HETEDIK FEJEZET Lorbanery

Vagy tízmérföldnyi napsütötte vízen túl Lorbanery olyan élénkzöld volt, mint egy szökőkút karimáján tenyésző csillogó mohapárna. Közelebb érve a kép fölbomlott levelekre, fatörzsekre, árnyékokra és utakra, házakra, emberi arcokra és ruhadarabokra, porra, sárra és minden egyébre, amiből egy emberek lakta sziget arculata összeáll. De mindezeken túl, alapvetően mégiscsak zöld volt. Ugyanis minden talpalatnyi földjén, amit nem építettek be vagy nem tiportak le, sűrűn tenyésztek a gömbölyű koronájú, alacsony szederfák. Azok levelét rágták az apró hernyók, amelyek vékony selyemszálat bocsátottak ki magukból. E szálakat sodorták fonallá és szőtték finom kelmévé a férfiak, nők és gyermekek, Lorbanery minden városában. Alkonyattájt a levegő tele van apró, szürke denevérekkel, amelyek férgekkel táplálkoznak. Sokat fölfalnak belőlük, de hát kénytelenek, és a selyemszövők nem pusztítják el őket, ellenkezőleg, nagy véteknek tekintik a kis szürke szárnyúak megölését. Hiszen ha emberi lények a hernyókból élnek — mondják —, igazán joguk van erre a csöppnyi denevéreknek is.

Házaik furcsák voltak ötletszerűen elhelyezett szűk ablakaikkal, szederfaágakból összetákolt, moha- és zuzmólepte, zöldellő tetőikkel. Valaha gazdag föld volt ez, mint általában a peremvidéki szigetek. Mindez még most is látszott a szépen kifestett és tisztességesen bútorozott házakon, a fészerekben és a színek alatt álló hatalmas rokkákon és szövőszékeken, és a Szószára városkájának kis kikötőjét körülölelő szilárd, jól megépített rakpartokon, amelyek mellé jó néhány kereskedőgálya beállhatott. De a kikötőben nem volt egyetlen hajó sem. A házak jó részéről mállott a vakolat, igazán új bútort sehol sem látni, a legtöbb rokka és szövőszék pedig munkátlanul porosodik. Pedáljaikat, orsóikat és nyüstvetőiket sűrű hálóval szőtték be a pókok.

— Hogy varázslók? — kérdezte Szószára polgármestere, egy alacsony emberke, akinek képe olyan barna és kemény volt, mint bütykös lábán a tyúkszemek. — Nincsenek vajákosok ezen a szigeten. Soha nem is voltak.

— Ki gondolta volna? — csodálkozott rá Karvaly. Nyolc vagy kilenc helybélivel üldögélt, híg és kesernyés szederbort kortyolgatva. Szorultságból azt mondta, hogy zafírkövet keres a Peremvidéken, de különben semmivel sem álcázta sem magát, sem útitársát. Persze Arren, mint rendesen, most is a csónakban eldugva hagyta a kardját, és vele sem volt ott a botja, vagy ha mégis, hát nem volt látható. A helybéliek eleinte mogorvák és ellenségesek voltak, és bármelyik pillanatban ismét elzárkóztak és ellenségesekké válhattak. Csupán Karvaly talpraesettsége és tekintélye kényszerített ki belőlük némi vonakodó szívélyességet.

— Nagyszerű emberek és pompás kertek vannak errefelé — hízelgett éppen. — És hogyan védekeztek legutóbb a tavaszi fagyok ellen?

— Sehogyan — dünnyögte egy csont és bőr emberke valahol a sor végén. Egymás mellett üldögéltek az eresz alatt, hátukat a kocsma falának vetve. Csupasz lábuktól alig arasznyira paskolta a földet a langyos és szapora áprilisi eső.

— Az eső az igazi sorscsapás, nem is a fagy — panaszkodott a polgármester. — Elrohasztja a hernyósdobozokat. De nincs ember, aki elállíthatná az esőt. Sohasem is volt. — Nagyon is ellenséges volt a vajákosokkal és praktikáikkal szemben.

A többiek közül néhányan, mintha engedékenyebbek lettek volna ez ügyben.

— Azelőtt sohasem esett ilyentájt — mormolta az egyik —, legalábbis addig, amíg még élt az öreg.

— Hogy ki? Ja, a vén Mildi? Nos hát, nincs többé. Felfordult — szögezte le a polgármester.

— Úgy is nevezték őt, hogy „a kertész” — mondta a sovány.

— Így igaz, kertésznek is nevezték — bizonygatta egy másik is. Ezután leszállt közéjük a csönd, akár az esőfelhő.

Arren az egyetlen helyiségből álló kocsma ablakában ült. A falra akasztva talált egy öreg lantot, hosszú nyakú, háromhúros hangszert, amilyenen ősidőktől játszottak a selyem szigetén. Most azt próbálgatta, hogyan csalhatna elő belőle valami muzsikát, alig hangosabban pengetve, mint ahogy az eső dobolt a háztetőn.

— Ront város piacán — folytatta Karvaly a beszélgetést — láttam olyan anyagot, amit itteni selyemként árultak. Tényleg akadt benne selyem is. De egyetlen arasznyi sem itt készült belőle, Lorbaneryn.

