Visszatérés

NYOLC

Olaf még mindig nem adott életjelt magáról. Már nemcsak aggódtam, hanem lelkiismeret-furdalás kínzott. Féltem, hogy valami őrültséget követ el. Hiszen azóta is egyedül van. Még magányosabb, mint én voltam az első napokban. Ha kutatni kezdek utána, ki tudja, mire bukkanok; Erit nem akartam belekeverni. Ezért úgy döntöttem, előbb Thurberhez utazom — bár nem biztos, hogy tanácsot kérek tőle. Csak látni akartam. Olaf megadta Thurber címét: Malleolan egyetemi városkában lakik. Táviratot küldtem neki, hogy meglátogatom. Először hagytam magára Erit. Napok óta hallgatag és nyugtalan volt; úgy gondoltam, ő is Olafért aggódik. Megígértem neki, hogy nem maradok el sokáig, valószínűleg már két nap múlva visszajövök, a további lépéseket pedig majd együtt megbeszéljük.

Eri elkísért Houluba, ott közvetlen röpre szálltam. Az őszi viharok közeledtével a partvidéki strandok kiürültek, az üdülőhelyeken már nem nyüzsögtek tarka ruhás fiatalok — nem is csodálkoz tam, hogy majdnem egyedül utazom az ezüstös rakétában. Alig egy óra hosszat repültünk a felhők között, a sebességtől irreális környezetben. Esteledett, amikor megérkeztünk, tarka fények jelezték a várost a sűrűsödő sötétségben — kehelyforma toronyházak mozdulatlan, karcsú lángjai, viaduktok íveivel összekötött, óriási lepkeházak világító sziluettjei emelkedtek ki a fehéres ködből, az alsó utcaszintek egymás alatt átbújó, színes szalagokként kanyarogtak. Talán a köd tette, talán az üveghatású épületek, a városközpont a magasból olyan volt, mint valami körkörös mintázatú, szikrázó drágakő, vagy ékszerekkel telehintett üvegsziget az óceánban, amelynek tükrén mindegyik szint visszfénye ott ragyog, egyre halványulva, a legalsók már alig láthatók, mintha a város rubinvörösen izzó csontváza derengene a mélyben. Szinte hihetetlen volt, hogy a színek és fények tündérvarázsa nem egyéb, mint pármillió ember lakóhelye.

Az egyetemi épületek a városon kívül voltak. Ott szállt le a röp, a nagy parkban, a betonsávon. A hatalmas, öreg fák feketéllő fala mögött ezüstösen derengett az ég — csak ez mutatta, hogy nincs messze a város. A hosszú fasor a kihaltnak látszó, sötét főépületig vezetett.

Mihelyt beléptem a nagy, üvegezett ajtón, kigyulladt a villany. A halványkék intarziás, boltíves előcsarnokból a hangszigetelt átjárók rendszerén át hosszú, ridegen egyszerű folyosóra jutottam. Benyitottam egy-két ajtón, de sehol senki — minden szoba régóta elhagyottnak látszott. Fölmentem az emeletre a régimódi lépcsőn. Biztosan akadt valahol lift is, de nem volt kedvem keresgélni, különben is, rég nem láttam ilyen ritkaságot: közönséges lépcső, nem mozgólépcső! Fent mindkét irányban ugyanolyan folyosót találtam, ugyanolyan üres szobákkal; végül az egyik ajtón megláttam egy kis cédulát, rajta jól olvasható üzenet: „Itt, Bregg”. Kopogtattam, és Thurber máris kiszólt.

Beléptem. Görnyedten ült a sötét üvegfal előtt, az alacsonyan függő lámpa fényében. Íróasztalán papírok és könyvek — igazi könyvek — tornyosultak, mellette a másik, kisebb asztalon marokszám hevertek a kristálykönyvek, hozzájuk többféle olvasókészülék. Papírcsomó feküdt előtte, megjegyzéseket irkált a lapok margójára — valódi, tintába mártogatott tollal!

— Ülj le — mondta, föl se nézve. — Mindjárt végzek.

Leültem az íróasztal melletti alacsony fotelba, de rögtön arrébb húztam, hogy jól lássam Thurber arcát, ne mosódjon el a lámpafényben.

A maga módján dolgozott, lassan, lehajtott fejjel, szemöldökét összevonta, hogy ne bántsa szemét a fény. Alig láttam még ennyire szerény szobát: matt falak, dísztelen, szürke ajtó, semmi undok aranyozás, az ajtó két oldalán négyszögletes képernyők, kikapcsolva. Az ablak melletti falon fémszekrények, az egyikhez valami térkép vagy műszaki rajz magas tekercse támaszkodik — ennyi az egész. Most Thurberre néztem. Kopasz, zömök, nehézkes. Írás közben keze fejével meg-megtörli a szemét. Mindig könnyezett a szeme, Gimma mondta egyszer (szereti mások féltett titkait kifecsegni), hogy Thurber aggódik a látása miatt. Akkor értettem meg, miért siet Thurber elsőnek lefeküdni gyorsításkor, és miért enged át másoknak — az utóbbi években — olyan munkákat, amelyeket addig mindig maga végzett.

Két kézzel összefogta a papírcsomót, az asztallaphoz ütögette, hogy a lapok rendesen illeszkedjenek; dossziéba rakta, azt is becsukta, és csak ekkor szólalt meg, az asztalra fektetve nagy kezét, nehezen hajló, vastag ujjait:

— Szia, Hal. Hogy megy a sorod?

