Visszatérés

KETTŐ

Mellemhez értem, még lehunyt szemmel, pulóver volt rajtam; ha felöltözve alszom, akkor őrségben vagyok. Olaf! — akartam kiáltani, és hirtelen felültem. Ez szálloda, nem a Prométheusz. Eszembe jutott minden: a pályaudvar labirintusa, a lány, a feltárult titkok, a rémülete, a Terminál kék sziklaorma a fekete tó fölött, az énekesnő, az oroszlánok.

Fürdőszobát keresve, véletlenül ráleltem az ágyra: gyöngyfényű, duzzadt négyszöge a falból ereszkedett le, gombnyomásra. A fürdőszobában nem volt kád, se csapok, semmi, csak csillogó lemezek a mennyezeten, a padlón pedig szivacsos műanyaggal bélelt, kis mélyedés. Biztosan oda kell beállni, de nem zuhanynak látszott. Úgy éreztem magam, akár egy neandervölgyi ősember. Gyorsan levetkőztem, ott álltam a holmimmal a kezemben, mert fogas nem volt, láttam viszont egy kis faliszekrényt, abba behajítottam a motyómat. Oldalt három gomb: kék, piros, fehér. Megnyomtam a fehéret. Kialudt a fény. A pirosat. Felzúgott valami, de nem víz, hanem erős, ózonnal és még valamivel dúsított légáramlat; körülölelt, sűrű, csillogó cseppek telepedtek a bőrömre, pezsegtek és elpárologtak. Nedvességet nem is éreztem, csak mintha puha villanytűk tömege gyúrná az izmaimat. Kipróbáltam a kék gombot is, a légáramlat megváltozott — most valahogy teljesen átjárt, nagyon furcsa érzés volt. Rákaphat az ember, ha megszokja, gondoltam. A Lunán, az Adaptban nem volt ilyesmi, csak egyszerű fürdőszobák. Nem tudom, miért. Felpezsdült a vérem, remekül éreztem magam, csak azt nem tudtam, mivel és hogyan mossak fogat. Végül is letettem róla. A falban volt még egy ajtócska „Fürdőköpenyek” felirattal. Benéztem. Fürdőköpeny egy szál se, három fémpalack állt ott, olyan szifonféle. De úgyis teljesen száraz voltam, nem kellett törölköznöm.

Kinyitottam a szekrénykét, ahová a holmimat raktam, és döbbenten bámultam: üres. Még jó, hogy az alsónadrágot a szekrény tetejére dobtam. Abban mentem vissza a szobába telefont keresni, hogy megtudjam, mi lett a ruhámmal. Nem könnyű itt az élet. A telefonra végül is rábukkantam az ablaknál — magamban még mindig így neveztem a televízió képernyőjét —, a falból szökkent elő, amikor dühömben elkáromkodtam magam. Nyilván a hangra reagál. Hülye szokás, hogy mindent a falba rejtenek. A porta jelentkezett. Megkérdeztem, mi van a ruhámmal.

— Ön a tisztítandóba helyezte — szólt a meleg bariton. — Öt perc múlva kész.

No, akkor jó, gondoltam. Leültem az íróasztalhoz, az asztallap buzgón a könyököm alá nyomakodott, mihelyt fölé hajoltam. Hogyan csinálják ezt? Végtére is, mindegy. A legtöbb ember csak használja a civilizációja vívmányait, érteni nem érti.

Ültem az asztalnál félig pucéron, és tanakodtam, mik a lehetőségeim. Elmehetnék az Adapthoz. Ha csak annyi lenne, hogy elmagyarázzák az új technikát meg a szokásokat, nem is bánnám. De már a Lunán észrevettem, hogy közben a megfelelő hozzáállást próbálják belénk sulykolni, kész megítéléseket, értékrendet, és ha nem fogadjuk el, azt azzal magyarázzák, mint általában mindent: maradiság, tudat alatti ellenállás, megrögzött, régi szokások, meg effélék. Márpedig én egyáltalán nem óhajtok lemondani az ellenállásról és a régi szokásaimról, míg meg nem győződöm róla, hogy ők jobbakat kínálnak, és az elmúlt éjszaka tanulságai bizonyítják, mennyire igazam van. Nem kell nekem iskola, rehabilitáció, főleg nem ilyen egy-kettőre, szép illedelmesen. Kíváncsi lennék, miért nem próbálták ki rajtam azt a betrizálást. No, majd kiderítem.

Megkereshetnék valakit a társaim közül, Olafot például. Persze, azzal már súlyosan megszegném az Adapt ajánlásait. Mert parancsolni ők nem parancsolnak semmit, folyton azt hajtogatják, hogy működésük csakis az én érdekemet szolgálja, egyébként ők azt se bánják, ha a fejem tetejére állok; akár le is ugorhatok a Holdról a Földre — élcelődött Abs doktor —, ha olyan sürgős. Az Adaptra fütyülök, de hátha Olaf nem örülne. Mindenesetre írok neki, a címe megvan.

Munka. Próbáljak munkát keresni? De milyet? Álljak be pilótának? És aztán, röpködjek a MarsFöld-Mars járaton? Ahhoz értek, de.

Hírtelen eszembe villant, hogy van ám egy kis pénzem. Illetve, nem pénz, másképp hívják, de mindegy, ha bármit megvehetek érte. Városi vonalat kértem. Távoli ének zümmögött a hallgatóban. Számbillentyűk nincsenek a telefonon, se tárcsa, talán elég lesz, ha a bank nevét bemondom? Felír tam egy cédulára, de az a zsebemben maradt. Bekukkantottam a fürdőszobába; már ott feküdt a szekrényben frissen tisztított holmim, zsebeimben megtaláltam minden kacatot, a cédulát is.

A bank nem is bank. Omniloxnak hívják. Bemondtam ezt a nevet, és azon nyomban, mintha éppen az én hívásomat várná, jelentkezett egy mély hang:

— Itt az Omnilox, tessék.

— Bregg vagyok — mondtam. — Hal Bregg. Úgy tudom, folyószámlám van önöknél. Érdeklődnék, mekkora az összeg.

Kattanás, másik, magasabb hang:

— Hal Bregg?

— Én vagyok.

— Ki nyitotta a folyószámlát?

— A Kozha. Kozmikus Hajózás, a Bolygókutatási Intézet és az ENSZ Urbizottsága megbízásából, de százhuszonhét évvel ezelőtt.

— Van önnek valamilyen igazolása?

— Nincsen, csak egy kártyám a lunai Adapttól, Oswamm igazgatótól.

— Rendben. A folyószámláján huszonhatezer-négyszázhét it van.

— It?.

— Igen. Óhajt még valamit, uram?

— Szeretnék felvenni egy kis pén. úgy értem, néhány itet.

— Milyen formában? Óhajt talán kaltert?

— Az mi? Csekkfüzet?

— Nem. Ön rögtön azzal fizet.

— Igazán? Az jó lesz.

— Milyen összegre nyissuk meg a kaltert?

— Mit tudom én. Mondjuk, ötezerre.

— Ötezer. Rendben. Átküldhetem a szállodába?

— Igen. Egy pillanat. nem jut eszembe, hogy is hívják ezt a szállodát.

— Azt, ahonnan telefonál?

— Azt.

— Alcaron. Rögtön elküldjük. Csak még egy kérdés: az ön jobb keze nem változott?

— Nem. miért?

— Akkor változtatnunk kellene a kaltert. Máris küldöm, uram.

— Köszönöm — mondtam, és letettem a kagylót. Huszonhatezer, mennyi lehet az? Fogalmam sem volt. Valami dúdolni kezdett. Rádió? A telefon volt. Fölvettem a kagylót.

— Bregg?