— Rossz évek vannak mögöttünk — panaszkodott a nyúzott képű. — Most már negyedik vagy ötödik éve.

— Ugarszántás ünnepén lesz ötödik éve — szólt közbe egy öreg ember elégedetten csámcsogó hangon —, mióta a vén Mildi meghalt, ó igen, elvitte a kaszás, pedig még annyi idős sem volt, mint én most. Éppen az ünnep estéjén halt meg szegény, úgy bizony.

— A ritkaság fölveri az árakat — magyarázta a polgármester. — Egyvégnyi félfinom kék selyemért most annyit adnak, mint azelőtt háromért.

— Ha van vevő. De hol vannak a hajók? Különben is, az a kék hamis — méltatlankodott a sovány, ezzel elindítva jó félórás parázs vitát a műhelyekben használt különféle festékek minőségéről.

— Honnan veszik a festéket? — kérdezte Karvaly, mire újult erővel fellángolt a vita.

A lényeg abban csúcsosodott ki, hogy az egész festést tulajdonképpen egyetlen család végezte, amelynek tagjai különben varázslóknak tekintették magukat. De ha azok voltak is valaha, már rég elfelejtették a tudományukat, és senki sem tanulta meg helyettük, jegyezte meg savanyúan a nyúlánk alak. A polgármester kivételével mindannyian megegyeztek abban, hogy Lorbanery nevezetes kék és páratlan karmazsinszínű selyme, a híres „sárkánytűz” nevű, amelyet régen az enyhelyi királynék is viseltek, bizony már nem az igazi. Valami hiányzik belőlük. Hogy a rosszkor lezúduló eső a hibás, vagy a festékkő, esetleg a festék keverője?

— Vagy azoknak a szeme — verte a vasat a vézna emberke —, akik nem látják a különbséget a valódi azúrkő és a kék sár között! — És mérgesen a polgármesterre nézett. Amaz nem fogadta el a kihívást, elhallgattak hát megint.

A gyöngécske bortól láthatóan csak megsavanyodott a lelkük, és megnyúlt a képük is. Csak az eső surrogása volt hallható a kertekben sorakozó fák számtalan levelén, a tenger mormolása odalent, az utca végén és a lant halk pengése a behajtott ajtó mögül.

— Aztán tud-e énekelni ez a lányos képű kölyök? — kérdezte a polgármester.

— Tud hát, hogyne tudna. Arren! Énekelj nekünk egy verset, fiam!

— Sehogy sem boldogulok ezzel a hangszerrel. Csak moll hangnemben játszik — jelent meg az ablakban Arren mosolygó képe. — Csak sírni tud. De mit akarnak hallani a kedves vendégek?

— Valami újdonságot — dörmögte a polgármester. A lant húrjai megpendültek. A legényke már otthonosan játszott rajtuk.

— Talán ezt még nem hallották errefelé — mondta, s ezzel rázendített.

Ebéa fényes tengerére és a ráhajló bíbor ágra,

a sok-sok lehulló virágra, szomorú, lehajtott fejére,

eltűnt szerelem emlékére, fehérlő ágra, bíbor ágra,

soha nem múló bánatára esküszöm néked, jó Szeriádom,

ki fia Morrednek és anyámnak, hogy a gonosztett nemcsak álom,

nem feledem, nem feledem.

Mind hallgattak. A keserű arcok és a kemény munkában megtört vállak és kezek nem mozdultak. Csak ültek ott a langyos, esős délvidéki alkonyatban, és úgy hallgatták ezt az éneket, mint Éa hideg tengerén úszó szürke hattyúk kiáltását, epekedőn és reménytelenül. Sokáig nem szólt senki, miután a dal hangjai elhaltak.

— Szokatlan muzsika — szólalt meg aztán egy hang bizonytalanul.

Egy másik megerősítette, mintha Lorbanery szigete lenne a világ mindenkori közepe térben és időben:

— A külföldi muzsika mindig furcsa és rejtelmes.

— Hát csináljatok valami idevalót — javasolta Karvaly. — Magam is szívesen hallgatnék kicsit vidámabbat. A fiú folyvást csak régóta meghalt hősökről dalol.

— Majd én — vállalkozott az utolsó beszélő, azzal hümmögött egy sort, majd rázendített egy derék, teli boroshordóról szólóra, megfűszerezve a nótát némi hejhóval és nosza rajtával. De mivel a kutya sem csatlakozott hozzá, a következő hejhónál elnémult.

— Nincs már tisztességes éneklés sem! — morogta haragosan. — A fiatalok a hibásak. Mindig mindent megváltoztatnak és másképpen csinálnak. A régi dalokat meg sem tanulják.

— Nem így van — vélekedett a csont és bőr alak. — Fenekestül fölborult minden. Semmi sem úgy van, ahogy lennie kellene.

— Bizony, bizony — nyammogta a legöregebb. — Oda a szerencse. Így van, bizony. Eltűnt a jó szerencse.

