Alapítvány és Föld

1.

— Miért tettem? — kérdezte Golan Trevize.

A kérdés nem volt új. Amióta csak megérkezett Gaiára, újra meg újra feltette magában. Valahányszor felriadt mély álmából a kellemesen hűs éjszaka kellős közepén, ez a kérdés visszhangzóit az agyában, mint valami halk dobpergés: „Miért tettem? Miért tettem?”

De csak most szánta el magát, hogy Gaia öregjétől, Domtól is megkérdezze.

Dom pontosan tudta, milyen feszült idegállapotban van Trevize, mert képes volt rá, hogy érzékelje a tanácsos elméjének finom szerkezetét. Mégsem válaszolt. Gaia soha semmilyen módon nem nyúlhat Trevize elméjéhez, és a kísértésnek úgy állhat ellen a leginkább, ha szinte aggályosán figyelmen kívül hagyja a tanácsos érzéseit.

— Mit, miért tett, Trev? — kérdezte Dom. Nehezére esett volna, hogy egy szótagnál többet kell kiejtenie egy névből, de a dolognak nem volt jelentősége, Trevize is megszokta lassan.

— Miért döntöttem így? Miért mondtam, hogy Gaia legyen a jövő?

— Igaza volt, amikor így döntött — nézett fölültéből Dom az előtte álló alapítványi férfira. Mélyen ülő szeme vén volt és komoly.

— Persze hogy azt mondja, igazam volt — mordult fel Trevize ingerülten.

— Én(mi)Gaia tudja, hogy igaza volt. Épp ezért értékes a számunkra. Mert képes rá, hogy hiányos adatok alapján jusson a helyes döntésre. És maga döntött. Gaiát választotta! Éppúgy elvetette az Első Alapítvány fejlett technológiájára épülő Galaktikus Birodalom anarchiáját, mint a Második Alapítvány rejlett mentális erejére épülő Galaktikus Birodalom anarchiáját. Úgy ítélte meg, hogy egyik sem lehet tartós életű, így aztán Gaiát választotta.

— Igen — jelentette ki Trevize. — Úgy, ahogy mondja! Gaiát, a szuper organizmust választottam, a közös elméjű, közös személyiségű bolygót, ahol az embernek az „én(mi)Gaia” kiagyalt névmáshoz kell folyamodnia, ha ki akarja fejezni a kifejezhetetlent. — Nyugtalan léptekkel járkált föl-alá. — És a végén megszületik Galaxia, a szuper-szuperorganizmus, hogy magába foglalja ezt az egész nyüzsgő Tejutat.

Megtorpant, s szinte rátámadt Domra:

— Érzem én, hogy igazam van, ahogy érzi maga is, de maga akarja, hogy Galaxia megszülessék, tehát elégedett a döntésemmel. Bennem viszont van valami, ami nem akarja ezt, ezért nem tudom olyan könnyen elfogadni, hogy helyesen határoztam. Tudni akarom, miért döntöttem így; csak akkor láthatom be, hogy jogos volt, ha mérlegre tettem és valóban jogosnak ítéltem. Nem elég, ha csak érzem, hogy igazam volt. Hogyan tudhatom meg, hogy igazam volt? Mi a módja, hogy megbizonyosodjam róla?

— Én(mi)Gaia nem tudja, hogyan sikerült eljutnia a helyes döntéshez. Fontos, hogy tudjuk, ha már úgyis a birtokunkban van a döntés?

— Ugye, maga az egész bolygó nevében beszél? Az a közös öntudat beszél magából, ami benne van minden egyes harmatcseppben, kavicsban, de még a bolygó folyékony magjában is?

— Úgy van, s megtehetné ugyanezt a bolygó bármely része, amelyben kellő intenzitással él ez a közös öntudat.

— És ez a hatalmas, közös öntudat beéri azzal, hogy engem holmi fekete dobozként kezeljen? S mert ez a. fekete doboz működik, már nem is kell tudni, mit rejt a belseje?…Ez egyáltalán nincs ínyemre. Nem óhajtok fekete doboz lenni. Tudni akarom, mi van belül. Tudni akarom, hogyan és miért szavaztam úgy, hogy Gaia és Galaxia legyen a jövő. Csak így találhatom meg a nyugalmamat és a lelki békémet.

— De hát miért ilyen elégedetlen vagy bizalmatlan a saját döntésével szemben?

Trevize mély lélegzetet vett.

— Mert én nem akarok egy szuperorganizmus része lenni — válaszolta halkan, de ellentmondást nem tűrően. — Nem akarok alárendelt rész lenni, amelytől a szuperorganizmus bármikor megszabadulhat, ha úgy ítéli meg, hogy ezzel szolgálatot tesz a nagy egésznek.

Dom töprengve nézett rá.

— Vagyis meg akarja változtatni a döntését, Trev? Megteheti, maga is tudja.

— Nagyon szeretném megváltoztatni, de csak azért, mert ellenszenvesnek találom, nem tehetem meg. Előbb meg kell tudnom, helyesen döntöttem-e vagy sem, csak aztán tehetek bármit is. Nem elég, ha csak érzem, hogy jól választottam.

— Ha érzi, hogy igaza van, akkor igaza is van. — Mindig ez a nyugodt, szelíd hang, amely annyira ellentétes volt a Trevize lelkében kavargó indulatokkal, hogy szinte felbőszült tőle.

Amikor fojtott hangon megszólalt, tudta, hogy most győzi le magában azt a makacs ingadozást érzés és tudás között:

— Meg kell találnom — a Földet.

— Mert van valami köze ahhoz, hogy maga ilyen szenvedélyesen igényli a tudást?

— Mert ez is egy megoldandó feladat, amely elviselhetetlenül nyugtalanít, és mert érzem, hogy a kettő összefügg egymással. Nem vagyok-e fekete doboz? Egyszerűen érzem az összefüggést. Ennyi nem elég, hogy elfogadja mint tényt?

— Talán — válaszolta Dom szemrebbenés nélkül.

— Ha igaz, hogy a Galaxis népét immár évezredek óta — lehet, hogy húszezer éve — foglalkoztatja a Föld, akkor hogy lehet, hogy mindent elfelejtettünk, ami a származásunk bolygójára vonatkozik?

— Húszezer év hosszabb idő, mint gondolja. Sok szempontból vajmi keveset tudunk a Birodalom korai időszakáról is; legendák sorát ismerjük, mélyek szinte bizonyosan költöttek, de azért meséljük őket, még hiszünk is bennük, mert nincs helyettük más. És a Föld régebbi, mint a Birodalom.

— De biztosan vannak följegyzések. Az én jó barátom, Pelorat, az ősi Föld mítoszait és legendáit gyűjti; mindent, amit csak össze tud szedni bármilyen forrásból. Ez a hivatása, mi több, a szenvedélye is. De csak ezeket a mítoszokat és legendákat ismerjük. Nincsenek hiteles feljegyzések, dokumentumok.

— Húszezer esztendős dokumentumok? A tárgyak megrongálódnak, tönkremennek, elpusztulnak, ha nem kezelik őket szakszerűen, vagy ha háború van.

— Akkor is kellett volna feljegyzéseket készíteni a dokumentumokról; másolatokat a másolatok másolatairól, és további másolatokat e másolatok másolatainak a másolatairól; használható anyagot, mely sokkal fiatalabb a húszezer esztendős eredetinél. Ezeket eltüntették. A Trantoron lévő Galaktikus Könyvtárban meg kellett lenniük a Földre vonatkozó dokumentumoknak. Az ismert történelmi évkönyvek hivatkoznak rájuk, de maguk a dokumentumok már nincsenek meg a Galaktikus Könyvtárban. Itt-ott még fellelhető egy-egy rájuk vonatkozó utalás, de az eredeti idézetek már nincsenek meg.

— Emlékezzék csak, a Trantort néhány évszázada teljesen kifosztották.

— A Könyvtár érintetlen maradt. A Második Alapítvány tagjai megvédtek. És éppen ők fedezték föl nemrégiben, hogy a Földre vonatkozó anyagnak nyoma veszett. Ezt az anyagot szándékosan tüntették el, méghozzá nem is olyan régen. Miért? — Trevize felhagyott a járkálással, fürkésző tekintetét Domra szegezte. — Ha megtalálom a Földet, rá fogok jönni, mit rejteget…

— Rejteget?

— Vagy rejteget, vagy rejtőzik. Ha ezt sikerül tisztáznom, úgy érzem, azt is tudni fogom, miért választottam Gaiát és Galaxiát a saját önálló egyéniségünk kárára. Úgy gondolom, akkor tudni fogom, nemcsak érezni, hogy helyesen cselekedtem, és ha helyesen cselekedtem — vonta föl megadóan a vállát —, akkor jöjjön, aminek jönnie kell.

— Ha így látja — mondta Dom —, és úgy érzi, meg kell keresnie a Földet, mi természetesen mindenben segítünk magának, amiben csak tudunk. Mindenben persze nem tudunk segíteni. Én(mi)Gaia például nem tudja, hol található a Föld a Galaxist felépítő világok határtalan vadonában.

— Nekem akkor is meg kell keresnem — szögezte le Trevize. — Akkor is, ha a Galaxis végtelen csillagfelhőjében reménytelennek látszik a kutatás, s akkor is, ha az utat egyedül kell végigjárnom.

2.

Úgy érezte, Gaia maga a szelíd unalom. Az idő kellemes volt, mint mindig, frissítő szellő fújdogált — a fagyos szelet itt nem ismerték. Felhők úsztak az égen, el-eltakarva a napot, és ha a nyílt mezők fölött a vízpára mennyisége kellőképpen lecsökkent, ott és annyi eső esett, amitől az egyensúly nyomban helyreállt.

A fák szabályos-sorokban nőttek, akár egy gyümölcsöskertben, és bizonyára így volt ez szerte az egész bolygón. Szárazföld és tenger kellő számú növényi és állati életet hordozta — megfelelő változatossággal gondoskodva a megfelelő ökológiai egyensúlyról. És nem vitás, ez az egész, így együtt az örökös számbeli ingadozás képét mutatta, de ez a lassú folyamat mindig a már felismert optimumot szolgálta… És nem volt ez másként az emberi lényekkel sem.

Trevize bármerre nézett, mindig csak egy oda nem illő tárgyat látott: a saját hajóját, a Távoli csillagot.

Gaia emberi alkotóelemeinek egy csoportja hatékonyan és alaposan kitisztította, felfrissítette a hajót. Feltöltötték az élelem- és italraktárat, felújították vagy kicserélték a berendezéseket, átvizsgálták a mechanikus gépezeteket. A hajó számítógépét maga Trevize ellenőrizte gondosan.

Üzemanyag-újratöltésre nem volt szükség, mivel a hajó az Alapítvány néhány gravitikus hajójának egyike volt, mely a Galaxis egyetemes gravitációs mezőjének energiáját hasznosította, s ez elég volt rá, hogy észrevehető energiaveszteség nélkül tehessen meg tetszőleges számú utat az emberiség valószínű létezése határáig.

Három hónapja Trevize még a Terminus egyik tanácsosa volt. Ez egyben az Alapítvány törvényhozó testületének tagságát is jelentette, vagyis Trevize ex officio a Galaxis tekintélyes tagjának számított. Csak három honapja volt? Úgy érezte, mintha harminckét esztendőt számláló életének fele telt volna el azóta, hogy ezt a posztot betöltötte, s legfőbb gondja az volt, vajon érvényes-e egyáltalán a nagy Seldon-terv, vagy sem; hogy vajon jól volt-e kijelölve az az út, amelyen az Alapítvány a kis vidéki bolygóról oly könnyedén érte el a galaktikus hatalmasság rangját, vagy sem.

Bizonyos értelemben, persze, nem változott a helyzete. Továbbra is tanácsos maradt. Megvolt a státusa, megvoltak az előjogai, csak éppen gondolni sem mert rá, hogy valaha is visszatérhet a Terminusra, s igényt formálhat e státusra és előjogokra. Ma már éppúgy nem tudna beilleszkedni az Alapítvány zűrzavaros világába, mint e gaiabeli kicsinyes szabályosságba. Már sehol sem érzi magát otthon, a világmindenség árvája lett belőle.

Álla megfeszült, dühösen beletúrt fekete hajába. Most még kár a sorsa felett való kesergéssel vesztegetnie az időt, előbb csak találja meg a Földet. Ha túléli a kutatást, bőven lesz ideje, hogy leüljön és sírjon egy sort. Meglehet, akkor több oka is lesz rá.