— Igen — mondtam. Nagyot dobbant a szívem. Megismertem a hangját. — Honnan tudtad, hogy itt vagyok? — kérdeztem, mert ő nem szólalt meg.

— Az infortól. Bregg. Hal. figyelj, csak meg akartam magyarázni.

— Nincs mit magyarázni, Nais.

— Haragszol. De értsd meg.

— Nem haragszom.

— Hal, igazán! Gyere el ma hozzám! Eljössz?

— Nem. Nais, megmondanál valamit? Huszonhatezer it, az mennyi?

— Hogyhogy mennyi? Hal, ne csináld már. el kell jönnöd.

— Úgy értem. meddig lehet abból megélni?

— Ameddig akarsz. Megélni semmibe se kerül. De ne beszélj másról! Hal, ha eljönnél.

— Várj egy kicsit! Te hány itet költesz el havonta?

— Az attól függ. Van, hogy húszat, máskor ötöt, vagy semennyit.

— Aha. Köszönöm.

— Hal! Figyelj már!

— Figyelek.

— Ne fejezzük így be.

— Semmit se fejezünk be — mondtam —, mert el se kezdődött semmi. Köszönök mindent, Nais.

Letettem a kagylót. Szóval, megélni semmibe se kerül? Pillanatnyilag ez érdekelt a legjobban. Akkor az áruk, szolgáltatások ingyen vannak, legalábbis részben? Újabb telefon.

— Bregg vagyok.

— Itt a porta. Bregg úr, az Omnilox megküldte a kalterét. Felküldöm.

— Köszönöm. halló!

— Tessék?

— A szobáért fizetni kell?

— Nem, uram.

— Semennyit?

— Semennyit, uram.

— És. étterem van a hotelban?

— Van, uram, négy. Felküldessem a reggelijét?

— Igen. És. az ételért kell fizetni?

— Nem, uram. A kalterét már felküldtem. A reggelije rögtön ott lesz.

A robot bontotta a vonalat, mielőtt megkérdezhettem volna, hol az a kalter. Halvány fogalmam sem volt, milyen. Felálltam, mire az íróasztal tüstént összezsugorodott, és eltűnt. Az ajtónál viszont polcocska bújt ki a falból, rajta átlátszó műanyag burkolatban lapos tárgy, olyan, mint egy kis cigarettatárca. Egyik oldalán ablakocskák, számjegyekkel: 1100 1000. Alattuk két gomb, rajtuk egyes és nulla. Meglepődve néztem, aztán hirtelen rájöttem, hogy az ötezret tüntették fel kettes számrendszerben. Megnyomtam az egyest, mire kezembe pottyant egy apró műanyag háromszög, belesajtolt egyes számmal. Tehát afféle kis pénzverdém van, az ablakocskák mutatják, mennyit nyomtathat még — a felső szám most egy egységgel csökkent.

Már felöltöztem, és indulni készültem, amikor eszembe jutott az Adapt. Felhívtam őket, és elmagyaráztam, hogy nem sikerült megtalálnom az emberüket a Terminálon.

— Már aggódtunk magáért — mondta egy női hang —, de reggel megtudtuk, hogy az Alcaronban szállt meg.

Tudják, hol vagyok. Akkor miért nem találtak meg a pályaudvaron? Nyilván szándékosan: csak bolyongjak, hadd jöjjek rá, mennyire korai volt „lázadásom” a Lunán.

— Kitűnő a hírszolgálatuk — feleltem udvariasan. — Egyelőre megnézem a várost. Később majd jelentkezem.

Kiléptem a szobámból. Az ezüstös folyosók mindenestül mozogtak, a falakkal együtt — ez újdonság volt. Lementem a mozgólépcsőn, az emeleteken bárokat láttam, az egyik zöld volt, mintha vízbe merülne. Minden szintnek megvolt az uralkodó színe, ezüst, arany, kicsit már bántotta a szememet. Egyetlen nap után! Érdekes, mennyire tetszik nekik. Fura ízlésük van. De eszembe jutott a Terminál éjszakai látványa.

Be kell egy kicsit rendezkednem, határoztam el, kilépve az utcára. Felhős volt az ég, de néha azért átsütött a nap a magas, fehér felhők között. Most láttam először a város panorámáját, innen a körútról, amelynek közepén kettős fasor vonult végig: hatalmas pálmafák rózsaszínű levelekkel, mintha a nyelvüket nyújtogatnák. Az épületek különálló szigeteket alkottak, csak itt-ott meredtek az égnek hihetetlenül magas felhőkarcolók tűi, mintha a folyékony építőanyag így dermedt volna meg. Több kilométer magasak lehettek. Tudtam — mondták nekem még a Lunán —, hogy ilyenek már nem épülnek, a felhőkarcolók divatja éppen a megépítésük után múlt ki természetes halállal. Műemlékek immár, egy építészeti korszak emlékei, amúgy nem valami szépek, csak a méretük megdöbbentő, és mivel olyan karcsúak, nem is ormótlanok. Barna-arany, fehér-fekete keresztcsíkos vagy ezüstszínű oszlopok, mintha a felhők megtámasztása vagy elfogása lenne a céljuk, oldalt kinyúló, csővázas leszállóhelyeik meg akár a könyvespolcok.

Sokkal, de sokkal szebbek az új házak. Ablaktalan falaikat véges-végig kidíszíthették. Olyan az egész város, mint egy gigászi képzőművészeti kiállítás, a színek és formák mestereinek remeklése. Nem mondanám, hogy minden tetszett, ami ezeket a húsz-harminc emeletes tömböket díszítette, de százötven éves létemre túlságosan maradi se voltam. Legjobban tetszettek a kertekkel — vagy talán pálmaházakkal — átszelt épületek: felső részük mintha légpárnán nyugodna (mert a magaslati kertek fala üvegből van), ettől valahogy könnyed az egész, és a kócos, zöld növényzet szabálytalan csíkjai kellemesen tagolják a falat.

A körúton, a húsos levelű pálmák mentén — ezeket nagyon utáltam — a fekete autók két folyama hömpölygött. Már tudtam, hogy suhanó a nevük. A házak fölött másféle gépek röpködtek, nem helikopterek, nem is repülőgépek — úgy festettek, mint két végükön kihegyezett ceruzák.

A járdákon sétált néhány járókelő, de nem annyi, mint a száz évvel ezelőtti városban. A forgalmat erősen szétterelték, főleg a gyalogosokét, talán azzal, hogy ilyen sok szintre oszlik, hiszen a szemem elé táruló város alatt további, föld alatti szintek terülnek el, utcákkal, terekkel, üzletekkel — a sarki infor éppen közölte velem, hogy vásárolni a Serean szinten lehet a legjobban. Remek infor volt, vagy talán én beszéltem már világosabban, mindenesetre a kezembe nyomott egy műanyag könyvecskét, négy kihajtható oldalán a városi közlekedés térképével. Ha el akarok jutni valahová, csak megérintem az utca, szint vagy tér ezüstbetűs nevét, és a térképen kigyullad a megfelelő útvonal, a szükséges átszállásokkal együtt. De utazhatok suhanóval is. Vagy raszttal. Vagy mehetek gyalog — ezért a négy térkép. De már rájöttem, hogy a gyaloglás — akár mozgójárdákkal és mozgólépcsőkkel együtt is — hosszú órákat vehet igénybe.

