MÁSODIK FEJEZET A berkenyefa

A szökőkutas udvarban a márciusi napsugár keresztültűzött a kőris- és szilfák zsenge lombján, a vízsugarak vidáman szökelltek és hullottak alá az árnyfoltokkal tarkított tiszta fényben. Az égre nyíló udvart négy magas kőfal ölelte körül. Azok mögött voltak a különféle helyiségek, más udvarok, folyosók, tornyok, átjárók, majd végül Kútfő Nagy Házának súlyos külső falai, amelyek ellenállnának bármiféle ostromnak, földrengésnek, sőt magának a tengernek is, hiszen nem csupán kőből, hanem legyőzhetetlen varázslatokból is építették őket. Kútfő ugyanis a Bölcsesség szigete, ahol a mágia tudományát tanítják, a Nagy Ház pedig a varázslás iskolája és legfőbb központja. A Nagy Ház központi helye viszont ez a kicsi udvar, mélyen elrejtve a falak között, ahol a szökőkút csobog, és fák hajladoznak esőben, napsütésben vagy a csillagok fényében.

A szökőkúthoz legközelebbi fa, egy nagyra nőtt berkenye gyökerei fölpúposították és megrepesztették az udvar márványlapjait. A réseket élénkzöld mohacsíkok töltötték ki, fölfelé kapaszkodva a csobogót körülvevő gyepfoltból. Egy legényke üldögélt ott egy alacsony, mohos márványtömbön. Kimerülten, figyelte a szökőkút központi vízsugarának hajladozását. Már majdnem férfi volt, de azért mégiscsak legényke, csinos, gazdag öltözékben. Arcát mintha aranyló bronzból öntötték volna, vonásai olyan finomak és nyugodtak voltak.

Mögötte, alig pár lépésnyire, a fák alatt, a központi gyepfolt másik szélén egy férfi állt, vagy csak úgy tűnt, mintha ott állt volna. Semmi sem volt bizonyos az árnyék és a meleg fény játszi tánca közepette. Mégis ott volt: fehér köpenyes férfialak, moccanatlanul. Úgy figyelte a fiút, ahogyan az szemlélte a szökőkutat.

A levelek zizegésén, a víz szökellésén és sustorgásán kívül semmi sem moccant és nem hallatszott.

A férfi előrelépett. A szellő megborzolta a berkenyefa lombját, meglibbentette alig kifeslett leveleit. A fiú talpra szökkent, karcsún és riadtan. Szembefordult a férfival, és meghajolt felé.

— Főmágus uram! — szólt halkan.

A másik megállt előtte. Alacsony, egyenes, erőteljes alakján csuklyás, fehér gyapjúköpeny. A leeresztett csuklya ráncai fölött, vörösesbarna arcából éles karvalyorr ugrott elő, egyik oldalán régi sebhelyek éktelenkedtek. Szemében éles, intenzív fény villant. Hangja mégis lágyan csendült:

— Kellemes itt üldögélni, a szökőkút udvarában. — Majd, megelőzve a legényke bocsánatkérését: — Hosszú út van mögötted, és nem pihentél. Ülj csak vissza.

Odatérdelt a medence fehér peremére, kinyújtott tenyerét odatartotta a felső csobogóból körben hulló vízcsöppek alá, áteresztve a vizet széttárt ujjai között. A fiú visszatelepedett a kőhalomra, és egy percig egy szó sem esett közöttük.

— Te vagy Rosszán és a Rosszáni szigetek fejedelmének fia — szólalt meg elsőként a főmágus —, Morred birodalmának örököse. Nincs ősibb örökség az egész Szigetvilágban, és nincs tisztább. Én már láttam Rosszán gyümölcsöseit tavasz idején és gyönyörködtem Berila aranytetőiben. Mi a neved?

— Arrennek hívnak.

— Ez a te hazád nyelvjárásának szava. Mit jelent a mi közös nyelvünkön?

— Kard — felelte a fiú.