Amikor végre visszanyerte szokott egykedvűségét, számba vette a történteket…

Három hónapja, hogy Janov Pelorattal, ezzel a tehetséges, kissé gyermeteg tudóssal elhagyta a Terminust. Peloratot a régi korok iránti lelkesedése hajtotta, hogy megtalálja a régen elvesztett Földet, Trevize pedig vele tartott, ürügyként használva föl Pelorat célját arra, amit ő a saját valódi céljának vélt. A Földet ugyan nem találták meg, de megtalálták Gaiát, és Trevize ott kényszerült rá, hogy meghozza azt a sorsdöntő választást.

És most ő fordul el — fordít teljesen hátat —, hogy útnak induljon s fölkutassa a Földet.

Ami Peloratot illeti, nos, ő is talált valamit, amire nem számított. Rátalált a fekete hajú, fekete szemű Blissre, arra a fiatal nőre, aki éppúgy Gaia volt, mint Dom — vagy bármelyik homokszem, fűszál… Pelorat az élete delén jóval túljáró férfi sajátos szenvedélyességével szeretett bele a nála sokkal fiatalabb nőbe, s ami még különösebb, úgy tűnt, mintha a helyzet az ifjú hölgyet is boldoggá tenné.

Furcsa… ámbár Pelorat valóban boldog volt, és Trevize-nak bele kellett nyugodnia, hogy mindenki a maga módján találja meg a boldogságát. Ez az egyéni lét értelme — az egyéniségé, melyet Trevize, saját választása révén, eltörölt (jó előre) a Galaxisban.

Gyötrelmes gondolatmenet. A döntés, amit hozott, amit hoznia kellett, azóta is égő fájdalomként hasogatta a lelkét, szinte szünet nélkül; és…

— Golan!

A hang behatolt Trevize gondolatai közé, s a napfénytől hunyorogva felpillantott. — Á, Janov — mondta szívélyesen, annál is inkább, nehogy Pelorat megsejtse keserű gondolatait. — Látom, sikerült eltépnie magát Blisstől — kockáztatott meg némi kedélyeskedést is.

Pelorat megrázta a fejét. A lágy szellő összeborzolta vékony szálú, ősz haját, hosszú, komoly arca már nem is lehetett volna hosszabb és komolyabb.

— Ami azt illeti, drága barátom, épp ő javasolta, hogy keressem meg magát azzal a… nos, azzal kapcsolatban, amiről szólni szeretnék. Nem mintha én nem akartam volna már fölkeresni, szó sincs róla, de úgy látszik, ő fürgébben gondolkozik, mint én.

Trevize elmosolyodott.

— Rendben van, Janov. Nyilván el akar búcsúzni tőlem.

— Nos, nem, nem egészen. Tulajdonképpen inkább az ellenkezőjéről van szó. Golan, amikor elhagytuk a Terminust, maga meg én, kettőnk közül én akartam mindenáron megtalálni a Földet. Amióta felnőttem, gyakorlatilag ez a cél éltet.

— És én fogom elérni, Janov. A feladat most már az enyém.

— Igen, de azért az enyém is… még ma is.

— De hát… — Trevize bizonytalanul lendítette meg a karját, mintha át akarná nyalábolni a kettejüket körülvevő világot.

— Magával akarok menni — bökte ki Pelorat egy lélegzetre. Trevize elképedt.

— Ezt nem gondolhatja komolyan, Janov. Most már itt van magának Gaia.

— Egyszer majd visszatérek Gaiára, de nem engedhetem, hogy egyedül induljon útnak.

— Dehogynem engedheti. Tudok magamra vigyázni.

— Nem vitatom, Golan, de maga nem tud eleget. A mítoszokat és legendákat csak én ismerem, csak én igazíthatom el magát bennük.

— És elhagyná Blisst? Ugyan már! Pelorat arcát halvány pír lepte el.

— Nem éppen ez a szándékom, drága barátom, de ő azt mondta…

— Talán bizony meg akar szabadulni magától, Janov — húzta össze Trevize a szemöldökét. — Nekem azt ígérte…

— Nem, nem értett meg. Kérem, Golan, hallgasson végig. Magában megvan az a kellemetlen tulajdonság, hogy meg sem hallgatja az embert, máris levonja a következtetéseket. Tudom, éppen ez a különleges magában, ami pedig engem illet, nyilván nem erősségem a tömörség, de azért.

— Jól van — szólt közbe Trevize szelíden. — Mi lenne, ha részletesen elmesélné, méghozzá a saját szája íze szerint, mit forgat Bliss a fejében, és én ígérem, hogy nagyon türelmes leszek.

— Köszönöm. Ha valóban türelmesen végighallgat, talán egyből ki is tudok rukkolni vele. Tudja, Bliss is velünk akar jönni.

— Bliss jönni akar? — horkant fel Trevize. — Nem, érzem, hogy megint robbanni készülök. Nem fogok szétrobbanni. Mesélje el, Janov, miért akar Bliss velünk jönni. Szépen, nyugodtan kérdezem.

— Azt nem mondta. Azt mondta, beszélni akar magával.

— Akkor most miért nincs itt, mi?

— Azt hiszem — mondom, azt hiszem —, Bliss úgy érzi, maga, Golan, nem nagyon kedveli őt, és ezért nem szívesen közeledik magához. — Én minden tőlem telhetőt megtettem, öregem, hogy meggyőzzem, magának nincs kifogása ellene. El sem tudom képzelni, hogy valaki ne a legnagyobb megbecsüléssel gondoljon Blissre. Ő mégis arra kért, hogy én hozzam szóba a dolgot, hogy úgy mondjam, maga előtt. Megmondhatom neki, Golan, hogy hajlandó találkozni vele?

— Természetesen, méghozzá most rögtön.

— És belátó lesz? Tudja, öregem, ő meglehetősen ragaszkodik a dologhoz. Azt mondja, életbevágóan fontos, és neki muszáj velünk jönnie.

— De ugye azt nem mondta, hogy miért?

— Nem, de ha ő úgy érzi, hogy jönnie kell, akkor; Gaiának kell jönnie.

— Ami azt jelenti, hogy nem utasíthatom vissza, így van, Janov?

— Igen, azt hiszem, nem utasíthatja vissza, Golan.

3.

Az alatt a rövid idő alatt, amit Gaián töltött, Trevize először lépett be Bliss házába — amely most már Peloratnak is otthont nyújtott.

Futólag körülnézett. Gaián a házak szándékosan egyszerűek voltak. Mivel az időjárás nélkülözött mindenféle szeszélyességet, s ezen a szélességi fokon, állandóan kellemes éghajlat uralkodott (még a tektonikus rétegek is lágyan csusszantak arrébb, ha mozgásba kellett jönniük), nem volt értelme olyan házakat tervezni, amelyek mindenféle értelemben megvédik lakóikat, vagy holmi kellemetlen környezetben a kellemes közérzetet biztosítják. Maga a bolygó volt a ház, eleve úgy tervezték, hogy minden lakójának menedéket nyújtson.

E bolygóméretű házon belül Bliss háza kicsiny volt: a redőnyös ablakok nem kívántak üveget, s az a kevés, kecses vonalú bútor is inkább csak hasznossági célokat szolgált. A falakon holografikus képek függtek; az egyikről Pelorat nézett le meglepetten és elfogódottan. Trevize ajka megrándult, de mert nem akarta, hogy meglássák rajta, milyen jól mulat, aprólékos gonddal kezdte rendezgetni a derekára simuló széles selyemövet.

Bliss figyelte. Most nem mosolygott. Inkább komolynak látszott, szép, sötét szeme tágra nyílt, haja szelíd, fekete hullámokban omlott a vállára. Csupán telt, halványpiros ajka kölcsönzött némi színt az arcának.

— Köszönöm, hogy eljött hozzám, Trev.

— Janov ragaszkodott hozzá, Blissenobiarella.

Bliss arcán mosoly suhant át.

— Jól megkaptam. Ha továbbra is Blissnek szólít, e szép, egyszótagos néven, én is megpróbálom kiejteni a teljes nevét, Trevize. — Nyelve alig észrevehetően megbotlott a második szótag kimondásakor.

Trevize fölemelte a jobb kezét.

— Jó lenne, ha ebben maradhatnánk. Felismertem már azt a gaiai szokást, hogy az általános gondolatcsere során a nevekből csak egy-egy szótagot használnak, ezért nem leszek megsértve, ha időnként véletlenül Trevnek szólít. De jobban erezném magam, ha minél gyakrabban próbálna Trevize-nak hívni — én pedig Blissnek fogom szólítani.

Alaposan megnézte a nőt, mint mindig, ha találkoztak. Ránézésre a húszas évei elején járó fiatal lánynak látszott — de mint Gaia része, több ezer éves lehetett. A külsején ez nem hagyott nyomot, de néha érződött a beszédén s valami különös módon a lényén is. Ő, Trévize, valóban ilyennek szeretne látni minden egyes élő embert? Nem! Persze hogy nem, és mégis…

— Rögtön a tárgyra térek — szólalt meg Bliss. — Maga ragaszkodik hozzá, hogy megkeresse a Földet…

— Domnak említettem — szögezte le Trévize, mert eltökélte, hogy Gaiával szemben körömszakadtáig ragaszkodni fog a saját szempontjaihoz.

— Igen, de amikor Dommal beszélt, ugyanakkor Gaiához, annak minden külön részéhez is beszélt, tehát történetesen hozzám is.

— Hallotta, hogy mit mondtam?

— Nem, mert nem hallgatóztam, de ha akarnám, felidézhetném a szavait. Kérem, törődjön ebbe bele, és folytassuk a beszélgetést. Tehát kifejezte azt az óhaját, hogy megkeresse a Földet, és azt állította, hogy ez nagyon fontos. Én ugyan nem látom be, miért olyan fontos, de maga jól szokta megítélni a dolgokat, ezért nekem(nekünk)Gaiának el kell fogadnia, amit mond. Ha a küldetés alapvetően érinti a maga Gaiával kapcsolatos döntését, akkor az mindennél fontosabb Gaiának, s ezért magával kell tartania, ha másért nem, hát azért, hogy ahol lehet, védelmezze magát.

— Amikor azt mondja, hogy Gaiának velem kell jönnie, úgy érti, magának kell velem jönnie. Helyesen látom?

— Én Gaia vagyok — közölte Bliss.

— Csakhogy minden más is az, ami csak létezik a bolygón. Akkor hát miért éppen maga? Miért nem Gaia valamely más része?

— Mert Pel magával szeretne menni, és ha ő magával tart, nem lesz boldog Gaia semmilyen más részével, csakis velem.

Ekkor halkan megszólalt Pelorat, aki mindeddig tapintatosan meghúzódott a szoba egyik sarkában (háttal a saját képmásának, mint Trevize megfigyelte):

— Ez igaz, Golan. Bliss Gaiának a hozzám tartozó része.

Bliss arcán felragyogott a mosoly.

— Milyen izgalmas, hogy valaki így gondol rám! Roppant szokatlan, nem mondom.

— Hát akkor lássuk csak. — Trevize a tarkójára kulcsolta a kezét, s e mozdulattal hátradöntötte a székét, melynek lábai panaszosán megnyikordultak. Gyorsan visszakozott hát, leengedve a széket mind a négy lábára, hátha nem lesz ereje e játék elviselésére. — Maga akkor is Gaia része lesz, ha elhagyja a bolygót?

— Nem szükségszerűen. Ha például úgy érzem, komoly veszélyben vagyok, elkülöníthetem magam tőle, s így a veszély nem hárul át feltétlenül Gaiára is… de megtehetem, ha valami nyomós okát látom. De ilyesmi csak végveszélyben fordulhat elő. Rendes körülmények között továbbra is Gaia része maradok.

— Még akkor is, ha átugrunk a hipertéren?

— Még akkor is, ámbár az kissé bonyolítaná a helyzetet.

— Ez valahogy nem nyugtat meg engem.

— Miért nem?

Trevize elfintorodott, mint amikor egy kellemetlen szag csapja meg az ember orrát.

— Vagyis bármi hangzik el vagy játszódik le a hajómon a maga füle hallatára vagy szeme láttára, azt hallja és látja az egész Gaia.