— Nem panaszkodom. Mondd csak. egyedül vagy?

— Úgy érted: itt van-e Gimma? Nincs itt. Tegnap elutazott. Európába.

— Dolgozol.?

— Igen.

Rövid csönd támadt. Nem tudtam, hogyan fogadja, amit mondani akarok, előbb ki akartam puhatolni, mit szól ehhez az új világhoz. Persze, nem számítottam rá, hogy kiönti a lelkét, hiszen ismertem. A véleménye nagyobb részét mindig megtartja magának.

— Régen itt vagy?

— Nem hiszem, hogy téged pont ez érdekel, Bregg — nézett rám meg se moccanva. — Kerülgeted a forró kását.

— Lehetséges — mondtam. — Szóval, térjek a tárgyra?

Megint elfogott az a visszás érzés, bosszankodás és félénkség keveréke, mint mindig, ha összekerültünk — és azt hiszem, mások is így voltak vele. Sohasem tudtam, mikor tréfál vagy gúnyolódik, mikor beszél komolyan; akármilyen nyugodtan, figyelmesen hallgatta partnerét, teljesen megfoghatatlan maradt.

— Ráérsz — mondta. — Talán később. Honnan jöttél?

— Houluból.

— Közvetlenül?

— Igen. Miért?

— Akkor jó — mondta, kérdésemet elengedve a füle mellett. Mozdulatlanul meredt rám vagy öt másodpercig, mintha meg akarna győződni róla, hogy ott vagyok, tekintete semmit sem árult el — de tudtam már: valami történt. Csak az nem biztos, hogy el is mondja nekem. Sohasem tudtam megjósolni a viselkedését. Törtem a fejem, mivel kezdjem, ő meg egyre figyelmesebben fürkészett, mintha ismeretlen alakban jelentem volna meg.

— Vabach mit csinál? — kérdeztem, amikor a néma szemrevételezés már túlságosan hosszúra nyúlt.

— Elutazott Gimmával.

Nem ezt kérdeztem, ő is tudta, de végtére nem Vabach miatt vagyok itt. Megint hallgattunk. Már bántam, hogy egyáltalán idejöttem.

— Hallom, megnősültél — jegyezte meg váratlanul.

— Úgy van — válaszoltam, talán túl ridegen.

— Jót tett neked.

Mindenáron témát akartam váltani. De Olafon kívül semmi sem jutott eszembe, azt a kérdést meg halogattam. Féltem Thurber mosolyától — emlékeztem, hogyan kergette vele őrületbe Gimmát, és nemcsak Gimmát —, de most csak felvonta picit a szemöldökét, és megkérdezte:

— Mik a terveid?

— Nincs semmi tervem — válaszoltam az igazsághoz híven.

— És szeretnél valamit csinálni?

— Igen. De nem akármit.

— Eddig semmit sem csináltál?

Most már biztosan elvörösödtem. Elfutott a méreg.

— Szinte semmit. Thurber, én. nem magam miatt jöttem.

— Tudom — mondta nyugodtan. — Staave miatt, igaz?

— Igaz.

— Volt némi kockázat — mondta, és kissé ellökte magát az íróasztaltól. Fotelja engedelmesen felém fordult. — Oswamm a legrosszabbra számított, főleg, miután Staave kidobta a hipnagógját. Te is kidobtad, ugye?

— Oswamm? — mondtam. — Miféle Oswamm? Várj csak. az Adaptos?

— Az. Staave miatt aggódott a leginkább. De én jobb belátásra térítettem.

— Jobb belátásra. hogy érted ezt?

— Gimma pedig kezességet vállalt mind a kettőtökért. — fejezte be, mint aki oda se figyel rám.

— Mit beszélsz?! — rándultam össze. — Gimma?!

— Természetesen ő se tudhatta, mi lesz — folytatta zavartalanul Thurber. — Mondta is nekem.

— Akkor mi az ördögnek kezeskedik! — fakadtam ki, mert fejbe kólintott ez a história.

— Úgy vélte, kötelessége — felelte kurtán Thurber. — Az expedíció vezetőjének ismernie kell az embereit.

— Ostobaság.

— Csak azt ismétlem, amit Oswammnak mondott.

— Igen? — morogtam. — És tulajdonképpen mitől félt ez az Oswamm? Hogy fellázadunk, vagy mi?

— És nem hajlottal rá? — kérdezte nyugodtan Thurber.

Becsületesen eltöprengtem a kérdésén.

— Nem — válaszoltam végül. — Komolyan sohasem.

— És betrizáltatod a gyerekeidet?

— És te? — kérdeztem lassan.

Vértelen ajkán először rezdült egy kis mosoly. Nem válaszolt.

— Figyelj, Thurber. emlékszel arra az estére, az utolsó felderítő repülés után a Béta fölött. amikor elmondtam neked.

Közönyösen bólintott. Hirtelen szétrobbant a nyugalmam.