A Serean talán a harmadik szint volt. És a város látványa újból megdöbbentett: amint kiléptem az alagútból, föld alatti világ helyett a szabad ég alá, verőfényes utcára kerültem. A tér közepén olasz fenyők zöldelltek, távolabb csíkos felhőkarcolók meredtek az égnek, a tér túloldalán, a tavacska mögött, amelyben gyerekek fröcskölték egymást tarka vízi biciklikről, pálmaház sávjával átszelt, fehér toronyház állt különös formájú, csillogó üvegkupolával. Sajnáltam, hogy nincs kitől megtudakolnom a rejtély nyitját, de hirtelen eszembe jutott — pontosabban a gyomrom figyelmeztetett rá —, hogy ma még nem ettem, teljesen kiment ugyanis a fejemből, hogy a reggelit a szobámba hozzák, és eljöttem, anélkül hogy megvártam volna. De az is lehet, hogy a portásrobot eltévesztett valamit.

Sebaj, itt egy infor; most már semmit sem csinálok előzetes érdeklődés nélkül. Egyébként az infor suhanót is tud rendelni, de attól egyelőre óvakodtam, mert nem tudtam, hogyan kell beszállni, és mit kell azután tenni. No de ezzel még ráérek.

A vendéglőben csak rá kellett pillantanom az étlapra, hogy megállapítsam: egy kukkot sem értek belőle. Határozottan közöltem hát, hogy reggelizni kívánok. Semmi különöset, csak egy normális reggelit.

— Ozot, kresz vagy herma?

Ha a pincér ember volna, megmondanám neki, hogy azt hozza, amit ő szeret, de hát persze robot. Neki mindegy.

— Kávé nincs.? — kezdtem aggódni.

— Van. Kresz, ozot vagy herma?

— Kávé és. hát, ami a legjobban megy a kávéhoz, az izé.

— Ozot — mondta, és elment.

Sikerült.

Készen lehetett minden, mert azonnal vissza is jött, olyan dúsan megrakott tálcával, hogy már valami rossz tréfára kezdtem gyanakodni. De az étel látványától mindjárt eszembe jutott, hogy a tegnap esti bonzin meg a nevezetes beriten kívül érkezésem óta még egy falatot sem ettem.

Az egyetlen dolog, ami valamihez is hasonlít, a kávé: éppen olyan, mint a jó sűrűre főzött szurok. A tejszín apró, kék cseppekből áll, tehénhez biztosan semmi köze. Szívesen meglestem volna valakit, aki tudja, hogyan kell mindezt megenni, de a reggelizés ideje nyilván elmúlt, egymagam ültem a vendéglőben. A sarló alakú tányérkán füstölgő pépből mintha gyufafejek állnának ki, közepébe talán sült almát raktak; természetesen nem volt az se alma, se gyufa, amit meg zabpehelynek néztem, kanalam érintésére növekedni kezdett. De azért derekasan bekebeleztem mindent, nyilván farkaséhes voltam, így csak később kezdtem péksüteményről nosztalgiázni (annak semmi nyoma). Közben feltűnt a robot, és kissé távolabb várakozott.

— Mennyit fizetek? — kérdeztem.

— Köszönöm, semmit — mondta. Inkább gépezethez, mint bábuhoz hasonlított. Egyetlen kerek kristályszeme volt. Belsejében mozgott valami, de nem tudtam rászánni magam, hogy a hasába nézzek. Még borravalót sem volt kinek adnom. Nem tudtam, megérti-e, ha újságot kérek. Talán már nincs is újság. Elindultam hát bevásárolni. De elsőnek egy utazási irodára bukkantam — ez kell nekem! Rögtön bementem.

A smaragdzöld oszlopos, tágas ezüst terem (kezdtem már torkig lenni ezekkel a színekkel) majdnem üres volt. Matt üvegfalak, óriási színes fényképek: a Colorado kanyonja, az Archimedes-kráter, a Deimos szakadékai, Palm Beach, Florida — mind térhatású, még a tenger is hullámzott, mintha nem is fényképeket látnék, hanem valódi tájra nyíló ablakokat. Odamentem a FÖLD feliratú ablakhoz.

Természetesen robot ült mögötte. Ezúttal aranyszínű. Vagy aranyporral beszórt.

— Mivel szolgálhatunk? — kérdezte. Mély hangja volt. Behunyt szemmel megesküdtem volna, hogy sötét hajú, zömök férfi beszél hozzám.

— Valami primitívet szeretnék — mondtam. — Most jöttem meg egy hosszú, nagyon hosszú utazásról. Nem akarok túl nagy kényelmet. Csak nyugalom legyen, víz, fák, esetleg hegyek. Egyszerű és régimódi hely legyen. Olyan, mint száz évvel ezelőtt. Akad ilyesmi?

— Ha kívánja, egész biztosan. A Sziklás-hegység, Fort Plum. Mallorca. Az Antillák.

— Közelebb — mondtam. — Úgy. ezer kilométeren belül. Mi volna?

— Klavestra.

— Az hol van?

Rájöttem már, hogy a robotokkal remekül tudok beszélgetni, mert egyáltalán semmin sem csodálkoznak. Arra képtelenek. Nagyon okos dolog.

— Régi hegyvidéki település a Csendes-óceán közelében. Csaknem négyszáz éve felhagyott bányák. Érdekes kirándulások a föld alatti vágatokban. Jó összeköttetés röppel vagy suhanóval. Üdülők orvosi ellátással, bérelhető kertes villák úszómedencével, légkondicionálással, irodánk helyi kirendeltsége különféle szórakozásokat szervez, kirándulások, játékok, társas összejövetelek. A helyszínen reál, mut és sztereon.

— Igen, ez jónak látszik — mondtam. — Egy kertes villa. És legyen hol úszni. Tehát úszómedencével, rendben?

— Természetesen, uram. Úszómedence ugródeszkákkal, vannak ott mesterséges tavak is, víz alatti barlangokkal, kitűnően felszerelt könnyűbúvár központ, víz alatti műsorok.

— A műsorokat mellőzhetjük. És mennyibe kerül?

— Százhúsz it egy hónapra. De ha közösen veszik ki a villát, másik bérlővel, akkor csak negyven.

— Közösen?

— A villák nagyon tágasak, uram. Legalább tizenkét szoba, de akár tizennyolc is. Automatikus kiszolgálás, étkezés helyben, helyi vagy egzotikus konyha, tetszés szerint.

— Értem. Hát, talán csakugyan. jó lesz. A nevem Bregg. Kibérelem a villát. Hogy is hívják a helyet? Klavestra? Most fizetek?

— Ahogy kívánja. Odaadtam neki a kaltert.

Kiderült, hogy csak én kezelhetem — ezt nem tudtam, de a robot természetesen most sem lepődött meg. Kezdtem mindinkább megkedvelni a robotokat. Megmutatta, hogyan csináljam, hogy csak egyetlen zseton hulljon ki a belenyomott számmal. Ugyanennyivel csökken az egyenleget mutató szám a felső ablakokban.

— Mikor utazhatok oda?

— Amikor óhajt. Bármikor.

— Jól van. De. kik lesznek még abban a villában?

— Marger úr és a felesége.

— Mondhatna róluk valamit?

— Csak annyit, hogy fiatal házaspár.

— Hm. És nem fogom zavarni őket?

— Nem, hiszen ők a földszintet vették ki. Az emelet kizárólag az öné lesz.

— Jó. És hogyan jutok oda?

— Röppel a legjobb.

— Akkor mi a teendőm?

— Elküldöm önért a röpöt, ha közli, melyik napon és hány órára küldjem.

— Telefonálok majd a szállodámból, jó lesz?

— Természetesen. A bérleti díj a beköltözéstől számít.

Mihelyt kiléptem, máris terveket kovácsoltam. Vásárolok könyveket és egy-két sportszert. Legfontosabbak azonban a könyvek. Néhány szakfolyóiratra is elő kell fizetnem. Szociológia, fizika. Rengeteget haladhattak több mint száz év alatt. Ja, igaz, ruhákat is kell vennem.

