni az űrsisakot lehetetlen. Ezek szerint — tette hozzá Leguerierhez intézve szavait —, Gianeának valaki segített a szökésben.

A csillagász nem válaszolt.

Weston bekapcsolta az összes csíkot, csak egyet hagyott nyitva a fej és a nyakrész között. Ezt Muratovnak kell majd bekapcsolni, amikor már mindnyájan indulásra készen állnak. Gianea egyetlen percig sem maradhat a kinti levegő nélkül. A kötelék űrhajói hatszáz méternyire sorakoztak az obszervatórium külső ajtajától.

Gyors búcsúzás, és a belső ajtó becsukódott. Muratov, az űrhajókötelék két mérnöke és Gianea maradt a kamrában. Az emberek gyorsan felöltötték űrsisakjukat. Leguerier időtakarékosságból elhatározta, hogy kiszivattyúzás nélkül feláldozza a kamra levegőjét, és kinyitja a külső ajtót.

Muratov felcsatolta az utolsó csíkot. Gianea most már csak azt a csekély oxigént lélegezhette be, amely az űrsisakjában maradt.

„Hátha tévedtünk — villant meg benne az aggodalom —, s az űrsisak nem zár légmentesen?”

De gondolkodásra most nem volt idő. Megbeszélt jel, kopogás a belső ajtón. Kinyílt a külső. A kamrában rögtön teljes vákuum képződött.

Gianea nyugodtan állt. Minden rendben van!

Muratov már előre kitervezte, mit tesz. Jóllehet a Hermeszen, miivel a nehézkedés jóformán teljesen hiányzott, nem okozott problémát a sziklákon felmászni, azért mégis bele kellett adni némi izomenergiát, vagyis fel kellett használni egy kis oxigént.

Karjaiba vette Gianeát, és csaknem futva igyekezett felfelé a tölcsér meredek oldalán. Az utat jól ismerte, legalább tucatszor megtette már.

Vajon hogyan fogadta Gianea ezt a váratlan „erőszakot”? Muratov nem tapasztalt semmiféle ellenállást. Sőt, mintha a lány hozzátapadt volna a melléhez, hogy könnyítsen a terhén.

Az űrhajó ki járati kamrája már nyitva volt. Amint beléptek, és felhúzták maguk után a létrát, a kamra becsukódott, és gyorsan megtelítődött levegővel. Kivételesen mellőzték most a kötelező „tisztítási” eljárást. Kockázat jóformán alig volt, mert a Hermeszen a legkisebb nyoma sincs az atmoszférának. Egyetlen, amit bevihetnek magukkal: az űrcipőjükön levő por.

Muratov Gianeához lépett, hogy segítse levenni az űrsisakot. Ám a leány egy könnyed kézmozdulattal elhárította, és maga vette le.

Az orrnyeregig húzódó, nagy fekete szeme mereven szegeződött Muratov arcára. Szokatlan kifejezés ült benne. Mintha Gianea mondani vagy kérni szeretne valamit.

Mit jelentett ez a merev tekintet? Köszönetet fejezett ki, vagy ellenkezőleg, haragot, amit az udvariatlan viselkedés váltott ki?

Hogyan fejthetné meg, mit jelent arckifejezése és tekintete, e lénynek, aki bár mindenben hasonlít a földi emberekre, mégis oly végtelenül idegen?.

A golyóexpressz a mező fölött száguldott. A sárga búzatengerben, mint szigetek, egyenes láncot alkottak és sötétlettek a hatalmas, látszólag ormótlan testű vecselektrák. Megfigyelni csak azokat lehetett, amelyek a távolban mozogtak. A vasúti pálya közelében dolgozó vecselektrák tovavillantak, mint ködfoltok. Embereket nem lehetett látni.

Az expressz csak ritkán állt meg. Véget ért a búzamező. Város vagy munkástelep suhant tova, aztán ismét a végtelen sárga mezők következtek.

Muratov egész idő alatt kibámult az ablakon, de nem látott semmit. Filmként peregtek le előtte a felejthetetlen napok képei.

Mit jelentett Gianea tekintete ott, az űrhajó kamrájában?

A másik világból érkezett jövevény feltűnően nem engedett magához érni senkit. Ő, Muratov pedig a karjaiban vitte.

De hisz nem ellenkezett. Jól emlékszik, hogy Gianea hozzátapadt a melléhez, talán azért, hogy megkönnyítse a terhet. Egyáltalán nem fejtett ki ellenállást. Feltétlenül meg kellett értenie, hogy ezt csak az ő érdekében tette, mert féltette.

