Alapítvány és Föld

69.

Trevize egy kerek percig nem titkolt bosszúsággal nézett Peloratra. Aztán megszólalt:

— Látott talán valamit, amit én nem, és nem szólt nekem róla?

— Dehogy — felelte Pelorat szelíden. — Maga is látta, és ahogy említettem, próbáltam szólni, de nem volt olyan hangulatban, hogy meghallgasson.

— Nos, akkor próbálkozzon újra.

— Ne zsarnokoskodjon felette, Trevize — szólt közbe Bliss.

— Nem zsarnokoskodom felette. Csak felvilágosítást kérek tőle. Maga pedig ne bánjon vele úgy, mint egy csecsemővel.

— Kérem, most rám figyeljenek, és ne egymásra — mondta Pelorat. — Emlékszik, Golan, beszéltünk azokról a korai kísérletekről, amelyek az emberi faj eredetének felfedezésére irányultak? Yariff elgondolásáról. Tudja, amikor a különböző bolygók betelepítésének idejét próbálták meghatározni azon feltevés alapján, hogy a gyarmatosítás az eredeti világról indult ki. a különféle irányokba. És ahogy az újabb bolygóktól haladunk a régebbiek felé, minden irányból az eredet világa felé fogunk közeledni.

Trevize türelmetlenül bólintott.

— Én arra emlékszem, hogy ez az elmélet nem vált be, mert a gyarmatosítások időpontját nem tudták hitelesen megállapítani.

— Ez igaz, drága barátom. De azok a világok, amelyekkel Yariff dolgozott, az emberi faj második kiáramlási hullámához tartoztak. Addigra a hipertéri utazás már fejlett fokon állt, és a betelepedések meglehetősen egyenetlenekké válhattak. Minden további nélkül ugrottak át igen nagy távolságokat, és a gyarmatosítás iránya nem mutatta szükségszerűen a sugaras szimmetria képét. Ennek is része lehetett abban, hogy a gyarmatosítás időpontjai nem tekinthetők hiteleseknek.

De gondoljon csak egy pillanatra a Térutas világokra, Golan. Ők a gyarmatosítás első hullámával jöttek. Akkoriban még nem volt olyan fejlett a hipertéri utazás, és ugrást is csak ritkán vagy egyáltalán nem hajtottak végre. Amíg világok millióit telepítették be — meglehet, összevissza — a második terjeszkedés során, addig az első alatt mindössze ötvenet, méghozzá valószínűleg pontosan meghatározott sorrendben. Amíg a második terjeszkedés sokmilliónyi világát körülbelül húszezer esztendő alatt gyarmatosították, addig az elsőbe beleeső ötvenet legfeljebb néhány évszázad alatt — tehát a másikhoz képest szinte egy csapásra. Ha csak ezt az ötvenet nézzük, ezeknek durván gömb alakban kell körülvenniük az eredet világát.

Mi megszereztük az ötven világ koordinátáit. Maga lefényképezte őket, emlékezzen csak, a szoborról. Akármi vagy akárki semmisítette is meg a Földre vonatkozó információkat, vagy nem vette észre ezeket a koordinátákat, vagy nem jutott eszébe, hogy általuk is megkaphatjuk a kívánt felvilágosítást. Nincs más dolga, Golan, mint hogy az elmúlt húszezer év csillagmozgását figyelembe véve meghatározza ezeket a koordinátákat, aztán megkeresi a gömb középpontját. Ily módon egészen közel kell jutnia a Föld napjához, de legalábbis oda, ahol az húszezer évvel ezelőtt volt.

Trevize kissé elnyílt szájjal hallgatta az előadást, és még azután is, hogy Pelorat elhallgatott, beletelt néhány percbe, mire be tudta csukni.

— És nekem miért nem jutott ez az eszembe? — motyogta.

— Ezt próbáltam elmondani magának még a Melpomenián.

— De még mennyire, hogy próbálta. Bocsásson meg, Janov, amiért nem hallgattam meg. Az a helyzet, hogy eszembe se jutott, hogy… — zavartan elhallgatott.

Pelorat halkan kuncogott.

— Hogy bármi fontosat is mondhatok. Azt hiszem, általában nem is szoktam, de tudja, ez a szakterületembe vág. Meg vagyok győződve róla, hogy nagy általánosságban tökéletesen igaza van, hogy nem figyel rám.

— Soha — szögezte le Trevize. — Soha nincs igazam, Janov. Annyira ostobának érzem magam, és meg is érdemlem ezt az érzést. Még egyszer bocsánatot kérek… és most mennem kell a számítógéphez.

Együtt mentek át a vezérlőfülkébe, és Pelorat, mint mindig, most is csodálattal vegyes hitetlenkedéssel figyelte Trevize-ot, aki a kezét az asztal lapjára helyezte, s máris szinte eggyé vált a számítógéppel.

— Fel kell tételeznem bizonyos alapvetéseket, Janov — mondta Trevize már meglehetősen üres tekintettel.

— Abból kell kiindulnom, hogy az első számjegy a parszekekben kifejezett távolságot jelenti, a másik kettő pedig a radiánokban megadott szögeket, méghozzá az első, hogy úgy mondjam, a föntről lefelé haladót, a második meg a jobb és balirányút. Fel kell tételeznem továbbá, hogy a plusz és mínusz alkalmazása a szögekben a Galaktikus Szabvány alapján történt, és hogy a zéró, zéró, zéró adat a Melpomenia napjára vonatkozik.

— Ez elég ésszerűnek hangzik — jegyezte meg Pelorat.

— Gondolja? A számok elrendezésének hat változata lehetséges, a jelekének pedig négy, a távolságokat, talán fényévekben adták meg és nem parszekekben, a szögeket pedig fokokban és nem radiánokban. És ezzel már kilencvenhat különböző variációnál tartunk. Vegye hozzá, hogy amennyiben a távolságokat fényévekben adták meg, nem tudom, hogy pontosan milyen évhosszúságban számoltak. Továbbá azt sem tudom, hogy akkoriban milyen megegyezés volt érvényben a szögméréseknél — gondolom, egyrészt a melpomeniai egyenlítőt vették alapul, de mit tekintettek kezdő délkörnek?

Pelorat a homlokát ráncolta.

— Reménytelennek festi le a helyzetet.

— Nem reménytelen. Auróra és Solaria szerepel a névsorban, és tudom, hogy ezek hol helyezkednek el a térben. Veszem az ő koordinátáikat, és megnézem, ezek alapján meg tudom-e határozni a helyzetüket. Ha rossz helyre lyukadok ki, addig igazgatom a koordinátákat, amíg el nem érek velük a megfelelő helyre, és közben azt is megtudom, a koordinátaszabványokhoz képest melyik előfeltevésem volt téves. Mihelyt az alaptételezéseim helyessége bebizonyosodik, hozzáláthatok, hogy megkeressem a gömb középpontját.

— A változtatás minden lehetőségét tekintetbe véve nem lesz nehéz eldönteni, hogy mit tegyen?

— Tessék? — kérdezte Trevize, aki egyre inkább elszakadt a körülötte lévő valóságtól. Peloratnak meg kellett ismételnie a kérdést, s akkor végre válaszolt: — Ó, hát a koordináták valószínűleg követik a Galaktikus Szabványt, és egy ismeretlen kezdő délkört hozzáilleszteni nem olyan nagy mutatvány. Ezeket a rendszereket már régen kidolgozták bizonyos űrbéli pontok helyének meghatározására, és a csillagászok többsége szerint már a csillagközi utazást megelőzően is léteztek. Az ember bizonyos értelemben borzasztóan konzervatív, s a számszerű megegyezéseket, ha már egyszer megszokta őket, szinte sohasem rúgja föl. Azt hiszem, még arra is hajlandó, hogy a természeti törvények szempontjából tévesen alkalmazza őket. Ami nagyon helyes, mert ha minden világnak meglenne a maga évszázadonként változó mértékrendszere, biztos vagyok benne, hogy a tudományos erőfeszítések megrekednének, s idővel végképp meg is szűnnének.

Mialatt beszélt, láthatóan dolgozott, mert szavai el-elakadoztak. Végül már csak mormolásra futotta:

— De most csend legyen…

Az erős figyelemösszpontosítás mély ráncokat vésett az arcára, de egy perc múlva hátradőlt, és hosszan kifújta a levegőt.

— A szabványok érvényesek — mondta halkan. — Megtaláltam Aurórát. Egy pillanatig sem kétséges. Látja?

Pelorat megnézte a csillagmező középpontjához közel eső fényes csillagot.

— Biztos benne? — kérdezte.

— Az én magánvéleményem nem számít — felelte Trevize. — A számítógép biztos benne. Itt vannak az ismertetőjegyei: az átmérője, a tömege, a fényerőssége, a hőmérséklete, a színképösszetevői, hogy a közelében lévő csillagok elrendeződéséről ne is beszéljünk. A számítógép azt mondja, hogy ez az Auróra.

— Akkor, gondolom, el kell hinnünk neki.

— Feltétlenül, erre mérget vehet. És most hadd állítsam be a megfigyelőernyőt, hogy a számítógép munkához láthasson. Megkapja az ötven koordinátasort, és egyenként fogja beilleszteni őket.

Mialatt beszélt, kezelésbe vette a képernyőt. A számítógép gyakorlottan mozgott a tér-idő négy dimenziójában, de az emberi megfigyelés számára nemigen volt szükség többre a képernyő két dimenziójánál. De a rajta feltáruló sötétség most mintha el is mélyült volna. Trevize szinte minden világítást lekapcsolt, hogy jobban meg lehessen figyelni a csillagfényt.

— Kezdem — suttogta.

Egy perc múlva feltűnt egy csillag, aztán egy másik, majd egy harmadik. A kép minden újabb betáplálásnál elmozdult, hogy az újabb csillagok is beleférjenek. Mintha hátrált volna előlük az űr, hogy minél jobb legyen a rálátásuk, ugyanakkor el is csúszott, hol följebb, hol lejjebb, hol jobbra, hol meg balra.

