Alapítvány és Föld

9.

— Mondta neked Trevize, hogy bármelyik pillanatban végrehajthatjuk az ugrást és áthaladhatunk a hipertéren? — kérdezte Bliss, amikor beléptek a szobájukba.

— Tulajdonképpen csak benézett, és annyit mondott, hogy „félórán belül” — nézett föl a céllemezről Pelorat.

— Nem tudok megbarátkozni a gondolattal, Pel. Soha nem szerettem az ugrást. Olyan fura érzés fog el olyankor, mintha kifordulnék magamból.

Pelorat meglepetten nézett rá.

— Eszembe se jutott, Bliss drágám, hogy gyakorlott űrutazó lehetsz.

— Nem vagyok különösképpen az, legföljebb különálló részként úgy-ahogy. Gaiának nincs alkalma rendszeres űrutazásra. Az én(mi)Gaia természetéből adódóan én(mi)Gaia nem kutat, nem kereskedik és nem tesz kirándulásokat az űrben. Mindazonáltal kell, hogy a fogadóállomásokon is legyen valaki…

— Mint akkor, amikor — a legnagyobb szerencsénkre — összetalálkoztunk.

— Igen, Pel. — A lány gyengéden rámosolygott. — Sőt különféle okokból el-elmegyünk a Sayshellre vagy akár más csillagtérségekbe is — rendszerint titokban. De akár titokban, akár nem, ugrani mindig kell, és bármelyik része ugrik is Gaiának, megérzi az egész.

— Nagyon kellemetlen lehet.

— Rosszabb is lehetne. Mert végtére is nem Gaia egész hatalmas tömege szenvedi el az ugrást, a hatás tehát nagyrészt eloszlik. De én mintha sokkal erőteljesebben élném át, mint Gaia legtöbb része. Hiába, hogy. Gaia minden része Gaia, az egyéni összetevők nem azonosak, de ezt például sehogy sem tudom megértetni Trevize-zal. Nekünk is megvannak a-magunk nehézségei, és az én szervezetem valami miatt különösen érzékeny az ugrásra.

— Várj! — kiáltott Pelorat, mert hirtelen eszébe jutott valami. — Trevize ezt egyszer elmagyarázta nekem. Te a hagyományos hajókon szerezted ezeket a rossz élményeket. Ha az ember hagyományos hajón utazik, akkor belépve a hipertérbe maga mögött hagyja a galaktikus gravitációs teret, s ugyanebbe lép vissza a hipertér elhagyásakor. A ki- és belépés okozza ezt az érzést. A Távoli csillag azonban gravitikus hajó. Független a gravitációs tértől, valójában nem hagyja el és nem is tér oda vissza. Éppen ezért nem fogunk érezni semmit. Ezt elhiheted nekem, drágám, mert személyes tapasztalatom van róla.

— De hiszen ez nagyszerű! Bárcsak eszembe jutott volna, hogy előbb szóba hozzam a dolgot. Megkímélhettem volna magam a sok aggodalmaskodástól.

— Más értelemben is előnyösebb ez a hajó — magyarázta Pelorat, szinte kivirulva a szokatlan szerepben, hogy most ő tarthat csillagászati témájú kiselőadást. — Egy ugráshoz készülő hagyományos hajónak viszonylag messze el kell távolodnia a normális térben lévő nagy tömegű tárgyaktól, például csillagoktól; ráadásul minél erősebb gravitációs térről van szó, annál nehezebben hozható létre az az egyensúlyi állapot, amely nélkülözhetetlen a biztonságos ugrás végrehajtásához, továbbá ahhoz, hogy eljussunk a normális tér kívánt pontjára.

Ezzel szemben a gravitikus hajóban jóformán meg sem érezni az ugrást. Arról nem beszélve, hogy a mi hajónk fedélzetén az átlagosnál sokkal, de sokkal fejlettebb számítógépet helyeztek el, amely bámulatos ügyességgel és gyorsasággal képes elvégezni a legbonyolultabb számításokat, így aztán nem kell két hétig távolodni egy csillagtól, hogy a megfelelő távolságból, biztonságosan hajthassuk végre az ugrást; a Távoli csillagnak ehhez két-három nap is elég. Ezt elsősorban az magyarázza, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva a gravitációs mezőnek, következésképpen a tehetetlenségi hatásoknak, így aztán sokkal hamarabb tudunk felgyorsulni, mint a hagyományos hajók… bevallom, ebből már nem sokat értek, de Trevize mondta.

— Ez remek, Pel, és Trevnek becsületére válik, hogy tudja kezelni ezt a szokatlan hajót — ismerte el Bliss.

Pelorat enyhén összeráncolta a homlokát.

— Kérlek, Bliss, nevezd Trevize-nak.

— Úgy nevezem, úgy. De a távollétében azért lazíthatok kicsit.

— Ne tedd. Egy kicsit se engedd felülkerekedni a régi szokásodat, drágám. Tudod, milyen érzékeny rá.

— Nem erre. Ő rám érzékeny. Nem szeret engem.

— Ez nem igaz — válaszolta Pelorat komolyan. — Erről már beszéltem vele. Nem, nem, ne húzd össze a szemöldöködet. Nagyon, de nagyon diplomatikus voltam, drága gyermekem. Megnyugtatott, szó sincs róla, hogy nem szeretne téged. Gaiára gyanakszik, és boldogtalanná teszi a tudat, hogy micsoda feladatot kell elvégeznie az emberiség jövőjéért. Erre nekünk is tekintettel kell lennünk. Majd túl lesz rajta, ha lassanként belátja Gaia előnyeit.

— Remélem; de nemcsak Gaiáról van szó. Mondhat neked akármit, Pel — és ne felejtsd el, téged nagyon kedvel, a világért sem akarja megbántani az érzéseidet —, ő személy szerint engem nem szeret.

— Nem, Bliss. Lehetetlen, hogy ne szeressen.

— Csak mert te szeretsz, Pel, nem kell mindenkinek szeretnie. Hadd magyarázzam meg. Trev — nos jó, Trevize — azt hiszi, robot vagyok.

Döbbenet zilálta szét Pelorat normális körülmények között flegmatikus vonásait.

— Nem gondolhatja rólad, hogy mesterséges emberi lény vagy!

— Miért olyan meglepő ez? Gaiát robotok segítségével telepítették be. Ez közismert tény.

— A robotok segíthettek benne, ahogy azt a gépek szokták, de Gaiára emberek települtek; földi emberek, így gondolja Trevize is. Én tudom.

— Gaia emlékezetében semmi sem él a Földről, ahogy már Trevize-nak is, neked is mondtam. A legrégebbi emlékeinkben azonban — hiába telt el háromezer év — megmaradtak a robotok, mint amelyek vállalták a feladatot, hogy Gaiát lakható világgá alakítsák. Akkoriban mi is azon dolgoztunk, hogy kialakítsuk Gaia bolygótudatát, ez sokáig tartott, Pel, drágám, ezért is ilyen homályosak a korai emlékeink, és meglehet, hogy nem is a Föld törölte ki őket, mint Trevize hiszi…

— Értem, Bliss — szólt közbe Pelorat idegesen —, de mi történt a robotokkal?

— Nos, amikor Gaia megszületett, a robotok elmentek. Nem akartuk, hogy Gaia a robotokat is befogadja, mert tudtuk, s tudjuk ma is, hogy egy ilyen alkotóelem hosszú távon ártalmas az emberi társadalomra, legyen az sziget vagy bolygó természetű. Nem tudom, hogyan vált ez meggyőződésünkké, talán a galaktikus történelem valamely nagyon korai szakaszának eseményein alapul, ameddig Gaia emlékezete már nem hatol vissza.

— Ha a robotok elmentek…

— Na igen… és ha némelyikük mégis itt maradt? Ha én is közülük való vagyok? A korom, mondjuk, tizenötezer év… Trevize erre gyanakszik.

— De nem vagy közülük való — ingatta a fejét lassan Pelorat.

— Biztos, hogy így gondolod?

— Persze hogy biztos. Te nem vagy robot.

— Honnan tudod?

— Tudom, Bliss. Nincs benned semmi mesterséges. Nekem ezt mindenki másnál jobban kell tudnom.

— És ha olyan mestermunka vagyok, hogy minden vonatkozásban, a legnagyobbtól a legapróbb részletig bámulatosán hasonlítok az igazihoz? Ha mesterséges lennék, hogy tudnád megállapítani a különbséget köztem és egy valódi emberi lény között?

— Nem hiszem, hogy ilyen tökéletes mestermű lehetnél — válaszolta Pelorat.

— De ha mégis lenne rá mód, attól függetlenül, hogy te mit hiszel?

— Akkor sem hiszem el.

— Akkor vegyünk egy feltételezett esetet. Mit ereznél, ha olyan robot lennék, akit nem lehet megkülönböztetni az igazitól?

— Nos, akkor… akkor…

— Hogy még pontosabban fogalmazzak: mit éreznél, ha robottal kellene szeretkezned?

Pelorat hirtelen pattintott egyet jobb keze hüvelykés mutatóujjával, s felkiáltott:

— Tudod, eszembe jutnak azok a legendák, amelyekben egy nő beleszeret egy mesterséges férfiba és fordítva. Én mindig azt hittem, hogy ezek amolyan allegorikus történetek, és el sem tudtam képzelni, hogy a mese szó szerint igaz lehet. Persze, Golan meg én a „robot” szót sem hallottuk soha, míg le nem szálltunk a Sayshellen, de ha most belegondolok, az ilyen mesterséges nők és férfiak csakis robotok lehettek. Úgy látszik, valóban létezhettek a történelmi idők hajnalán. Márpedig ez azt jelenti, hogy a legendákat újból fontolóra kellene venni…

Gondolatokba mélyedve elhallgatott, Bliss pedig, miután türelmesen várt egy percig, hirtelen nagy csattanással összeütötte a tenyerét. Pelorat felugrott.

— Pel, drágám — szólt Bliss. — A mítoszaid mögé bújsz, hogy elmenekülj a kérdés elől. A kérdés így szólt: mit ereznél akkor, ha egy robottal kellene szeretkezned?

A férfi feszengve nézett rá.

— Olyannal, akit valóban nem lehet megkülönböztetni? Aki pontosan olyan, mint az ember?

— Igen.

— Én úgy gondolom, hogy az a robot, akit semmi módon nem lehet megkülönböztetni az embertől, az nem más, mint ember. Ha te ilyen robot lennél, akkor az én szememben csakis ember lennél.

— Ezt akartam hallani tőled, Pel.

Pelorat várt, aztán így folytatta:

— Nos hát, drágám, most, hogy hallottad, nem mondanád meg nekem kertelés nélkül, hogy valóban természetes emberi lény vagy, s nekem a továbbiakban nem kell megbirkóznom ilyen feltételezett helyzetekkel?

— Nem. Ilyesmit ne várj tőlem. A te meghatározásod szerint az a tárgy, amely rendelkezik a természetes emberi lény minden tulajdonságával, nem más, mint természetes emberi lény. Ha neked elég annyi, hogy én rendelkezem mindeme tulajdonságokkal, akkor ezzel le is zárhatjuk a témát. Eljutottunk a működőképes definícióhoz, másra nincs szükségünk. Mert például én honnan tudhatom, hogy te nem robot vagy, aki történetesen minden szempontból olyan, mint egy emberi lény?

— Onnan, hogy én azt mondom, nem vagyok robot.

— Aha! De ha az embertől megkülönböztethetetlen robot lennél, akkor még azt is beléd programozhatták volna, hogy embernek mondd magad előttem, s talán magad is elhidd, amit állítasz. Nincs más — nem is lehet más — fogódzónk, mint ez a működőképes definíció. Átölelte Pelorat nyakát, és megcsókolta. A csók mind szenvedélyesebbé, mind hosszabbá vált, s Pelorat csak nagy sokára tudott, elfúló lélegzettel, megszólalni:

— De megígértük Trevize-nak, nem zavarjuk azzal, hogy nászutas fészeknek tekintjük a hajót.

— Most felejtsünk el minden ígéretet, időt se hagyjunk rá, hogy eszünkbe jusson — hízelkedett Bliss.

— De én ezt nem tehetem — mentegetőzött Pelorat zavartan. — Tudom, hogy bosszantlak vele, Bliss, de én nem tudom a gondolataimat kikapcsolni, és alkatilag is irtózom tőle, hogy elsodorjanak az érzelmeim. Ezt szoktam meg egy életen át, s nyilván sok bosszúságot okozok vele másoknak. Sohasem éltem olyan asszonnyal, aki előbb vagy utóbb ne hányta volna a szememre. Az első feleségem… de talán alkalmatlan is, hogy most vitassuk meg.

— Igen, meglehetősen alkalmatlan, de nem végzetesen. Nekem se te vagy az első szerelmem.

— Ó! — kiáltott fel Pelorat rettenetes zavarba esve, aztán, hogy észrevette Bliss huncut kis mosolyát, hozzátette: — Persze hogy nem. Eszembe se jutott, hogy én lennék… Egyébként az első feleségem nem szerette, hogy ilyen vagyok.

— De én szeretem. Én vonzónak találom, ahogy mindig elmerülsz a gondolataidban.

— Ezt azért mégsem hihetem el, de most megint eszembe jutott valami. Akár robot, akár ember, nem számít. Ebben megegyeztünk. Csakhogy én szigetember vagyok, ezt te is tudod. Nem vagyok Gaia része, és a bizalmas együttléteink során neked olyan érzelmekben van részed, melyek kívül esnek Gaián, még ha egy-egy rövid időre belevonsz is Gaiába. De amit te átélsz, meg sem közelítheti azt az érzelmi töltést, amit akkor tapasztalnál, ha Gaiát szeretnél.

— A veled való együttlétnek is megvan a maga gyönyörűsége, Pel — válaszolta Bliss. — Én nem nézek ennél messzebbre.

— De itt nemcsak arról van szó, hogy te szeretkezel velem. Te nemcsak te vagy. És ha Gaia szemében ez perverzitás?

— Ha az lenne, tudnám, hiszen én Gaia vagyok. És mivel én gyönyörűségemet lelem benned, Gaia leli benned a gyönyörűségét. Amikor szeretjük egymást, bizonyos fokig egész Gaia átéli ezt az érzést. Ha azt mondom, szeretlek, ez azt jelenti, hogy Gaia szeret téged, noha csupán egy része — az, amit,én testesítek meg — vállalta magára ezt a szerepet. Úgy látom, kicsit összezavarodtál.

— Lévén szigetember, nem egészen értem, Bliss.

— A szigetember teste mindig jó hasonlatnak kínálkozik. Ha fütyülsz, az egész tested, te mint organizmus szeretnéd fütyülni a dallamot, a feladatot azonban csak a száddal tudod elvégezni, továbbá a nyelveddel és a tüdőddel. A jobb lábad nagyujja nem csinál semmit.

— Kopogással kísérheti a dallamot.

— De ez nem szükséges a fütyüléshez. A nagyujjad kopogása nem maga a cselekvés, hanem válasz a cselekvésre, és nem vitás, hogy Gaia minden része valahogy így válaszolhat az én érzelmeimre, akárcsak én az övéire.

— Ettől nyilván nem kellene zavarba jönnöm — kockáztatta meg Pelorat.

— De nem ám.

— És mégis valami furcsa felelősségérzet támad föl bennem. Amikor megpróbállak téged boldoggá tenni, úgy érzem, Gaia minden egyes organizmusát kell boldoggá tennem.

— A legutolsó atomjáig… de hiszen azt teszed. Hozzájárulsz ahhoz a közös örömérzethez, amit egy-egy rövidke pillanatra megosztottam veled. Úgy gondolom, a te hozzájárulásod túl kicsi, semhogy mérni lehessen, de létezik, s ettől a tudattól a te örömöd is nagyobb lesz.

— Bárcsak tudnám, eléggé lefoglalja-e Golant a feladat, hogy a hajót átvezesse a hipertéren, s ott marad még egy ideig a vezérlőfülkében! — sóhajtotta Pelorat.

— Szeretnéd, ha most nászútra mennénk, ugye?

— Igen.

— Akkor fogj egy darab papírt, írd rá, hogy „nászutas fülke”, és tedd ki az ajtóra. Ha még akkor is be akar jönni, az az ő baja.

Pelorat szót fogadott, s míg ők boldogan adták át magukat a szerelemnek, a Távoli csillag végrehajtotta az ugrást. Sem Pelorat, sem Bliss nem vette észre, s ha netán észreveszik, sem figyeltek volna rá.

10.

Csupán néhány hónap telt el azóta, hogy Pelorat találkozott Trevize-zal, s életében először elhagyta a Terminust. A születése óta eltelt több mint fél évszázad alatt (Galaktikus Szabványban számolva) a legnagyobb mértékben bolygólakó volt.

E néhány hónap elég volt, hogy úgy tekintsen magára, mint vérbeli űrcsavargóra. Eddig három bolygót látott az űrből: magát a Terminust, a Sayshellt és Gaiát. És most itt volt a megfigyelőernyőn a negyedik, ámbár csak a számítógép vezérelte teleszkóp vetítette oda. Ez a negyedik bolygó a Comporellon volt.

És megint, immár negyedszer is érezte azt az enyhe csalódottságot. Már megint úgy képzelte, hogy ha letekint az űrből egy lakott világra, akkor meglátja majd a tengerből kiemelkedő szárazföldek körvonalait vagy éppenséggel a szárazföldek belsejében megbúvó tavak foltjait.

És sohasem ezt látta.

Ha ugyanis egy bolygó lakott volt, akkor atmoszférájának és hidroszférájának is lennie kellett. Márpedig ha volt levegője és vize, akkor voltak felhői is; és ha voltak, akkor el is takarták a kilátást. Pelorat tehát most is azon vette magát észre, hogy a szeme előtt kavargó fehérséget bámulja, melyet csak itt-ott szakított meg egy-egy halványkék vagy rozsdabarna rés.

Borúsan töprengett el azon, hogy vajon föl lehet-e egyáltalán ismerni egy világot, ha az ember, mondjuk, háromszázezer kilométer távolságból, egy képernyőre vetítve látja. Hogy lehet egyik felhőörvényt megkülönböztetni a másiktól?

Bliss kicsit aggódva nézett rá.

— Mi a baj, Pel? Olyan boldogtalannak látszol.

— Úgy látom, az űrből minden bolygó egyforma.

— Mi ebben a baj, Janov? — tudakolta Trevize. — Így van ez a Terminusszal is, ha valamely partvonala a látóhatárra esik, kivéve, ha az ember tudja, mit lát… például egy különösen jellegzetes hegycsúcsot vagy egy bizonyos, könnyen felismerhető partszakaszt.

— Kétségtelen — válaszolta Pelorat, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem elégíti ki a magyarázat —, de mit keressen az ember egy vonuló felhőtömegben? De még ha megpróbálja is, mire eldönthetné, már az éjszakai félgömb fölött jár.

— Nézze kicsit figyelmesebben, Janov. A felhők formájából látni lehet, hogy egy minta szerint rendeződnek el, amely minta egy központ körül forogva vonul tovább a bolygó felett. Ez a központ többé-kevésbé az egyik sark fölött van.

— Melyik fölött? — érdeklődött Bliss.

— Miután a bolygó hozzánk képest balról jobbra forog, a dolog természetéből adódóan mi a déli sarkra látunk rá. És mivel a központ látszólag nagyjából tizenöt fokos szöget zár be a terminátorral, azaz a bolygó árnyékvonalával, a bolygó tengelye pedig huszonegy fokos dőlést mutat a forgássíkra emelt merőlegeshez képest, vagy a tavasz, vagy a nyár közepén járunk, attól függően, hogy a sarok távolodik-e a terminátortól, vagy közeledik hozzá. A számítógép ki tudja számítani a bolygó keringési pályáját, s ha megkérdezném, tüstént meg is mondaná. Tehát az egyenlítőtől északra fekvő félgömb fővárosában vagy az ősz, vagy a tél közepén járunk.

— Ezt mind meg tudja állapítani? — húzta össze Pelorat a szemöldökét. Úgy nézett ki a felhőkre, mintha azt várná, hogy azok mindjárt megszólítják, de persze, hiába.

— Nemcsak ezt — válaszolta Trevize. — Ha megnézi a sarkvidéket, azt látja, hogy a távolodó felhőrétegben nincsenek rések. Pedig vannak, de a réseken át csak jeget látni, vagyis fehér alapon fehéret.

— Ó — mondta Pelorat —, gondolom, ez nem lepi meg, lévén szó sarkvidékről.

— Ez így is van a lakható bolygókon. Az életteleneken esetleg nincs levegő vagy víz, vagy bizonyos jelek arra engednek következtetni, hogy a felhők anyaga nem vízpára, vagy a jég nem vízjég. Ezen a bolygón nincsenek ilyen jelek, tehát tudjuk, hogy a felhők és a jég, amiket látunk, vízből vannak.

A következő dolog, amit megfigyelhetünk, a terminátor nappali oldalán lévő nagy kiterjedésű fehér terület, amiről a tapasztalt szem rögtön megállapítja, hogy az átlagosnál jóval nagyobb méretű. Továbbá feltűnhet a szemlélőnek ez a leheletnyi narancsszínű árnyalat, amit a fényvisszaverődés okoz, s azt jelenti, hogy a Comporellon napja enyhén szólva hűvösebb, mint a Terminusé. Noha a Comporellon közelebb van a saját napjához, mint a Terminus az övéhez, annyira mégsem közel, hogy kárpótolja magát napja alacsonyabb hőmérsékletéért. Ennélfogva a Comporellon a lakható bolygók között hidegnek számít.

— Nahát, öregem, úgy olvassa, mint valami filmet! — ámult el Pelorat.

— Azért ne legyen ennyire lenyűgözve — mondta Trevize szeretetteljes mosollyal. — A számítógép megadta nekem a bolygó jellegzetes adatait, beleértve a kissé alacsony hőmérsékletet is. Könnyű következtetni arra, amit már tud az ember. Ami azt illeti, a Comporellon egy jégkorszak küszöbén áll, ami csak azért nem tud beköszönteni, mert a kontinensei szerkezete ezt nem engedi.

— Nem szeretem a hideg világokat — harapott Bliss az alsó ajkába.

— Hoztunk meleg ruhákat — mondta Trevize.

— Nem erről van szó. Az ember valójában nem alkalmazkodott a hideg időjáráshoz. Nincs vastag szerzetünk, sem tollazatúnk, sem vastag, bőr alatti zsírszövetünk. Az én szememben minden hideg világ mintha bizonyos közönnyel viseltetne önnön alkotórészei jóléte iránt.

— Gaia egyenletesen meleg mindenütt? — kérdezte Trevize.

— Általában igen. Vannak ugyan hideg területei is, ahol a hideghez alkalmazkodott növények és állatok élnek, s ugyanígy a forróságtűrő élővilág is fenntart bizonyos részeket, de általában egyenletesen szelíd éghajlatú, sohasem melegszik fel vagy hűl le annyira, hogy lakói — beleértve természetesen az emberi lényeket is — kellemetlenül érezzék magukat.

— Na persze, az emberi lények. Ilyen vonatkozásban Gaia minden része élő és egyenlő, de azért egyesek, például az emberi lények, nyilván egyenlőbbek a többinél.

— Ne legyen már ilyen ostobán gunyoros — fakadt ki kissé ingerülten Bliss. — A tudatosság és értelmesség foka és erőssége fontos dolog: Az ember hasznosabb része Gaiának, mint egy ugyanolyan súlyú kő, és Gaiának mint egésznek a tulajdonságai és működése szükségszerűen az emberi lényeg felé tolódik el, ámbár korántsem annyira, mint a maguk sziget-világain. Sőt bizonyos korokban a súlypont máshová helyeződhet, ha Gaiának mint egésznek arra van szüksége. Nagy időközönként eltolódhat akár a sziklás bolygóbelső irányába is. Erre is oda kell figyelni, mert ha nem, megszenvedi egész Gaia. Nem akarhatjuk, hogy egy vulkán fölöslegesen törjön ki, igaz?

— Nem — felelte Trevize. — Fölöslegesen ne törjön ki.

— Magát ez hidegen hagyja, ugye?

— Nézze — felelte Trevize —, nekünk vannak az átlagosnál hidegebb és az átlagosnál melegebb bolygóink; van, amelyiken hatalmas trópusi őserdők és van, amelyiken határtalan szavannák húzódnak. Nincs két egyforma világ, és mindegyik otthont nyújt azoknak, akik megszokták azt a világot. Én megszoktam a viszonylag kellemes éghajlatú Terminust — ami azt illeti, mi zaboláztuk meg annyira, hogy szinte gaiai szelídségűvé vált —, de szeretek elszabadulni róla, legalább hébe-hóba, hogy valami mást is tapasztaljak. Nekünk van valamink, Bliss, ami Gaiának nincs, és ez a változatosság. Ha Gaia Galaxiává válik, vajon a Galaxis minden világa szelídségre kényszerül? Ez az egyhangúság elviselhetetlen lesz.

— Ha tényleg úgy van, ahogy mondja, és a változatosság kívánatos, akkor megmarad a változatosság — jelentette ki Bliss.

— Hogy úgy mondjam, mint a központi bizottság ajándéka? — kérdezte Trevize szárazon. — És csak épp annyi, amennyit el tud viselni a változatosságból? Én szívesebben bíznám a természetre.

— De hiszen maguk sem bízták a természetre! A Galaxis minden lakható világát átalakították. A bolygók természetes állapotukban kényelmetlenek voltak az emberiségnek, addig változtatták mindegyiket, amíg a lehető legszelídebbekké váltak. Ha ez a világ itt hideg, biztos vagyok benne, csak azért, mert a lakói nem tudták jobban felmelegíteni, mert akkor a költségek már elviselhetetlenekké váltak volna. És még így is bizonyosak lehetünk benne, hogy a ténylegesen lakott tereket mesterségesen kellemes hőmérsékletűre melegítették föl. Hagyja hát az erkölcsös szónoklatokat arról, hogy bízzuk a természetre.

— Gondolom, most Gaia nevében beszél.

— Én mindig Gaia nevében beszélek. Gaia vagyok.

— Ha Gaia ennyire meg van győződve a saját felsőbbrendűségéről, akkor miért igényelte az én döntésemet? Miért nem haladnak tovább előre nélkülem?

Bliss szünetet tartott, mintha a gondolatait szedné össze. Aztán megszólalt:

— Mert nem bölcs dolog túlságosan bízni önmagunkban. Természetesen tisztábban látjuk az erényeinket, mint a hibáinkat. Nagyon igyekszünk, hogy azt tegyük, ami-a helyes; nem feltétlenül azt, ami helyesnek látszik, de ami mindenféle részrehajlás nélkül valóban helyes, ha van egyáltalán részrehajlás nélkül létező igazság. Számunkra maga testesítette meg a leginkább az objektív igazságot, ezért követjük a maga szavát.

— Ilyen objektív igazság az is — jegyezte meg Trevize szomorúan —, hogy még csak nem is értem a saját döntésemet, s most azt kutatom, mi lehet a jogosultsága.

— Meg fogja találni — mondta Bliss.

— Remélem — felelt rá Trevize.

— Ami azt illeti, drága öregem — kapcsolódott be a beszélgetésbe Pelorat —, úgy látom, ezt az iménti szópárbajt Bliss elég könnyedén megnyerte. Miért nem látja be, hogy az ő érvei a maga döntését igazolják, vagyis hogy Gaiának kell hordoznia az emberiség jövőjét?

— Mert nem ismertem ezeket az érveket, amikor a döntést meghoztam — vágta rá Trevize nyersen. — Gaiáról jóformán semmit sem tudtam. Valami más befolyásolt engem, legalábbis öntudatlanul, valami, ami sokkalta lényegesebb, mint minden gaiai részlet. Ezt a valamit kell nekem megtalálnom.

Pelorat békítőén emelte föl a kezét.

— Ne legyen dühös, Golan.

— Nem vagyok dühös. Csak valami elviselhetetlen feszültséget érzek. Nem akarok a Galaxis középpontjává válni.

— Nem hibáztatom érte, Trevize, és őszintén sajnálom, hogy a lelki alkata valamiképpen belekényszerítette ebbe a tisztségbe — mondta Bliss. — Egyébként mikor szállunk le a Comporellonon?

— Három nap múlva — hangzott Trevize válasza. — De csak az egyik körülötte keringő fogadóállomás érintése után.

— Ezzel nem lehet semmi gond, ugye? — érdeklődött Pelorat. Trevize vállat vont.

— Az ilyesmi a bolygóhoz közeledő hajók számától, a működő fogadóállomások számától és legfőképpen az engedélyezésre és a visszautasításra vonatkozó különleges szabályoktól függ. Ezek a szabályok időről időre változnak.

— Mi értelme itt a visszautasításnak? — méltatlankodott Pelorat. — Hogyan utasíthatnák vissza az Alapítvány polgárait? A Comporellon nem az Alapítvány uralma alá tartozik?

— Nos, igen is, nem is. Ami a törvényességet illeti, az ügynek vannak kényes vonatkozásai, és nem vagyok tisztában vele, hogyan értelmezi ezeket a Comporellon. Szerintem van rá esélyünk, hogy visszautasítanak, de ezt az esélyt nem tartom valószínűnek.

— És mihez kezdünk, ha visszautasítanak?

— Nem tudom biztosan — felelte Trevize. — De ne fárasszuk magunkat azzal, hogy előre nem látható eseményekre dolgozunk ki terveket, inkább várjuk meg, mi történik.

11.

Már elég közel jártak a Comporellonhoz, hogy teleszkópos nagyítás nélkül is valóságos gömbnek lássák. De a nagyítással együtt már maguk a fogadóállomások is láthatókká váltak. Jóval kijjebb voltak, mint a bolygó körül keringő egyéb szerkezetek, és rendesen kivilágították őket.

A bolygó déli sarka felől közeledő Távoli csillag a világ felét mindig nappali fényben látta. Az éjszakai féltekén lévő fogadóállomások fénypontjait természetesen sokkal tisztábban lehetett látni. Egyenletes távolságban, egy körív mentén helyezkedtek el. Hatot láttak belőlük (és nyilván további hat volt a nappali oldalon), valamennyi. egyenletes és azonos sebességgel keringett a bolygó körül.

Pelorat a látványtól lenyűgözve kérdezte:

— Mik azok a másfajta fények, ott, közelebb a bolygóhoz?

— Annyira nem ismerem ezt a világot, hogy meg tudnám mondani magának — válaszolta Trevize. — Nyilván vannak köztük keringő üzemek vagy laboratóriumok, esetleg megfigyelőállomások, de talán még emberlakta hajóvárosok is. Néhány bolygó jobban szeréti, ha az összes körülötte keringő objektum sötétben marad a külső szemlélő előtt, kivéve a fogadóállomásokat. Közéjük tartozik a Terminus is. A Comporellon nyilván liberálisabb elvek szerint kormányozza önmagát.

— Melyik fogadóállomásra megyünk, Golan?

— Rajtuk múlik. Már elküldtem a leszállási kérelmünket, erre kell megadniuk az utasítást, hogy melyik állomásra menjünk és mikor. Sok múlik azon, hogy pillanatnyilag hány bejövő hajó kér belépési engedélyt. Ha minden állomáson tucatnyi hajó áll sorban, nem tehetünk mást, mint hogy türelmesen várakozunk.