Ezután senkinek sem maradt semmi mondanivalója. A helybéliek kettesével-hármasával elszállingóztak, magára hagyva Karvalyt odakint és Arrent odabent. Karvaly végül fölkacagott, de ez egyáltalán nem volt valami vidám nevetés.

Előjött a kocsmáros szégyenlős felesége, megágyazott nekik a padlón, aztán szótlanul eltűnt. Lefeküdtek aludni. A helyiség magas szarufái között igazi denevértanya volt. Az üvegezetlen ablaknyíláson egész éjszaka ki-be cikáztak a denevérek, elképesztően magas hangon vinnyogva. Csak pirkadatkor tértek vissza a helyükre. Apró, szürke csomagocskákká hajtogatták össze magukat, úgy függeszkedtek föl sorjában, fejjel lefelé.

Lehet, hogy a denevérek szüntelen röpködése lopta meg Arren álmát. Sok-sok éjszakával ezelőtt volt, hogy utoljára szárazföldön tért nyugovóra. Teste elszokott a földi mozdulatlanságtól, s álmában is hiányzott neki a tenger állandó ringása… aztán, mintha a világ kicsúszott volna alóla, mire összeszoruló szívvel fölriadt. Amikor végre sikerült rendesen elaludnia, azt álmodta, hogy leláncolva görnyed a rabszolgahajó fenekén. Mások is ott kuporodtak mellette láncaikon, de mind halottak voltak. Többször is fölébredt ebből a rémálomból, megpróbálta elhessegetni magától, de ha visszaaludt, mindig ott folytatódott, ahol az imént abbamaradt. Végül már egyedül maradt a rabszolgahajón, de szoros láncai moccanni sem engedték. Ekkor különös hang sustorgott a fülébe: „Oldd el kötelékeidet — mondta. — Oldozd el kötelékeidet.” Újból megpróbálkozott a mozgással, s ezúttal sikerült is neki. Fölállt. Valami tágas, ködös réten találta magát, nyomasztóan alacsony égbolt alatt. Rettegés lapult a földben és a nyálkás levegőben, valami iszonyú rettegés. Ez a hely a félelem helye volt, vagy éppen maga a félelem, és ő bele volt zárva, és nem volt előtte semmiféle út. Találnia kell valami utat, de még egy ösvényke sem volt sehol. Maga pedig egészen parányi volt, mint egy kisgyerek, mint egy hangya, a hely meg hatalmas, szinte végtelen. Megindult vaktában, de nyomban megbotlott — mire fölébredt végre.

Most, éberen már belülről mardosta a félelem, de ettől nem volt kevésbé hatalmas vagy kevésbé végtelen. Nyomasztotta a helyiség mélyfekete sötétsége, mire az ablak homályos négyszögében kereste a csillagokat, de hiába állt el az eső, a csillagok nem voltak sehol. Éberen és rettegve feküdt a helyén, mialatt a denevérek fáradhatatlanul röpködtek ki-be nesztelen bőrszárnyaikon. Néha-néha, füle teljesítőképességének határán érzékelte vékony vinnyogásukat.

Tiszta reggel köszöntött rájuk. Korán fölkeltek. Karvaly szorgosan kérdezősködött a zafírkövek után. Bár a helybéliek egyike sem tudta, miről is van szó tulajdonképpen, mindannyiuknak határozott véleménye volt a dologról, és jókat veszekedtek rajta. Ő meg csak hallgatta a fecsegésüket figyelmesen, bár valami egészen másra volt kíváncsi, nem holmi kövekre. Végül aztán nekivágtak Arrennel annak az útnak, amelyet a polgármester javasolt nekik. A tárnák felé, ahol a kék festőkövet bányászták. Menet közben azonban Karvaly letért az útról.

— Ez lesz az a ház — mormolta. — Azt beszélték, hogy ez a festőcsalád, ezek a kivert varázslók valahol ezen az úton laknak.

— Származhat belőle bármi hasznunk, ha beszélünk velük? — kérdezte Arren, élénken emlékezve Nyúl esetére.

— Valahol csak megtaláljuk a balszerencse nyitját — felelte a mágus szárazon. — Van egy hely, ahol elszivárog a szerencse. Kell valaki, aki odavezet! — Ezzel továbbment, mire Arren — mi mást tehetett volna? — követte.

A ház egy kert közepén állt, magányosan. Tisztes kőépület, bár látszott, hogy a birtokkal együtt már régen senki sem viseli gondját. A töredezett ágakon összeszedetlenül fityegtek a kifakult selyemgubók, a földet vastagon borította az elhalt lárvák és lepkék kiszáradt szemétje. A ház körül, a sűrűn ültetett fák között a rothadás bűze szállongott. Ahogy közeledtek felé, Arren hirtelen visszaemlékezett az éjszaka torkát fojtogató rémületre.

Mielőtt odaértek volna hozzá, az ajtó szélesre kitárult előttük. Őszes hajú asszony rontott elő mögüle, kivörösödött szeme dühödten villogott.

— Kifelé, átkozottak, tolvajok, gyalázatosak, tökkelütöttek, hazug kutyák és hülye fattyúk! Takarodjatok, kifelé! Hordjátok el az irhátokat! A balszerencse legyen veletek, örökre!