— Én Gaia vagyok, tehát mindent, amit látok, hallok vagy érzékelek, Gaia is látja, hallja, érzékeli.

— Erről van szó. Még ez a fal is látni, hallani, érzékelni fogja.

Bliss ránézett a falra, ahová Trevize mutatott, s megrándította a vállát.

— Igen, még ez a fal is. Csakhogy a végtelenül kicsiny tudatossága miatt az érzékelési és felfogási készsége is végtelenül kicsiny… de én úgy vélem, az atomok szintje alatt most is lejátszódhat benne némi elmozdulás, esetleg éppen a mi imént mondott szavaink hatására — azért, hogy az adott részecskék még pontosabban illeszkedjenek Gaiába, s még tökéletesebben szolgálják a nagy egészet.

— De mi van akkor, ha én el akarok különülni? Ha nem akarom, hogy a fal tudja, mit mondok vagy mit teszek?

Bliss bosszúsnak látszott, de ekkor váratlanul közbeszólt Pelorat:

— Tudja, Golan, nem szeretnék beleavatkozni, miután én nyilvánvalóan nem sokat tudok Gaiáról. De sok időt eltöltöttem már Bliss-szel, s kezdem sejteni, tulajdonképpen miről is van itt szó. Képzelje el, hogy a Terminuson van, épp egy sűrű tömegben lépked. Sok mindent lát, hall, esetleg utóbb egyre-másra vissza is tud emlékezni. Ha kellőképpen stimulálják az agyát, még az is megeshet, hogy mindent fel tud idézni, de általában mégiscsak az a helyzet, hogy nem törődik vele. Hagyja, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. Előfordulhat, hogy egy idegenek között lejátszódó érzelmes jelenetnek lesz a tanúja, és esetleg föl is kelti a figyelmét, de mivel nem tartozik magára, hát nem törődik vele… elfelejti. Valahogy így lehet Gaia esetében is. Lehetnek Gaiának közvetlen tapasztalatai a maga dolgáról, ez mégsem jelenti szükségszerűen azt, hogy Gaia törődik velünk. Nem így van, Bliss drágám?

— Erre én sohasem gondoltam így, Pel, de van abban valami, amit mondasz. De az az elkülönülés, amiről Trev beszél — bocsánat, Trevize —, nos, ennek számunkra nincs semmi értéke. Én(mi)Gaia ezt megfoghatatlannak tartja. Hogy valaki ne akarjon rész lenni… ne akarja, hogy hallják a hangját… hogy tanúi legyenek a cselekedeteinek… hogy érzékeljék a gondolatait… — Bliss erőteljesen megrázta a fejét. — Említettem, hogy kényszerhelyzetben képesek vagyunk elzárni magunkat, de ki akarna így élni, akár csak egy óráig is?

— Én — felelte Trevize. — Ezért kell megtalálnom a Földet… hogy kiderítsem, mi kényszerített, ha kényszerített valami egyáltalán, hogy ezt az ijesztő sorsot válasszam az emberiség számára.

— Ez a sors nem ijesztő, de ezen most ne vitatkozzunk. Magával megyek, nem mint kém, de mint barát és segítőtárs. Gaia ott lesz maga mellett, nem mint kém, hanem mint barát és segítőtárs.

— Gaia azzal segítene nekem a legtöbbet, ha elvezetne a Földre — jegyezte meg Trevize mogorván.

Bliss lassan ingatta a fejét.

— Gaia nem tudja, hol van a Föld. Ezt már Dom is megmondta magának.

— Egyszerűen nem tudom elhinni. Hiszen maguknál meg kell lenniük a feljegyzéseknek. Miért nem tudtam soha, amióta csak itt vagyok, belenézni azokba a feljegyzésekbe? Lehet, hogy Gaia valóban nem ismeri a Föld helyét, de én találhatnék némi támpontot. a feljegyzésekben. Meglehetős részletességgel ismerem a Galaxist, annál bizonyára jobban, mint Gaia. Talán megérteném és követhetném a dokumentumok rejtett utalásait, amelyek bizonyára elkerülték Gaia figyelmét.

— De hát miféle dokumentumokról beszél, Trevize?

— Bármifélékről. Könyvekről, filmekről, hangfelvételekről, holográfokról, tárgyakról… mindenről, amijük csak van. Amióta itt vagyok, egyetlen darabot sem láttam, amit dokumentumként foghattam volna fel. Hát maga, Janov?

— Nem — hangzott Pelorat tétova válasza —, de én igazából nem is kerestem.

— Én viszont igen, a magam csendes módján — emelte föl a hangját Trevize —, és nem találtam semmit! Semmit! Csak arra tudok gondolni, hogy eldugták előlem. Csak tudnám, miért! Elárulná nekem?

Bliss sima, ifjú homlokán zavart redők gyülekeztek.

— Miért nem kérdezte ezt meg előbb? Én(mi)Gaia semmit sem rejteget, s hazudni sem szokott. Egy szigetember — az az egyén, aki elszigeteltségben elmondhat valótlanságokat. Az ilyen korlátok között él, s éppen mert korlátok között él, tele van félelemmel. Ezzel szemben Gaia hatalmas mentális képességgel rendelkező, bolygóméretű organizmus, tehát nem ismeri a félelmet. Merőben szükségtelen, hogy Gaia hazugságokat mondjon, s a valósággal ellentétes képet fessen magáról.

— Akkor miért intézték úgy, hogy ne nyerhessek bepillantást egyetlen dokumentumba se? — csattant fel Trevize. — Erre adjon valami értelmes magyarázatot!

— Kérem. — A nő feltartotta mindkét kezét, tenyérrel kifordítva. — Nekünk egyáltalán nincsenek dokumentumaink.

4.

Elsőnek Pelorat tért magához, mint aki kevésbé van elképedve a másiknál. — Drágám — mondta szelíden —, ez teljességgel lehetetlen. Értelmes civilizáció nem létezhet valamiféle dokumentumok nélkül. Bliss felhúzta a szemöldökét.

— Ezt értem. Amit mondtam, úgy értettem, hogy nekünk nincsenek olyasfajta feljegyzéseink, melyekről Trev — Trevize — beszél, vagy amilyenekre egyáltalán célozni akart. Én(mi)Gaia nem rendelkezik írásos anyagokkal, nyomtatott szövegekkel, filmekkel, számítógépes adatbankokkal, semmivel. Ami azt illeti, kőbe vésett felirataink sincsenek. Ez minden, amit mondhatok. Természetes, hogy Trevize nem talált semmit, miután nálunk nincs semmi ilyesmi.

— Akkor hát mijük van, ha olyan feljegyzéseik nincsenek, amelyeket én feljegyzéseknek foghatnék fel? — érdeklődött Trevize.

Mire Bliss lassan, tagoltán, mintha gyermekhez beszélne, azt válaszolta:

— Nekem(nekünk)Gaiának emlékezete van. Én emlékszem.

— Mire? — tudakolta Trevize.

— Mindenre.

— Emlékszik minden hivatkozási adatra?

— Hogyne.

— Mióta? Hány évre visszamenőleg?

— Végtelen időkre visszamenőleg.

— Képes rá, hogy történelmi, életrajzi, földrajzi, tudományos adatokkal szolgáljon nekem? Még a helyi pletykákról is?

— Mindenről.

— Mindez ebben a kis buksiban — mutatott Trevize maró gúnnyal Bliss jobb halántékára.

— Nem — felelte a lány. — Gaia emlékei nem korlátozódnak az én koponyám tartalmára. Mert nézze csak — ütött meg Bliss valamivel szárazabb, talán kicsit szigorú hangot, hiszen ebben a pillanatban már nem pusztán Bliss volt, hanem a lények egész ötvözete —, a történelem hajnalán léteznie kellett egy olyan korszaknak, amikor a kezdetleges fejlődési fokon álló ember hiába emlékezett az eseményekre, beszélni még nem tudott. A beszéd arra való, hogy az emlékek kifejezését és egyik személyről a másikra való átvitelét szolgálja. Az írást pedig végső soron arra találták ki, hogy az emlékeket tárolják és nemzedékről nemzedékre vigyék át az időben. Azóta minden műszaki haladás azt a célt szolgálja, hogy még több helyet szorítsanak az emlékek tárolására és átvitelére, és hogy még könnyebben hívhassák elő a kívánt tételeket. De mihelyt az egyének a Gaiában összekapcsolódtak egymással, mindez elavulttá vált. Visszatérhettünk az adattárolás alaprendszeréhez, az emlékezethez, amelyre minden egyéb csak ráépült. Érti?

— Azt. akarja mondani, hogy a Gaián élő valamennyi agy összességében sokkal több adatra emlékszik, mint egyetlen agy? — kérdezte Trevize.

— Persze.

— De ha Gaia minden egyes dokumentuma szét van szóródva a bolygóméretű emlékezetben, akkor ebben mi a jó magának, aki ugyanakkor Gaia egyik, önálló személyiséggel is rendelkező része?

— Mindaz a jó, amit csak kívánhat. Mert bármi, amit tudni szeretnék, megvan valahol, akár egy, akár több önálló agyban is. Ha az a dolog alapvető fontosságú, például a „szék” szó jelentése, akkor benne van minden agyban. De ha elvontabb, s Gaia elméjének csak kis hányadában szerepel, akkor szükség esetén előhívhatom… igaz, ez hosszabb időbe telik, mint ha az emlék széles körben volna ismert. Nézze, Trevize, ha maga kíváncsi valamire, utánanéz a megfelelő könyvfilmben vagy egy számítógép adatbankjában. Én letapogatom Gaia agyát.

— Hogyan védekezik az ellen, hogy az összes információ beszivárogjon az agyába és szétvesse a koponyáját? — kérdezte Trevize.

— Szabad folyást enged a gúnyolódási hajlamának?

— Jaj, Golan, ne legyen modortalan! — szólt közbe Pelorat.

Trevize fürkésző pillantást vetett mindkettejük arcára, majd látható erőfeszítéssel végre ellazította megfeszült arcizmait.

— Sajnálom. Rettenetesen nyomaszt a nem kívánt felelősség érzése, és nem tudom, hogyan szabadulhatnék meg tőle. Nyilván emiatt vagyok modortalan, pedig nem akarok az lenni. Én tényleg tudni szeretném, Bliss. Hogyan meríthet mások agyából adatokat, melyeket nem raktároz el a sajátjában? Mert ha ezt tenné, pillanatok alatt túlterhelné az agyát…

— Nem tudom, Trevize — felelte Bliss: — Éppúgy, ahogy, maga sem ismeri saját, önálló agyának pontos működését. Gondolom, tudja, milyen messze van a maguk napja valamely szomszédos csillagtól, mégsem jut eszébe minden pillanatban. Elraktározza valahová, hogy amikor kell, elő tudja venni. Ha senki sem kérdezi meg, idővel nyugodtan elfelejtheti a számot, de továbbra is bármikor előhívhatja valamely adatbankból. Tekintse Gaia agyát egy hatalmas adatbanknak, amihez én bármikor folyamodhatok, de fölösleges, hogy tudatosan emlékezzem bármilyen adatra, amit egyszer már használtam. Amikor egy tényre vagy emlékre már nincs szükségem, egyszerűen hagyom, hogy kihulljon az emlékezetemből. De, hogy úgy mondjam, tudatosan vissza is tehetem oda, ahonnan elvettem.

— Hány ember él Gaián, Bliss? Hány emberi lény?

— Körülbelül egymilliárd. Kíváncsi a pillanatnyilag érvényes, pontos számra?

— Tökéletesen megértettem — felelte Trevize gyászos mosollyal —, hogy ha akarná, előhívhatná a pontos számot, de most megelégszem a hozzávetőlegessel.

— Jelenleg a népesség száma állandónak mondható, kisebb ingadozásokkal valamivel meghaladja az egymilliárdot — mondta Bliss. — A növekedés, illetve csökkenés mértékét is meg tudom mondani, ha kiterjesztem a tudatomat, és… szóval… ha letapogatom a határokat. Ennél világosabban nem tudom megmagyarázni annak, akinek nincs meg a tapasztalata.

— Én viszont úgy gondolom, hogy egymilliárdnyi emberi agy — melyek bizonyos hányada gyermekénem lehet elég, hogy egy bonyolult társadalom működéséhez szükséges minden adatot fejben tartson.

— De hiszen nemcsak emberi lények élnek Gaián, Trev.