— Én eddig csak kétszer voltam hipertéri távolságra Gaiától — mondta Bliss —, s mindkét alkalommal vagy a Sayshellen, vagy annak közelében tartózkodtam. Ilyen messzire még sohasem távolodtam el.

— Számít az? — villant rá Trevize szeme. — Maga így is, úgy is Gaia marad, nem?

Bliss arcára egy pillanatra kiült a bosszankodás, de végül csak feloldódott egy majdnem zavart kuncogásban.

— El kell ismernem, ezúttal megfogott, Trevize. A „Gaia” szónak kettős értelme van. Használható olyan értelemben, hogy az űrben lévő, tömör gömb alakú bolygóra vonatkozzék, de használható úgy is, hogy azt az élő tárgyat jelentse, amely e gömböt magába foglalja. Az igazat megvallva két különböző szót kellene alkalmaznunk e két fogalom jelölésére, de a gaiaiak mindig tudják az összefüggésből, mit értsenek rajta. Beismerem, egy szigetember olykor összezavarodhat tőle.

— Vagyis arról van szó, hogy bár sok ezer parszeknyire van a Gaiától mint bolygótól, továbbra is része Gaiának, az organizmusnak? — kérdezte Trevize.

— Az élő organizmust tekintve továbbra is Gaia vagyok.

— Semmi gyengülés?

— Lényegében semmi. Bizonyára beszéltem már magának róla: bizonyos nehézséggel jár, hogy az ember a hipertéren túl is Gaia maradjon, de én Gaia maradtam.

— Eszébe jutott-e valaha, hogy Gaiát tekinthetnénk akár egy galaktikus szörnynek is — a legendák csápos szörnyetegének —, amely csápjaival elér mindenhová? — kérdezte Trevize. — Nem kéne mást tenniük, mint néhány gaiait elhelyezni minden egyes lakott világon, s ezzel gyakorlatilag meg is valósították Galaxiát. Ami azt illeti, lehet, hogy már meg is tették. Hol vannak még gaiai honfitársai? Feltételezem, hogy van egy-kettő a Terminuson és egy-kettő a Trantoron is. Milyen messzire jutottak még el.

Bliss határozottan feszengeni látszott.

— Azt mondtam, nem hazudok magának, Trevize, de ez nem jelenti azt, hogy el kell árulnom a teljes igazságot. Vannak dolgok, amikről nem kell tudnia, és ezek közé tartozik Gaia individuális részecskéinek holléte és személyazonossága is.

— Kell-e tudnom e csápok létezésének okát, Bliss, még ha a hollétüket nem ismerem is?

— Gaiának az a véleménye, hogy nem kell tudnia.

— De azért, gondolom, sejtenem szabad. Maguk a Galaxis őrzőinek tekintik magukat.

— Mi buzgón óhajtjuk, hogy megszülessék egy szilárd és biztonságos, egy békés és virágzó Galaxis. A Seldon-tervet, legalábbis ahogy Hari Seldon eredetileg kidolgozta, arra szánták, hogy kifejlessze a Második Galaktikus Birodalmat, azt, amely szilárdabb és működőképesebb lesz az Elsőnél. A Terv, amelyet a Második Alapítvány folyamatosan módosított és tökéletesített, mindeddig szemmel láthatóan jól működött.

— De Gaia nem akarja a klasszikus értelemben vett Második Galaktikus Birodalom létrejöttét, így van? Maguk Galaxiát akarnak — élő Galaxiát.

— Miután maga engedélyt adott rá, reméljük, idővel megszületik Galaxia. Ha nem adott volna rá engedélyt, Seldon Második Birodalmáért kellett volna küzdenünk, hogy azt tegyük olyan biztonságossá, amilyenné csak tudjuk.

— De hát mi rossz van a…

Trevize füle rögtön fölneszeit a halk, búgó hangra.

— Jelez a számítógép — mondta. — Valószínűleg a fogadóállomástól kap utasításokat. Mindjárt visszajövök.

Belépett a vezérlőfülkébe, kezét az asztal lapján lévő körvonalakra fektette, s úgy találta, valóban utasításokat kap attól az állomástól, amely felé közeledik: a Comporellon középpontjától az északi sarkig húzott vonalra vonatkozó koordinátákat, amely mentén meg kell közelítenie az állomást.

Jelezte, hogy az utasításokat tudomásul vette, s aztán egy pillanatra hátradőlt.

A Seldon-terv! Mióta nem gondolt már rá! Az Első Galaktikus Birodalom összeomlott, az Alapítvány pedig ötszáz éven át nőttön nőtt — eleinte a Birodalommal versengve, később annak romjain, de mindvégig a Tervnek megfelelően.

Törést csak az Öszvér jelentett, s akkor egy ideig félő volt, hogy a Terv darabokra zúzódik, ám az Alapítvány talpra áll — talán a kezdettől fogva rejtőzködő Második Alapítvány segítségével, talán a még jobban rejtőzködő Gaia segítségével.

És most egy még komolyabb veszély fenyegeti a Tervet, még annál is komolyabb, mint amilyet az Öszvér valaha is jelentett. Az, hogy a Birodalom megújulását valami-egészen más, a történelemből eddig nem ismert irányba — Galaxia felé — terelik. És ő maga egyezett ebbe bele!

De miért? Törés volt a Tervben? Elemi hiba?

Egy villanásnyi ideig mintha látta volna, hogy ez a törés igenis létezik, tudja is, mi az, és tudta akkor is, amikor meghozta a döntést — de az a tudás… ha valóban az volt… már el is tűnt, egyik pillanatról a másikra, ahogy felvillant, és csak az űr maradt utána.

Talán csak káprázat volt; akkor is, amikor döntött, és most is. Hiszen semmit sem tudott a Tervről az alaptételeken kívül, melyek érvényt adtak a pszichohistóriának. De ezen kívül egyetlen részletet sem ismert, a matematikájából meg éppen hogy egy fikarcnyit sem.

Behunyta a szemét és gondolkodott.

Nem látott semmit.

Talán a számítógéptől kapta azt a többleterőt? Kezét az asztallapra fektette, s érezte, hogy a gép keze melegen simul a tenyerébe. Újra behunyta a szemét és gondolkodott.

Most sem látott semmit.

12.

A hajó fedélzetére lépő comporelloni holografikus személyazonossági kártyát viselt. Meglepő hűséggel ábrázolta a pufók, gyér szakállú arcot, és alatta ott volt a neve is: A. Kendray.

A teste is zömök, kerekded volt, akár az arca. Kíváncsian, fesztelenül nézegetett körbe a hajón, mely láthatóan elkápráztatta.

— Hogyhogy ilyen gyorsan ideértek? — kérdezte. — Csak két óra múlva számítottunk magukra.

— Ez egy vadonatúj modell — válaszolta Trevize diplomatikus udvariassággal.

Kendray korántsem volt az a hamvas ártatlanság, aminek első pillantásra látszott. A vezérlőfülkébe lépve azonnal azt kérdezte:

— Gravitikus?

Trevize úgy gondolta, fölösleges tagadnia azt, ami első pillantásra ilyen nyilvánvaló.

— Az — mondta közönyösen.

— Roppant érdekes. Hallani még csak hall róla az ember, de látni eddig még valahogy sohasem sikerült. A motorok a törzsben vannak?

— Úgy van.

— A számítógép áramkörei szintén? — pillantott Kendray a számítógépre.

— Úgy van. Nekem mindenesetre azt mondták. Nem néztem utána.

— Na persze. Nos, nekem a hajó papírjaira van szükségem: a motor száma, a gyártás helye, az azonosítási kód, szóval az egész hóbelevanc. Gondolom, a számítógépben van minden, s fél másodperc alatt kiadja a kitöltött űrlapot.

Azért valamivel tovább tartott a dolog. Kendray megint körülnézett.

— Mindössze hárman vannak a fedélzeten?

— Pontosan — felelte Trevize.

— Élő állat? Növények? Egészségi állapot?

— Nincs. Nincs. És jó — közölte Trevize határozottan.

— Hmm… — Kendray dünnyögve jegyezgetett. — Letenné ide a kezét? Csak rutin eljárás. A jobb kezét, kérem.

Trevize kelletlen pillantást vetett az eszközre. Egyre szélesebb körben alkalmazták, és gyors ütemben vált mind bonyolultabbá. Egyetlen pillantás elég volt egy ilyen eszköz mikrodetektorára, hogy bonyolultsági fokából meg lehessen állapítani egy világ fejlettségi szintjét. Mára már nem sok világ maradt, bármilyen elmaradott is, amelyiknek egyáltalán nem volt ilyen eszköze. A fejlődés a Birodalom végső összeomlásával vette kezdetét, minthogy az egykori egész töredékvilágai mind aggályosabban védték magukat a többiek felől fenyegető, betegségektől és idegen mikroorganizmusoktól.

— Mi az? — kérdezte Bliss halkan, tele kíváncsisággal, hol ide, hol oda kukucskálva, hogy jobban lásson.

— Mikrodetektor… gondolom, így hívják — válaszolta Pelorat.

— Nincs benne semmi rejtélyes — tette hozzá Trevize. — Automatikusan, kívül-belül megvizsgálja a testének egy darabját, nincs-e benne olyan mikroorganizmus, amely betegséget terjeszthet.

— Ez osztályozni is tudja a mikroorganizmusokat — jelentette ki Kendray nem titkolt büszkeséggel. — Itt, a Comporellonon fejlesztették ki. De ha nem haragszik, még nem nyújtotta ide a jobb kezét.

Trevize behelyezte a kezét a gépbe, és nézte, ahogy az apró vörös jelek sora végigtáncol egy nyaláb vízszintes vonalon. Kendray megérintett egy kapcsolót, mire azonnal megjelent egy színes fénymásolat.

— Ha volna szíves, uram, és aláírná — mondta. Trevize engedelmeskedett.

— Nagyon rossz állapotban vagyok? — tudakolta. — Ugye, azért nem fenyeget túl nagy veszély?

— Nem vagyok orvos — felelte Kendray —, részleteket tehát nem mondhatok, de semmi olyat nem jelez, ami miatt vissza kéne küldenem, vagy karanténba kéne zárnom. És engem csak ez érdekel.

— Micsoda szerencsém van — jegyezte meg Trevize szárazon, a kezét rázogatva, hogy kiálljon belőle a bizsergés.

— Ön következik, uram — szólt Kendray. Pelorat kissé tétován helyezte a gépbe a kezét, majd ő is aláírta a másolatot.

— És ön, asszonyom?

Néhány perc múlva nagyot nézett az eredmény láttán.

— Soha életemben nem láttam ehhez hasonlót! — Szinte áhítatosan nézett föl Blissre. — Ön negatív. Tökéletesen negatív.

— Milyen kedves — mosolygott Bliss elbájolóan.

— Igen, asszonyom. Irigylem önt. — Aztán újra az első másolatra pillantott. — A személyazonossági lapját kérem, Mr. Trevize.

Trevize odaadta. Kendray megnézte, arcán újabb meglepetés tükröződött.

— A terminusi törvényhozás tanácsosa?

— Úgy van.

— Az Alapítvány magas rangú tisztviselője?

— Pontosan — felelte Trevize hűvösen. — Tehát, ha lehet, végezzünk ezekkel gyorsan, rendben?

— Ön a hajó kapitánya?

— Igen, én vagyok az.

— A látogatás célja?

— Az Alapítvány biztonságát érintő ügy, ennél többet nem mondhatok magának. Megértette?

— Igen, uram. Mennyi ideig szándékozik itt tartózkodni?

— Nem tudom. Talán egy hétig.

— Nagyon helyes, uram. És a másik úr?

— Dr. Janov Pelorat a neve — közölte Trevize. — Ott az aláírása, és én kezeskedem érte. A Terminus egyik tudósa, és segítségemre van abban az ügyben, amiért idelátogattam magukhoz.

— Értem, uram, de látnom kell a személyazonossági lapját. Sajnálom, a szabály az szabály. Remélem, ön is megérti, uram.

Pelorat átnyújtotta a papírjait.

Kendray bólintott.

— És az öné, kisasszony?

— Fölösleges zaklatnia a hölgyet — mondta Trevize higgadtan. — Érte is vállalom a kezességet.

— Igen, uram. De tudnom kell a személyazonosságát.

— Attól tartok, uram, nincsenek papírjaim — szólalt meg Bliss.

Kendray összehúzta a szemöldökét.

— Tessék?

— Az ifjú hölgy nem hozott magával papírokat — vágott közbe Trevize. — Feledékenységből. De tökéletesen rendben van. Minden felelősséget vállalok érte.

— Bárcsak megengedhetném önnek, de nincs rá felhatalmazásom — válaszolta Kendray. — A felelősség az enyém. A körülményeket tekintve nincs túl nagy jelentősége. Nem okozhat nehézséget a másolatok beszerzése. Gondolom, az ifjú hölgy is terminusi.

— Nem, ő nem az.

— Akkor hát az Alapítvány egy másik részéből való?

— Ami azt illeti, nem.

Kendray éles pillantást vetett Blissre, majd Trevize-ra.

— Ez bonyolítja a helyzetet, tanácsos. Időbe telik, míg beszerezzük a másolatokat valamely nem alapítványi világról. Bliss kisasszony, mivel ön nem alapítványi polgár, meg kell kérdeznem, melyik bolygón született, és jelenleg hol él. És meg kell várnia, amíg a papírjai megérkeznek.

— Nézze, Mr. Kendray — kezdte Trevize. — Nem látom be, miért van szükség bármiféle akadékoskodásra. Én az Alapítvány kormányának magas rangú tisztviselője vagyok, s nagy fontosságú küldetésben érkeztem magukhoz. Holmi közönséges adminisztrációs munka miatt nem tartóztathat fel.

— Nem én döntök, tanácsos. Ha rajtam múlna, máris leengedném önöket a Comporellonra, de minden cselekedetemet egy vaskos szabálygyűjtemény irányítja. Vagy a könyv szerint járok el, vagy a fejemhez vágják. De abban nyilván nem tévedek, hogy már várja önöket a comporelloni kormány valamelyik tagja. Ha megmondják nekem, ki az, kapcsolatba lépek vele, és ha ő utasít, hogy engedjem át önöket, akkor rendben is vagyunk. Trevize egy pillanatig habozott.

— Ez a lépés nem volna célirányos, Mr. Kendray. Beszélhetnék a közvetlen felettesével?

— Bizonyára beszélhet, de nyilván nem azonnal.

— Biztos vagyok benne, hogy nyomban idejön, mihelyt megtudja, hogy egy alapítványi tisztviselővel beszél.

— Ami azt illeti — szólt Kendray —, köztünk legyen mondva, de ez csak rontana a helyzeten. Tudja, mi nem vagyunk az Alapítvány központi területének része. Mi egy Szövetséges Hatalom irányítása alá tartozunk, és ezt komolyan is vesszük. Az emberek gondosan ügyelnek rá, nehogy alapítványi báboknak tekintsék őket — félre ne értse, uram, csak a közkeletű kifejezést használtam —, és a legszívesebben újra kinyilvánítanák a függetlenségüket. A felettesem jutalompontokat remélne attól, ha visszautasítana holmi különleges szívességet egy alapítványi tisztviselőnek.

— És maga is? — kérdezte Trevize elsötétülő arccal. Kendray megrázta a fejét.

— Én politikailag nem számítok, uram. Nekem senki sem adna jutalompontokat semmiért. Szerencsésnek tekinthetem magam, ha megkapom a béremet. Mellesleg, ha jutalompontokat nem is, rosszpontokat mindenesetre kaphatok, méghozzá igen könnyen. Bár ne így lenne.

— Tudja, hogy a helyzetemnél fogva gondoskodhatom magáról.

— Nem, uram. Sajnálom, ha arcátlanságnak tűnik, de nem hinném, hogy megteheti. És uram, bár zavarba ejt, hogy ezt kell mondanom, de kérem, ne is ajánljon föl nekem semmi értékeset. Példásan megbüntetik azokat a tisztviselőket, akik elfogadnak bármit, és manapság nagy szakértelemmel derítik föl az ilyen eseteket.

— Eszembe se jutott, hogy megvesztegessem magát. Csak arra gondoltam, mit művelne magával Terminus polgármestere, ha értesülne róla, hogy akadályt gördített a küldetésem elé.

— Tanácsos, én tökéletes biztonságban vagyok addig, amíg elbújhatok a szabályzat mögé. Ha a comporelloni Elnöki Tanács tagjait az Alapítvány megbünteti, az az ő gondjuk, és nem az enyém. Ám ha ez segít, uram, önt és dr. Félórától átengedem a hajójukkal együtt. Hagyják az állomáson Bliss kisasszonyt, mi itt tartjuk őt, amíg a papírjairól készült másolatok megérkeznek, s aztán őt is leküldjük a felszínre. Ha a papírok valami oknál fogva nem szerezhetők be, a kereskedelmi járattal szépen visszaküldjük a saját bolygójára. De ebben az esetben, attól tartok, valakinek fedeznie kell az útiköltségét.

Trevize észrevette, milyen képet vág erre Pelorat, s azt mondta:

— Mr. Kendray, beszélhetnék önnel négyszemközt a vezérlőfülkében?

— Rendben van, de sokáig már nem időzhetek a fedélzeten, mert kérdezősködni fognak.

— Nem tart sokáig — ígérte Trevize.

A vezérlőfülkébe érve feltűnő gondossággal csukta be maguk mögött az ajtót, majd halkan beszélni kezdett:

— Én már sokfelé jártam, Mr. Kendray, de olyan helyen még soha, ahol ilyen nagy hangsúlyt fektettek a beutazás szabályozásának apró részleteire, különösen, ha alapítványiakról, mi több, alapítványi tisztségviselőkről volt szó.

— De hiszen az ifjú hölgy nem alapítványi.

— Még akkor is.

— Az efféle dolgok szabályos hullámzást mutatnak — magyarázta Kendray. — Volt néhány botrányos esetünk, ezért most ez a nagy szigorúság. Ha jövőre látogatnak hozzánk, lehet, hogy nem lesz semmi nehézségük, most azonban nem tehetek semmit.

— Próbálja meg, Mr. Kendray — kérlelte Trevize, s a hangja bársonyossá vált. — A könyörületességére bízom magam, s úgy fordulok önhöz, mint férfi a férfihoz. Pelorat és én már jó ideje együtt vagyunk ebben a küldetésben. Ő és én. Csak ő és én. Jó barátok vagyunk, de azért csak magányosak, ha érti, mire gondolok. Pelorat nemrégiben felszedte ezt a kis nőt. Nem kell részleteznem önnek, mi történt, lényeg az, hogy úgy határoztunk, elhozzuk őt magunkkal. Jót tesz az egészségünknek, ha hébe-hóba használjuk a kicsikét.

Namármost Peloratnak családja van odahaza, a Terminuson. Világosan beszélek, gondolom, érti is, de hát Pelorat már idős ember, abban a korban van, amikor a férfiak egy kicsit… hm… elkeserednek. Visszasírják a fiatalságukat és a többi. Nem tud lemondani a lányról. Márpedig ha hivatalosan akár csak említés is történik róla, pokoli gyötrelmek várnak szegény öreg Peloratra a Terminuson, ha majd visszatér.

És ezzel nem is ártunk senkinek, hiszen érti. Bliss kisasszony, ahogy ő nevezi magát — találó név, ha a foglalkozását nézzük[1] —, nem mondható valami észlénynek; de nem is ezt várjuk tőle. Muszáj egyáltalán megemlítenie az ő személyét? Nem írhatná be azt, hogy csak én és Pelorat tartózkodunk a hajón? Amikor elhagytuk a Terminust, csupán kettőnket vettek jegyzékbe. A hivatalos papírokon meg sem kell említeni a nőt. Elvégre tökéletesen mentes minden betegségtől. Ezt éppen ön állapította meg.

Kendray elfintorodott.

— Igazán nem akarok kellemetlenségeket okozni önnek. Értem a helyzetet, és higgye el, együttérzek. Nézze, ha azt hiszi, olyan jó szórakozás olykor hónapokon át is műszakban lenni ezen az állomáson, hát téved. És itt sincs koedukáció; a Comporellonon aztán nem! — Megrázta a fejét. — És nekem is van feleségem, megértem hát. De nézze, ha átengedem is magukat, mihelyt rájönnek, hogy a… ööö… hölgynek nincsenek papírjai, rögtön börtönbe csukják, önt és dr. Peloratot pedig azonnal visszatoloncolják a Terminusra. És engem nyilván kirúgnak az állásomból.

— Mr. Kendray — mondta Trevize —, ezt bízza csak rám. A Comporellonon én már biztonságban leszek. Szót válthatok a küldetésemről valamelyik illetékes személlyel, és attól kezdve velem már semmi baj nem történhet. Minden felelősséget vállalok azért, ami itt történt, ha egyáltalán sor kerül rá… amiben kételkedem. Sőt javasolni fogom az előléptetését, és meg is fogja kapni, mert gondoskodom róla, hogy a Terminus kieszközölje, bárki ellenezné is. Mellesleg így Pelorat is fellélegezhet.

Kendray habozott, majd azt mondta:

— Rendben van. Átengedem önöket. De hadd figyelmeztessem: mostantól fogva azon töröm majd a fejem, hogyan védjem meg magam, ha ez a dolog kitudódik. Az önök védelmében nem óhajtok tenni semmit. Ráadásul én tudom, hogy mennek a dolgok a Comporellonon, önök pedig nem tudják, és mondhatom, a Comporellon nem könnyű világ azok számára, akik megszegik a szabályokat.

— Köszönöm, Mr. Kendray — mondta Trevize. — Nem lesz semmi baj. Efelől megnyugtathatom.

13.

Átjutottak. A fogadóállomás csakhamar pislogó csillaggá zsugorodott mögöttük, s egy-két óra múlva már a felhőtakarón haladtak át.

A gravitikus hajónak nem kell lassú csigavonalban haladnia, de egyetlen gyors zuhanással sem közelíthet a felszínhez. Ha megszabadult is a nehézkedési erőtől, a légellenállástól nem szabadulhatott meg. Bár egyenes vonalban, de óvatosan, fokozatosan lassítva közelíthetett csak a bolygó felszínéhez.

— Hová megyünk? — kérdezte Pelorat zavartan. — Ilyen felhőben meg sem tudom különböztetni egyik helyet a másiktól, öregem.

— Én sem — válaszolta Trevize —, de van hivatalos holotérképünk a Comporellonról, amelyen látható a szárazföldek alakja, magassága, az óceánmélységek — no meg a politikai felosztások is. A térkép a számítógépben van, s ennyi elég is a művelethez. A számítógép összehasonlítja a térképet a felszín szárazföld-tenger mintázatával, így tökéletesen tudja irányítani a hajót, s egy cikloidikus vonal mentén levisz bennünket a fővárosba.

— Ha a fővárosba megyünk — aggodalmaskodott Pelorat —, azonnal politikai örvénybe kerülünk. Ha ez egy Alapítvány-ellenes világ, ahogy az állomáson lévő fickó sejttette, magunk idézzük a fejünkre a bajt.

— Másrészt viszont kézenfekvő, hogy itt van a bolygó szellemi központja — ellenkezett Trevize —, és ha felvilágosítást akarunk kapni, hol másutt kaphatnánk azt meg? Ami pedig az Alapitvány-ellenességüket illeti, kétlem, hogy van merszük túlságosan kimutatni. Lehet, hogy a polgármester nem rajong értem, de azt még ő sem tűrheti el, hogy egy tanácsosával rosszul bánjanak. Nem engedheti, hogy efféle precedens megszülethessek.

Bliss lépett ki a mosdóból, a keze még vizes volt. Fesztelenül igazította meg alsóruháját, majd megszólalt:

— Remélem, hogy az ürülék tökéletes újrafeldolgozáson megy át.

— Nincs más lehetőség — válaszolta Trevize. — Mit gondol, mennyi időre lenne elég a vízkészletünk a salakanyagok recirkulálása nélkül? Maga szerint milyen alapanyagból készülnek azok a rafináltán ízesített élesztők, melyekkel fagyasztott csíraeledelünket fűszerezzük? Remélem, nem vettem él az étvágyát, kitűnő hölgyem?

— Miért vette volna el? Mit gondol, honnan származik az étel és a víz Gaián vagy ezen a bolygón vagy a Terminuson?

— Gaián, természetesen, a salakanyag is él, éppúgy, mint maga — jegyezte meg Trevize.

— Nem él. Tudata van. Ez különbség. A tudatossági szintje természetesen roppant alacsony.

Trevize utálkozva beleszimatolt a levegőbe, de meg sem próbált válaszolni.

— Bemegyek a vezérlőfülkébe, hogy a számítógépnek is legyen társasága. Itt nincs szükség rám — mondta.

— Bemehetünk mi is, hogy segítsünk elszórakoztatni a gépet? — érdeklődött Pelorat. — Képtelen vagyok felfogni, hogy teljesen magától letehet bennünket a felszínre… hogy érzékelni tud más hajókat, esetleg viharokat, vagy… bármit.

Trevize arcára széles mosoly terült.

— Higgye már el, kérem. A hajó sokkal biztonságosabb, ha a számítógép irányítja és nem én. De tényleg, jöjjenek. Hasznukra lehet, ha látják, mi történik.

Már átjutottak a bolygó napfényes oldalára, ahol — mint Trevize elmagyarázta — könnyebben összehasonlíthatták a számítógépbe táplált térképet a napsütötte valósággal, mint amikor az éjszakai oldalon jártak.

— Ez kézenfekvő — jegyezte meg Pelorat.

— Csöppet sem kézenfekvő. A felszínről érkező infravörös sugarak alapján a számítógép éppoly gyorsan tud dönteni. De azért a hosszabb infravörös hullámok nem adják meg neki azt a bizonyosságot, mint a látható fény. Vagyis a számítógép nem lát olyan pontosan és élesen infravörös fénynél, ezért, ha nem szorít a szükség, szívesen megkönnyíteni a dolgát, amennyire csak tudom.

— Mi van akkor, ha a fővárost az éjszakai féltekén találjuk?

— Az esély ötven-ötven százalékos — válaszolta Trevize. — De ha a térkép már pontosnak bizonyult napfényben, akár sötétben is csalhatatlan biztonsággal szállhatunk le a fővárosban. És jóval előtte, hogy a közelébe jutnánk, mikrohullámú sugarak fogják keresztezni az utunkat, és meg is üzenik, melyik leszállóhely a legalkalmasabb számunkra. Izgalomra semmi okunk.

— Biztos benne? — kérdezte Bliss. — Engem úgy visz le, hogy nincs semmiféle igazoló papírom, és születési bolygómként sem tudok megnevezni olyat, amit ezek az emberek ismernek. Márpedig én eltökéltem; hogy semmiképpen nem említem előttük Gaia nevét. Mit teszünk hát, ha a felszínre érve a papírjaimat kérik?

— Nem valószínű, hogy ez bekövetkezik — nyugtatta meg Trevize. — Mindenki azt fogja gondolni, hogy ezen már túlestünk a fogadóállomáson.

— De ha mégis megkérdezik?

— Nos, ezzel a kérdéssel majd akkor birkózunk meg, ha felteszik nekünk. Addig viszont ne csináljunk magunknak fölösleges gondot.

— Lehet, hogy mire meg kell birkóznunk a kérdéssel, már a megoldással is elkéstünk.

— Bízom a leleményességemben, hogy akkor sem lesz túl késő.

— Apropó, leleményesség! Hogy sikerült végül átjuttatnia bennünket a fogadóállomáson?

Trevize ránézett Blissre, s a szája lassan olyan mosolyra húzódott, amitől huncut tizenévesnek látszott.

— Csak igénybe vettem a fantáziámat.

— Mit csinált, öregem? — kérdezte Pelorat.

— Arról volt szó, hogyan tereljem a megfelelő viselkedés útjára — felelte Trevize. — Megpróbáltam fenyegetni, majd lekenyerezni. Hivatkoztam a logikájára és az Alapítványhoz váló hűségére. Egyik sem vált be, ezért elő kellett vennem az utolsó kártyát. Azt mondtam, hogy maga csalja a feleségét, Pelorat.

— A feleségemet? De drága barátom, nekem pillanatnyilag nincs is feleségem!

— Tudom, ő ellenben nem tudta.

— A „feleségem” — szólt közbe Bliss —, gondolom, azt az asszonyt értik, aki egy bizonyos férfi állandó társa.

— Erinél egy kicsit több, Bliss — magyarázta Trevize.

— Törvényes társa, olyan, akinek érvényesíthető jogai vannak e kapcsolat következtében.

— Bliss, nekem nincs feleségem — szólt közbe Pelorat idegesen. — Volt ugyan a múltban egyszer-másszor, de már jó ideje nincs. Ha alá akarod vetni magad a törvényességi szertartásnak…

— Ó, Pel — kiáltotta Bliss, jobb kezével elhárító mozdulatot téve —, mit törődöm én ezzel?! Nekem számtalan társam volt már, akik úgy hozzám tartoztak, mint a te egyik karod a másik karodhoz. Csak a szigetemberek idegenedtek el annyira, hogy kénytelenek mesterséges megállapodásokkal kikényszeríteni az igazi kapcsolat gyenge utánzatát.

— De hiszen én szigetember vagyok, Bliss drágám.

— Idővel kevésbé leszel az, Pel. Talán nem éppen igazi Gaia, de kevésbé szigetember, és özönnel lesznek társaid.

— Én csak téged akarlak, Bliss — mondta Pelorat.

— Ez azért van, mert semmit sem tudsz az egészről. Majd megtanulod.

A szóváltás alatt Trevize a megfigyelőernyőre összpontosított. Arcán feszült türelem látszott. A felhőtakaró egészen beburkolta őket, egy pillanatra mindent elborított a szürke köd.

Mikrohullámú kép, gondolta, és a számítógép rögtön átkapcsolt a radarvisszhangok bemérésére. A felhők eltűntek, helyüket elfoglalta a Comporellon hamis színezésű képe: a különböző szerkezetű övezetek közti határvonalak kissé elmosódottan hullámzottak.

— Ezentúl ilyen képet fogunk látni? — kérdezte enyhén meglepődve Bliss.

— Csak amíg a felhők alá nem ereszkedünk. Akkor újra napfényes lesz minden. — Még végig se mondta, újra kisütött a nap, s a látvány ismét a megszokottá vált.

— Értem — mondta Bliss, majd így folytatta: — Azt azonban nem értem, miért érdekelte a fogadóállomáson dolgozó tisztviselőt, hogy Pel csalja-e a feleségét vagy sem.

— Azt mondtam annak a fickónak, Kendraynek, hogy ha magát feltartóztatja, annak a híre eljuthat a Terminusra, s így a feleségéhez is. Pelorat akkor bajba kerül. Nem részleteztem, miféle bajba, de megpróbáltam érzékeltetni, hogy nagy bajba. A férfiak között létezik amolyan szabadkőművesi összetartás — vigyorodott el Trevize —, így aztán nem árulják el férfitársukat. Ha kérem, talán még segít is. Mert esetleg legközelebb a segítőtárs szorulhat segítségre. Feltételezem — fordította kissé komolyabbra a szót —, hogy hasonló szabadkőművesség létezik a nők között is, de — nem lévén sohasem nő — sohasem volt alkalmam ezt közelebbről is megfigyelni.

