HATODIK FEJEZET Tengeri álmok

Délelőtt azután Karvaly visszaparancsolta vitorlájukból a varázsszelet, és hagyta, hogy a csónakot lágyan dél-délnyugat felé fújó e világi szelek röpítsék tovább. Jobb oldalt a távolban Gázlór déli hegyvidéke távolodott tőlük és tűnt a messzeségbe, egyre kisebbedve kéklett, mint valami tarajos hullámfodor a tenger valódi hullámai fölött.

Arren fölébredt. A tenger sütkérezett a forró, aranyló déli napsütésben: végtelen víz a végtelen fény ölelésében. A csónak orrában Karvaly egy szál derékkötőben és vitorlavászonból csavart turbánfélében üldögélt. Halkan dúdolgatott, tenyerével dobolva az evezőpadon, valami könnyű, egyhangú dallamot. Az énekben nem voltak varázsigék, nem hősök vagy királyok tetteiről szóló himnusz volt, hanem dudorászva összehordott csacska, csaknem értelmetlen szavak sora, ahogy egy legényke énekelhet hosszúhosszú nyári délutánokon, magányosan terelgetve kecskenyáját Gont magas hegyei között.

A tenger felszínéről fölszökkent egy hal, és jó pár ölnyire elszállt a levegőben, szaporán verdesve szitakötő szárnyához hasonló merev, csillogó uszonyaival.

— A Déli Peremvidéken járunk — szólalt meg Karvaly, mikor abbahagyta a dúdolást. — Furcsa része ez a világnak, ahol a halak röpködnek, a delfinek meg énekelnek — azt beszélik. A víz viszont egész biztos kitűnő az úszáshoz, és nekem szót fogadnak a cápák. Mosd le magadról a rabszolgavadászok keze nyomát.

A fiúnak a legparányibb izma is sajgott, s először úgy érezte, meg sem tudna moccanni. Különben sem volt valami jó úszó, mivel Rosszán tengere túl rideg, és az ember inkább csak birkózik vele, mintsem úszna benne, és bizony hamar belefárad. Ez a sokkal kékebb tenger csak első érintésre volt hűvös, utána már kellemesen lágy. A sajgás hamarosan kiállt a tagjaiból. Úgy paskolta a vizet a Messzilátó oldalánál, mint valami serdületlen tengeri kígyó. Szökőkútként verte föl a tajtékot. Karvaly is csatlakozott hozzá, szabályosabb, erős tempózással. A csónak engedelmesen és türelmesen várta őket, laza fehér szárnyával a csillogó víztükör fölött. Ismét egy hal ugrott a levegőbe. Arren utánavetette magát. Visszamerült, majd megint kiszökkent, úszva a levegőben és szállva a víz alatt. Most már ő volt a fiú nyomában. Aranyló bőrrel és vidáman hancúrozott a vízben és a fényben, míg a napkorong széle bele nem csobbant a tengerbe. A férfi ezalatt takarékosan bánva a mozdulatokkal és a kor csappanó erejével úszva irányban tartotta a kis hajót, egy darab vitorlavászonnal elárnyékolta a szemét. Így nézte a lubickoló gyereket és a szökellő halakat részrehajlás nélküli szeretettel.

— És most merre megyünk? — kérdezte Arren már a szürke alkonyatban, miután jól belakott sózott hússal és kétszersülttel. Elálmosodott.

— Lorbanery felé — felelte Karvaly. Ezek voltak az utolsó, duruzsoló szótagok, amelyek akkor este eljutottak Arren agyáig. Ezért aztán első álmai is e név köré szövődtek.

Azt álmodta, hogy valami lágy, halvány színekben játszó anyagban gázol, rózsaszín, aranyló és azúrkék szálak és indák között, s valahogy ostobán boldognak érzi magát, miközben valaki ezt mormolja a fülébe: „Ezek itt Lorbanery selyemrétjei, ahol sohasem sötétedik be.” Később pedig az éjszaka vége felé, amikor az ősz csillagai ragyognak a tavaszi égen is, már valami romos épületben bukdácsolt álmában. Minden száraz volt ott és porlepte, sűrű pókhálók csüngtek körös-körül. Lába belegabalyodott a hálókba, száját és orrát betapasztották, nem kapott levegőt. S a legborzalmasabb az volt, hogy tudta: ez a magas falú, romos helyiség az a terem, ahol Kútfő Nagy Házában a mesterekkel együtt reggelizett.