Nem, Gianea furcsa tekintete nem fejezhetett ki haragot. Később, a négynapos úton, amikor a Föld felé repültek, többször is Muratovhoz fordult, mint ahogy azelőtt a Hermeszen Leguerierhez.

Vajon Gianea hogyan állapította meg a körülötte levő emberek közül, ki a főnök? A földi embereknél már rég nem látszott sem külsőleg, sem belsőleg, hogy ki a jelentősebb közülük. Sem a viselkedésből, sem az egymáshoz való viszonyból, egyáltalán semmiből sem tűnt és nem is tűnhetett ki az alárendeltség. Mindnyájan teljesen egyformán viselkedtek. Csupán a beszélgetésekből derülhetett ki, milyen szerepe van egy-egy embernek. De Gianea nem ismerhette a földi nyelvet.

Még abban az esetben sem, ha valóban azokhoz tartozott, akik a felderítő holdakat küldték a Föld közelébe. Nem ismerhette akkor sem, ha földijei titokban látogatták meg a Földet, és megismerkedtek az ott beszélt nyelvekkel. A Hermeszen álló csillagvizsgáló személyzete és a kisegítő űrhajókötelék legénysége új nyelven beszélt, amely harminc évvel ezelőtt született, és lassan az egész földi lakosság nyelvévé vált. Gianea tehát nem ismerhette. Az utolsó fél évszázad alatt — s ez bizton állítható — senki sem látogathatta meg észrevétlenül a Földet egy másik világból. Ma már működik az „Őrszolgálat”.

Az űrhajókötelék ott szállt le, ahonnan elindult. Sok millió ember érkezett oda fogadni Gianeát.

Muratovra és társaira feledhetetlen benyomást tett ez a káprázatos sokadalom.

És Gianeára?.

Attól a pillanattól kezdve, hogy először jelent meg az obszervatórium kijárati kamrájának küszöbén, egészen a vezérűrhajó földet éréséig, Gianea semmiféle érdeklődést nem tanúsított a körülötte levő emberek iránt. A közömbösség kiérződött minden mozdulatából, minden tekintetéből. A hét nap alatt, amit a földi emberek körében töltött, csupán négy aktív mozdulatot csinált: félrelökte Jansen kezét, amikor az orvos meg akarta mérni testének hőmérsékletét, visszautasította Muratov segítségét az űrhajó kamrájában, kétszer pedig könnyed mozdulatot tett, amelyekkel mintha azt akarta volna mondani: „Repüljünk!”

E rövid felsoroláshoz még hozzá lehetett számítani üdvözlő kézmozdulatát: nyitott tenyerének vállmagasságba való emelését.

Semmi más nem volt!

Gianea ezzel a mozdulatával viszonozta az üdvözléseket, amikor a Földön kiszállt az űrhajóból.

Gianea fiatalságából ítélve feltételezhető volt, hogy első ízben tette lábát az új világ talajára, első ízben látott más embereket, más természetet. Az izgalomnak a legcsekélyebb jele sem látszott rajta! Ez már természetellenes volt.

A tudósok hosszas töprengés, viták és megbeszélések után úgy döntöttek, hogy nem szigetelik el Gianeát a földi atmoszférától. Túlságosan sok kényelmetlenséggel járt volna, ha a vendéglányt bezárva tartják űrsisakjában. Ha netán mégis megbetegszik, meggyógyítják. Nem volt már olyan mikroba, amely ellen ne tudtak volna megbízhatóan védekezni. Gianea pedig a jelek szerint nem félt a fertőzéstől.

És a másik világ leánya — Leguerier szavai szerint — „szépségének ragyogó teljében” jelent meg az emberek előtt, tetőtől talpig „aranyban”, fedetlen kékeszöld színű hajának súlyos tömegével, jól látható, zöldes árnyalatú bőrszínével.

A rakétatértől több kilométerre felszerelt tv-ernyők mindenki számára láthatóvá tették Gianeát. Mindenki tudta, milyen szokatlan öltözéket visel a világűrbeli vendéglány. Mégis, amikor feltűnt ez a szerfölött furcsa „űrhajós”, a csodálkozás mennydörgésszerű moraja zúgott végig a tömegen.

Muratov állandóan figyelemmel tartotta Gianeát. Leguerier távollétében ő volt az egyetlen ember, aki arckifejezéséből legalább megközelítően meg tudta fejteni érzéseit.