Bliss arcát viharos érzelmek dúlták föl.

— Ezt tréfának szánta?! — csattant föl.

— Nem, komolyan beszélek — felelte Trevize. — Nem állítom, hogy az a Kendray nevű fickó csak azért engedett át bennünket, hogy Janovot megkímélje a felesége haragjától. A férfiszolidaritás talán csak az utolsó lökést adta az egyéb érveimhez.

— De hiszen ez rettenetes. A társadalmat a saját szabályai tartják össze és ötvözik egésszé. Ilyen könnyedén lehet megszegni a szabályokat holmi semmiségekért?

— Hát — kényszerült váratlanul védekező állásba Trevize —, néha maga a szabály olyan, hogy nincs jelentősége. Akad néhány világ, amely nagyon pontosan szabályozza az űrtartományába való ki- és belépést békés és kereskedelmileg virágzó időben. Ahogy például mi, hála az Alapítványnak. A Comporellon valami oknál fogva nem igazodik ehhez — talán valami homályos belpolitikai ok miatt. Miért kellene ezt nekünk megszenvednünk?

— Ez mellébeszélés. Ha csak azoknak a szabályoknak, engedelmeskedünk, amelyeket igazságosnak és ésszerűnek tartunk, akkor egyetlen szabály sem érvényes, mert egy sem olyan, amelyet valaki ne tartana igazságtalannak és ésszerűtlennek. És ha a magunk egyéni érdekeit akarjuk érvényesíteni, mint most is, akkor mindig találunk okot, hogy azt higgyük, a bennünket gátló szabály igazságtalan és ésszerűtlen, így kezdődnek az alattomos csalások, melyek végül anarchiához és katasztrófához vezetnek, még az alattomos csaló számára is, mert a társadalom összeomlását ő sem élheti túl.

— A társadalom nem omlik össze ilyen könnyen — szállt vitába Bliss-szel Trevize. — Magából Gaia beszél, és Gaia egyszerűen nem értheti meg a szabad individuumok társadalomba szerveződését. Az ésszerűen és igazságosan lefekteti szabályok a körülmények megváltozásával könnyen haszontalanokká válhatnak, noha a tehetetlenség következtében továbbra is érvényben maradnak. Akkor pedig nemcsak jogos, de egyenesen hasznos is e szabályok áthágása, ami egyben arra is figyelmeztet, hogy immár haszontalanokká — ha nem egyenesen károsakká — váltak.

— Ezek szerint minden tolvaj és gyilkos állíthatja, hogy ő az emberiséget szolgálja.

— Túlzásokra ragadtatja magát. Gaia szuperorganizmusában automatikus megegyezés van a társadalmi szabályokat illetően, és föl sem vetődik senkiben, hogy azokat megszegje. Ugyanígy elmondhatjuk azt is, hogy Gaia tesped és betokosodik. A szabad kapcsolatokban bevallottan megvan a zűrzavar eleme is, de ez az ára annak, hogy a megújulásra és a változtatásra képesek legyünk. Egészében véve méltányos ár.

Bliss hangja egy fokkal magasabbra csapott.

— Maga nagyon téved, ha azt hiszi, hogy Gaia tesped és betokosodik! Mi állandó önvizsgálat alatt cselekszünk, viselkedünk és ítélkezünk a dolgok felett. És nem tehetetlenségből, esztelenségből tartunk ki emellett. Gaia tapasztalatok és gondolatok révén tanul; ezért csak akkor változik, amikor arra szükség van.

— Még ha igaz is, amit mond, az önvizsgálat és a tanulás folyamata igencsak lassú lehet, mert Gaián csak Gaia létezik. Itt, a szabadságban viszont, még ha csaknem mindenki egyetért is, mindig lesznek, akik nem értenek egyet, — és bizonyos esetekben e keveseknek lesz igaza, és ha elég okosak, elég fanatikusak és eléggé igazuk van, a végén győzni fognak, és belőlük vállfák a jövendő korok hősei — mint Hari Seldonból, aki tökéletesítette a pszichohistóriát, saját gondolatait szembehelyezte az egész Galaktikus Birodalommal, és győzött.

— A győzelme csak eddig tartott, Trevize. A végakarata szerint elképzelt Második Birodalom nem fog megvalósulni. Galaxia lesz helyette.

— Lesz? — kérdezte Trevize mogorván.

— Maga döntött így, és bármennyit vitatkozik is velem a szigetemberek érdekében, őrült és bűnös szabadságuk érdekében, az agya rejtett zugaiban él valami, ami kényszerítette, hogy egyetértsen velem(velünk)Gaiával, amikor a döntését meghozta.

— Az agyam rejtett zugaiban pillanatnyilag csak az van, amit keresek — felelte Trevize még komorabban. — Kezdetnek mindjárt ez itt — mutatott a megfigyelőernyőre, amelyen egy hatalmas város bontakozott ki a látóhatár szélén: alacsony, csak itt-ott felmagasodó épületek halmaza, s körülötte széles mezők barnállottak a vékony zúzmararéteg alatt.

— Milyen kár — csóválta meg a fejét Pelorat. — Figyelni akartam, hogyan közeledünk, s ehelyett ezt a vitát hallgattam.

— Oda se neki, Janov — mondta Trevize. — Figyelhet még, ha elhagyjuk a bolygót, ígérem, akkor majd becsukom a szám, csak győzze meg Blisst, hogy ő is vigyázzon a magáéra.

És a Távoli csillag egy mikrohullámú sugár nyomában földet ért az űrrepülőtéren.

14.

Kendray zord arccal tért vissza a fogadóállomásra, s tekintetével nyomon követte a Távoli csillag áthaladását. Még a műszak leteltével is erősen nyomott hangulatban volt.

Éppen leült a napot lezáró étkezéshez, amikor egyik társa, egy hórihorgas, ritkás barna hajú fickó, akinek furán távol ülő szeme volt, a szemöldöke pedig olyan szőke, hogy jóformán nem is látszott, leült melléje.

— Mi a baj, Ken? — kérdezte. Kendray szája megrándult.

— A hajó, ami az előbb átment, gravitikus. volt, Gatis.

— Az a furcsa kinézetű, ami egyáltalán nem mutatott radioaktivitást?

— Ezért nem volt radioaktív. Semmi üzemanyag. Gravitikus.

Gatis bólogatott.

— Amire azt mondták, hogy figyeljük?

— Az.

— És te kaptad el. Meg kell hagyni, szerencsés fickó vagy.

— Nem olyan szerencsés. Egy azonosíthatatlan nő is volt benne — és én nem jelentettem.

— Micsoda? Na, ezt én nem hallottam. Tudni sem akarok róla. Szót se többet. Lehetsz a cimborám, de nem akarok a cinkosod lenni, miután a dolog már megtörtént.

— Nem ez aggaszt. Legalábbis nemcsak ez. Le kellett küldenem a hajót. Kell nekik ez a gravitikus… vagy bármelyik. Te is tudod.

— Persze, de legalább jelenthetted volna a nőt.

— Nem akartam. Nincs férjnél. Csak felcsípték, hogy… hogy… használják.

— Hány férfi van a fedélzeten?

— Kettő.

— És egyszerűen csak felcsípték, hogy… szóval arra? Biztosan terminusiak.

— Úgy van.

— Ezeket nem érdekli, mit művelnek a Terminuson.

— Úgy van.

— Undorító. És megengedhetik maguknak.

— Az egyikük házas volt, és nem akarta, hogy a felesége megtudja. Ha jelentem a nőt, a felesége rögtön rájön.

— Hát az asszony nincs odahaza, a Terminuson?

— Dehogy nincs, de akkor is rájönne.

— Megérdemelné az az alak, hogy az asszony megtudja.

— Egyetértek… de miért éppen én legyek érte a felelős?

— Le fognak dorongolni, amiért nem jelentetted. Az nem mentség, hogy nem akartad bajba keverni a pasast.

— Te jelentetted volna?

— Gondolom, kénytelen lettem volna.

— Nem, nem lettél volna. A kormánynak kell az a hajó: Ha ragaszkodom hozzá, hogy jelentem a nőt, a férfiak könnyen meggondolhatták volna magukat, és egy másik bolygó felé veszik az irányt.

— De vajon hisznek-e majd neked?

— Azt hiszem, igen. Az már biztos, hogy csinos kis nő volt. Képzeld csak el, hogy hajlandó volt elmenni két férfival, méghozzá nős emberekkel, volt mersze kihasználni a lehetőséget! Tudod, az ilyesmi kísértésbe hozza az embert.

— Nem hinném, hogy szeretnéd, ha az asszonyság odahaza hallaná, miket mondasz, de még azt se, hogy miket gondolsz.

— Ki mondaná el neki? Te? — kérdezte Kendray gyanakodva.

— Ugyan már. Magadtól is tudhatnád. — Gatis arcáról gyorsan eltűnt a felháborodás, s már folytatta is: — Tudod-e, hogy nem sok jót jósolok azoknak a fickóknak, akiket átengedtél?

— Tudom.

— A lentiek hamar fel fogják ismerni őket, és még ha te megúszod is, ők aztán nem fogják.

— Tudom — ismételte Kendray —, de én sajnálom őket. Akármilyen bajt hoz is rájuk az a nő, semmiség lesz ahhoz képest, amit a hajó hoz rájuk. A kapitány elejtett néhány megjegyzést…

Kendray elhallgatott, mire Gatis sürgetni kezdte:

— Például?

— Felejtsd el — intette Kendray. — Ha kitudódik, a fejemet veszik.

— Nem fogom továbbadni.

— Én se. De nagyon sajnálom azt a két terminusi fickót.

15.

Aki az űrben járva megtapasztalta annak állandóságát, az űrhajózás igazi izgalmát akkor éli át, amikor elkövetkezik a leszállás ideje egy új bolygóra. Alant a föld sebesen siklik hátrafelé, közben egy-egy pillanatra feltűnnek a szárazföldek, a vizek, a szabályos formájú térségek és vonalak, melyek szántóföldeket és utakat jelentenek. Az ember észleli a növények zöldjét, a beton szürkeségét, a csupasz föld barnáját, a hó fehérségét. És ami a fő, a sűrűn lakott halmazok láttán elfogja az izgalom; hiszen minden világon sajátos geometriájú és sajátos építészeti változatosságot mutató városok léteznek.

A hagyományos hajón utazóknak ráadásul még át kellett élniük a földet érés és a leszállópályán való átsiklás izgalmát is. A Távoli csillag azonban más eset volt. A levegőrétegen átlebegve lelassult az ügyesen kiegyensúlyozott légellenállás és nehézkedési erő révén, s az űrkikötő fölött jutott végül nyugalmi állapotba. A viharos szél valamelyest megnehezítette a dolgukat. A Távoli csillag, melyet úgy terveztek, hogy a gravitációs vonzás minél kisebb hatást gyakoroljon rá, nemcsak súlyát, de tömegét tekintve is rendkívül könnyű jármű volt. Ha a tömege túlságosan megközelítette volna a zéró értéket, egyszerűen elfújta volna a szél. Ennélfogva fokozni kellett a gravitációs ellenerőt: a sugárhajtás tolóerejét kellett nagy szakértelemmel úgy felhasználni, hogy az ne csak a bolygó vonzását, hanem a széllökéseket is ellensúlyozza, tekintetbe véve minden egyes szélroham energiáját. Megfelelő számítógép nélkül ezt a manővert nem is lehetett volna végrehajtani.

A hol innen, hol onnan támadó apró, de kikerülhetetlen széllökések közepette a hajó egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, míg végül alámerült a kikötőben számára kijelölt területre.

Amikor a Távoli csillag leszállt, fehérrel tarkázott halványkék ég borult fölébe. A szél még itt, a felszín közelében is viharosan fújt, s noha navigációs veszélyt már nem jelentett, fagyos leheletére Trevize összeborzongott. Rögtön rájött, hogy ruhatáruk teljesen hasznavehetetlen a comporelloni időjárási körülmények között.

Pelorat ezzel szemben elismerően nézett körül, s élvezettel szívta be az orrán át a levegőt; neki jólesett a harapós hideg, legalábbis pillanatnyilag. Szándékosan széttárta kabátja szárnyait, hogy érezze mellén a szél erejét. Tudta, hamarosan be fogja gombolni, még a sálat is a nyaka köré tekeri, most azonban érezni akarta, hogy van levegő. Ilyesmiben a hajón nincs része az embernek.

Bliss szorosan összefogta magán a kabátot, és kesztyűs kezével mélyen a fejébe nyomta a kalapját. Arcán keserves ráncok rajzolódtak ki, s kis híja volt, hogy nem sírta el magát.

— Pokoli világ — motyogta. — Gyűlöl bennünket, rosszul bánik velünk.

— Szó sincs róla, Bliss, drágám — felelte buzgón Pelorat. — Biztos vagyok benne, hogy a lakói szeretik ezt a világot, és az is… ööö… szereti őket, ha megfelel neked ez a megközelítés. Hamarosan fedél alá kerülünk, és ott meleg lesz.

S mint akinek csak most jut eszébe, kitárta kabátja egyik szárnyát, és betakarta vele a lányt, aki rögtön a mellére fészkelte magát.

Trevize mindent megtett, hogy ne vegyen tudomást az időjárásról. Zsebszámítógépével ellenőrizte a kikötői hatóságoktól kapott kártyát, valóban rajta vannak-e a szükséges adatok: a parkolófolyosó és — parcella száma, a hajó neve és motorszáma és így tovább. Még egyszer megnézte, jól zárta-e le a hajót, majd megkötötte a lehető legnagyobb összegű biztosítást, ha netán szerencsétlenség történne (tulajdonképpen fölöslegesen, hiszen a Távoli csillag sebezhetetlen a Comporellon feltételezett technikai fejlettségi szintjén, nem beszélve arról, hogy pótolhatatlan, bármi árat kínáljanak is érte).

A taxiállomást megtalálta ott, ahol annak lennie kellett. (Számos űrrepülőtéri berendezés helyére, megjelenési formájára és használatára kidolgozták már az egységes szabványt. Szükség volt rá, mivel az utazóközönség a legkülönbözőbb világokról érkezett az űrrepülőterekre.)

Jelzett taxiért, rendeltetési célul azonban csak a „Cityt” lyukasztotta ki.

Oda is siklott hozzájuk egy taxi diamágneses sítalpain, könnyedén sodortatva magát a szél alatt, ugyanakkor egyfolytában rázkódva nem kimondottan csendes motorja miatt. A színe sötétszürke volt, a fehér taxijelzést a hátsó ajtajain viselte. A sofőrön sötét kabát és fehér szőrmekalap volt.

Pelorat felfigyelt rá. és halkan megjegyezte: — Úgy látszik, ezen-a bolygón a fekete-fehér színezés járja.

— Lehet, hogy a szűkebben vett belvárosban élénkebbek a színek — felelte Trevize.

— A belvárosba mennek, emberek? — szólt bele a sofőr egy kis mikrofonba, talán hogy ne kelljen kinyitnia az ablakot.

Kicsit éneklősen beszélte a galaktikus nyelvet, ami kellemes színezetet adott a beszédének, s még a megértést is megkönnyítette — az ilyesmi mindig nagy megkönnyebbülés, ha új világba érkezik az ember.

— Úgy van — felelte Trevize, mire kinyílt a hátsó ajtó.

Bliss beszállt, őt Pelorat, majd Trevize követte. Az ajtó bezárult, s körülölelte őket a meleg.

Bliss megdörzsölte a kezét, s hosszan, megkönnyebbülten felsóhajtott.

A taxi lassan elindult, miközben a sofőr megszólalt:

— A hajó, amivel jöttek, gravitikus, ugye?

— Látva, ahogy földet ért, kételkedne benne? — kérdezte vissza Trevize száradon.

— Ezek szerint a Terminusról valók? — kérdezősködött tovább a sofőr.

— Ismer más világot, ahol ilyet tudnak építeni? — folytatta Trevize a kérdésre kérdéssel való válaszolást.

Úgy tűnt, a sofőr a választ emészti, miközben a taxi felgyorsult. Aztán mégis megszólalt:

— Maga mindig kérdéssel válaszol a kérdésre?

— Miért ne? — Trevize nem tudott ellenállni a kísértésnek.

— Ez esetben hogy válaszolna, ha azt kérdezném, nem Golan Trevize-nak hívják-e?

— Azt válaszolnám: miért kérdezi? A taxi az űrrepülőtér külterületén megállt, s a sofőr így szólt:

— Kíváncsiságból! Ismét megkérdezem: maga Golan Trevize?

Trevize hangja keménnyé, ellenségessé vált.

— Miért tartozik ez magára?

— Barátom — mondta a sofőr. — Addig nem megyünk tovább, amíg nem felel a kérdésre. És ha nem válaszol határozott igennel vagy nemmel másodperceken belül, elzárom a fűtést az utastérben, és aztán várunk. Maga Golan Trevize tanácsos a Terminusról? Ha nemmel válaszol, meg kell mutatnia nekem a személyazonossági papírjait.

— Igen, Golan Trevize vagyok — válaszolta Trevize — és mint az Alapítvány tanácsosa, remélem, hogy a rangomnak kijáró tisztelettel bánnak velem. A baklövés, amit elkövetett, nagy bajba fogja sodorni. És most mi lesz?

— Most valamivel könnyebb szívvel indulhatunk tovább. — A taxi újra elindult. — Én gondosan választom ki az utasaimat, és csak két férfira számítottam. A nő jelenléte meglepett, ezért azt gondoltam, talán tévedtem. De ha ön valóban az, aki, bizonyára meg fogja magyarázni a nő kilétét, ha majd a rendeltetési céljához ér.

— Maga nem ismeri az én rendeltetési célomat.

— Történetesen ismerem. Ön a Szállítási Minisztériumba megy.

— Nem oda óhajtok menni.

— Ez szemernyit sem változtat a helyzeten, tanácsos. Ha taxisofőr volnék, oda vinném, ahová menni akar. De mivel nem vagyok az, oda viszem, ahová én akarom vinni.

— Elnézést kérek — hajolt előre Pelorat —, de maga valóban taxisofőrnek látszik. Hiszen taxit vezet.

— Bárki vezethet taxit. Csak nem mindenkinek van jogosítványa rá. És nem minden taxi, ami annak látszik.

— Ne játsszunk tovább — mondta Trevize. — Kicsoda maga, és mit csinál? Ne felejtse el, hogy minderről számot kell adnia majd az Alapítványnak.

— Nekem ugyan nem — felelte a sofőr. — Esetleg a feletteseimnek. Én a comporelloni Biztonsági Szolgálat ügynöke vagyok. Azt az utasítást kaptam, hogy bár a rangjuknak kijáró tisztelettel, de mindenképpen eljuttassam önöket az utasításban meghagyott helyre. És jól gondolják meg, hogyan viselkednek, mert az autó fel van fegyverezve, engem pedig felhatalmaztak, hogy támadás esetén védekezzek.

16.

Attól kezdve, hogy a jármű elérte az utazósebességet, tökéletesen simán, zajtalanul futott, s ebben a nagy csendességben Trevize dermedt mozdulatlanságban ült. Bár nem nézett oda, tudta, hogy Pelorat időnként egy-egy oldalpillantást vet rá, s tanácstalan arcáról szinte lerí a kérdés: „Most mit tegyünk? Kérem, mondja meg!”

Szeme Blissre villant, aki nyugodtan, látszólag közömbösen ült a kocsiban. Persze, hiszen ő önmagában is egy egész világ volt. Noha galaktikus. távolságok messziségében voltak Gaiától, az egész bolygó ott rejtőzött a bőre alatt; valódi veszélyben ő bízvást folyamodhatott ehhez a mentsvárhoz.

De hát tulajdonképpen mi történt?

A fogadóállomás tisztviselője nyilván a gyakorlatnak megfelelően leküldte a jelentését — kihagyva belőle Blisst —, amely felkelthette a biztonságiak és mindenekelőtt a Szállítási Minisztérium érdeklődését. Vajon miért?

Békés idők jártak, tudomása szerint semmi különösebb feszültség nem volt a Comporellon és az Alapítvány között. Ő személy szerint az Alapítvány egyik fontos tisztségviselője…

Várjunk csak! A fogadóállomáson azt mondta a tisztviselőnek — annak a Kendray nevűnek —, hogy fontos ügyben jött a comporelloni kormányhoz. Ezt nyomatékosan hangsúlyozta, hogy rávegye, engedje át őket. Kendray nyilván ezt is jelentette, s ez kelthette föl az érdeklődésüket.

Erre nem számított, pedig láthatta volna előre.

Akkor hát hogyan is állunk az állítólagos tisztánlátási tehetségével? Máris kezdi elhinni, hogy valóban fekete doboz, ahogy Gaia feltételezi — vagy legalábbis állítja, hogy feltételezi — róla? Máris ingoványos területre vezette volna a babonás hitre alapozott túlzott önbizalom elhatalmasodása?

Hogyan is ülhetett fel egy percig is ennek az ostobaságnak? Hát valóban soha életében nem tévedett még? Tudta, milyen idő lesz holnap? Nyert valaha is nagy összegeket szerencsejátékon? A válasz: nem, nem és újra csak nem.

Akkor hát csak a nagy horderejű, még éppen csak alakuló dolgokban volt mindig igaza? Ezt meg honnan tudhatná?

Felejtsük el! Végtére is, a puszta tény, hogy azt állította, fontos államügyben jár… nem, az „Alapítvány biztonságát” emlegette…

Nos, tehát a puszta tény, hogy az Alapítvány biztonsága ügyében jött, méghozzá titokban, váratlanul — aminthogy úgy is volt — kelthette föl a figyelmüket. Igen ám, de amíg nem tudják, miről van szó, a legnagyobb óvatossággal kellene eljárniuk. Szertartásosan, a rangjának kijáró tisztelettel kellene bánniuk vele. Semmiképpen sem úgy, hogy elrabolják és fenyegetik.

Pedig pontosan ezt tették. Vajon miért?

Miért érzik magukat elég erősnek és hatalmasnak, hogy így bánjanak a Terminus egyik tanácsosával?

A Föld állna a háttérben? Ugyanaz az erő, amely oly hatásosan rejtette el az eredet világát még a Második Alapítvány nagy mentalistái elől is, lépett most elő, hogy már az első szakaszban meghiúsítsa a kutatását? Vajon a Föld mindentudó? Mindenható?

Trevize megrázta a fejét. Ez az út az őrületbe vezet. Ezentúl mindenért a Földet fogja okolni? Minden megmagyarázhatatlan viselkedést, az út minden kanyarát, a körülmények minden fordulatát a Föld titkos mesterkedése eredményének fog tulajdonítani? Mihelyt így kezdi látni a dolgokat, a biztos kudarc vár rá.

Ekkor érezte, hogy a jármű lelassul, s visszazökkent a valóságba.

Csak most jutott eszébe, hogy egyetlen pillantást sem vetett a városra, melyen áthajtottak. Körülnézett, hogy némi benyomást szerezzen róla. Az épületek alacsonyak voltak de, lévén ez hideg bolygó, talán nagy részük a föld alá húzódott.

Színeket nem látott, s ez idegen volt az emberi természettől.

Olykor feltűnt egy-egy jól bebugyolált járókelő, de ahogy maguk az épületek, bizonyára az emberek többsége is a föld alatt tartózkodik.

A taxi megállt. Alacsony, széles, valami mélyedésből kiemelkedő épület előtt voltak, az alját Trevize nem látta. Percek teltek el így, sem az autó, sem a sofőr nem mozdult. Magas, fehér kalapja majdnem az autó tetejét súrolta.

Trevize szórakozottan eltűnődött, vajon hogy tud a sofőr ki- és beszállni úgy, hogy a kalapját ne verje le közben. Amikor megszólalt, a gőgjében megalázott hivatalnok fojtott dühe érződött a hangján:

— Nos, sofőr, most mi a helyzet?

A sofőrfülke és az utastér közti csillogó válaszfal comporelloni változata korántsem volt kezdetleges munka. A hanghullámok áthatoltak rajta, de Trevize sejtette, hogy a mégoly nagy energiával rendelkező anyagi részecskék ellenben nem.

— Valaki majd feljön önökért — válaszolta a sofőr. — Addig csak üljenek nyugodtan.

Alighogy ezt kimondta, három fej bukkant elő egy enyhe ívű, sima kaptatón a mélység felől, amelyben az épület állt. Majd láthatóvá váltak a fejekhez tartozó testek is; bizonyára valami mozgólépcső-féleségen közeledtek, de magát a berendezést Trevize a kocsiból nem láthatta.

Amikor a három ember odaért, kinyílt a taxi utastér felőli ajtaja, s besüvített rajta a hideg levegő.

Trevize — nyakán összefogva a kabátját — kilépett. Két társa követte — Bliss erősen vonakodva.

A három comporelloni ijesztően alaktalan volt a felfújt öltözékben, amelybe talán villamos fűtést vezettek. Trevize az ilyesmit nem sokra tartotta; a Terminuson nem volt szükség rá, s amikor egy télen, a közeli Anakreon bolygón járva, kölcsönvett egy fűtött kabátot, hamarosan rá kellett jönnie, hogy hajlamos a túlmelegedésre — de addigra már csurgott róla a verejték.

Már ahogy közeledtek, enyhe megbotránkozással vette tudomásul, hogy a comporelloniak fegyvert viselnek. Nem is próbálták eltitkolni — épp ellenkezőleg. Sugárpisztolyukat a külső ruházatukhoz erősített pisztolytáskában tartották.

Egyikük egyenesen Trevize elé lépett, és nyersen megszólalt:

— Elnézést, tanácsos. — S egyetlen, durva mozdulattal szétrántotta Trevize kabátját. Kutató kezét föl-le futtatta Trevize oldalán, hátán, mellén és combjain. Ezután megrázta és ledobta a kabátot. Trevize döbbenetében csak akkor eszmélt rá, hogy gyorsan és hatásosan megmotozták, amikor már vége is volt az egésznek.

Pelorat leesett állal és félrehúzott, tátott szájjal szenvedte el a második comporelloni keze által rajta megesett hasonló méltatlanságot.

A harmadik Blisst vette célba, aki nem várta meg, míg hozzáérnek. Valamiképpen már tudta, mire számítson, mert egyetlen mozdulattal lerántotta magáról a kabátot, s egy percre ott állt, lenge öltözékében, védtelenül a süvítő szélben.

— Láthatják, fegyvertelen vagyok — közölte az időjáráshoz illő fagyos hangon.

— És valóban láthatta mindenki. A comporelloni megrázta a kabátot, mintha a súlyából akarná megállapítani, rejtegetnek-e benne fegyvert — nyilván észre is vette volna —, majd visszalépett.

Bliss újra belebújt a kabátjába, szorosan összehúzta magán, s Trevize egy pillanatra csodálta a viselkedését. Tudta, mit érezhetett ebben a hidegben, de a lány egyetlen remegést, egyetlen borzongást sem engeded meg magának, mialatt csak egy vékony blúz és pantalló fedte a testét. (Később jutott csak eszébe, vajon szükség esetén nem kaphat-e Bliss meleget Gaia többi részétől.)

Az egyik comporelloni intésére a három Külvilági elindult utána. A másik kettő mögöttük lépdelt. Az utca egy-két járókelője meg sem állt, hogy lássa, mi történik. Vagy nagyon is hozzászoktak már e látványhoz, vagy — ami még valószínűbb — csak azzal törődtek, hogy mihamarabb céljukhoz érjenek valamelyik épületben.

Trevize innen már látta, hogy a comporelloniak egy mozgó rámpán jöttek fel. Most lefelé indultak mind a hatan, méghozzá egy majdnem olyan bonyolult zsiliprendszeren át, mint akármelyik űrhajóé — csakhogy ez inkább a meleget, mintsem a levegőt, volt hivatva bent tartani.

És máris egy hatalmas épület belsejében találták magukat.

17.

Trevize első benyomása az volt, hogy egy hiperdráma szereplőjévé avatták — közelebbről egy, a Birodalom idejében játszódó történelmi kalandregény szereplőjévé. E játékhoz sajátos díszletek járultak (néhány változatban, ámbár lehet, hogy valójában csak egy volt, s azt használta minden hiperdráma-rendező), melyek az ereje teljében lévő Trantor világot átfogó bolygóvárosát jelképezték.

És íme, most látta a hatalmas tereket, a rohanó gyalogosokat, a kicsiny járműveket, melyek a számukra fenntartott sávokon robogtak.

Amikor fölnézett, szinte várta, hogy boltíves fülkék homálya felé tartó légitaxikat fog látni, de ebben legalább csalódhatott. Sőt ahogy magához tért kezdeti megdöbbenéséből, rájött, hogy ez az épület sokkalta kisebb, mint amekkorát az ember a Trantoron elvárhatna. És csak egy épület volt, nem pedig egy épületegyüttes része, mely ezer és ezer mérföldekre nyúlik minden irányban.

És a színek is mások voltak. A hiperdrámákban a Trantort mindig ijesztően rikító színekkel ábrázolták, a ruhák pedig tökéletesen hordhatatlanok, célszerűtlenek voltak. De mindeme színek és modorosságok csak arra szolgáltak, hogy jelképezzék a Birodalom dekadenciáját (ez a szemlélet manapság kötelező érvényű volt), különös tekintettel a Trantoréra.

Ebből az alaphelyzetből kiindulva a Comporellon csakis a dekadencia szöges ellentéte lehetett, mert a színskála, amit Pelorat odafent az űrkikötőben észrevételezett, itt csak megerősítést nyert.

A falak a szürke különböző árnyalatait mutatták, a mennyezet mindenütt fehér volt, az emberek pedig fekete, szürke és fehér ruhákat viseltek. Időnként feltűnt egy-egy tiszta fekete öltözék is, még ritkábban egy-egy teljesen szürke, de tiszta fehéret Trevize egyet sem látott. A minta azonban sohasem ismétlődött, mintha a színektől megfosztott emberekben elfojthatatlanul élt volna a vágy, hogy valamiképpen mégiscsak kimutassák egyéniség voltukat.

Az arcok általában kifejezéstelenek, vagy ha nem, akkor mogorvák voltak. A nők rövidre vágott hajat viseltek, a férfiak hosszabbat, de a homlokukból hátrasimítva, rövid varkocsokba fonva. Amikor elhaladtak egymás mellett, nem néztek egymásra. Mindenkiből áradt a céltudatosság, mintha az agyukat megtöltő üzleti ügyek semmi másra nem hagynának helyet. Férfiak és nők egyformán öltöztek, csak a hajuk hossza, a mell domborulata és a csípő szélessége jelezte a különbséget.

Egy liftbe kísérték őket, mely öt szintet haladt lefelé. Amikor kiléptek, egy ajtóhoz kellett menniük, amelyen egy szürke tábla volt, rajta apró, szerény, fehér betűk: „Mitza Lizalor, SzállMin”.

Az elöl haladó comporelloni megérintette a feliratot, s az a következő pillanatban felragyogott. Az ajtó kinyílt, és ők bevonulták.

Tágas, meglehetősen üres szobába jutottak, melynek kopársága felért a tér tüntető pazarlásával, talán hogy megmutassa használója hátalmát.

