Házasságunk, ahhoz képest, hogy csakis őrült erőszakosságom hozta össze, meglepően jól sikerült. Életünkben elég sajátos kettősséget figyeltem meg. Ha eltért a véleményünk, Eri megvédte az álláspontját, de ilyenkor rendszerint általános témákról volt szó. Például ő nagy híve volt a betrizálásnak, és érveit nem könyvekből merítette. Jó jelnek tartottam, hogy ilyen nyíltan vitába száll velem; ezek a vitáink nappal folytak. Rólam viszont nem mert, vagy inkább nem akart napvilágnál, objektívan, nyugodtan beszélni, mert nem tudta biztosan, melyik szavával tapint rá valamelyik gyengémre, Olaf szavával, a „konzervember” nevetséges tulajdonságaira, vagy támadja az én időm fontos értékeit. Éjjel azonban — talán mert a sötétség kicsit csökkentette, enyhítette jelenlétem súlyát — beszélt rólam, illetve kettőnkről, és örültem ezeknek a csöndes éjszakai beszélgetéseknek, mert a félhomály jótékonyan leplezte, milyen gyakran elképeszt, amit hallok.
Mesélt magáról, a gyerekkoráról, így értesültem róla másodszor, vagyis inkább először, mert valóságos, emberi tartalommal telítve, milyen rejtélyesen épül fel ez a társadalom, a folyamatosan, érzékenyen stabilizált harmónia társadalma. Természetesnek tartják, hogy a gyerekvállaláshoz, a kisgyerek neveléséhez magas szintű képzettség és sokoldalú felkészülés, egyszóval, szaktanfolyamok elvégzése szükséges. A házaspárnak valami vizsgafélét kell tennie, hogy megkapja az engedélyt az utódvállaláshoz. Első hallásra nagyon elképesztett a dolog, de némi gondolkodás után beláttam, hogy inkább nálunk, régieknél volt paradox a helyzet: a régi társadalomban a házak, hidak építéséhez, betegek gyógyításához, még az egyszerű hivatali munkához is megfelelő képzettség kellett, csak éppen a legfelelősebb feladatot, a gyermekek világra hozását, lelkük formálását bízták a vak véletlenre, a pillanatnyi vágyra, és a közösség csak akkor lépett közbe, amikor a hibák már megtörténtek, kijavításukhoz késő volt.
A gyermekhez való jog most kitüntetés, nem kaphatja meg akárki. Továbbá, a szülők nem zárhatják el gyermeküket a hasonló korúaktól — a gondosan összeválogatott, koedukált csoportokban a legkülönbözőbb természetű gyerekek ismerkednek össze. Az úgynevezett „nehéz” gyerekek külön hipnagógiás kezelésben részesülnek, s az oktatást általában rendkívül korán kezdik. Nem az írásolvasás tanítását, az sokkal később jön; a kicsinyek oktatása abból áll, hogy különleges játékok segítségével megismertetik velük a világ működését, a Földet, a társadalom sokrétű, gazdag életét. Már a négy-ötévesekbe beoltják ezzel a természetes módszerrel az együttélés, a tolerancia elveit, mások meggyőződésének és álláspontjának tiszteletét, no meg azt is, hogy a különböző rasszokhoz tartozó gyerekek — tehát emberek — eltérő külső vonásainak nincs jelentőségük.
Mindezt nagyon szépnek találtam, egyetlen, de lényeges fenntartással, mégpedig azért, mert ennek a világnak rendíthetetlen alapja, mindenre kiterjedő szabálya a betrizálás. A nevelés célja éppen az, hogy a betrizálást ugyanolyan természetes dolognak lássák, mint amilyen a születés vagy a halál. Még Eritől hallva is felbőszített, hogyan tanítják az iskolában a régi idők történelmét. Alig tudtam fékezni dühömet, amikor megtudtam, hogy szerintük a múlt nem egyéb, mint az állatias erőszak, a barbár, féktelen szaporodás, a heves gazdasági és háborús katasztrófák kora. A civilizációs vívmányokról, már amelyiket el nem hallgatták, úgy beszéltek, mint a sötét, kegyetlen korral szembeszegülő erők és törekvések bizonyságairól: ha voltak egyáltalán eredmények, azok éppenséggel a mások kihasználását diktáló, önző korszellem ellenében születtek meg. Most bezzeg — hirdették — általános, mindenkinek könnyen és biztosan elérhető mindaz, ami régen a kevesek kiváltsága volt, amihez keserves, fáradságos, veszélyekkel és lemondással terhes út vezetett, hiszen az anyagi sikernek megalkuvás, erkölcsi vereség volt az ára.