A főmágus bólintott. Ismét csönd volt egy darabig. Aztán a fiú szólalt meg, nem vakmerően, de minden félénkség nélkül:

— Azt gondoltam, hogy a főmágus minden nyelvet ismer.

A férfi tovább nézte a kutat, s közben megrázta a fejét.

— És minden nevet…

— Minden nevet? Csak Segoy ismert minden nevet, aki kimondta az első szót, és a tenger mélyéből kiemelte a szigeteket. No persze — és az éles, kemény pillantás Arren arcára villant —, ha tudnom kell az igazi nevedet, akkor meg is tudom. De erre nincs most szükség. Számomra Arren leszel. Én pedig Karvaly vagyok. És mondd, milyen volt idevezető utad?

— Túl hosszú.

— Talán rossz szelek fújtak?

— Jó széllel jöttem, de rossz hírekkel, Karvaly uram.

— Mondd hát — szólt a főmágus szomorúan, s mégis úgy, mintha egy gyermek sürgetésének engedne. Mialatt Arren beszélt, tovább nézte a felső medencéből az alsóba csurranó vízcsöppek kristályfüggönyét. Nem úgy, mintha nem figyelne, hanem úgy, mint aki jóval többet hall a legényke szavainál.

— Tudja, uram, hogy atyám, a herceg is kötődik valahogy a varázsláshoz, hiszen Morred nemzetségéből származik, és ifjúsága idején egy évet itt is eltöltött Kútfő szigetén. Rendelkezik bizonyos erővel és tudással, de ritkán fordulhat ehhez a művészetéhez. Kormányoznia kell országát, fenntartania a rendet, irányítania a városok életét és a kereskedelmet. Szigetünk flottái messze elkalandoznak nyugatra, néha egészen a peremvidékig, hogy zafírt, marhabőrt és ónt vásároljanak. Idén, tél elején egy hajóskapitány, visszatérve városunkba, Berilába, olyan történetet mesélt, amelynek híre eljutott apám fülébe, mire elküldött egy embert, hogy hallgassa meg a történetet. — A fiú gyorsan, határozottan beszélt. Udvari népek között nevelkedett, és hiányzott belőle a fiatalok hebehurgyasága.

— A kapitány elmondta, hogy Narveluén szigetén, a hajók útvonalán tőlünk vagy ötszáz mérföldnyire nyugatra már semmiféle varázslat sem létezik. Nincs semmi erejük a varázsigéknek, és mind elfelejtették a mágikus szavakat. Atyám megkérdezte tőle, azért van-e így, mert minden bűbájos és varázsló elköltözött onnan, mire azt felelte: „Nem! Akadt még ott is néhány öreg varázsló, de már nem mondanak varázsigéket, sőt még üstfoltozásra vagy egy elveszett tű megkeresésére sem használják a varázserejüket.” Akkor atyám megkérdezte: „És Narveluén népe nem bánkódott emiatt?” Mire a kapitány azt felelte, hogy nem, mintha mit sem törődnének vele. Különben pedig, mondta még a kapitány, valami járvány is fölütötte náluk a fejét, az őszi betakarítás is igen gyengére sikeredett, de ügyet sem vetettek az egészre. Ott voltam — folytatta a fiú —, amikor mindezt elmesélte, és azt mondta, hogy mind olyanok voltak, mint valami holdkóros, mint akinek azt mondták, hogy egy éven belül meghal, az meg azzal hitegeti magát, hogy ez nem igaz, s hogy ő örökétig fog élni. „Úgy járnak-kelnek — mondta a kapitány —, mint akinek mit sem számít a való világ.” Más visszatérő kereskedők is ugyanezt mesélték, hogy Narveluén teljesen elszegényedett, és nem maradt arrafelé semmiféle varázserő. Persze mindez olyasmi, mint a Peremvidék meséi általában, s azok mindig furcsák, csak atyám töprengett rajtuk túl sokat.