Karvaly megtorpant, mintha meglepődött volna, majd villámgyors, különös mozdulattal fölemelte a kezét. Egyetlen szót kiáltott:

— Félre!

Erre a vénasszony fölhagyott az üvöltözéssel. Döbbenten meresztette rá a szemét.

— Ezt miért csináltad?

— Hogy elhárítsam az átkaidat!

A nő csak bámult rá némán még egy darabig. Végül megszólalt rekedten:

— Idegenek vagytok?

— Északról jövünk.

Közelebb lépett hozzájuk. Arren először kis híján kinevette: nézd csak, egy házának küszöbén rikácsoló vén banya, de a közelében már csak némi szégyent érzett. Bűzös volt a nő, rongyokba öltözött, lehelete áporodott, szeméből szörnyű fájdalom sütött.

— Nincsen már erőm átkozódni sem — nyöszörögte. — Nincs erőm! — Megpróbálta utánozni Karvaly mozdulatát. — Még mindig értenek ehhez? Honnan jöttök hát?

A férfi bólintott. Keményen az asszony szemébe nézett, aki viszonozta a pillantását. Arca hirtelen megrándult, elváltozott, s csak ennyit nyögött maga elé:

— Hol van a pálcád?

— Itt nem mutathatom föl, nővér.

— Nem. Tényleg nem teheted. Megmenti még az életedet. Akár az én erőm: az is megmentette az én életemet. Így veszítettem el azután. Elhagyott minden tudásom, elfelejtettem minden szót és az összes neveket. Úgy folytak ki belőlem, mint valami pókfonál: a szememen és a számon. Rés támadt a világon, azon szökik el a fény. És a világossággal együtt elmennek a szavak. Tudtad te ezt? A fiam egész nap a sötétbe bámul, keresi a rést a világ falán. Azt mondja, jobban látna, ha megvakulna. A festőtudás kifutott a kezéből. Mi voltunk itt a festők, Lorbanery szigetén. — Megrázta előttük vékony, izmos karjait. Vállig borították a legkülönbözőbb, színes festékfoltok.

— Ez sohasem kopik le a bőrről — mondta. — De az elme végképp kiüresedik. Az ész nem tartja meg a színeket. Mégis, kik vagytok hát?

Karvaly nem szólt semmit. Tekintetét ismét az asszonyéba mélyesztette. Arren, oldalt állva, kényszeredetten figyelte őket.

Az öregasszony teljesen váratlanul megrázkódott, és halkan suttogta maga elé:

— De hiszen én ismerlek téged.

— Ó, igen. A hasonló felismeri a hasonlót, nővér!

Furcsa látvány volt, amint megrettenve visszatántorodott a varázsló elől. Menekülni akart előle, s mégis felé, támolygott, mintha oda akarna borulni a lábaihoz.

A férfi megragadta és kemény markába szorította a kezét.

— Szeretnéd-e visszanyerni az erődet, a tudásodat, ismét tudni a neveket? Megadhatom ezt neked!

— Te vagy az a nagy ember! — suttogta az öregasszony. — Te vagy az árnyak királya, a sötét hely ura…

— Nem vagyok az. Nem vagyok király. Csupán egy férfi vagyok, egy halandó. A te fivéred, és hozzád hasonló.

— De nem halsz meg soha?

— De igen, meghalok.

— De visszajössz, és örökké élni fogsz!

— Nem én. Ahogy senki más sem!

— Akkor nem te vagy… nem te vagy a sötétség óriása — vigyorodott el az öregasszony, ferde pillantást vetve rá, és nyilvánvalóan kevesebb félelemmel.

— De mégis nagy ember vagy te. Hát kettő is van belőletek? Mondd, mi a neved?

Karvaly sziklakemény arca egy pillanatra meglágyult.

— Ezt nem mondhatom meg neked — válaszolta szelíden.

— Elárulok neked egy titkot — mondta az asszony. Most valahogy egyenesebben állt szemben vele, szavából és tartásából valami régi méltóság sugárzott, valami súlyos bánat. — Én nem akarok örökkön örökké élni! Inkább szeretném, ha ismét tudhatnám… a dolgok neveit! De mind elveszett immár. A nevek most már mit sem számítanak. Többé nincs titok. Akarod tudni az én nevemet? — Szeme fölvillant, keze ökölbe szorult, s előrehajolva suttogta: — Az én nevem Akaren. — Azután hangosan felüvöltött:

— Akaren! Akaren! A nevem Akaren! Most már mindenki tudhatja titkos nevemet, az igazi nevemet, és nincs többé titok, nincsen igazság és nincs halál, halál, halál! — Zokogva sikoltotta az utolsó szavakat, szája széléről fröcsögött a nyál.

— Nyugodj meg, Akaren!

És megnyugodott. Könnyek csorogtak végig az arcán, lemosva róla a piszkot.

Karvaly két keze közé fogta ezt a ráncos, könnyáztatta arcot, és könnyedén, testvéri lágysággal csókot lehelt a vénasszony szemeire. Amaz mozdulatlanul, csukott szemmel állt előtte. Ekkor a mágus, száját füléhez közelítve, néhány szót mondott az ősi nyelven, még egyszer megcsókolta, és hagyta, menjen útjára.