Két kifejezéstelen arcú testőr állt a hosszabbik fal előtt, tekintetüket egyenesen a belépőkre szegezve. A szoba mértani középpontjánál talán valamicskével hátrébb egy hatalmas íróasztal terpeszkedett a helyiség közepén. Mögötte pedig minden bizonnyal Mitza Lizalor: nagy testű, sima arcú, sötét szemű alak. Két erős, hosszú ujjú, szögletes körmű keze az asztalon nyugodott.

A SzállMin (szállítási miniszter, gondolta Trevize) felsőruhájának széles hajtókája fehéren világított egy egyébként sötétszürke ruhán. A hajtókák alatt kettős fehér sáv haladt átlósan, a mell közepén keresztezve egymást. Trevize észrevette, hogy noha az öltözéket úgy szabták, hogy semlegesítse a mell domborulatát, a fehér X mégiscsak felhívta rá a figyelmet.

A miniszter kétségtelenül nő volt. A mellét figyelmen kívül hagyva is elárulta rövidre nyírt haja, s noha az arca nem volt kifestve, a vonásai is ezt mutatták.

És a hangja is vitathatatlanul asszonyra vallott: zengő alt volt.

— Jó napot — mondta. — Nem fordul elő gyakran, hogy terminusi férfiak tisztelnek meg bennünket a látogatásukkal. Továbbá olyan asszony, aki nem szerepel a nyilvántartásban. — Tekintete egyikről a másikra vándorolt, majd megállapodott Trevize-on, aki fenyegető mozdulatlanságba merevedve állt előtte. — Ráadásul e férfiak egyike a Tanács tagja.

— Az Alapítvány tanácsosa — szólalt meg Trevize, s nagyon igyekezett, hogy a hangja magabiztosan csengjen. — Golan Trevize tanácsos, alapítványi küldetésben.

— Küldetésben? — A miniszter szemöldöke megemelkedett.

— Küldetésben — ismételte Trevize. — Miért bánnak hát úgy velünk, mint holmi gonosztevőkkel? Miért vettek őrizetbe fegyveres testőrök, s miért vezettek foglyokként ide? Remélem, tudja, hogy az Alapítvány Tanácsának nem fog tetszeni, ha tudomást szerez róla.

— És ettől függetlenül — szólalt meg Bliss, s a hangja az idősebb asszonyéhoz képest szinte csipogónak tűnt —, ezentúl most már mindig állnunk kell?

A miniszter egy hosszú percig jeges tekintettel nézett Blissre, aztán fölemelte egyik karját, s azt mondta:

— Három széket! Azonnal!

Nyílt egy ajtó, s a szokásos komor comporelloni divat szerint öltözött három férfi robogott be rajta három székkel. Az íróasztal előtt állók leültek.

— Tessék — jegyezte meg a miniszter fagyos mosollyal —, így már kényelmesebb?

Trevize gondolatban rávágta, hogy nem. A székek párnázatlanok, hidegek voltak, kemény ülésük és támlájuk egyáltalán nem követte a test vonalát.

— Miért vagyunk itt? — kérdezte. A miniszter belenézett az asztalán heverő papírokba.

— El fogom mondani, mihelyt tisztáztuk a tényeket. A maguk Távoli csillag nevű hajója a Terminusról való. Így van, tanácsos?

— Igen.

A miniszter fölnézett.

— Én használtam a maga címét, tanácsos. Az udvariasság kedvéért nem használná ön is az enyémet?

— Miniszterasszony elegendő lesz? Vagy van ennél tiszteletteljesebb is?

— Nincs tiszteletteljesebb, uram, és fölösleges halmoznia a címeket. A „miniszter” elegendő, vagy mondjon „asszonyomat”, ha megunja a sok ismétlést.

— Akkor a válaszom a kérdésére: Igen, miniszter.

— A hajó parancsnoka Golan Trevize, az Alapítvány polgára, egyben a terminusi Tanács tagja. Eddig igazam van, tanácsos?

— Igen, miniszter. És mivel én az Alapítvány polgára vagyok…

— Még nem végeztem, tanácsos. Tartsa meg az ellenvetéseit, míg elmondom a magamét. A kísérője Janov Pelorat, tudós, történész, az Alapítvány polgára. Ön az, ugye, dr. Pelorat?

Pelorat. akaratlanul is összerezzent, amikor a miniszter feléje fordította kutató tekintetét.

— Igen, az vagyok, kedv… — Elhallgatott, majd újrakezdte: — Igen, miniszter.

A miniszter energikusan kulcsolta össze az ujjait.

— A nekem továbbított jelentésben asszonyról nem tesznek említést. Ez a nő a hajó állományába tartozik?

— Igen, miniszter — felelte Trevize.

— Akkor most az asszonyhoz fordulok. A neve?

— Blissnek ismernek — válaszolta a mereven ülő Bliss higgadtan, világosan —, bár a teljes nevem hosszabb, asszonyom. Kívánja, hogy elmondjam az egészet?

— Pillanatnyilag beérem annyival, hogy Bliss. Ön is az Alapítvány polgára, Bliss?

— Nem vagyok az, asszonyom.

— Melyik világnak a polgára, Bliss?

— Nincsenek papírjaim, melyek bizonyítanák, hogy bármelyik világ polgára lennék, asszonyom.

— Nincsenek papírjai, Bliss? — Egy kis jelzést tett az előtte fekvő papírokon. — A tényt följegyeztem. Mit csinál ön a hajó fedélzetén?

— Utas vagyok, asszonyom.

— Kérte a papírjait akár Trevize tanácsos, akár dr. Pelorat, mielőtt a fedélzetre lépett volna, Bliss?

— Nem, asszonyom.

— Közölte velük, hogy nincsenek papírjai, Bliss?

— Nem, asszonyom.

— Mi a dolga a hajó fedélzetén, Bliss? Illik a neve arra a tevékenységre, amit űz?

— Utas vagyok, nincs más dolgom — felelte Bliss büszkén.

— Miért zaklatja ezt a nőt, miniszter? — vágott közbe Trevize. — Miféle törvényt sértett meg?

Lizalor miniszter tekintete Blissről Trevize-ra siklott.

— Maga Külvilági, tanácsos, nem ismeri a mi törvényeinket — mondta. — Mindazonáltal, ha a mi világunkra látogat, ön is engedelmeskedni tartozik ezeknek. A saját törvényeit nem hozhatja magával ide; ez a galaktikus törvény általános szabálya, azt hiszem.

— Elismerem, miniszter, de ebből még nem tudom, milyen törvényeiket sértette meg ez a lány.

— Általános szabály a Galaxisban, tanácsos, hogy ha a látogató az általa meglátogatott világ fennhatóságán kívül eső világból érkezik, magával kell hoznia a személyazonossági papírjait. Sok világ hanyagul kezeli ezt a kérdést, vagy mert olyan nagyra értékeli a turizmust, vagy mert a rendszabályok hidegen hagyják. Mi, comporelloniak nem tartozunk közéjük. Mi törvénytisztelő világ vagyunk, és azokat másokkal is szigorúan betartatjuk. Ez a nő világ nélküli személy, és mint ilyen, megsérti a törvényeinket.

— Neki ez ügyben nem volt választása — mondta Trevize. — Én vezettem a hajót, és én hoztam le a Comporellonra. Neki velünk kellett jönnie, vagy arra céloz, miniszter, hogy ki kellett volna löknünk őt az űrbe?

— Ez csupán azt jelenti, hogy ön is megsértette a törvényünket, tanácsos.

— Nem, ez nem így van, miniszter. Én nem vagyok Külvilági. Én az Alapítvány polgára vagyok, és a Comporellon a neki alávetett világokkal együtt az Alapítvány Szövetséges Hatalmának része. Én mint az Alapítvány polgára szabadon jöhettem ide.

— Hogyne, tanácsos, mindaddig, míg bizonyítani tudja, hogy ön valóban az Alapítvány polgára.

— Amit-meg is teszek, miniszter.

— De még az Alapítvány polgáraként sincs joga megsérteni a törvényeinket oly módon, hogy magával hoz egy világnélküli személyt.

Trevize habozott. Nyilvánvaló, hogy a határőr, Kendray nem tartotta meg a neki tett ígéretét, nincs értelme hát, hogy védje őt.

— A határállomáson nem tartóztattak föl bennünket, tehát úgy gondoltam, az engedély arra is vonatkozik, hogy ezt az asszonyt magammal hozhatom, miniszter.

— Igaz, hogy nem tartóztatták fel önöket, tanácsos. Igaz, hogy a bevándorlási hatóságok nem jelentették az asszonyt, hanem átengedték. Gyanítom azonban, hogy a fogadóállomás tisztviselői úgy vélték — teljes joggal —, hogy előbbre való a hajójukat a felszínre engedni, mint holmi világnélküli személy miatt aggodalmaskodni. Amit ők tettek, kereken kimondva szabálysértés volt, s nekünk a megfelelő módon kell az ügyben eljárnunk, de nem kétlem, hogy a döntésüket végül jogosnak fogjuk ítélni. Mi a szigorú törvények világa vagyunk, tanácsos, de az ész diktálta határokon túl nem ragaszkodunk a törvényekhez.

— Akkor én most az ész nevében kérem, engedjen a szigorából, miniszter — vágta rá Trevize azonnal. — Ha valóban nem kapott felvilágosítást a fogadóállomástól abban az értelemben, hogy a hajónk fedélzetén egy világ nélküli személy is tartózkodik, akkor ön nem tudta, hogy a földet érésünk pillanatában valamely törvényüket megsértjük. Mégis teljesen nyilvánvaló, hogy felkészült rá, miszerint bennünket a leérkezésünk pillanatában őrizetbe vesz, amit valóban meg is tett. Miért cselekedett így, ha nem volt oka rá, hogy azt higgye, valamelyik törvényüket megsértjük?

A miniszter elmosolyodott.

— Megértem a zavarát, tanácsos. Hadd nyugtassam meg, bármit tudtunk is — vagy nem tudtunk — az utasa világnélküli voltáról, annak semmi köze ahhoz, hogy önöket őrizetbe vettük. Mi az Alapítvány nevében cselekedtünk így, amelynek, mint ön rámutatott, Szövetséges Hatalma vagyunk.

— De hát ez lehetetlen, miniszter — meredt rá elképedve Trevize. — Vagy még rosszabb! Nevetséges!

A miniszter kuncogása olyan volt, mint a mézcsorgás.

— Érdekelne, tanácsos, miként értékeli ön a nevetségest rosszabbnak a lehetetlennél. Egyébként ebben egyetértünk. Sajnos azonban az ön számára sem az egyik, sem a másik nem igaz. Miért is lenne az?

— Mert én az alapítványi kormány tagja vagyok, az ő küldetésükben járok, és teljességgel elképzelhetetlen, hogy le akarnának tartóztatni engem, de még az is, hogy hatalmukba állna, miután mentelmi joggal rendelkezem.

— Ó, megfeledkezett a címemről, de mély felindultságában ez talán megbocsátható. Ami azt illeti, nem kértek meg rá, hogy minden teketória nélkül letartóztassam önt. Én csak azt teszem, amivel keresztülvihetem, amire valóban megkértek, tanácsos.

— Vagyis, miniszter? — kérdezte Trevize, miközben megpróbálta leplezni érzelmeit e félelmetes nő előtt.

— Vagyis hogy elvegyem a hajóját, tanácsos, és visszaküldjem az Alapítványnak.

— Micsoda?

— Megint elhagyta a címemet, tanácsos. Ez nagy hanyagságra vall, és cseppet sem könnyít a helyzetén. Gondolom, a hajó nem az öné. Vagy talán ön tervezte, esetleg ön építette, netalán ön fizetett érte?

— Természetesen nem, miniszter. Az Alapítvány kormánya nekem utalta ki.

— Akkor feltehetően az Alapítvány kormányának joga van érvényteleníteni ezt a kiutalást, tanácsos. Úgy képzelem, ez egy értékes hajó.

Trevize nem válaszolt.

— Ez egy gravitikus hajó, tanácsos — folytatta a miniszter. — Nem lehet belőle sok, még az Alapítványnak sem. Bizonyára megbánták, hogy a kevés közül egyet önnek utaltak ki. Talán rávehetne őket, hogy utaljanak ki egy másikat, egy, kevésbé értékeset, amely mindazonáltal tökéletesen megfelel majd a küldetésének. De meg kell kapnunk a hajót, amelyen ide érkezett.

— Nem, miniszter, a hajóról nem mondhatok le. Nem hihetem, hogy az Alapítvány erre kérte önt.

— Nem egyedül engem, tanácsos — mosolygott a miniszter. — És nem is kizárólag a Comporellont. Okunk van feltételezni, hogy a kérést elküldték a sok-sok világ és térség közül mindazoknak, melyek az Alapítvány fennhatósága és szövetsége alá tartoznak. Ebből arra következtetek, hogy az Alapítvány nem ismeri az ön útitervét, és bizonyos dühödt eltökéltséggel kutatja a hollétét. Amiből továbbá arra következtetek, hogy önnek nincs a Comporellont érintő olyan küldetése, melyet az Alapítvány megbízásából végezne. Röviden, tanácsos, ön hazudott nekem.

Trevize-nak eléggé nehezére esett megszólalni:

— Szeretném látni a kérés másolatát, amelyet az Alapítvány kormányától kapott, miniszter. Azt hiszem, ehhez jogom van.

— Hogyne, mihelyt az ügy törvényes keretek közé kerül. Mi nagyon komolyan vesszük a törvényes formákat, tanácsos, és biztosíthatom, a jogai teljes védelmet fognak élvezni. De úgy vélem, jobb és könnyebb volna, ha meg tudnánk egyezni itt, a nyilvánosság kizárásával, elhalasztva ezzel a bírósági eljárást. Ez jobban megfelelne nekünk is, és meggyőződésem, hogy az Alapítványnak is, amelynek nem lehet célja, hogy az emberek Galaxis-szerte tudomást szerezzenek egy szökevény törvényhozóról. Ez nevetséges helyzetbe hozná az Alapítványt, ami — a maga és az én felfogásom szerint is — rosszabb lenne a lehetetlennél.

Trevize ismét hallgatásba burkolózott.

A miniszter várt egy kicsit, aztán folytatta, éppoly zavartalanul, mint eddig:

— Nézze, tanácsos, akár bizalmas megegyezés, akár bírósági eljárás révén, de mindenképpen szándékunkban áll megszerezni a hajót. A büntetés, amiért hazátlan utast hozott magával, azon múlik, melyik utat választjuk. Követelje a törvényt, és a nő csak súlyosbítani fogja az ügyét; a vétekért keményen felelősségre vonjuk mindannyiukat, s biztosíthatom, nem lesz könnyű dolguk. Ha viszont megegyezünk, a kereskedelmi járat bárhová elviszi az utasát, ahová csak óhajtja, s ha úgy kívánják, önök ketten el is kísérhetik. Vagy ha az Alapítvány megkér bennünket, a rendelkezésére bocsáthatjuk az egyik saját hajónkat, egy tökéletesen megfelelőt — feltéve természetesen, hogy az Alapítvány kártalanít bennünket egy vele egyenértékű, saját hajójával. De ha ön bármilyen oknál fogva nem kíván visszatérni az Alapítvány ellenőrzése alá tartozó területre, mi hajlandók vagyunk menedéket nyújtani, s akár még comporelloni honpolgárságot is nyerhet nálunk. Látja, számtalan előnyös lehetősége van, ha hajlandónak mutatkozik egy baráti egyezségre, de nincs egy se, ha ragaszkodik a törvényes jogaihoz.

— Ön túlságosan mohó, miniszter — szólalt meg végre Trevize. — Olyasmit ígér, amit nem tud teljesíteni. Nem ígérhet nekem menedéket, ha az Alapítvány azt kívánja, hogy szolgáltassanak ki neki.

— Tanácsos, én sohasem ígérek olyasmit, amit ne tudnék teljesíteni — felelte a miniszter. — Az Alapítvány kérése csak a hajóra vonatkozik. Önnel mint egyénnel kapcsolatban nem rendelkeztek, sem senki mással a hajón tartózkodók közül. Kívánságuk egyedül a járműre vonatkozik.

Trevize egy gyors pillantást vetett Blissre, majd azt mondta:

— Megengedi, miniszter, hogy egy rövid ideig megtanácskozzam a dolgot dr. Pelorattal és Bliss kisasszonnyal?

— Hogyne, tanácsos. Adok önnek tizenöt percet.

— Hatszemközt, miniszter.

— Átvezetik önöket egy másik szobába, és tizenöt perc múlva visszakísérik, tanácsos. Mialatt ott vannak, nem zavarjuk önöket, s meg sem kíséreljük, hogy a beszélgetésüket kihallgassuk. Erre a szavamat adom, és én megtartom a szavamat. Mindazonáltal továbbra is őrizet alatt lesznek, tehát ne legyenek olyan őrültek, hogy a szökés gondolatával foglalkozzanak.

— Megértettük, miniszter.

— És amikor visszatérnek, reméljük, szabad beleegyezésüket adják a hajó átengedéséhez. Máskülönben működésbe lép a törvény gépezete, és az sokkal rosszabb lesz mindannyiuk számára, tanácsos. Megértette?

— Megértettem, miniszter — felelte Trevize, minden erejével véka alá rejtve a haragját, hiszen csöppet sem vált volna javára, ha szabadjára engedi.

18.

Kicsi, de jól megvilágított szoba volt. A berendezés mindössze egy heverőből és két székből állt-, s tisztán lehetett hallani a szellőztető berendezés halk zümmögését. Egészében véve sokkal kényelmesebbnek látszott, mint a miniszter hatalmas és steril irodája.

Egy robusztus, magas testőr vezette oda őket, keze állandóan a sugárpisztolya fölött lebegett. Amikor beléptek a szobába, ő az ajtó előtt maradt, s csak ennyit mondott, de nyomatékosan:

— Tizenöt percük van.

De akkor már tompa csattanással a helyére is siklott az ajtó.

— Csak remélhetem, hogy nem hallgatnak ki bennünket — mondta Trevize.

— A szavát adta rá, Golan — felelte Pelorat.

— Önmaga alapján ítéli meg az embereket, Janov. Az ő úgynevezett „szava” nekem nem elég. Habozás nélkül megszegi, ha úgy látja jónak.

— Nem számít — szólt közbe Bliss. — Le tudom árnyékolni a szobát.

— Van árnyékolód? — érdeklődött Pelorat. Bliss elmosolyodott, hófehér fogai kivillantak.

— Gaia elméje az árnyékoló, Pel. Hatalmas elme, hidd el.

— Ide jutottunk ennek a hatalmas elmének a korlátai miatt — jegyezte meg Trevize dühösen.

— Hogy érti ezt? — kérdezte Bliss.

— Amikor a hármas találkozó felbomlott, maga visszavont engem mind a polgármester, mind a második alapítványbeli Gendibal elméjéből. Egyiknek se jutottam többé eszébe, legföljebb a ködös messzeségből és minden érzelmi töltés nélkül. Magamra lettem hagyva.

— Ezt kellett tennünk — felelte Bliss. — Maga a mi legfontosabb erőforrásunk.

— Igen. Golan Trevize, az igazlátó. De a hajómat bezzeg nem vonták vissza az elméjükből, igaz? Branno polgármester nem engem kért vissza; én őt nem érdekeltem, de bezzeg visszakérte a hajót! A hajót nem felejtette el.

Bliss összehúzta a szemöldökét.

— Gondolja csak végig — folytatta Trevize. — Gaia úgy vette, mintha én egy egységet alkotnék a hajómmal; hogy mi ketten összetartozunk. Ha Branno nem gondol rám, nem fog gondolni a hajóra sem. Az a baj, hogy Gaia nem érti, mi az az egyéni jelleg. Számára én és a hajóm egyetlen organizmus vagyok, márpedig ez egy téves elképzelés.

— Lehetséges — mondta Bliss halkan.

— Nos, akkor a maga dolga, hogy helyrehozza ezt a hibát — jelentette ki Trevize kereken. — Nekem szükségem van a gravitikus hajómra és a számítógépemre. Semmi más nem helyettesítheti őket. Tehát, Bliss, gondoskodjon róla, hogy megtarthassam a hajót. Maga képes irányítani az agyakat.

— Úgy van, Trevize, de ez az irányítás nem könnyű feladat számunkra. Megtettük a hármas találkozó alkalmával, de tudja-e, mennyi ideig készültünk arra a találkozóra? Hogy mennyit-számoltunk? Mérlegeltünk? Évekbe tellett — de szó szerint. Nem sétálhatok oda csak úgy egy asszonyhoz, s igazíthatok egyet az agyán, hogy azt tegye, ami egy másik embernek megfelel.

— Maga szerint ez az idő megfelel…

Bliss nem hagyta magát félbeszakítani.

— Csak egyszer folyamodjak ehhez a módszerhez, vajon hol állunk meg a végén? Beleavatkozhattam volna a tisztviselő gondolataiba a fogadóállomáson, s rögtön átmehettünk volna. Befolyásolhattam volna a taxis ügynök gondolatait, s ő is utunkra engedett volna.

— Nos, ha már említi, megkérdezhetem, hogy miért nem tette?

— Mert nem tudjuk, mindez hová vezetne. Nem ismerjük a mellékhatásokat; amelyek, meglehet, még többet rontanának a helyzetünkön. Ha én most igazítok egyet a miniszter elméjén, az hatással lesz az őt másokhoz fűző kapcsolataira, s mivel magas hivatalt tölt be a kormányában, e hatás még a csillagközi kapcsolatokat is érintheti. Míg el nem jön az az idő, amikor minden ilyesmit előre ki tudunk számítani, nem merünk az agyához nyúlni.

— Akkor miért van egyáltalán velünk?

— Mert bekövetkezhet az a pillanat, amikor a maga élete forog veszélyben. Meg kell védenem az életét minden áron, még Pel vagy a saját életem árán is. A. fogadóállomáson nem volt életveszélyben. Most sincs. Ezt a helyzetet magának kell megoldania, s ez mindaddig. Így lesz, amíg Gaia fel nem tudja mérni valamely cselekvés következményeit, s magára nem vállalja a döntést.

Trevize gondolkodóba esett, s végül így szólt:

— Tehát nekem kell megpróbálnom valamit. Nem biztos, hogy sikerül.

Az ajtó kinyílt, éppoly zajos döndüléssel, ahogyan becsukódott.

— Jöjjenek ki — szólt be a testőr.

— Mit fog csinálni, Golan? — suttogta Pelorat, miközben kilépdeltek.

— Még magam sem tudom egészen — súgta vissza Trevize a fejét csóválva. — Rögtönöznöm kell.

19.

Amikor visszaértek az irodába, Lizalor miniszter ugyanúgy ült az íróasztalánál. A belépők láttán arca zord mosolyra húzódott.

— Bízom benne, Trevize tanácsos, azzal az elhatározással tért vissza, hogy hajlandó lemondani a birtokában lévő alapítványi hajóról — mondta.

— Azzal az elhatározással jöttem vissza, miniszterválaszolta Trevize nyugodtan —, hogy megbeszéljük a feltételeket.

— Nincsenek megbeszélni való feltételek, tanácsos. A tárgyalást, amennyiben ragaszkodik hozzá, nagyon gyorsan meg lehet rendezni, és még gyorsabban le lehet folytatni. Kezeskedem, hogy még a legelfogulatlanabb bíróság is elítéli, miután a bűne — az, hogy hazátlan személyt hozott magával — nyilvánvaló és vitathatatlan. Ezek után már törvényadta jogunk, hogy elkobozzuk a hajóját, és példás büntetést szabjunk ki mindhármukra. Ne kényszerítse ki e büntetéseket, csak hogy egy napig késleltessen bennünket.

— Mégiscsak vannak megvitatni való feltételek, miniszter, mert akármilyen gyorsan elítélnek is bennünket, az én hozzájárulásom nélkül nem vehetik el a hajót. Ha megkísérlik, hogy nélkülem, erőszakkal hatoljanak a fedélzetére, a hajó megsemmisül, s vele együtt az űrállomás, a rajta lévő összes emberi lénnyel. Ez kétségkívül feldühítené az Alapítványt, amit önök nem mernek megkockáztatni. Ha fenyegetésekkel vagy rossz bánásmóddal akarnának kényszeríteni a hajó felnyitására, az nyilván ellenkezne a törvényeikkel, s ha végső szorultságukban mégis megszegnék saját törvényeiket, bennünket pedig megkínoznának, vagy akár hosszabb időre kegyetlen és szokatlan börtönbüntetéssel sújtanának, az Alapítvány arról is tudomást szerezne, s még inkább feldühödne. Bármennyire akarják is a hajót, nem engedhetnék meg a precedenst, hogy alapítványi polgárokkal rosszul bánjanak. Nos, beszélhetünk végre a feltételekről?

— Képtelenségeket beszél — ráncolta össze a homlokát a miniszter. — Ha szükséges, magához az Alapítványhoz fogunk fordulni. Ők tudni fogják, hogyan nyissák ki a saját hajójukat, esetleg ők kényszerítik magát, hogy kinyissa.

— Nem használta a címemet, miniszter, de mély felindultságában ez talán megbocsátható. Ön is jól tudja, hogy csak legvégső esetben fordul az Alapítványhoz, hiszen nem áll szándékában visszaszolgáltatni nekik a hajót.

A mosoly lehervadt a miniszter arcáról.

— Miféle képtelenség ez, tanácsos?

— Az a fajta képtelenség, miniszter, amit talán másoknak nem szükséges hallaniuk. Engedje meg, hogy a barátom és az ifjú hölgy visszavonuljon valami kényelmes szállodai szobába, ahol végre kipihenhetik magukat, és bocsássa el a testőreit is. Maradjanak kint az ajtó előtt, és hagyjanak itt önnek egy sugárpisztolyt. Maga nem valami törékeny kis nő, és egy sugárpisztollyal a kezében nem kell tartania tőlem. Én fegyvertelen vagyok.

A miniszter az asztal fölött áthajolt hozzá.

— Nem fordulhat elő olyan eset, hogy félnem kellene magától.

Anélkül hogy hátranézett volna, magához intette az egyik testőrt, aki azonnal odalépett, s erőteljes dobbantással vigyázzba vágta magát.

— Testőr — szólt az asszony —, őt és őt kísérje az 5-ös lakosztályba. Gondoskodjék a kényelmükről és az őrzésükről. Maga felel érte, ha netán rosszul bánnak velük, vagy ha a biztonságukon valami csorba esik.

Felállt, és hiába határozta el Trevize, hogy tökéletesen megőrzi a hidegvérét, mégis összerándult egy kicsit. A nő magas volt: legalább 1,85 méter, mint Trevize, ha ugyan nem magasabb egy-két centiméterrel. A mellén kereszteződő, majd a derekát körülfogó két fehér csík még keskenyebbnek láttatta amúgy is keskeny derekát. Valami energikus kecsesség volt benne, és Trevize borongva gondolt rá, hogy valószínűleg igazat mondott, amikor azt állította, hogy nincs semmi félnivalója tőle. Ha dulakodásra kerülne a sor, gondolta, az asszony játszi könnyedséggel két vállra fektetné.

— Jöjjön velem, tanácsos — mondta a nő. — Ha ezentúl képtelenségeket akar mondani, jobb, ha minél kevesebben hallják, már csak a maga érdekében is.

Fürge léptekkel haladt elöl, s a mögötte lépkedő Trevize úgy érezte, eltörpül az árnyékában, holott ehhez hasonlót még sohasem érzett nő társaságában. Amikor beléptek egy liftbe, s az ajtó bezárult mögöttük, a nő újra megszólalt:

— Most egyedül vagyunk, tanácsos, és ha olyan illúziókat melenget, hogy erőszakot alkalmaz velem szemben valami elképzelt cél elérése érdekében, kérem, tegyen le róla. — Kán tálasa még szembetűnőbbé vált, amikor látható élvezettel hozzátette: — Maga kifejezetten erős példánynak látszik, de biztosíthatom, nem esne nehezemre eltörni a karját vagy a gerincét, ha meg kellene tennem. Van nálam fegyver, de ehhez még arra sem lenne szükségem.

Trevize megvakarta az arcát, s közben a tekintete lesiklott, majd felvándorolt a nő testén.

— Miniszter, én birkózásban állom a sarat bármelyik férfival, aki a súlycsoportomba tartozik, de már eldöntöttem, hogy önnel szemben elveszíteném a menetet. Tudom, mikor vagyok eleve reménytelen helyzetben.

— Helyes — felelte a miniszter, és elégedettnek látszott.

— Hová megyünk, miniszter? — kérdezte Trevize.

— Le! Meglehetősen mélyre. De azért ne aggódjon. Egy hiperdrámában, gondolom, így indulnának el önnel valami föld alatti várbörtön felé, de a Comporellonon nincsenek föld alatti várbörtönök, csak egészen egyszerű börtönök. Most a magánlakosztályomba megyünk; nem olyan romantikus hely, mint a régi, csúf birodalmi idők várbörtönei voltak, de kényelmesebb.

Trevize úgy becsülte, legalább ötven méterre szállhattak le a bolygó felszíne alá, amikor a lift ajtaja félrehúzódott, és ők kiléptek.

20.

Nem titkolt meglepetéssel nézett körül a lakosztályban.

— Nem tetszik a lakásom, tanácsos? — kérdezte mogorván a miniszter.

— Dehogy, miért is ne tetszene, miniszter? Csak meglepődtem. Erre nem számítottam. Ami kevés benyomásom volt az önök világáról a megérkezésem óta látottak és hallottak alapján, abból úgy gondoltam, hogy ez egy önmegtartóztató, minden haszontalan fényűzést kerülő világ.

— Az is, tanácsos. Energiaforrásaink korlátozottak, tehát az életünknek is éppoly ridegnek kell lennie, mint az időjárásnak.

— De hát ez, miniszter… — Trevize kitárta a karját, mintha át akarná ölelni a szobát, amelyben (ezen a világon először) színeket látott, ahol a heverők párnázottak voltak, a megvilágított falak lágyan szórták a fényt, és a padlót puha szőnyeg borította, mely ruganyossá tette a lépteket, s elnyelte a zajokat. — Ez aztán valóban fényűző!

— Ahogy mondja, tanácsos, valóban kerüljük a haszontalan fényűzést, a hivalkodó fényűzést, a pazarlóan szertelen fényűzést. Ez itt ellenben magánfényűzés, amelynek megvan a maga haszna. Én keményen dolgozom, súlyos felelősséget hordok a vállamon. Szükségem van egy helyre, ahol egy időre megfeledkezhetem a hivatalom nehézségeiről.

— És minden comporelloni így él, ha a többiek szeme elfordul róla, miniszter? — tudakolta Trevize.

— A munkája és a felelőssége mértékétől függ. Kevesen engedhetik meg maguknak, vagy érdemlik ki, vagy — hála etikai szabályzatunknak — igénylik.

— De ön, miniszter, megengedheti, megérdemli — és igényli?

— A rangnak megvannak a maga előjogai, éppúgy, mint a kötelezettségei — válaszolta a miniszter. — És most foglaljon helyet, tanácsos, és meséljen nekem arról az őrültségről, amit a fejében forgat. — Leült a heverőre, amely lassan engedett tömör súlyának, majd rámutatott egy hasonlóan puha székre. Trevize így nem túl messzire, és pontosan szembekerült vele.