Azután tavasszal, amikor Rosszánon a bárányünnepet tartjuk, amikor a pásztorfeleségek behozzák a városba a nyájak elsőszülötteit, atyám előszólította Gyökér nevű varázslónkat, mondaná el a termékenység igéit a bárányok fölött. Gyökér azonban elkeseredetten jött vissza a palotába, letette varázsbotját, és így szólt: „Uram, nem jönnek ki az igék a számon.” Atyám kérdésekkel ostromolta őt, de annyi volt minden válasza, hogy elfelejtett minden szót és varázsmozdulatot. Ekkor atyám maga ment ki a piactérre, ő végezte el a szertartást, így ért véget az ünnep. Láttam, amint aznap este szomorúan és kimerülten tért vissza a palotába, és így szólt hozzám: „Elmondtam, fiam, az igéket, de már magam sem tudom, jelentenek-e valamit.” És valóban, baj van a nyájakkal idén tavasszal. A jerkék belepusztulnak az ellésbe, sok bárány holtan jön a világra és sok közöttük a torzszülött. — A fiú könnyed, élénk hangja elhalkult. Megrázkódott, és nagyot nyelt. — Én is láttam közülük néhányat. — Ezzel hosszan elhallgatott.

— Atyám úgy véli, hogy ez meg a Narveluénről való történetek baljóslatúak, hogy a vidékünkön valami gonosz erő munkálkodik. A Bölcsek tanácsáért küldött engem.

— Ha téged küldött, biztosan nagyon fontos neki a dolog. Te vagy az egyetlen fia, és Rosszántól Kútfőig hosszú az út — szólalt meg a főmágus. — Van-e még mondanivalód?

— Csak amit a hegyvidéki öregasszonyok beszélnek.

— És mit mondanak azok a vénasszonyok?

— Azt, hogy a bűbájosaik csupa rosszat olvasnak ki a füstből meg a pocsolyákból, és a szerelmi varázsszereik sem hatnak. De ezeknek a bűbájosoknak nincs igazi varázserejük.

— A szerencsejóslás meg a bájitalok nem sokat számítanak, de az öregasszonyokra érdemes odafigyelni. Nos, jól van, a küldetésedet igazából majd Kútfő fővarázslói vitatják meg. Azt viszont én sem tudhatom, Arren, milyen tanácsot adhatnak majd atyádnak. Tudd, hogy nem Rosszán az első hely, ahonnan ilyen bajokról szólnak a hírek.

Arren útja északról, a hatalmas Enyhely sziget mellett és a belső tengeren keresztül, első komoly vállalkozása volt. Csak az utóbbi hetek alatt látott földeket a saját hazáján kívül, érezte meg a távolságot és érzékelte a különbségeket, fogta föl, hogy Rosszán kellemes lankáin túl tágas világ terül el, benne számtalan lakóval. Még újdonság volt számára a tágasabb gondolkodás, s ezért időbe telt, mire fölfogta a mondottakat.

— És még merről jönnek? — kérdezte kissé elszontyolodva.

Abban reménykedett ugyanis, hogy azonnali gyógyírt vihet hazája számára.

— Először a Déli Peremvidékről. Később már a szigetvilág déli részéről is, Gázlór felől. Az emberek azt beszélik, hogy már Gázlóron is kihalt a varázslás. Semmiben sem lehetünk biztosak. Az a vidék már régóta lázadozik, és a kalózok földje, s a mondás szerint egy déli kereskedő szava mindig hazugság. De a történetek vége mindig ugyanaz: a varázserő forrásai kiapadtanak.

— No de itt, Kútfőn…

— Itt, Kútfőn mindebből semmit sem érzünk. Itt védettek vagyunk minden vihartól, változástól és minden balszerencsétől. Lehet, hogy túlságosan is védettek! Hercegem, és most mit cselekszel?

— Nyomban visszamegyek Rosszánra, amint vihetek atyámnak valami igaz hírt e bajok természetéről és az ellenük való gyógyírról.

A főmágus megint rászegezte tekintetét, és ezúttal Arren minden tudása ellenére kénytelen volt félrenézni. Nem is tudta, miért, mert azokban a sötét szemekben nem volt semmi szigorúság. A főmágus közömbösen, nyugodtan, sőt talán együttérzéssel nézett a szemébe.