— Hát tudd meg, hogy nem mondtam el mindent! Együtt voltunk ott, de nem egyenlő jogokkal. Én megtettem, amit mondtatok, te meg Gimma, mert én is így akartam. Mind így akartuk, Venturi, Thomas, Ennesson és Arder, akinek Gimma nem adott tartalékot, mert jobb alkalomra őrizgette. Rendben. De milyen jogon beszélsz most velem úgy, mint aki egész idő alatt itt ült, ezen a széken? Hiszen te küldted le Ardert a Kereneiára, a tudomány nevében, Thurber, és én rángattam ki onnan a jajgató zsigerei nevében, aztán visszatértünk, és kiderül, hogy csak a zsigerek igazsága maradt meg. Most csak az számít, a másik nem. Akkor talán inkább én érdeklődhetnék a közérzetedről, én kezeskedhetnék teérted, és nem fordítva? Nem gondolod? Tudom én, mit gondolsz. Hoztál egy rakás anyagot, beleáshatod magad életed végéig, és tudod, hogy ezek a szelídített fickók sohasem fogják megkérdezni: sokba került ez a színképelemzés? Egy emberéletbe, kettőbe? Nem gondolja, Thurber professzor úr, hogy drága egy kicsit? Nem mondja ezt neked senki, mert nekik mivelünk nincsen számadásuk. De Venturinak van. És Ardernak, és Ennessonnak. És Thomasnak. Mivel fizetsz most, Thurber? Azzal, hogy jobb belátásra téríted Oswammot, amikor miattam fő a feje? Gimma meg azzal, hogy kezeskedik értem és Olafért? Amikor először láttalak, pontosan ezt csináltad, amit most. Apprenousban. Ültél ott az irataiddal, és úgy néztél rám, mint most: a fontosabb dolgok szünetében, a tudomány nevében.

Felálltam.

— Mondd meg Gimmának, köszönöm, hogy így kiállt értünk.

Thurber is felállt. Egy pillanatig farkasszemet néztünk. Alacsonyabb volt nálam, de nem érződött. Nem számított a termete. Roppant nyugalom volt a tekintetében.

— Megadod a szót, vagy már el vagyok ítélve? — kérdezte.

Mormoltam valami érthetetlent.

— Akkor ülj le — mondta, és nem várva rám, visszahuppant a foteljába.

Leültem.

— Valamit mégiscsak csináltál — mondta olyan nyugodt hangon, mintha eddig az időjárásról csevegtünk volna. — Elolvastad Starckot, hittél neki, becsapottnak érzed magad, és most keresed a felelősöket. Ha igazán erre menne ki a játék, magamra is vállalhatom a felelősséget. De nem erről van szó. Téged meggyőzött, amit Starck ír az után a tíz év után? Bregg, én tudtam, hogy habókos vagy, de butának nem tartottalak.

Elhallgatott egy percre, és bennem furcsa érzések kavarogtak: nemcsak megkönnyebbülés, hanem talán a szabadulás előérzete. De nem sokat töprenghettem az érzéseimen, mert folytatta:

— Galaktikus civilizációk kapcsolata? Ki beszélt neked erről? Miközülünk senki, de a klasszikusok sem, Merquier, Simionadi vagy Rag Ngamieli, egyikük sem. Egyetlen expedíció sem számított ilyen kapcsolatra. Ez az egész fecsegés, hogy őskori leletek utazgatnak az űrben, és a galaktikus posta örökösen késik, olyan téziseket cáfol, amelyeket sohasem hirdetett senki. Mi hasznunk van a csillagokból? Hát mi haszna volt Amundsen sarkutazásának? Andrée-énak? Semmi. Az egyetlen, rövid életű haszon az volt, hogy bebizonyosodott a lehetőség. Az, hogy meg lehet csinálni. Pontosabban, hogy az adott időpontban ez a legnehezebb feladat, amivel még meg lehet birkózni. Nem tudom, Bregg, hogy mi megtettünk-e ennyit. Igazán nem tudom. De ott voltunk.

Hallgattam. Thurber már nem nézett rám. Ökleit az íróasztal szélének támasztotta.

— Mit bizonyított be neked Starck? Hogy az űrutazás haszontalan? Mintha mi nem tudnánk! És a sarkok? Mi volt a sarkokon? A sarkutazók tudták, hogy nincs ott semmi. És a Hold? Mit keresett Ross csoportja az Erathostenes-kráterben? Briliánsokat? Minek gyalogolt át Bant és Jegorin a Merkúr korongjának kellős közepén? Napozni akartak? Hát Kellen és Offshagg — amikor a Cerberus hideg felhőjébe repültek, csak egyvalamit tudtak biztosan: azt, hogy otthagyhatják a fogukat. Tisztában vagy vele, mit mond valójában ez a Starck? Az embernek étel, ital és ruha kell, a többi őrültség. Mindenkinek megvan a maga Starckja, Bregg. Minden korszaknak is. Miért küldött le Gimma téged és Ardert? Hogy vegyetek mintákat a koronaszívóval. Ki küldte oda Gimmát? A tudomány. Milyen józanul hangzik, ugye? Kutatjuk a csillagokat. Azt hiszed, Bregg, ha nem volnának a csillagok, nem repülnénk oda? Én azt hiszem, igen. Akkor az űrt akarnánk megismerni, az lenne az indok. Geonides vagy valaki más elmagyarázná nekünk, milyen értékes méréseket és kutatásokat lehet végezni útközben. Érts meg jól: nem azt mondom, hogy a csillagok csak ürügy. Hiszen a sark sem az volt, Nansennek és Andrée-nak szüksége volt rá. Az Everest Mallorynak és Irvinnek jobban kellett, mint a levegő. Azt mondod, parancsolgattam nektek. a tudomány nevében? Hiszen tudod, hogy nem igaz. Azt kérdezted, emlékszem-e. És ha én is megkérdezném? Emlékszel például Thomas bolygójára?

Összerezzentem.

— Hazudtál nekünk. Lerepültél másodszor is, pedig tudtad, hogy már meghalt. Igaz?

Nem válaszoltam.