Csakhogy megint másképp alakult. A sarkon túl, alig hittem a szememnek, megláttam egy autót. Igazi autót. Talán nem egészen olyat, amilyenekre emlékeztem — szögletesebb volt a karosszériája. De mégiscsak igazi autó, kerekekkel, ajtókkal, volánnal — és mögötte még egypár hasonló. Kirakatban álltak, rajta nagybetűs felirat: RÉGISÉGEK. Bementem. A tulajdonos — vagy eladó — ember volt. Kár, gondoltam.

— Lehet itt autót vásárolni?

— Természetesen. Milyet óhajt?

— Sokba kerülnek?

— Négyszáz és nyolcszáz it között vannak az áraink.

Jó drágák, gondoltam. De hát a régiségek sohasem olcsók.

— És használhatom is az autót? — kérdeztem.

— Hogyne. Igaz, nem mindenütt, vannak helyi tilalmak, de általában igen.

— És az üzemanyag? — firtattam óvatosan, mert fogalmam sem volt, mi lehet a motorházban.

— Azzal semmi gond. Egyetlen töltés elég a kocsi egész élettartamára. Beleértve természetesen a parasztátokat.

— Rendben van — mondtam. — Erős, teherbíró kocsit szeretnék. Nem kell nagynak lennie, csak gyors legyen.

Beljebb tessékelt a hatalmas terembe, az autók közé. Mind úgy csillogott, mintha vadonatúj volna.

— Persze a suhanókkal nem versenyezhet — magyarázta az eladó —, de hát az autó ma már nem közlekedési eszköz.

Hanem, mi? — tűnődtem, de inkább lenyeltem a kérdést.

— Jól van. — mondtam. — Ez itt mennyibe kerül? Halványkék limuzin volt, süllyesztett, ezüstös reflektorokkal.

— Négyszáznyolcvan it.

— De Klavestrába kellene szállítani — mondtam. — Ott béreltem villát. A pontos címet megadhatják itt a szomszéd utazási irodában.

— Semmi akadálya, uram. Majd elküldöm röppel. A szállítás semmibe sem kerül.

— Tényleg? Én is röppel utazom oda.

— Akkor csak közölje az időpontot, odaszállítjuk a röpjéhez, így a legegyszerűbb. Persze, ha másképp kívánja.

— Nem, dehogy is. Úgy éppen jó lesz.

Kifizettem a kocsit — már egész ügyesen bántam a kalterral —, és élvezettel szívva be a lakk és az autóabroncsok szagát, kisétáltam a régiségboltból.

A ruhavásárlás ellenben pocsékul ment. Szinte egyetlen ismerős ruhadarabot sem találtam. Rájöttem viszont, mi a titkuk a rejtélyes palackoknak a „Fürdőköpenyek” feliratú szállodai szekrénykében. Nemcsak a fürdőköpeny, hanem minden ruhadarab, a harisnya, pulóver, fehérnemű is úgy készül most, hogy palackból fröcskölik ki az anyagát. Értettem én, hogy a nőknek tetszik a dolog, hiszen így minden alkalomra új öltözéket remekelhetnek maguknak néhány vagy akár tucatnyi palackkal: a permet azonmód különféle sima vagy bolyhos kelmékké dermed, lehet belőle selyem, bársony, szőrme vagy rugalmas fém is. Persze, nem minden nő alkotja maga a ruhakölteményeit, erre valók a divatformázó művészek és a difószalonok (tehát ezzel foglalkozik Nais!), de az így készülő, testhez simuló holmikhoz nem sok kedvet éreztem. Fölösleges fáradságnak találtam, hogy minden felöltözésnél palackokkal bíbelődjek.

Akadt néhány kész ruhadarab, de azok meg nem fértek rám, még a legnagyobb is jó négy számmal kisebb az én méretemnél. Végül rászántam magam a palackos holmira, mert láttam, hogy az ingem már nagyon a végét járja. Elhozhatnám persze a motyómat a Prométheuszról, de hát ott nem volt öltönyöm, se fehér ingem, nem ilyesmit viseltünk a Fomalhaut csillagrendszerben. Vásároltam néhány kertésznadrágot, csak azoknak van elég bő, lehajtható száruk. Mindezért összesen egy itet fizettem, ennyibe kerültek a nadrágok. A palackokat ingyen adták. A szállodába küldettem a holmit, és engedve a rábeszélésnek, merő kíváncsiságból elmentem egy difószalonba. Festőművész képű fickó fogadott, előbb alaposan végigmért, majd megállapodtunk, hogy inkább laza holmikat kell viselnem; láthatólag nem volt elragadtatva tőlem. Én se tőle. Néhány pulóvert végül is ott helyben elkészített. Fölemelt karral kellett állnom, míg ő egyszerre négy palackkal sürgölődött körülöttem. A habfehér permet rögtön megdermedt a levegőben. Különböző színű pulóverek lettek belőle, az egyik fekete, elöl piros csíkkal. Úgy láttam, legnehezebb a gallér és az ujjak eldolgozása. Nyilván jókora gyakorlat kell hozzá.

Ezzel az élménnyel gazdagabban — fizetni egyébként nem kellett — kiléptem a déli napsütésbe. Most kevesebb suhanót láttam, de több szivarforma gép röpködött a háztetők fölött. Nagy tömeg hömpölygött a mozgólépcsőkön az alsóbb szintek felé, mindenki sietett, csak én sétálgattam ráérősen. Napoztam egy órácskát egy pikkelyes törzsű rododendron alatt, aztán visszaballagtam a szállodámba. Lent a hallban kaptam borotvakészüléket; amikor a fürdőszobában borotválkozáshoz láttam, észrevettem, hogy kissé le kell hajolnom a tükörhöz, pedig emlékeztem: reggel még éppen jó helyen volt. Nem nagy különbség, de az imént, vetkőzéskor is furcsa dolgot tapasztaltam: rövidebb lett az ingem. Mintha összement volna. Most jobban szemügyre vettem. Nem változott sem a gallérja, sem az ujja. Kiterítettem az asztalon. Ugyanolyan, mint volt, és mégis, amikor most fölvettem, alig ért a derekamnál lejjebb. Én változtam, nem ő. Megnőttem.

Képtelen ötlet, de azért aggasztott a dolog. Felhívtam a szállodai infort, és egy űrhajósokkal foglalkozó orvos címét kértem. Az Adapthoz csak akkor megyek, ha nagyon muszáj. Rövid szünet után — mintha a válaszoló automata tétovázna — megkaptam a címet. Ugyanebben az utcában lakik az orvos, néhány háztömbnyire. Odamentem. Félhomályos, nagy szobába vezetett egy robot. Rajtam kívül nem volt ott senki.

Csakhamar belépett az orvos. Úgy festett, mintha egy családi fényképről lépett volna le apám dolgozószobájában. Alacsony, mokány öregúr, ősz haj, rövid fehér szakáll, aranykeretes szemüveg — amióta visszatértem, most láttam először szemüveges arcot. Doktor Juffonnak hívták.

— Hal Bregg? — mondta. — Ön az?

— Én vagyok.

Szótlanul méregetett, elég sokáig.

— Mi a panasza?

— Tulajdonképpen semmi, doktor úr, csak.

Beszámoltam neki furcsa megfigyelésemről.

— Vetkőzzön le!

— Egészen? — kérdeztem, derékig levetkőzve.

— Egészen.

Szemügyre vett meztelenül.

— Már nincsenek ilyen férfiak — dünnyögte magában. Meghallgatta szívverésemet a hideg szte-toszkóppal. Ezer év múlva is ugyanígy lesz, gondoltam, és ennek kicsit megörültem. Megmért, aztán le kellett feküdnöm. Alaposan megnézte a sebhelyet a jobb kulcscsontom alatt, de nem szólt rá semmit. Majdnem egy óra hosszat vizsgálgatott.

