A legtávolibb part

ÖTÖDIK FEJEZET A varázsfény

Száraz a torka, teljesen kiszáradt. Poros ízt érzett a szájában. Por rakódott az ajkára is.

Fejét föl sem emelte a padlóról, úgy szemlélte az árnyak játékát. A nagy árnyékok lassan lengedeztek, fölmagasodtak, összegörnyedtek és meggyűrődtek. Körülöttük kicsik szökdécseltek a falon és a mennyezeten, mintha gúnyolódnának velük. Egy árny lapult a sarokban, egy másik meg a padló közepén. Egyik sem mozdult.

Tarkójába belehasított a fájdalom. Ugyanakkor a látvány is eljutott a tudatáig, egyetlen pillanat alatt, állóképpé merevedve: Nyúl a sarokban kuporgott, feje a térdére hajtva. Karvaly hanyatt feküdt, kiterítve, fölötte egy férfi térdelt, mialatt egy másik aranypénzeket gyömöszölt valami zsákfélébe, a harmadik pedig figyelt. Az utóbbi egyik kezében lámpást, a másikban egy tőrt — Arren tőrét tartotta.

Ha beszéltek is egymáshoz, a fiú nem hallott semmit. Saját gondolatait hallotta csupán, amelyek villámgyorsan és határozottan megsúgták neki, mit kell tennie. Azonnal engedelmeskedett is nekik. Nagyon lassan előrekúszott vagy kétlábnyit, kinyújtotta a bal kezét, megragadta a zsákba gyűjtött martalékot, talpra szökkent, és hangos üvöltéssel kirontott a lépcsőre. Nyargalt lefelé a vaksötétben, nem vétett el egyetlen lépcsőfokot sem, szinte nem is érezte őket a talpa alatt, mintha szállna a levegőben. Kirontott az utcára, és teljes erejéből nyargalva belevetette magát az éjszakába.

A házak fekete tömbökként emelkedtek a csillagos ég felé. Jobb kéz felől halvány csillagfény verődött vissza a folyó vizéről. Nem látta ugyan, hogy merre vezetnek az utcák, mégis fölismerte a sarkokat, és többször is befordult, hogy összezavarja üldözőit. Hallotta maga mögött a dobogásukat, nem is oly messze. Mezítláb voltak, lihegő lélegzetük hangosabb volt lépteik zajánál. Talán még föl is nevet, ha van rá ideje. Most végre megtudta milyen dolog, ha őrá vadásznak, és nem ő a vadász, milyen űzött vadnak lenni ahelyett, hogy a hajtást vezetné. Most magányos volt, és furcsamód szabadnak érezte magát. Hirtelen jobbra kanyarodott, és keresztülnyargalt egy magas párkányú hídon. Befordult egy mellékutcába, a következő saroknál megint, vissza a folyópartra, azt követte egy darabig, azután átkelt egy másik hídon. Cipője hangosan csattogott a macskaköveken: egyetlen zaj az egészen néma városban. A hídfőnél egy pillanatra megállt, hogy levesse a lábbelijét, de a fűzők kemény csomóra voltak kötve, üldözői pedig még nem tévesztették szem elől. A lámpás pislákolva megjelent a folyó fölött, a súlyos, dobogó lábak egyre közeledtek felé. Képtelen volt lerázni őket. Egyetlen esélye, ha gyorsabb náluk. Csak rohan, rohan előre, hogy messze, egyre messzebb csalja üldözőit attól a poros szobától…

Kabátját is letépték róla támadói, tőrével együtt, ingujjban maradt, szakadt róla a víz, feje zúgott, és koponyája hátuljában minden lépésnél belehasított az éles fájdalom, de csak rohant, rohant tovább… A zsák zavarta a futásban. Mérgében földhöz vágta. Egy kiguruló aranypénz tiszta csengéssel pattogott végig a kövezeten.

— Nesztek itt a pénzetek! — ordította rekedten, levegő után kapkodva. Továbbrohant. Egyszer csak vége lett előtte az útnak. Sehol egy keresztutca, sehol előtte egy csillag, zsákutcába jutott. Megállás nélkül megfordult, és rárontott az üldözőkre. A lámpás fénye dühös szikrát vetett a szemében, s kihívó kiáltással lendült támadásba.