— Sejtettem én rögtön. Nem beszéltem róla Gimmával, de azt hiszem, ő is tudta. Minek repültél le oda, Bregg? Az már nem volt az Arcturus, se a Kereneia, és nem volt kit megmenteni. Minek mászkáltál ott, ember?

Hallgattam. Thurber picit elmosolyodott.

— Tudod, mi a balszerencsénk, Bregg? Hogy szerencsésen megúsztuk, és most itt csücsülünk. Az ember mindig üres kézzel tér vissza.

Elhallgatott. Mosolya szinte öntudatlan fintorrá torzult. Hangosabban lélegzett, ökleit az íróasztalra szorította. Úgy néztem rá, mintha először látnám — mert rádöbbentem, hogy öreg már, és ez a felfedezés megrázott. Még sohasem gondoltam rá így; mintha nem is lett volna kora.

— Thurber — mondtam halkan —, ide hallgass. hiszen ez csak. ez csak halotti beszéd azok fölött, akik folyton akartak valamit. Most már nincsenek ilyenek. És nem is lesznek. Úgyhogy mégiscsak Starck a győztes.

Kivillantotta lapos, sárga fogait, de nem mosolygott.

— Bregg, add a szavad, hogy senkinek se adod tovább, amit mondok.

Tétováztam.

— Senkinek — ismételte nyomatékosan.

— Jól van.

Felállt, a sarokba ment a papírtekercsért, idehozta.

Zizegett a papír, amint kibontotta. Egy hal keresztmetszete volt rajta, vörös, mintha vérrel rajzolták volna.

— Thurber!

— Igen — felelte nyugodtan, két kézzel visszatekerve a papírt.

— Új expedíció?!

— Igen — mondta újra. Visszavitte a tekercset a sarokba, és a falhoz támasztotta, mint valami fegyvert.

— Mikor? Hová?

— Nem egyhamar. A Centrumba.

— A Nyilas ködébe. — suttogtam.

— Igen. A felkészülés sokáig tart. De az anabiózis jóvoltából.

Folytatta, de csak egyes szavakat fogtam fel: „hurokrepülés”, „gravitáció nélküli gyorsulás” — és az első izgalom után, amelyet a nagy űrhajó vázlatrajza fellobbantott bennem, hirtelen ólmos bénultság nehezedett rám, szürke homályából tompán bámultam a térdemen fekvő kezemre. Thurber elhallgatott, rám sandított, aztán visszajött az íróasztalához, és rakosgatni kezdte a dossziéit, mintha időt akarna adni, hogy a rendkívüli hírt megemésszem. Kérdéseket kellett volna rázúdítanom — ki repül közülünk, veteránok közül, hány évig tart az űrutazás, mik a céljai, de nem kérdeztem semmit. Még azt sem, miért tartják a tervet titokban. Néztem Thurber megvastagodott, nagy kezét, amelyen több nyomot hagyott az öregség, mint az arcán, és tompaságomba egy csipetnyi váratlan, alantas káröröm vegyült — hogy biztosan ő sem repül. Én sem érem meg a visszatérésüket, még ha addig élnék is, mint Matuzsálem — gondoltam. Mindegy. Ennek már semmi jelentősége. Felálltam. Thurber a papírjaival zörgött.

— Bregg — mondta fel sem nézve —, van még egy kis munkám, de ha akarod, vacsorázhatunk együtt. És alhatsz a hálóteremben, most üres.

— Jól van — mormoltam, és az ajtó felé indultam. Tovább dolgozott, mintha már ott sem volnék. Álltam egy kicsit a küszöbön, aztán kimentem.

Úgy kóválygott a fejem, hogy azt sem tudtam, hol vagyok, míg el nem jutott a tudatomig a saját lépteim hangos, egyenletes koppanása. Megtorpantam. A hosszú folyosó közepén álltam, kétoldalt egyforma ajtók sora. Még mindig lépéseket hallok. Képzelődöm? Követ valaki? Megfordultam — magas figura tűnt el egy távoli ajtóban. Csak egy villanás volt, nem is láttam magát a férfit, csak a mozdulatot, az eltűnő vállat, a csukódó ajtót. Nincs itt semmi dolgom. Továbbmenni semmi értelme — a folyosó vakon végződik. Sarkon fordultam, elballagtam egy nagy ablak előtt, a park fekete tömege fölött a város ezüstös fénye derengett. Újra megálltam az „Itt, Bregg” cédulánál, ott bent dolgozik Thurber. Nem akartam már látni. Nincs egymásnak semmi mondanivalónk. Egyáltalán minek jöttem én ide? Hirtelen ráeszméltem, szinte meglepődve: hát Olaf miatt. Be kell mennem Thurberhez, hogy megkérdezzem, mi van Olaffal — de nem most. Majd később. Nem mintha gyenge volnék, teljesen jól érzem magam, csak van valami furcsaság, amit nem értek. Elindultam a lépcső felé. A lépcsővel szemben az utolsó ajtó — itt tűnt el az előbb az ismeretlen. Eszembe jutott, hogy amikor Thurbert kerestem, ide is benéztem; ráismerek az ajtóra, van egy ferde karcolás a lakkon. Teljesen üres volt a szoba. Mit keres itt az a férfi, aki bement?