Rosszán egész népe fölnézett apjára, és ő volt apjának egyetlen fia. Eddig még nem fordult elő, hogy valaki nem úgy tekint rá, mint Arrenre, Rosszán hercegére, hanem csak Arrenre, az emberre. Rossz érzés volt arra gondolnia, hogy fél a főmágus tekintetétől, mégis félrefordította a magáét. Mert úgy tűnt, hogy abban a tekintetben kitágul a világ, és nem csupán itt körülötte, és ezáltal nemcsak Rosszán válik jelentéktelenné, hanem ő maga is. A főmágus szemében ő csak parányi figura volt, valami jelentéktelen alak a sötétség borította, tengermosta földek hatalmas színjátékában.

Ott ült tehát a márványlapok között kitüremkedő mohát csipegetve, és — bár alig múltak el napok azóta, hogy hangja megférfiasodott — így szólt rekedtes csipogással:

— Azt teszem, amit parancsolsz!

— Atyádnak tartozol felelősséggel, nem nekem — volt a főmágus minden válasza.

Arren még mindig magán érezte a tekintetet, de mégis fölnézett. Most, hogy megfeledkezett magáról, és engedelmességet fogadott, a maga valójában láthatta a főmágust, azt a férfit, aki lepecsételte Fundaur sötét kútját, visszaszerezte Vandór-Akbé gyűrűjét Atuan sírjaiból, és megépítette a mélytengeri falakat Nepp mellett, a hajóst, aki ismerte a tengereket Astowelltől Magadorig, az egyetlen élő sárkányvitézt. Itt támaszkodott térdével ez az alacsony és már nem is fiatal ember, akinek hangja nyugodt és szeme mély, mint a sötét éjszaka.

Arren fölemelkedett ültéből, és szabályosan térdre ereszkedett, minden igyekezetét beleadva.

— Uram — rebegte elhalón —, hadd szolgáljalak téged!

Magabiztossága semmivé foszlott, arca elpirult, hangja remegett.

Derekán kardot viselt, új, vörös színű és arany berakással ékes bőrhüvelyben. A penge viszont teljesen sima volt, markolatkeresztje megkopott ezüstözött bronz. Lázasan kirántotta a fegyvert, s markolatát a főmágus felé nyújtotta, mint egy vazallus a földesurának.

A főmágus nem érintette meg kezével a kard markolatát. Csak rápillantott, azután Arren szemébe nézett.

— Ez a tiéd, nem az enyém — mondta. — És te nem lehetsz senki emberfiának a szolgája.

— De atyám azt mondta, hogy esetleg Kútfőn maradhatok, míg ki nem derítem, mi lehet e bajok okozója, talán valami tudást is szerezhetek… nincs gyakorlatom, és nem hiszem, hogy bármi hatalmam lenne, de voltak mágusok ősapáim között… és ha valahogy azt is megtanulhatnám, hogyan lehetek hasznodra…

— Mielőtt őseid mágusok lettek volna — mondta a fővarázsló —, királyok voltak.

Fölemelkedett, egyetlen, határozott lépéssel a fiúhoz lépett, és kezét megfogva fölemelte őt.

— Köszönöm, hogy felajánlottad szolgálataidat, és bár most nem fogadom el őket, még sor kerülhet rá, miután megtanácskoztuk ezeket a dolgokat. Ilyen nagylelkű ajánlatot nem könnyű visszautasítani. És Morred fiának kardját elhárítani sem egyszerű!… De most menjünk! A legény, akivel jöttél, majd gondot visel rá, hogy egyél, megfürödj és pihenj. Gyerünk! — Ezzel gyöngéden megtaszította a legénykét lapockái között. Ilyen bizalmasságot eddig még senki sem engedett meg az ifjúval szemben, s a herceg rajta kívül vissza is utasította volna bárkitől. A főmágus érintését azonban megtiszteltetésnek vette, ugyanis az első pillanatban megszerette őt.