Egy lámpás billegett előtte előre-hátra, halvány fényfoltocska a nagy, mozgó szürkeségben. Hosszan nézte. Egyszerre elhalványodott, amint elvonult előtte egy árnyék. Amikor az árny továbbhaladt, a fény is eltűnt vele. Sajnálta egy kicsit. Persze az is lehet, hogy inkább magát sajnálta, hiszen tudta, hogy végképp föl kell ébrednie.

A lámpás sötéten, mozdulatlanul simult az árbochoz, ahová oda volt erősítve. A tenger körös-körül kivilágosodott egy kissé a lassan kelő naptól. Dobszó dübörgött. Az evezők súlyosan, szabályos időközönként csaptak le a vízre. A hajó deszkái száz és száz apró nyöszörgéssel nyikorogtak. A hajó orrában álló alak visszaszólt valamit a mögötte lévő tengerészeknek. Az Arrenhez láncolt férfi néma csöndben kuporgott az evezőpadon. Mindegyiküknek vaspánt volt a bokáján, és bilincs szorította a csuklóját. A két pántot rövid, súlyos lánc kötötte össze a következő emberével. Vasövüket is lánc kapcsolta a padlóhoz, tehát csak ülhettek vagy kuporoghattak, de nem állhatták föl. Túlságosan közel voltak egymáshoz, hogy lefekhessenek, szorosan zsúfolódtak össze a szűk rakodótérben. Arren az első rekesz sarkában ült. Ha fölemelte a fejét, amennyire tudta, szeme a fedélzet és a raktár közötti födémmel, egy kétarasznyi vastag padozattal került egy magasságba.

Üldöztetését és a zsákutcát kivéve nem sokra emlékezett a múlt éjszakából. Harcba bocsátkozott, mire leütötték, fölkapták és elcipelték valahová. Egy férfi furcsa sustorgó hangjára emlékezett, rémlett valami kovácsműhely is, a fújtató alatt izzó parázzsal… Nem sikerült pontosan felidéznie. Azt viszont jól tudta, hogy rabszolgahajó fedélzetén van, és azért viszik magukkal, hogy valahol eladják.

Mindez nem sokat jelentett számára. Nagyon szomjas volt. Egész teste sajgott, a feje nyilallott. Amikor a nap fölkelt, a fájdalom fénylándzsáit döfte a szemébe.

Délelőtt mindegyikük kapott egy negyed cipót, és hosszan ihatott a bőrtömlőből, amelyet egy durva, kemény arcvonású ember tartott a szájukhoz. Nyakán széles, arannyal kivert bőrpántot viselt, mint valami nyakörvet, s amikor megszólalt, Arren fölismerte gyenge, különösen sípoló hangját.

Az étel és ital egy időre feledtette vele testi nyomorúságát, sőt a feje is kitisztult valamelyest. Első ízben nézett végig rabtársai arcán. Hárman mellette ültek a padon, másik négyen pedig szorosan mögötte. Némelyikük fölhúzott térdére hajtotta a fejét, egyikük összekuporodva hevert betegen, vagy elkábítva. Az Arren mellett ülő széles, lapos képű, húsz év körüli legény volt.

— Hová visznek bennünket? — fordult hozzá Arren.

A fickó ránézett — arcuk alig arasznyira volt egymástól —, elfintorodott, és megvonta a vállát, Arren arra gondolt, hogy bizonyára ő sem tudja, de ekkor kinyitotta még mindig vigyorgó száját, és hirtelen odamutatott benne a nyelve helyén tátongó fekete ürességre.

— Biztos Szowl valamelyik piacára — mondta az egyik mögötte ülő.

— Vagy Amrunba — vélekedett egy másik.

Ekkor a bőrgalléros, aki úgy tűnt, hogy mindenütt ott van ezen a hajón, sziszegve behajolt a nyíláson.

— Csönd legyen, ha nem akartok cápacsemegévé válni. — Erre persze mind nyombán elhallgattak.