Az még hagyján, amikor ilyen általánosságokat szónokoltak; nem bántam, hogy elítélik a múlt különféle sötét oldalait, például a háborúkat. Még azt is el kellett ismernem: csakugyan nem veszteség, inkább eredmény, hogy nincs többé — semmiféle! — politika, nemzetközi súrlódás, feszültség, konfliktus — bár ezen azért csodálkoztam, sőt gyanítottam, hogy biztosan mégis létezik ilyesmi, csak elhallgatják. Jobban felbosszantott, amikor az átértékelés az én személyes ügyeimet érintette. Mert nemcsak Starck állította a könyvében (ne feledjük, fél évszázaddal a visszatérésem előtt!), hogy űrutazásra semmi szükség. Eri, a szigorló régész, sok érdekeset mesélt. Már az első betrizált nemzedék teljesen más szemmel nézte az űrutazást: negatívan ítélte meg, de azért még élénken érdeklő dött iránta. Hangoztatta, hogy tragikus hiba történt, és éppen a mi expedíciónk tervezésének éveiben tetőzött a baj, akkor ugyanis az űrhajók egész rajait indították útnak. Nemcsak azért volt ez hiba, mert szegényes eredménnyel járt, hiába járták be a Naprendszer több fényévnyi sugarú környékét, egyetlen fejlett civilizációval sem kerültek kapcsolatba, még a miénktől általában idegen, kezdetleges életformákat is csak néhány bolygón találtak. És nem is az a fő baj, hogy az egyre távolabbi célpontok felé tartó űrutazások rettenetesen hosszú időtartama miatt a legénységből, a Föld képviselőiből agyongyötört, boldogtalan lények csapata lesz, akik visszatérésük után, itt vagy máshol, gondos ápolásra, lábadozásra szorulnak, tehát a lelkes vállalkozók kiküldése hiábavaló és kegyetlen döntés. A legfőbb érv az volt, hogy a világűr meghódítására törekvő Föld még korántsem tett meg mindent önmagáért, holott nyilvánvaló, hogy a sok-sok emberi szenvedést, a jogtiprást, éhezést, rettegést nem orvosolják a hősies űrutazások.
De mindezeket, ismétlem, csak az első betrizált nemzedék gondolta, mert a későbbiek, természetes módon, az egész témát elfelejtették, és teljesen közönyössé váltak. A gyerekek, az űrutazás romantikus korszakáról hallva, csak csodálkoznak, sőt talán kicsit félnek is furcsa elődeiktől, akik ugyanolyan idegenek, ugyanolyan érthetetlenek számukra, mint zsákmányért és aranyért háborúzó ősapáik. Éppen ez a közöny volt az, ami a legjobban megrémített, mert a teljes elítélésnél is rosz-szabb — életünk munkájáról egy szó sem esik többé, eltemették és elfelejtették.
Eri nem sürgette, hogy lelkesedjek az új világért, nem próbált sietősen megtéríteni. Egyszerűen csak beszélt róla, mikor önmagáról mesélt, és éppen mivel ő maga volt az eleven bizonyítvány, meg kellett látnom az új társadalom fényoldalait is.
Félelem nincs ebben a civilizációban. Minden, ami csak létezik, az embereket szolgálja. Semmi más nem fontos, csak az emberek kényelme, természetes és bármily különc igényeik kielégítése. Minden olyan területen, ahol jelenléte, gyarlósága, lassú reagálása a legcsekélyebb kockázattal is járhat, gépekkel, automatákkal váltották fel az embert.
Veszélyt sem ismer ez a világ. Rettegésnek, harcnak, bármiféle erőszaknak itt nincs helye. Nyájas világ, ahol lágyak a formák és szokások, szelídek az átmenetek, sohasem drámaiak a helyzetek — bár elképesztő dolgok azért adódnak, például ahogyan mi Olaffal erre az egészre reagáltunk.