A végén ott lebegett az ötven fénypont a háromdimenziós térben.

— Nagyra értékeltem volna a szép, gömbszerű elrendeződést — mondta Trevize —, de ez olyan, mint egy túl kemény és kásás hóból hevenyészve összegyúrt hógolyó csontváza.

— Romba dönti minden elképzelésünket?

— Jelent bizonyos nehézségeket, de ezen nem segíthetünk, azt hiszem. Maguk a csillagok nincsenek egyenletesen szétszórva, és nyilván a lakható bolygók sem, ez pedig az új világok megalapításának egyenetlenségét is feltételezi. A számítógép mindegyik pontot hozzá fogja igazítani a jelenlegi helyzetéhez, figyelembe véve az elmúlt húszezer évben lezajlott valószínű mozgásukat — lényeges módosulásra még ennyi idő alatt sem kell számítanunk —, majd beilleszti az egészet egy „tökéletes gömbbe”. Más szóval keresni fog egy olyan gömbfelszínt, amelytől valamennyi pont minimális távolságra helyezkedik el. Akkor megkeressük a gömb középpontját, és valahol ott kell megtalálnunk a Földet. Legalábbis reménykedjünk… Nem fog sokáig tartani.

70.

Nem is tartott. Trevize, aki már megszokta, milyen csodákra képes a számítógép, most mégis megdöbbent, milyen rövid ideig tartott az egész.

Utasította a gépet, hogy mihelyt megállapítottá a lehető legjobb középpont koordinátáit, adjon ki egy halk, de átható hangot. A hang csupán arra szolgált volna, hogy elégedetten tudomásul vehesse: kutatóútjuk talán a végéhez ért.

Percek múlva hangzott fel a jel, valahogy olyanformán, mint amikor gyengéden megütnek egy lágy hangú gongot. A hang addig erősödött, amíg már fizikailag is érzékelték a vibrációt, majd fokozatosan elhalkult.

Bliss szinte azonnal megjelent az ajtóban.

— Mi az? — kérdezte tágra nyílt szemmel. — Vészhelyzet?

— Szó sincs róla — nyugtatta még Trevize.

— Meghatároztuk a Föld helyét, Bliss — tette hozzá lelkendezve Pelorat. — Ez a hang a számítógép igenlő válasza volt.

— Figyelmeztethettek volna — lépett be a szobába a lány.

— Ne haragudjon, Bliss — kérte Trevize. — Nem gondoltam, hogy ilyen hangos lesz.

Fallom is benyomult Bliss után a szobába, és azt kérdezte:

— Miért szólt ez a hang, Bliss?

— Látom, ő is kíváncsi lett — jegyezte meg Trevize, és kimerültén visszaült a székébe. A következő lépésben valahogy vissza kell találnia a valóságos Galaxisba, a fókuszba kell állítania a Térutas világok középpontjának koordinátáit, és meg kell néznie, feltűnik-e ott egy G típusú csillag. Megint fázott a gondolattól, hogy megtegye ezt az elkerülhetetlen lépést; nem tudta rászánni magát, hogy a lehetséges megoldást a valóságban próbálja ki.

— Persze — felelte Bliss. — Miért ne volna kíváncsi? Éppolyan ember, mint mi vagyunk.

— A szülője nem így gondolkodott — mondta szórakozottan Trevize. — Engem nyugtalanít ez a gyerek. Egy kellemetlen meglepetés.

— Milyen értelemben bizonyult annak? — kérdezte Bliss számonkérő hangon.

— Csak érzem — tárta szét a karját Trevize. Bliss megvető tekintetet lövellt rá, aztán Fallomhoz fordult.

— A Föld helyét próbáljuk meghatározni, Fallom.

— Mi az a Föld?

— Egy másik világ, de nagyon különleges. Arról a világról származnak az őseink. Találkoztál már az olvasmányaidban az „ősök” kifejezéssel?

— Azt jelenti, hogy… — De az utolsó szót Fallom nem galaktikus nyelven mondta.

— Ez egy archaikus szó az „ősökre”, Bliss — szólt közbe Pelorat. — A mi „eleink” szavunk áll hozzá a legközelebb.

— Nagyszerű — nyugtázta Bliss egy váratlanul felragyogó mosollyal. — A Föld az a világ, Fallom, ahonnan az eleink jöttek. A tiéd, az enyém, Pelé és Trevize-é.

— A tiéd, Bliss… és az enyém is? — Fallom hangjából zavar hallatszott. — Mindkettőnké?

— Az elődöknek csak egy csoportja volt — magyarázta Bliss. — Mindnyájan azonos elődöktől származunk.

— Én úgy veszem észre — szólt közbe Trevize —, a gyerek pontosan tudja, hogy ő más, mint mi vagyunk.

— Ne mondja ezt — szólt rá Bliss halkan. — El kell hitetnünk vele, hogy nem más. Hogy lényegében nem más.

— A hermafroditizmus a lényeget érinti, azt hiszem.

— Én az elméjéről beszélek.

— A transzduktorlebenyek is lényegesek.

— Ugyan, Trevize, ne legyen már ilyen kötözködő. A gyerek intelligens, és eltekintve a részletektől, ember.

Visszafordult Fallomhoz, s a megszokott hangján folytatta:

— Gondolkozz el erről nyugodtan, Fallom, míg rá nem jössz, mit jelent ez a számodra. A te eleid és az enyémek ugyanazok voltak. Minden embernek minden világon — sok-sok világon — ugyanazok voltak az elődei, és ők kezdetben mindnyájan a Föld nevű világon éltek. Vagyis rokonok vagyunk, igaz?… És most menj szépen vissza a szobánkba, és gondolkozz ezen.

Fallom elgondolkodó pillantást vetett Trevize-ra, aztán megfordult, s — hátában érezte Bliss gyengéden noszogató ütését — elrohant.

Bliss Trevize-hoz fordult.

— Kérem, Trevize, ígérje meg, hogy a füle hallatára nem tesz olyan megjegyzést, amiből arra következtethetne, hogy ő más, mint mi.

— Megígérem — mondta Trevize. — Nem kívánom gátolni vagy aláaknázni a nevelési munkáját, de tudja, ő tényleg más, mint mi.

— Bizonyos értelemben. Ahogy én más vagyok, mint maga, és Pel is más.

— Ne adja az ártatlant, Bliss. Fallom esetében a különbségek sokkal nagyobbak.

— Egy kicsit nagyobbak. De ennél sokkal fontosabbak a hasonlóságok. Egy napon ő és az övéi is Galaxia részévé válnak, és meggyőződésem, hogy nagyon hasznos részévé.

— Rendben van. Ne vitatkozzunk tovább. — Észrevehető vonakodással fordult vissza a számítógéphez. — És különben is, attól félek, ellenőriznem kell a Föld feltételezett helyzetét a valóságos térben.

— Attól fél?

— Hát — húzta fel a vállát Trevize, szándéka szerint félig tréfásan —, mi van akkor, ha az adott térségben nincs megfelelő csillag?

— Akkor nincs — felelte Bliss.

— Azon tűnődöm, van-e most egyáltalán olyan pont, ahonnan elvégezhetem az ellenőrzést. Ugrást még napokig nem hajthatunk végre.

— És ezeket a napokat a lehetőségek fölött gyötrődve fogja eltölteni. Döntse el most. Ha vár, attól még nem változik semmi.

Trevize összeszorított szájjal ült egy percig, aztán azt mondta:

— Igaza van. Nos, akkor hát… tessék.

A számítógép felé fordult, kezét az asztallapba mélyített kéznyomba helyezte, mire a képernyő elsötétült.

— Most magára hagyom — mondta Bliss. — Csak idegesítem, ha itt állok. — Intett a kezével, és kiment.

— Most tehát először is megnézzük a számítógép galaktikus térképét — mormolta Trevize —, de még ha a Föld napja valóban ott van az előre meghatározott helyen, akkor sem biztos, hogy a térképen szerepel. Ebben az esetben viszont.

Hangja a megdöbbenéstől elakadt, látva a képernyőn felragyogó sűrű csillagmezőt. A halvány, de sűrű szövevényben több fényes csillag is feltűnt a képernyő széltében-hosszában. Ám a középponthoz egészen közel egy mindegyik másnál fényesebb csillag ragyogott.

— Megtaláltuk! — ujjongott Pelorat. — Megtaláltuk, öreg cimbora! Nézze, hogy ragyog!

— Bármely koordinátájú csillagot állítanánk a középpontba, az fényesen ragyogna — felelte Trevize, elfojtva magában minden, kezdeti diadalmámort, amely később esetleg megalapozatlannak bizonyulna. — A kép végül is a középpontba helyezett koordinátáktól egy parszeknyi távolságból látszik. De meg kell hagyni, az a középponti csillag nem lehet sem vörös törpe, sem vörös óriás, sem pedig kékesfehéren izzó nap. Várjuk meg az információt; a számítógép sorra veszi az adatait.

Néhány percig csend volt, aztán újra Trevize szólalt meg:

— Színképosztály G-2. — Újabb szünet, majd: — Átmérő 1,4 millió kilométer… tömeg a Terminus napjának — 1,02-szerese… felszín hőmérséklete 6000 abszolút… forgás lassú, valamivel harminc nap alatti… szokatlan tevékenység vagy szabálytalanság nem észlelhető.

— Mindez nem teljesen jellemző egy olyan csillagra, amely körül lakható bolygók találhatók? — tudakolta Pelorat.

— De igen — biccentett Trevize a félhomályban. — Tehát csupa olyasmi, ahogyan a Föld napját elképzeltük. Ha az az a hely, ahol az élet kifejlődött, a Föld napja jelenthette az eredeti szabványt.

— Vagyis van rá esély, hogy lakható bolygó kering körülötte.