Tudtam már, hogy nem keres semmit — csak előlem akart elrejtőzni. Sokáig álltam tétován az üres lépcső előtt a rideg, fehér fényben. Lassan, nagyon lassan megfordultam. Különös izgalom fogott el, valójában nem is izgalom, nem féltem én semmitől — csak elzsibbadtam, mintha érzéstelenítő injekciót kaptam volna. Feszülten, mégis nyugodtan tettem meg a két lépést az ajtóig, összehunyorított szemmel füleltem, és akkor úgy rémlett, lélegzést hallok az ajtó másik oldaláról. Lehetetlen. Inkább megyek, határoztam el, de az is lehetetlen volt, túlságosan sok figyelmet szenteltem már ennek a vacak ajtónak, nem hagyhatom csak úgy itt. Benyitottam, és benéztem. A kis mennyezeti lámpa alatt, az üres szoba közepén ott állt Olaf. Régi ruhájában, feltűrt ujjal, mintha most rakta volna le a szerszámait.

Farkasszemet néztünk. Látva, hogy nem áll szándékomban megszólalni, végül kinyögte:

— Hogy Hal.?

Bizonytalanul rezdült a hangja.

Nem akartam én színészkedni, egyszerűen megdöbbentett, hogy így találkozunk, vagy talán még kótyagos voltam Thurber szavaitól, mindenesetre néma maradtam. Az ablakhoz mentem, kinéztem a fekete parkra és a város ezüst derengésére, majd visszafordultam, és leültem az ablakpárkányra. Olaf meg se moccant. Csak állt a szoba közepén, kezében egy könyvvel, a könyvből kicsúszott egy papírlap, és a földre esett. Egyszerre hajoltunk le érte, én vettem föl, és ugyanazt az űrhajóvázlatot láttam rajta, amit Thurber mutatott az előbb. A lap alján Olaf megjegyzései, a keze írásával. Hát ezért, gondoltam. Nem adott hírt magáról, mert ő elrepül, és meg akart kímélni ettől a ténytől. Meg kell mondanom neki, hogy tévedésben van, mert engem egyáltalán nem érdekel az űrutazásuk. Torkig vagyok a csillagokkal, különben is elmesélte már Thurber az egészet, tehát nyugodt lelkiismerettel beszélgethet velem.

A rajzot a kezemben tartva figyelmesen nézegettem az űrhajót, mintha helyeselném, hogy ilyen karcsú, de nem szóltam semmit, csak visszaadtam a papírlapot. Olaf kissé habozva vette át, aztán kettéhajtotta, és visszarakta a könyvbe. Mindeközben hallgattunk, mint a csuka, biztos, hogy nem szándékosan, de talán éppen ettől a csendtől kapott a jelenet olyan jelképes értelmet, mintha tudomásul venném, hogy Olaf részt vesz az űrutazásban, és a rajz visszanyújtásával elfogadnám a döntését, ha nem is éppen lelkesen, de keserűség nélkül. A tekintetét kerestem, de félrenézett, aztán lopva rám pillantott — maga a megtestesült zavar és bizonytalanság. Most is, amikor már úgyis tudok mindent? Elviselhetetlenné vált a kis szoba csendje. Hallottam, hogy Olaf kicsit gyorsabban lélegzik. Arca fáradt volt, szeme sem olyan élénk, mint amikor legutóbb láttam. Biztosan sokat dolgozott, és keveset aludt, de volt a tekintetében valami más kifejezés is, amit nem ismertem.

— Jól vagyok. — mondtam lassan. — És te?

Már késő volt visszaszívni, mire rájöttem, hogy elkésett ez a válasz: amikor beléptem, még helyén lett volna, de most szemrehányásnak vagy éppen gúnynak tűnik.

— Voltál Thurbernél? — kérdezte.

— Voltam.

— A diákok elutaztak. most nincs itt senki, nekünk adták az egész épületet. — vágott bele feszengve.

— Hogy kidolgozhassátok az űrutazás tervét? — segítettem, és ő gyorsan rábólintott:

— Igen, azért, Hal. Neked aztán nem kell magyaráznom, hogy mekkora munka. Még csak néhányan vagyunk, de nagyszerűek a gépeink, tudod, ezek az automaták.

— Akkor jó.

Csakhogy ezután megint ránk telepedett a némaság. És minél tovább tartott, annál idegesebb lett Olaf; olyan mereven állt ott a szoba közepén, a lámpa alatt, mint aki a legrosszabbra számít. Véget kellett már vetnem ennek.

— Figyelj. — mondtam egészen halkan —, tulajdonképpen hogy képzelted a dolgot.? Meddig akartad a homokba dugva tartani a fejed? Csak nem gondoltad, hogy nélküled sohasem tudom meg.?!

Elharaptam a szót, ő meg csak hallgatott, fejét félrehajtva. Nyilván elragadtattam magam, hiszen ő semmiről sem tehet, és az ő helyében biztosan ugyanígy tettem volna. Egyébként nem is vettem én zokon egyhónapi hallgatását, csak az bántott, hogy meg akart szökni előlem, elbújt egy üres szobában, mikor meglátta, hogy kijövök Thurbertől — ezt azonban nem mertem nyíltan kimondani, any-nyira buta, gyerekes história. Inkább fölemeltem a hangom, lehordtam ennek-amannak, de még akkor sem védekezett.

— Szóval, az a véleményed, hogy nincs miről beszélnünk?! — förmedtem rá.

— Az tőled függ.

— Mi az, hogy tőlem függ?

— Tőled — ismételte konokul. — Az volt a legfontosabb, hogy kitől tudod meg.

— Komolyan azt hiszed?

— Én úgy éreztem.

— Mindegy. — dünnyögtem.

— Most. mit akarsz csinálni? — kérdezte halkan.