Rémülten ébredt, hangosan dobogó szívvel, lábát az evezőpadnak feszítve. Gyors mozdulattal fölült, megpróbálva elhessegetni magától a rémítő álmot. Keleten még nem volt igazi fény, csak a sötétség ritkult meg valamelyest. Az árboc nyikorgott, s a keleti szellőtől dagadozó vitorla magasan és sejtelmesen csattogott fölötte. Útitársa mélyen és némán aludt a hajófenéken. Visszahanyatlott, és újból elszunnyadt, míg a kelő nap végleg föl nem ébresztette.

Ezen a napon a tenger kékebb és simább volt, mint amilyennek egyáltalán el tudta képzelni. A víz olyan lágy és tiszta, hogy az úszás félig siklásnak, félig repülésnek tetszett benne. Különös volt az egész és álomhoz hasonlatos.

Déltájban megkockáztatta a kérdést:

— Fontosnak tartják a varázslók az álmokat?

Karvaly éppen horgászott. Minden figyelmét lekötötte a zsinór. Hosszú várakozás után kérdezett vissza:

— Miért?

— Csak azt szeretném tudni, lehet-e bennük igazság.

— Biztosan.

— Előre megmondják a jövőt?

De a mágusnak ekkor kapása volt, és tíz perccel később, amikor a fedélzetre vonszolta leendő ebédjüket, egy jól megtermett tengeri sügért, már rég megfeledkezett az előbbi kérdésről.

Délután, amikor a perzselő napsugár ellen fabrikált ernyő alatt lustálkodtak, Arren újabb kérdéssel állt elő:

— Mit keresünk Lorbanery szigetén?

— Azt, amit egyáltalán keresünk — felelte Karvaly.

— Nálunk, Rosszánon — szólalt meg Arren kisvártatva — van egy történet egy diákról, akinek egy darab kő volt a tanítója.

— Valóban?… És mit tanult?

— Azt, hogy ne tegyen föl kérdéseket.

Karvaly prüszkölt egyet, mintha nevetését akarná elfojtani, majd fölült.

— Nagyon jó! Persze én inkább nem szólok semmit, amíg nem tudom, mit akarok mondani. Miért szűnt meg a varázslás Ront városában, Narveluén szigetén és talán minden peremvidéken? Ennek okát akarjuk kideríteni, vagy nem?

— De igen.

— Ismered azt a régi mondást, hogy „a szabályok megváltoznak a peremvidékeken”? Legtöbbször a tengerészek szájából hallani, de ez is varázslóbölcsesség, s azt jelenti, hogy még a varázslás is függ a helyszíntől. Lehet, hogy egy, Kútfőn jól bevált varázsige Szikesen nem több üres locsogásnál. A Teremtés nyelvét sem ismerik mindenütt. Erre egy szót, amarra egy másikat. Az igéket is átszövik annak a helynek a vizei, földjei, szelei és fénysugarai, ahol ki akarják mondani őket. Egyszer olyan messzire elhajóztam keletre, hogy sem a szél, sem a víz nem engedelmeskedett a szavamnak, mert egyik sem tudta a saját, igazi nevét. Vagy inkább én nem tudtam az ottani nevüket. A világ igen hatalmas. A nyílt tenger túlterjed minden tudás határán, és vannak más világok a mi világunkon túl. Nem hiszem, hogy lenne olyan szó vagy ige, amely az űr végtelen mélységei fölött és az idők végezetéig mindig és mindenütt megőrzi a súlyát, a jelentését és az erejét. Hacsak nem az első szó az, amelynek kimondásával Segoy mindent megteremtett, vagy nem az utolsó szó, amelyet még nem mondott ki senki, és nem is mond ki senki, amíg minden dolgok meg nem szűntenek… De még ezen a világon, a mi Óceánföldünkön, e kis szigeteken, melyeket ismerünk, még itt is akadnak különbségek, rejtélyek és változások. A legkevésbé ismert és legtöbb titokkal övezett világrész pedig ez a Déli Peremvidék. A Belső földekről kevés varázsló jött el eddig az itteni népek közé. Nem nagyon szeretik őket errefelé, mert — legalábbis úgy hiszik — nekik is megvan a saját mágiájuk. De ez csak afféle szóbeszéd, és biztos, hogy a varázslás művészetét sohasem ismerték errefelé igazán, sosem értették meg egészen. Ha pedig így van, akkor könnyebben elbánhat vele az, aki erre a célra tör, hamarabb meggyöngítheti, mint a belső vidékek erősebb varázslatait. És akkor hallunk majd meséket arról, hogyan vallottak kudarcot a mágusok itt, a Délvidéken.