Az öregasszony kinyitotta megtisztult szemét, s egy hosszú pillanatig tétován, csodálkozva nézett az arcába. Egy újszülött néz így az anyjára, egy ifjú anya néz így az újszülöttjére. Ezzel az asszony megfordult, lassan ajtajához lépett, bement rajta, és becsukta maga mögött. Mindezt szó nélkül, arcán a megbékélt merengés kifejezésével.

A varázsló ekkor szó nélkül megfordult és elindult, vissza az elhagyott útra. Arren ott bandukolt a nyomában. Kérdezni nem mert semmit. A varázsló váratlanul megállt az elhagyatott kert közepén, és így szólt:

— Elvettem tőle a nevét, és egy újat adtam neki. Tehát valahogy… újrateremtettem őt. Más reményem nem volt, másképpen nem segíthettem neki.

Hangja fojtott volt és feszült.

— Erős asszony volt valaha — folytatta. — Nemcsak valami vajákos vagy bájitalkotyvasztó, hanem a művészet és a tudás asszonya, aki a szépséget szolgálta erejével, egy büszke asszony és tiszteletre méltó. Ez volt az élete. És mindez odaveszett. — Ezzel hirtelen letért az ösvényről, behúzódott a lombok alagútjába, és megállt egy kidőlt fatörzs előtt, hátát fordítva a világnak.

Arren várakozott rá a forró, lombok árnyékolta fényben. Tudta, hogy Karvaly szégyellene reá hárítani lelke terhét, s valóban nem volt, amit a fiú mondhatott vagy tehetett volna. De a szíve ráfonódott a társa lelkére, és nem a hirtelen rátört romantikus csodálattal vagy ámulattal, hanem fájdalmasan, mintha valami kapocs indulna ki a lelke legmélyéről és eltéphetetlenül összekovácsolódna a másik lényegével. Megérezte, hogy szeretetét ettől fogva betölti a szenvedély, ami nélkül a szeretet zabolátlan, nem teljes, és tartós sem lehet.

Karvaly visszafordult hozzá a kert zöld lombjainak ernyője alatt. Egyikük sem szólt egy szót sem, csak némán lépdeltek egymás mellett tovább. Már nagyon meleg volt: a tegnapi eső fölszáradt, és lépteik fölverték az út porát. Arren szemében eddig ijesztőnek és nyomasztónak tűnt egyszerre ez a nap, mintha megfertőzték volna éjjeli álmai. Most viszont élvezte a tűző napsugarat, az árnyék hűvösét, és jókedvűen ballagott, mit sem törődve az előttük álló nehéz küldetéssel.

Jól is volt ez így, mivelhogy éppen nem készültek semmire. A délutánt végigbeszélgették a festékkövet bányászó emberekkel, jókat alkudozva néhány, úgymond őket érdeklő darab ára fölött. Amint visszafelé poroszkáltak Szószára felé, miközben hátukat és nyakukat perzselte a napsugár, Karvaly megjegyezte:

— Ez persze nem más, mint kék malachit, de odalent aligha tudja bárki is, mi a különbség.

— Különösek errefelé az emberek — vélekedett Arren. — És így van ez mindennel. Nem tudják, mi a különbség. Ahogy egyikük mondta tegnap a főnöknek: „Ugyan ki tudja, mi a különbség az igazi azúrkő és a kék színű sár között!” Nyavalyognak, hogy rossz idők járnak rájuk, de nem tudják, mikor kezdődtek ezek az idők. Panaszkodnak, hogy rosszul megy a munka, de semmit sem tesznek, hogy jobban menjen. Még azt sem tudják, mi a különbség egy iparos és egy bűbájos között, hogy meddig tart a mesterség, és hol kezdődik a varázslat! Mintha a fejükben nem lennének rendben a gondolatok, a határok és a színek! Ezeknek minden egyforma. Minden egyformán szürke.

— Így igaz — mormolta a varázsló elgondolkodva. Tovább-bandukolt egy darabig, fejét vállai közé húzva, mint egy keselyű. Alacsony ember létére, jó hosszúakat lépett. — De mi hiányzik nekik?

— Az élet öröme! — vágta rá Arren gondolkodás nélkül.

— Biztosan — dünnyögte Karvaly megint, latolgatva egy darabig a fiú megjegyzését. — Örülök neki — mondta végül —, hogy helyettem is gondolkodsz, fiam… Fáradtnak és ostobának érzem magam. Reggel óta beteg a szívem, azóta, hogy beszéltünk azzal, aki Akaren volt valaha. Nem szeretem a pocsékolást és a rombolást. Nem akarom, hogy ellenségem legyen. Ám, ha mégis akad ellenségem, semmi kedvem a nyomába szegődni, megkeresni és találkozni vele… Ha valaki arra vetemedik, hogy vadásszon, akkor valami értékes legyen a célja és ne holmi megvetendő préda!

— De miféle ellenségről van szó, uram — kérdezte Arren.

Karvaly erre csak megvonta a vállát.