— Semmit.

Olaf bizalmatlanul nézett rám.

— Hal, hiszen én.

Nem fejezte be. Éreztem, hogy a puszta jelenlétemmel is kínzom, de még mindig nem tudtam megbocsátani, hogy elbújt előlem. Ha pedig most csak úgy elmegyek, szó nélkül, az még rosszabb lenne, mint a bizonytalanság, amely idehozott. Nem tudtam, mit mondjak; minden, ami összekötött bennünket, tilos. Ránéztem, ő is éppen akkor pillantott rám — egymástól várjuk a segítséget, még most is.

Felálltam az ablakpárkányról.

— Nézd, Olaf. késő van. Megyek. Ne hidd, hogy. haragszom rád, egyáltalán nem. Különben is találkozunk, talán leugrasz egyszer hozzánk — préseltem ki a torkomon, minden szavam természetellenes volt, és ezt érezte ő is.

— Akkor. itt maradsz legalább éjszakára?

— Nem lehet, tudod, megígértem. Nem mondtam ki Eri nevét.

— Ahogy akarod — mormolta. — Elkísérlek.

Együtt mentünk ki a szobából, aztán le a lépcsőn. Odakint teljesen sötét volt. Olaf némán lépkedett mellettem; egyszer csak megtorpant. Én is megálltam.

— Maradj — súgta szinte szégyenlősen. Csak arca homályos foltját láttam.

— Jó — hagytam rá váratlanul, és visszafordultam. Nem számított rá. Még állt egy pillanatig, aztán karon fogott, és elvezetett egy másik, alacsonyabb épülethez. Az üres termet csak néhány égve hagyott lámpa világította meg, le sem ültünk, állva kaptunk be valami vacsorát a büfépultnál. Egész idő alatt tíz szót ha váltottunk. Aztán fölmentünk az emeletre.

Majdnem szabályos négyzet alakú, matt fehér falú szobába vezetett, a széles ablak a park másik részére nyílt, itt nyomát sem láttam a fák fölött a város derengésének; frissen vetett ágy, két kis fotel, a harmadik, nagyobb az ablakpárkány előtt. Félig nyitott, keskeny ajtó, mögötte a fürdőszoba csempéje csillogott. Olaf megállt a küszöbön, karja lehanyatlott, várta, hogy megszólaljak, de mivel én némán járkáltam a szobában, gépiesen meg-megérintve a bútorokat, mintha ideiglenesen birtokba venném őket, halkan megkérdezte:

— Tehetek érted valamit?

— Igen — mondtam —, hagyj magamra.

Kővé dermedt. Arca lángba borult, aztán elsápadt, hirtelen elmosolyodott — így próbálta leplezni, mennyire megsértettem. Ettől a tehetetlen, gyászos mosolytól valami megpattant bennem; görcsös erőfeszítéssel téptem le magamról a közöny álarcát, amelyet azért viseltem, mert semmi másra nem voltam képes. Odarohantam Ólaihoz, aki már megfordult, hogy elmenjen. Megragadtam a kezét, és vadul szorítottam, mintha ezzel a heves mozdulattal a bocsánatát kérném, ő pedig, bár nem nézett rám, ugyanolyan kézszorítással válaszolt, és kiment. Még a tenyeremben éreztem kemény markát, amikor becsukta maga mögött az ajtót, olyan gondosan és halkan, mintha betegszobából lépne ki. Magamra maradtam, úgy, ahogy kívántam.

Süket csönd volt az épületben. Még Olaf távolodó lépteit sem hallottam. Az ablaküvegen a saját, súlyos alakom halvány képe, ismeretlen forrásból meleg levegő áradt, tükörképemen túl a fák sötétbe vesző, fekete körvonalát láttam — még egyszer körülnéztem a szobában, aztán leültem az ablak elé, a nagy fotelba.