A fegyelem az a csatorna, amelyben tetteink erősek és mélyenszántók. Ahol nincs irányítás, ott az ember cselekedetei sekélyesek, céltalanok és szertefoszlanak.

Az a kövér asszony is a tükrös fejdíszével, ugye, azt hiszi, hogy elveszítette a tudását, vagy hogy sohasem rendelkezett vele. Meg Nyúl is csak rágcsálja a ködgyökeret, és úgy véli, hogy messzebb jut vele, mint a legnagyobb varázslók, holott épphogy belép az álmok világába, és máris elveszett. De mégis mit gondol, hová juthat el? Ugyan mit keres? Mi lehet az, ami elemésztette a varázstudományát? Ront városáról már éppen eleget megtudtunk, azt hiszem. Ezért továbbmegyünk délre, Lorbanery felé, megnézzük, mit művelnek arra a varázslók, és talán megtaláljuk azt, amit keresünk. Elég-e ennyi válasz?

— Igen, de…

— Akkor egy darabig ne bolygassuk tovább a dolgokat! — vágta el a beszélgetés fonalát a mágus. Ezzel leült az árboc tövébe, a napellenző sárgás, áttetsző árnyékában, és kibámult a tengerre nyugat felé, mialatt kis hajójuk déli irányban hasította a napsütötte tengert. Egyenes derékkal ült, mozdulatlanul. Teltek-múltak az órák. Arren néhányszor megmártózott a vízben. Mindig a tatról siklott a tengerbe csöndesen. Nem akart elhaladni az előtt a sötét tekintet előtt, amely nyugat felé fordulva bizonyára túllátott a csillogó horizonton, túl az ég kékjén és talán túl a fény határain.

Karvaly néha megtörte saját csöndjét, és meg-megszólalt, de egy-két szónál sohasem mondott többet. Neveltetése révén Arren gyorsan fölismerte az udvariasság vagy a titoktartás mögé rejtőző igazi érzelmeket, s így most is tudta, hogy társának nehéz a szíve. Nem kérdezett többet, és este is csak ennyit mondott:

— Ha énekelnék, nem zavarnám a gondolataidat?

Karvaly kissé erőltetett ízű tréfával válaszolt:

— Attól függ, mit énekelsz.

Arren is az árbocnak vetette hátát, és rázendített. Hangja már nem volt édeskés és magas, mint pár évvel ezelőtt, amikor a dallamot hosszú hárfáján pengetve a berilai palota énekmestere tanította őt. Magasabb hangjai valahogy elhomályosultak, a mélyek viszont lágyan, de tisztán búgtak, mint a hegedű húrja. A Fehér varázsló siratóját énekelte, azt a dalt, amelyet Elfarran költött, amikor Morred pusztulásáról értesül, és saját halálának közeledtét várja. Ritkán adták elő ezt a dalt. Nem is volt könnyű. Karvaly hallgatta a vöröslő égbolt és a tenger között szárnyaló erős, magabiztos és szomorú hangot, és tekintetét lassan elhomályosították a könnyek.

A sirató után Arren egy darabig hallgatott, azután rövidebb, könnyebb dallamokra zendített, lágyan, fölkavarva a szélcsendes levegő, az elsimult tenger és a halványuló világosság egyhangú nyugalmát, miközben föléjük lopakodott az éjszaka. Amikor abbahagyta, minden elnémult, szellő sem rezdült, a víz alig fodrozódott, a kötelek és deszkák is csak néha nyikordultak meg egy picit. A tenger tükröt tartott az ég alá, amelyen egyenként megjelentek a csillagok. Délen sárga fénysugár gyulladt föl ragyogva, sziporkázó arany szikrákkal hintve be a hullámokat.