— Ezen fölösleges törnünk a fejünket — mondta Trevize olyan hangon, mintha a téma csak most hozná igazán zavarba. — A galaktikus térképen úgy van feltüntetve, mint amelynek van emberi életet hordozó bolygója… de kérdőjelet írtak utána.

Pelorat lelkesedése az egekig szárnyalt.

— Hát éppen ez az, amiben reménykedtünk, Golan! Az élethordozó bolygó itt van, de vele együtt a kísérlet is, hogy létét homályos adatok ködébe burkolják, s ezzel a térkép készítői bizonytalanságra kárhoztassák a számítógép használóit!

— Nem, és éppen ez zavar engem — felelte Trevize. — Nem ebben kellett reménykednünk. Amiben reménykednünk kellett, az ennél sokkal több. Tekintve, hogy milyen hatásosan tüntettek el minden adatot, ami a Földre vonatkozott, a térkép készítőinek nem lett volna szabad tudniuk, hogy a rendszerben élet, hát még hogy emberi élet van. Még azt sem lett volna szabad tudniuk, hogy a Föld napja létezik egyáltalán. A Térutas világok nem szerepelnek a térképen. Miért lenne rajta a Föld napja?

— Hát, lényeg az, hogy ott van. Mi értelme kétségbe vonni a tényt? Milyen más információ van még a csillagról?

— Egy név.

— Ó! És mi az?

— Alpha.

Pillanatnyi csend támadt, majd Peloratból kitört az ujjongás:

— Hát ez az, öregem! A végső bizonyíték! Gondolja csak meg, mit jelent a szó!

— Jelent valamit? — kérdezte Trevize. — Nekem csak egy név, annak is elég furcsa. Nem hangzik galaktikusnak.

— Nem galaktikus szó. A Föld egyik történelem előtti nyelvén van, ugyanazon, amelyik Bliss bolygójának a nevét, a Gaiát adta nekünk.

— Akkor hát mit jelent az, hogy Alpha?

— Alpha az első betűje ama régi nyelv ábécéjének. Mindabból, amit egyáltalán tudunk e nyelvről, ez az egyik legsokoldalúbban bebizonyított töredék. Hajdanában az alpha szót néha olyan értelemben is használták, mint valamiből az elsőt. Alphának hívni egy napot annyit tesz, hogy az az első nap. És mi más lehetne az első nap, mint az, amely körül az emberi életet elsőként hordozó bolygó kering — vagyis a Föld?

— Biztos benne?

— Tökéletesen — felelte Pelorat.

— Van-e valami a korai legendákban — végül is maga a mitológus —, ami a Föld napjának valami nagyon különleges sajátosságot tulajdonít?

— Nem, hogyan is lehetne? Teljesen szabályosnak kell lennie, és úgy képzelem, azok a jellegzetességek, amelyekről a számítógép beszámolt nekünk, a lehető legszabványosabbak. Vagy nem?

— Gondolom, a Föld napja magányos csillag, igaz?

— Hát persze! — vágta rá Pelorat. — Amennyire én tudom, minden lakott bolygó magányos csillag körül kering.

— Én is így gondoltam volna — mondta Trevize. — Csak az a baj, hogy a megfigyelőernyő közepén látható csillag nem magányos, hanem kettős csillag. Kettejük közül a fényesebbik valóban szabványos, és a számítógép annak az adatait közölte velünk. De e csillag körül mintegy nyolcvanévnyi forgásidővel egy másik csillag kering, melynek tömege a fényesebbnek négyötöde. Szabad szemmel nem látjuk különálló csillagoknak őket, de ha kinagyítanám a képet, biztos, hogy látnánk is.

— Meggyőződéssel állítja ezt, Golan? — kérdezte Pelorat meghökkenve.

— Ezt mondja nekem a számítógép. Márpedig ha ez egy kettős csillag, akkor nem a Föld napja. Nem lehet az.

71.

Trevize megszakította a kapcsolatot a számítógéppel, és a fények kigyulladtak.

Ez lehetett a jel Blissnek, hogy visszatérhet, s Fallom is jött vele, szorosan a nyomában.

— Nos, mi az eredmény? — kérdezte Bliss.

— Meglehetősen csalódást keltő — válaszolta Trevize színtelen hangon. — Ahol a Föld napját reméltem megtalálni, egy kettős csillagot találtam. A Föld napja magányos csillag, tehát az, amit ott középen látunk, nem lehet az.

— És most mi lesz, Golan? — tette fel a kérdést Pelorat. Trevize vállat vont.

— Én tulajdonképpen nem is vártam, hogy az ott középen a Föld napja lesz. Még a Térutazók sem népesíthettek be oly módon világokat, hogy azok szabályos gömböt alkossanak. A legöregebb Térutas világ, az Auróra is kiküldhette saját gyarmatosítóit, s a gömb már ettől is eltorzulhatott. Aztán az is lehet, hogy a Föld napja nem pontosan a Térutas világok átlagos sebességével mozgott.

— Vagyis a Föld akárhol is lehet — állapította meg Pelorat. — Ezt akarja mondani?

— Nem. Nem egészen „akárhol”. Mindez az elképzelhető hibaforrás együttesen sem lehet túl sok. A Föld napjának valahol a koordináták közelében kell lennie. Az a csillag, amelyet szinte hajszálpontosan a koordinátavonalak metszéspontjában találtunk, a Föld napjának a szomszédja lehet. Meglepő ugyan, hogy a szomszéd ennyire hasonlít a Föld napjára — kivéve, hogy kettős csillag —, de mégiscsak így kell lennie.

— De akkor a Föld napját is látnánk a térképen, nem? Úgy értem, az Alpha közelében?

— Nem, mert biztos vagyok benne, hogy a Föld napja egyáltalán nincs rajta a térképen. Éppen ettől rendült meg a bizalmam, amikor először pillantottuk meg az Alphát. Eltekintve attól, hogy mennyire hasonlíthat a Föld napjára, a puszta tény, hogy szerepelt a térképen, felkeltette bennem a gyanút, hogy nem lehet az igazi.

— Nos, jó — szólt Bliss. — Miért nem összpontosítunk ugyanazon koordinátákra, de most már a valóságos térben? És ha bármilyen fényes csillagot látunk a középpont közelében, egy olyat, amelyik nem szerepel a számítógép térképén, és ugyanakkor az Alphához nagyon hasonló vonásokat mutat, de egyedül álló csillag, nem lehet, hogy az lesz a Föld napja? Trevize felsóhajtott.

— Ha így lenne, a fele vagyonomat rátenném, hogy a körül a csillag körül, amelyről maga beszél, kering a Föld. De most is félek attól, hogy megpróbáljam.

— Mert kudarcot vallhat? Trevize bólintott.

— Adjanak még egy-két perc türelmi időt, hogy rászánjam magam, én pedig összeszedem minden erőmet.

Miközben a három felnőtt egymást nézte, Fallom közelebb húzódott a számítógépasztalhoz, és kíváncsian vette szemügyre a kéz alakú bemélyedéseket. Óvatosan nyúlt feléjük, de Trevize egy hirtelen, gyors mozdulattal elkapta a kezét.

— Nem szabad hozzányúlni, Fallom! — reccsent rá. Az ifjú solariai arcán döbbenet tükröződött, és visszamenekült Bliss ölelő karjainak biztonságába.

— Szembe kell néznünk a dologgal, Golan — mondta Pelorat. — Mi van akkor, ha nem talál semmit a Valóságos térben?

— Akkor kénytelenek leszünk visszatérni a korábbi tervhez — válaszolta Trevize. — És sorra végiglátogatni a negyvenhét Térutas világot.

— És ha az sem hoz eredményt, Golan?

Trevize bosszúsan rázta meg a fejét, mintha el akarná hessegetni a gondolatot, mielőtt az még túlságosan befészkelné magát. Lebámult a térdére, aztán váratlanul kifakadt:

— Akkor valami mást kell kitalálnom!

— És ha az eleink világa egyáltalán nem létezik?

A szoprán hang hallatán Trevize fölkapta a fejét.

— Ki kérdezte ezt?

Fölösleges kérdés volt. A hitetlenkedés pillanata elmúlt, és már nagyon, is tudta, ki volt a kérdező.

— Én — felelte Fallom.

Trevize enyhén rosszallóan nézett rá.

— Értetted, miről beszélgettünk?

— Az elődök világát keresed, csak még nem találtad meg — válaszolta Fallom. — Talán nem is van ilyen világ.

— Nincs is — javította ki Bliss szelíden.

— Ne hidd, Fallom — felelte Trevize komolyan. — Óriási erőfeszítéssel elrejtették. Ha valamit ennyire el akarnak rejteni, az azt jelenti, hogy ott van valami, amit dugdosnak. Érted, amit mondok?

— Igen — válaszolta Fallom. — Te nem engeded, hogy én megérintsem azokat a kezeket az asztalon. És mert nem engeded, az azt jelenti, hogy érdekes volna megérinteni őket.

— Ó, csakhogy nem neked, Fallom. Bliss, maga egy szörnyet teremtett, amely el fog pusztítani mindnyájunkat. Soha többé ne engedje be ide, ha én nem vagyok az asztalnál. És még akkor is gondolja meg kétszer, nagyon kérem.

Ám ez a kis epizód mintha kirángatta volna tétovaságából.

— Látom már, jobb, ha munkához látok — mondta. — Ha továbbra is itt ülök, azon meditálva, hogy mit tegyek, ez a kis madárijesztő átveszi a hajó irányítását.

A fények elhalványultak, és Bliss halkan megszólalt:

— Megígérte, Trevize. Ne hívja őt a füle hallatára szörnyetegnek vagy madárijesztőnek.

— Akkor tartsa rajta a szemét, és tanítsa illemre. Mondja meg neki, hogy egy gyereknek sohasem szabad hallgatóznia, és látnia is csak ritkán.

Bliss összevonta a szemöldökét.