Az őszi éjszaka még csak most szállt le. Alvásra gondolni sem bírtam. Felálltam, és kibámultam az ablakon. Hideg lehet odakint a sűrűsödő sötétség, zizegnek az összeverődő, lombtalan ágak — hirtelen kedvem támadt belemerülni az éjszakába, kóborolni senki által meg nem tervezett káoszában. Gondolkodás nélkül kimentem a szobából. A folyosó üres volt. Lábujjhegyen osontam a lépcsőig, nyilván fölöslegesen óvatoskodtam. Olaf biztosan rég lefeküdt, Thurber talán dolgozik még, de másik emeleten, az épület távoli szárnyában. Leszaladtam a lépcsőn, már nem törődve lépteim kopogásával, kimentem a házból, és sietősen nekivágtam a parknak. Mindegy volt, merre megyek, csak a város fényét igyekeztem magam mögött hagyni. A fasorok hamar elvezettek a park határát jelző sövényig. Kiértem az útra, egy ideig azon ballagtam, de hirtelen megálltam. Nem jó, ha az úton megyek tovább, mert az lakott helyre vezet, emberek közé. Egyedül akartam lenni. Eszembe jutott, hogy Olaf beszélt nekem még Klavestrában Malleolanról, az új városról: már indulásunk után épült, a hegyek között. Ez a néhány kilométernyi út, amit megtettem, valóban csupa szerpentin és kanyar, nyilván hegyoldalakat kerülget, de azok nem látszanak a sötétségben. Világítás nincs az utakon, maga az útburkolat foszforeszkál, de gyenge fénye még az út menti bokrokat sem világítja meg. Letértem hát az útról, vaktában becsörtettem az erdőbe, és fölkaptattam egy nagyobbacska, kopár dombra — csak az erős szél jelezte, hogy a fák elmaradtak mögöttem. Odalent, messze itt-ott sápadt kígyócska derengett, az elhagyott út szakaszai, aztán ez az utolsó fényforrás is eltűnt. Újra megálltam; nem annyira a szememmel, inkább egész testemmel, szélnek fordított arcommal próbáltam tájékozódni az ismeretlen környezetben, akár egy idegen bolygón. Meg akartam mászni valamelyik csúcsot itt a völgy körül, amelyben a várost építették, de merre induljak, hogy a legrövidebb úton a hegytetőre érjek? Már reménytelennek tűnt a dolog, amikor hirtelen meghallottam fentről, jobb felől a hullámokéhoz hasonló, mégis egészen más, távoli morajlást — erdő zúgott fent a szélben, jóval magasabban, mint ez a kopár domb. Gondolkodás nélkül elindultam arrafelé. Száraz fűvel benőtt hegyoldalon kapaszkodtam fel az első fákig. Kinyújtott kézzel tapogatóztam, hogy arcomat össze ne karmolják a kísértetiesen meredező, tövises ágak. Hamarosan lankásabb részre értem, a fák elmaradtak, s megint irányt kellett választanom. Türelmesen füleltem a sötétségben, újabb szélrohamra várva. Egyszer csak megzendült a táj, végigsüvített a szél a távoli hegyormokon, igen, ezen az éjszakán hű szövetségesem volt a szél; elindultam toronyiránt, nem bántam, hogy veszítek a magasságból, s leereszkedtem a meredek lejtőn a fekete vízmosásba. A szurdokban egyenletesen fölfelé kaptattam, a mélyben csörgedező patak jelezte az utat. Látni nem láttam a vizet, biztosan a sziklák alatt bujkált; csobogása egyre halkult, amint feljebb jutottam, végül már nem is hallottam, és megint erdő vett körül, magas fenyőfák, alattuk semmi aljnövényzet, csak a lehullott tűlevelek puha párnái az itt-ott mohától síkos talajon. Jó három órát vándoroltam így vaktában; meg-megbotlottam a gyökerekben, amelyek egyre gyakrabban a sekély talajból kiálló kövekre fonódtak. Kicsit aggódtam, hogy a csúcsot is erdő borítja, és alig megkezdett hegyi túrám csak fák labirintusába vezet. De szerencsém volt — kopár hágó következett, aztán egyre meredekebb, görgeteges hegyoldal. Végül már szinte minden lépésnél megindult a lábam alatt a dübörgő kőlavina; jókora ugrásokkal, számos esés árán vergődtem fel a szűkülő szurdok peremére, s itt már gyorsabban kapaszkodhattam fölfelé. Meg-megállva próbáltam tájékozódni, de hiába, semmit sem láttam a vaksötétben. Se a várost, se derengő fényét, még a világító útdarabkák is eltűntek. A szurdok peremén száraz fűvel benőtt, kopár tisztásra jutottam; magasan járhattam már, mert egyre többet láttam a csillagos égből. Úgy látszott, már vagyok olyan magasan, mint a többi hegyhát, amely az eget eddig eltakarta. Néhány száz lépés után beértem a törpefenyők közé.

Ha most egyszer csak megállít valaki a sötétben, és megkérdezi, ugyan hová megyek és miért, nem tudtam volna válaszolni. Szerencsére azonban nem volt ott senki, és az éjszakai menetelés ma-

gányosságától félig tudatosan, legalábbis átmenetileg megkönnyebbültem. Meredekebbé vált a hegyoldal, nehezedett a kapaszkodás, de én csak törtettem előre, egyedül arra ügyelve, hogy tartsam az irányt, mintha bizony lenne valami kitűzött célom. Már hevesen vert a szívem, sípolt a tüdőm, de nem törődtem vele, tovább küszködtem, ösztönösen érezve, hogy éppen ilyen kimerítő erőfeszítésre van szükségem. Széthajtogattam magam előtt a törpefenyő girbegurba ágait, jó néhányszor elakadtam, kitéptem magam, és mentem tovább. A tűlevélcsomók végigsöpörtek arcomon, mellemen, beleakadtak a ruhámba, ujjaim már ragadtak a gyantától. A kopár részeken váratlanul elkapott a szél, rám rontott a sötétben, féktelenül fújt, süvöltött valahol fent, ahol a hágót sejtettem. Törpefenyő újabb sűrűjébe gabalyodtam, szigetként pihent benne az erősen fenyőillatú, mozdulatlan, langyos levegő. Láthatatlan akadályok álltak elém, vándorsziklák, lábam alatt meginduló görgetegek. Órák óta kapaszkodtam már, és még mindig oly sok erőt éreztem magamban, eleget a kétségbeeséshez. Az ismeretlen hágó vagy talán csúcs felé vezető szurdok úgy összeszűkült, hogy olykor mindkét sziklapereme az égre rajzolódott, sötét, meredek falai kioltották a csillagokat.

Már régen a ködzóna fölött jártam, de a holdtalan, hideg éjszakát alig világították meg a csillagok. Elámultam hát, amikor körülöttem és fölöttem hosszúkás, fehér foltok bukkantak fel. Nem oszlatták el a sötétséget, de tompán fehérlettek, mintha magukba szívták volna a nappali fényt — csak amikor megcsikordult a lábam alatt, akkor jöttem rá, hogy hóban járok.