Arren megpróbálta elképzelni ezeket a helyeket: Szowl szigetét vagy Amrun piacát. Rabszolgákat is árusítottak arrafelé. Biztosan fölsorakoztatták őket a vevők előtt, ahogyan az ökröket vagy birkákat szokás Berila piacán. Ő is ott ácsorog majd, megláncolva. Valaki majd megveszi, hazaviszi, és valami parancsot ad neki. Ő persze megtagadja az engedelmességet. Vagy engedelmeskedik, és megpróbál elszökni. Akár így, akár úgy lesz, előbb-utóbb úgyis csak megölik. Még csak nem is a lelke lázongott a rabszolgaság gondolata ellen. Túlságosan zavarodott és gyönge volt ahhoz. Egyszerűen arról volt szó, hogy tudta: képtelen a rabságot elviselni. Egy-két héten belül vagy belepusztul, vagy megölik. Bár világosan látta és el is fogadta ezt a sorsot, mégis megrémült tőle, és inkább fölhagyott azzal, hogy a jövőre gondoljon. Lebámult a lábfejei között a durva, fekete hajópadlóra, és érezte csupasz vállán a tűző nap melegét, a gyötrő szomjúságot, amelytől kiszáradt a szája, és összeszűkült a torka megint.

Lassan lement a nap. Tiszta és hideg éjszaka köszöntött rájuk. Éles fénnyel ragyogtak fel a csillagok. A dob ritmusa, akár a lassú szívverés, szabályozta az evezők csapásait, mivel szellő sem rezdült. Most meg a hideg okozta a legnagyobb szenvedést. Arren hátát érte valami csekély melegség a mögötte kuporgó térdétől és oldalát is a mellette ülő némától, aki szintén fölhúzott lábbal ült, és valami egyhangú ritmust dünnyögött maga elé. Közben váltottak az evezősök. Ismét földübörgött a dob. Arren már vágyakozott a sötétségre, de elaludni mégsem tudott. Minden csontja sajgott, és sehogy sem tudta kinyújtóztatni tagjait. Csak ült fájó testtel, reszketve, kicserepesedett szájjal, és bámult fölfelé, a csillagokra, amelyek minden evezőcsapásra mintha összerezzentek volna az égen. Aztán visszazökkentek a helyükre… kibillentek megint, visszaugrottak és elpihentek…

A nyakörves ember egy másik társaságában a hátsó raktér és az árboc között álldogált. Az árbocon billegő lámpácska halvány fényében kirajzolódtak fejük és válluk körvonalai.

— Mocskos, rohadt köd — sziszegett a nyakörves gyűlölettel teli, vékony hangja. — Mi a nyavalyát keres ilyen köd a déli vizeken, ebben az évszakban? Hogy a franc enné meg!

Dübörgött a dob. A csillagok szökdécseltek és meg-megpihentek. Az Arren mellett ülő nyelve vágott hirtelen összerándult, fölemelte a fejét, és rémülten fölnyüszített, szörnyű sikoltással.

— Csönd legyen ott! — bődült rá az árbocnak támaszkodó férfi. A néma ismét megrázkódott és elhallgatott, csak állkapcsa rángott hangtalanul.

A csillagok lassan előresiklottak a semmibe.

Az árboc megremegett és eltűnt. Arren hátára mintha ráterült volna egy hűvös, szürke takaró. A dobszó megbicsaklott, azután visszaállt a ritmusa, csak jóval lassabban.

— Sűrű, akár a tejföl — szólt a reszelős hang, valahol Arren feje fölött. — Tartsátok ott az iramot, hé! Vagy húszmérföldnyire sehol semmi zátony! — Bütykös, sebhelyes láb bukkant elő a ködből, egy pillanatra megállt Arren arca előtt, majd egyetlen lépéssel nyoma veszett.

A ködben nem volt érzékelhető, hogy a hajó előrehalad, csak hánykolódott a habokon, és az evezők csapkodták a vizet. A vezérlő dobszó egészen eltompult. Didergető volt a hideg. A hajára lecsapódó pára Arren szemébe csörgött. Próbálta benyalni a csöppeket, tátott szájjal szívta be a nedves levegőt, hátha így csillapíthatja kínzó szomjúságát. De foga vacogásától abba kellett hagynia. A lánc hideg vasa a csípőjét csapkodta, s ahol a bőréhez ért, égette, mint a tűz. Drrrumm… bummm… buuumm — és elhallgatott a dobszó.

Minden elcsöndesedett.

— Szóljon az a dob! Mi a fene történt? — süvöltött az érdesen sápító hang a hajó orra felől. Nem jött rá válasz.