Mert nekünk aztán tíz év alatt úgy elegünk lett mindenféle borzalomból, az embert megsebző, összezúzó, valójából kiforgató rémségekből, hogy mire visszatértünk, torkig voltunk, de iszonyúan. Ha bármelyikünknek azt mondják, csak később térhet vissza, még további hónapokig senyvedhet a világűrben, biztosan nekiugrik a hírhozónak. És akkor mi, akik már nem bírtuk elviselni az örökös veszélyt, a meteorbecsapódás vak véletlenét, az állandó, feszült várakozást, a gyötrelmet, amikor egy Arder vagy Ennesson nem jött vissza a felderítő repülésről. Mi egyszer csak úgy beszélünk arról a rettenetes időről, mintha az volna az egyedül helyes, igazi, méltóságot és értelmet adó életforma. Pedig még most is beleborzongok, ha eszembe jut, amint ülve, fekve, furcsa testtartásokban lebegve várakozunk a kerek rádiós fülke fölött; várunk és várunk a csendben, amelyet csak az űrhajó automatikus hívójelének egyenletes sípolása tör meg, s nézzük, amint a szintén várakozásba dermedt rádiós homlokán verítékcseppek csillognak a halotti kék fényben. Közben hangtalanul járt a bekapcsolt riasztóóra, és amikor mutatója végre a vörös ponthoz ért, megkönnyebbültünk. Igen, megkönnyebbültünk, mert akkor már indulhat az ember, hogy megkeresse a társát, vagy meghaljon ő is, és az igazán könnyebbnek tűnt a várakozásnál. Mi, pilóták — nem úgy, mint a tudósok — öreg rókák voltunk, nekünk már három évvel a rajt előtt megállt az idő. Három évig tartott az edzés, egyre fokozódó pszichés terheléssel. Három fő szakaszát, állomását röviden úgy hívtuk: Elvarázsolt Kastély, Mángorló, Koronázás.
Az Elvarázsolt Kastély abból állt, hogy bezárták az embert egy tökéletesen elszigetelt kis tartályba. Nem jutott be hozzá se hang, se fény, se levegő, se rezgés. Akár egy kis rakétában, volt mindenféle készülék (bár nem valódi), meg elegendő víz, élelem, oxigén. És ott kellett éldegélni tétlenül, semmit sem csinálva, egy teljes hónapig — ami felért egy örökkévalósággal. Senki sem lépett ki onnan ugyanúgy, mint ahogyan beszállt. Én, Janssen doktor egyik legkonokabb kísérleti egérkéje, csak a harmadik héttől láttam olyan furcsa dolgokat, mint mások már a negyedik, ötödik napon: arc nélküli szörnyek, formátlan masszák szivárogtak elő a fantomkészülékek holtan fénylő műszerfalából, hogy őrült párbeszédeket folytassanak velem, ide-oda lebegjenek verítékező testem fölött, amely elvesztette határait, átváltozott, óriásira nőtt, végül — ami talán a legszörnyűbb — önállósította magát. Előbb egyes izomrostok kezdtek rángatózni, aztán jött a borzongás, a zsibbadás, a görcsök, végül a rémisztő mozdulatok — döbbenten, értetlenül meredtem rájuk, és ha nincs az előzetes edzés meg az elméleti felkészítés, azt hittem volna, démonok lettek úrrá a karomon, fejemen, nyakamon. Úgy hírlett, leírhatatlan jeleneteket lát a tartály kárpitja — no meg Janssen és a csapata, mert ők a kamerájukkal figyelték, mi történik odabent, de mi ezt akkor nem tudtuk. Hiteles, teljes elszigetelést akartak. Csak azt nem értettük, miért tűnik el a doktor egyik-másik asszisztense. Később, már útközben, Gimma elárulta nekem: egyszerűen megtörtek attól a látványtól. Egyikük, Gobbek, állítólag erőszakkal ki akarta nyitni a tartályt, annyira megrendítette a bezárt ember kínszenvedése.