Gianea nyugodtnak és közömbösnek látszott, mint mindig. A lépcső legfelső fokán megállt, lassú mozdulattal vállmagasságba emelte kezét, majd ugyanilyen lassan leeresztette. Gianea egyenesen maga elé nézett. A fogadására érkezett emberek hatalmas gyűrűjét még csak pillantásra sem méltatta.

Aztán lesütötte szemét. Odalent tudósok várták, az Őrszolgálat dolgozói, továbbá a tv-híradó operatőrei és újságírók.

S e pillanatban Muratov észrevett valamit, ami a későbbiek folyamán hosszas és terméketlen vitákra, számtalan találgatásra és feltevésre adott okot.

Gianea arca megvonaglott, szeme kerekre tágult. De csak egy pillanatra. Nyomban utána megszokott, szenvtelen pózát vette fel.

De Muratov nem tévedett. A fényképezőgépek és televíziós felvevőgépek lencséi megörökítették azt, amit ő látott. S Muratov kész volt megesküdni, hogy Gianeát valami megdöbbentette, hogy valami mást várt. Sőt észrevette, hogy előtte egy teljesen más Gianea áll, hogy egész külseje, arckifejezése megváltozott, hogy Gianeát mind a hét nap alatt feszült várakozás töltötte el, és hogy ez a feszültsége csak most oldódott fel, hogy megnyugodott.

Kizárt dolog, hogy tévedett volna!

Az, amit ő és társai Gianea megszokott arckifejezésének tartottak, csak álarc volt. Csak most látta meg igazi arcát.

Erősen nyugtalanította az a nyugodtság, amely elömlött a vendéglány arcán, vonásai hirtelen mintegy varázsszóra elvesztették mozdulatlanságukat és ridegségüket.

Mi lehetett az oka ennek a változásnak? Az örömteli fogadtatás? De Gianeát már a Hermeszen való megjelenésének pillanatától kezdve barátként fogadták.

„Újabb rejtély!” — gondolta Muratov kissé bosszúsan: nem szerette a rejtélyeket.

Henry Stone Gianeához lépett, és kezét nyújtotta.

Újabb rejtély! Gianea nem lépett hátra, mint azelőtt ilyenkor. Odanyújtotta kezét az űrhajózási intézet tudományos tanácsa elnökének. Hosszúkás ujjain smaragdként csillogott a zöld színű köröm. Odanyújtotta, de nem viszonozta a kézszorítást. Ezen senki sem csodálkozott. A kézszorítás nem lehetett szokás minden világban.

Stone után két lány lépett hozzá. Muratov csodálkozva ismerte fel egyikben saját húgát. De nyomban tudta, hogyan kerülhetett ide. Marina a nyelvtudományi intézet munkatársa volt, társnője szintén nyelvész lehetett. Nyilván azzal a szándékkal küldték őket ide, hogy Gianea barátnői legyenek, megtanulják a nyelvét, vagy megpróbálják megtanítani a földi nyelvre.

Marina lépett hozzá elsőnek. Felemelte karjait, hogy megölelje a másik világból érkezett lányt.

Gianea félrehúzódott.

„Már megint! — gondolta Muratov. — Gianea ismét a jelenlevők közül a nagyobb rangút érdemesítette arra, hogy megérintse a kezét. Igaz, most ezt nem volt olyan nehéz eltalálni.”

Muratov visszaemlékezését az expressz megállása szakította félbe. Itt, ezen az állomáson kellett kiszállnia.

De amikor már ágyban feküdt, gondolatban ismét visszatért ahhoz az estéhez.

Ha egyszer belemerült az emlékeibe, addig nem tágított, amíg végig nem gondolta az egészet. Helyesebben nem végiggondolta, mert ő soha sem felejti el azon napok eseményeit, hanem újra átélte azokat a kételyeket, érzéseket amelyeket Gianea keltett benne.

Három nap múlva ismét találkoznak, megint látja a titokzatos jövevényt, újra meglegyinti a lányt körüllebegő titok, amelyre a másfél év alatt semmi fény sem derült.

Most már tudott beszélni vele. Igaz, csupán a leghétköznapibb dolgokról. De már ez is valami. A rendelkezésére álló háromszáz szó valamit már adhat, ha megfelelően alkalmazza azokat.

Muratov biztos volt abban, hogy Gianea nem úgy fog beszélni vele, mint a többiekkel. Talán sokkal őszintébben. Nem hiába fejezte ki kívánságát a vendéglány, hogy szeretne találkozni azzal, aki leszállította a Földre, s akinek a nevét nem ismerte.