Reflexek, tüdőtérfogat, elektrokardiogram, minden. Amikor felöltöztem, leült kis fekete íróasztalához. Csikorgott a fiók, amint kihúzta, hogy valamit megkeressen benne. Az újmódi bútorok után, amelyek az ember alá tolakodnak, nagyon tetszett nekem ez a régi íróasztal.

— Hány éves?

Elmagyaráztam, mi a helyzet.

— A szervezete egy harmincöt körüli férfi állapotát mutatja — mondta. — Hibernálva volt?

— Igen.

— Sokáig?

— Egy évig.

— Miért?

— Megnövelt sebességgel tértünk vissza. Vízbe kellett feküdnünk. Rázkódásvédelem, hiszen tudja. No, és mivel bajos volna ébren feküdni ott egy évig.

— Hát persze. Azt hittem, tovább tartott. Azt az évet nyugodtan leszámíthatja. Nem negyvenéves, hanem harminckilenc.

— És az, hogy. növök?

— Amiatt egy percig se aggódjon, Bregg. Mennyijük volt?

— Gyorsulásunk? Két g.

— No, ugye. Azt hitte, nőni kezdett? Szó sincs róla. Csak a porckorongok. Tudja, mi az?

— Hogyne, a gerincben, a csigolyák között.

— Úgy van. Most tágulnak, mert kikerültek a prés alól. Milyen magas?

— Induláskor százkilencvenhét voltam.

— És aztán?

— Nem tudom. Nem mértem magam; tudja, más gondjaink voltak.

— Most két méter kettő.

— Csak ez hiányzott — dörmögtem. — És ez még soká tart?

— Nem. Valószínűleg ennyi volt az egész. Hogy érzi magát?

— Jól.

— Minden tárgyat túlságosan könnyűnek érez, ugye?

— Most már nem annyira. Az Adaptban, a Lunán adtak izomlazító tablettákat.

— Degravitálást is kaptak?

— Igen. Három napig. Mondták, hogy ennyi év után kevés, de másfelől nem akartak bennünket mindazok után még tovább bezárva tartani.

— No és milyen a közérzete?

— Hát. — haboztam —, néha úgy érzem magam, mint egy neandervölgyi, akit becipeltek a városba.

— És mik a tervei? Elmondtam, hogy villát béreltem.

— Talán az se rossz — hümmögött —, ámbár.

— Jobb lenne az Adapt.?

— Azt nem mondom. Bregg. tudja-e, hogy én emlékszem magára?

— Hogy lehet az? Hiszen ön akkor még.

— Nem, hát persze. De hallottam magáról az édesapámtól. Tizenkét éves koromban.

— Ó, eszerint sok évvel az indulásunk után? — mondtam. — És még emlékeztek ránk? Furcsa.

— Dehogy. Inkább az a furcsa, hogy mennyire elfelejtették magukat. De hát maga tudta, ugye, milyen lesz ez a visszatérés, bár elképzelni persze lehetetlen.

— Tudtam.

— Ki küldte hozzám?

— Senki. Azazhogy. a szállodai infor. Miért?

— Mulatságos — mondta. — Én tulajdonképpen nem vagyok orvos, tudja?

— Hogy érti ezt?

— Negyven éve nem praktizálok. Az űrorvostan történetével foglakozom, mert az már történelem, Bregg. Az űrorvosoknak sehol nincs munkájuk, kivéve az Adaptot.

— Bocsánat, én nem tudtam.

— Ugyan! Inkább hálás lehetek magának. Maga rá az élő bizonyíték, hogy téved Millman iskolája, nem igaz, hogy a fokozott nyomás megárt a szervezetnek. Még a bal kamrája sem nagyobbodott meg, tüdőtágulásnak semmi nyoma, remek a szívműködése. De hát ezt úgyis tudja, nem igaz?

— Tudom.

— Mint orvos, ennél többet nem is mondhatok magának, de máskülönben. Tétovázott.

— Máskülönben?

— Mennyire érti a mi. mai életünket?

— Elég homályosan.

— Magának ősz a haja, Bregg.

— No és? Mit számít az?

— Számít. Az ősz haj öregséget jelent. Nyolcvanon alul már senki sem őszül, még akkor is csak ritkán.

Rádöbbentem, hogy igaza van: öregeket szinte nem is láttam.

— Miért? — kérdeztem.

— Vannak megfelelő szerek, az őszülést gátló orvosságok. A haj eredeti színét is vissza lehet adni, bár az kicsit bonyolultabb.

— Értem. — válaszoltam —, de miért mondja ezt el nekem?

Láttam, hogy habozik.

— A nők miatt, Bregg — bökte ki végül.

Összerezzentem.

— Úgy gondolja, vénembernek látszom?

— Ugyan, inkább atlétának. De hát nem járkálhat meztelenül. Így ülve meg, őszintén szólva, olyannak látszik. Szóval, aki nem ismeri, azt gondolná magáról, hogy megfiatalított öregember. Fiatalító műtétek, hormonkúrák meg ilyesmik után.

— Hát, hiába — mondtam. Nem is tudom, miért éreztem magam olyan pocsékul nyugodt tekintete előtt. Levette szemüvegét, s az íróasztalra tette. Kék szeme kissé könnyezett.

— Maga sok mindent nem ért, Bregg. Ha élete végéig remete akarna maradni, akkor talán mondhatná, hogy „hát, hiába”. De tudja, ez a társadalom, ahová visszatért, nem lelkesedik azért, amiért maga az életénél is többet adott.

— Ne beszéljen így, doktor úr.

— Ami a szívemen, az a számon. Feláldozni az életét, mi az? Sokan megtették, mióta a világ világ. De odaadni mindenét, a szüleit, rokonait, barátait, a nőket. hiszen maga mindenkijét feláldozta, Bregg!

— Doktor úr.

Elcsuklott a hangom. Az ódon íróasztalra könyököltem.

— Néhány szakemberen kívül ez senkit sem érdekel, Bregg. Tudja, ugye?

— Tudom. Megmondták a Lunán, az Adaptnál. csak. finomabban fogalmaztak.

Hallgattunk egy nagyot.

— Ez a társadalom, ahová maga visszatért, stabil. Nyugodtan él. Érti? Az űrhajózás korai szakaszának romantikája elszállt. Olyan ez, mint Kolumbusz históriája. Az ő felfedezőútja rendkívüli esemény volt, de kit érdekeltek kétszáz évvel később a vitorlás hajókon járó kapitányok? A maga visszatéréséről kétsoros hír volt a reálban.

— De doktor úr, mit számít ez? — mondtam. Részvéte kezdett bosszantani, még az általános közönynél is jobban. Ezt azonban nem árulhattam el.

— Számít bizony, Bregg, akkor is, ha maga nem akarja tudomásul venni. Ha nem magáról volna szó, hallgatnék, de magát megilleti az igazság. Maga egyedül van. Nem élhet az ember egyedül. A maga érdeklődési köre, az, amivel ide visszatért, kis sziget a tudatlanság tengerében. Nem hiszem, hogy sokan akadnának, akik kíváncsiak a mondanivalójára. Én közéjük tartozom, de én nyolcvankilenc éves vagyok.

— Nincs nekem semmilyen mondanivalóm — vágtam közbe bosszúsan. — Legalábbis semmi szenzációs. Nem fedeztünk föl semmiféle galaktikus civilizációt, és különben is csak pilóta voltam. Vezettem az űrhajót. Valakinek azt is meg kellett csinálnia.

— Igazán? — suttogta, felvonva fehér szemöldökét.

Uralkodtam magamon, de kezdett elhagyni a béketűrés.