Mindig tevékeny fiú volt, bármely játékban szívesen vett részt, örömét lelte a test és a szellem tökéletesítésében, ügyesen teljesítette kötelességét a szertartások alkalmával, részt vett a kormányzással kapcsolatos teendőkben, ami nem volt sem könnyű, sem egyszerű. Eddig mégsem érzett valódi elhivatottságot semmi iránt. Mindennek könnyen jutott birtokába, és minden feladatát könnyen végezte. Minden csak játék volt számára, és ő szívét adta minden játékába. Ám lelke mélyét ezúttal nem játék és nem is álom kavarta föl, hanem a veszély közelsége, a másik becsülete, bölcsessége, egy nyugodt hang és egy barna kéz, amely erejét nem fitogtatva markolta tiszafa botját, az időtől fekete fájába, a markolatába ágyazott s a királyok rúnáját viselő ezüstgyűrű alatt.

Így teszi meg az ember a gyermekkorból kivezető első lépést, nem nézve sem hátra, sem előre, óvatlanul és mit sem törődve holmi erőtartalékkal.

Az udvarias búcsúszavakról megfeledkezve, zavartan, mégis sugárzó örömmel és engedelmes szívvel lódult az ajtó felé. Kóbor, a főmágus elgondolkodva nézett utána.


Kóbor egy darabig ott maradt még a szökőkút melletti kőrisfa alatt, arcát a szikrázó égboltra emelve. — Kedves hírnök, rossz hírekkel — mondta félhangosan, mintha a szökőkútnak beszélne. De a kút nem figyelt rá, csak locsogott tovább ezüstös csilingeléssel.

Így inkább az ember hallgatta még egy darabig a csobogást. Azután megindult egy, Arren számára láthatatlan ajtónyílás felé, amelyet kevés szem vehetett csak észre, bármily közelről is, és így szólt:

— Ajtónálló mester!

Kortalan, apró emberke bújt elő. Nem volt fiatal, így bárki öregnek szólíthatta volna, de igazán ez a szó sem illett hozzá. Arca száraz és érett elefántcsontszínű volt, kellemes mosolya hosszú árkokat vésett, arcába.

— Mit óhajtasz, Kóbor? — kérdezte.

Egyedül voltak, és ő egyike volt a világ azon hét emberének, akik ismerték a főmágus igazi nevét. Azért szólította így. A többi hat Kútfő Névmestere, azután Oromon, a hallgatag Re Albiból, a varázsló, aki Gont hegyén sok évvel ezelőtt maga adta neki ezt a nevet, azután Gont Fehér úrnője, Tenar, a gyűrű lánya, egy Eszteriol nevű varázsló Szikesről, ugyanonnan egy ácsmester felesége, három gyermek anyja, Jarró, akinek fogalma sem volt a varázslásról, de más tekintetben rendkívül bölcs asszony volt, és végül a Szigetvilág túlsó végén, legnyugatibb részén két sárkány: Orm Embar és Kalesszin.

— Ma este össze kell ülnünk — folytatta a főmágus. — Én elmegyek a Formamesterért, és üzenek Kurremkarmerruknak, hogy tegye félre könyveit, tanítványainak adjon ma este pihenőt és csatlakozzon hozzánk, ha nem is testben, de lélekben. Szólnál a többieknek?

— Szívesen — mondta az ajtónálló, és eltűnt. A főmágus maga is láthatatlanná vált, csak a szökőkút locsogott tovább, derűsen és fáradhatatlanul a kora tavaszi napsütésben.


Kútfő Nagy Házától kissé nyugatra, néha valamelyest délre volt látható általában a belső liget. Nem volt rajta a térképeken, és út sem vezetett hozzá, csak azok számára, akik ismerték a titkos ösvényt. Látni ugyan láthatták a tanítványok, a város lakói, sőt a parasztok is, de mindig csak bizonyos távolságból.

