Támadás a Föld ellen (Gianea)

EPILÓGUS

Ketten ültek egy kisasztalnál a zölddel befuttatott tornácon. Az egyik Viktor Muratov volt. A másik, aki sokkal magasabbra nőtt nála, bőrszíne erősen zöldes árnyalatú volt, és nagyon keskeny szemével sűrűn hunyorgott, nyilván Gianea honfitársa lehetett.

Gianea nyelvén beszélgettek. Muratov már nagyon jól beszélt azon a nyelven.

— Kár, hogy elkéstünk — mondta a keskeny szemű ember. — A mi űrhajóinkon sokkal rövidebb volna az út. Persze az időre értem, nem a távolságra.

— Az expedíciót már nem lehet visszatéríteni — felelte Muratov. — De hisz, Viaja, te mondtad, hogy utol lehet érni, és hamarabb érkezni meg a bolygóra. Képzeld el, mennyire elcsodálkoznának az expedíció tagjai.

— Furcsa — mondta Viaja. — Két bolygó emberei siettek a Lia, akarom mondani a Föld segítségére. És nem tudták, hogy nincs szükségük segítségre. Furcsa história, és persze nem ismétlődhet meg.

— Nagyon csodálkozunk — felelte Muratov —, hogy Liagea bűntársai nem mindjárt kapcsolták be a sugárzókészülékeket. Miért kellett nekik itt hagyni őket a Föld közelében, telepet építeni a Holdon, és csak a második ideérkezésükkor megvalósítani a tervüket?

— Ezt a kérdést már feltették nekem — mondta Viaja. — Ennek több oka van. Gyarmatosítás céljából kerestek egy bolygót. De nem tudták, sikerül-e találni alkalmasat. S amikor elrepültek a keresésére, akcióikat nem egyeztették össze azokéval, akik otthon maradtak. Amikor elhatározták, hogy a földi emberiség ellen bevetik a sugárzókészülékeket, ahogy találóan elnevezted őket, vissza kellett volna térniük, és a többiek beleegyezését kérni. Ez az egyik oka. A másik: amikor elszöktek bolygónkról, magukkal vitték az akkoriban meglevő összes űrhajót. Ezek egyikén volt az a két rakéta, amelyeket megtaláltatok és megsemmisítettetek. Több rakétájuk nem volt, és egy közbeeső bolygón elkészíteni őket, ahol semmiféle gyár nincs, nem lehetett. („Gianea igazat mondott” — gondolta Muratov.) Ezeknek a rakétáknak más volt a rendeltetésük. Természetesen nem volt rajtuk semmiféle sugárzókészülék. Az űrhajókon sem. Ekkor készítettek ilyen sugárzókat a Holdon, ahol legelőször leszálltak. De nem találtak anyagot a sugárzáshoz. Vissza kellett menni érte. Megtalálták a kiutat: töltőtelepet rendeztek be a Holdon. Ti tévedtek, ha azt hiszitek, hogy a telep a hajtóművek töltésére szolgált. Azoknak nem volt szükségük semmiféle töltésre. A telepen készült a sugárzókészülékekhez szükséges anyag. Amint egy adag elkészült, megtöltötték vele a rakétát. De a szintézishez sok idő kellett.

— Mennyi?

— Nem tudom pontosan megmondani, de legalább száz földi év. Különben minden szerencsésen alakult a számukra. Miután kieszelték gonosz tervüket, volt idejük visszatérni, és közölni a többiekkel.

— Ezek szerint száz éve jártak nálunk?

— Körülbelül.

Muratovnak eszébe jutott az a sok feltevés, amely az időre, a felderítő holdak Föld körüli megjelenésének idejére vonatkozott.

— Akkoriban — folytatta Viaja —, amikor az első űrhajó meglátogatta a Földet, véres, nagy háború dúlt itt. Az az ország, amelyet bolygónk lakói meglátogattak, nem vett részt benne.

„Spanyolország! Az első világháború alatt jártak nálunk!”

— Miért nem vette észre őket senki? — kérdezte, Muratov.

— Az űrhajó a ti számotokra láthatatlan — felelte Viaja. — És az embereink? Nem kell sok hozzá, hogy eltüntessék a különbséget.

„Igaza van — gondolta Muratov. — Földi ruha, alapos lesülés, szemüveg és senki sem gyanít semmit.”

— Hát a nyelv? — mondta aztán. — A földre lépve senkivel sem tudtak beszélni.

Viaja arca elkomorodott.

— Ez az egyik sötét folt — felelte. — De te, Viktor, már ismered ezeknek az embereknek az erkölcsi arculatát. S ezen nem kell csodálkoznod. Fogságba ejtettek egy földi embert. Tőle tanulták meg a nyelvet, s mindazt, amire szükségük volt. Ki lehetett az az első ember, aki megpillantotta a másik világból érkezett jövevényeket? Ma már aligha sikerül megtudnotok a nevét. De ez az ismeretség sokba került neki. Nem engedhették meg, hogy szabadon legyen, és beszámoljon róluk.

Muratov nem tett fel újabb kérdést. Mindent értett. Szerette volna eloszlatni Viaja szavainak rossz hatását.

— Hogyan egyeztethető össze — váltott át más témára — bolygótok uralkodó kasztjának fejlett technikája e kaszt létezésével?

— Úgy látszik — felelte Viaja —, hogy ez mindenkit érdekel. Sokszor válaszoltam már erre a kérdésre. A dolog lényege az, hogy a két bolygón élő emberek élettartama különböző. Mi jóval tovább élünk, mint ti. És ez meggyorsítja a műszaki fejlődést, de lelassítja a társadalmi haladást. Az utóbbi lemarad az elsőtől.

— Értem.

Már rég besötétedett. Viaja felállt, és a korláthoz lépett.

— Nézd, Viktor — mondta —, ott van a bolygónk Napja.

Muratov egy tompán fénylő, narancsszínű csillagot pillantott meg, amely szinte elveszett a többi csillag között. Alig találta meg Viaja mutogatására. Egy másik világ Napja!

— Tudom, hogy eljöttök hozzánk — mondta Viaja.

— Lehet, hogy nagyon hamar.

Muratov Gianeára gondolt.

Ez, a Föld egén alig sziporkázó csillagocska, Gianea Napja is volt, amelyet soha sem látott. Szinte megelevenedett előtte a lány alakja. Gianea, bonyolult természetének minden ellentmondásával együtt élő tanúbizonysága volt annak, hogy senki sem születik gonosznak. Minden attól függ, hol és mikor él az ember.

— Hogy hívjátok bolygótokat? — kérdezte.

— Az a lány, akit megismertél — felelte Viaja —, hazája nevét viselte. Bolygónk neve: Gianea.

Martinov

Támadás a Föld ellen