Innentől már majdnem az egész meredek lejtőt hó borította. Csontig fagytam volna könnyű ruhámban, de most elült a szél. A csendben csak úgy visszhangzott a hókéreg recsegése a talpam alatt; minden lépésnél majdnem térdig süppedtem a puha hóba.

Fent a hágón alig volt hó, lesöpörte a szél. Csupasz fekete sziklák meredeztek a görgeteg fölött. Hevesen dobogó szívvel álltam meg, és lenéztem a város felé. Eltakarta egy magaslat, csak a ritkább, rőtes sötétség árulta el, hol fekszik a völgyben. Fölöttem sziporkáztak a csillagok. Mentem még egypár lépést, és leültem egy nyeregforma kőre. Alatta felgyűlt a szélhordta hó. Innen a város rőtes ködét sem láttam. Előttem a sötétségből kísértetiesen bontakoztak ki a fehér hósapkás hegyek. Figyelmesebben megnéztem a keleti horizontot, és fölfedeztem a csillagokat elmosó szürkület első csíkját — az új pirkadat jelét. A szürke sávra fekete hegygerinc rajzolódott, közepénél mély hágóval. És ahogy ott ültem mozdulatlanul, egyszerre csak valami történni kezdett: a formátlan, sötét foltok ott kint — vagy bennem? — helyet cseréltek, elúsztak, arányaik megváltoztak. Olyan döbbenten figyeltem őket, hogy egy pillanatra szinte elvakultam, és amikor újra odanéztem, már mindent másképp láttam. A keleti égbolt alig derengett még a sötét völgy fölött, a hegygerinc feketesége még mélyebb lett, de én meg tudtam volna mutatni minden egyes kiugrását, vaktában kitapogatnám minden mélyedését. Tudtam, milyen képet tár elém a reggel, mert az a kép belém íródott mindörökre, és nem hiába. Mert ez az a változatlan dolog, amire vágytam, ami érintetlen maradt, miközben egész világom széthullott, és beleveszett az idő másfél évszázados szakadékába. Ebben a völgyben töltöttem a gyerekkoromat — egy fából épült, rozoga menedékházban a Felhővadász túloldali, füves lejtőjén. A kunyhóból biztosan egyetlen alapkő sem maradt, utolsó gerendája is rég elkorhadt, de a sziklagerinc ott van, semmit sem változott, mintha erre a találkozásra várna — talán a homályos, öntudatlan emlék vezetett engem éppen ide ma éjjel?

A viszontlátás úgy megrázott, hogy egy csapásra felszínre tört minden gyengeségem, amelyet oly kétségbeesetten álcáztam, előbb a színlelt nyugalommal, aztán a szándékosan erőltetett, makacs hegymászással. Vaktában lenyúltam a kő alá, és nem szégyellve, hogy remeg a kezem, a számba vettem egy maréknyi, szemcsés havat. Hidegen olvadozott a nyelvemen, nem oltotta szomjamat, de kijózanított. Így ültem ott, havat eszegetve. Még mindig nem egészen hittem a szememnek, vártam, hogy a felkelő nap első sugarai igazolják, amit sejtek. Még jóval a napkelte előtt valahonnan a magasból, a lassan tünedező csillagok felől leszállt egy madár, összecsukta szárnyait, egészen kicsike lett, megült egy kövön, aztán felém ugrált. Nem moccantam, hogy el ne riasszam. Közeledett, eltávolodott, és amikor azt gondoltam, ügyet sem vet rám, visszajött a másik oldalról, körülugrálva a sziklát, amin ültem — így néztük egymást egy darabig, végül halkan megszólítottam:

— Hát te hogy kerülsz ide?

Látva, hogy nem fél tőlem, tovább eszegettem a havat. Félrehajtotta fejecskéjét, nézett pici fekete gyöngyszemével, aztán egyszer csak, mint aki rám unt, széttárta szárnyát, és elrepült. Én meg csak üldögéltem az érdes sziklán, görnyedten, a hótól dermedt kézzel, vártam a hajnalt, és felvillanó, szenvedélyes, befejezetlen képekben visszatért az egész éjszaka — Thurber, és amit mondott, a hallgatásunk Olaffal, a város képe, a rőtes köd és a fénytölcsérek, forró légsugarak, milliónyi lélegző bomlás, függő terek és utak, lángoló szárnyú kehelyházak, más-más színű szintek, félig öntudatlan beszélgetés egy madárral a hágón, és ahogy mohón ettem a havat — és mindegyik kép önmaga is, és valami más is, mintha álmodnék, felidézi és elfedi azt, amire nem mertem gondolni, mert egész idő alatt azon fáradoztam, hogy fölleljem magamban a belenyugvást abba, amivel nem tudok megbékélni. De mindez elmúlt, éppúgy, mint az álom. Most, józanul és éberen várva a nappalt, míg a virradattól már ezüstös levegőben lassan kirajzolódtak a szigorú sziklafalak, szakadékok, görgetegek, amelyek az éjszakából felmerülve némán igazolták a visszatérésem valódiságát, most először tudtam, egyedül, de nem idegenként a Földön, immár megadva magam a Földnek és törvényeinek, lázongás és keserűség nélkül gondolni azokra, akik elrepülnek a csillagok aranygyapjújáért.

A havas csúcs arany és fehér lángba borult, hatalmasan, időtlenül őrizte a lila árnyékkal teli völgyet, és én, nem hunyva be könnyekkel teli szemem, bár káprázott a fényben, lassan felálltam, és elindultam a görgeteges lejtőn délnek, a házam felé.