— Nézd! Világítótorony! — Majd egy perc múltán: — Lehet, hogy az is egy csillag?

Karvaly nézte egy darabig, majd halkan mormolta:

— Azt hiszem az lesz a Gobardon. Csak a Déli Peremvidéken látható. Gobardon azt jelenti „korona”. Kurremkarmerruk úgy tanította, hogy még délebbre hajózva, szép sorjában még nyolc csillag jön fel a Gobardon alatt, és egy hatalmas csillagképet formáz a láthatáron. Egyesek szerint futó ember alakját, mások azt mondják, hogy az Agnen rúnát. A bevégeztetés jelét.

Nézték, amint elszakad a tenger vibráló felszínétől, és töretlen fénnyel világít tovább.

— Úgy énekelted Elfarran dalát — szólalt meg Karvaly —, mintha érezted volna a gyászát, sőt képes voltál velem is megéreztetni. Az egész Szigetvilág minden dala közül mindig is ez ragadott magával a legjobban. Morred halhatatlan bátorsága a reménytelenséggel szemben. És Szériád, a nyájas király, aki szintén a keserűség árnyékában jött a világra. És ő, Elfarran, az asszony. Amikor életem legnagyobb ostobaságát elkövettem, az ő szépségének emlékéhez fordultam bánatomban, és megláttam őt. Láttam Elfarrant egy teljes pillanatig.

Hideg bizsergés futott végig Arren gerincén. Nyelt egyet, de nem szólt semmit. Mint a megbabonázott, tovább bámulta a pompás, topázsárga, baljós csillagot.

— Melyik hőst választottad példaképedül? — kérdezte a varázsló, amire a fiú parányi tétovázás után felelte:

— Vandor-Akbét.

— Azért, mert ő volt a legnagyobb?

— Azért, mert uralhatta volna egész Óceánföldet, de nem tette, inkább magányos vándorútra kelt, hogy magányos halálát lelje Magador partjain az Orm nevű sárkánnyal vívott küzdelemben.

Ezután egy darabig mind a ketten saját gondolataikkal voltak elfoglalva. Azután Arren kérdezett tovább, még mindig a sárga Gobardont nézve:

— Tehát igaz, hogy a mágia segítségével életre kelthetők a holtak, és szólni is tudnak az élőkhöz?

— A hívás varázsigéivel ezt valóban megtehetjük. De nagyon ritkán fordul elő ilyesmi, és nem hiszem, hogy akkor is bölcs dolog lenne. Ebben a Hívó Szó mestere egyetért velem. Nem használja és nem alkalmazza a pálni törvényt, amelyben előfordulnak ilyen varázsigék is. A legerősebbet egy Szürke varázsló néven ismert pálni mágus hirdette ki, jó ezer esztendővel ezelőtt. Előhívta a régi hősök és mágusok szellemét, még Vandór-Akbét sem kímélte, hogy háborúikban és a kormányzásban tanácsokat adjanak Páln fejedelmeinek. A holtak tanácsainak az élők azonban semmi hasznát sem vehetik. Gyászos idők köszöntöttek Pálnra, s a Szürke varázslót elűzték. Nyomorult névtelenségben pusztult el végül.

— Tehát gonosz dolog az ilyesmi?

— Inkább félreértésnek nevezném. Az élet helytelen értelmezésének. Az élet és a halál egyetlen dolog, akár a kezem: a tenyér és a kézfej. De a tenyér és a kéz háta mégsem egészen ugyanaz… Nem lehet őket sem elválasztani egymástól, sem összekeverni.

— Manapság senki sem használja az ilyen varázsigéket?

— Csak egyetlen embert ismertem, aki szabadon alkalmazta őket, mit sem törődve a következményekkel. Kockázatosak azok és veszedelmesek, sokkal inkább, mint bármely más varázslás. Azt mondtam, hogy élet és halál olyan, mint a kezem két oldala, de az igazság az, hogy nem tudjuk, mi is az élet és mi a halál. Olyasminek parancsolni, amit nem értünk igazán, nem bölcs dolog, s különben is, aligha vezethet jóra.