Mindenki azt mondja, hogy Gianea és Marina külsőleg hasonlít egymásra, és hogy ő, Muratov még jobban hasonlít a Föld vendégére. Talán éppen ez lehet az oka, hogy Gianea olyan látható rokonszenvvel viseltetik tolmácsa iránt, hogy oly makacsul szeretne találkozni vele, Muratovval. Ez esetben még több az esélye, hogy Gianea válaszol a kérdéseire.

Azóta a másik világból érkezett lány nagyon megváltozott. Mégpedig a javára. Észrevehetően barátságosabb lett, nem húzódott félre az emberektől, szívesen kezet fogott azzal, aki nem keltett benne érthetetlen ellenszenvet, mint például az alacsony termetű emberek, akiket minden valószínűség szerint utált. Mozgékonyabb, elevenebb lett, szívesen vett részt a sportjátékokban, egyre jobban kezdte érdekelni a földi élet. Leguerier most biztosan nem nevezte volna büszkének és gőgösnek.

De még mindig hallgatott — mindenről, ama a múltjára, a Hermeszen való megjelenésére vonatkozott. Ez volt az oka annak, hogy Muratov kerülte vele a találkozást.

Akkor, a Földre szállás után, Muratov nyomban otthagyta Gianeát. De mit is csinált volna mellette? Visszatért mindennapi munkájához. De érdeklődése a szokatlan esemény iránt, amelyben olyan fontos szerepet kellett játszania, az egész másfél év alatt egy cseppet sem lankadt el.

Figyelemmel kísérte Gianeát, tudott mindenről, amit a vendéglány tett, sőt jobban, mint a többiek. Hisz húga állandóan Gianea közelében tartózkodott, és gyakran beszélt Viktorral rádiófonon.

Gianea megérkezésének másnapján értésére adta Marinának, hogy szeretne ruhát váltani, kérte, hogy olyat készítsenek neki — csak fehér színben —, mint amilyent Marina visel.

Kívánságát nyomban teljesítették. Azóta a vendéglány mindig tiszta fehérben járt. Egyetlenegyszer sem vette fel aranyszínű ruháját, de gondosan őrizte, mindig magával hordta.

Muratov feljegyezte ezt a tényt a rejtélyek immár elég hosszú listájára. E rejtélyeket Gianea adta fel a földi embereknek.

Miről van szó? Mi lehet az oka? A vendéglány miért vált meg olyan hirtelen és sietve arany öltözékétől? S vajon véletlenül választotta-e a fehér színt? Nincs-e ez összefüggésben azzal a megmagyarázhatatlan változással, amely akkor történt Gianeaval, amikor kilépett az űrhajóból? Nyilvánvalóvá vált, hogy Gianeának arany ruhában való megjelenése a Hermeszen nem volt véletlen. Ennek megvolt a maga értelme.

A következő rádiófonbeszélgetéskor Marina közölte bátyjával, hogy a fehér szín nagyon illik Gianeának.

— Napfényben — jelentette ki Marina — a fehér szín csaknem észrevétlenné teszi bőrének zöldes árnyalatát Megbámul, mintha lesült volna.

— Szerinted Gianea ezt csak azért tette, mert el akarta rejteni zöldes árnyalatát? — kérdezte Muratov.

— Azt hiszem, igen — felelte Marina. — Ne felejtsd el, hogy nő.

Muratov elnevette magát. A rejtélynek ilyen egyszerű magyarázatát teljesen képtelennek tartotta. Gianea megszokta bőrének zöldes árnyalatát, amely jellemző szülőbolygójának minden lakosára. Miért tarthatná oly csúnyának, hogy el akarja tüntetni?

Nem, itt valami másról van szó!

Gianeának azokhoz fűződő esetleges kapcsolata, akik a Föld közelébe küldték a felderítő holdakat, nemcsak Muratovot érdekelte, hanem az egész űrszolgálatot. A felderítő holdak még mindig nem tűntek fel. Ha szokásos pihenőjükre vonultak vissza, akkor ez a pihenő immár negyedik éve tart. A hatodik holdexpedíció volt az utolsó. Ésszerűtlennek tartották az erőpocsékolást olyasminek a keresésére, ami talán nincs is.

Ha Gianea valóban honfitársa a felderítő holdak „gazdáinak”, akkor csakis ő lebbentheti fel a függönyt az űrtitokról.