— Talán, amit a vénasszony mondott a nagy emberről, az árnyak királyáról…?

Karvaly megint csak bólintott.

— Igen, azt hiszem — mondta. — Attól tartok, hogy nem csupán egy helyet, hanem egy bizonyos személyt kell keresnünk. Gonoszság árasztotta el ezt a szigetet, gonoszság, amely elveszi tudásukat, a büszkeségüket, amely rájuk kényszeríti az életuntságot és a pocsékolást! Egy gonosz akarat munkája mindez! De ez az akarat nem itt dúl, nem csak Akarent és Lorbanery szigetét sújtja. A nyom, amelyet követünk, egy katasztrófa nyoma, mintha egy elszabadult kocsit követnénk lefelé a hegyoldalon, és látnánk, amint a szakadékba zuhan.

— És ő… Akaren… mondhatott volna többet erről az ellenségről… hogy ki ő, hol található, és mi ő?

— Most még nem, fiam! — szólt a mágus lágy, tétova hangon. — Kétségtelenül mondhatna még. Az őrültségében még mindig lappang valami varázstudomány. Tulajdonképpen tébolyában van a varázstudománya. De nem kényszeríthettem rá, hogy válaszoljon nekem. Túlságosan erős fájdalom gyötörte.

És így ballagott tovább, fejét valahogy furcsán behúzva, mintha magának is valami fájdalmat kellene elviselnie, vagy éppen azon igyekeznie, hogy azt elkerülje.

Valami csoszogást hallván maguk mögött az úton, Arren hátrafordult. Egy férfi loholt utánuk, még elég messze, de sebesen közeledve. Az út pora és merev, drótszerű hajkoronája vöröses dicsfényt vont köré a lemenő nap sugaraiban. Hosszú árnyéka fantasztikus szökellésekkel közeledett az utat szegélyező kertek fatörzseire és lombjaira vetődve.

— Figyeljetek! — üvöltötte. — Várjatok! Megtaláltam! Megtaláltam!

Nagy lendülettel érte őket utol. Arren keze először oda kapott, ahol kardjának markolata lehetett volna, azután oda, ahol elveszett tőrének kellett volna lennie, majd támadóan ökölbe szorult: mindezt alig fél másodperc alatt. Összeszorított foggal előrelépett. Az illető széles vállú alak volt, és Karvalynál egy teljes fejjel magasabb. Egy lihegő, hebegő, bomlott tekintetű őrült.

— Megtaláltam, megtaláltam! — hajtogatta egyre, miközben Arren kemény fenyegető hangon ráförmedve próbálta sakkban tartani:

— Mit akarsz? — Az alak meg akarta kerülni őt, hogy Karvalyhoz lépjen, de Arren ismét elébe szökkent.

— Te vagy Lorbanery kelmefestője — szólt hozzá Karvaly.

Ekkor Arren megértette, mekkora szamárság volt tőle, hogy meg akarta védeni útitársát. Csöndesen félreállt az útból. A varázsló négy szavára a tébolyodott ugyanis abbahagyta a lihegést és nagy, festékfoltos öklének rázását. Tekintete is nyugodtabbá vált. Némán, igenlően billentette a fejét.

— Én voltam a festő — mondta —, de most már nem tudom csinálni. — Szeme sarkából Karvalyra pillantott és elvigyorodott. Megrázta dús, poros, vörös lobonccal borított koponyáját. — Elvetted anyám nevét! — kiáltotta. — Most már nem ismerem meg öt, és ő sem ismer meg engem! Még mindig igazán szeret engem, de elhagyott mégis. Meghalt!

Arren szíve görcsbe rándult, de látta, hogy Karvaly csak csöndes fejcsóválással válaszol:

— Nem, nem — mondta —, nem halt meg!

— De meg fog! Meg fog halni!

— Ez igaz. Ez a következménye annak, hogy él! — mondta a mágus. A kelmefestő ezen láthatóan elgondolkodott egy percig, azután szorosan Karvalyhoz lépett, megragadta a vállát, és fölébe tornyosult. Mozdulata olyan gyors volt, hogy Arren nem tudta megakadályozni, de olyan közel lépett mellé, hogy hallhatta rekedt suttogását:

— Megtaláltam a rést a sötétségben. Ott áll előtte a király. Csak nézi, és parancsol neki. Van nála egy kis láng. Egy kis gyertya a kezében. Ráfújt és kialudt. Aztán megint ráfújt, mire meggyulladt! És égett, égett!

Karvaly nem tiltakozott ellene, hogy megragadta és a fülébe sugdosott. Csak ennyit kérdezett:

— És hol voltál, amikor ezt láttad?

— Az ágyamban!

— Álmodtál?

— Nem!

— Akkor a falon át?

— Nem — felelte a kelmefestő, hirtelen kijózanodott hangon, s mintha kellemetlenül érintené a kérdés. Elengedte a mágus vállát, és egylépésnyit hátratántorodott.

— Nem… nem tudom, hol van. Megtaláltam. De nem tudom, hogy hol…

— Pedig én azt szeretném tudni — mondta Karvaly.

— Segíthetek neked.