— És ki volt az, aki használta ezeket az igéket? — Eddig még nem tapasztalta Arren, hogy Karvaly ilyen szívesen válaszolt volna a kérdéseire. Ilyen nyugodtan és elgondolkodón. Mindketten örömüket, lelték ezúttal a beszélgetésben, bármily sötét és baljós volt is a tárgya.

— Enyhelyi volt az illető. Egyszerű vajákosnak tekintették csupán, de a veleszületett erő révén igazi nagy varázsló volt. Pénzért csinálta, amit csinált. Bárkinek, aki megfizette, előszólította a kívánt személy szellemét: halott férjét, feleségét vagy gyermekét, házát régmúlt századok nyughatatlan árnyaival, a királyok idejének bűbájos asszonyaival népesítve be. Saját szememmel láttam, amikor a Kiszáradt földről előhívta ifjúkorom főmágusa, Nemmerle szellemét, pusztán azért, hogy az unatkozókat elszórakoztassa vele. S a hatalmas lélek úgy jött elő hívó szavára, mint ahogy a kutya oson gazdája lábához. Haragomban versenyre hívtam őt — akkor még nem voltam fővarázsló —, mondván: „Te arra kényszeríted a holtakat, hogy házadba jöjjenek. Nos, követsz-é engem oda, hol ők tanyáznak?” Kényszerítettem rá, hogy elkísérjen a Kiszáradt földre, bár harcolt akaratom ellen minden erejével, elváltoztatva alakját és zokogva, amikor más már nem segített.

— Végül megölted őt? — suttogta Arren megigézve.

— Nem! Csak kényszerítettem rá, hogy velem jöjjön a holtak birodalmába és vissza is térjen onnan velem. Nagyon félt. Ő, aki oly könnyedén parancsolta maga elé a holtakat, sokkal jobban rettegett a haláltól — a tulajdon halálától —, mint bárki más, akit ismertem életemben. És az a kőfal… De többet elmondtam neked, mint amennyit egy újoncnak tudni illik. — Az esti szürkületben a nyájas tekintet egy pillanatra fogva tartotta Arren ijedten rebbenő szemét. — De nem számít — folytatta a főmágus. — Szóval van ott egy kőfal, valahol a túlvilág határán. Haláluk után azon lépnek át a lelkek. Élő ember is beléphet, és vissza is jöhet rajta, ha igazi varázsló. Amikor a falhoz értünk, ez az ember a földre omlott az élők oldalán, és megpróbált ellenszegülni akaratomnak, de nem sikerült neki. Ujjait a kövek közé mélyesztette, és káromkodott és sikoltozott. Addig még sohasem tapasztaltam ilyen iszonyú rettegést. Saját nyomorúságával engem is kis híján megnyomorított. Akkor már tudnom kellett volna, hogy helytelenül cselekedtem. De eluralkodott rajtam a harag és a hiúság. Nagyon erős volt az az ember, és én be akartam bizonyítani, hogy én vagyok az erősebb!

— És mit csinált azután… amikor visszatértetek?

— A porban csúszva esküdözött, hogy többé nem nyúl a pálni törvényhez. Csókolgatta a kezemet, de biztosan megöl, ha van hozzá bátorsága. Elhagyta Enyhelyt. Elment nyugatra. Lehet, hogy éppen Pálnba.

Évek múlva vettem hírét a halálának. Mióta ismertem, már ősz volt a haja, de hosszú keze gyors, mint a birkózóké. De mit is beszélek róla ennyit?! Hiszen még az sem jut eszembe, mi volt a neve.

— Az igazi neve?

— Nem. Arra emlékszem… — Ekkor elhallgatott, és három szívdobbanásnyi időre néma csönd telepedett közéjük.

— Az enyhelyiek Kob néven ismerték — szólalt meg aztán megváltozott, kimért hangon. A beállt sötétben vonásai már kivehetetlenek voltak. Arren csak annyit látott, hogy elfordul az arányló csillag felé, amely már magasabbra emelkedett a látóhatár fölé, pókfonálnyi vékony sárgás csíkot vonva a táncoló hullámok tarajára.

— Látod, nemcsak álmunkban fordul elő, hogy szembetaláljuk magunkat rég elfeledett dolgok mélyén bujkáló rejtelmekkel, és butaságnak tűnő szavakat hordunk össze, mert nem értjük igazi jelentésüket — szólalt meg hosszú hallgatás után.

Загрузка...