Magas facsoport volt, lombjai között aranyos csillogással, még így, tavasz idején is. A legtöbben — a növendékek, a városlakók és földművelők — úgy vélték, hogy a liget valami titokzatos módon változtatja a helyét. Persze tévedtek, hiszen az erdőcske nem mozdult sehová. Gyökerei maguk a létezés gyökerei. Minden más mozgásban volt rajta kívül.

Kóbor kisétált a Nagy házból a mezőre. Fehér köpenyét levetette, hiszen a nap már delelőre járt. A barna domboldalon szántó földművelő fölemelt kézzel üdvözölte őt, és Kóbor ugyanígy válaszolt neki. Apró madárkák röppentek föl a levegőbe énekelve. A laposokon és az út szélén éppen bontogatta szirmait a csillagvirág. Fönt, a magasban egy kánya rajzolt széles ívet a kék égre. Kóbor fölnézett rá, és üdvözlésre emelte a kezét megint. A madár szélnek feszített szárnytollakkal csapott le, és egyenesen a kinyújtott karra szállt, sárga karmaival, megkapaszkodva. Nem karvaly volt, hanem Kútfő vadászsólyma vagy fehér-barna csíkozású halászsas. Egyik csillogó, aranysárga szemét a főmágus felé fordította, csattintott egyet erős, kampós csőrével, azután mindkét aranyszemét a férfira meresztette.

— Vakmerő — szólította meg a mágus a Teremtés nyelvén.

A nagy madár meglendítette a szárnyát, kifeszítette farktollait, úgy nézett rá.

— Menj hát, fivérem, te rettenthetetlen!

A közeli domboldalon, a tiszta ég alatt munkálkodó szántóvető megállt, hogy jobban lássa őket. Egyszer, a múlt őszön már látta, amint a főmágus karjára leszáll egy vadmadár, azután hirtelen eltűnt az ember, és csak annyit látott, hogy két karvaly emelkedik a magasba a szelek szárnyán.

Ezúttal elváltak egymástól: a madár fölröppent a magasba, a férfi pedig továbbsétált a tocsogó réten.

Elérkezett az ösvényhez, amely a Lappangó ligethez vezetett. Ez az út mindig egyenesen haladt, mit sem törődve az idő és a környező világ változásaival, s most is hamarosan elvezette a mágust a fák árnyékába.

Némelyik törzs hihetetlenül hatalmas volt. Ezeket látva bárki elhihette, hogy a liget sohasem mozdul a helyéről. Éveiktől megszürkült emléktornyoknak tűntek a fák. Gyökereik akár hegyeket is elbírhattak volna. A legöregebbeknek ritkás volt a koronája, száraz ágaik kuszán meredeztek a magasba. E fák sem voltak halhatatlanok. A vének között erőteljes, dús lombú fiatal fák törtek fölfelé, legalul pedig egy kölyöklánynál nem magasabb, gyér lombú sarjak hajladoztak.

A fák alatt az ősidők óta lehullott avartól puha és gazdag volt a föld. Páfrányok és mindenféle bozót tenyészett rajta, de másféle fa nem nőtt egy szál se, csak ez, amelynek nem is volt neve a Szigetvilág köznyelvén. Az ágak árnyékában földszagú és friss volt a levegő, íze, akár a legtisztább forrásé.

Egy, sok évvel ezelőtt kidőlt gigászi fa odvában Kóbor rálelt az ott lakozó Formamesterre, aki sohasem jött ki üregéből, vagy legalábbis nagyon ritkán. Haja vajsárga volt, lévén nem a Szigetvilágból való. Miután Vandór-Akbé gyűrűje ismét összeforrt, a kargádi barbárok alábbhagytak betöréseikkel, békét, sőt egynémely kereskedelmi megállapodásokat is kötöttek a Belső földekkel. Nem voltak barátságos emberek, inkább elzárkózók. Olykor-olykor azonban egy fiatal harcos vagy valami kalmárfi magától eljött nyugatra, kalandvágyától űzve vagy a varázslómesterségre kíváncsian. Ilyenként érkezett a Formamester is tíz esztendővel ezelőtt, kardot és vörös köpenyt viselő ifjú vadember Karego-Átról. Egy esős reggelen lépett Gont földjére, és darabos köznyelven így szólt az ajtónállóhoz rideg hangon: „Tanúni gyüttem!”