— Őrültség, miniszter? — kérdezte Trevize, miközben leült.

A miniszter láthatóan elengedte magát jobb könyökét egy párnára támasztotta.

— Magánbeszélgetésben nem szükséges túl mereven ragaszkodnunk a hivatalos tárgyalások hangneméhez. Nyugodtan hívhat Lizalornak, én pedig Trevize-nak fogom szólítani. Mondja el, Trevize, mit sütött ki, hadd vizsgáljuk meg együtt közelebbről.

Trevize keresztbe vetette a lábát, és hátradőlt a székben.

— Nézze, Lizalor, maga választás elé állított engem: vagy önként átadom a hajót, vagy hivatalos bírósági eljárást indítanak ellenem. Mindkét esetben végül az önöké lesz a hajó. Ön mégis megtett mindent, hogy meggyőzzön, válasszam az első lehetőséget. Még arra is hajlandó, hogy a sajátom helyett egy másik hajót ajánljon fel, hogy a barátaimmal együtt oda mehessek, ahova akarok. Vagy ha az a kívánságunk, itt maradhatunk a Comporellonon, s még honpolgárságot is kaphatunk. Tizenöt percig tanácskozhattunk egymás között a részletekről. Mi több, hajlandó volt idehozni engem a magánlakosztályába, mialatt a barátaim feltehetőleg egy kényelmes szállodában pihennek. Egyszóval, Lizalor, ön megveszteget engem, s mindent bedob, hogy tárgyalás nélkül engedjem át önnek a hajómat.

— Ugyan, Trevize, nem bízhatna bennem pusztán humánus érzéseitől indíttatva?

— Nem.

— Vagy abból a megfontolásból, hogy az önkéntes lemondás gyorsabb és célravezetőbb minden bírósági tárgyalásnál?

— Nem! Nekem más javaslatom lenne.

— Mégpedig?

— A törvényszéki tárgyalásnak egyetlen komoly hátránya van: a nyilvánossága. Maga számtalanszor hivatkozott e világ szigorú törvénykezési rendszerére, és én gyanítom, hogy egy tárgyalást nehéz úgy lebonyolítani, hogy ne készüljön róla részletes jegyzőkönyv. Ha pedig ez így van, akkor az Alapítvány tudomást fog szerezni róla, s mihelyt a tárgyalás lezajlott, önnek vissza kell szolgáltatnia a hajót.

— Természetesen — felelte Lizalor kifürkészhetetlen arcai. — A hajó az Alapítvány tulajdona.

— Ezzel szemben — folytatta Trevize — ha magánegyezséget köt velem, arról nem kell jegyzőkönyvnek készülnie. Megkaphatja a hajót, és mivel az Alapítvány mit sem tud az ügyről — hiszen ők még azt sem tudják, hogy mi ezen a világon vagyunk —, az megmarad a Comporellon tulajdonában. Meggyőződésem, hogy önnek ez a valódi szándéka.

— Miért tennénk ezt? — Az asszony arcáról továbbra sem lehetett leolvasni semmit. — Hát nem vagyunk az Alapítvány Szövetség része?

— Nem egészen. Az önök státusa Szövetséges Hatalom. Bármelyik galaktikus térképen, ahol a Szövetség tagországait vörössel jelzik, a Comporellon és alárendelt világai halvány rózsaszín foltként tűnnek elő.

— Még így is, mint Szövetséges Hatalom, nyilván együttműködnénk az Alapítvánnyal.

— Együttműködnének? Nem lehet, hogy a Comporellon teljes függetlenségről, netán vezető szerepről álmodozik? Régi világ az önöké. Szinte valamennyi világ öregebbnek állítja magát, mint amilyen, de a Comporellon valóban öreg világ.

Lizalor miniszter megengedte, hogy egy hűvös mosoly fusson át az arcán.

— A legöregebb, ha hinni lehet néhány rajongónknak.

— Nem lehet, hogy volt idő, amikor a Comporellon valóban vezető hatalma volt egy viszonylag kicsiny világcsoportnak? Nem lehet, hogy még most is arról álmodoznak, egyszer még visszaszerzik ezt az elveszett pozíciót?

— Gondolja, hogy ilyen lehetetlen célról álmodozunk? Őrültségnek neveztem, még mielőtt megismertem volna a gondolatait, és most, hogy megismertem, valóban őrültségnek tartom.

— Lehetnek bármilyen lehetetlen álmaink, azért még dédelgethetjük azokat. A Galaxison gyakorlatilag az a Terminus uralkodik, amely ennek a Galaxisnak a legkülső peremén található, és ötszáz éves történelmével bármelyik más világnál fiatalabb. És a Comporellon ne vágyna erre a szerepre? Nos? — mosolyodott el Trevize.

Lizalor komoran válaszolta:

— Ahogy értésünkre adták, a Terminus a Hari Seldon-féle terv révén érte el ezt a pozíciót.

— Ez a felsőbbrendűségének pszichológiai alátámasztása, és valószínűleg csak addig marad érvényben, amíg az emberek hisznek benne. Lehetséges, hogy a comporelloni kormány nem hisz benne. De a Terminusnak ezenkívül van még egy technológiai támasza is. A Galaxis felett gyakorolt hegemóniája kétségtelenül fejlett technológiáján alapszik — amelyre az önt annyira izgató gravitikus hajó csak egy példa. A Terminuson kívül egyetlen világ sem rendelkezik gravitikus hajóval. Ha a Comporellonnak is volna egy, és minden részletre kiterjedően megtanulná a működési elvét, feltétlenül óriási lépést tenne előre a műszaki haladás terén. Én ugyan nem hiszem, hogy ezzel máris felülkerekedhetne a Terminuson, de a kormánya hihet benne.

— Ezt nem mondhatja komolyan — felelte Lizalor. — Ha egy kormány az Alapítvány határozott kívánsága ellenére meg akarná tartani magának a hajót, magára bőszítené az Alapítványt — márpedig a történelem megmutatta, milyen kellemetlen tud lenni az Alapítvány haragja.

— Az Alapítvány haragjának csak akkor volna hatása, ha tudná, hogy van valami, amin fel kell bőszülnie — jegyezte meg Trevize.

— Ha így áll a dolog, Trevize — feltéve, hogy a helyzetelemzése több, mint egyszerű őrültség —, nem lenne hasznosabb magának is, ha előnyös üzletet kötve átadná nekünk a hajót? Elfogadva az érvelését, hajlandók volnánk jogarát fizetni azért, hogy szép csendben megszerezzük a hajót.

— Tehát megbízik bennem, hogy nem jelentem az ügyet az Alapítványnak?

— Hogyne. Miután azt is jelentenie kellene, hogy maga milyen szerepet vállalt az ügyben.

— Jelenthetem úgy is, hogy kényszer hatására cselekedtem.

— Igaz. Ha a józan esze nem figyelmeztetné, hogy a polgármestere egy szavát se hinné el. Ugyan már, egyezzünk meg végre!

— Nem én, Lizalor asszony — rázta meg a fejét Trevize. — A hajó az enyém, és az enyémnek is kell maradnia. Ahogy már mondtam, szörnyű energiával fogom felrobbantani, ha erőszakkal próbálnak feljutni rá. Biztosíthatom, az igazat. mondom. Ne gondolja, hogy a levegőbe beszélek.

— De maga ki tudja nyitni, s a számítógépet is át tudja programozni.

— Nem vitás, csak éppen nem teszem meg. Lizalor nagyot sóhajtott.

— Az a helyzet, hogy rá tudjuk bírni, változtassa meg a véleményét… ha azzal nem, amit magával teszünk, hát akkor azzal, amit a barátjával, dr. Pelorattal vagy az ifjú hölggyel művelünk.

— Kínzás, miniszter? Ez az önök törvénye?

— Nem, tanácsos. De nem is kell ilyen kegyetlenségekhez folyamodnunk. A Lelki Próba mindig rendelkezésünkre áll.

Amióta belépett a miniszter lakásába, Trevize most érzett először valami fagyos borzongást a belsejében.

— Ezt sem tehetik meg. Galaxis-szerte tilos a Lelki Próbát másra, mint orvosi célra használni.

— De ha a végsőkig felingerel bennünket…

— Még azt is hajlandó lennék megkockáztatni — közölte Trevize higgadtan —, mert nem nyernének vele semmit. Olyan eltökéltén ragaszkodom a hajómhoz, hogy a Lelki Próba előbb roncsolná szét az agyamat, mintsem rábírhatna, hogy lemondjak róla. (Ez viszont blöff volt, gondolta, s a borzongás már-már hidegleléssé változott.) De még ha olyan szakértők is, hogy az agyam elpusztítása nélkül meg tudnak győzni, s én kinyitom, lefegyverezem és kiszolgáltatom önöknek a hajót, még azzal sem nyernek semmit. A hajó számítógépe ugyanis sokkal fejlettebb, mint maga a hajó, és valami módon — fogalmam sincs, hogyan — úgy tervezték, hogy teljes hatékonysággal csakis velem tudjon dolgozni. Akár személyre szabott számítógépnek is nevezhetném.

— Akkor tegyük fel, hogy maga megtartja a hajót, s továbbra is maga lesz a pilótája. Fontolóra venné-e, hogy vele együtt elszegődjék hozzánk — mint a Comporellon megbecsült polgára? Rendkívüli fizetéssel. Megkülönböztetett fényűzésben. A barátai is, természetesen.

— Nem.

— Mit javasol hát? Egyszerűen engedjük, hogy a barátaival együtt felszálljon a hajóra s elrepüljön valahová a Galaxisba? Figyelmeztetem, mielőtt ezt megengednénk magának, közölnénk az Alapítvánnyal, hogy, a hajójával együtt itt van, s a továbbiakban az ügyet átengednénk neki.

— És önszántukból elveszítenék a hajót?

— Ha kell, inkább veszítsük el az Alapítvány, semmint egy arcátlan Külvilági javára.

— Akkor hadd javasoljak most én egy kompromisszumot.

— Kompromisszumot? Nos, hallgatom. Rajta.

— Én egy fontos küldetésben járok — kezdte megfontoltan Trevize. — Az Alapítvány támogatásával indultam útnak. Úgy látszik, a támogatást felfüggesztették, ám ezzel a küldetés mit sem vesztett a fontosságából. Hadd nyerjem el helyette a Comporellon támogatását, és ha a küldetésem sikerrel jár, annak a Comporellon is hasznát látja majd.

Lizalor arcán kételkedés tükröződött.

— És nem adja vissza a hajót az Alapítványnak?

— Eszem ágában sem volt soha. Az Alapítvány nem fogja olyan kétségbeesetten keresni, ha azok ott abban a hiszemben vannak, hogy alkalomadtán szándékomban áll visszavinni nekik.

— Ez nem egészen ugyanaz, mintha azt mondaná, hogy a hajót nekünk akarja adni.

— Talán nem lesz többé szükségem rá, ha befejeztem a küldetésemet. Ebben az esetben nem kifogásolnám, hogy a Comporellon kapja meg.

Néhány pillanatig némán néztek egymásra.

— Maga feltételes módot használ — mondta végül Lizalor. — A „talánnal” nem sokat kezdhetünk.

— Ígérhetnék eget-földet, de mit érnének vele? Óvatos és korlátozott ígéreteim jelezhetnék, hogy legalábbis komolyan vehetők.

— Okos — bólintott Lizalor. — Ez tetszik nekem. Nos, miben áll a küldetése, és mi haszna származhatna abból a Comporellonnak?

— Nem, nem, most ön következik — vágott közbe Trevize. — Támogat engem, ha bebizonyítom, hogy a küldetés fontos a Comporellonnak is?

Lizalor miniszter fölemelkedett a kanapéról, s most szinte fölébe tornyosult beszélgetőtársának.

— Éhes vagyok, Trevize tanácsos, és üres gyomorral nem tudok egyről a kettőre jutni. Javasolom, harapjunk és igyunk valamit — mértékkel. Azután végére járhatunk az ügyünknek.

Trevize hirtelen úgy látta, mintha a nő szemébe egy ragadozó pillantása költözött volna, s összeszorította a fogát, hogy erőt vegyen kényelmetlen érzésén.

21.

Az étel bizonyára tápláló volt, de nem mondhatni, hogy különösebben kényes ízlésre vallott volna. A főfogás főtt marhahús mustáros mártásban, s az egészhez alapul egy olyan leveles zöldségféleség szolgált, amit Trevize nem ismert föl. Kesernyés-sós íze miatt nem is ízlett neki. Később megtudta, hogy valamiféle tengeri alga volt.

Utána gyümölcs következett, melynek íze hol az őszibarackra, hol meg az almára emlékeztetett (tulajdonképpen nem volt rossz), majd egy forró, sötét színű ital, de olyan keserű, hogy a felét otthagyta, s inkább hideg vizet kért helyette. Az adagok kicsik voltak, de Trevize, a körülményekre való tekintettel, nem is bánta.

Egyedül étkeztek, felszolgálók nem mutatkoztak. A miniszter maga melegítette és szolgálta fel az ételt, s maga is szedte le a terítékeket.

— Remélem, ízletesnek találta az ételt — mondta Lizalor, amikor kimentek az ebédlőből.

— Nagyon ízletesnek — felelte Trevize minden meggyőződés nélkül.

A miniszter újra a kanapén foglalt helyet.

— Akkor hát térjünk vissza korábbi beszélgetésünkhöz — mondta. — Említette, hogy a Comporellon esetleg rossz néven veszi az Alapítvány műszaki téren vitt vezető szerepét s azt, hogy uralkodik a Galaxis felett. Bizonyos értelemben ez igaz, de a helyzet ilyen vonatkozása csak azokat érdekli, akik a csillagközi politikában érdekeltek, és ilyenek viszonylag kevesen vannak. Ennél sokkal lényegesebb, hogy az átlag comporellonit borzadállyal tölti el az Alapítvány erkölcstelensége. Létezik erkölcstelenség majd minden világon, de a leghangsúlyosabban éppen a Terminuson. Merem állítani, hogy a nálunk meglévő mindenféle Terminusellenesség inkább ebben gyökerezik, mint holmi elvontabb dolgokban.

— Erkölcstelenség? — kérdezte Trevize zavartan. — Lehetnek bármilyen hibái az Alapítványnak, azt mégis el kell ismernie, hogy kellő hatékonysággal és becsületes adópolitikával kormányozza a Galaxis ráeső részét. Az emberi jogokat nagyjából tiszteletben tartja, és…

— Trevize tanácsos, én a szexuális erkölcsről beszélek.

— Akkor végképp nem értem önt. A mi társadalmunk tökéletesen erkölcsös, úgy értem, szexuális vonatkozásban. A nők kellő számban képviseltetik magukat a társadalmi élet minden területén. A polgármesterünk is nő, és a Tanács tagjainak közel fele…

A miniszter nem vesződött azzal, hogy bosszúságát leplezze.

— Tanácsos, maga gúnyolódik velem? Nyilván tudja, mit jelent az, hogy szexuális erkölcs. Szentség-e a házasság a Terminuson, vagy nem?

— Mit ért azon, hogy szentség?

— Van hivatalos házassági ceremónia, amely összeköti a párokat?

— Hogyne, ha valaki úgy akarja. Az ilyen szertartás egyszerűbbé teszi az adóügyeket és az örökösödést.

— De létezik válás is.

— Természetesen. Szexuális erkölcstelenség volna, ha egymáshoz kötnénk olyan embereket, akik már…

— Nincsenek Vallási megkötések?

— Vallási? Vannak emberek, akik az ősi vallási kultuszokból filozófiai rendszert építenek, de mi köze ennek a házassághoz?

— Tanácsos, itt a Comporellonon a szex minden vonatkozása szigorú ellenőrzés alatt áll. Házasságon kívül nem fordulhat elő. Kinyilvánítása korlátozott, még házasságon belül is. Szomorú megdöbbenéssel látjuk, hogy vannak világok, és különösen a Terminus ilyen, ahol a nemiséget puszta társasági gyönyörnek tekintik, nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget annak, hogy mikor, hogyan és kivel gyakorolják, s még a vallási értékekre sincsenek tekintettel.

Trevize vállat vont.

— Sajnálom, de nem vállalhatom magamra a Galaxis vagy akár a Terminus megreformálását — és mi köze mindennek az én hajóm dolgához?

— Én a maga hajója kapcsán a közvéleményről beszélek, és arról, hogy e közvélemény mennyiben korlátozza a lehetőségeimet, hogy ebben az ügyben kompromisszumot kössek. Comporellon lakossága elszörnyedne, ha megtudná, maga azért vett föl egy fiatal és vonzó nőt a hajója fedélzetére, hogy kiszolgálója legyen a maga és a társa buja vágyainak. Hármuk biztonságára való tekintettel próbáltam rávenni, hogy a nyilvános tárgyalás helyett fogadja el a békés lemondást.

— Látom már, hogy az étkezés alatt a meggyőzés új formáját találta ki, nevezetesen a fenyegetést — mondta Trevize. — Mostantól kezdve rettegjek a lincselő tömegtől?

— Csak felhívom a figyelmét a veszélyekre. Tagadná, hogy a hajó fedélzetére fölvett nő bármi más célt is szolgálna, mint a maguk szexuális kényelmét?

— Persze hogy tagadom. Bliss a barátom, dr. Pelorat társa. Neki nincs versenytársa. Kapcsolatukat ugyan nem határozhatja meg házasságként, de én hiszem, hogy Pelorat felfogása szerint — és a nő felfogása szerint is — házassági kapcsolat van kettejük között.

— Azt állítja, hogy ön egyáltalán nincs érdekelve a dologban?

— Bizony, hogy nem vagyok — mondta Trevize. — Mit képzel rólam?

— Fogalmam sincs. Nem ismerem az erkölcsi felfogását.

— Akkor hadd mondjam meg, hogy az én erkölcsi felfogásom nem engedi meg, hogy a barátom tulajdonához — vagy a szerelmi kapcsolatához — piszkáljak.

— Még csak kísértést sem érez hozzá?

— A kísértések fölött nincs hatalmam, de semmi esetre sem engedek nekik.

— Semmi körülmények között nem enged? Talán magát nem is érdeklik a nők.

— Ne higgye. Érdekelnek.

— Mikor volt utoljára szexuális kapcsolata nővel?

— Hónapokkal ezelőtt. Azóta nem, hogy elhagytam a Terminust.

— Nyilván nem örül ennek.

— Természetesen nem — felelte Trevize meggyőződéssel —, de a helyzet olyan, hogy nem tehetek mást.

— Talán a barátja, Pelorat, látva az ön szenvedését, hajlandó volna osztozni a nőn.

— Semmi jelét nem mutatom előtte, hogy szenvednék, de ha úgy volna is, akkor sem osztozna Blissen. S azt hiszem, a nő se egyezne bele. Engem ő sohasem vonzott.

— Azért mondja ezt, mert már kipróbálta a dolgot?

— Nem próbáltam ki. Ez a véleményem, sohasem éreztem szükségét, hogy ki is próbáljam. Ami azt illeti, különösebben nem is kedvelem őt.

— Meglepő! Hiszen minden férfi vonzónak tartaná.

— Testi értelemben valóban vonzó. De rám nincs hatással. Először is túl fiatal, bizonyos vonatkozásokban túl gyerekes.

— Tehát jobban szereti az érett asszonyokat?

Trevize elhallgatott. Itt valami csapda rejtőzik? Óvatosan válaszolta:

— Elég idős vagyok, hogy egy-egy érett asszonyt értékelni tudjak. De mi köze ennek a hajómhoz?

— Egy pillanatra felejtse el a hajóját — válaszolta Lizalor. — Én negyvenhat éves vagyok és férjezetlen. Valahogy túlságosan sok az-elfoglaltságom, hogysem házasságra gondolhatnék.

— Ha így áll a dolog, akkor a társadalmuk szabályai értelmében önnek egész életében önmegtartóztatónak kell lennie. Ezért kérdezte, hogy mióta nincs már szexuális kapcsolatom? A tanácsomat kéri? Nos, azt felelhetem, az ilyesmi nem olyan, mint az étel és az ital. Kényelmetlen dolog szex nélkül élni, de nem lehetetlen.

A miniszter elmosolyodott, s a szemében megint megjelent az a ragadozópillantás.

— Ne értsen félre, Trevize. A rangnak megvannak a maga előjogai, és a diszkréciót is meg lehet őrizni. Nem vagyok teljesen absztinens. Csakhogy a comporelloni férfiak nem kielégítőek. Az erkölcsösség, bár tökéletesen jó dolog, könnyen bűntudattal terhelheti meg e világ férfiait, akik így kalandkerülővé, kockázatkerülővé, kezdeményezőképtelenné, kiszámíthatóvá és általában véve is ügyetlenné válhatnak.

— Én ezen sem tudok változtatni — mondta Trevize, nagy gonddal válogatva meg minden egyes szavát.

— Arra céloz, hogy a hiba bennem lehet? Hogy én nem tudom fellelkesíteni őket? Trevize fölemelte az egyik kezét.

— Én ezt egyáltalán nem mondtam.

— Akkor hát mit tenne maga, ha úgy hozná az alkalom? Maga, aki egy erkölcstelen világból származik, akinek sok és sokféle szexuális tapasztalata lehet, aki több hónapos kényszerű absztinencia nyűgét viseli, ráadásul egy fiatal és elbűvölő nő szüntelen jelenlétében? Maga hogyan viselkedne egy olyan asszonnyal szemben, aki épp azt az érett típust testesíti meg, amelyet állítólag kedvel?

— A rangjához és a fontos állásához illő tisztelettel és megbecsüléssel viseltetnék ön iránt — válaszolta Trevize.

— Ne legyen már bolond! — kiáltotta a miniszter. Keze elindult a dereka felé, amely körül hirtelen meglazult a fehér csík, majd lehullott a melléről és a nyakáról. Fekete öltözéke felső része láthatóan lazábbá vált.

Trevize megdermedt ültében. Ezt forgatta a nő a fejében — mióta is? Vagy így akarja elérni azt, amit fenyegetéssel nem tudott?

A ruha felső része lecsúszott, s vele együtt a mellet takaró lepel is. És ott ült a miniszter, arcán büszke gőggel, deréktól fölfelé meztelenül. A keble kicsinyített mása volt magának az egész nőnek: tömör, izmos és lenyűgözően hatásos.

— Nos?

— Csodálatos! — felelte Trevize teljes átéléssel.

— És most mit fog csinálni?

— Mit diktál az erkölcs a Comporellonon, Lizalor asszony?

— Mit érdekel az egy terminusi férfit? Mit diktál a maga erkölcse? Akár kezdheti is. A testem hideg, melegségre vágyom.

Trevize felállt és vetkőzni kezdett.

22.

Trevize kábultan tűnődött, vajon mennyi idő telhetett el.

Ott feküdt mellette Mitza Lizalor, szállítási miniszter, a hasán, fejét oldalra hajtva, a szája nyitva, s keményen horkolt. Trevize megkönnyebbült, látva, hogy a nő alszik. Remélte, hogy fölébredve tisztában lesz azzal, hogy aludt egy sort.

Ő maga is szívesen elszundított volna, de szándékosan nem engedett a vágynak. Ha a nő felébred, neki nem szabad aludnia. Látnia kell, hogy míg ő az öntudatlanságba süllyedt, a férfi kitartott. Ilyen tűrőképességet várna el egy Alapítvány kitenyésztette erkölcstelen figurától, és jobb, ha ezen a téren nem csalódik benne.

Bizonyos értelemben derekasan kitett magáért. Jól sejtette, hogy ez a hatalmas és erős testű asszony, aki ekkora politikai hatalommal rendelkezik, s ennyire megveti az őt körülvevő comporelloni férfiakat, és ilyen elszörnyedve-elbüvölve fogadja a terminusi dekadensek szexuális bravúrjairól szóló meséket (vajon mi mindent hallhatott, merengett Trevize), valójában azt szeretné, ha behódolhatna neki. Lehet, hogy éppen ezt várta, ha vágyát és reményét nem tudta is kifejezésre juttatni.

Trevize ebben a hiszemben cselekedett, és szerencsésen bevált. (Trevize, a mindig gúnyolódott magával.) A nőnek tetszett, neki pedig lehetőséget adott olyan irányba terelni a saját tevékenységét, hogy a nőt elcsigázza, önmagával ugyanakkor viszonylag kíméletesen bánjon.

Nem volt könnyű. Az asszonynak csodálatos teste volt (negyvenhat évesnek mondta magát, pedig egy huszonöt éves atléta sem vallott volna szégyent vele), fantasztikus állóképessége, melyet csak a zabolátlan örömre való szomjúsága múlt felül.

Talán ha meg lehetne szelídíteni, ha mérsékletre lehetne tanítani, ha sok gyakorlással (de vajon ő túlélné-e ezt a gyakorlást?) rá lehetne bírni, hogy vegye tekintetbe önnön teherbírását — és ami még fontosabb, az ő teherbírását —, nos, talán még élvezni is lehetne…

A horkolás hirtelen megszakadt, az asszony megmozdult. Amikor könnyedén megsimította a közelebb eső vállat, a nő szeme kinyílt. Trevize föltámaszkodott a könyökére, és mindent megtett, hogy frissnek, elevennek látsszék.

— Örülök, hogy aludtál, drágám — mondta. — Rád fért a pihenés.

Az asszony álomittas szemmel mosolygott fel rá, s egy émelyítő pillanatig Trevize azt hitte, mindjárt javasolni fogja, hogy kezdjék újra — de csak dobott egyet magán, s máris átfordult a hátára. Lágy, megelégedett hangon suttogta:

— Kezdettől fogva jól ítéltelek meg. A szexualitás királya vagy. Trevize megpróbált szerénynek látszani.

— Én enyhébb kifejezést használnék.

— Szó sincs róla. Remek voltál. Féltem, hogy az a fiatal nő állandó aktivitásban tart és kiszívja minden erődet, de bebizonyítottad, hogy nem így van. Ez legalább igaz, ugye?

— Úgy viselkedtem, mint aki többé-kevésbé kielégült?

— Nem, nem úgy — kacagott búgón az asszony.

— Gondolsz még a Lelki Próbára?

— Megőrültél? — gyöngyözött fel újra a kacagás. — Épp most akarnálak elveszíteni?

— Pedig okosabb lenne, ha egy időre elveszítenél…

— Hogyhogy?! — vonta össze az asszony a szemöldökét.

— Ha mostantól kezdve állandóan melletted lennék, drágám, mennyi idő múlva figyelnének fel ránk, kezdenének suttogni rólunk? De ha folytatnám a küldetésemet, időnként természetesen vissza kellene térnem, hogy beszámoljak róla, s akkor egészen természetes lenne, hogy ilyenkor bezárkózunk… és a küldetésem valóban fontos.

Az asszony eltöprengett a hallottakon, s közben szórakozottan vakargatta a jobb csípőjét. Aztán meg. szólalt:

— Azt hiszem, igazad van. Még rágondolnom is rosszulesik… de azt hiszem, igazad van.

— Az pedig meg se forduljon a fejedben, hogy nem térek vissza — folytatta Trevize. — Nem vagyok olyan ostoba, hogy elfelejtsem, mi vár itt rám.

Az asszony rámosolygott, gyengéden megsimogatta az arcát, s mélyen a szemébe nézve megkérdezte:

— Kellemesnek találtad, szerelmem?

— Sokkal többnek, mint kellemesnek, drágám.

— Pedig te alapítványbeli vagy. Egy fiatalsága teljében lévő férfi magáról a Terminusról. Te aztán igazán hozzászokhattál a legkülönfélébb és leggyakorlottabb asszonyokhoz…

— Nem találkoztam még senkivel — de senkivel —, aki valamennyire is hasonlított volna rád — felelte Trevize olyan meggyőződéssel, ami nem esik nehezére az embernek, ha végül is csak az igazat mondja.

— Hát, ha te mondod — hajtott fejet önelégülten Lizalor. — De tudod, a régi szokások lassan múlnak el, és nem hinném, hogy biztosíték nélkül meg tudnék bízni akármelyik férfiban. Elképzelhető, hogy te és a barátod, Pelorat, folytathatjátok a küldetéseteket, ha megtudom, mi az, és hozzájárulásomat adom, de azt a fiatal nőt itt tartom. Jól fogunk bánni vele, ne félj, de úgy vélem, a te dr. Peloratodnak nagyon fog hiányozni, s majd ő gondoskodik róla, hogy gyakorta visszalátogassatok a Comporellonra — még akkor is, ha a küldetés iránti lelkesedésed téged hosszabb utakra csábítana is.

— De hát ez lehetetlen, Lizalor!

— Valóban? — Az asszony szemében felcsillant a gyanakvás szikrája. — Miért lehetetlen? Mi célból van neked szükséged arra a nőre?

— Nem szexuális célból. Ezt már mondtam neked, és az igazat mondtam. Ő Peloraté, és engem nem érdekel. Egyébként is meggyőződésem, hogy belepusztulna, ha megkísérelné, amit te oly diadalmasan véghezvittél.

Lizalor majdnem elmosolyodott, de erőt vett magán, és komolyan tette föl a kérdést:

— Mit számít hát neked, ha itt marad a Comporellonon?

— Mert neki nagyon fontos szerepe van a küldetésünkben. Ezért kell velünk lennie.

— Nos, tehát miben áll a küldetésed? Ideje, hogy elmondd nekem.

Trevize csak egy pillanatig tétovázott. Meg kell mondania azt igazat. Egyetlen hazugság sem jut az eszébe, amelyik ilyen hatásos lehetne.

— Figyelj rám — kezdte. — Lehet, hogy a Comporellon régi világ, talán az egyik legrégebbi, de kell lennie egy legrégebbinek. Az emberi élet nem innen származott. A legkorábbi emberi lények egy másik világról érkeztek ide, és meglehet, nem is onnan származnak, mert oda is egy másik, egy még öregebb világról jöttek. A végén, ha elég messzire jutunk vissza az időben, meg kell találnunk az első világot, azt, amelyről az ember származik. Én a Földet keresem.

Mitza Lizalor arcának váratlan színeváltozása valósággal megrendítette.

Az asszony szeme elkerekedett, lélegzete kapkodóvá vált, s még így, fektében is látszott, hogy minden izma megfeszül. Karja mereven a magasba lökődött, két kezén a mutató- és hüvelykujjak keresztezték egymást.

— Kimondtad a nevét! — suttogta a nő rekedten.

23.

Többé egy szót sem szólt, még csak rá se nézett a férfira. A két karja lassan lehanyatlott, lába átlendült az ágy szélén, majd háttal a másiknak felült. Trevize dermedten feküdt a helyén.

Gondolatban fölidézte Munn Li Compor szavait, amikor ott álltak a Sayshell üres turistaközpontjában. Szinte hallotta, amit a saját szülőbolygójáról mondott — arról, amelyen most ő van. „Babonás hiedelmek fűződnek hozzá. Valahányszor kiejtik a nevét, hüvelyk- és mutatóujjukat keresztbe fonva, fölemelik mindkét karjukat, hogy így hárítsák el fejük fölül a szerencsétlenséget.”

Eső után köpönyeg.