A hajó enyhén megbillent a sima tengeren. A ködbe burkolózó párkányon túl nem volt semmi, csak üresség. Ekkor valami hozzásúrlódott a hajó oldalához. A hang élesen csikordult a súlyos, dermedt csöndben és sötétségben.

— Zátonyra futottunk — suttogta az egyik fogoly, de az ő hangját is elnyelte a mindent elborító csönd.

A köd egy helyen ekkor kivilágosodott, mintha tűz gyulladt volna benne. Arren világosan látta a megláncolt emberek fejét, a hajukban csillogó apró vízcsöppeket. A hajó ismét megbillent, mire ő fölegyenesedett, amennyire a láncai engedték, és nyakát kinyújtva meresztette a szemét előre, a hajóorr felé. A köd úgy fénylett a fedélzet fölött, mint a vékony felhők mögött bujkáló holdvilág: hideg sugárzással. Az evezősök faragott bálványokként ültek a helyükön. A legénység néhány tagja a hajóderékban állt, látható volt a szemük halvány villogása. A felső héjazaton egyetlen alak állt, felőle sugárzott a fény: arcáról, kezéről és olvadt ezüstként ragyogó botjáról.

A fénylő alak lábánál valami sötét árny kuporgott.

Arren szóra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. A fenséges világosságba burkolózott főmágus odalépett hozzá, és letérdelt a padlóra. Arren érezte a keze érintését, és hallotta a hangját. Azt is érzékelte, hogy testéről lepattannak a pántok. Láncok csörgése töltötte be az egész rakteret. Valójában nem mozdult senki, csak Arren próbált meg fölállni, de a hosszú mozdulatlanságtól elgémberedve kudarcot vallott. A főmágus keményen megmarkolta a karját. Ezzel a segítséggel már nagy nehezen felmászott a hajófenékből, és végigtámolygott a fedélzeten.

A főmágus félrehúzódott mellőle, s a sejtelmes fény megvilágította az evezősök mozdulatlan arcát. A hajóhíd korlátja mellett kuporgó emberalak előtt megállt.

— Én nem büntetek — szólalt meg kemény, tiszta hangja, hidegen, akár a varázsfény a ködben —, de az igazság nevében, Egre, következőt parancsolom: némuljon el a hangod mindaddig, amíg arra érdemes szó nem jön a nyelvedre!

Ezzel visszalépett Arrenhez, és karon fogta.

— Most pedig menjünk, fiú — mondta, és segítségével Arren nagy nehezen előretántorgott. Félig beesett, félig beugrott a hajó oldalánál himbálózó csónakba. A Messzilátó volt az. Vitorlája lepkeszárnyként libbent a sűrű ködben.

A néma csöndben és dermedt mozdulatlanságban a fény kihunyt, a csónak félrefordult és eltávolodott a hajó oldalától. A pislákoló árboclámpa, a mozdulatlan evezősök sora, a gálya magasba törő, fekete palánkja egy szemvillanás alatt eltűnt. Arren mintha kétségbeesett kiáltozást hallott volna, de aztán egyre halkult és hamarosan teljesen elhalt. Kicsivel később a köd is elvékonyodott és remegve félresodródott a sötétben. Kiértek a csillagok alá, s a Messzilátó egy éjjeli pillangó röptének némaságával belesiklott a tengerre boruló tiszta éjszakába.

Karvaly takarókba bugyolálta és megitatta a fiút. Karját a vállára téve mellételepedett, mire Arren halkan szipogni kezdett. A varázsló nem szólt semmit, de a kezének érintéséből szilárd erő és gyengédség áradt. Arren lassan megnyugodott: a takarók melege, a csónak lágy ringása könnyűvé tette a szívét.

Fölnézett útitársára. A sötét arc körül nem villódzott semmiféle földöntúli fény. Alig vette ki alakját a halvány csillagfényben.

A csónak varázserőtől hajtva suhant előre. Az oldalához csapódó hullámok mintha meglepetten sustorogtak volna.

— Ki az a nyakörves ember?

— Csak maradj nyugodtan. Egre, a tengeri rabló. Egyszer elvágták a nyakát. Azt a sebhelyet rejtegeti a gallérjával. Úgy látszik, a kalózkodásnál is lejjebb csúszott. Rabszolgavadász lett belőle. Hanem ezúttal törököt fogott. — Mintha halvány elégedettség csendült volna meg a férfi száraz hangjában.