— Hogyan?

— Van egy csónakotok, amin idejöttetek, és amelyen elmentek innen. És merre mentek? Nyugatra? Mert arra vezet az út. Arra a helyre, ahol ő előjön. Kell ott lenni egy helynek, itt lennie egy helynek, mivelhogy él… nem úgy, mint a lelkek, a szellemek, akik átjönnek a falon, nem úgy… a falon nem hozhatsz át mást, csak lelkeket, de ez test, maga az élő húsa halhatatlan. Láttam, amint a sötétben lángokat lehel, a lángot, amely kijön belőle. Én láttam ezt. — A dadogó ember arca átszellemült, volt benne valami vad szépség az alacsony, esti aranyvörös fényben. — Tudom, hogy legyőzte a halált. Tudom. A varázstudományomat adtam ezért a tudásért. Valaha én is mágus voltam! És ti is tudjátok, és oda tartotok. Vigyetek magatokkal engem!

Ugyanaz a fény világította meg Karvaly arcát is, de az nem változott meg, kemény maradt.

— Igen, megpróbálok elmenni oda — mondta.

— Hadd menjek veletek!

Karvaly csak egy rövid biccentéssel válaszolt.

— Ha készen leszel, amikor fölvonjuk a vitorlát — mondta éppoly hűvösen, mint az előbb.

A kelmefestő még egy lépést hátrált előle, úgy nézett szembe vele. A lelkesedés lassan lehervadt a képéről, és helyt adott valami furcsa, elrévedő kifejezésnek. Úgy látszott, mintha a tudat keresztül akarna hatolni a zavarát okozó szóáradaton, érzésein és látomásain. Végül szó nélkül megfordult, és futásnak eredt visszafelé az úton, bele a porfelhőbe, amely még nem ült le, mióta idefelé trappolva fölverte.

Arren hosszan, megkönnyebbülten fölsóhajtott.

Karvaly is sóhajtott egyet, bár a szíve egyáltalán nem lett könnyebb.

— Jól van — mormolta. — Különleges úton furcsa az útikalauz is. Gyerünk tovább.

Arren szorosan a nyomába szegődött.

— De csak nem akarod, hogy magunkkal vigyük? — kérdezte.

— Csak rajta múlik.

No meg rajtam is! — gondolta magában Arren haragosan. De nem szólt semmit. Némán bandukoltak együtt tovább.

Szószárában nem valami szívélyesen fogadták őket. Olyan kis szigeten, mint Lorbanery, mindennek azonnal híre megy, mihelyt megtörténik. Azt is bizonyára látták, amint lefordulnak az útról a kelmefestők háza felé, s hogy visszafelé jövet szót váltottak útközben a tébolyodottal is. A kocsmáros barátságtalanul szolgálta ki őket, felesége pedig láthatóan halálra rémült tőlük. Estefelé, amikor a helybéliek összejöttek a szokásos üldögélésre a vendégfogadó eresze alatt, látványosan kerülték, hogy szóba elegyedjenek az idegenekkel, annál kedélyesebben fecsegtek egymás között. Sok tréfálkozásra persze ne futotta tőlük. Hamarosan abba is hagyták a mókázást. Sokáig üldögéltek hallgatagon, mire végül a polgármester Karvalyhoz fordult:

— Aztán találtatok-e olyan kék köveket?

— Találtam néhány darabot — felelte Karvaly udvariasan.

— Sopli mutatta meg, hol keresd őket, biztosan.

— Hahaha — fakadtak harsány kacajra a többiek e mesteri tréfa hallatán.

— Az a vörös hajú lenne Sopli?

— Az eszehagyott. Az ő anyját látogattátok meg reggel.

— Egy varázsló után kutattam — mondta a mágus. A közvetlenül mellette ülő nyamvadt erre kiköpött a sötétbe:

— Ugyan minek?

— Azt gondoltam, nyomára vezethet annak, amit keresek.

— Az emberek selyemért jönnek Lorbanery szigetére.

— Sohasem keresnek köveket — vélekedett a polgármester. — És varázsszereket sem. Se összevissza hadonászást, vajákos hablatyolást vagy trükköket. Itt becsületes népek laknak és tisztességes munkából élnek.

— Így igaz. Igaza van — helyeseltek a többiek.

— Ha akadna itt valami bűbájos, aki nem teljesen bolond, kaphatna tisztességes munkát a műhelyekben. De azok nem tudnak rendesen dolgozni.

— Tudnának azok is, ha lenne mit — mormolta Karvaly. — De a műhelyeitek üresek, fáskertjeitek elhanyagoltak, a raktáraitokban levő selymet is évekkel ezelőtt szőtték. Hát mit műveltek ti itt, Lorbanery népe?