— Mit kellene mondanom, Mitza? — motyogta.

Az asszony lassan megrázta a fejét, felállt, az egyik ajtóhoz ballagott, s belépett rajta. Egy perc múlva Trevize meghallotta a víz zubogását.

Nem volt mit tennie, mint várni, pucéron, méltóságától megfosztva, azon töprengve, vajon álljon-e ő is a nő mellé a zuhany alá, de közben maga is tudta, hogy jobb, ha nem teszi. És mert ettől rögtön úgy érezte, megtagadják tőle a zuhanyozás lehetőségét, hirtelen nagy szükségét érezte, hogy ő is megmosakodhasson.

Az asszony végre kijött a fürdőből, és némán válogatni kezdett a ruhái között.

— Nem bánod, ha én is… — kezdte Trevize gyámoltalanul.

A nő nem válaszolt, és ő beleegyezésnek vette a hallgatását. Mindent megtett, hogy határozott, férfias léptekkel vonuljon be a fürdőszobába, de valami megmagyarázhatatlan módon ugyanaz az érzés fogta el, mint hajdanában, amikor az anyja sújtotta hallgatásával büntetés helyett, valahányszor rosszul viselkedett, s ilyenkor mindig úgy érezte, hogy meg kell semmisülnie.

Körülnézett a sima falú fülkében, de nem látott semmit —.egyáltalán semmit. Aztán megnézte tüzetesebben. Semmi.

Kinyitotta az ajtót, kidugta a fejét és megkérdezte:

— Figyelj csak, hogy kell megnyitni a zuhanyt?

A nő letette a dezodort (legalábbis Trevize annak vélte), nagy léptekkel bevonult a zuhanyozóba, s anélkül hogy őt egy pillantásra méltatta volna, ujjával egy pontra mutatott. Trevize követte az ujj irányát, s észrevett a falon egy kerek, halvány rózsaszínű foltot, amelyen éppen csak annyi szín volt, mintha a tervező — hogy ne szennyezze be a fal fehérségét — csak sejtetni akarta volna a folt funkcióját.

Megrándította a vállát, a falhoz hajolt, és megérintette a foltot. Nyilván ezt kellett tennie, mert a következő pillanatban finom vízpermet özöne árasztotta el minden irányból. Levegő után kapkodva érintette meg újból a foltot, mire a vízönöz elállt.

Megint kinyitotta az ajtót, s közben nagyon is jól tudta, hogy külseje több fokkal méltatlanabb látványt nyújt most, amikor a vacogástól még a szavak is alig jönnek ki a száján.

— Hogy csinál az ember meleg vizet? — krákogta.

A nő erre már ránézett, és a látvány szemmel láthatóan elnyomta benne a dühöt (vagy a félelmet, vagy bármiféle érzést, amely gyötörhette), mert felnyihogott, majd minden átmenet nélkül elemi erejű hahotában tört ki.

— Hogyhogy meleg vizet? — kiáltotta. — Szerinted arra kellene pazarolnunk az energiát, hogy a mosdáshoz megmelegítsük a vizet? Jó kis langyos vizet kaptál, nem? Mit akarsz még? Te puhány terminusi! Menj csak vissza, és mosakodj meg!

Trevize ingadozott, de nem sokáig, mert megértette, hogy itt nincs mit tennie.

Jó adag vonakodással érintette meg újra a rózsaszínű foltot, és ezúttal felkészülten várta a jeges zuhanyt. Langyos víz? Látta, hogy a testén szappanhab képződik, és szaporán dörzsölgette magát mindenütt, gyanítván, hogy ez a mosdási szakasz, és nem fog sokáig tartani.

Ezután következett az öblítési szakasz. Ó, meleg… no nem egészen meleg, csak valamivel enyhébb, amit átfagyott teste határozottan melegnek érzékelt. Éppen fontolgatni kezdte, ne érintse-e meg újra a foltot, hogy elzárja a vizet, s közben még azon is tűnődött, vajon hogy jött ki Lizalor szárazon, holott törülközőnek vagy szárító alkalmatosságnak nyomát sem látta a helyiségben, amikor a víz hirtelen elállt. Rögtön utána olyan nagy erővel zúdult rá a levegő, hogy föl is borította volna, ha nem éri egyforma erővel minden irányból.

Ez már forró volt; szinte túlságosan forró. Trevize tudta, hogy a levegőt sokkal kevesebb energiával lehet fölmelegíteni, mint a vizet. A forró levegő elpárologtatta a bőréről a vizet, s percek múlva olyan szárazon lépett ki az ajtón, mintha életében soha nem érte volna víz.

Lizalor időközben mintha teljesen magához tért volna.

— Jól érzed magad? — érdeklődött.

— Remekül — felelte Trevize. Tulajdonképpen meglepően kellemesen érezte magát. — Csak fel kellett készülnöm a hőmérsékletre. Nem mondtad…

— Puhány — közölte Lizalor szelíd megvetéssel.

Kölcsönvette az asszony dezodorját, aztán visszabújt a ruhájába, s közben arra gondolt, hogy a nő friss alsóneműt vett, ő pedig nem.

— Hogy kellett volna nevezzem… azt a világot? — kérdezte.

— Mi a Legöregebb szóval utalunk rá — felelte a nő.

— — Honnan tudhattam volna, hogy a név, amit használok, tiltott? Mondtad nekem?

— Kérdezted?

— Honnan tudtam volna, hogy kérdezni kell?

— Most már tudod.

— Előfordulhat, hogy megfeledkezem róla.

— Jobb, ha nem teszed.

— Mi a különbség? — Trevize érezte, hogy rosszkedve visszatér. — Csak egy szó, egy hangsor.

— Vannak szavak, amelyeket nem ejtünk ki — felelte Lizalor sötéten. — Te minden körülmények között kimondasz mindent?

— Vannak közönséges szavak, vannak nem megfelelőek, s bizonyos szavak adott körülmények között sértőek lehetnek. Melyik csoportba tartozik hát… az a szó, amit használtam?

— Ez egy szomorú és ünnepélyes szó — válaszolta Lizalor. — Olyan világot jelent, amely valamennyiünk őse volt, és amely már nem létezik. Mi átérezzük a tragikumát, mert közel volt hozzánk. Nem szívesen beszélünk róla, s ha mégis muszáj, akkor sem mondjuk ki a nevét.

— És az, hogy keresztbe font ujjal rám mutattál? Ez mit könnyít az ártalmasságon és a szomorúságon? Lizalor elvörösödött.

— Ez ösztönös reakció volt, és nem örülök neki, hogy kikényszerítetted belőlem. Vannak emberek, akik hisznek benne, hogy ez a szó, még gondolatban kiejtve is, szerencsétlenséget von maga után — és így hárítják el maguktól.

— Te is hiszel benne, hogy a keresztbe tett ujjak elhárítják a szerencsétlenséget?

— Nem. De igen, bizonyos értelemben. Ha nem teszem, kényelmetlenül érzem magam. — A nő nem nézett Trevize-ra. Aztán, mint áld most már tényleg másra akarja terelni a szót, gyorsan megkérdezte: — És a ti fekete hajú hölgyetek milyen értelemben nélkülözhetetlen ahhoz, hogy eljussatok… az általad említett világba?

— Használd a „Legöregebb” szót. Vagy ezt sem mondod ki szívesen?

— A legszívesebben egyáltalán nem beszélnék róla, de most én kérdeztem tőled valamit.

— Úgy tudom, az ő népe a legöregebbről elvándorolva jutott el a jelenlegi világára.

— Csakúgy, mint mi — jelentette ki Lizalor büszkén.

— De nekik vannak bizonyos hagyományaik, melyek állítólag kulcsfontosságúak a Legöregebb megértéséhez, de csak akkor, ha odamegyünk és áttanulmányozzuk az ott lévő feljegyzéseket.

— A nő hazudik.

— Lehet, de meg kell győződnünk róla.

— Ha megszereztétek, magatoknak ezt a kétes tudású nőt, és vele akartok eljutni a Legöregebbre, akkor miért jöttetek a Comporellonra?

— Hogy megtudjuk a Legöregebb pontos helyét. Volt egyszer egy barátom, szintén alapítványbeli. A felmenői azonban comporelloniak voltak, és ő azt állította, hogy a Comporellonon jól ismerik a Legöregebb történelmének nagy részét.

— Valóban ezt mondta? És ő mesélt neked valamit is ebből a történelemből?

— Igen — folyamodott Trevize ismét az igazsághoz.

— Azt mondta, a Legöregebb halott világ, teljesen radioaktív. Hogy miért, azt nem tudta, de úgy gondolta, nukleáris robbanások következtében. Talán valami háború során.

— Nem! — csattant fel Lizalor hevesen.

— Nem volt háború? Vagy a Legöregebb nem radioaktív?

— Radioaktív, de háború nem volt.

— Akkor hogy lett radioaktív? Kezdettől fogva nem lehetett az, hiszen rajta fejlődött ki az. emberi élet. Akkor semmiféle élet nem keletkezhetett volna rajta.

Lizalor elbizonytalanodott. Mereven állt, nagyokat lélegzett, szinte zihált.

— Büntetésből történt — szólalt meg végül. — Az a világ robotokat használt. Tudod, mik azok a robotok?

— Igen.

— Robotjaik voltak, ezért büntették meg őket. Minden világot megbüntettek, amelyiknek robotjai voltak, és azóta nem léteznek.

— Ki büntette meg őket, Lizalor?

— Ő, Aki Büntet. A történelem erői. Nem tudom. — Elfordította a tekintetét, láthatóan kényelmetlenül érezte magát, aztán valamivel halkabban hozzátette:

— Kérdezz másokat.

— Szeretnék, de kit kérdezzek meg? Élnek a Comporellonon olyanok, akik tanulmányozták az őstörténetet?

— Élnek. Mi ugyan nem szeretjük őket — mármint az átlagcomporelloniak —, de az Alapítvány, a te Alapítványod ragaszkodik ahhoz, amit ő intellektuális szabadságnak nevez.

— Nem rossz követelmény, ha engem kérdezel — jegyezte meg Trevize.

— Minden követelmény rossz, ha kívülről jön — válaszolta Lizalor. Trevize vállat vont. Ezen kár lett volna vitatkozni.

— A barátom, dr. Pelorat is afféle őstörténész — mondta. — Biztos szívesen találkozna comporelloni kollégáival. El tudod intézni, Lizalor?

A nő bólintott.

— Él egy Vasil Deniador nevű történész itt a városban. Nem tanít ugyan, de talán mondhat egyet-mást nektek arról, amire kíváncsiak vagytok.

— Miért nem tanít?

— Nincs eltiltva, egyszerűen a diákok nem látogatják az előadásait.

— Gondolom, erre felbátorították a diákokat — jegyezte meg Trevize a lehető legkevesebb gúnnyal.

— Miért kellene látogatniuk? Az illető Szkeptikus. Tudod, ilyenek nálunk is akadnak. Mindig léteznek egyének, akik szembehelyezkednek az általános gondolkodásmóddal, és elég önteltek, hogy úgy érezzék, csakis nekik lehet igazuk, és a többiek tévednek.

— Nem lehetséges, hogy olykor valóban nekik van igazuk?

— Soha! — jelentette ki Lizalor olyan meggyőződéssel, hogy e tárgyban minden további vita merőben haszontalannak látszott. — És minden szkepticizmusa ellenére kénytelen lesz pontosan azt mondani nektek, amit bármelyik comporelloni mondana.

— Mégpedig?

— Hogy amennyiben a Legöregebbet keresitek, nem fogjátok megtalálni.

24.

Átmeneti magánlakosztályukban Pelorat elgondolkodva hallgatta Trevize beszámolóját. Hosszú, komoly arca semmiféle érzelmet nem tükrözött, amikor végül megszólalt:

— Vasil Deniador? Nem emlékszem, hogy hallottam volna róla, de odaát a hajón azért akadhat néhány munkája a könyvtáramban.

— Biztos, hogy nem hallott róla? Gondolkozzon! — unszolta Trevize.

— Pillanatnyilag nem emlékszem, hogy hallottam volna — felelte Pelorat óvatosan —, de végtére is, drága barátom, száz és száz komoly tudós létezhet, akikről még nem hallottam; vagy ha hallottam is, nem emlékszem rá.

— Nyilván nem lehet első osztályú tudós, különben ismerné a nevét.

— A Föld kutatása…

— Gyakorolja a „Legöregebb” elnevezést, Janov. Ne bonyolítsuk tovább a helyzetünket.

— A Legöregebb kutatása — folytatta. Pelorat — tudományok nem igazán megbecsült területe, így aztán az első osztályú tudósok — akár az őstörténet területén is — nem nagyon igyekeznek arrafelé. Vagy ha más szempontból nézzük a dolgokat, ha mégis ott tevékenykednek, még első osztályú tudósként sem szerezhetnek nevet maguknak egy közömbös világban. Engem sem tart senki első osztályú tudósnak, ebben biztos vagyok.

— Én igen, Pel — szólt közbe Bliss gyengéden.

— Ó, te bizonyára, drágám — mosolyodott el halványan Pelorat. — Csakhogy te nem a tudósi képességeim. alapján ítélsz meg engem.

Már csaknem éjszakába nyúlt az idő, s Trevize türelmetlen lett, mint mindig, ha Bliss és Pelorat gyengéd szavakat váltottak egymással.

— Holnap megpróbálom elintézni, hogy találkozhassunk ezzel a Deniadorral — vágott közbe —, de ha ő is csak annyit tud a dologról, mint a miniszter, akkor nem leszünk sokkal okosabbak.

— De elirányíthat bennünket valaki máshoz, akinek nagyobb hasznát vehetjük — kockáztatta meg Pelorat.

— Kétlem. E világ Föld iránt tanúsított magatartása… de jobb lesz, ha én is gyakorolom a körülírást… Ennek a világnak a Legöregebb iránt tanúsított magatartása együgyű és babonás. — Elfordult — De ma nehéz napunk volt, ideje lenne vacsorázni valamit — ha egyáltalán el tudjuk viselni az unalmas főztjüket —, és aztán végre aludhatnánk is egy kicsit. Maguk megtanulták már, hogyan kell kezelni a zuhanyt?

— De drága barátom — nyugtatta meg Pelorat —, velünk nagyon kedvesen bántak. Elláttak mindenféle utasítással, a legtöbbjére nem is volt szükségünk.

— Mondja csak, Trevize — szólalt meg Bliss. — Mi van a hajóval?

— Mi van vele?

— Elkobozza a comporelloni kormány?

— Nem. Nem hiszem, hogy erre készülnek.

— Aha. Nagyszerű. És miért nem?

— Mert meggyőztem a minisztert, hogy változtassa meg a véleményét.

— Meglepő — szólt közbe Pelorat. — Számomra nem látszott könnyen meggyőzhetőnek.

— Nem is tudom — jegyezte meg Bliss. — Az elméje szerkezete világosan mutatta, hogy vonzódik Trevize-hoz.

Trevize váratlanul bősz pillantást vetett Blissre.

— Ezt maga művelte, Bliss?

— Mire gondol, Trevize?

— Arra, hogy belepiszkált a…

— Nem piszkáltam bele. De amikor észrevettem, hogy vonzódik magához, nem állhattam meg, hogy el ne töröljek egy vagy két gátlást. Lényegtelen, aprócska beavatkozás. Azok a gátlások amúgy is megszűnhettek volna, és fontosnak látszott, hogy feltétlenül megteljen jóindulattal maga iránt.

— Jóindulattal? Annál azért többről volt szó! Egér szén ellágyult, mondhatom, igaz, csak a közösülés után.

— Csak nem azt akarja mondani, öregem… — hápogott Pelorat.

— Miért ne? — vágta rá mogorván Trevize. — Lehet, hogy az első ifjúságán már túl van, de a mesterséghez nagyon ért. Nem volt kezdő, erről biztosíthatom. És én sem játszottam az úriembert és a hazudozást a kedvéért. Az ő ötlete volt — hála Blissnek, aki hozzábabrált a gátlásaihoz —, én pedig nem voltam abban a helyzetben, hogy visszautasíthassam, még ha eszembe jutott volna is, mint ahogy nem jutott eszembe. Ugyan már, Janov, ne álljon ott olyan erkölcsös képpel! Hónapok óta nem volt egyetlen alkalmam sem. Maga bezzeg… — És kezével tétován intett Bliss felé.

— Higgye el, Golan, téved, ha úgy ítéli meg, hogy én az erkölcsbíró szerepét játszom — válaszolta Pelorat zavartan. — Nincs kifogásom.

— De a nő valóban puritán — vette át a szót Bliss. — Csak azt akartam, hogy kissé felengedjen maga iránt. Szexuális rohamra nem számítottam.

— Pedig épp ezt váltotta ki belőle, kedves kis kotnyeles Blissem — mondta Trevize. — Lehet, hogy a miniszter a nyilvánosság előtt kénytelen megjátszani a puritánt, de ha így van, akkor ez csak szítja a tüzet.

— Tehát ha maga megvakarja ott, ahol neki viszket, hajlandó elárulni az Alapítványt…

— Mindenképpen ezt tette volna — világosította föl Trevize. — Azt akarta, hogy a hajót… — Elhallgatott, suttogva kérdezte: — Nem hallgatnak le bennünket?

— Nem — jelentette ki Bliss.

— Biztos benne?

— Igen. Gaia elméjére nem lehet hatást gyakorolni illetéktelen módon és Gaia tudta nélkül.

— Nos, a Comporellon magának akarja a hajót — amivel ugyancsak megnövelné a flottája erejét.

— Az Alapítvány ezt nem engedné meg.

— Comporellonnak esze ágában sincs közölni ezt az Alapítvánnyal.

— Ilyenek maguk, szigetemberek — sóhajtotta Bliss. — A miniszter hajlandó elárulni az Alapítványt a Comporellon javára, és a szexért cserében azonnal elárulja a Comporellont is… Trevize pedig boldogan nyújt testi szolgáltatást, hogy támogassa ezt az árulást. Micsoda anarchia dúl a maguk Galaxisában! Micsoda káosz!

— Maga téved, ifjú hölgy — jegyezte meg Trevize hűvösen.

— Amikor ezt mondom, nem valami ifjú hölgy vagyok, hanem Gaia. Az egész Gaia.

— Akkor maga téved, Gaia. Nem nyújtottam testi szolgáltatást. Amit adtam, örömmel adtam. Élveztem, és senkinek nem okoztam vele kárt. A következtetések pedig világosan kiderültek az álláspontomból, s ezt vállalom is. És ha a Comporellon a maga céljaira akarja a hajót, ugyan ki mondja meg, kinek van igaza ebben az ügyben? Ez egy alapítványi hajó, de nekem adták, hogy kutassam fel vele a Földet. Tehát mindaddig az enyém, amíg a feladatot el nem végeztem, s szerintem az Alapítványnak nincs joga, hogy felbontsa az egyezséget. Ami pedig a Comporellont illeti, rá nem terjed ki az Alapítvány fennhatósága, tehát függetlenségről álmodik. A saját szempontjából jogosan cselekszik így, és jogosan vezeti félre az Alapítványt, az ő szemében ez tehát nem árulás, hanem hazafias cselekedet. Ki tudja?

— Pontosan. Ki tudja? Az anarchia Galaxisában hogy lehet megkülönböztetni az ésszerű tetteket az ésszerűtlenektől? Hogyan lehet dönteni helyes és téves között, jó és gonosz között, igazság és bűn között, hasznos és haszontalan között? És hogyan magyarázza azt, hogy a miniszter a saját kormányát árulta el, amikor megengedte, hogy maga megtartsa a hajót? Személyes függetlenségre áhítozik egy elnyomó világban? Áruló-e, vagy olyan ember, aki magának sajátítja ki a hazafiasságot?

— Az igazat megvallva — felelte Trevize —, nem tudom, nem azért hajlandó-e meghagyni nekem a hajót, mert hálás a gyönyörért, amit tőlem kapott. De azt hiszem, végképp akkor döntötte el a dolgot, amikor közöltem vele, hogy a Legöregebbet keresem. Az ő szemében ez egy baljóslatú világ, s mi, akik e hajón úton vagyunk feléje, vele együtt szintén baljóslatúakká váltunk. Valami olyasmit érezhet, hogy ha megkísérli elvenni a hajót, magára és a világára szabadítja ezt a veszedelmet — ezért mostantól fogva elszörnyedve néz a hajóra. Talán úgy érzi, ha utunkra enged, elhárítja a Comporellon feje fölül a veszedelmet, s éppen ezzel hajt végre hazafias cselekedetet.

— Ha így áll a dolog, amiben kételkedem, akkor a tetteinek mozgatója a babona. Ezt maga dicséretesnek találja?

— Nem dicséretesnek és nem elítélendőnek. Tudás híján mindig is a babona állt a tettek hátterében. Az Alapítvány hisz a Seldon-tervben, holott a birodalmunkban nincs senki, aki értené, követni tudná részleteiben, vagy általa jövendölni tudna. Tudatlanságból és hitből követjük, ez talán nem babona?

— De, lehetséges.

— És Gaia is. Maga hisz benne, hogy én helyesen döntöttem, amikor azt az utat jelöltem ki, amelyen Gaia egyetlen hatalmas organizmusban szívja magába az egész Galaxist, de azt már nem tudja, tulajdonképpen miért van igazam, vagy hogy a maga számára mennyire biztonságos ez a döntés. Tudatlanságból és hitből követi készségesen ezt az utat, s még bosszantja is, hogy én olyan eltökélten keresem a bizonyítékot, ami elsöpörné a tudatlanságot és fölöslegessé tenné a puszta hitet. Ez talán nem babona?

— Azt hiszem, most megfogott, Bliss — jegyezte meg Pelorat.

— Nem egészen — felelte Bliss. — Mert ezen az úton vagy nem talál semmit, vagy talál valamit, de az meg fogja erősíteni a döntésében.

— És e feltevés alátámasztására semmit sem tud felmutatni, csak tudatlanságot és hitet — válaszolta Trevize. — Más szóval a babonát!

25.

Az apró termetű, jellegtelen arcú Vasil Deniadornak szokása volt, hogy amikor felpillant, nem emeli föl a fejét. Ez a szokása, valamint az, hogy időnként egy kurta pillanatra mosoly villant át az arcán, olyan színben tüntette fel, mintha magában kinevetné a világot.

Hosszú, keskeny irodája zsúfolva volt mindenféle szalagokkal, látszólag vad összevisszaságban, holott csak arról volt szó, hogy azokat nem egyenletesen helyezték el a tartóikban, s ettől a polcok úgy néztek ki, mint holmi girbegörbe fogsorok. A három szék, amellyel megkínálta látogatóit, nem illett egymáshoz, és látszott rajtuk, hogy csak az imént, sietősen törölték le róluk a port.

— Janov Pelorat, Golan Trevize és Bliss — sorolta. — A második nevét nem tudom, asszonyom.

— Rendszerint csak Blissnek szólítanak — mondta a lány, és leült.

— Tulajdonképpen ennyi elég is — kacsintott rá Deniador. — Maga olyan vonzó, hogy talán még azt is megbocsátanák, ha egyáltalán nem volna neve.

Már mindnyájan ültek.

— Hallottam önről, dr. Pelorat, noha sohasem kerültünk kapcsolatba egymással — kezdte Deniador. — Alapítványbeli, nemde? A Terminusról jött?

— Igen, dr. Deniador.

— És önről, Trevize tanácsos, mintha olyasmit hallottam volna nemrégiben, hogy eltávolították a Tanácsból, és száműzték. Nem mintha az okáról értesültem volna.

— Nem távolítottak el, uram. Ma is tagja vagyok a Tanácsnak, bár nem tudom, mikor foglalom el ismét a hivatalomat. Szó sincs róla, hogy száműztek volna. Egy küldetést bíztak rám, ezzel kapcsolatban szeretnék tanácskozni önnel.

— Örömmel megteszek minden tőlem telhetőt — válaszolta Deniador. — És az elragadó hölgy? Nyilván ő is a Terminusra való.

— Ő máshonnan jött, doktor — vágott közbe gyorsan Trevize.

— Ah! Különös világ lehet az a Máshol. Az emberi lények módfelett szokatlan gyűjteményének a szülőhelye… De miután önök ketten az Alapítvány terminusi fővárosából érkeztek, harmadik társuk pedig vonzó fiatal nő, Mitza Lizalor pedig nem arról híres, hogy a két kategória közül bármelyikhez vonzódna, mégis hogy lehetséges, hogy oly melegen ajánlotta önöket a figyelmembe?

— Azt hiszem — válaszolta Trevize —, hogy megszabaduljon tőlünk. Tudja, minél előbb segít rajtunk, annál hamarabb hagyjuk el a Comporellont.

Deniador érdeklődve pillantott Trevize-ra (megint az a másodpercnyi mosoly), és azt mondta:

— No persze, egy ilyen életerős fiatalember, mint ön, vonzó lehetett neki, akárhonnan jött is. Jól játssza ugyan a hideg szüzet, de nem tökéletesen.

— Erről semmit sem tudok — jelentette ki Trevize elutasítóan.

— Ne is tudjon róla. Legalábbis nyilvánosan ne. Én azonban Szkeptikus vagyok, tehát hivatásomnál fogva képtelen rá, hogy higgyek a felszínnek. Ki vele, tanácsos, miben áll a küldetése? Hadd lássam, tudok-e valamiben segíteni.

— Ebben az ügyben dr. Pelorat a szóvivőnk — felelte Trevize.

— Nincs ellenvetésem — nyugtázta Deniador. — Dr. Pelorat?

— Hogy a legegyszerűbben szóljak a dologról, drága doktorom — kezdte Pelorat —, egész felnőtt életemet arra áldoztam, hogy megkíséreljek behatolni annak a tudásnak a legmélyére, amely az emberi faj származásának világára vonatkozik. Ezért küldtek útra az én kedves jó barátom, Golan Trevize társaságában — ámbár, az igazat megvallva akkor én még nem is ismertem őt —, hogy ha lehet, kutassuk fel a… ööö… a Legöregebbet, ahogyan, gondolom, ön is nevezi.

— A Legöregebbet? — kérdezte Deniador. — Ha nem tévedek, a Földre céloz. Pelorat álla leesett.

— Nekem az volt a benyomásom — mondta kissé hebegve —, mármint hogy értésemre adták… hogy itt az ember…

Tanácstalanul pislogott Trevize-ra.

— Lizalor miniszter közölte velem, hogy ez a szó nem használatos a Comporellonon — vette át Trevize a szót.

— Úgy érti, hogy valami ilyesmit csinált? — Deniador szája legörbült, orra nevetségesen felkunkorodott, miközben két-két ujját keresztbe fonva mindkét karját lendületesen előrelökte.

— Igen, így értem — bólintott Trevize. Deniador ellazult, s nevetni kezdett.

— Képtelenség, uraim. Ez csak amolyan szokás nálunk, s ha néhány isten háta mögött lakó ember komolyan gondolja is, az egész már nem számít. Nem ismerek olyan comporellonit, aki bosszúságában vagy ijedségében ne kiáltana „Föld!”-et. Ez a legközönségesebb szavunk.

— Közönséges szó? — súgta Pelorat alig hallhatóan.

— Vagy töltelékszó, ha így jobban tetszik.

— Akárhogyan is — vette át a szót újból Trevize —, a minisztert szemmel láthatóan felzaklatta, amikor én kimondtam ezt a szót.

— Ó, persze, hiszen ő hegyvidéki nő!

— Mit jelent ez, uram?

— Szó szerint értem. Mitza Lizalor a Középső Hegyvidékről származik. Az ottani gyerekek az úgynevezett derék, régimódi szellemben nevelkednek, ami azt jelenti, hogy bármilyen jól iskolázzák is őket, ezt az ujjkeresztezősdit sohasem lehet kiirtani belőlük.

— Ezek szerint a „Föld” szó egyáltalán nem zavarja önt, ugye, doktor? — kérdezte Bliss.

— Csöppet sem, drága hölgyem. Én Szkeptikus vagyok.

— Tudom, mit jelent a „szkeptikus” szó a galaktikus nyelvben, de milyen értelemben használja ön? — kérdezte Trevize.

— Pontosan úgy, ahogy ön, tanácsos. Csak azt fogadom el, amit ésszel felfogható bizonyíték alapján kénytelen vagyok elfogadni, s azt is csak addig, míg újabb bizonyítékot nem kapok. Ez nem tesz bennünket népszerűvé.

— Miért nem? — tudakolta Trevize.

— Mi sehol sem lennénk népszerűek. Hol van az a világ, ahol az emberek nem értékelik többre a kényelmes, barátságos, közhelyszerű hitet, legyen bármilyen logikátlan is, a bizonytalanság rideg fuvallatainál? Gondolják csak meg, milyen mélyen hisznek önök bizonyíték nélkül is a Seldon-tervben.

— Igen — nézte Trevize elgondolkodva az ujjhegyeit. — Tegnap én is éppen ezt hoztam fel példának.

— Visszatérhetnénk a tárgyunkhoz, barátom? — kérdezte Pelorat. — Mit lehet tudni a Földről, amit egy Szkeptikus is elfogad?

— Nagyon keveset — felelte Deniador. — Feltételezhetjük, hogy létezik egy bizonyos bolygó, amelyen az emberi faj kifejlődött, mert nagyon valószínűtlen, hogy ugyanaz a faj, melynek egyedei annyira hasonlóak, hogy egymás között szaporodhatnak, kifejlődhetett volna egymástól függetlenül számos világon, vagy akár csak kettőn is. A származás világát nevezhetjük éppen Földnek is. Nálunk általánosan elterjedt hit, hogy a Föld a Galaxisnak ebben a szögletében található, mert a körülöttünk lévő világok szokatlanul öregek, és feltehető, hogy az első gyarmatosított bolygók inkább közelebb, mintsem távolabb voltak a Földtől.

— És van-e a Földnek bármilyen egyedülálló sajátossága azon túl, hogy a származás bolygója? — kérdezte Pelorat mohón.

— Egy bizonyos sajátosságra gondol? — tudakolta a szokott villanásnyi mosolyával Deniador.

— A szatellitájára gondolok, amit egyesek holdnak neveznek. Ez szokatlan vonás lenne, nem?

— Elsőrendű fontosságú kérdés, dr. Pelorat. Bizonyos gondolatokat juttat az eszembe.

— Azt nem említettem, mi teszi a holdját szokatlanná.

— A mérete, természetesen. Igazam van? Igen, látom, hogy igazam van. A Földről szóló valamennyi legendában szó esik az élőlények roppant sokaságáról és az óriási holdról, amely állítólag háromezer-háromezer-ötszáz kilométer átmérőjű. Az élet rendkívüli változatosságát könnyű elfogadni, tekintve, hogy magától értetődően következik a biológiai fejlődésből — már amennyiben a folyamatról való ismereteink pontosak. Egy óriás szatellitát már nehezebb elfogadni. A Galaxis egyetlen lakott világának sincs hasonló szatellitája. A nagy szatelliták mindig a lakatlan és lakhatatlan gázóriások kísérői. Tehát mint Szkeptikus, én inkább nem fogadom el a hold létezését.