— Igazán! De még mennyire! És ez az itteni közöny. ha már tudni akarja. csak azok miatt bánt, akik ott maradtak.

— Ki maradt ott? — kérdezte nyugodtan.

— Sokan. Arder, Venturi, Ennesson. Doktor úr, miért.

— Nem puszta kíváncsiságból kérdezem. Tudja, ez. higgye el, én sem szeretem a nagy szavakat. ez volt az én fiatalságom. Maguk miatt választottam ezt a szakmát. Most egyformán haszontalanok vagyunk. Természetesen joga van hozzá, hogy másképp lássa. Én nem erőltetem. Csak tudni szeretném. Mi történt Arderral?

— Pontosan nem tudjuk — feleltem. Hirtelen elfásultam. Végül is, miért ne mondanám el? Az íróasztal karcos, fekete lapjára meredtem. Sohasem hittem volna, hogy ez a perc ilyen lesz.

— Két szondát vezettünk az Arcturus fölött. Elvesztettem vele a kapcsolatot. Nem tudtam rátalálni. Az ő rádiója némult el, nem az enyém. Amikor elfogyott az oxigénem, visszafordultam.

— Várt rá?

— Vártam. Vagyis. keringtem az Arcturus körül. Hat napig. Pontosabban százötvenhat óráig.

— Egyedül?

— Egyedül. Pechem volt, mert az Arcturuson új napfoltok keletkeztek, és teljesen megszakadt a kapcsolatom a Prométheusszal. Az űrhajómmal. Mindenféle zavarok voltak. Egyedül nem térhetett vissza, rádió nélkül. Mármint Arder. Mert a szondákon a telerános vezérléshez rádió kell. Nélkülem nem juthatott vissza, és nem is jutott. Gimma visszarendelt. Igaza volt, mert később, csak úgy időtöltésből, kiszámoltam, mennyi volt rá az esélyem, hogy megtaláljam Ardert a keresőn, radarral. Már nem emlékszem pontosan, de nagyjából egy a trillióhoz. Remélem, azt csinálta, amit Arne Ennesson.

— Arne Ennesson mit csinált?

— Elvesztette a nyaláb fókuszálását. Gyengülni kezdett a hajtóműve. Pályán maradhatott volna még, tudom is én, egy napig, spirálisan keringve, míg le nem zuhan az Arcturusra, hát inkább rögtön egy napfáklyába rohant. A szemem előtt égett el.

— Hányan voltak pilóták?

— A Prométheuszon öten.

— És hányan tértek vissza?

— Olaf Staave meg én. Tudom, mit gondol, doktor úr. hősiesség. Én is azt hittem valaha, mikor könyveket olvastam ilyen emberekről. De nem igaz. Érti? Ha lehetett volna, otthagyom Ardert, és rögtön visszafordulok, de nem lehetett. O se fordult volna vissza. Egyikük sem. Gimma sem.

— Miért hangsúlyozza úgy ezt? — kérdezte halkan.

— Mert más a hősiesség, és más a muszáj. Én csak azt tettem, amit mindegyikünk tett volna. Doktor úr, ezt csak az érti, aki ott volt. Cseppfolyós kis buborék az ember. Ha kihagy a fókuszálás vagy a mágnesség, a vibrációtól egy pillanat alatt megalvad a vére. Nem a külső okokról beszélek, érti, nem meteorokról, hanem műszaki hibákról. Elég a legapróbb zavar, egy kiégett drótocska a rádióban. és kész. Ha ilyen körülmények között még az emberek is csődöt mondanának, az űrutazás öngyilkosság lenne, hát nem? — Egy pillanatra lehunytam a szemem. — Doktor úr. most nem is repülnek? Hogy lehet az?

— Maga repülne?

— Én nem.

— Miért?

— Megmondom. Egyikünk sem repülne, ha tudná, mi van ott. Azt nem tudja senki. Csak aki ott járt. Olyanok voltunk, mint a kétségbeesett, halálra rémült állatok.

— Hogyan illik ez össze azzal, amit az előbb mondott?

— Sehogyan. Így volt. Féltünk. Tudja, mialatt én ott Arderra vártam, egy idegen nap körül keringve, mindenféle személyeket találtam ki, és azokkal beszélgettem, mondtam nekik ezt-azt, válaszoltam rá, és a végén már elhittem, hogy ott vannak velem. Mindenki úgy segített magán, ahogy tudott. Gondoljon bele, doktor úr: itt üldögélek magánál, kibéreltem egy villát, vettem egy régi autót, elhatároztam, hogy majd tanulok, olvasok, úszom, de közben mindaz itt van bennem. Az a tér, az a csend, és ahogyan Venturi segítségért kiáltott, és én mentés helyett teljesbe kapcsoltam, visszafelé!

— Miért?

— A Prométheuszt vezettem. Neki meg tönkrement az atommáglyája. Mindnyájunkat felrobbanthatott volna. Egyben maradt; nem robbantunk volna fel miatta. Talán még őt is kimenthettük volna, de nem volt jogom kockáztatni. Arderral, akkor, fordítva volt. Én menteni akartam, de Gimma visz-szahívott, mert attól félt, odaveszünk mind a ketten.

— Mondja, Bregg. és mit vártak mitőlünk? A Földtől?

— Fogalmam sincs. Ezen sohasem gondolkodtam. Olyan volt, mint ahogyan a túlvilági életről vagy a paradicsomról beszéltek: lesz majd egyszer, de senki sem tudja elképzelni. De hát elég ebből, doktor úr! Beszéljünk másról! Volna egy kérdésem. Mi a helyzet azzal a. betrizálással?

— Mit tud róla?

Elmondtam. Kihagyva persze, hogy mindezt kitől hallottam, és milyen körülmények között.

— Hát igen — mondta. — Nagyjából. Általában így képzelik.

— És én.?

— Magukkal kivételt tesz a törvény, mert a felnőttek betrizálása egészségi okokból nem biztonságos, sőt talán veszélyes. Azonkívül úgy vélik, szerintem joggal, hogy maguk már kiállták. az erkölcsi próbát. Meg hát úgyis. kevesen vannak.

— Még valamit, doktor úr. A nőket említette. Miért? De nem rabolom az idejét?

— Nem, nem. Hogy miért említettem a nőket? Ki állhat közel az emberhez, Bregg? Szülők. Gyermekek. Barátok. Nők. Magának nincsenek szülei, se gyermekei. Barátai nem lehetnek.

— Miért?

— Nem a társaira gondolok, bár nem tudom, kívánna-e folyton velük lenni, emlékezni.

— Isten őrizz!

— Hát akkor? Maga két korszakot ismer. Az egyikben az ifjúságát töltötte, a másikat hamarosan megismeri. Ha hozzáadjuk azt a tíz évet, a maga élettapasztalata egészen más, mint akármelyik kortársáé. Tehát nem lehetnek a maga egyenrangú barátai. Akkor mi legyen, öregek között töltse az életét? Maradnak a nők, Bregg. Csakis a nők.

— Talán inkább csak egy — dörmögtem.

— Egyet ma nehéz találni.

— Hogy érti ezt?

— Tudja, ez a jólét kora. De ami a szerelmi életet illeti, kíméletlen korszak. Szerelmet, nőt nem lehet már pénzért vásárolni. Anyagi gondok már nem léteznek…

— Akkor miért mondja rá, hogy kíméletlen korszak?

— Mert az. Ami a pénzért vásárolt szerelmet illeti, maga biztosan a nyílt vagy titkos prostitúcióra gondol. Ó, nem! Ilyesmi rég nem létezik. Hajdanában a nőket vonzotta a siker. Imponált nekik a férfi magas keresete, képzettsége, társadalmi rangja. Mindez ma már lehetetlen, mivel teljes a társadalmi egyenlőség. Néhány kivétellel. Teszem azt, ha maga realista volna.