— Úgy érti, hogy az állatok is emlékeznek?

— A nem emberi agyak nem tudják ugyanolyan tömör formában tárolni az emlékeket, mint az emberiek, továbbá minden egyes agy — emberé vagy nem emberé — a személyes emlékeknek tartja fenn a tárolórész nagy részét. Ezek alig-alig használhatók, kivéve a bolygótudatnak azt a sajátos összetevőjét, amelyben ezek az emlékek tárolódnak. De azért a nem régi keletű adatok jelentős részét el lehet — és el is kell — raktározni állati agyakban, csakúgy, mint növényi szövetekben és a bolygó ásványi anyagában.

— Az ásványi anyagban? Úgy érti, a sziklák és hegyek rétegében?

— Sőt bizonyos adatok esetében az óceán és a légkör térségében. Ez mind, mind Gaia.

— De hát mit őrizhetnek az élettelen szervezetek?

— Sok mindent. Bár alacsony intenzitással, de olyan mérhetetlen mennyiségben, hogy Gaia összes emlékének túlnyomó többsége a kövekben rejtőzik. Kicsit sokáig tart ugyan, míg megelevenítjük és a helyükre tesszük a kőemlékeket, ezért általában bennük raktározzuk az élettelen adatokat, hogy úgy mondjam, azokat az egységeket, melyeket normális körülmények között ritkán hívunk elő.

— Mi történik, ha olyasvalaki hal meg, akinek az agya jelentős értékű adatokat tárol?

— Az adatok nem vesznek el. Amikor a halál beállta után az agy lassú bomlásnak indul, ezek szép lassan kiáramlanak és szétoszolnak Gaia más részeibe. És amikor a csecsemőkkel együtt megjelennek az új agyak, melyek a növekedés során mind szervezettebbekké válnak, nemcsak személyes emlékekkel és gondolatokkal, hanem más forrásokból származó tudásanyaggal is megtelnek. Amit maguk nevelésnek hívnak, az nálam(nálunk)Gaiénál teljesen automatikus folyamat.

— Őszintén szólva, Golan — szólt közbe Pelorat —, szerintem sok minden szól egy ilyen élővilág-fogalom mellett.

Trevize éppen csak a szeme sarkából sandított alapítványbeli társára.

— Ebben biztos vagyok, Janov, engem viszont cseppet sem bűvöl el. Ez a bolygó, legyen bármilyen hagy és sokrétű, egyetlen agyat képvisel. Egyetlenegyet! Minden egyes születő, új agy beleolvad a nagy egészbe. Hol itt a lehetőség az ellentmondásra, az egyet nem értésre? Ha végigtekint az emberiség történelmén, mindig voltak olyan emberek, akik kisebbségi nézőpontot képviseltek, s bár elítélhette őket a társadalom, végül mégiscsak győztek, s ezzel megváltoztatták a világot. A történelem nagy lázadói miféle esélyt kaphatnak Gaián?

— Vannak belső konfliktusok — vetette közbe Bliss. — Nem szükségszerű, hogy Gaia minden megjelenési formája elfogadja a közös álláspontot.

— De csak bizonyos korlátok között — vitatkozott Trevize. — Egyetlen organizmuson belül a zavar nem léphet át egy határt, különben a működés sínyli meg. Ha teljesen megállítani nem is, azért lassítani lehet a haladást és a fejlődést. Vállalhatjuk-e a kockázatot, hogy ráerőszakoljuk ezt az egész Galaxisra? Az egész emberiségre?

— Most kétségbe vonja a saját döntését? — kérdezte minden látható érzelem nélkül Bliss. — Megváltoztatja a véleményét, s azt állítja, hogy Gaia nemkívánatos jövő az emberiség számára?

Trevize összeszorította a száját, majd lassan, tétován megszólalt:

— Szeretném, de… most még nem. Volt valamilyen alapja a döntésemnek… valami öntudatlan alapja… és amíg nem jövök rá, mi volt ez az alap, fogalmam sincs, fenn kell-e tartanom, vagy meg kell-e változtatnom a döntésemet. Ezért most beszéljünk újra a Földről.

— Ahol, úgy érzi, meg fogja érteni, milyen alapon döntött, így van, Trevize?

— Legalábbis így érzem… Dom azt mondja, nem tudja, hol van a Föld. És maga, gondolom, egyetért vele.

— Persze hogy egyetértek vele. Én sem vagyok kevésbé Gaia, mint ő.

— És lehetséges, hogy rejteget előlem bármiféle tudást? Úgy értem, tudatosan.

— Természetesen nem lehetséges. Még ha tudna is Gaia hazudni, magának semmi esetre sem hazudna. A sorsunk mindenekelőtt a maga következtetésein múlik, méghozzá helyes következtetésein, tehát azok csakis a valóságból indulhatnak ki.

— Ebben az esetben — folytatta Trevize — folyamodjunk a maga világemlékezetéhez. Nyúljon vissza az időbe, és árulja el nekem, meddig tud visszaemlékezni az időben.

Tétova csend válaszolt a szavaira. Bliss üres tekintettel nézett rá, mintha egy pillanatra öntudatát vesztette volna. Aztán megszólalt:

— Tizenötezer évre.

— Miért habozott?

— Időbe telt. Régi emlékek… nagyon régiek… a hegyek mélyéből kellett felhozni őket.

— Tehát tizenötezer esztendőre. Akkor alapították Gaiát?

— Nem, legjobb tudomásunk szerint még azelőtt körülbelül háromezer évvel.

— Miért ilyen bizonytalan benne? Nem emlékszik? És Gaia sem?

— Gaia akkor még nem állt azon a fejlettségi fokon, amelyen az emlékezet mindent átfogó jelenséggé vált — felelte Bliss.

— Mielőtt kialakult volna magukban a kollektív emlékezet, biztos, hogy voltak dokumentumok Gaián, Bliss. Mindenféle közönséges dokumentum — nyilvántartásba vett, írásba foglalt, filmre vett anyagok és így tovább.

— Elképzelhető, de ezek aligha állhatták ki az idő próbáját.

— Lemásolhatták volna, vagy ami még jobb, áttehették volna ezeket a mindent átfogó emlékezetbe, miután az már kialakult.

Bliss összehúzta a szemöldökét. Ez az újabb elbizonytalanodás tovább tartott, mint az előző.

— Nem látom jelét azoknak a korai feljegyzéseknek, amelyekről beszél.

— Vajon miért nem?

— Nem tudom, Trevize. Talán nem volt különösebb jelentőségük. Úgy képzelem, hogy idővel rájöttek, a korai, emlékezet előtti feljegyzések romlandók, s gyanítom, hogy ezért ítélték őket elavultnak és fölöslegesnek.

— Nem tudja. Képzeli, gyanítja, de nem tudja. Gaia nem tudja.

Bliss lesütötte a szemét.

— Így kellett történnie.

— Kellett? Én nem vagyok Gaia része, tehát nincs szükségem rá, hogy azt gyanítsam, amit Gaia gyanít… Ebből maga is láthatja, milyen fontos lehet a különállás. Én mint szigetember egészen mást gyanítok.

— Mit?

— Először is van valami, amiben biztos vagyok. Egy élő civilizációra nem jellemző, hogy megsemmisíti a korai korszakára vonatkozó dokumentumokat. Szó sincs róla, hogy elavultnak és fölöslegesnek ítélné, inkább túlzott tisztelettel és aggályos gondossággal őrzi őket. Ha Gaia az átfogó emlékezet előtti korból származó dokumentumait megsemmisítette, ez a rombolás minden valószínűség szerint nem volt önkéntes, Bliss.

— Akkor hát mivel magyarázza?

— A trantori könyvtár minden Földre vonatkozó utalását eltávolították olyan személyek vagy erők, melyek kívül estek magán a trantori Második Alapítványon. Nem gondolja, hogy Gaián is eltávolított minden Földre vonatkozó utalást valami, ami nem tartozik Gaiához?

— Honnan tudja, hogy a korai dokumentumok a Földre vonatkoztak?

— Maga szerint Gaiát legalább tizennyolcezer évvel ezelőtt alapították. Abban az időben még nem létezett a Galaktikus Birodalom; az idő tájt népesült be a Galaxis, és a Telepesek elsődleges forrása a Föld volt. Pelorat a megmondhatója.

Pelorat, akit kissé váratlanul ért; hogy az ő neve került szóba, megköszörülte a torkát.

— Ezt mondják a legendák, drágám. Én komolyan veszem ezeket a legendákat, és ahogy Golan Trevize, úgy én is hiszek benne, hogy az emberi faj eredetileg egyetlen bolygóhoz volt kötve, és ez a bolygó a Föld volt. A legelső Telepesek a Földről jöttek.

— Márpedig ha a Gaiát a hipertéri utazás korának hajnalán alapították — vette vissza a szót Trevize —, akkor nagyon valószínű, hogy a gyarmatosítók földi emberek voltak, esetleg egy nem túl régi világ szülöttei, egy olyan világé, amelyet valamivel korábban földi emberek gyarmatosítottak. Ezért a Gaia alapításának és az ezt követő első néhány évezrednek az emlékei nyilván a Földre és a földi emberekre vonatkoztak, és ezek a dokumentumok eltűntek. Úgy látszik, valami gondoskodik róla, hogy a Földről ne történjék említés sehol a Galaxis dokumentumaiban. Ha pedig ez így van, annak biztosan van valami oka.

— Ez csak feltevés, Trevize — méltatlankodott Bliss. — Nincs rá bizonyítéka.

— De hiszen épp Gaia állítja, hogy megvan bennem az a különleges képesség, hogy elégtelen bizonyítékok alapján jutok el a helyes következtetésig! És most, hogy eljutottam egy határozott következtetésig, épp maga mondja, hogy nincsenek bizonyítékaim!

Bliss hallgatott.

— Eggyel több ok, hogy megtaláljam a Földet — folytatta Trevize. — Ragaszkodom, hogy indulhassak, mihelyt a Távoli csillag készen áll az útra. Még most is velem akarnak jönni?

— Igen — vágta rá Bliss.

— Igen — csatlakozott hozzá Pelorat.

5.

Csendes eső esett. Trevize fölnézett az egyhangú, szürkésfehér égre.

Esőkalapján leperegtek az esőcseppek, s onnan minden irányban szétszóródva szárazon hagyták a testét. A szertefröccsenő cseppek elől távolabbra húzódó Peloratnak nem volt ilyen védelme.

— Nem értem, mire jó, ha csuromvizesre áztatja magát, Janov — jegyezte meg Trevize.

— Engem nem zavar, ha megázom, drága barátom — válaszolta Pelorat a szokott komolyságával. — Csendes, meleg eső esik, igazából a szél sem fúj. És különben is, hogy a mondást idézzem: „Ha az Anakreonon vagy, tégy úgy, mint az anakreoniak.” — Kezével intett a néhány gaialakó felé, akik csendben álldogálva a Távoli csillagot figyelték. Szétszóródtak a hajó körül, mint a fák a gaiai ligetekben; egyikük sem viselt esősapkát.

— Gondolom, ők nem bánják, ha átnedvesednek, hiszen Gaia többi része is nedves — tűnődött Trevize.

— A fák… a fű… a föld… minden nedves, és minden Gaia, beleértve a bolygólakókat is.

— Én ésszerűnek gondolom — jegyezte meg Pelorat. — Nemsokára előbújik a nap, és hamar megszárad minden. A ruha nem gyűrődik, nem megy össze, nincs hidegérzet, és mivel nem léteznek haszontalan kórokozó mikroorganizmusok, senki sem fázik meg, nem kap influenzát vagy tüdőgyulladást. Akkor meg mi rossz van abban, ha kicsit vizes lesz az ember?

Trevize minden további nélkül belátta az okfejtés logikáját, de a világért sem mondott volna le sértődöttségéről.

— Azért nem kellene épp akkor esnie, amikor útnak indulunk. Gaián nem esik az eső, ha ő nem akarja. Ez majdnem olyan, mintha így akarná kimutatni, mennyire megvet bennünket.

Pelorat szája széle egy pillanatra megrándult.

— Lehet, hogy bánatában sír, amiért elhagyjuk.

— Lehet — hagyta rá Trevize —, én viszont nem sírok.

— Ami azt illeti — fűzte tovább a szót Pelorat —, szerintem a talajnak ebben a térségben most nedvességre van szüksége, s ez a szükséglet fontosabb, mint a maga vágya a napfény után.