— Egyszerűen borzasztó, hogy maga mit enged meg magának egy gyerekkel szemben, Trevize.

— Lehet, de most nincs itt az ideje, hogy ezt megvitassuk.

Aztán elégedettséggel vegyes megkönnyebbüléssel így folytatta:

— Alpha ott van a valóságos térben is. És tőle balra, kissé följebb, egy majdnem ugyanolyan fényes csillag, de ez már nem szerepel a számítógép galaktikus térképén. Ez lesz a Föld napja. Az egész vagy ónomban lefogadnám.

72.

— Nos — szólt Bliss —, mi semmit sem kapunk a vagyonából, ha mégis elveszíti, hát miért nem üti tüstént nyélbe a dolgot? Látogassuk meg azt a csillagot, mihelyt el tudja végezni az ugrást.

Trevize a fejét rázta.

— Nem. Ezúttal nem tétovázásról vagy félelemről van szó. Óvatosnak kell lennünk. Háromszor jártunk ismeretlen világon, és háromszor kellett szembenéznünk váratlan veszéllyel. Sőt mindhárom alkalommal fejvesztetten kellett menekülnünk. Ezúttal az ügy életbevágóan fontos, ezért nem vagyok hajlandó tudatlanul kijátszani a kártyáimat, vagy legalábbis tudatlanabbul, mint amilyen vagyok. Mindeddig semmit sem tudunk róla, mint azokat a kósza híreszteléseket a radioaktivitásáról, márpedig ez nem elég. Furcsa véletlen, és senki sem láthatta előre, hogy körülbelül egy parszeknyire a Földtől van egy emberlakta bolygó…

— Biztosra vehetjük, hogy az Alphának van emberlakta bolygója? — szólt közbe Pelorat. — Azt mondta, a számítógép kérdőjelet tett a kijelentés mellé.

— Még akkor is érdemes megnézni — szögezte le Trevize. — Miért ne kukkantanánk be? Ha valóban élnek ott emberi lények, derítsük ki, mit tudnak a Földről. Végtére is nekik a Föld nem valami távoli legenda, hanem egy szomszédos világ, amely fényesen uralkodik az égboltjukon. Bliss elgondolkodva szólalt meg:

— Nem rossz ötlet. Eszembe juttatja, hogy ha az Alpha lakott, és a lakói nem olyan reménytelenül tipikus szigetemberek, mint maga, talán barátságosak lesznek, s náluk végre ehetünk valami ízletes ételt, már csak a változatosság kedvéért is.

— És találkozhatunk néhány kedves emberrel — tette hozzá Trevize. — Ezt se felejtse el. Magának is megfelel, Janov?

— Maga dönt, drága barátom — válaszolta Pelorat. — Ahová megy, oda megyek én is.

— Meg fogjuk találni Jembyt? — szólalt meg hirtelen Fallom.

— Keresni fogjuk, Fallom — felelte Bliss sietősen, még mielőtt Trevize válaszolhatott volna.

— Akkor ezt megbeszéltük — jelentette ki Trevize. — Tehát irány az Alpha.

73.

— Két nagy csillag — mutatott Fallom a megfigyelőernyőre.

— Úgy van — bólintott Trevize. — Kettő… Bliss, tartsa rajta a szemét. Nem akarom, hogy bármihez is hozzábabrálj oh.

— A gépek teljesen elbűvölték — mondta Bliss.

— Igen, azt látom — mondta Trevize —, csakhogy én nem vagyok elbűvölve attól, hogy ő el van bűvölve. De az igazat megvallva én éppúgy el vagyok bűvölve, mint ő, hogy egyszerre két ilyen fényes csillagot látok az ernyőn.

Az a két ragyogó csillag már-már korongnak látszott — mindkettő külön-külön. Az ernyő automatikusan növelte a szűrés nagyságát, hogy a-két csillag fényét annyira letompítsa, hogy ne — károsodjon tőlük a retina. Ennek következtében a többi csillag közül csak néhányan őriztek meg valamit a fényükből — a kettő tehát dölyfös magányosságban uralta a teret.

— Ami azt illeti — szólalt meg Trevize —, még sohasem jártam ilyen közel egy kettős csillaghoz.

— Nem? — ámult el őszintén Pelorat. — Hogy lehet az? Trevize nevetett.

— Megfordultam már sokfelé, Janov, de azért nem vagyok akkora Galaktika-csavargó, amilyennek gondol!

— Én, amíg magával nem találkoztam, Golan, egyáltalán nem jártam az űrben, de mindig úgy képzeltem, hogy aki egyszer már kijutott…

— Az mindenhová elmegy. Tudom. Ez elég érthető. A bolygópatkányokkal az a baj, hogy bármennyire be tudják is látni ésszel, a képzeletük akkor sem képes felfogni a Galaxis valódi méreteit. Utazgathatunk egész életünkben, akkor sem tudjuk bejárni a Galaxis nagy részét, sőt a legtöbb helyre el se jutunk. Egyébként pedig soha senki sem közelíti meg a kettős csillagokat.

— Miért nem? — ráncolta a homlokát Bliss. — Mi a Gaián nem sokat értünk a csillagászathoz a Galaxis utazó szigetembereihez képest, de nekem az a benyomásom, hogy a kettős csillagok nem is olyan ritka tünemények.

— Nem bizony — felelte Trevize. — Lényegesen több kettős csillag van, mint magányos. Csakhogy két csillag közeli társulása alaposan megzavarja a bolygók szokásos elrendeződését. A kettős csillagok kevesebb planetáris anyaggal rendelkeznek, mint a magányosak. A körülöttük kialakuló bolygók röppályája gyakorta válik bizonytalanná, s ezek közül igen ritka az, amelyik. valamennyire is lakhatóvá válhat.

Úgy képzelem, hogy a korai felderítők sok kettős csillagot megfigyelhettek közelről, amíg rájöttek, hogy letelepedési szempontból csak a magányosak jöhetnek számításba. És ha már adva van egy sűrűn lakott Galaxis, ott gyakorlatilag minden utazás kereskedelmi és kapcsolatfelvételi célokat szolgál, tehát az egyedülálló csillagok körül keringő lakott bolygóra irányul. Katonai tevékenységek időszakaiban, úgy vélem, néha felállítottak bázisokat olyan kicsiny, de lakatlan világokon, melyek egy kettős csillag valamelyike körül keringenek, és akkoriban stratégiailag fontos helynek bizonyultak, de ahogy tökéletesedett a hipertéri utazás, ilyen bázisokra többé nem volt szükség.

— Meglepő, mennyi mindent nem tudok — vallotta be Pelorat megadóan.

— Ne hagyja, hogy ez az érzés elhatalmasodjon magán, Janov — vigyorgott Trevize. — Amikor én a haditengerészetnél szolgáltam, elképesztően sok előadást hallgattam végig olyan elavult harcászati módokról, melyeket soha senki sem akart föleleveníteni, és csak valami tehetetlenség folytán kerülhetett megvitatásra. Csupán egy-egy részt hadartak el belőle. Gondoljon arra, mennyi mindent tud a mitológiáról, a folklórról és az ősi nyelvekről, amit én nem, és mindezt magán kívül csak nagyon kevesen tudják.

— Igen ám, csakhogy az a két csillag egy kettős rendszert alkot, és egyikük körül egy lakott bolygó kering — szólt közbe Bliss.

— Mindenesetre reméljük Bliss — tette hozzá Trevize. — Kivétel mindenütt lehet. És jelen esetben van egy hivatalos kérdőjel, amitől a dolog még zavarba ejtőbb. Nem, Fallom, azokkal a gombokkal nem szabad játszani. Bliss, vagy bilincset rak a kezére, vagy vigye ki innen.

— Nem fog kárt okozni semmiben — védekezett Bliss, de azért közelebb vonta magához az ifjú solariait. — Ha annyira érdekli az a lakható bolygó, miért nem vagyunk már ott?

— Először is azért — felelte Trevize —, mert én is gyarló ember vagyok, aki szeretne közelről is látni egy kettős csillagot, továbbá vagyok annyira gyarló, hogy ne feledkezzek meg az óvatosságról. Ahogy már elmagyaráztam, semmi olyasmi nem történt, amióta elhagytuk Gaiát, ami meggondolatlanságra bátorítana.

— A kettő közül melyik az Alpha, Golan? — kérdezte Pelorat.

— Nem téveszthetjük el, Janov. A számítógép pontosan tudja, melyik az Alpha, így aztán mi is tudjuk, A kettő közül az, amelyik forróbb és sárgább, tehát a nagyobb. Namármost, a jobb oldali fényébe egy halvány narancsárnyalat is vegyül, ami emlékeztet az Auróra napjára, ha vissza tudja idézni. Látja?

— Igen, most, hogy felhívta rá a figyelmemet…

— Nagyon helyes. Az a kisebbik. Hogy nevezik a második betűt azon az ősi nyelven, amiről beszélt?

Pelorat gondolkodott egy kicsit.

— Bétának.

— Akkor nevezzük azt a narancsszínűt Bétának, a sárgásfehéret pedig Alphának. És most induljunk egyenesen az Alpha felé.

74.

— Négy bolygó — mormolta Trevize. — Mindegyik kicsi, ráadásul aszteroidák vonulnak a nyomukban. Gázóriás sehol.

— Ez csalódást jelent magának? — kérdezte Pelorat.

— Tulajdonképpen nem. Várható volt. Az egymás körül kis távolságban keringő kettős csillag közül az egyiknek nem lehetnek bolygói. Keringhetnek ugyan bolygók a kettejük gravitációs mezőjének középpontja körül, de nagyon valószínűtlen, hogy lakhatóak túl messzire vannak.