— Hogyan találtál rám?

— Egy kis varázslat, megvesztegetés… Húztam az időt. Nem akartam elhíresztelni, hogy a főmágus és Kútfő nagymestere Ront városának nyomornegyedeiben kutakodik. Ezután is szeretném még titokban tartani a kilétemet. De meg kellett környékeznem egyik embert a másik után, s amikor rájöttem, hogy a rabszolgahajó napkelte előtt fölszedte a horgonyt, elveszítettem a türelmemet. Beszálltam a Messzilátóba, szelet varázsoltam a vitorlájába a rezzenetlen szélcsendben, aztán egy kis időre a környéken járó valamennyi hajó evezőit megbénítottam. Hogyan magyarázzák meg ezt maguknak, ha minden varázslat csak csalás és légből kapott hazugság… Ez már az ő gondjuk. Dühödt igyekezetemben viszont eltévesztettem és megelőztem Egre hajóját, amely délkelet felé evezett, hogy elkerülje a zátonyokat. Ezen a napon minden rosszul sikerült. Ront városa nem szerencsés hely nekünk… Nos, végül ki kellett mondanom a keresés igéjét, csak így találhattam meg a hajót a sötétben. De most talán jobb lesz, ha alszol egyet.

— Ó, már jól vagyok. Sokkal jobban érzem magam. — Dermedtségét enyhe láz váltotta föl, s valóban egész jól érezte magát, igaz, teste még bágyadt volt kissé, de elméje vígan szökellt egyik gondolatról a másikra. — Mikor tértél magadhoz? És mi történt a Nyúllal?

— Már magasan járt a nap. És szerencse, hogy ilyen kemény a koponyám. Olyan vágás és búb van a fülem mögött, akár egy kettészelt uborka. Nyúl még nem tért magához a kábulat álmából.

— Rosszul őrködtem…

— De legalább nem aludtál el.

— Nem. — Arren ingadozott. — Én… úgy volt, hogy…

— Előttem jártál. Láttalak — mormolta Karvaly furcsán. — Azok meg belopakodtak, fejbe csaptak, mint valami tulkot a vágóhídon, elvitték az aranyat, minden jó ruhánkat és az egyetlen eladható rabszolgát. Tulajdonképpen téged kerestek fiú. Állom piacán egy egész birtok árát kapták volna érted.

— Nem elég erősen ütöttek meg. Magamhoz tértem. Jól megfuttattam őket. Az egész zsákmányukat szétszórtam az utcán, mielőtt sarokba szorítottak. — Arren szeme büszkén csillogott.

— Észre tértél, mialatt még ott voltak… és elfutottál? Miért?

— Hogy tőled elcsaljam őket. — Karvaly meglepődése megtépázta kissé Arren büszkeségét, és indulatosan tette hozzá: — Azt gondoltam, hogy te vagy a céljuk. Attól féltem, hogy még megölnek. Fölragadtam a zsákjukat, hogy biztosan kövessenek, nagyot ordítottam, és futásnak eredtem. És tényleg nyomomba eredtek.

— Hát persze. Így kellett tenniök! — Karvaly mindössze ennyit válaszolt. Egyetlen dicsérő szót sem szólt, bár némán, elgondolkodva ült egy darabig. Aztán hozzátette: — Nem gondoltál arra, hogy tán máris halott vagyok?

— Nem!

— Az a biztosabb, ha először ölnek, s csak azután rabolnak.

— Erre nem gondoltam. Csak el akartam csalni őket mellőled.

— Miért?

— Mert te megvédhettél volna bennünket, mindkettőnket kihúzhattál volna a bajból, ha idejében magadhoz térsz. Vagy legalább magad megmenekülhettél volna valahogy. Én álltam őrt, és én követtem el a hibát. Megpróbáltam helyrehozni. Hiszen terád vigyáztam. Te vagy az, aki számít közöttünk. Azért vagyok veled, hogy vigyázzak vagy megtegyem, amire szükséged van, te pedig mutatod az utat, te vezethetsz el oda, ahová mennünk kell, és te javíthatod meg azt, ami tönkrement.