Trevize elmosolyodott.

— Ugye, maga tényleg megszerette ezt a bolygót? Úgy értem, Blisstől eltekintve is.

— Igen — válaszolta Pelorat majdnem szégyenkezve. — Én mindig nyugodt, szabályos életet éltem, és gondolja csak el, milyen jó dolgom lenne itt, ahol egy egész világ dolgozik azon, hogy semmi se zavarja meg a nyugalmat és a rendet. Végtére is, Golan, ha házat építünk — vagy akár ezt a hajót —, a lehető legtökéletesebb menedékké, próbáljuk formálni. Felszereljük mindennel, amire csak szükségünk lehet, gondoskodunk a megfelelő hőmérsékletről, a jó minőségű levegőről, a világításról és minden egyéb fontos dologról, melyeket úgy szabályozunk és működtetünk, hogy amennyire csak lehet, szolgálják a kényelmünket. Gaia nem más, mint a kényelem- és biztonságérzet, vágyának egy egész bolygóra való kiterjesztése. Mi rossz van ebben?

— Ebben az a rossz — válaszolta Trevize —, hogy a házam vagy a hajóm úgy van megépítve, hogy megfeleljen nekem. Én nem úgy vagyok megépítve, hogy megfeleljek neki. Ha Gaia része lennék, lehetne a bolygó akármilyen ideálisan megszerkesztve, hogy megfeleljen nekem, rettenetesen zavarna a tudat, hogy nekem is meg kell felelnem neki.

Pelorat elbiggyesztette a száját.

— Erre azt is mondhatnám, hogy minden társadalom önmagához alakítja a tagjait. Kialakulnak szokások, melyek a társadalmon belül nyernek csak értelmet, s így minden egyént szoros szálakkal fűznek a társadalom szükségleteihez.

— Az általam ismert társadalmakban az egyén fellázadhat. Vannak különcök, de még bűnözők is.

— Maga különcöket és bűnözőket akar?

— Miért ne? Maga és én különcök vagyunk. Bizonyos, hogy nem a Terminuson élő átlagembert, testesítjük meg. Ami pedig a bűnözőket illeti, ez meghatározás kérdése. És ha a bűnözőkkel kell megfizetnünk az árat a lázadókért, eretnekekért és géniuszokért, én hajlandó vagyok ezt az árat megfizetni. Elvárom, hogy az ár meg legyen fizetve.

— Csak bűnözőkkel lehet fizetni? Nem lehetnek lángelmék bűnözők nélkül?

— Nem születhetnek zsenik és szentek, ha nem létezhetnek a normát messze túllépő emberek, és nem látom be, milyen jogon kíván a normákat csak az egyik irányba túllépő egyéneket. Valamiféle szimmetriának lennie kell. Akár így, akár úgy, nekem nyomósabb ok kell, hogy Gaiát tegyem meg az emberiség jövőjének, mint az, hogy holmi kényelmes házat tágítsak bolygó méretűvé.

— Ó, drága barátom, ezzel a kis vitatkozással egyáltalán nem akartam arra kényszeríteni, hogy nyugodjon bele a döntésébe! Csak egy megfigyelé…

Elakadt a szava. Bliss közeledett feléjük, sötét haja átnedvesedett, testére tapadó ruhája kiemelte csípőjének dús vonalait. Bólintással üdvözölte őket.

— Sajnálom, hogy feltartottam magukat — mondta kissé pihegve. — Tovább tartott, mint gondoltam, míg egyeztettem a dolgokat Dommal.

— Pedig mindent tud, amit ő — jegyezte meg Trevize.

— Olykor azért adódik különbség az értelmezésben. Nem vagyunk egyformák, így aztán vitatkozunk is. Nézze — folytatta valamivel keményebb hangon —, az embernek két keze van. Mindkettő része a testének, és egyformának tűnnek, azzal a megszorítással, hogy tükörképei egymásnak. Mégsem azonos módon használja őket, igaz? Bizonyos dolgokat általában a jobb kezével, másokat a ballal végez. Értelmezésbeli különbség, ha úgy tetszik.

— Most megfogta magát — jelentette ki Pelorat érezhető elégedettséggel.

Trevize bólintott.

— Hatásos analógia, feltéve, hogy helytálló, amiről viszont nem vagyok teljesen meggyőződve. Mindenesetre ez most azt jelenti, hogy végre hajóra szállhatunk? Esik.

— Persze, persze. Az embereink már mind elhagyták a hajót, és igazán remek állapotban van. Maga teljesen száraz — fordult hirtelen kíváncsi tekintettel Trevize felé. — Nem érik az esőcseppek!

— Úgy van — felelte Trevize. — Nem akarok vizes lenni.

— Nem esik jól, ha néha-néha víz éri a testét?

— Dehogynem. De akkor, amikor én akarom, nem pedig az eső.

Bliss vállat vont.

— Ahogy gondolja. Minden csomagunk a hajón van, szálljunk hát be.

Elindultak a Távoli csillag felé. Az eső tovább csendesedett, de a fű alaposan átnedvesedett. Trevize azon kapta magát, hogy lábujjhegyen lépked, Bliss azonban lerúgta a szandálját, a kezébe kapta őket, és mezítláb gázolt át a füvön.

— Csodás érzés — mondta, válaszul Trevize pillantására.

— Helyes — dünnyögte a férfi szórakozottan, majd kissé ingerülten azt kérdezte: — Tulajdonképpen miért ácsorognak itt ezek a gaiaiak?

— Megörökítik ezt az eseményt, mert Gaia különös jelentőséget tulajdonít neki. Maga fontos nekünk, Trevize… ennek az utazásnak az eredményeképpen akár meg is változtathatja a döntését, méghozzá ellenünk, s ez azt jelenti, hogy sohasem fejlődünk Galaxiává, de még Gaiának sem maradhatunk meg.

— Vagyis én képviselem Gaia számára az életet vagy a halált; az egész világukra szóló érvénnyel.

— Mi úgy gondoljuk.

Trevize hirtelen megtorpant, és lekapta az esőkalapját. Az égbolton kék foltok tünedeztek föl.

— De most még a javukra szóló döntésem van érvényben. Ha megölnek, többé már nem tudom megváltoztatni.

— Golan — mormolta Pelorat döbbenten. — Szörnyűséget beszél.

— Jellemző a szigetemberekre — jegyezte meg Bliss nyugodtan. — Meg kell értenie, Trevize, minket nem a maga személye, nem is a szava érdekel, hanem a tények igazsága. Maga csak mint az igazság közvetítője — fontos, a szava pedig mint az igazság felmutatása. Mi ezt várjuk magától, és ha megöljük, pusztán azért, hogy ne változtathassa meg a döntését, azzal az igazságot rejtenénk el magunk elől.

— Ha azt mondom, hogy az igazság a nem Gaia, boldogan belenyugszanak a halálba?

— Talán nem éppen boldogan, de a végeredmény szempontjából ennek nincs jelentősége.

Trevize megrázta a fejét.

— Ha lenne valami, ami meggyőzhetne arról, hogy Gaia szörnyű és megérdemli a pusztulást, a maga iménti megjegyzése lenne az. — A türelmesen várakozó (és valószínűleg hallgatózó) gaiaiakra nézve megkérdezte: — Miért állnak ilyen távol egymástól? És miért vannak ennyien? Ha csak egyikőjük nézné végig és raktározná el az elméjében az eseményt, az az információ nem volna elérhető az egész bolygó számára? Éppenséggel nem tárolhatnák ugyanazt akár millió helyen is?

— Így különféle szögekből figyelhetik meg az egészet, és valamennyien kicsit más agyba raktározzák el. Később, az összes megfigyelést szemügyre véve észrevehetővé válik, hogy az esemény sokkal érthetőbb így, mintha külön-külön, egyénként néznénk meg.

— Más szóval az egész több, mint a részek összege.

— Pontosan. Ezzel már be is látta Gaia létezésének alapvető fontosságát. Maga mint egyetlen ember körülbelül ötvenbillió sejtből áll, de többsejtű egyénként mégis sokkal fontosabb, mint az ötvenbillió egyéni fontosságának az összege. Ezzel bizonyára egyetért.

— Igen — felelte Trevize —, ezzel egyetértek.

Amikor belépett a hajóba, még visszafordult, hogy utolsó, kurta pillantást vessen Gaiára. Az átfutó zápor felfrissítette a levegőt. Látta a buján zöldellő, csendes, békés világot: a zaklatott Galaxis forgatagában megbújó derűs kertet.

És nagyon remélte, hogy sohasem látja többé.

6.

Amikor a légzsilip bezárult mögöttük, nem is mintha egy lidérces álmot zárt volna ki, inkább valami vészesen rendellenes dolgot, amely mindeddig megakadályozta abban, hogy szabadon lélegezzék.

De arról egy percre sem feledkezett meg, hogy ennek a rendellenességnek egy darabja továbbra is vele van — Bliss személyében. Amíg ő ott volt, Gaia is ott volt — ugyanakkor meg volt győződve róla, hogy a lány jelenléte elengedhetetlen. Igen, ez megint a fekete doboz volt, és erősen remélte, hogy soha többé nem kell túlságosan e fekete dobozra hagyatkoznia.

Amikor körülnézett, megállapította, hogy a hajó gyönyörű. Kizárólag az övé volt, amióta az Alapítvány polgármestere, Harla Branno erővel fölpakolta rá, és kizavarta a csillagok közé, amolyan élő villámhárítóként, hogy magához vonzza az Alapítvány állítólagos ellenségeinek villámát. A feladatot elvégezte, s lám, a hajó azóta is az övé, s nem is szándékozik visszaszolgáltatni.

Alig néhány hónapja az övé, de máris otthonának érzi, annyira, hogy már csak halványan emlékszik egykori otthonára, a házra a Terminuson.

Terminus! Az Alapítvány félreeső központja, amely Seldon terve szerint jött létre, hogy az elkövetkező ötszáz év alatt megteremtse a második és még nagyobb Birodalmat; csakhogy ezt a tervet ő, Trevize, most kisiklatta. Elhatározott valamit, amellyel semmivé tette az Alapítványt, hogy helyette utat nyisson egy új társadalom, egy új életrend, egy félelmetes forradalom számára, amely nagyobb megrázkódtatással fog járni, mint bármelyik a többsejtű élet kialakulása óta.

Most elindul, hogy bebizonyítsa (vagy megcáfolja) önmagának, hogy amit tett, helyesen tette.

Hirtelen ráeszmélt, hogy mozdulatlanul áll, gondolataiba merülten, s ekkor bosszúsan megrázta magát. A vezérlőfülkébe sietett, a számítógépéhez.

A gép csillogott-villogott, mint körös-körül minden más is. Igazán gondosan takarítottak. A szinte találomra kipróbált kapcsolások tökéletesen működtek, esküdni mert volna rá, hogy még nagyobb buzgalommal, mint eddig. A szellőzőberendezés olyan zajtalanul járt, hogy nem is érezte a levegő áramlását, míg a kezét a ventilátor fölé nem helyezte.

A számítógép fényköre szinte hívogatta. Amikor megérintette, a fény szétterült az asztal lapján, melyen egy jobb és egy bal kéz körvonalai rajzolódtak ki. Csak amikor nagyot sóhajtott, vette észre, hogy eddig visszatartotta a lélegzetét. A gaiaiaknak fogalmuk sem volt az Alapítvány fejlett technológiájáról, és könnyen megeshetett volna, hogy mindenféle rossz szándék nélkül kárt tesznek a számítógépben. Eddig nem történt baj — a kezek most is ott voltak.

De egy pillanatra elbizonytalanodott, mert tudta, csak akkor derül ki, nincs-e baj, ha két kezét ráfekteti a kijelölt helyre. Ha van, azt az első pillanatban tudni fogja… csak azt nem, hogy akkor mitévő lesz. Ha a gépet meg kell javítani, ahhoz vissza kell térnie a Terminusra, márpedig szentül meg volt győződve róla, hogy Branno polgármester soha többé nem engedné el. De ha nem megy…

A szíve a torkában dobogott, és tudta, nincs értelme, hogy tovább növelje a feszültséget.