Másrészt viszont ha a kettős csillag viszonylag elkülönül egymástól, lehetnek mindkettőnek stabil röppályájú bolygói, feltéve, hogy elég közel vannak az egyik vagy a másik csillaghoz. A számítógép adattára szerint ez a két csillag átlagosan 3,5 milliárd kilométerre halad egymástól, és még amikor napközeiben, vagyis a legközelebb vannak egymáshoz, • akkor is mintegy 1,7 milliárd kilométer a köztük lévő távolság. Egy olyan bolygó, amelyik olyan röppályán halad, amely kevesebb, mint 200 millió kilométerre van mindkét csillagtól, elég szilárdan megmaradhat a helyén, de szélesebb röppályájú bolygó nem létezhet. Ez megmagyarázza, miért nincsenek gázóriások, hiszen azoknak távolabb kell elhelyezkedniük egy csillagtól — de mit számít az is? A gázóriások sem lakhatóak.

— De a négy közül talán az egyik az.

— Tulajdonképpen a második bolygó az egyetlen reális lehetőség. Elsősorban azért, mert ez az egyetlen, amelyik elég nagy, hogy légköre lehessen.

Gyorsan közeledtek a második bolygóhoz, két napon belül a felszíne is kitárult előttük; eleinte méltóságteljesen, fokozatosan, majd amikor semmi jel nem mutatkozott, hogy bármiféle hajó fel akarná tartóztatni őket, egyre növekvő, szinte rémítő sebességgel.

A Távoli csillag mintegy ezer kilométerre a felhőtakaró fölött száguldott ideiglenes röppályáján, amikor Trevize gyászos hangon megszólalt:

— Értem már, miért tett a számítógép adattára kérdőjelet az után a megjegyzés után, hogy itt egy lakott bolygóról van szó. Nincs látható, nyoma a sugárzásnak, nincs fény az éjszakai oldalon, és rádiójeleket sem észlelek sehol.

— Elég vastagnak látszik a felhőréteg — kockáztatta meg Pelorat.

— A rádiósugarakat akkor is átengedné.

Nézték az alattuk elforduló bolygót a fehéren kavargó felhők között, melyek résein át a fel-felvillanó kékség mutatta az óceán jelenlétét.

— Lakott bolygóhoz képest elég vastag a felhőtakarója — jegyezte meg Trevize. — Sötét világ lehet. De engem az nyugtalanít a leginkább — tette hozzá, amikor ismét belemerültek az éjszakai sötétségbe —, hogy egyetlen űrkikötőről sem kiáltottak ránk.

— Arra gondol, ahogy a Comporellonon tették? — tudakolta Pelorat.

— Ahogy minden lakott világon tennék. Meg kellett volna állnunk, hogy szokás szerint megvizsgálják a papírjainkat, a rakományunkat, hogy megkérdezzék, mennyi ideig szándékozunk maradni és így tovább.

— Talán valami miatt nem hallottuk a kiáltást — találgatta Bliss.

— A számítógépünk meghallotta volna, bármelyik hullámhosszt használják is. Akkor mi kibocsátottuk volna a saját jeleinket, de mivel semmi ilyesmi nem történt, mi sem válaszolhattunk. Az űrszabályok megsértését jelenti, ha úgy ereszkedünk a felhőréteg alá, hogy előzőleg nem beszéltünk valamely űrállomáson szolgálatot teljesítő tisztviselőkkel, de úgy látom, nincs más választásunk.

A Távoli csillag lassított, miközben — hogy tartsa a magasságot — erősítette saját antigravitációját. Újra a napos félteke fölött jártak, és tovább lassítottak. Trevize, aki megint összekapcsolódott a számítógéppel, talált egy tágasabb nyílást a felhők között. A hajó beleereszkedett a nyílásba, majd átsiklott rajta. Alattuk tenger hullámzott a láthatóan friss szélben. Hosszú kilométereken át tajtékos hullámok csíkozták a felszínét.

Kijutottak a napsütésből a felhőréteg alá. A határtalan víztömeg nyomban palaszürkévé változott, a hőmérséklet pedig észrevehetően csökkent.

Fallom, aki a megfigyelőernyőt bámulta, néhány percig a maga mássalhangzókban gazdag nyelvén hadart valamit, aztán galaktikusra váltott. A hangja remegett.

— Mi az, amit ott lent látok?

— Óceán — felelte Bliss megnyugtató hangon. — Nagyon nagy tömegű víz.

— Miért nem szárad föl?

Bliss Trevize-ra nézett, aki így felelt:

— Túl sok a víz ahhoz, hogy fölszáradjon.

— Nem akarom ezt a sok vizet — mondta Fallom elfulladó hangon. — Menjünk el innen. — Aztán halkan felsikkantott, mert a Távoli csillag egy viharfelhőbe került, amitől a megfigyelőernyő tejfehérré változott, majd esőcseppek lepték el.

A vezérlőfülke fényei elhomályosultak, és a hajó enyhén rángatózni kezdett.

Trevize meglepetten pillantott föl, majd nagyot kiáltott:

— Bliss, a maga Fallomja már kapiskálja az energiaátalakítást! Elektromos energiával próbálja átvenni az irányítást. Állítsa le!

Bliss átkarolta Fallomot, és szorosan magához ölelte.

— Minden rendben van. Fallom, minden rendben van. Nem kell félni semmitől. Ez csak egy másik világ, ennyi az egész. Sok ehhez hasonló van.

Fallom megnyugodott valamennyire, de azért még reszketett.

— A gyerek még sohasem látott óceánt, és amennyire tudom, még ködöt. vagy esőt sem — fordult Bliss Trevize-hoz. — Nem tudna egy kicsit együttérzőbb lenni?

— Nem, ha a hajóhoz babrál. Akkor veszélybe sodor mindannyiunkat. Vigye a szobájába, és nyugtassa meg.

Bliss kurtán bicentett.

— Veletek megyek Bliss — mondta Pelorat.

— Nem, nem Pel — ellenkezett a lány. — Te maradj itt. Én lecsillapítom Fallomot. te pedig csillapítsd le Trevize-ot. — Azzal kiment.

— Nincs szükségem rá, hogy lecsillapítson — mordult Trevize Peloratra. — Sajnálom, hogy dühbe gurultam, de nem engedhetjük, hogy egy gyerek a műszerekhez babráljon, nem igaz?

— Persze hogy nem — felelte Pelorat —, de Blisst is meglepetésként érte a dolog. Ő képes Fallomot irányítani, aki valóban nagyon szépen viselkedik ahhoz képest, hogy elszakították az otthonától, a… a robotjától, és csak úgy ukmukfukk beledobták egy olyan életbe, amit egyáltalán nem ért.

— Tudom. De ne felejtse el, nem én akartam elhozni onnan. Bliss ötlete volt.

— Igen, de a gyereket megölték volna, ha nem hozza magával.

— Jó, majd később bocsánatot kérek Blisstől. És a gyerektől is.

De a homlokán továbbra sem simultak el a ráncok, és Pelorat csendesen megkérdezte:

— Golan, öreg cimbora, van valami más is, ami aggasztja?

— Az óceán — felelte Trevize. Már régen kijutottak a zivatarból, de a felhők nem oszlottak szét.

— Mi a baj vele?

— Túl sok van belőle, ennyi az egész. Pelorat értetlen képet vágott, mire Trevize felcsattant:

— Nincs szárazföld! Eddig még semmiféle szárazföldet nem láttunk. A légkör tökéletesen normális, a kívánatos arányban tartalmaz oxigént és nitrogént, tehát a bolygónak működnie kell, nem hiányozhat róla a növényi élet, amely az oxigént szinten tartja. Természeti állapotban nem fordul elő ilyen atmoszféra — kivéve valószínűleg a Földön, ahol, ki tudja, hogyan, kifejlődött. Csakhogy a működő bolygókon mindig van tekintélyes nagyságú szárazföld is, legalább az egész egyharmad része, de sohasem kevesebb egyötödnél. Akkor hát hogyan működik ez a bolygó szárazföld nélkül?

— Talán éppen attól ilyen szabálytalan ez a bolygó, mert egy kettős csillagrendszer része — töprengett Pelorat. — Talán úgy fejlesztette ki a légkörét, ahogy azt soha nem tapasztaltuk a magányos csillagok körül keringő világokon. Lehet, hogy önállóan fejlődött ki rajta az élet, mint egykor a Földön, csak éppen a tengerben.

— Még ha ezt elfogadnám is — ellenkezett Trevize —, nekünk akkor sem származna hasznunk belőle. Nincs rá mód ugyanis, hogy a tengermélyi élet technológiát tudjon kifejleszteni. A technika mindig a tűzön alapult, és a tűz nem él meg a vízben. Mi nem tudunk mit kezdeni egy. technika nélküli életet hordozó bolygóval.

— Ezt értem, de én csak elképzeléseket vázolok. Végtére is, amennyire tudjuk, a technika csak egyszer fejlődött ki — a Földön. Onnan aztán a Telepesek vitték magukkal mindenüvé. Ha csak egyetlen eset van, amit tanulmányozhat, akkor a „mindig” szót nem használhatja.

— A tengerben való közlekedés áramvonalas formákat követel. A vízi élet nem tűri meg a szabálytalan körvonalakat, sem kézhez hasonló nyúlványok meglétét.

— A tintahalnak csápjai vannak.

— Beismerem, szabad találgatásokba bocsátkoznunk — jegyezte meg Trevize —, de ha értelmes tintahalszerű lényekre gondol, akik önállóan fejlődtek ki valahol a Galaxisban, és nem a tűz alapján fejlesztettek ki technológiát, akkor, véleményem szerint, nagyon valószínűtlen feltevésekre alapoz.

— Véleménye szerint — felelte Pelorat szelíden. Trevize hirtelen elnevette magát.

— Jól van ha, Janov. Látom már, azért kicsinyeskedik, hogy visszaadja a kölcsönt, amiért nyersen beszéltem Bliss-szel, és mondhatom, ügyesen csinálta. Megígérem, ha nem akadunk szárazföldre, amennyire csak. lehet, megvizsgáljuk a tengert, hátha megtaláljuk benne a maga civilizált tintahalait.