— De hát én realista vagyok!

Az orvos elmosolyodott.

— Ez a szó ma egészen mást jelent. A reálban játszó színészt nevezik így. Volt már reálban?

— Még nem.

— Nézzen meg néhány melodrámát, akkor majd megérti, mik a párválasztás szempontjai mostanában. Legfontosabb a fiatalság. Ezért mindenki foggal-körömmel harcol érte. A ráncos bőr, az ősz haj, különösen, ha még nem is öreg az illető, majdnem olyan irtózatot kelt, mint hajdan a lepra.

— Miért?!

— Bajosan tudnám megmagyarázni. De az észérvek mit sem érnek, ha egyszer ez a szokás. Maga még mindig nem látja világosan, hogy a szerelmi élet milyen sok régi tényezője eltűnt. A természet nem tűri az űrt, így a régiek helyébe új tényezők léptek. Itt vari például az a jelenség, amely magának annyira megszokott, hogy már nem is látja, milyen rendkívüli: a kockázat. Ilyen többé nincs, Bregg. A férfi már nem imponálhat a nőnek azzal, ha bátor, vakmerő, pedig hát évszázadokig ebből élt az irodalom, a művészet, az egész kultúra: szerelem a halál árnyékában. Orfeusz leszállt az alvilágba Eurüdikéért. Otellót gyilkossá tette a szerelem. Rómeó és Júlia tragikus története. Ma már nincsen tragédia. Még lehetőség sincs rá. Felszámoltuk a szenvedélyek poklát, aztán azon vettük észre magunkat, hogy a mennyország is megszűnt. Most minden langyos.

— Langyos.?

— Az ám! Tudja, milyenek még a legboldogabb szerelmesek is? Józanok. Semmi lángolás, vetélkedés.

— Szóval. úgy érti, mindez. nincs többé?! — fakadtam ki. Először éreztem babonás félelmet ettől a világtól. Az öreg orvos hallgatott. — Doktor úr, az nem lehet. Hát igazán.

— Ez az igazság. És el kell fogadnia, Bregg, mint a levegőt, mint a vizet. Mondom, egyetlen asz-szonyt találni nehéz. Egész életre szóló társat szinte lehetetlen. A kapcsolatok átlagos időtartama hét év körül ingadozik. Már ez is haladás. Fél évszázaddal ezelőtt alig négy volt.

— Most már igazán nem rabolom tovább az idejét. Mit tanácsol?

— Azt, amit már említettem: festesse be a haját. Tudom, bután hangzik. De fontos. Restellem is, hogy ilyen tanácsot adok. Nekem se tetszik. De hát én.

— Köszönöm. Igazán. Még egy utolsó kérdés. Árulja el. milyennek látnak engem. az utcán? A járókelők? Mi olyan furcsa rajtam?

— Maga más, Bregg. Először is, a termete. Mintha az Iliászból lépett volna ki. Letűnt idők arányai. Ez néha előnyös is lehet, ámbár tudja, ugye, mi vár azokra, akik túlságosan kimagaslóak.

— Tudom.

— Maga kicsit túlságosan nagy darab. Még fiatal koromból sem emlékszem ilyenekre. Pillanatnyilag magát úgy látják, hogy ijesztően magas, drabális fickó, aki pocsékul öltözik. De nem a ruhája rossz szabású, hanem sokkal izmosabb, mint mások. Az utazása előtt is így volt?

— Nem, doktor úr. A két g miatt van, tudja.

— Lehetséges.

— Hét év. Hét évi dupla terhelés. Az izmaimnak gyarapodniuk kellett. A mellkasom, a hasizmaim, a nyakam. Máskülönben megfulladtam volna, mint egy patkány. Az izmaim akkor is dolgoztak, amikor aludtam. A hibernálás alatt is. Mindennek kétszeres volt a súlya. Ettől van.

— És a többiek is.? Elnézést a kérdésért, csak az orvosi kíváncsiságom. Tudja, ilyen hosszú űrutazás csak egy volt.

— Tudom. A többiek? Olaf körülbelül ugyanolyan, mint én. Biztos a csontozaton is múlik, én mindig vállas voltam. Arder magasabb volt nálam. Két méternél magasabb. Volt. Arder, igen. De miről is beszéltünk? A többiek. nos, én voltam a legfiatalabb, ezért jobban alkalmazkodott a szervezetem. Legalább is Venturi ezt állította. Janssen munkáját ismeri?

— Hogy ismerem-e? A szakma klasszikusa.

— Tényleg? Mókás. Olyan inci-finci doktorka volt. Nála egyszer hetvenkilenc g-t bírtam ki másfél másodpercig.

— Mennyit?

Elnevettem magam.

— Papírom van róla. De annak százharminc éve. Most a negyven is sok nekem.

— De Bregg, ma húszat sem bír ki senki!

— Miért? Talán a betrizálás miatt?

Nem válaszolt. Úgy éreztem, tud valamit, amit nem akar elmondani. Felálltam.

— Bregg — mondta —, ha már erről beszélünk: vigyázzon!

— Mire?

— Önmagára és másokra. A haladást nem adják ingyen. Megszabadultunk ezer veszélytől, konfliktustól, de ennek megvan az ára. A társadalom elpuhult, maga meg. kemény fickó. Ért engem?

— Értem — mondtam, és eszembe jutott az a férfi a vendéglőben, akinek torkára forrt a nevetés, mikor odaléptem.

— Igaz is, doktor úr — böktem ki váratlanul —, az éjszaka találkoztam egy oroszlánnal. Illetve kettővel. Miért nem bántottak?

— Ragadozók már nincsenek, Bregg. Tudja, a betrizálás. Éjszaka találkozott velük? És mit csinált?

— Vakargattam a torkukat — vallottam be, és mutattam is, hogyan. — De hogy Iliász, az túlzás. Megijedtem tőlük, mint annak a rendje. Mennyivel tartozom?

— Szó se lehet róla. És ha bármikor kedve volna.

— Köszönöm.

— De ne halogassa túl sokáig — dünnyögte szinte magában, míg kifelé mentem. Csak a lépcsőn értettem meg, mire gondolt: majdnem kilencvenéves.

Visszamentem a szállodába. A hallban fodrász is volt. Természetesen robot. Megnyiratkoztam. Alaposan megnőtt a hajam, főleg kétoldalt. És ott is őszült a leginkább. Amikor a robot végzett, úgy találtam, már kevésbé látszom vadembernek. Dallamos hangján megkérdezte, óhajtok-e hajfestést.

— Nem — mondtam.

— Aprexet?

— Az mi?

— A ráncok ellen.

Haboztam. Kínosan éreztem magam, de talán igaza van az orvosnak.

— Nem bánom — hagytam rá…

Erős illatú zselét kent az arcomra. Az anyag álarccá dermedt, akkor lehúzta rólam. Aztán borogatások alatt feküdtem, örülve, hogy legalább nem látszik az arcom.

Fellifteztem a szobámba. Ott vártak már a csomagok a cseppfolyós fehérneművel. Levetkőztem, és bementem a fürdőszobába. Egyenesen a tükör elé.

Hát igen. Nem is csoda, hogy megrémülnek tőlem. Nem tudtam, hogy úgy festek, mint egy vásári erőművész. Mellkasomon, törzsemen csak úgy dagadoznak az izmok. Amikor fölemeltem a karom, a mellizom fölött látszott a tenyérnyi sebhely. Forgolódtam, hogy a másikat is lássam, ott a lapockámnál — amiatt neveztek szerencsésnek, mert ha a szilánk három centivel balra talál el, összezúzza a gerincemet. Ököllel rácsaptam kemény hasamra.