Kinyújtotta a kezét, előbb a jobbat, aztán a balt, és ráfektette az asztallapon kirajzolódó körvonalakra. Olyan érzése támadt, mintha azok a kezek szelíden tartanák az övét. Érzékei meghosszabbodtak, egyszerre minden irányból rálátott a párás zöldbe burkolózott Gaiára, még a figyelő gaiaiakat is látta. Amikor rá tudta magát venni, hogy fölpillantson, szeme előtt feltárult a tágas, felhőkkel borított égbolt. Csak akarnia kellett, és a felhők szétoszlottak, felragyogott a tiszta kék ég, rajta Gaia napjának fénylő gömbjével.

Akaratának újabb megfeszítésére szétvált a kékség, s előtűntek a csillagok.

Félresöpörte őket, a Galaxist akarta, s lám ott is volt az oldalnézettől megrövidült forgókerék. Szemügyre vette a számítógép által kivetített képet, állított a tájoláson, módosított — az idő látszólagos múlásán, majd elforgatta előbb az egyik, majd a másik irányba. Megkereste a Gaiához legközelebb eső jelentékeny csillag, a Sayshell napját, majd a Terminusét, a Trantorét és így tovább, egyiket a másik után. Csillagtól csillagig utazott a galaktikus térképen, amely ott rejtőzött a számítógép belsejében.

Aztán visszahúzta a kezét, és újra maga köré engedte a valóságos világot. Csak akkor vette észre, hogy le sem ült, a számítógép fölé görnyedve teremtette meg a kézkapcsolatot. Egészen elmerevedett; mielőtt leült, ki kellett nyújtóztatnia a hátát.

Boldog megkönnyebbüléssel nézte a gépet. Tökéletesen működött. Ha lehet, még készségesebb volt, mint eddig, s amit érzett iránta, az leginkább a szerelemhez fogható érzés volt. Mert mialatt a kezét fogta (a világért be nem vallotta volna, még magának sem, hogy számára a számítógép nőnemű), egymás részeivé váltak, s azzal, hogy akarata révén irányította és ellenőrizte, szinte beleolvadt egy nálánál sokkal hatalmasabb tudatba. Ő és a gép kicsiben ugyanazt éli át, mint Gaia nagyban, támadt fel benne hirtelen a zavarba ejtő gondolat.

Megrázta a fejét. Nem! Az ő esetükben az ember a dolgok egyedüli irányítója. A számítógép mindenestül az ő alárendeltje.

Fölállt, és kiment abba a helyiségbe, amely egyszerre volt konyha és étkező. A hajót teljesen feltöltötték élelmiszerekkel, s a berendezéshez remek hűtőrendszer és gyorsfőző készülékek tartoztak. Azt már észrevette, hogy a szobájában lévő könyvfilmek a megfelelő rendben sorakoznak, és majdnem, illetve egészen biztosra vette, hogy Pelorat is tökéletes állapotban találta a saját könyvtárát.

Pelorat! Végre, hogy eszébe jutott. Be is lépett Pelorat szobájába.

— Itt Bliss is el fog férni, Janov?

— Ó, hogyne, persze.

— Csinálhatok neki hálószobát a közös helyiségből. Bliss kerekre nyílt szemmel nézett föl.

— Nem vágyom külön hálószobára. Nagyon meg vagyok elégedve, hogy itt lehetek Fellel. De, gondolom, használhatom a többi helyiséget is, ha szükségem lesz rá. A tornatermet például.

— Hogyne. Bármelyiket, kivéve az én szobámat.

— Jó. Ha rám van bízva, én is ezt a megoldást javasolom. Természetesen maga nem járkál be a mi szobánkba.

— Természetesen — válaszolta Trevize, de amikor lepillantott, látta, hogy a cipője a küszöbön belül van. Fél lépéssel hátrébb vonult, és mogorván megjegyezte:

— Ezt a hajót nem nászutazásra tervezték, Bliss.

— Tekintve, hogy milyen szűkös, én épp az ellenkezőjét mondanám, még akkor is, ha Gaia az eredeti szélessége felével kibővítette.

Trevize elnyomott egy mosolyt.

— Nagyon jóban kell lenniük egymással.

— Jóban vagyunk — szólalt meg Pelorat, akit láthatóan feszélyezett a téma. — De igazán, drága öregem, nyugodtan ránk bízhatja, hogyan helyezkedünk el.

— Tulajdonképpen nem — válaszolta Trevize lassan.

— Újra le kell-szögeznem, hogy ez itt nem nászutas lakosztály. Nincs kifogásom semmi ellen, ha a kölcsönös megállapodásokat betartják, de tudomásul kell venniük, hogy itt nem élhetnek zavartalan magánéletet. Remélem, megértette, Bliss.

— Van ajtó — közölte Bliss —, és úgy gondolom, ha zárva találja, nem fog háborgatni bennünket — feltéve, hogy nincs komoly veszélyhelyzet.

— Ez természetes. De ami azt illeti, hangszigetelés nincs.

— Amivel azt akarja mondani, Trevize, hogy akár beszélgetünk, akár szeretkezünk, maga tisztán fog hallani mindent.

— Igen, erre próbáltam célozni. Mindezek tudatában remélem, belátják, hogy itt csak bizonyos határok között tevékenykedhetnek. Lehet, hogy ez kényelmetlenségeket fog okozni, de sajnálom, a helyzet mégiscsak ez.

Pelorat megköszörülte a torkát, és szelíden közbeszólt:

— Végül is, Golan, ezzel a problémával nekem már szembe kellett néznem. Gondolja meg: bármit érez Bliss, ha velem van, azt érzi egész Gaia.

— Erre már gondoltam, Janov — mondta Trevize olyan pillantással, mintha egy kacsintást próbálna elnyomni —, de nem akartam szóba hozni… hátha magának még nem jutott eszébe.

— De eszembe jutott, sajnos.

— Ne fújja fel a dolgot, Trevize — vágott közbe Bliss. — Pillanatonként ezer és ezer ember szeretkezik, millió és millió eszik, iszik, vagy hódol más, gyönyörteljes tevékenységnek Gaián. Mindezek együttesen egy általános örömérzéssel töltik el minden porcikáját. Az alacsonyabb rendű állatoknak, növényeknek, ásványoknak is megvan a maguk szelídebb gyönyöre, s ezek összegeződése révén olyan szüntelen öröm járja át Gaiát, amit egyetlen más világ sem képes átélni.

— Nekünk is megvan a magunk örömei amit, ha akarunk, a magunk szokásai szerint megoszthatunk, vagy megtartjuk magunknak — jegyezte meg Trevize.

— Ha erezné a mienket, belátná, micsoda veszteségeik vannak maguknak, szigetembereknek, ebben az értelemben.

— Honnan tudja, mit érzünk mi?

— Nem tudom, de nyugodtan feltételezhetem, hogy a közös örömök világa sokkal mélyebb érzelmi életet él, mint amit egy önálló, elszigetelt egyén tapasztalni tud.

— Lehet. De még ha nyomorúságosak is, megtarthatom magamnak az örömeimet és bánataimat, s ha silányak is, kielégülhetek általuk, s önmagam maradhatok, nem kell testvéremül fogadnom a lábam előtt heverő kődarabot.

— Ne gúnyolódjon — intette Bliss. — Hiszen maga is tudja, milyen értékesek a csontjaiban, a fogaiban lévő ásványi kristályok, nem akarja, hogy károsodás érje őket, noha nincs bennük több tudatosság, mint egy ugyanolyan méretű kőkristályban.

— Ebben van igazság — ismerte el Trevize —, de sikerült eltérnünk a tárgytól. Én nem bánom, ha egész Gaia osztozik az örömében, Bliss, én azonban nem akarok osztozni benne. Itt elég szorosan élünk együtt, és nem szeretném, ha kénytelenségből és akár közvetetten is, de részt kellene vennem az életükben.

— Fölöslegesen szaporítjuk a szót, drága öregem — szólt ismét Pelorat. — Engem legalább annyira aggaszt, mint magát, hogy valamiképpen meg ne sértsük a magánéletét. És az enyémet se, be kell vallanom. Bliss és én tapintatosak leszünk, ugye, Bliss?

— Úgy lesz, ahogy akarod, Pel.

— Végtére is — folytatta Pelorat —, nagyon valószínű, hogy hosszabb időszakokat töltünk majd egy-egy bolygón, mint az űrben, és a bolygókon több lehetőség lesz a zavartalan magánéletre…

— Én nem bánom, akármit csinálnak is egy-egy bolygón — szakította félbe Trevize —, de ezen a hajón én parancsolok.

— Úgy van — állapította meg Pelorat.

— Miután ezt szépen megbeszéltük, ideje, hogy induljunk.

— Várjon csak — fogta meg Pelorat Trevize ingujját. — Induljunk, de hová? Nem tudja, hol van a Föld, nem tudom én sem, és nem tudja Bliss sem. És nem tudja a számítógépe sem, hiszen egyszer régen már említette, hogy semmiféle információval nem rendelkezik a Földről. Akkor hát mit akar tenni? Nem sodródhat vaktában az űrben, drága barátom.

Míg hallgatta, Trevize arcát már-már vidám mosoly öntötte el. Amióta belekerült Gaia szorításába, most először érezte újra, hogy ura a saját sorsának.

— Biztosíthatom, Janov — felelte —, hogy nem áll szándékomban vaktában sodródni. Pontosan tudom, hová megyünk.

7.

Pelorat — miután hosszú percekig nem kapott választ bátortalan kopogására — csendben belépett a vezérlőfülkébe. Látta, hogy Trevize teljesen belefeledkezett a csillagmező látványába.

— Golan… —.szólalt meg, és tovább várakozott.

— Janov! — nézett föl Trevize. — Üljön le. Hol van Bliss?

— Alszik… Látóm, kint vagyunk az űrben.

— Jól látja. — Trevize nem csodálkozott társa enyhe meglepődésén. Az új, gravitikus hajókon egyszerűen nem lehetett érezni a felszállást. Nem érvényesültek a tehetetlenségi hatások, észrevétlen maradt a gyorsulás, nem volt zaj, sem rázkódás.

A Távoli csillag, amely el tudta szigetelni magát a külső gravitációs terektől, úgy emelkedett föl egy bolygó felszínéről, mintha egy kozmikus tenger felszínén lebegne. És mind e. közben a hajó belsejében lévő gravitáció, paradox módon, normális maradt.

A légkör térségében természetesen nem volt szükség akkora gyorsulásra, hogy a levegő a nagy sebességtől sivítva, vibrálva száguldjon el a hajótest mellett. A légkört maguk mögött hagyva kezdődött az elképesztő mértékű gyorsulás, de ezt az utasok nem érzékelték.

Ez volt a kényelem netovábbja, és Trevize el sem tudta képzelni, mit lehetne ezen még tökéletesíteni mindaddig, amíg az ember rá nem jön, hogyan surranjon át hajó nélkül a hipertéren, ügyet sem vetve a közeli, nagy erejű gravitációs mezőkre. Most azonban a Távoli csillagnak az a dolga, hogy napokig haladjon egyre gyorsulva, mindjobban távolodva Gaia napjától, egészen addig, míg a gravitációs erő elenyészik, s végre megkísérelhetik az ugrást.

— Golan, drága barátom — szólalt meg Pelorat. — Beszélhetnék magával egy-két percet? Nincs túlságosan elfoglalva?

— Egyáltalán nem vagyok elfoglalva. A számítógép elintéz mindent, ha már megadtam neki a pontos utasításokat. Néha mintha előre kitalálná a gondolataimat… még ki se mondom, már végre is hajtotta őket. — Trevize szeretettel simított végig az asztal lapján.

— Igazán összebarátkoztunk, Golan, az alatt a rövid idő alatt, amióta ismerjük egymást — kezdett bele Pelorat —, noha be kell vallanom, számomra alig-alig tűnik rövid időnek. Annyi minden történt ezalatt. Néha elgondolkodom az én viszonylag hosszú életemen, és igazán meglep, hogy mindannak az eseménynek, amit átéltem, a fele ebbe az utolsó pár hónapba zsúfolódott. Legalábbis úgy érzem. Már szinte azon vagyok, hogy…

— Janov, megesküdnék rá, hogy elkalandozik az eredeti tárgyától — emelte föl a kezét Trevize. — Azzal kezdte, hogy nagyon rövid idő alatt milyen jól összebarátkoztunk. Igen, és továbbra is jó barátok vagyunk. Ami azt illeti, Blisst még rövidebb ideje ismeri, s vele még jobban összebarátkozott.