Mialatt beszélt, a hajó ismét belemerült az éjszakába, és a megfigyelőernyő elsötétült.

Pelorat összehúzta a szemét.

— Nem tudok szabadulni a gondolattól — mondta. — Biztonságos ez?

— Micsoda biztonságos, Janov?

— Így átrohanni ezen a sötétségen. Lezuhanhatunk, bele az óceánba, és nyomban elpusztulunk.

— Teljes lehetetlenség, Janov! De igazán! A számítógép egy gravitációs erővonal mentén kormányoz bennünket. Másképpen kifejezve, a bolygó gravitációs erejének mindenkori intenzitásához alkalmazkodik, ami azt jelenti, hogy nagyjából állandó magasságban tart bennünket a tenger felszíne fölött.

— De milyen magasságban?

— Körülbelül öt kilométerre.

— Ez nem nyugtat meg engem igazán, Golan. Nem lehet, hogy földet nem érünk ugyan, de beleütközünk egy hegybe, amelyet nem látunk?

— Mi nem látjuk, de a hajó radarja meglátná, és a számítógép utasítaná a hajót, hogy kerülje meg vagy szálljon el fölötte.

— És mi van akkor, ha van alattunk sík szárazföld, csak nem látjuk a sötétben?

— Nem, Janov, ilyen nincs. A vízről visszatükröződő radarjel egészen más, mint a szárazföldről visszaverődő. A víz tökéletesen sík felület, a föld viszont egyenetlen. Ezért a talajról visszaverődő jel alapvetően kuszább, mint az, amelyik a vízről verődik vissza. A számítógép felismerné a különbséget, és közölné velem, ha föld bukkanna fel a láthatáron. Még ha nappal volna és a bolygó napsütésben fürödne is, a számítógép jóval hamarabb észlelné a szárazföldet, mint én.

Elhallgattak, és néhány óra múlva, amikor ismét kijutottak a nappali oldalra, megint lebámulhattak a végtelen felé hullámzó egyhangú, üres óceánra. A víz csak néha tűnt el a szemük elől, valahányszor bekerültek a számtalan viharzóna egyikébe. Az egyik ilyen viharban a szél kilódította útjából a Távoli csillagot. A számítógép ilyenkor enged a lökésnek, magyarázta Trevize, hogy ne kelljen fölöslegesen energiát pazarolnia, és hogy a legkisebbre csökkentse a fizikai károsodás lehetőségét. Aztán, amikor a légörvény eltávolodik, a számítógép visszaemeli a hajót az útjára. — Talán egy hurrikán szélébe kerültünk — mondta Trevize.

— Nézze, öregem, mi egyfolytában nyugatról keletre haladunk… vagy keletről nyugatra. Örökké csak az egyenlítőt bámuljuk — szólt Pelorat.

— Ez ökörség lenne, nem? — válaszolta Trevize. — Csakhogy mi egy hatalmas, északnyugat-délkeleti irányú kört írunk le, amely átvisz bennünket a trópusi övezeteken és mindkét mérsékelt égövön. Valahányszor újabb kört teszünk meg, utunk nyugat felé mozdul el, ahogy a bolygó elfordul alattunk a tengelye mentén. Vagyis módszeresen bejárjuk a bolygót. És miután még nem bukkantunk szárazföldre, annak az esélye, hogy normális méretűt találjunk, a számítógép szerint egytizednyire csökkent, és nem egészen egynegyed esélyünk van arra, hogy egy nagyobbfajta szigetet pillantunk meg. S a lehetőségek minden megtett körrel tovább csökkennek.

— Tudja, mit tettem volna én? — morfondírozott halkan Pelorat, miközben újra elborította őket az éjszakai félgömb sötétje. — Odakint, jó messzire a bolygótól megálltam volna, s a radarral letapogattam volna az egész, felém forduló féltekét. A felhők nem zavartak volna, nem igaz?

— Aztán ráfordult volna a másik féltekére, és megcsinálta volna ugyanazt — hagyta rá Trevize. — Ez utólagos bölcsesség, Janov. Ki gondolta volna, hogy egy lakható bolygó felé közeledve nem állítják meg egy állomáson, hogy beengedjék — vagy megtagadják a belépést? És ha már megállás nélkül leereszkedtünk a felhőréteg alá, ki gondolta volna, hogy nem látunk szinte azonnal szárazföldet? Egy lakható bolygó annyit tesz, mint — szárazföld!

— Hát azért nem csak szárazföld — vélekedett Pelorat.

— Most nem arról beszélek — felelte Trevize hirtelen támadt izgalommal. — Arról beszélek, hogy szárazföldet találtunk! Csend!

Trevize megfeszített önuralommal, amely egyáltalán nem tudta elleplezni az izgalmát, az asztalra helyezte mindkét kezét, s ezzel a számítógép részévé vált.

— Egy sziget, nagyjából kétszázötven kilométer hosszú és hetvenöt kilométer széles — mondta, majd folytatta: — A területe körülbelül tizenötezer négyzetkilométer lehet. Nem nagy, de valami. Nagyobb, mint egy pont a térképen. Várjon…

A vezérlőfülke fényei elhalványodtak, majd kialudtak.

— Mit csinálunk? — halkította le Pelorat ösztönösen a hangját, mintha a sötétség valami törékeny holmi volna, ami könnyen szétrepedhet.

— Megvárjuk, amíg a szemünk alkalmazkodik a sötétséghez. A hajó most a sziget fölött. lebeg. Csak várunk. Lát valamit?

— Nem… Kis fénypontokat, talán. Nem vagyok benne biztos.

— Én is látom. Most bekapcsolom a teleszkópos lencséket.

És valóban fény volt! Tisztán kivehetően. Szabálytalan foltokban.

— Lakott — mondta Trevize. — Lehet, hogy ez a bolygó egyetlen lakott területe.

— Mit csinálunk?

— Megvárjuk a nappalt. Addig van még néhány óránk, pihenhetünk.

— Nem támadhatnak meg bennünket?

— Mivel? Szinte semmi sugárzást nem észlelek, kivéve a látható és az infravörös fényt. Lakott, és a lakói nyilván értelmesek. Van technológiájuk, de minden bizonnyal preelektronikus, szóval nem hinném, hogy idefent bármi okunk lenne is az aggodalomra. Ha tévednék, a számítógép jó előre figyelmeztet majd.

— És ha ki világosodik?

— Akkor, természetesen, leszállunk.

75.

Akkor indultak le, amikor a kelő nap sugarai áttörtek a felhőkön és megvilágították a sziget egy részét — az üde zöld mezőt, melynek belsejében alacsony, kerekded dombok vonulata húzódott a bíborszínű messzeségbe.

Ahogy mind közelebb értek, láthatóvá váltak a szigetként álló facsoportok, itt-ott egy-egy gyümölcsöskert, de a vidék túlnyomó része gondosan megművelt gazdasági terület volt. Közvetlenül alattuk, a sziget délkeleti partja mentén ezüstös fényű tengerpartot, mögötte gömbölyű kövekből emelt, meredek gátat s azon túl gyepes térséget láttak.

Már kivehetővé vált az utak halvány vonalhálója, elvétve egy-egy út menti lakóház, és a hűvös hajnali levegőben még egy repülőgépet is megpillantottak a távolban. Hogy nem madár, hanem repülőgép, azt csak a mozgásából tudták megállapítani. Ez volt az első vitathatatlan jele, hogy a bolygón tevékeny, értelmes élet is van.

— Automata jármű lehet, ha elektronikus berendezés nélkül képesek mozgatni — vélekedett Trevize.

— Biztos, hogy az — helyeselt Bliss. — Szerintem ha ember irányítaná, rögtön felénk indulna. Meglepő látvány lehetünk errefelé — egy leszálló légi jármű, amelynek nincsenek hajtóművei, és tüzet sem hány. — Furcsa látvány lehet bármelyik bolygón — jegyezte meg Trevize elgondolkodva. — Nem sok világon láthatták egy gravitikus jármű leszállását. A tengerpart meg is felelne hozzá, de nem szeretném, ha szeles időben elárasztaná a víz a hajót. Inkább a füves térséget választom, ott, a kőhányáson túl.

— Egy gravitikus hajó legalább senkinek a földjét nem perzseli föl leszállás közben — nyugtázta Pelorat.

Puhán értek földet azon a négy széles párnán, melyet a hajó lassan bocsátott ki a leszállás végső szakaszában. A súly alatt egészen besüppedtek a földbe.

— De attól tartok, nyomot azért hagyunk magunk után — folytatta előbbi megjegyzését Pelorat.

— Legalább az éghajlat szemmel láthatóan kiegyensúlyozott — jegyezte meg Bliss, de a hangjában azért volt valami elégedetlenség. — Még azt is mondhatnám, hogy meleg van.

A gyepen egy emberi lény állt. Nézte, hogyan ér földet a hajó, s az arca nem árulkodott sem félelemről, sem meglepődésről. A nő vonásai csupán elragadtatott érdeklődést fejeztek ki.

Lenge öltözéke egybevágott Bliss éghajlatra vonatkozó becslésével. Szandálja vászonra emlékeztető anyagból készült, derekára virágmintás lapszoknya simult. A lába meztelen volt, és deréktól fölfelé sem volt rajta semmi.

Hosszú, csillogóan fényes, fekete haja majdnem a derekáig ért. A bőre sápadtbarna volt, a szeme mandulavágású.

Trevize körülfuttatta a tekintetét a vidéken, de sehol nem látott másik emberi lényt. Vállat vont, és így szólt:

— Nos, hajnal van, a bolygólakók többsége talán még bent alszik a házakban. De még így sem állíthatom, hogy sűrűn lakott vidékre érkeztünk. Odamegyek, és beszélek a nővel, ha egyáltalán ismer valami érthető nyelvet — fordult a többiekhez. — Maguk addig…

— Szerintem bátran odamehetünk hozzá mindannyian — közölte Bliss határozottan. — Ez a nő teljesen ártalmatlannak látszik, és egyébként is szeretném megjáratni a lábamat, beszívni a bolygó levegőjét és. utánanézni, kaphatnánk-e valami itteni ételt. Azt akarom, hogy Fallom újra érezze, milyen egy világ, és szerintem Pel is szívesen megnézné magának közelebbről is ezt az asszonyt.