— Ha a Föld abban egyedülálló, hogy fajok milliói élnek rajta, vajon nem lehet-e egyedülálló abban is, hogy óriási holdja van? — tudakolta Pelorat. — Az egyik különlegesség maga után vonhatja a másik különlegességet.

Deniador elmosolyodott.

— Nem látom be, hogy a fajok millióinak földi jelenléte hogyan hozhat létre a semmiből egy óriás szatellitát.

— De ha az ellenkező irányból közelítjük meg, ha az óriás szatellita működött közre a fajok millióinak a létrehozásában?

— Azt sem látom be, ez hogyan következhetett volna be.

— Mi a helyzet a Föld radioaktivitásáról szóló történettel? — szólt közbe Trevize.

— Mindenki ezt mondja; mindenki hisz benne.

— De hát nem lehetett annyira radioaktív, hogy eleve lehetetlenné tegye az életet az évmilliárdok során, hiszen éppen hogy volt rajta élet — magyarázta Trevize. — Hogyan vált radioaktívvá? Egy atomháborútól?

— Ez a legáltalánosabb nézet, Trevize tanácsos.

— A hangsúlyából ítélve úgy sejtem, ön nem nagyon hisz benne.

— Nincs bizonyíték, hogy lett volna ilyen háború. Az általános vélemény, még ha egyetemes is, önmagában még nem bizonyíték.

— Mi más történhetett volna?

— Nincs bizonyíték, hogy bármi is történt. A radioaktivitásról szóló legenda is lehet éppoly koholmány, mint az óriási szatellitáról szóló.

— Melyik a legáltalánosabban elfogadott történet a Föld históriájából? — kérdezte Pelorat. — Szakmai pályafutásom során rengeteg eredetlegendát gyűjtöttem össze, közülük sokban szerepel egy Föld nevű világ vagy valami ehhez nagyon hasonló elnevezésű. De a Comporellonról eredőt egyet sem találtam, semmit, legfeljebb egy halvány utalást valami Benballyra, aki talán a semmiből jött ide; mindössze ennyit mondanak a comporelloni legendák.

— Nincs ebben semmi meglepő. Nem szokásunk exportálni a legendáinkat. Engem már az is meglep, hogy ön egyáltalán rátalált valahol Benbally nevére. Babona, megint csak babona.

— Ön azonban nem babonás, és minden további nélkül hajlandó volna beszélni róla, ugye?

— Így van — felelte az apró termetű történész, tekintetét alulról felfelé Peloratra villantva. — Ha megtenném, azzal módfelett, talán veszélyes mértékben növelném a népszerűtlenségemet, de önök hárman hamarosan elhagyják a Comporellont, és gondolom, sohasem hivatkoznának rám mint forrásra.

— Szavunkat adjuk rá — sietett megnyugtatni Pelorat.

— Akkor összefoglalom önöknek a minden természetfölötti hittől és moralizálástól megfosztott, feltételezett eseményeket. A Föld mérhetetlen korokon át létezett mint az emberi faj egyedüli világa, majd mintegy húsz-huszonötezer évvel ezelőtt az emberek a hipertéri ugrás révén kifejlesztették a csillagközi utazást, és gyarmatosították a bolygók egy csoportját.

A Telepesek e bolygókon robotokat használtak, melyeket még a Földön fejlesztettek ki, a hipertéri utazás kora előtt, és… most jut eszembe, tudják, mik azok a robotok?

— Tudjuk — válaszolta Trevize. — Már többször megkérdezték tőlünk. Tudjuk, mik azok a robotok.

— A teljes mértékben robotizált társadalomban élő Telepesek fejlett technikával rendelkeztek, szokatlanul magas kort értek meg, és lenézték a szülőbolygójukat. Történetük egy sokkal drámaibb változata szerint leigázták és elnyomták a szülőbolygójukat.

Aztán a Föld újabb Telepes-csoportot indított útnak, de azoknak már megtiltotta, hogy robotokat használjanak. Az új világok közül az elsők egyike volt a Comporellon. Hazafiaink szerint az első volt, de ezt nem bizonyítja semmi, amit egy Szkeptikus is elfogadhatna. A Telepesek első csoportja kihalt, és…

— Miért halt ki az első csoport, dr. Deniador? — vetette közbe Trevize.

— Miért? A romantikusaink úgy képzelik, hogy bűneikért büntette meg őket Ő, Aki Büntet, de azt már egyikük sem tudja megmondani, miért várt Ő olyan sokáig ezzel. De hát az embernek nem is kell tündérmeséhez folyamodnia, anélkül is el tudja képzelni, hogy az a társadalom, amely ennyire a robotokra támaszkodik, végül elpuhul és dekadenssé válik. Már a puszta unalom is elég, hogy fogyatkozásnak és kihalásnak induljon, vagy ha árnyaltabban akarunk fogalmazni, hát elveszítse az életerejét.

A Telepesek második, robot nélküli hulláma életben maradt, benépesítette a Galaxist, de a Föld radioaktívvá vált, és lassanként elfelejtődött. Erre rendszerint azt a magyarázatot adják, hogy a Földön is léteztek robotok, melyek létrehozását még az első hullám szorgalmazta.

Bliss, aki látható türelmetlenséggel hallgatta végig a beszámolót, most megszólalt:

— Nos, dr. Deniador, radioaktivitás ide vagy oda, és függetlenül attól, hogy a Telepeseknek hány hulláma lehetett, a döntő kérdés mindenképpen egyszerű. Hol van a Föld? Mik a koordinátái?

— Erre a kérdésre az a válaszom, hogy nem tudom — felelte Deniador. — De nézzék csak, eljött az ebéd ideje. Ha akarják, idehozatom az ételt, s terített asztalnál annyit beszélhetünk a Földről, amennyit csak akarnak.

— Nem tudja? — Trevize hangja a kérdés végére élesen és erőteljesen a magasba kanyarodott.

— Ami azt illeti, legjobb tudomásom szerint senki sem tudja.

— De hát ez lehetetlen!

— Tanácsos — sóhajtott fel Deniador —, ha az igazságot lehetetlennek óhajtja nevezni, megteheti, de ezzel nem jut sehová.

26.

Az ebéd egy halom puha, kívül kérges, különféle színárnyalatú és változatosan megtöltött gömbből állt.

Deniador fölemelt egy apró tárgyat, melyről csak akkor derült ki, hogy egy pár vékony, áttetsző kesztyű, amikor szétbontotta és a kezére húzta.

— Mi van ezekben a gömbökben, kérem? — érdeklődött Bliss.

— A rózsaszínűek apróra vagdalt hallal vannak megtöltve, híres comporelloni különlegességnek számít. A sárgák nagyon könnyen emészthetőek, a töltelékük sajt. A zöldekben vegyes zöldség van. Addig egyék, amíg meleg. Utána forró mandulás lepényt kapunk és a szokásos italokat. Merem ajánlani a forró almabort. Miután az éghajlatunk hideg, általában melegen esszük az ételeket, még a desszertet is.

— Ön nagyon jól él — jegyezte meg Pelorat.

— Tulajdonképpen nem — felelte Deniador. — Csak szeretem a vendégeket. Magam nagyon kevéssel beérem; ahogy talán önök is észrevették, nem kell valami nagy testet eltartanom.

Trevize beleharapott az egyik rózsaszínű gömbbe, de túlságosan halízűnek érezte, s bár a fűszerezése ízlett, félt, hogy a halíz végig fogja kísérni az egész napját, s talán még éjszakára sem szabadulhat meg tőle.

Amikor félretette a gombócot, amelyből egy falast már kiharapott, észrevette, hogy a kéreg bezáródik a töltelék fölött. Nem fröccsent, nem szivárgott ki belőle semmi, és egy pillanatra eltűnődött, vajon akkor mi célt szolgál a kesztyű. Úgy látszott, nélküle sem piszkítaná be a kezét, így aztán úgy döntött, nyilván higiénés célokat szolgál. Talán a kézmosást helyettesíti, ha nem adódik rá alkalom, és szokásból használják még akkor is, ha kezet mosnak. (Lizalor nem húzott kesztyűt, amikor előző nap együtt ettek. Talán mert hegyvidéki nő volt.)

— Illetlen dolog ebéd közben üzleti ügyekről társalogni? — kérdezte.

— A comporelloni szokás szerint az lenne, tanácsos, de önök a vendégeim, s most az önök szokásait követjük. Ha komoly dolgokról akarnak beszélgetni, és nem gondolják — vagy nem bánják —, hogy ez az evés élvezetének kárára mehet, kérem, beszélgessenek nyugodtam, és én majd csatlakozom önökhöz.

— Köszönöm — mondta Trevize. — Lizalor miniszter sejtetni engedte — nem, kereken kimondta —, hogy ezen a világon nem kedvelik a Szkeptikusokat, így van?

Deniador a kérdéstől mintha még jobb kedvre derült volna.

— Hogyne. Hogy meg lennénk sértve, ha nem így volna! Tudja, a Comporellon egy hiúságában megsértett világ. Noha a részleteket senki sem ismeri, nálunk általánosan elterjedt az a mitikus hit, hogy hajdanában, sok ezer évvel ezelőtt, amikor a lakott Galaxis még kicsiny volt, a Comporellon vezető világhatalomnak számított. Ezt nem tudjuk elfelejteni. Bosszant, s az igazságtalanság érzésével tölt el bennünket, hogy az ismert történelem folyamán sohasem jutottunk vezető szerephez — a „bennünket” alatt általában a lakosságot értem.

De hát mit tehetünk? A kormány valaha kénytelenségből szegődött a Birodalom hűséges vazallusává, most pedig az Alapítvány hűséges szövetségese. És minél inkább tudatosítják bennünk alárendelt helyzetünket, annál szilárdabban hiszünk saját nagyszerű, titokzatos múltunkban.

És mit tehet ilyen helyzetben a Comporellon? A régi időkben nem szállhatott szembe a Birodalommal, és nyíltan ma sem szállhat szembe az Alapítvánnyal, így aztán jobb híján bennünket támad és gyűlöl, mert mi nem hiszünk a legendákban, és csak nevetünk a babonákon.

Mindazonáltal a zaklatás durvább megnyilvánulásaitól nem kell tartanunk. Műszaki téren miénk a vezető szerep, és velünk vannak tele az egyetemek fakultásai. Néhányan különösen szókimondóak vagyunk, ezért nehézségeink vannak a szabad tanítás terén. Például nekem is, noha vannak tanítványaim, akikkel az egyetem területén kívül, csendben szoktam összejönni. Ám ha valóban kirekesztettének bennünket a közéletből, megrekedne a műszaki fejlődés, és az egyetemeink az egész Galaxis előtt elveszítenék a hitelüket. Ilyesmi alighanem az emberi lény ostobaságára vallana; lehet, hogy az intellektuális öngyilkosság veszélye sem akadályozná meg őket abban, hogy szabad folyást engedjenek a gyűlöletüknek… de hát az Alapítvány támogat bennünket, így aztán szüntelenül becsmérelnek, gúnyolnak és megbélyegeznek — de soha egy ujjal sem nyúlnak hozzánk.

— És ez az általános ellenségesség tartja vissza attól, hogy elárulja nekünk a Föld hollétét? — kérdezte Trevize. — Attól fél, hogy a Szkeptikus-ellenesség mégiscsak durvább formát öltene, ha túl messzire merészkedne?

— Nem — rázta meg a fejét Deniador. — A Föld holléte ismeretlen. Nem titkolok önök előtt semmit, sem félelemből, sem egyéb okokból.

— De nézze csak — unszolta Trevize —, a Galaxisnak ebben a szektorában meghatározott számú bolygó található, amely rendelkezik a lakhatósághoz szükséges fizikai jellemzőkkel. Nyilván csaknem valamennyi lakható bolygó egyben lakott is, ennélfogva jól ismert az ön számára. Miféle nehézségekbe ütközhetne átkutatni ezt a szektort egy olyan bolygó után, amely lakható lenne, ha nem volna radioaktív? Méghozzá olyan bolygót kellene keresni, amelyet egy hatalmas szatellita kísér. A radioaktivitás és az óriás szatellita között lebegő Földet akarva sem lehetne eltéveszteni, még akkor sem, ha csak úgy találomra indul keresésére az ember. Lehet, hogy időbe telne, de ez volna az egyetlen nehézség.

— A szkeptikus vélemény természetesen az — válaszolta Deniador —, hogy mind a Föld radioaktivitása, mind pedig óriás szatellitája pusztán legenda. Ezeket keresni annyi, mint verébtejet vagy nyúltollat keresni.

— Meglehet, de ennek nem volna szabad megakadályozni a Comporellont abban, hogy legalább meg akarja keresni. Ha találnának egy radioaktív bolygót, amely a lakhatóság szempontjából megfelelő méretű, és van egy nagy szatellitája is, maga ez a tény mekkora hitelt adna az egész comporelloni legendáriumnak!

Deniador felkacagott.

— Talán éppen ezért nem nyomoz utána a Comporellon! Ha elbukunk, vagy kiderül, hogy a Föld egészen más, mint ahogy a legendákban szerepel, a vereség nyilvánvalóvá válik. Maga a comporelloni legendakör válik semmivé, nevetség tárgyává! A Comporellon ezt sohasem kockáztatná meg.

Trevize egy ideig hallgatott, de aztán annál lelkesebben folytatta:

— Egyébként, ha eltekintünk is ettől a két különlegességtől — ha létezik egyáltalán ilyen szó a galaktikus nyelvben —, mármint a radioaktivitástól és az óriás szatellitától, van egy harmadik dolog is, amelyiknek — a dolog természetéből adódóan — léteznie kell, függetlenül mindenféle legendától. A Föld felszínén hihetetlen változatosságban kell tenyésznie az életnek, vagy meg kell találnunk ennek mai maradványait, de legalábbis a megkövesedett nyomait.

— Tanácsos — válaszolta erre Deniador —, bár a Comporellon még nem küldött ki szervezett kutatócsoportot a Föld felkutatására, azért volt alkalmunk utakat tenni az űrben, és hébe-hóba jelentkeznek nálunk hajók, melyek ilyen vagy olyan okból letértek az előre megszabott útirányukról. Az ugrások nem mindig sikerülnek tökéletesen, mint ön is tudja. Mindazonáltal sohasem kaptunk jelentést olyan bolygóról, amely a legendás Földhöz hasonlító jellegzetességeket mutatott volna, de olyanról sem, amelyen nyüzsgött volna az élet. Továbbá egyetlen hajó sem száll le szívesen egy szemmel láthatóan lakatlan bolygóra, csak azért, hogy a legénység megkövült ősmaradványokra vadászhasson. Márpedig ha az elmúlt évezredek során semmiféle ilyen vonatkozású jelentést nem kaptunk, én nagyon is hajlamos vagyok azt hinni, hogy a Föld helyzetének meghatározása nem lehetséges, mert meghatározható helyzetű Föld nem létezik.

— De a Földnek mégiscsak lennie kell valahol! — kiáltotta Trevize dühös csalódottsággal. — Van valahol egy bolygó, amelyen az emberiség és a hozzá csatlakozott ismerős létezési formák kifejlődtek. Ha nem a Galaxisnak ebben a részében, akkor valahol másutt.

— Lehet — egyezett bele Deniador egykedvűen —, de mindeddig sehol sem bukkant elő.

— Az emberek nem is keresték igazából.

— Nos, ön szemmel láthatóan keresi. Sok szerencsét kívánok hozzá, de egy percig sem gondolom, hogy sikerrel fog járni.

— Próbálták valaha közvetett módszerekkel meghatározni a helyét? — kérdezte Trevize. — Úgy értem, nem közvetlen kutatással?

— Igen — válaszolta egyszerre két hang. Deniador, az egyik hang tulajdonosa, Pelorat felé fordult. — A Yariff-tervre gondol?

— Igen — válaszolta Pelorat.

— Akkor elmondaná a tanácsosnak, miről van szó? Azt hiszem, önnek készségesebben elhiszi, mint nekem.

— Tudja, Golan — kezdte Pelorat —, a Birodalom utolsó napjaiban divatba jött az eredetkutatás, ahogy akkoriban nevezték. Az emberek szívesen töltötték ezzel a szabad idejüket, talán hogy meneküljenek az őket körülvevő valóság kényelmetlenségeitől. Mint tudja, a Birodalom akkoriban a széthullás állapotában volt.

Egy liviusi történész, Humbal Yariff, arra gondolt, hogy bármilyen származású is egy bolygó, hamarabb gyarmatosítja a hozzá közel eső világokat, mint a távolabbiakat. Általában minél messzebb van egy világ az eredeti helytől, annál később kerül sor a gyarmatosításra.

Tegyük fel mármost, hogy valaki feljegyzi a Galaxis valamennyi lakott bolygója betelepítésének az időpontját, aztán összeköti mindazokat, amelyek ezerévesek. Aztán hálózatot készít minden tízezer éves világból, egy másikat a tizenkétezer évesekből, egy újabbat a tizenötezer évesekből. Minden hálózatnak elméletben nagyjából gömb alakot kell formáznia, s e gömbök hozzávetőlegesen koncentrikusan helyezkednek el. Az öregebbeket magukban foglaló gömbök kisebb átmérőjűek lesznek, mint a fiatalabb bolygókat tartalmazók, s ha az ember összeköti valamennyi gömb középpontját, akkor egy viszonylag kicsiny tértartományhoz jut, ami nem más, mint az eredeti bolygó — a Föld — helye az űrben.

Pelorat buzgó arccal magyarázott, miközben két, csésze alakot formázó kezével gömbfelszíneket rajzolt a levegőbe.

— Érti a gondolatmenetet, Golan?

Trevize bólintott.

— Igen. De úgy gondolom, ez nem vezetett eredményre.

— Elvben működnie kellett volna, öregem. A baj az volt, hogy a származási időpontokat egyáltalán nem lehetett megállapítani. Minden világ kisebb-nagyobb mértékben eltúlozta a korát, s a legendákból aztán már nemigen lehetett kihámozni a valóságot.

— A karbon-14-gyel meg lehet határozni az öreg fák korát — szólt közbe Bliss.

— Hogyne, drágám — felelte Pelorat —, de ahhoz a szóban forgó világ együttműködésére lett volna szükség, ami sohasem valósult meg. Egyetlen világ sem akarta, hogy leleplezzék, mennyivel öregebbnek vallotta magát, és a Birodalom akkoriban nem volt abban a helyzetben, hogy egy ilyen lényegtelen dologban semmibe vegye a helyi állításokat. Mással volt elfoglalva.

Yariff mindössze annyit tehetett, hogy a legföljebb csak kétezer éves világokat vette figyelembe, mert azok alapításának idejét megbízható körülmények között, nagy pontossággal jegyezték föl. Ez az elég kisszámú világ egy nagyjából gömb alakú térben helyezkedett el szétszórtan. E tér középpontja viszonylag közel esett a Birodalom fővárosához, Trantorhoz, hiszen eredetileg innen indultak ki e meglehetősen kisszámú világra a gyarmatosító expedíciók.

Ez, persze, újabb gondot jelentett. Bizonyos világok számára nem a Föld jelentette a helyet, ahonnan a gyarmatosítás kiindult. Az idő előrehaladtával a régebbi világok maguk is indítottak gyarmatosító expedíciókat, s a császárság korában Trantor is sok expedíciót bocsátott útjára. Yariffot — eléggé el nem ítélhető módon — kinevették, kigúnyolták, szakmai tekintélyét szétzilálták.

— Értem a történetet, Janov — mondta Trevize. — Dr. Deniador, ezek szerint semmit sem tud mondani nekem, ami a remény legcsekélyebb lehetőségét is megcsillantaná? Egyetlen más világ sincs, ahol esetleg szolgálhatnának valami felvilágosítással a Földre vonatkozóan?

Deniador kis időre kételkedő hallgatásba burkolózott.

— Hááát — szólalt meg végül, tétován elnyújtva a szót —, mint Szkeptikus meg kell mondanom önnek, nem is tudom, létezik-e a Föld, vagy hogy létezett-e egyáltalán valaha. Ellenben… — Újra elhallgatott.

Bliss szólalt meg nagy sokára:

— Azt hiszem, valami olyasmire gondol, doktor, ami fontos lehet nekünk.

— Fontos? Kétlem — mondta Deniador alig hallhatóan. — De talán mulatságos. A Föld nem az egyetlen bolygó, amelynek a hollétét homály fedi. Itt vannak a Telepesek első csoportjának a világai; a legendákban ők Térutazókként szerepelnek. Az általuk benépesített bolygókat némely legenda „Térutas világoknak” nevezi, másutt „Tiltott világok” néven szerepelnek. Manapság ezt az utóbbit használjuk.

A legendák szerint a kevély és tökéletes Térutazók évszázadokra hosszabbították meg életük időtartamát, és rövid életű őseinknek nem engedték meg, hogy a lábukat a világaikra tegyék. Miután legyőztük őket, a helyzet megfordult. Méltóságunkon alulinak érezvén a velük való érintkezést, magukra hagytuk őket, hajóinknak és a Kereskedőknek pedig megtiltottuk, hogy kapcsolatot teremtsenek velük. Azóta nevezzük e bolygókat Tiltott világoknak. Szentül hittük — így mondják a. legendák —, hogy Ő, Aki Büntet, a mi beavatkozásunk nélkül is el fogja pusztítani őket, és úgy tűnik, meg is tette. Mindenesetre legjobb tudomásom szerint egyetlen Térutazó sem bukkant föl a Galaxisban sok-sok ezer éve.

— Gondolja, hogy a Térutazók tudnak a Földről? — kérdezte Trevize.

— Elképzelhető, hiszen az ő világaik öregebbek voltak, mint a mieink közül bármelyik. Na persze, ha élnek még egyáltalán Térutazók, ami rendkívül valószínűtlen.

— Még ha nem élnek is, a világaik megvannak, és talán feljegyzések is akadnak rajtuk.

— Ha egyáltalán meg tudja találni ezeket a világokat.

Trevize bőszült tekintetet vetett rá.

— Azt akarja mondani, hogy az ismeretlen helyzetű Földhöz vezető utat talán a Térutas világokon lelhetem föl, melyek holléte ugyancsak ismeretlen?

Deniador vállat vont.

— Húszezer éve nincs velük kapcsolatunk. Eszünkbe se jutottak. Ködbe vesztek ők is, akárcsak a Föld.

— Hány világot népesítettek be a Térutazók?

— A legendák ötven ilyen világról tudósítanak — gyanúsan kerek szám. Lehet, hogy sokkal kevesebben vannak.

— És az ötvenből egyetlenegyről sem tudja, hogy hol van?

— Hát, most azon tűnődöm…

— Min tűnődik?

— Miután az őstörténet a kedvenc időtöltésem, akárcsak dr. Peloraté, megesett már, hogy kutatás közben valamely, az őskorra utaló dokumentumra bukkantam, olyasmire, ami többet mond, mint a legendák. Tavaly például egy régi hajón lévő feljegyzésekre akadtam rá, alig-alig tudtam megfejteni őket. Abban a korban, amelyből származtak, a mi világunk neve még nem Comporellon volt. A „Baley világ” nevet használták, ami szerintem egy még ősibb változata a legendáinkban emlegetett „Benbally világ”nak.

— Publikálta a felfedezését? — kérdezte Pelorat izgatottan.

— Nem — hárította el Deniador. — Ahogy a régi mondás tartja, nem óhajtok fejest ugrani a medencébe, csak hogy megtudjam, tényleg víz van benne. Nos, az a dokumentum arról szólt, hogy a hajó kapitánya ellátogatott az egyik Térutas világra, s magával hozott onnan egy Térutazó asszonyt.

— De hiszen most mondta, hogy a Térutazók nem engedték be a látogatókat — szólt közbe Bliss.

— Úgy van. Hát ezért nem publikáltam az anyagot. Hihetetlennek hangzott. Vannak homályos értelmű mesék, melyek felfoghatók úgy is, mintha a Térutazók és a Telepesek — a mi őseink — közti konfliktusokról szólnának. Ilyen meséket nemcsak a Comporellonon, de sok más világon is ismernek, sokféle változatban, mégis, egy vonatkozásban tökéletesen megegyeznek egymással. A két embercsoport, a Térutazóké és a Telepeseké, sohasem keveredtek össze. Nem volt köztük társadalmi kapcsolat, szexuális kapcsolatról nem is beszélve — és mégis, a Telepes kapitányt és a Térutazó asszonyt láthatóan a szerelem szálai kötötték egymáshoz. Ez olyan hihetetlen, hogy esélyt sem láttam rá, fogadhatják-e a történetet másképpen is, mint legföljebb egy romantikus, történelmi ihletésű mesét.

— Ez minden? — kérdezte Trevize csalódottan.

— Nem, tanácsos, van még valami. Néhány számot is találtam a hajónaplóban, melyek talán — bár nem biztos — űrkoordinátákat jelentenek. Ha valóban azok — de szkeptikus becsületem arra kényszerít, hogy megismételjem, valószínűleg nem azok —, akkor e titkos bizonyíték nyomán arra következtetnék, hogy itt három Térutas világ űrbéli koordinátáiról van szó. Közülük az egyik lehet az, ahol a kapitány földet ért, és ahonnan magával hozta Térutazó szerelmét.

— Nem lehetséges, hogy ha a mese fikció is, a koordináták valóságosak? — kérdezte Trevize.

— Lehetséges — válaszolta Deniador. — Majd megadom önnek a számokat, s szabadon felhasználhatja őket, azzal a tudattal, hogy esetleg nem is vezetnek sehová. És lenne még egy mulatságos megjegyzésem — villant át az arcán az ismerős mosoly.

— Mégpedig? — kérdezte Trevize.

— Mi van akkor, ha a koordináták egyik csoportja a Földet jelenti?

27.

Comporellon napja, mely nagyobb volt, mint a Terminusé, és határozottan narancssárga színű, alacsony pályát írt le az égbolton, tehát kevés hőt sugárzott. A kivételesen gyengén fújó szél jeges ujjakkal kaparászott Trevize arcán.

Még a villamos fűtésű kabátban is reszketett, melyet Mitza Lizalortól kapott, aki most ott állt mellette.

— Egyszer majd föl kell melegíteni, Mitza — mondta Trevize.

A nő felpillantott a napra, s ahogy ott állt az űrkikötő hatalmas, üres térségében, egyáltalán nem látszott rajta, hogy kényelmetlenül erezné magát. Magas, testes alakján vékonyabb kabát volt, mint Trevize-on, s ha a hideg nem hagyta is érzéketlenül, mindenesetre nem sok ügyet vetett rá.

— Gyönyörű nyarunk van — mondta. — Nem tart sokáig, de a gabonáink alkalmazkodtak hozzá. Gondosan választjuk ki a fajtákat, hogy gyorsan nőjenek a napsütésben, s ne ártson nekik könnyen a fagy. A háziállataink vastag prémbundát viselnek, s Galaxis-szerte köztudott, hogy a comporelloni gyapjú a legjobb minőségű. A bolygó körül keringő gazdaságainkban trópusi gyümölcsöket termesztünk. Még exportálunk is ízletes ananászkonzervet. A legtöbben, akik hideg világként ismernek bennünket, nem is tudják ezt.

— Köszönöm, hogy kikísértél minket, Mitza, és hogy hajlandó voltál együttműködni velünk ebben a küldetésünkben. A saját lelki békém kedvéért azonban meg kell kérdeznem, nem kerülhetsz-e komoly bajba emiatt.

— Nem! — rázta meg a fejét gőgösen a nő. — Semmiféle bajba. Először is nem fognak kérdezgetni. A szállítási ügyek rám tartoznak, ami azt jelenti, hogy egyedül én állapítom meg a szabályokat ezen és a többi űrkikötőn, továbbá a fogadóállomásokra és a ki- meg bejövő hajókra vonatkozóan. A miniszterelnök ezekben az ügyekben teljesen rám hagyatkozik, és nagyon is kedvére van, ha nem kell tudnia a részletekről. És még ha megkérdeznének is, csakis az igazat kellene mondanom. A kormány tapsolna, ha tudná, hogy nem küldtem vissza a hajót az Alapítványnak, így tenne a nép is, ha biztonságos volna a tudomására hozni a dolgot. Maga az Alapítvány pedig nem fogja megtudni.

— Lehet, hogy a kormány sem akarná visszajuttatni a hajót az Alapítványnak, de vajon azt is helyeselné-e, hogy a te engedélyeddel magunkkal visszük? — kérdezte Trevize.

Lizalor elmosolyodott.

— Derék ember vagy, Trevize. Keményen harcoltál, hogy megtarthasd a hajódat, és most, hogy a tiéd maradt, miattam fog el az aggodalom. — Úgy nyújtotta ki feléje a kezét, mintha az iránta tanúsított érzelmeinek akarna kifejezést adni, de aztán — bár láthatóan nehezére esett — erőt vett ösztönös mozdulatán.

Amikor megszólalt, a hangja szinte nyers volt:

— Még ha megkérdőjeleznék is a döntésemet, elég lenne megmondanom nekik, hogy a Legöregebbet kerested és keresed ma is, rögtön azt válaszolnák, nagyon jól tettem, hogy ilyen gyorsan megszabadultam tőled, a hajódtól és mindentől. És engesztelő áldozatot mutatnának be, elsősorban azért, mert beengedtünk a bolygónkra, holott nem tudhattuk előre, hogy mit művelsz.

— Valóban azt hiszed, hogy a jelenlétemmel szerencsétlenséget hozok rád és a világodra?

— Valóban — vágta rá Lizalor határozottan. Aztán valamivel lágyabban hozzátette: — Rám máris szerencsétlenséget hoztál, mert most, hogy megismertelek, még erőtlenebbnek fogom érezni a comporelloni férfiakat. Most már örökre megmarad bennem a csillapíthatatlan vágy. Ezt máris elrendelte számomra Ő, Aki Büntet.

Trevize habozott, aztán azt mondta:

— Nem kívánom, hogy ebben a dologban megváltoztasd a véleményedet, de azt sem, hogy fölöslegesen szenvedj. Meg kell tudnod, az a képzet, hogy én szerencsétlenséget hozhatok rád, merő babonaság.

— Gondolom, ezt a Szkeptikus mondta neked.

— Ha ő nem mondja, akkor is tudom.

Lizalor megdörzsölte az arcát, mert kiugró szemöldökére már vékony zúzmararéteg telepedett, és azt válaszolta:

— Tudom, hogy vannak, akik babonának tartják. Az azonban tény, hogy a Legöregebb szerencsétlenséget hoz. Sokszor kiderült már, és az igazságot még a legokosabb szkeptikus érvek sem tudják eltörölni a világból.

Hirtelen kinyújtotta a kezét.

— Isten veled, Golan. Szállj föl a hajóra, ahol már várnak a társaid, még mielőtt a puha terminusi tested megfagyna a mi kellemesen fagyos szelünkben.

— Isten veled, Mitza, remélem, találkozunk, ha visszatérek.

— Igen, megígérted, hogy visszatérsz, és én próbálok is hinni benne. Még az is megfordult a fejemben, hogy fölmegyek, és ott, az űrben találkozom veled a hajódon, hogy a szerencsétlenség egyedül rám sújtson le, és ne a világomra — de nem fogsz visszatérni.

— De igen! Visszatérek! Egykönnyen nem mondhatok le rólad, aki ilyen gyönyörben részesítettél. — És akkor, abban a pillanatban Trevize hitte is, hogy így gondolja.