— Az más, természetesen — krákogott Pelorat zavartan.

— Természetesen — hagyta rá Trevize. — De mi következik a mi rövid, de állhatatos barátságunkból?

— Ha még most is barátok vagyunk, ahogy az imént mondta, drága öregem, ezt érvényesnek kell tekintenem Blissre nézve is, aki, ahogy szintén az imént említette, különösen kedves nekem.

— Értem. És mit akar ezzel mondani?

— Tudom, Golan, hogy nem kedveli Blisst, de szeretném, ha a kedvemért…

Trevize ismét fölemelte a kezét.

— Egy pillanat, Janov. Nem vagyok túlzottan elragadtatva Blisstől, de gyűlöletet sem érzek iránta. Ami azt illeti, még ellenszenvet sem. Vonzó, fiatal nő, és ha nem lenne is az, a maga kedvéért mindent megtennék, hogy annak lássam. Gaia az, amit nem szeretek.

— De hiszen Bliss éppen hogy Gaia.

— Tudom, Janov. Ez bonyolítja annyira a dolgokat. Addig nincs semmi gond, amíg úgy tekintek Blissre, mint személyre. Gond akkor van, ha Gaiaként nézek rá.

— De maga még esélyt sem ad Gaiának, Golan… Nézze, drága öregem, bevallok magának valamit. Amikor Bliss és én bizalmasan vagyunk együtt, ő néha megnyitja előttem az elméjét egy percre. Többre nem, mert azt mondja, túl öreg vagyok már az alkalmazkodásra. Ó, ne vigyorogjon, Golan, maga is túl öreg lenne rá. Ha egy szigetember, mint például maga vagy én, egy-két percnél tovább osztozna Gaiában, könnyen megsérülhetne az agya, s öt-tíz perc elteltével a folyamat visszafordíthatatlanná válna. Bárcsak maga is megtapasztalhatná, Golan!

— Mit? A visszafordíthatatlan agykárosodást? Nem, köszönöm.

— Golan, maga készakarva félreért engem. Úgy értem, az egyesülésnek azt a kurta kis pillanatát. Nem is tudja, mit veszít. Leírhatatlan! Bliss azt mondja, ez egyfajta örömérzés. Van egy mondás, amely szerint az az igazi öröm, ha a szomjhalál szélén álló ember egy korty vizet ihat. Meg sem kísérlem, hogy elmondjam, milyen ez az érzés. Átéli mindazt a gyönyörűséget, amit milliárdnyi ember érez külön-külön. Ez nem afféle egyenletes öröm, ha az lenne, el is múlna egykettőre. Vibráló… csillámló… lüktető ritmusa van, amely nem engedi el az embert. Ez nagyobb öröm… nem, nem, jobb öröm, mint amit az ember egyénileg valaha is képes átélni. Sírni tudnék, ha végül becsukja előttem az ajtót…

Trevize megcsóválta a fejét.

— Meglepően ékesszóló lett, kedves barátom, de mindaz, amit elmondott, egészen olyan, mintha egy pszeudoendorphin szenvedélyt írna le, vagy valami egyéb kábítószerről beszélne, ami rövid gyönyörűséget nyújt az embernek azon az áron, hogy a közbenső időket rettegésben éli át. Ezt nem nekem találták ki! Én nem szívesen adnám fel az egyéniségemet holmi kurta gyönyörérzetekért.

— Nekem még most is megvan az egyéniségem, Golan.

— De meddig, ha így folytatja tovább, Janov? Egyre több és több kábítószerért fog könyörögni, míg végül valóban károsodik az agya. Janov, nem lenne szabad engednie Blissnek, hogy ezt tegye magával! Talán jobb lenne, ha én beszélnék vele erről.

— Nem! Ne tegye! Tudja, magának nem erős oldala a tapintat, és nem szeretném, ha Bliss megbántódna. Biztosíthatom, jobban vigyáz rám ebben a vonatkozásban, mint el tudja képzelni. Őt inkább aggasztja az agykárosodás veszélye, mint engem. Efelől megnyugtathatom.

— Nos, akkor magával beszélek. Janov, ne tegye többé. Ötvenkét évet megért a maga testére szabott öröm- és gyönyörérzés képességével, és az agya ennek az elviselésére van megszerkesztve. Ne adja át magát egy merőben új, szokatlan élvezetnek. Nagy árat kellene fizetnie érte; ha rögtön nem is, de végül.

— Igen, Golan — felelte Pelorat halkan, szemét a cipője orrára szegezve. Aztán így folytatta: — Másképpen is nézhetjük a dolgot. Mi van akkor, ha maga egy egysejtű lény?…

— Tudom, mit akar mondani, Janov. Felejtse el. Bliss és én már utaltunk erre a hasonlóságra.

— Igen, de gondolkozzunk egy kicsit. Képzeljünk el olyan egysejtűeket, melyek emberi mértékű tudattal és gondolkodási képességgel rendelkeznek, és képzeljük el, hogy megnyílik előttük a többsejtű lénnyé válás lehetősége. Vajon ezek az egysejtűek nem siratnák el az egyéniségük elvesztését, és nem panaszolnák fel keserűen, hogy a jövőben kénytelenek lesznek egyéniségüket beolvasztani egy mindenre kiterjedő organizmusba? És ugye hogy nem lenne igazuk? Egyetlen sejt el tudná egyáltalán képzelni, milyen hatalmas egy emberi agy?

Trevize erőteljesen megrázta a fejét.

— Nem, Janov, ez hamis hasonlóság. Az egysejtű szervezetek sem tudattal, sem gondolkodási képességgel nem rendelkeznek. Vagy ha mégis, az oly végtelenül kicsiny lehet, hogy bátran nemlétezőnek tekinthetjük. Ha ezek — miután összekapcsolódtak — elvesztik az egyéniségüket, akkor olyasmit veszítenek el, amijük nem is volt soha, tehát a feltételezés értelmetlen. Az emberi lény ellenben valóban tudatos, és valóban megvan benne a gondolkodás képessége. Ő valódi tudatosságot és valódi független értelmet veszítene el, ezért hibás az analógia.

Egy pillanatra csend támadt köztük, szinte nyomasztó csend; végül Pelorat, hogy megpróbáljon új irányt adni a beszélgetésnek, megkérdezte:

— Miért bámul úgy a megfigyelőernyőre?

— Szokásból — válaszolta Trevize fanyar mosollyal. — A számítógép azt mondja, nem követnek gaiai hajók, és sayshelli flotta sem közeledik felénk. S én mégis aggodalmasan figyelem, mert csak akkor nyugszom meg, ha a saját szememmel látom, holott a számítógép érzékelői százszor finomabbak és érzékenyebbek, mint az én szemem. Sőt, a számítógép az űrnek olyan jelenségeit is megbízhatóan érzékeli, melyeket én semmi körülmények között sem észlelnék. Mindezt jól tudva mégis bámulom az ernyőt.

— Golan, ha valóban barátok vagyunk… — kezdte Pelorat.

— Megígérem, nem teszek semmit, amivel Blisst megbántanám… szándékosan semmi esetre sem.

— Most másról van szó. Arról, hogy eltitkolja előlem az úticélt, mintha nem akarná az orromra kötni. Hová megyünk? Az a véleménye, hogy most már tudja, hol van a Föld?

Trevize felhúzott szemöldökkel nézett rá.

— Ne haragudjon. Tehát úgy gondolja, hogy bizonyos dolgokat eltitkolok maga elől?

— Igen, de miért?

— Lássuk csak, miért is. Nem tudom, kedves barátom, vajon ennek is nem Bliss-e az oka.

— Bliss? Vagyis nem akarja, hogy ő tudjon róla. De igazán, drága öregem, benne teljesen megbízhat.

— Nem erről van szó. Mi értelme lenne nem megbízni benne? Szerintem, ha akarná, bármiféle titkot kiszippanthatna az agyamból. Azt hiszem, ennél gyerekesebb okom van rá. Az az érzésem, hogy maga már csak őrá tud figyelni, s én igazából már nem is létezem.

Pelorat elszörnyedt.

— De hát ez nem igaz, Golan!

— Tudom, csak elemezni akarom az érzéseimet. Maga épp azzal jött most hozzám, hogy félti a barátságunkat, és ha jól belegondolok, mintha bennem is ugyanezek a félelmek dolgoznának. Nyíltan ugyan nem vallottam be magamnak, de azt hiszem, Bliss miatt mellőzve érzem magam. Talán úgy akartam „egyenlíteni”, hogy a dolgokat elhallgattam maga elől. Gyerekes viselkedés, nem?

— Golan!

— Gyerekest mondtam, ugye? De hol az az ember, aki időnként nem viselkedik gyerekesen? De azért mi tényleg barátok vagyunk. Ezt most megbeszéltük, abbahagyhatom hát ezt a buta játékot. A Comporellonra megyünk.

— Comporellon? — Pelorat az első pillanatban nem kapcsolt.

— Biztosan emlékszik a barátomra, az áruló Munn Li Comporra. A Sayshellen találkoztunk hármasban.

Pelorat arcán látszott, hogyan gyúl világosság az agyában.

— Persze hogy emlékszem. A Comporellon volt az ősei bolygója.

— Ha az volt. Nem feltétlenül hiszek el mindent, amit Compor mondott. De a Comporellon ismert világ, és Compor azt mondta, a lakói tudnak a Földről. Nos, odamegyünk és kiderítjük. Lehet, hogy semmit sem tudunk meg, de ez az egyetlen kiindulópontunk.

Pelorat kétkedő arccal köszörülte meg a torkát.

— Ó, drága barátom, biztos ebben?

— Az égvilágon semmi sincsen, amiben biztosak lehetünk, és amiben nem. De van egy kiindulópontunk, s lehet akármilyen bizonytalan, mégiscsak ez az egyetlen lehetőségünk.

— Igen ám, de ha ezt elhisszük abból, amit Compor mesélt, akkor talán minden másban is hitelt kellene adnunk a szavának. Nekem úgy rémlik, a leghatározottabban állította, hogy a Föld mint élő bolygó már nem létezik. Hogy a felszíne radioaktív, megszűnt rajta minden élet. Márpedig ha ez így van, akkor teljesen hiába megyünk a Comporellonra.

8.

Hármasban ebédeltek, s ezzel gyakorlatilag be is töltötték az egész ebédlőt.

— Nagyon finom — jegyezte meg Pelorat roppant elégedetten. — Ez még az eredeti, terminusi készletből való?

— Nem, szó sincs róla — felelte Trevize. — Az már rég elfogyott. Ezt a Sayshellen vásároltuk, mielőtt Gaia felé vettük volna az irányt. Szokatlan, nem? Valami tengeri halféle, de elég ropogós. Ami pedig ezt a másikat illeti, amolyan káposztafélének gondoltam, amikor megvettem, de az íze cseppet sem hasonlít rá.

Bliss figyelt, de nem szólt közbe. Óvatosan, nem nagy kedvvel csipegetett a tányérjáról.

— Enned kell, drágám — szólt rá szelíden Pelorat.

— Tudom, Pel, eszem is.

— Gaiai ételünk is van, Bliss — szólalt meg, akaratán kívül csöppnyi ingerültséggel Trevize.

— Tudom — felelte Bliss —, de azt inkább későbbre tartogatom. Ki tudja, milyen hosszú ideig leszünk kint az űrben, és a végén kénytelen leszek ráfanyalodni a szigetemberek ételére.

— Olyan rossznak találja? Vagy Gaiának csak Gaiát szabad fogyasztania? Bliss felsóhajtott.

— Van egy mondás nálunk: „Nincs nyereség, sem veszteség, ha Gaia Gaiát eszik.” Itt nem másról van szó, mint a tudatosság le- és felszállításáról a skálán. Bármit eszem Gaián, az maga is Gaia, s bármennyi alakul is át, válik belőle az én részemmé, Gaia marad akkor is. Azáltal, hogy megettem, az étel bizonyos hányada esélyt kap rá, hogy részt vegyen a tudatosságnak egy nagyobb intenzitásában, miközben más részei, természetesen, a veszteséglistára kerülnek, tehát alásüllyednek a tudatosság skáláján.