— Kicsoda? Én? — vörösödött el kissé Pelorat. — Szó sincs róla, Bliss, de kis csapatunkban én vagyok az egyetlen nyelvész.

Trevize megrántotta a vállát.

— Hát akkor menjünk mindnyájan. De szemre akármilyen ártalmatlannak látszik is, én mindenesetre magamhoz veszem a fegyvereimet.

— Kétlem, hogy különösebb kísértésbe esne, hogy e fiatal nőre fegyvert emeljen — jegyezte meg Bliss.

— Csinos, mi? — vigyorgott Trevize.

Ő lépett ki elsőnek a hajóból, aztán Bliss, s már nyújtotta is hátra a kezét, hogy megfogja Fallomét, aki óvatosan lépkedett le utána a lépcsőn. Pelorat zárta a sort.

A fekete hajú ifjú nő továbbra is érdeklődve figyelte őket. Egy lépést sem mozdult a helyéből.

— Hát akkor, próbálkozzunk — mormolta Trevize.

— Üdvözlöm — mondta, kezét jó messzire eltartva a fegyvereitől.

A fiatal nő ezen elgondolkodott egy pillanatig, majd így válaszolt:

— Köszöntöm kegyelmedet, valamiképpen a társait is.

— Milyen gyönyörű! — lelkendezett Pelorat. — A klasszikus galaktikust beszéli, méghozzá tökéletes kiejtéssel!

— Én is megértettem — mondta Trevize egy olyan kézmozdulattal, amely jelezte, hogy azért nem tökéletesen. — Remélem, ő ért engem.

Mosolyogva, barátságosnak szánt arccal folytatta:

— Az űrből jöttünk. Egy másik világból.

— Derék dolog — válaszolta a nő tiszta, szoprán hangján. — Nemde a Birodalomból szállott ide kegyelmetek hajója?

— Egy távoli csillagról, és a hajó neve is Távoli csillag.

Az ifjú nő felpillantott a hajó oldalára festett betűkre.

— Ezt jelentené ama felirat? Ha így van, és ama első betű T, akkor lám, fordítva nyomattatott.

Trevize már ellenkezni akart, de Pelorat az örömtől ujjongva közbevágott:

— Igaza van! A T betű körülbelül kétszáz évvel ezelőtt a fejéről a talpára állt. Micsoda fantasztikus szerencse, hogy a klasszikus galaktikust élő nyelvként tanulmányozhatom részleteiben is!

Trevize alaposan megnézte magának a nőt. A magassága nem sokkal haladta meg a másfél métert, s a melle, ámbár formás, de kicsiny volt. Mégsem látszott éretlen leányzónak — noha a széles és sötét udvar a mellbimbója körül a barnás bőrszínnek is lehetett a következménye.

— Az én nevem Golan Trevize — mondta —, a barátom Janov Pelorat, a hölgy neve Bliss, a gyermeké pedig Fallom.

— Az hát a szokás ama távoli csillagon, hogy a férfiak két nevet viselnek? Magam Hiroko lánya Hiroko vagyok.

— És az apja? — vágott közbe hirtelen Pelorat. Hiroko válasza egy közönyös vállrándítás volt.

— Anyám elmondása szerint Smool volt a neve, ám ennek nincs jelentősége. Őt nem ismerem.

— És hol vannak a többiek? — tudakolta Trevize. — Úgy látom, egyedül te jöttél a fogadásunkra.

— A férfiak nagy számban vannak künn, a halászbárkákon — válaszolta Hiroko. — Az asszonyok a mezőket járják. Magam a vakáció utolsó két napját töltöm, ezért részesültem a szerencsében, hogy tanúja legyek eme nagy eseménynek. A nép azonban kíváncsi természetű, s a hajó leszálltát nagy messzeségekből is észrevevék. Hamarost jönnek majd számosan.

— Sokan laknak ezen a szigeten?

— Húsz és öt ezereknél még számosabban — büszkélkedett Hiroko.

— Vannak még más szigetek is az óceánban?

— Más szigetek, jó uram? — A nő zavarba jött.

Trevize beérte ezzel a válasszal. Tehát ez az egyetlen hely az egész bolygón, ahol emberi lények élnek.

— Hogyan nevezitek a világotokat? — kérdezte.

— Alphának, jó uram. Úgy tanították, hogy a teljes neve Alpha Centauri, ha ez mond valamit kegyelmednek, de mi csak Alphának mondjuk, és láthatja, mely szelíd ábrázatú világ ez.

— Milyen világ? — fordult Trevize értetlenül Pelorat felé.

— Gyönyörű világ, úgy érti — magyarázta Pelorat.

— Az — egyezett bele Trevize —, legalábbis itt és most. — Fölnézett a halványkék hajnali égre, melyen csak itt-ott úszott egy-egy felhőfoszlány. — Szép, napfényes reggelre ébredtetek, Hiroko, de úgy vélem, ilyesmi nem fordul elő gyakran az Alphán.

— Amilyen gyakorta óhajtjuk, uram — válaszolta Hiroko kimérten. — Elfelhősödik, mihelyst esőket kévánunk, de leginkább csak abban leljük kedvünket, ha derűs az égbolt felettünk. Ama napokon, midőn a halászbárkák künn járnak a tengeren, napfény kévántatik, valamint kicsinyég fúvó szél.

— Azt akarod mondani, Hiroko, hogy szabályozni tudjátok az időjárást?

— Ha nem tudnók, Sir Golan Trevize, örökkön sárban tocsognánk.

— De hát hogy csináljátok?

— Nem levén szakképzett mérnök, nem világosíthatom föl kegyelmedet.

— És mi volna a neve eme szigetnek, ahol te és a néped éltek? — kérdezte Trevize, s azon kapta magát, hogy őt is foglyul ejtette a klasszikus galaktikus nyelv finomkodó stílusa (és közben nagyon remélte, hogy nem ejtett benne hibát).

— A határtalan vizektől körülfogott mennyei szigetünket Új Földnek nevezzük — felelte Hiroko.

Aminek hallatán Trevize és Pelorat meglepett örömmel néztek össze.

76.

Nem volt idő, hogy bármit is kérdezzenek. Újabb emberek érkeztek. Tucatjával. Nyilván ők azok, gondolta Trevize, akik éppen nem a bárkákon vagy a mezőkön, hanem valahol a közelben tartózkodtak. Leginkább gyalog közeledtek, bár két földjáró autót is látott — meglehetősen öregeket és nehézkes mozgásúakat.

Láthatóan alacsony műszaki fejlettségű társadalom volt, és ennek ellenére szabályozni tudták az időjárást.

Tudott dolog volt, hogy a technológiai fejlődés nem szükségszerűen megy végbe egyenletesen; hogy a fejlődés bizonyos irányának hiánya nem zár ki más irányú, figyelemre méltó előrehaladottságot — de az egyenlőtlen fejlődésnek ez a példája mégis szokatlan volt.

A hajót bámulóknak legalább a fele idősebb férfi és nő volt, továbbá három vagy négy gyerek.

A többiek között többségben voltak a nők. De félelem vagy bizonytalanság egyiken sem látszott.

Trevize halkan odaszólt Blissnek:

— Megdolgozta őket? Olyan… olyan komolynak látszanak.

— A legkevésbé sem nyúltam az agyukhoz — válaszolta Bliss. — Ilyet csak akkor csinálok, ha elkerülhetetlen. Most minden erőmmel Fallomra figyelek.

Akármilyen kevesen voltak az újonnan jöttek egy olyan ember szemében, aki hozzászokott már a Galaxis bármely világán a kíváncsiskodók csődületéhez, Fallom ennyi embert már tömegnek érzékelt, hiszen neki még a Távoli csillag három felnőtt utasához is hozzá kellett szoknia. Gyorsan, kapkodva vette a levegőt, a szeme félig lecsukódott. Szinte önkívületi állapotban volt.

Bliss lágyan, ritmikusan cirógatta, és megnyugtató szavakat duruzsolt a fülébe. Trevize biztos volt benne, hogy közben finoman, végtelen gyengédséggel simogatja a gyerek agyának aprócska izomrostjait is.

Fallom hirtelen mély lélegzetet vett, szinte sóhajszerűt, aztán megrázta magát, mintha megborzongott volna. Fölemelte a fejét, és ránézett a körülötte állókra; az arca ekkor már majdnem olyan volt, mint máskor, aztán fejét befúrta Bliss karja és teste közé.

Bliss hagyta, s közben ölelő karjával ütemesen magához szorította, mintha újra meg újra meg akarná győzni a gyereket védelmező jelenlétéről.

Pelorat szinte lenyűgözve pillantott hol egyik, hol másik alphalakóra.

— Golan, egyenként annyira különböznek egymástól — súgta.

Ezt Trevize is észrevette. Más és más volt a bőrük, a hajuk színe, még csillogó vörös hajú, kék szemű, szeplős is akadt köztük. Legalább három, szemmel láthatóan felnőtt egyed volt olyan alacsony, mint Hiroko, s kettő vagy három magassága Trevize-ét is meghaladta. Akadt mindkét nembeli közül, akinek Hirokóéhoz hasonló szeme volt, amiről Trevize-nak eszébe jutott, hogy a Fili szektor sűrűn lakott kereskedőbolygóin ez a szemmetszés a népesség jellegzetes vonása, de abban a szektorban ő még sohasem járt. Egyik alphalakó sem viselt ruhát deréktól fölfelé, és az asszonyok melle kivétel nélkül kicsiny volt. Ennél több testi hasonlóságot nemigen tudott felfedezni.