De ez még csak az Elvarázsolt Kastély. Azután jött a Mángorló: pörgettyűk és centrifugák, pokoli gyorsító gépezet, amelytől 400 g is kitelt — ekkora gyorsítást persze sohasem adtak, mert az emberből csak egy tócsa maradt volna, de a 100 g is elég volt ahhoz, hogy a vizsgált személy egész háta egy pillanat alatt ragacsos legyen a bőrén kiserkenő vértől.
Az utolsó próbát, a Koronázást, egész jól kiálltam. Ez már a végső rosta, az utolsó állomás volt. Al Martin, aki akkor a Földön annyival termetesebb volt a több embernél, mint én mostanában, valóságos izomkolosszus, a megtestesült nyugalom, olyan állapotban jött vissza a Koronázásról a Földre, hogy rögtön elszállították az állomásról.
Egészen egyszerű dolog volt ez a Koronázás. Szkafanderbe bújtatták az embert, kivitték föld körüli pályára, úgy százezer kilométer magasságba, ahol a Föld úgy ragyog, mint egy ötszörös méretű Hold, egyszerűen kidobták a rakétából az űrbe, és elrepültek. O meg szépen várta, lebegve, kézzellábbal kapálózva, hogy visszajöjjenek érte, megmentsék. Biztonságos volt a szkafander, kényelmes is, oxigénkészülékkel, klímaberendezéssel, melegítette az embert, még etette is kétóránként egy szopókából tápláló pasztával. Úgyhogy semmi baja nem eshetett, hacsak el nem romlik a szkafander külsejére szerelt adó, amely állandóan jelzi, hol tartózkodik a gazdája. Csak egyvalami hiányzott a szkafanderből, a rádiótelefon, persze éppen azért, hogy az áldozat semmiféle hangot ne halljon, a sajátján kívül. Várjon szépen, lebegjen ott súlytalanul, nézegesse az anyagtalan sötétséget meg a csillagokat. Elég sokáig, az tény, de nem túlságosan sokáig. Ennyi az egész feladat.
Igen, csakhogy az emberek ettől megtébolyodtak. Epilepsziás görcsökben rángatózó embereket húztak be a bázis rakétájába. Teljesen ellentétes az ember lényével, amit ott el kellett viselni — tudatosan végigélve a tökéletes megsemmisülést, a semmibe vészest, a halált, megtapasztalva az örökkévalóságot, amely belehatol, és megérezteti vele rettentő ízét. Olyan élmény jutott nekünk, amelyről mindig azt hitték, lehetetlen, felfoghatatlan, a minden irányban határtalan földön kívüli lét; végtelen zuhanás, csillagok a haszontalan, kalimpáló lábak között. Hiábavaló, fölösleges a kéz, a száj, a gesztus, minden mozdulat és mozdulatlanság, a szkafanderekben feldagadt a kiáltás, üvöltöttek a boldogtalanok — elég!
Elég ezekből az emlékekből, hiszen csak próba volt, bevezetés, furfangosan kimódolt vizsgálat, ráadásul biztonságos: a „koronásoknak”, fizikailag, sohasem történt bántódásuk, mindet megtalálta a bázis rakétája. Igaz, ezt sem közölték velünk, hadd legyen a helyzet minél hitelesebb.
Nekem azért sikerült jól a Koronázás, mert megvolt a saját módszerem. Nagyon egyszerű és teljesen tisztességtelen módszer, tilos is. Amikor kidobtak a rakétából, behunytam a szemem. Aztán mindenfélékre gondoltam. Csak egyvalamiből kellett sok: akaraterőből. Elhatározza az ember, hogy ha fene fenét eszik, akkor se nyitja ki a szemét. Janssen, azt hiszem, tudott a cselemről. Senki sem írta a rovásomra.
De mindez a Földön vagy a közelében történt. Aztán jött a nem kimódolt, nem laboratóriumban létrehozott űr, amely igazán gyilkol, nem látszólag; és akad, akit megkímél: Olaf, Thurber, Gimma, én, heten az Ulyssesről — még azt is megengedte, hogy visszatérjünk. És ezek után mi, akik semmire úgy nem vágyódtunk, mint nyugalomra, alighogy megláttuk tökéletesen megvalósított álmunkat, máris megvetjük. Ha jól emlékszem, Platón mondta: „Ó, te boldogtalan — megkapod, amit akartál”.