Elszántan beleharapott az ételbe, erőteljesen megrágta, lenyelte a falatot, csak aztán folytatta:

— Egy óriási körforgás az egész. A növények megnőnek, megeszik őket az állatok. A táplálkozó állatok szintén táplálékká válnak. Minden szervezet, amely elpusztul, összekeveredik a humusz, a rothasztó baktériumok sejtjeivel és így tovább — de akkor is Gaia marad. A tudatosságnak ebben a hatalmas körforgásában részt vesz még a szervetlen anyag is, és eközben mindennek megvan az esélye, hogy időről időre bekerüljön oda, ahol a tudatosság egy magasabb szintje működik.

— Mindezt ugyanígy el lehet mondani bármelyik világról — szólt közbe Trevize. — Az én testem minden egyes atomja hosszú múlttal rendelkezik, s ezalatt számtalan élőlény része lehetett, akár emberi lényé is, de hosszú időt tölthetett akár a tenger, akár egy széndarab, vagy egy sziklakő, vagy a felettünk fújó szél részecskéjeként.

— Gaián azonban minden atom ugyanakkor folyamatosan részese egy magasabb rendű bolygótudatnak, amelyről maga semmit sem tud — ellenkezett Bliss.

— Hát akkor most mi történik azokkal a Sayshellről származó növényekkel, amiket az imént evett meg? — tudakolta Trevize. — Azok is Gaia részévé válnak?

— Igen… de meglehetősen lassan. Továbbá azok az anyagok, amelyeket kiürítek, éppoly lassan megszűnnek Gaia része lenni. Végül is mindaz, ami engem elhagy, Gaiával is elveszti a kapcsolatát. Még az a kevéssé közvetlen hipertéri kapcsolat is megszűnik, amit én fenn tudok tartani, hála a nagyfokú tudatosságomnak. Éppen ez a hipertéri kapcsolat teszi lehetővé, hogy a nem gaiai étel, ha már megettem, bár lassan, de mégiscsak Gaia részévé váljon.

— És mi a helyzet a mi készletünkben lévő gaiai ételekkel? Lassanként az is nem gaiaivá válik? Ha igen, jobb, ha minél előbb megeszi.

— Emiatt nem kell aggódnia — felelte Bliss. — A gaiai ételek olyan kezelést kapnak, hogy hosszú ideig Gaia részei maradnak.

Hirtelen Pelorat is megszólalt:

— De mi történik akkor, ha mi eszünk gaiai ételt? Egész pontosan mi történt velünk, amikor magán a Gaián ettünk gaiai ételeket? Lassanként magunk is gaiaivá kezdtünk válni?

Bliss megrázta a fejét, s az arcán különös, zavart kifejezés jelent meg.

— Nem, Pel, amit ti megettetek, az számunkra elveszett. Vagy legalábbis az a része elveszett, amely az átalakulás során a ti szöveteitekbe épült be. Az ürüléketek viszont Gaia maradt, vagy szép lassan Gaiává fog válni, úgyhogy végül az egyensúly megmaradt, de a látogatásotok eredményeképpen Gaia számtalan atomja vált nem Gaiává.

— Miért így történt? — kérdezte Trevize kíváncsian. — Mert maguk nem bírták volna ki az átalakulást, még egy nagyon részlegeset sem. A vendégeink voltak, az igazat megvallva a kényszer hozta magukat a bolygónkra, és még azon az áron is meg kellett védenünk magukat a veszélytől, hogy bizonyos töredékeket elveszítünk Gaiából. Ezt az árat önként, de nem örömmel fizettük meg.

— Sajnáljuk — mondta erre Trevize, majd azt kérdezte: — De biztos benne, hogy a nem gaiai étel vagy bizonyos nem gaiai ételek ezzel szemben magának nem ártanak?

— Nem — felelte Bliss. — Amit maguk megehetnek, megehetem én is. Pusztán az nehezíti meg a dolgomat, hogy az ilyen ételeket nemcsak a saját szöveteim anyagává, hanem Gaiává is kell alakítanom. Ez egy lélektani korlát, ami megakadályozza, hogy élvezetet találjak az evésben — ezért eszem lassan, de idővel túlteszem magam rajta.

— És mi a helyzet a fertőzésekkel? — kérdezte Pelorat hirtelen támadt rémülettel. — Nem is értem, miért nem gondoltam erre már korábban. Bliss! Bármilyen világra teszed is a lábad, találkozhatsz olyan mikroorganizmusokkal, amelyek ellen nem tudsz védekezni, és a legegyszerűbb fertőző betegség a halálodat okozhatja! Trevize, vissza kell fordulnunk!

— Ne ess pánikba, Pel, drágám — nyugtatta meg Bliss mosolyogva. — A mikroorganizmusok is Gaiává dolgozódnak fel, ha az étellel vagy bármi más módon behatolnak a testembe. Ha valami kóros folyamat jelei mutatkoznának, annál gyorsabban igyekeznek majd asszimilálódni, s mihelyt Gaiává váltak, már nem árthatnak nekem.

Az étkezés végére érve Pelorat belekortyolt fűszeres, meleg gyümölcsitalába.

— Te jó Isten — mondta a száját nyalogatva —, azt hiszem, ideje lenne újra témát változtatni. Határozottan az az érzésem, mintha ezen a hajón az én feladatom egyedül a témaváltoztatás volna. Mi lehet ennek az oka?

— Az, hogy Bliss és én inkább ölre mennénk, de nem tágítanánk attól, aminek a megvitatásába egyszer belementünk — felelte Trevize komoly arccal. — Csak magán múlik, Janov, hogy meg tudjuk-e őrizni a józanságunkat. Milyen témáról beszélne a legszívesebben, öreg barátom?

— Átnéztem a Comporellonra vonatkozó anyagaimat; az egész szektor, amelyhez a bolygó tartozik, tele van a régi korokról szóló legendákkal. Letelepedésük idejét valahová az ősidőkbe helyezik, a hipertéri utazás első évezredébe. Beszélnek egy Benbally nevű legendás alapítóról is, noha nem tudják, honnan jött az illető. Szerintük a bolygó eredeti neve Benbally világ volt.

— És maga szerint mennyi ebben az igazság, Janov?

— A veleje, talán, de ki tudhatná, mi lehet a veleje?

— Egyetlen élő történelmi személyiségről sem tudok, akit Benballynak hívtak volna. Hát maga?

— Nem, én sem, de maga is tudja, hogy a Birodalom késői korszakában szándékosan elhallgatták a Birodalom előtti történelmi eseményeket. Az utolsó, zűrzavaros századok császárai mindent elkövettek, hogy visszaszorítsák a lokálpatriotizmust, mivel bomlasztó hatást tulajdonítottak neki — teljes joggal, így aztán a Galaxis szinte minden szektorában csak akkor indulhatott meg az igazi történelmi események feltárása — s ezzel együtt a teljes dokumentáció és a pontos időrend felderítése —, amikor már éreztette hatását a Trantor befolyása, és a szóban forgó szektor a Birodalom szövetségesévé vált, vagy hatalmi szóval csatolták hozzá.

— Nem hiszem, hogy a történelmet ilyen könnyen el lehetne törölni — jegyezte meg Trevize.

— Sokféle szempontból nem is lehet — válaszolta Pelorat —, de egy elszánt és nagy hatalmú kormány képes rá, hogy elhalványítsa az egykori események emlékét. És ha a kép már kellőképpen elmosódottá vált, már csak az itt-ott fellelhető tárgyi anyagok, no meg elkorcsosult formában a népmesék őrzik a régi korok históriáját. Az efféle népmesék telis-tele vannak túlzásokkal, és az illető szektort valahogy mindig sokkal öregebbnek és hatalmasabbnak tünteti fel, mint amilyenek minden bizonnyal a valóságban voltak. És szólhat egy-egy helyi legenda akármilyen butaságról, állíthat akármilyen képtelenséget a valósághoz mérten, a helybéliek számára hazafiassági kérdés, hogy higgyenek benne. Mutathatok magának meséket a Galaxis minden szögletéből, melyek szerint az adott világ gyarmatosítása magáról a Földről indult el, noha nem mindig ezt a nevet adják a szülőbolygónak.

— Minek nevezik még?

— Számtalan néven. Néha az Egyetlennek, néha a Legöregebbnek, de hívják Holdas Világnak, amit néhány szaktekintély az óriás szatellitre való utalásnak tart. Mások azt állítják, hogy a név eredetileg „Holtas Világ” volt, melyben a „holt” egy pregalaktikus szó, halottat, elpusztultat, jelent.

— Janov, álljon meg! — szólt Trevize szelíden. — Míg a világ világ, képes lenne idézni a szaktekintélyeket és az ellenszaktekintélyeket. Azt mondja, ilyen legendák mindenütt élnek?

— Ó, igen, drága barátom. Rengeteg. Csak el kell olvasnia őket, hogy ráérezzen arra az emberi szokásra, hogy az igazság kicsinyke magját hogyan lehet a valótlanság többszörös burkába göngyölni — valahogy úgy, ahogy a Rhampora osztriga burkolja gyöngybe a parányi homokszemet. Ez a hasonlat akkor jutott eszembe, amikor egyszer…

— Janov! Most megint álljon meg! Inkább azt mondja meg, különböznek-e bármiben is a többitől a comporelloni legendák.

— Ó! — Pelorat egy pillanatig értetlenül nézett Trevize-ra. — Hogy különböznek-e? Nos, azt állítják, hogy a Föld viszonylag közel van hozzájuk, és ez szokatlan. A legtöbb világ, amely említi a Földet — bármilyen néven is —, hajlamos rá, hogy a hollétét illetően bizonytalanságban hagyjon bennünket… esetleg valami végtelen messzeségbe vagy a senki földjére helyezi a bolygót.

— Igen, épp a Sayshellen állította valaki hasonlóképpen, hogy Gaia a hipertérben van — jegyezte meg Trevize.

Bliss fölkacagott.

Trevize gyors pillantást vetett rá.

— Így igaz. Ezt mondták nekünk.

— Elhiszem, de még mennyire — felelte Bliss. — Csak mulatságos, ennyi az egész. Persze mi akartuk, hogy ezt higgyék. Azt akartuk, hogy hagyjanak békén bennünket, és hol lehettünk volna nagyobb biztonságban, mint a hipertérben? Ha az emberek elhiszik, hogy ott vagyunk, az olyan, mintha valóban ott is lennénk.

— És ugyanígy létezik valami, ami elhiteti az emberekkel, hogy a Föld nem létezik, vagy rettenetesen messze van, vagy a felszíne radioaktívvá vált — tette hozzá Trevize fanyarul.

— Ezzel szemben — sietett megjegyezni Pelorat — a comporelloniak úgy tartják, hogy viszonylag közel van hozzájuk.

— De radioaktívnak tartják, így vagy úgy, de minden nép, amelynek van Föld-legendája, megközelíthetetlennek tartja a bolygót.

— Ez többé-kevésbé igaz — állapította meg Pelorat.

— A Sayshellen sokan hittek benne, hogy Gaia közel van… valaki még a napját is be tudta azonosítani… és mégis megközelíthetetlennek tartotta mindenki. Akadhatnak comporelloniak, akik állítják ugyan, hogy a Föld radioaktív és halott, de meg tudják mutatni a napját. Mi majd odamegyünk, még ha ők megközelíthetetlennek tartják is. Pontosan azt tesszük, mint Gaia esetében.

— Gaia várta magát, Trevize — szólalt meg Bliss. — Tehetetlen volt a markunkban, de eszünk ágában sem volt, hogy ártsunk magának. Mi van akkor, ha a Földnek is van hatalma, de nem jó szándékú? Akkor mi lesz?

— Mindenféleképpen meg kell próbálnom, és vállalnom kell a következményeket. De ez egyedül az én feladatom. Ha megtaláltam és elindulok feléje, még akkor sem lesz késő, hogy maguk visszamenjenek. Leteszem mindkettőjüket a legközelebbi alapítványi világra, vagy ha ragaszkodnak Gaiához, akkor oda, aztán egyedül indulok a Földre.

— Drága barátom — szólalt meg Pelorat érezhető nehezteléssel —, ne is mondjon ilyeneket. Eszembe sem jut, hogy elhagyjam magát.

— Nekem se, hogy elhagyjam Pelt — tette hozzá Bliss, s megsimogatta Pelorat arcát.

— Akkor minden rendben van. Már nem kell sokáig várni a Comporellonhoz vezető ugrásra, s reménykedjünk, hogy onnan mehetünk tovább — egyenesen a Földre.