— Vajon így van-e? — mormolta a mágus. — Egészen tegnap estig magam is így hittem. Azt gondoltam, hogy követőm vagy, de végül én követtelek téged, fiam. — Hangja hűvös volt, talán hajszálnyit gúnyos is.

Arren nem tudta, mit feleljen. Végképp és teljesen összezavarodott. Először azt gondolta, őrködés közbeni elszenderedése vagy kábulata akkora hiba, hogy aligha vezekelhető le holmi futással, a rablók Karvalytól való elcsalásával, most pedig kiderül, hogy az utóbbi volt szamárság, a rossz pillanatban elszédülni pedig bölcs cselekedet.

— Nagyon sajnálom, uram — nyögte ki végül reszkető ajakkal, nehezen küzdve le a sírhatnékját —, sajnálom, hogy cserbenhagytalak. Te pedig megmentetted az életemet…

— Te pedig lehet, hogy az enyémet — mondta a varázsló majdnem nyersen. — Ki tudja. Lehet, hogy elvágták volna a torkomat, miután végeztek. Ne is beszéljünk róla többé, Arren. Örülök, hogy itt vagy velem megint.

Odament a szerszámosládához, begyújtotta kis, faszenes tűzhelyüket. Akörül tett-vett valamit. Arren hanyatt fekve bámulta a csillagokat, érzelmei lassan elcsitultak, száguldó gondolatai megpihentek. Megértette akkor, hogy bármit is tett vagy nem tett, Karvaly afölött nem mond ítéletet. Ha valamit csinált, társa elfogadta azt úgy, ahogy történt.

Én nem büntetek — vágta hűvös hangon Egre szemébe. Nem is jutalmazott. De eljött érte a háborgó tengeren, varázserejét latba vetette az ő szabadítására.

És ezt megtenné máskor is. Őtőle függött minden.

Megérdemelte Arren iránta érzett szeretetét és bizalmát. Hiszen ő is bizalmat táplált a fiú iránt. Amit Arren cselekedett, jóváhagyta.

Odajött most, és egy csésze gőzölgő forralt bort nyújtott a legénykének.

— Ettől talán majd elalszol. Csak vigyázz, meg ne égesse a szádat.

— Honnan vetted a bort? Nem láttam borostömlőt a hajón…

— Több minden van itt, a Messzilátón, mint amit a szem megláthat — mondta Karvaly, miközben letelepedett mellé, s Arren hallotta, amint fölnevet, csaknem némán a sötétben.

Arren fölült, hogy megigya a bort. Nagyon jó volt: testet-lelket frissítő.

— És most merre menjünk? — kérdezte végül.

— Nyugat felé.

— És hová mentetek Nyúllal?

— A sötétségbe. Én nem tévesztettem őt szem elől, s mégis eltévedt. Külső határokon kóborolt, a mámor és a lidércnyomás végtelen dzsungelében. Lelke úgy tátogott a rémségek birodalmában, ahogy egy sirály rikoltozik a tengertől távolra szakadva. Ő nem lehet az útmutatónk. Mindig is tévúton járt. Hiábavaló volt minden varázstudománya, sohasem látta maga előtt az utat. Saját magán kívül nem látott senki mást.

Arren nem értette teljesen a mondottakat, de ebben a pillanatban nem is akarta megérteni. Maga is alámerült egy darabon abba a „sötétségbe”, amelyről a varázslók beszélnek, s most semmi kedve nem volt, hogy emlékezzen rá; tehetetlen lett volna vele szemben. Az elalváshoz sem volt semmi kedve, nehogy visszatérjen álmában a rémség, nehogy látnia kelljen a sötét alakot, az árnyat, amint a gyöngyszemet feléje nyújtva így szól: „Jer hát!”

— Uram — szólalt meg miközben elméje önkéntelenül és váratlanul más tárgyra váltott —, miért…?

— Aludj! — suttogta felé Karvaly lágyan.

— Nem tudok aludni, uram. Folyvást az jár az eszemben, miért nem szabadítottad ki a többi rabot is.

— Hiszen megtettem. Egy sem maradt láncaiban a hajón.