Most pedig itt állt a fák alatti zöldarany fényben, magas, sápadt, kesehajú férfi, különös zöldes szemekkel: az egész Szigetvilág formamestere.

Lehet, hogy ő is tudta Kóbor igazi nevét, de ha így volt is, sohasem említette. Némán üdvözölték egymást.

— Mit szemlélsz éppen? — kérdezte a főmágus, mire a másik így felelt:

— Egy pókot.

A tisztáson, két magasba törő, erős fűszál között egy pók feszítette ki hálóját, finoman felfüggesztett kör alakjában. Az ezüstös fonalakon megcsillant a napsugár. Középen lapult a szövőmester. Szürkésfekete pötty, nem nagyobb egy szembogárnál.

— Lám, ő is formamester — mondta Kóbor, a művészi hálóra pillantva.

— Nos, mi a baj? — kérdezte a fiatalabbik férfi. Közben úgy látszott, mintha a fekete közepű kerek háló figyelmesen nézte volna őket.

— A háló, amit mi szőttünk, emberek — felelte Kóbor.

Ebben az erdőben nem szólt madárdal. A déli verőfényben a csönd és a forróság uralkodott. Körülöttük sorakoztak a fák és árnyaik.

— Hír jött Narveluénből és Rosszánról. Ugyanaz a hír.

— Dél és délnyugat; észak és északnyugat — mormolta a Formamester le sem véve szemét a pókhálóról.

— Eljövünk ide ma este. Ez a lehető legjobb tanácskozóhely.

— Nekem nincs tanácsom — nézett ezúttal Kóborra a mester. Zöldes szemében mély hidegség. — Félek — folytatta. — Itt van a félelem. Itt lent, a gyökerek között.

— Valóban — dünnyögte Kóbor. — Le kell néznünk a források mélyére, azt hiszem. Túl sokáig élveztük a napsütést, abban a békében ringatózva, amelyet a gyűrű összeforrasztása hozott el nekünk. Apró dolgokkal játszadoztunk, sekély vizeken halásztunk. Ma este meg kell kérdeznünk a Mélyet. — Ezzel magára hagyta a Formamestert, aki továbbra is csak azt a kis pókot figyelte a napsütötte fűszálak között.

A liget szélén, ahol a hatalmas fák lombjai kinyúltak a közönséges föld fölé, letelepedett, hátát egy vaskos gyökérnek vetette, varázsbotját keresztülfektette a térdén. Behunytába szemét, mintha pihenne, és elküldte lelkének üzenetét, túl Kútfő hegyein és völgyein, a messzi északra, arra a tenger nyaldosta szirtfokra, ahol a magányos torony dacolt az idővel.

— Kurremkarmerruk — szólalt meg a szelleme, mire a Nevek mestere fölemelte tekintetét a gyökerek és füvek, levelek és magvak, szirmok és virágok vastag könyvéről, amelyből éppen tanítványainak olvasott föl, és így szólt:

— Itt vagyok, uram.

S a magas termetű, vékony öregember, sötét csuklyája alól elővillantva ősz hajkoronáját, figyelmesen hallgatott. A növendékek kihúzták magukat a toronyszobában sorakozó írópultjaik mögött, rápillantottak, majd egymásra néztek.

— Eljövök — mondta Kurremkarmerruk, és újból visszahajolt könyve fölé, folytatta a fölolvasást: — No már most, a vadfokhagyma virágszirmainak is vagyon neve, miszerint iebera, valamiként a csészelevélé partonath, a szárnak, a levélnek és a gyökérnek hasonlóképpen megvan a saját neve…

Kóbor, a főmágus, aki tudta a vadfokhagyma minden részének nevét, visszahívta üzenő szellemét, a nagy fa alatt kényelmesebben kinyújtotta a lábát, és ezúttal valóban elszenderedett a levelek között átszüremkedő napsütésben.

Загрузка...