Te barom! — közöltem a tükörképemmel. Szerettem volna megfürödni, rendes vízben, nem ózonviharban, és örültem, hogy a villában úszómedencém is lesz. Nézegettem új holmimat, de a nadrágomtól végül nem tudtam megválni. Fölvettem hát hozzá az új fehér pulóvert, bár a könyökénél foszladozó, régi fekete sokkal jobban tetszett, és leballagtam az étterembe.

Az asztalok felénél vendégek ültek. Három termen át kisétáltam a teraszra, innen a nagykörútra láttam, a suhanok végtelen áradatával; a felhők alatt távoli hegységként kéklett a Terminál pályaudvar.

Ebédet rendeltem.

— Mit hozhatok? — kérdezte a robot. Étlapot akart adni.

— Mindegy — mondtam. — Csak ebéd legyen.

Már evéshez láttam, mikor észrevettem, hogy csupa üres asztal van körülöttem. Ösztönösen kerestem a magányt, nem is tudtam róla. Azt sem tudtam, egyáltalán mit eszem. Már nem voltam olyan biztos benne, hogy jó lesz, amit elterveztem. Az üdülés, amivel saját magamat jutalmazom meg, ha már senki másnak nem jutott eszébe. Nesztelenül megjelent a pincér.

— Bregg úr, ugye?

— Igen.

— Vendége van. A szobájában.

— Vendégem?

Rögtön Naisra gondoltam. Megittam sötét színű, pezsgő italomat, és felálltam. Éreztem, hogy a vendégek utánam néznek. Jó lenne legalább tíz centit lefűrészelni magamból. A szobámban egy fiatal nő ült, akit még sohasem láttam. Bolyhos szürke ruha, válla körül piros fantáziatermék.

— Az Adapttól jöttem — mondta —, reggel már beszéltünk.

— Á, ön az?

Bosszankodtam egy kicsit. Mit akarnak tőlem?

Visszaült. Vonakodva leültem én is.

— Hogy érzi magát?

— Remekül. Ma orvosnál voltam, megvizsgált. Minden rendben. Kibéreltem magamnak egy villát, olvasgatni akarok.

— Nagyon okosan tette. Klavestra kitűnő választás. Hegyek, csend, nyugalom.

Tudta, hogy Klavestra. Követtek, vagy mi az ördög? Mozdulatlanul vártam, mit akar még.

— Hoztam valamit. tőlünk.

Az asztalon fekvő kis csomagra mutatott.

— Ez a legújabb készülékünk, tudja — magyarázta élénk, bár kissé mesterkélt hangon. — Amikor lefekszik aludni, beállítja. és úgy két hét alatt éjszakánként könnyen, minden fáradozás nélkül megtud egy csomó hasznos dolgot.

— Igazán? Remek — mondtam. Rám mosolygott. Visszamosolyogtam, mint jó tanulóhoz illik.

— Ön pszichológus?

— Igen. Eltalálta.

Tétovázott. Láttam, hogy valamit mondani akar.

— Hallgatom.

— De nem haragszik meg?

— Miért haragudnék?

— Tudja. ahogyan öltözik, az egy kicsit.

— Tudom. De annyira kedvelem ezt a nadrágot. Majd idővel.

— Á, nem a nadrág. A pulóver.

— A pulóver? — hüledeztem. — De hiszen az vadonatúj, ma csinálták. A legújabb divat állítólag, vagy nem?

— De igen. Csak tudja, nem szabad ennyire felfújni. Megengedi?

— Tessék — mondtam egészen halkan. Felém hajolt a fotelból, kinyújtott ujjaival megbökte a mellemet, és ijedten felkiáltott.

— Mi az ott?

— Semmi, csak én — feleltem kaján vigyorral.

Összekulcsolta a kezét, és felállt. Kárörömöm jeges nyugalomnak adta át a helyét.

— Üljön csak le nyugodtan.

— Én. jaj, ne haragudjon, de én.

— Semmi baj. Régóta dolgozik az Adaptnál?

— Második éve.

— Úgy. És az első páciense? — magamra mutattam. Kicsit elpirult. — No jó, akkor kérdezhetek valamit?

Megrebbent a szeme. Talán azt hitte, randevúra hívom?

— Természetesen.

— Hogyan csinálják azt, hogy a város minden szintje fölött az eget látni?

Felélénkült.

— Az nagyon egyszerű. Televízióval, ahogy régebben hívták. A mennyezeteken képernyők vannak, azok közvetítik, ami a föld felett van, az eget, a felhőket.

— De a szintek, ugye, nem is olyan magasak — mondtam. — A házak között meg negyvenemeletes is akad.

— Az csak látszat — mosolygott. — A házaknak csak egy része valódi. A többi csak kép. Érti?

— Értem, hogyan, de azt még nem értem, minek!

— Hát azért, hogy egyik szint lakói se érezzék magukat hátrányos helyzetben. Semmilyen szempontból.

— Vagy úgy — mondtam. — Mulatságos. Akkor még egy kérdés. Könyveket szeretnék vásárolni. Javasolna valamit a maga területéről? Amolyan. áttekintésre gondolok.

— Pszichológiát akar tanulni? — csodálkozott.

— Nem, csak tudni szeretném, mit értek el az elmúlt évek alatt.

— Mayssent ajánlanám — mondta.

— Az mi?

— Iskolai tankönyv.

— Valami komolyabbra gondoltam. Összegezések, monográfiák. Jobb az eredeti szerzőt olvasni.

— Attól tartok, az kicsit. nehéz lesz.

Udvariasan mosolyogtam.

— Hátha mégse. Miért volna nehéz?

— A pszichológia annyira összeforrott a matematikával.

— Én is. Bár az a száz évvel ezelőtti volt. Több kell annál?

— De hiszen maga nem matematikus!

— Nem, de sokat foglalkoztam vele. A Prométheuszon. Mert ott, tudja. rengeteg szabad időnk volt.

A lány annyira csodálkozott, úgy összezavarodott, hogy már nem is szólt semmit, csak felírt néhány címet egy cédulára. Mikor elment, visszacsörtettem az íróasztalhoz, és leroskadtam a székre. Hát még ő is, aki az Adaptnál dolgozik. Matematikát? Ugyan már! Egy vadembernek? Gyűlölöm őket — gondoltam. — Gyűlölöm. Gyűlölöm. Nem is igen tudtam, kire gondolok. Mindenkit. Igen, mindenkit. Becsaptak. Elküldtek oda, fogalmuk sem volt, mit csinálnak. Jobb lett volna nekik, ha ott maradok, mint Venturi, Arder, Thomas, de én visszatértem, csak azért, hogy most aztán féljenek tőlem, úgy járkáljak itt közöttük, mint senkinek sem kellő, eleven lelkiismeret-furdalás. Nem vagyok én jó semmire — gondoltam. Legalább sírni tudnék. Arder tudott. Azt mondta, nem kell szégyellni a könnyeket. Lehet, hogy hazudtam a doktornak. Nem mondtam meg soha senkinek, de nem biztos, hogy bárki másért is megtettem volna ugyanazt. Talán igen. Olafért, később. De nem egészen biztos. Arder! Ó, hogy tönkretettek bennünket, és mi mennyire hittünk nekik, egész idő alatt azt éreztük, ott áll mögöttünk a Föld, ott van, bízik bennünk, gondol ránk. Nem beszélt erről senki, mert minek? Nem beszélünk arról, ami természetes.

Felálltam. Nem bírtam veszteg maradni. Fel-alá jártam a szobában.

Elég. Benyitottam a fürdőszobába, de hát víz sincs, hogy a fejemet alátartsam! Különben is, micsoda ötlet! Kész hisztéria!

Visszamentem a szobába, és csomagolni kezdtem.