— A saját dolgunkkal törődünk — förmedt rá a polgármester, de a sovány izgatott hangon közbevágott:

— Miért nem jönnek többé a hajók? Ezt mondd meg, ha tudod! Ők mit művelnek ott, Ront városában? Talán azért, mert mi hitvány munkát végeztünk? — Félbeszakította a többiek fölháborodott tiltakozása. Egymásra üvöltöztek, talpra ugráltak, a polgármester öklével hadonászott Karvaly orra előtt, némelyek kést rántottak elő. Teljesen megvadultak. Arren is talpra szökkent. Karvalyra nézett, várva, hogy ő is föláll, hirtelen varázsfényt árasztva maga körül, és bűvös erejével elnémítja az acsarkodókat. De semmi ilyesmi nem történt. Csak ült tovább a helyén, egyik alakról a másikra nézett, és szótlanul hallgatta a szidalmaikat. Lassacskán elcsitult a lárma, mintha a haragjuk sem tartana tovább, mint a vendégszeretetük. A kések eltűntek, a szidalmak morgolódássá csendesedtek. Úgy oldalogtak el, mint a marakodásba beleunt kutyák, némelyek fölszegett fejjel, mások behúzott nyakkal.

Amikor már csak ketten maradtak, Karvaly belépett a fogadóba, s jót húzott az ajtó mellett álló vizeskorsóból.

— Gyerünk, fiam — mondta ezután. — Ebből éppen elegem van.

— A hajóhoz?

— Úgy bizony. — Kétegységnyi kereskedőezüstöt tett az ablakpárkányra a vendéglátás fejében, majd vállára vetette könnyű ruhásbatyujukat. Arren fáradt volt. Álmosan nézett körül a rendetlen, kopott helyiségben és föl a tetőhéjra, ahol a szarufákon fáradhatatlanul nyüzsögtek az apró denevérek. Eszébe jutott az előző napi álmatlan éjszaka, mire könnyű szívvel szegődött Karvaly nyomába. Az is megfordult a fejében, hogy most útra kelvén a bolond Soplit is jól becsapják. Ám, amikor végigmenve Szószára egyetlen, sötét utcáján, leértek a kikötőbe, az eszehagyott már ott várt rájuk a mólón.

— Itt vagy hát — szólította meg a varázsló. — Szállj be, ha velünk akarsz jönni!

Sopli szó nélkül belépett a csónakba, és lekuporodott az árboc tövébe, akár valami nagydarab, kóbor kutya. Arrenből kitört a düh.

— Uram! — kiáltott föl. Karvaly felé fordult. Farkasszemet néztek egymással a parton, a kis hajó fölött.

— Ezen a szigeten mind bolondok, de én azt hittem, te nem vagy az, uram. Mi végre visszük őt magunkkal?

— Útikalauznak.

— Útmutatónak… a még nagyobb őrültség felé? A vízbefúláshoz? Vagy a hátunkba fúródó késhez?

— A halálhoz, de hogy mi módon, azt még nem tudom.

Arren nekihevülten beszélt, s bár Karvaly nyugodtan válaszolt neki, a hangjában mégis érződött a kemény indulat. Nem szokott hozzá, hogy kérdőre vonják. Viszont Arrent, mióta meg akarta védeni az eszehagyottól az úton, és láthatta, milyen fölösleges az igyekezete, keserűség töltötte el. Hol volt már az a lelkes elszántság, amelyet reggel érzett a szívében? Nem volt képes megvédelmezni Karvalyt. Nem volt joga rá, hogy bármi döntést hozzon. Képtelen volt — vagy tán nem volt szabad — megérteni, hová is tartanak. Csak cipelték őt végig az úton, mint egy kisgyereket, egy koloncot. De már nem volt többé gyerek!

— Nem szeretnék vitába szállni veled, uram — mondta oly hűvösen, amennyire csak telt tőle. — De ez… ez túlmegy a józan ész határán!

— Túl van a józan ész határán, igen. Oda megyünk, ahová az ész nem vezérelhetne el bennünket soha. Nos, jössz hát, vagy inkább maradsz?

Arren szemét elöntötték a tehetetlen harag könnyei.

— Azt mondtam, hogy veled megyek, és szolgállak utadon. Én nem szegem meg a szavamat!

— Így van jól — mondta a mágus mosolyogva, és úgy tett, mintha el akarna fordulni. De inkább ismét Arren szemébe nézett. — Szükségem van rád, Arren, és neked is szükséged van énrám. Megmondom neked az igazat. Azt hiszem, ez az út, amelyet most követsz, nem az irántam való engedelmességed vagy hűséged folytán a te utad. Ezt szemelte ki számodra a végzet már jóval azelőtt, hogy először láttál engem. Azelőtt, hogy lábadat Kútfő partjára tetted. Azelőtt, hogy vitorlát bontottál Rosszán tengerén. Erről az útról nincs számodra visszalépés.

Hangja nem lágyult meg, és Arren éppolyan indulattal válaszolt neki:

— Hogyan is fordulhatnék vissza, hajó nélkül, innen a világ végéről?

Ezzel lehajtotta fejét, és beszökkent a csónakba. Karvaly eloldotta a kötelet, és lágy szellőt parancsolt a vitorlába. Amint elhagyták Lorbanery rendetlen, üres dokkjait, tiszta és hűvös szél kerekedett a sötét észak felől, a hold ezüstfénnyel hintette be előttük a sima tengert, és velük tartott bal kéz felől, amint délnek fordultak, hogy megkerüljék a szigetet.

Загрузка...