— Nem kételkedem a romantikus ösztöneidben, drága alapítványbeli barátom, de akik odakint az űrben a Legöregebb nyomába szegődnek, nem jönnek vissza soha — sehová. A lelkem mélyén tudom.

Trevize minden erejével azon volt, hogy erőt vegyen a vacogásán. A hideg miatt didergett, és nem akarta, hogy a nő azt higgye, talán a félelemtől.

— Ez is babonaság — mondta.

— És mégis — felelte a nő —, ez is igaz.

28.

Jó volt visszatérni a Távoli csillag pilótafülkéjébe. Szobának ugyan szűk volt, buboréknyi börtön a tér végtelenségében, de ismerős, barátságos és meleg.

— Örülök, hogy végre maga is beszállt — jegyezte meg Bliss. — Kíváncsi voltam, meddig időz még a miniszter társaságában.

— Nem tartott sokáig — felelte Trevize. — Hideg volt.

— Én úgy láttam, mintha azt fontolgatná, hogy itt marad vele, és elhalasztja a Föld felkutatását. Még felületesen sem szeretek az agyába pillantani, de aggódtam, mert úgy éreztem, a magára nehezedő kísértés ellen nem tehetek semmit.

— Tökéletesen igaza van — felelte Trevize. — Ha pillanatokra is, de valóban éreztem ezt a kísértést. A miniszter figyelemre méltó asszony, hozzá hasonlóval még sohasem találkoztam. Megerősítette az ellenállásomat, Bliss?

— Már sokszor mondtam magának, hogy semmi körülmények között sem szabad és nem is fogok az elméjéhez piszkálni, Trevize — szögezte le Bliss. — Úgy képzelem, legyőzte magában a kísértést, méghozzá fejlett kötelességérzete segítségével.

— Nem, ezt nem hinném — mosolygott a férfi fanyarul. — A dolog nem ilyen drámai és nem is ilyen nemes. Az ellenállásom ugyan megerősödött, egyrészt mert tényleg hideg volt, másrészt attól a keserves gondolattól, hogy belepusztulnék, ha néhányszor még tanácskoznom kellene vele. Nem bírnám az iramot.

— Elég az hozzá, hogy biztonságban feljutott a fedélzetre — jegyezte meg Pelorat. — Mi lesz a következő lépésünk?

— Mindenekelőtt gyors iramban ki kell jutnunk a bolygórendszerből, míg annyira eltávolodunk a Comporellon napjától, hogy. végrehajthassunk egy ugrást.

— Gondolja, hogy megállítanak vagy követnek bennünket?

— Nem, őszintén azt gondolom, a miniszter csak azért aggódik, hogy minél előbb eltűnjünk és vissza se jöjjünk, máskülönben Ő, Aki Büntet lesújt bosszújával a bolygóra. Ami azt illeti…

— Nos?

— A miniszternek az a véleménye, hogy a bosszú mindenképpen utolér bennünket. Határozott meggyőződése, hogy sohasem fogunk visszatérni. Hadd tegyem hozzá gyorsan, nem az én hűségemet becsüli ilyen kevésre, hiszen azt nem volt alkalma megtapasztalni. Szerinte a Föld olyan szörnyűséges balszerencse hordozója, hogy aki fel akarja kutatni, annak útközben mindenképpen meg kell halnia.

— Hány földkutató expedíció hagyta már el a Comporellont, hogy megengedhet magának ilyen állítást? — kérdezte Bliss.

— Kétlem, hogy egyetlen comporelloni útnak indult volna valaha is ilyen céllal. Mondtam neki, hogy a félelmei merő babonából erednek.

— Őszintén ez a meggyőződése, vagy mégiscsak megrázta, amit a nő mondott?

— Abból ítélve, ahogy a félelmei kifejeződnek, látom, hogy babonás rémületről van szó, ugyanakkor nagyon is valóságos alapjuk lehet.

— Arra gondol, hogy a radioaktivitás fog végezni velünk, ha megpróbálunk leszállni a Földön?

— Nem hiszem, hogy a Föld radioaktív. Ellenben hiszem, hogy védelmezi magát. Emlékezzék csak vissza: minden rá vonatkozó utalást eltüntettek a Trantor könyvtárából. Emlékezzék csak: Gaia csodálatos memóriája, melyben összegeződnek az egész bolygó emlékei, a felszín kőzetrétegeitől egészen a mag olvadt fémjéig, nem képes visszahatolni az időben odáig, hogy bármit is elmondhasson nekünk a Földről.

Nyilvánvaló, hogy ha ehhez van elég hatalma, akkor arra is képes, hogy a radioaktivitás képzetét ültesse be az agyakba, ezzel véve elejét mindenféle kutatásnak. Talán e fura gátlást egy külön biztosítékrendszer gyanánt állította fel a Comporellonon. mert annyira közel van hozzá, hogy számára különösen nagy veszélyt jelent. A Szkeptikus és tudós Deniador állítja, hogy a Föld keresésének nincs értelme, hogy nem lehet megtalálni. Éppen ezért tűnik jól megalapozottnak a miniszter babonás hite. Ha a Föld ennyire ragaszkodik a rejtőzködéshez, nem lehet, hogy inkább megöl vagy tönkretesz bennünket, mintsem megengedje, hogy megtaláljuk?

Bliss összevont szemöldökkel szólalt meg:

— Gaia…

— Ne mondja, hogy Gaia majd megvéd bennünket — vágott közbe Trevize. — Abból, hogy a Föld ki tudta törölni Gaia legkorábbi emlékeit, teljesen világos, hogy ha kettejük között valami összeütközésre kerül sor, a Föld lesz a győztes.

— Honnan tudja, hogy azokat az emlékeket kitörölték? — kérdezte hűvösen Bliss. — Lehet, hogy Gaiának egyszerűen időre volt szüksége, hogy kifejlessze bolygóemlékezetét, s mi csak addig nyúlhatunk vissza az időben, amikorra ez a fejlesztőmunka már befejeződött. Ha pedig az emlékeket valóban eltávolították, honnan veszi a meggyőződését, hogy a Föld követte el?

— Nem tudom — felelte Trevize. — Csak hangosan gondolkodtam.

Erre már Pelorat is megszólalt, a maga bátortalan módján:

— Ha a Föld ennyire hatalmas, és ilyen féltve őrzi, hogy úgy mondjam, az elkülönültségét, akkor mi értelme a mi kutatásunknak? Maga mintha azt gondolná, hogy a Föld minden erejével akadályozni fogja a sikerünket, s ha kell, ennek érdekében akár meg is öl bennünket. Akkor hát nem lenne értelmesebb dolog felhagyni az egésszel?

— Elismerem, látszólag minden a feladás mellett szól, de szent meggyőződésem, hogy a Föld létezik, tehát meg kell és meg is fogom találni — válaszolta Trevize. — És Gaia azt mondja, mindig igazam van, ha valami ilyen szent meggyőződésemmé válik.

— De hogy fogjuk túlélni a felfedezést, öregem?

— Talán majd a Föld is felismeri az én egyedülálló éleslátásom értékét, és békén fog hagyni — felelte Trevize tettetett könnyedséggel. — De — és voltaképpen erre akartam kilyukadni — abban már nem lehetek biztos, hogy maguk ketten szintén túlélik, és ez módfelett aggaszt engem. Mindig is aggasztott, de mostantól egyre inkább, és úgy érzem, vissza kellene vinnem magukat Gaiára, hogy aztán egyedül folytassam az utamat. A kezdet kezdetén én döntöttem úgy, nem pedig maguk, hogy meg kell keresnem a Földet; nem maguk, én találtam fantáziát a dologban, és nem magukat, hanem engem űztek el. Hadd legyek hát én, aki vállalja a kockázatot is. Hadd menjek egyedül… Janov?

Pelorat leszegte az állat, hosszú arca még hosszabbra nyúlt.

— Nem tagadom, hogy ideges vagyok, Golan, de szégyellném magam, ha most elhagynám. Ha így tennék, magamat tagadnám meg.

— Bliss?

— Gaia nem hagyja el magát, Trevize, bármit tesz is. Ha a Föld veszélyesnek bizonyulna, Gaia a lehetőségeihez képest megvédene magát. Egyébként én mint Bliss nem hagyom el Pelt, és ha ő ragaszkodik magához, akkor én természetesen kitartok mellette.

— Rendben van — jelentette ki komoran Trevize. — Én megadtam a lehetőséget. Tehát együtt megyünk.

— Együtt — mondta Bliss.

Pelorat halványan elmosolyodott és megszorította Trevize vállát.

— Együtt. Mindig együtt.

29.

— Ide nézz, Pel! — kiáltotta Bliss. Jóformán vaktában pásztázta az űrt a kézi irányítású teleszkóppal, hogy néha mással is elfoglalja magát, mint a Pelorat könyvtárában fellelhető Föld-legendákkal.

Pelorat közelebb lépett, átkarolta a lány vállát, és a megfigyelőernyőre nézett. A comporelloni bolygórendszer egyik gázóriása volt rajta, olyan nagyításban, hogy annak nyomán már a valóságot is el lehetett képzelni.

A színe halványan csíkozott, meleg árnyalatú narancssárga volt. A bolygósíkból és a naphoz képest messzebbről, mint ahol maga a hajó tartózkodott, majdnem tökéletes fénykörnek látszott.

— Gyönyörű — mondta Pelorat.

— A középső csík túlnyúlik a bolygón, Pel.

— Szerintem is, Bliss — válaszolta Pelorat a homlokát ráncolva.

— Gondolod, hogy ez valami optikai csalódás?

— Nem tudom biztosan, Bliss. Épp olyan újonc vagyok az-űrben, mint te. Golan!

— Mi van? — hallatszott Trevize kissé kelletlen-válasza. Meglehetősen borzasan lépett be a vezérlőfülkébe, mint aki csak úgy ruhástul szundikált az ágyán, mint ahogy valóban azt tette. — Kérem! — csattant fel bosszúsan. — Ne piszkáljanak a műszerekhez!

— Ez csak a teleszkóp — mentegetőzött Pelorat. — Ezt nézze!

Trevize megnézte.

— Ez a Galliának nevezett gázóriás, legalábbis a kapott információ szerint.

— Hogy tudja egyszerű ránézésre megállapítani?

— Mindenekelőtt a naptól való távolságuk alapján, továbbá az útvonalunk miatt tanulmányoznom kellett a bolygók röppályáját és méretét, s mindezt figyelembe véve pillanatnyilag ez az egyetlen, amit ekkorára ki tudunk nagyítani. És még abból, hogy van gyűrűje.

— Gyűrűje? — kérdezte Bliss zavartan.

— Most csak egy keskeny, halvány csíkot lát, mert épp az élére látunk rá. Ha elhagyjuk a bolygósíkot, fölülről hozhatjuk be a képet, s akkor jobban fogja látni. Akarja?

— Nem kívánom, hogy újabb pozíciókat és útvonalakat számítson ki, Golan — felelte Pelorat.

— Ugyan már, a számítógép egykettőre megcsinálja nekem. — Trevize már le is ült a számítógéphez, s kezét a kínálkozó mélyedésbe tette. A számítógép finoman ráhangolódott az agyára, s már el is végezte a feladatot.

— A Távoli csillag, melynek nem voltak üzemanyaggondjai, s fittyet hányt mindenféle tehetetlenségi hatásnak, azonnal felgyorsult. Trevize újra érezte, mennyire szereti ezt a számítógép vezérelte hajót, ezt a már-már kezes lényt, melynek mintha egyenesen a gondolatai adnák az energiát és az utasításokat, s úgy viselkedik, mintha önnön akaratának volna erős és engedelmes kivetülése.

Nem csoda, hogy az Alapítvány visszakövetelte, mint ahogy az sem, hogy a Comporellon is meg akarta kaparintani. A meglepő inkább az, hogy a babonás hitnek volt annyi ereje, hogy a Comporellont rábírja a hajó föladására.

Ha tisztességesen föl lenne fegyverezve, a Galaxis bármelyik hajóját vagy akár flottáját is könnyedén maga mögött hagyhatná vagy legyőzhetné — feltéve, hogy nem akad össze önmagához hasonlóval.

Persze hogy nem volt tisztességesen fölfegyverezve. Branno polgármester, amikor kiutalta neki a hajót, volt olyan óvatos, hogy meghagyja fegyvertelennek.

Pelorat és Bliss feszülten figyelték, amint a Gallia lassan-lassan feléjük billen. Láthatóvá vált a felső sarok (bármelyik volt is az) a hatalmas, kör alakú örvényléssel, miközben az alsó sarkot eltakarta a gömb íve.

Fönt a bolygó éjszakai oldala ráterült a narancsfényű gömbre, s a gyönyörű kör mind féloldalasabbá vált.

Még izgalmasabb látvány volt, ahogy a középső, eddig egyenes vonalú halvány csík meggörbül, éppúgy, mint a tőle északra és délre fekvő sávok, csak azok még feltűnőbben.

Most már világosan látni lehetett, hogy a középső sáv túlnyúlik a bolygón, és mindkét oldalon keskeny hurkot alkot. Ez a forma a természetéből adódott; illúzióról szó sem lehetett. A gyűrű, mely hurkot formálva eltűnt a bolygó túloldalán, anyagi részekből állt.

— Na, talán így már könnyebben megértik — mondta Trevize. — Ha elrepülnénk a bolygó felett, egy kört látnának, melynek középpontja azonos a bolygóéval, de amely sehol sem érinti annak felszínét. Talán azt is észrevennék, hogy a gyűrűt nem egyetlen, hanem számos koncentrikus kör alkotja.

— Nem hittem volna, hogy ez lehetséges — ámuldozott Pelorat. — Mi tartja meg a gyűrűt az űrben?

— Ugyanaz az erő, amely a szatellitákat tartja meg a pályájukon — magyarázta Trevize. — A gyűrűket alkotó apró részecskék külön-külön a bolygó körül keringenek. Ezek a gyűrűk olyan közel vannak a bolygóhoz, hogy az árapályhatások miatt nem tudnak egyetlen testté tömörülni.

— Szörnyű érzés még belegondolni is, öregem — ingatta a fejét Pelorat. — Hogy lehet, hogy tudósként éltem le az egész életemet, és ilyen keveset tudok a csillagászatról?

— Én pedig jóformán semmit az emberiség mítoszairól. Senki sem tudhat mindent. Ami azt illeti, az effajta bolygógyűrűk egyáltalán nem szokatlanok. Megtalálhatók szinte valamennyi magányos gázóriás körül, ha másból nem, hát ritka porból. Történetesen a Terminus napjának bolygócsaládjában nincs igazi gázóriás, így aztán a terminusi ember — hacsak nem hivatásos űrutazó, vagy nem tanult csillagászatot az egyetemen — valószínűleg semmit sem tud a bolygógyűrűkről. De az már szokatlan, hogy egy gyűrű olyan széles legyen, hogy ilyen feltűnő módon verje vissza a fényt. Tényleg gyönyörű. Legalább kétszáz kilométer szélesnek kell lennie.

Pelorat hirtelen csettintett egyet az ujjával.

— Hát ezt jelentette!

— Miről beszélsz, Pel? — nézett rá Bliss meglepetten.

— Egyszer olvastam egy nagyon régi verstöredéket — mesélte Pelorat. — Nehezen tudtam megfejteni, olyan ősi galaktikus nyelven íródott, de ez is csak a régiségét bizonyította. Ámbár ezt nem illene felpanaszolnom., hiszen a munkám révén megannyi változatát tapasztaltam ki a régi galaktikus nyelvnek, ami jóleső érzést kelt bennem, még ha a munkámon kívül sehol másutt nem látom is hasznát… Mit is akartam mondani?

— Egy régi verstöredékről beszéltél, Pel drágám — felelte Bliss.

— Köszönöm, Bliss — mondta Pelorat, majd Trevize-hoz fordult: — Ő mindig figyeli, amit mondok, hogy vissza tudjon terelni, valahányszor elkalandozom a tárgytól, ami az esetek többségében elő is fordul velem.

— Ez is olyan elbűvölő benned, Pel — jegyezte meg Bliss mosolyogva.

— Egyszóval a versrészlet azt a bolygórendszert festette le, amelyhez a Föld is tartozott. Hogy mi célt szolgált ez a leírás, nem tudom, mert maga a költemény nem maradt fenn; én legalábbis sohasem bukkantam a nyomára. Csak ez a töredék élte túl az időt, talán éppen csillagászati tartalma miatt. Mindenesetre szó volt benne a hatodik bolygó csodálatosan fénylő hármas gyűrűjéről, mely „széltében is terjedelmes, hozzá képest az velág is kicsin”. Látja, még ma is tudom idézni. Nem értettem, mi lehet ez a gyűrű. Emlékszem, arra gondoltam, talán három kör fekszik sorban a bolygó egyik oldalán. De annyira badarságnak tűnt, hogy föl se vettem a könyvtáramba. Most sajnálom, hogy nem jártam utána. — Megcsóválta a fejét. — Mitológusnak lenni a mai Galaxisban olyan magányosságra ítéli az embert, hogy még a kérdezősködés hasznosságáról is megfeledkezik.

— Talán igaza volt, hogy elsiklott felette, Janov — vigasztalta Trevize. — Hiba volna a költők fecsegését komolyan venni.

— De hát ezt jelentette — mutatott Pelorat a képernyőre. — Erről beszélt az a vers. Három széles, koncentrikus kör, magánál a bolygónál is szélesebbek.

— Sosem hallottam ilyesmiről — mondta Trevize. — Nem hinném, hogy ilyen széles gyűrűk létezhetnek. A bolygóhoz képest, amit körülvesznek, mindig nagyon keskenyek.

— Olyan lakható bolygóról sem hallottunk soha, amelynek óriási szatellitája volna — felelte Pelorat. — Vagy amelynek a felszíne radioaktív sugárzást bocsát ki. Íme, a hármas számú egyéni sajátosság. Ha találunk egy radioaktív bolygót, amely egyébként lakható is lehet, és amelynek van egy óriási szatellitája, továbbá a bolygórendszerében egy hatalmas gyűrűvel rendelkező másik bolygó is. van, akkor már nem lesz kétséges, hogy megtaláltuk a Földet.

Trevize elmosolyodott.

— Egyetértek, Janov. Ha megtaláltuk mindhármat, akkor bizonyára megtaláltuk a Földet.

— Ha! — sóhajtotta Bliss.

30.

Már maguk mögött hagyták a bolygórendszer legtekintélyesebb világait, a két legkülső világ között fúrták ki magukat a tágas térbe, s immár másfél milliárd kilométeres körzetben nem akadt egyetlen jelentékeny tömeg sem. Csak még egy hatalmas üstökösfelhő terült el elöltük, ennek azonban gravitációs szempontból nem volt jelentősége.

A Távoli csillag körülbelül 0, l c-re, vagyis a fénysebesség egytizedére gyorsult föl. Trevize nagyon jól tudta, hogy elméletben akár a fénysebességet is megközelíthetnék, de azt is tudta, hogy a gyakorlatban a 0,1 c jelenti az ésszerű határt.

Annál a sebességnél még minden észlelhető tömegű testet el lehet kerülni, de nincs rá mód, hogy kitérjenek az űrben lebegő számtalan porrészecske s a még nagyobb mennyiségű szabad atom és molekula elől. Nagyon nagy sebesség mellett még a végtelenül kicsiny tárgyak is okozhatnak kárt, mert lecsiszolják és felkarmolják a hajó burkolatát. A fénysebességet megközelítő gyorsaságnál a hajó törzsének vágódó minden egyes atom egy kozmikus sugárrészecske tulajdonságaival rendelkezik, s e kozmikus sugárzásban a hajó fedélzetén utazók nem sokáig maradhatnának életben.

A messze csillagok látszólag mozdulatlanul függtek a megfigyelőernyőn, és noha a hajó harmincezer kilométeres másodpercenkénti sebességgel száguldott, körülötte mintha megállt volna minden.

A számítógép nagy távolságokban tapogatta le az űrt, nem közeledik-e valami kicsiny, de ahhoz jelentékeny méretű tárgy, hogy ne engedje az útjukba; ilyenkor a hajó — felkészülve a végtelenül valószínűtlen esetre, ha netalán össze akarnának ütközni — finoman irányt változtatott. Az ilyen pillanatokban még azt sem lehetett tudni, vajon az irányváltoztatásra kényszerítő körülmények közül a közeledő tárgy kis mérete, a sebessége vagy a tehetetlenségi hatás előidézhet-e egyáltalán afféle „közeli találkozást”.

Trevize nem is aggódott hát az ilyesmik miatt, legföljebb csak futólag gondolt rájuk. Minden figyelmét arra a három koordinátasorra összpontosította, melyeket Deniador adott meg, és különösen az egyikre, mert az a hozzájuk legközelebb eső objektumra vonatkozott.

— Valami baj van a számokkal? — kérdezte Pelorat nyugtalanul.

— Még nem tudom — válaszolta Trevize. — A koordináták önmagukban semmit sem érnek, ha nem ismerjük a zéró pontot és a felállításukkor használatos szabályokat… az irányt, amelyben a távolság van, hogy úgy mondjam, kijelölve, azt, hogy mi a kezdő délkör megfelelője és így tovább.

— Hogy fogja kitalálni ezeket a dolgokat? — nézett rá meghökkenve Pelorat.

— Meghatároztam a Terminus koordinátáit és néhány más, a Comporellonhoz viszonyított ismert pontot. Ha ezeket betáplálom a számítógépbe, az kiszámolja, milyen szabályokat kell figyelembe venni ezekhez a koordinátákhoz, hogy helyesen határozzuk meg a Terminus és a többi ismert pont helyzetét. Most próbálom elrendezni a dolgokat a fejemben, hogy a, feladat elvégzéséhez helyes programot adjak a gépnek. A szabályok ismeretében talán értelmet nyernek azok a számok, melyeket a Tiltott világokra vonatkozóan kaptunk.

— Csak talán? — kérdezte Bliss.

— Attól tartok, csak talán — felelte Trevize. — Végül is ezek ősrégi számok valószínűleg comporelloniak, de nem biztos. Mi van akkor, ha más szabályokon alapulnak?

— Mi van akkor?

— Akkor továbbra is értelmetlen számok maradnak. De mindenképpen utána kell járnunk.

Keze villámgyorsan mozgott a számítógép szelíden fénylő billentyűi fölött, betáplálva a szükséges adatokat. Aztán kezét az íróasztalba mélyített formákba téve megvárta, míg a gép kidolgozza az ismert koordinátákra vonatkozó szabályokat, majd pillanatnyi szünet után — ugyanezen szabályok alapján — ismerteti a legközelebbi Tiltott világ koordinátáit, s végül megjelöli e koordinátákat az adatbankjában lévő galaktikus térképen.

Csillagmező jelent meg a képernyőn, majd gyors mozgással beállította magát. A nyugalmi helyzetet elérve tágulni kezdett, miközben a széleken sorra tünedeztek el minden irányba a képbe be nem férő csillagok, egészen addig, míg szinte valamennyi ki nem száguldott a képből. Szemmel követhetetlen volt e gyors változás; pettyekkel tarkázott elmosódottság volt az egész, mígnem végül egy minden oldalon mindössze egytized parszeknyi (a képernyő alján látható mutatószámok szerint) tér maradt. A mozdulatlan képernyő feketeségét már csupán féltucatnyi halvány szikra bontotta meg.

— Melyik a Tiltott világ? — kérdezte Pelorat fojtott hangon.

— Egyik sem — felelte Trevize. — Négy közülük vörös törpe, egy majdnem törpe, az utolsó pedig egy fehér törpe. Valószínűleg egyik körül sem kering lakható bolygó.

— Ránézésre honnan tudja megállapítani, hogy vörös törpék?

— Nem valódi csillagokat látunk — hangzott a válasz. — Ez a számítógép memóriájában elraktározott galaktikus térkép egyik részlete. Valamennyi névvel van ellátva. Maga nem láthatja, és rendes körülmények között én sem láthatnám, de amíg a kezem, mint most is, kapcsolatban van a számítógéppel, rengeteg adatot tudok arról a csillagról, amelyikre éppen ránézek.

— Vagyis a koordináták használhatatlanok — jelentette ki Pelorat csüggedten. Trevize fölpillantott rá.

— Nem, Janov. Még nem fejeztem be. Itt van még az időtényező. A Tiltott világ koordinátáit húszezer évvel ezelőtt határozták meg. Akkoriban az is és a Comporellon is a Galaktikus Középpont körül keringett, minden valószínűség szerint más és más sebességgel, s nyilván a pályájuk hajlása és excentricitása is különbözött egymástól. Az idők során tehát a két világ közelebb sodródhatott vagy eltávolodhatott egymástól, és húszezer év alatt a Tiltott világ a jelzéshez képest fél parszektől akár ötparszeknyi távolságra is elúszhatott. Kézenfekvő, hogy nincs rajta az egytized parszeknyi térkivágáson.

— Akkor most mit csinálunk?

— Utasítjuk a számítógépet, hogy mutassa meg a húszezer évvel ezelőtti Galaxis képét a Comporellon szemszögéből.

— Meg tudja csinálni? — kérdezte Bliss az áhítattól elragadtatott hangon.

— Hát, magát a Galaxist nem tudja visszavinni az időben, de a memóriájában tárolt térkép képét igen.

— Látunk majd valami változást? — faggatózott Bliss.

— Figyelje — intette Trevize.

A féltucatnyi csillag, csigalassúsággal átmászott a képernyőn. Egy eddig nem látott, új csillag úszott be balról, mire Pelorat izgatottan hadonászni kezdett.

— Ott van! Ott van!

— Sajnálom — szólt Trevize. — Egy újabb vörös törpe. Elég gyakoriak. A Galaxis összes csillagának legalább háromnegyede vörös törpe. A képernyő megállapodott, a mozgás megszűnt.

— Nos? — kérdezte Bliss.

— Íme, így festhetett a Galaxisnak ez a része húszezer évvel ezelőtt — mondta Trevize. — A képernyő kellős közepén van az a pont, ahol a Tiltott világnak lennie kéne, ha nagyjából átlagos sebességgel sodródott volna el.

— Kellene, de nincs ott — jegyezte meg Bliss élesen.

— Nincs — hagyta helyben Trevize dicséretes higgadtsággal.

Pelorat hosszú sóhajban engedte ki tüdejéből a levegőt.

— Ó, de kár, Golan!

— Várjon, ne veszítse el a reményt — mondta Trevize.

— Nem is számítottam rá, hogy megpillantom ott a csillagot.

— Nem számított rá? — képedt el Pelorat.

— Nem. Mondtam magának, hogy ez nem maga a Galaxis, csak a számítógépben lévő Galaxis-térkép. Ha egy létező csillag nem szerepel a térképen, akkor nem is láthatjuk. Ha egy bolygót „tiltott”-nak neveztek, és még húszezer év múltán is így nevezik, minden esély megvan rá, hogy ne szerepeljen a térképen. És nem is szerepel, hiszen nem látjuk.

— Lehet, hogy azért nem látjuk, mert nem is létezik — vitatkozott Bliss. — Vagy a comporelloni legendák hamisak, vagy a koordinátákat adták meg helytelenül.

— Nagyon is elképzelhető. De mivel a számítógép már meghatározta a helyet, ahol a bolygó húszezer évvel ezelőtt lehetett, most már nagyjából azt is ki tudja számítani, melyek lehetnek a mai koordináták. Ha az idő figyelembevételével igazítunk rajtuk — s ehhez a javításhoz volt szükségem a csillagtérképre —, szépen visszakapcsolhatunk a valódi Galaxis valódi csillagmezőjére.

— Csakhogy maga a Tiltott világ átlagos sebességű elmozdulását tételezte fel — vetette közbe Bliss. — És ha az a sebesség nem volt átlagos? Akkor most nem fogja tudni kiszámítani a helyes koordinátákat.

— Ez is igaz, de egy átlagos sebességet — feltételező javítás majdnem biztosan közelebb visz a bolygó valóságos helyzetéhez, mint ha egyáltalán nem végeztünk volna időkorrekciót.

— Maga reménykedik! — kiáltotta Bliss kételkedőn.

— Ahogy mondja — válaszolta Trevize. — Reménykedem… És most vessünk egy pillantást a valódi Galaxisra.

— Jóval nehezebb megfigyelni a valódi Galaxist — kezdett újabb magyarázatba. — A számítógép térképe mesterséges építmény, amelyből ki lehet iktatni az oda nem illő dolgokat. Ha például egy csillagköd elhomályosítja a képet, el tudom távolítani. Ha a látószög nem felel meg annak, amit én kigondoltam, egyszerűen megváltoztatom és így tovább. A valóságos Galaxist ezzel szemben úgy kell elfogadnom, amilyennek látom, és ha változást akarok előidézni benne, nekem magamnak kell átvágnom a téren, ami sokkal időigényesebb, mintha csak a térképen kellene igazítanom egyet.

Mialatt beszélt, a képernyőn egy — magányos csillagokban rendkívül gazdag — csillagfelhő jelent meg. Olyan volt, mint valami szabálytalan porkupac.

— Ez a Tejút egy részének kiszélesedett oldalvetülete, én pedig, természetesen, az előterét szeretném látni — mondta Trevize. — Ha kinagyítom az előteret, a háttér hozzá képest hajlamos lesz elhalványulni. A koordinátapont elég közel van a Comporellonhoz, hogy ki tudjam vetíteni nagyjából arra a helyzetre, amit a térképen láttunk. Csak hadd tápláljam be az ehhez szükséges utasításokat, feltéve, hogy még nem zavarodtam teljesen bele. Most!

A csillagmező olyan vad iramban szélesedett ki, hogy a képernyőről minden irányban kirohanó csillagok ezrei azt az érzést keltették a szemlélőkben, mintha ők száguldanának a képernyő felé — annyira, hogy akaratlanul is hátradőltek mindhárman, hogy ellensúlyozzák az eszeveszett száguldást.

A régi kép tért vissza, nem olyan feketén, mint ahogy a térkép mutatta, de ott volt a féltucatnyi csillag, mintha most is azt a képet néznék. Ám a középponthoz közel egy új csillag ragyogott, sokkal fényesebben, mint a többi.

— Ott van — suttogta Pelorat áhítatosan.

— Lehetséges. Utasítom a számítógépet, hogy végezze el a színképelemzését. — Viszonylag hosszú időbe telt, míg Trevize újból. megszólalt: — Spektrális osztálya G-4, ami azt jelenti, hogy a fénye és a nagysága harmadakkora, mint a Terminus napjáé, de a Comporellon napjánál fényesebb. Márpedig G osztályú napot nem volna szabad lehagyni a számítógép galaktikus térképéről. És miután ez nem szerepel rajta, nagyon valószínű, hogy körülötte kering a Tiltott világ.

— Van rá esély, hogy mégsem kering körülötte lakható bolygó? — kérdezte Bliss.

— Van rá esély, azt hiszem. Ebben az esetben elindulunk, hogy felkutassuk a másik két Tiltott világot. Bliss nem tágított.

— És ha a másik kettő is vaklármának bizonyulna?

— Akkor megpróbálkozunk valami mással.

— Például? van.

Ha én azt tudnám! — válaszolta Trevize mogorván.