— De Egre martalócai fegyverben voltak. Ha őket láncoltad volna le…

— Nos, igen. Ha így tettem volna. Hiszen csak hatan voltak. Az evezősök éppolyan leláncolt rabszolgák voltak, mint ti. Egre és az emberei lehet, hogy már halottak, vagy a többiek kötözték meg őket, esetleg már el is adták valamelyik rabszolgapiacon. Én csak kiszabadítottam őket, hogy megküzdjenek vagy megalkudjanak. Nem vagyok én rabszolgakalmár.

— De tudtad, hogy milyen gonosz népség…

— Szóval hozzájuk kellett volna csatlakoznom? Hagynom, hogy az ő tetteik irányítsák az enyéimet? Nem döntök és nem választok helyettük, ahogyan azt sem tűröm, hogy ők tegyék ezt helyettem.

Arren csöndben emésztette a hallottakat. A mágus halk szóval folytatta tovább:

— Lásd, Arren, a tett nem olyasmi, amint azt az ifjak hiszik, mint, mondjuk egy kődarab, amit fölkapsz, elhajítasz, aztán vagy talál, vagy nem és ezzel kész. Ha fölemelsz egy követ könnyebb lesz tőle a föld, s a kéz, amely tartja, nehezebb. Ha elhajítják, csillagpályán halad, s ahová becsapódik vagy leesik, megváltozik a világ. Minden cselekedet befolyásolja az egész egyensúlyát. Amit a tenger, a szél, a vizek vagy a föld erői tesznek, minden, amit a vadállatok vagy a zöld növények cselekszenek, az helyes, az jogos. Mindez a nagy egyensúlyon belül megy végbe. A forgószéltől a hatalmas bálna fújtatásáig, az elszáradt levél lehullásáig és a szúnyog röptéig minden az egész egyensúlyán belül történik. Ám mivel nekünk hatalmunk van a világon és egymás fölött, nekünk úgy kell megtanulnunk, hogy azt tegyük, amit a falevél, a bálna vagy a szél cselekszik a maga természetének parancsára. Nekünk tanulnunk kell az egyensúlyozás művészetét! Mivel eszünk van, semmit sem tehetünk öntudatlanul. Mivel választhatunk, nem cselekedhetünk felelőtlenül. Hát ki vagyok én, hogy — bár megvan hozzá az erőm — jutalmazzak vagy büntessek, hogy játszadozzam az emberek sorsával?

— Akkor tehát — mormolta a fiú a csillagok felé mosolyogva — azzal tartjuk fönn az egyensúlyt, hogy nem csinálunk semmit? Az ember köteles tenni valamit, még ha nem sejtheti is tettének minden következményét… már ha egyáltalán tennie kell valamit.

— Ez ne bántson. Sokkal könnyebb az embernek cselekednie, mintsem visszautasítania bármely tettet. Ezután is teszünk majd jót és rosszat is… Ám, ha ismét lenne fölöttünk egy nagy király, és annak egy mágus lenne a tanácsadója, és én lehetnék ez a varázsló, bizony ezt mondanám néki: uram, semmit se tégy csupán azért, mert úgy helyes, dicséretes, vagy mert nemes dolog. Csak azt tedd, amit tenned kell és csak akkor, ha nem tudod másképp csinálni.

Volt valami a hangjában, ami arra kényszerítette Arrent, hogy felé fordítsa arcát. Azt remélte, hogy ismét ott ragyog rajta az a sugárzás, úgy látja majd sasorrát, régi sebhelyeit és sötét, szúrós tekintetét. Szeretettel nézett rá, és mégis némi félelemmel. Túlságosan magasan áll fölöttem — gondolta magában. Amint elnézte, lassan rájött, hogy nem varázsfény, nem a mágia hideg és vakító világossága játszadozik körülötte néma glóriával, hanem közönségesebb valami: a reggel, a felkelő nap fénye. Vannak hatalmasabb erők a mágusénál. És az évek sem voltak kíméletesebbek Karvallyal, mint akárki mással. Rátelepedtek már a kor ráncai, és határozottan fáradtnak látszott az egyre erősödő fényben. Nagyot ásított…

Így nézelődve, csodálkozva és a hallottakon rágódva végre Arren is álomba merült. De Karvaly csak leült mellé, úgy nézte a derengő hajnalt, majd a fölkelő napot, mint valami kincset, amelyet megraboltak, mint amikor egy törött ékszert vagy egy beteg gyermeket néz az ember.