— Hiroko kisasszony — szólalt meg hirtelen Bliss —, ez a kisgyerek nincs hozzászokva az űrutazáshoz, és most több újdonsággal találkozott, mint amit el tud viselni. Nem tudnánk leültetni valahol s esetleg megetetni, megitatni valamivel?

Hiroko arcán zavar jelent meg, és Pelorat megismételte Bliss szavait a közép-császári idők díszesebb galaktikus nyelvén.

Hiroko akkor a szája elé kapta a kezét, és kecsesen térdre hullott.

— Esedezem bocsánatodért, tiszteletre méltó asszonyom — mondta —, amiért nem gondoltam a gyermek szükségleteire, sem pedig kegyelmetekéire. Túlságosan lefoglalta elmémet eme esemény különössége. Megtisztelnétek-e mindannyian mint látogatóink és vendégeink, hogy elfogyasszátok a refektóriumban feltálalt reggeli étkeket? Csatlakozhatnánk-e kegyelmetekhez, hogy felszolgáljunk mint vendégeinknek?

— Nagyon kedves tőled — válaszolta Bliss. Lassan beszélt, gondosan formálva minden egyes szót, abban a reményben, hogy így könnyebben megértik a szavait. — De jobb lenne mégis, ha egyedül szolgálnál ki bennünket, a gyermek kedvéért, akinek szokatlan, hogy egyszerre ily sokan vegyék körül.

Hiroko fölemelkedett.

— Úgy lészen, ahogy meghagytad, asszonyom.

Lassú, kényelmes léptekkel vezette át őket a gyepes térségen. Néhány alphalakó közelebb nyomult hozzájuk; különösen az idegenek ruhája keltette föl a figyelmüket. Trevize levette könnyű dzsekijét és átnyújtotta egy férfinak, aki ott oldalgott mellette, és ujjával meg-megtapogatta a ruhadarabot.

— Tessék — mondta —, nézd meg, de aztán add vissza.

— Aztán Hirokóhoz fordult. — Gondoskodj róla, Hiroko kisasszony, hogy visszakapjam.

— Teljes bizonyossággal vissza fogja szolgáltatni tiszteletre méltó uram — bólintott a nő komolyan.

Trevize elmosolyodott. Sokkal kellemesebben érezte magát dzseki nélkül a könnyű, lágy szellőben.

Egyetlen embernél sem fedezett föl fegyvert, és érdekesnek találta, hogy szemmel láthatóan senkiben sem keltett félelmet vagy feszélyezettséget, hogy nála viszont van. Még csak kíváncsiságot sem mutattak a fegyverei iránt. Könnyen elképzelhető, hogy e tárgyakban föl sem ismerik a gyilkos eszközt. Abból, amit eddig látott, azt a következtetést vonta le, hogy az Alpha egy tökéletesen erőszakmentes világ.

Az egyik asszony gyors léptekkel iramodott előre, hogy megelőzhesse Blisst, majd megfordult, és aprólékosan szemügyre vette a blúzát.

— Van teneked melled, tiszteletre méltó asszonyom? — kérdezte. És mint aki ki sem tudja várni a választ, kezét könnyedén Bliss mellére helyezte., Bliss elmosolyodott.

— Amint magad is fölfedezted, van. Meglehet, nem olyan formás, mint kegyelmeteké, de nem ennek okából rejtegetem. Az én világomon nem tartják illendő dolognak, hogy fedetlenül maradjon.

Odasúgta a mellette lépkedő Peloratnak:

— Na, mit szólsz, hogy beletanultam a klasszikus galaktikusba?

— Remekül csináltad, Bliss — ismerte el Pelorat.

Jókora terem volt az ebédlő, hosszú asztalokkal, mellettük kétoldalt hosszú padokkal. Látható volt, hogy az alphalakók közösen étkeznek.

Trevize lelkiismeret-furdalást érzett. Bliss kérése, hogy egyedül ehessenek, öt embernek sajátította ki ezt a helyet, és kívül rekesztette az alphalakókat. De azért számosan helyezkedtek el az ablakoktól tisztes távolságban (amelyek inkább csak falba vágott nyílások voltak, még az üveg is hiányzott belőlük), minden bizonnyal azért, hogy láthassák, hogyan esznek az idegenek.

Önkéntelenül is eltűnődött rajta, mi történnék, ha esne. Persze, a langyos csendes eső, csak akkor és csak addig áztatná a földet, amíg szükség lenne rá, s a szél sem erősödne meg jelentősen. Ráadásul előre meghatározott időben jönne, gondolta Trevize, s a lakosság felkészülhetne rá.

A szemközti ablak a tengerre nyílt, és odakint, a látóhatár fölött hasonló fellegeket vélt látni, mint mindenütt, kivéve az égboltnak azt a részét, amelyik e kicsiny, édeni kert fölé borult.

Az időjárás-szabályozásnak vannak előnyei is.

Végül az ételt egy lábujjhegyen tipegő fiatal nő szolgálta fel nekik. Nem kérdezte senki, mit óhajtanak, hozták, ami volt. Kaptak egy kis pohár tejet, egy nagyobb pohár grape-fruit-lét és egy még nagyobb pohár vizet.

Mindenki elé leraktak két nagy buggyantott tojást, hozzá pár szeletke fehér sajtot, továbbá egy jókora tálon roston sült halat apró sültkrumpli-szeletekkel, az egészet friss, zöld salátaleveleken tálalva.

Bliss rémülten nézte az előtte tornyosuló rengeteg ételt, és láthatóan azt sem tudta, hol kezdjen hozzá. Fallomnak nem voltak ilyen gondjai. Szomjasán fölhajtotta a gyümölcslét, majd jó étvággyal befalatozta a halat és a krumplit. Ehhez a művelethez az ujjait akarta használni, de Bliss megmutatta neki a széles kanalat, mely másik végén villásan szétágazott, és Fallom elfogadta.

Pelorat elégedett mosollyal vágott bele a tojásba.

— És most lássuk, milyen ízű a valódi tojás — mondta Trevize, és szavait tett követte.

Hiroko meg is feledkezett a saját reggelijéről, olyan örömmel töltötte el a többiek jó étvágya (mert végül Bliss is hozzálátott, s ugyancsak jó étvággyal), de azért megkérdezte:

— Ízletes?

— Ízletes — felelte Trevize tele szájjal. — A sziget nem szűkölködhet ennivalóban — tette hozzá. — Vagy pusztán udvariasságból többet szolgáltatok föl nekünk, mint kellett volna?

Hiroko feszülten figyelt a szavaira, s úgy látszott, megértette a lényeget, mert így válaszolt:

— Nem, nem, tiszteletre méltó uram. A mi földünk bőkezű, a tengerünk még inkább. A kacsák ellátnak bennünket tojással, a kecskék sajttal és tejjel. És itt van mind e sok gabonánk is. De legfőképpen a tengerünk, mely telis-tele a számtalan különb-különbféle halakkal. Az egész Birodalom jóllakhatna az asztalunknál, mégsem pusztítaná ki a halat a tengerünkből.

Trevize tapintatosan mosolygott. Az ifjú alphalakónak nyilván halvány sejtelme sincs a Galaxis valóságos méreteiről.

— Ti, Hiroko, ezt a szigetet Új Földnek nevezitek — mondta. — Hol lehet akkor hát a Régi Föld? A nő ámulva tekintett rá.

— Régi Föld, azt mondod? Bocsánatodért esedezem, tiszteletre méltó uram, de nem értem, mire gondolsz.

— Mielőtt meglett volna az Új Föld — magyarázta Trevize —, a népetek bizonyára másutt lakott. Hol van az a másutt, ahonnan ide jöttetek?

— Minderről én mit sem tudok, tiszteletre méltó uram — felelte a nő zavarodott komolysággal. — Amióta élek, e föld az enyém volt, annak előtte az anyámé, aztán meg a nagyanyámé, és nem kétlem, hogy őelőtte meg a dédanyámé és az ükanyámé. Más földről én semmit sem tudok.

— De hát — szállt Trevize szelíd vitába vele — te úgy beszélsz erről a földről, mint Új Földről. Akkor hát miért nevezed így?

— Azért, tiszteletre méltó uram — válaszolta éppoly szelíden Hiroko —, mert mindenek ezen a néven illetik, s nincs a világon asszonyelme, mely az ellenkezőjét állítaná.

— De ez az Új, ennélfogva egy későbbi Föld. Lennie kell egy korábbinak, egy Régi Földnek, amelyről a nevét kapta. Minden reggel új nap kezdődik, és ez azt jelenti, hogy előtte létezett egy régi nap. Nem érted, hogy ennek így kell lennie?

— Nem, tiszteletre méltó uram. Én csak azt tudom, minek nevezik e földet. Mást én nem tudok, és föl sem fogom ésszel, amit kegyelmed mond, és ami nagyon hasonlatos ahhoz, amit mi szócséplésnek nevezünk. Ne vegye sértésnek.

Trevize erre csak a fejét rázta, és úgy érezte, kudarcot vallott.

77.

Pelorathoz hajolt, és odasúgta neki:

— Akárhová megyünk, akármit csinálunk, nem kapunk felvilágosítást.

— Tudjuk, hol van a Föld, akkor hát mit számít? — lehelte Pelorat, éppen csak mozgatva a száját.

— Mégiscsak szeretnék valamit megtudni róla.

— Ez a nő nagyon fiatal. Aligha nevezhető a tudás tárházának. Trevize ezen elgondolkodott, aztán bólintott.

— Rendben van, Janov.

— Hiroko kisasszony — fordult aztán a nőhöz —, meg sem kérdezted, miért jöttünk ide, a ti földetekre. Hiroko lesütött szemmel válaszolta:

— Nagy illetlenség lett volna tőlem, amíg nem ettetek és pihentetek, tiszteletre méltó uram.

— De most már ettünk, illetve majdnem túlvagyunk rajta, és nemrégen pihentünk is, úgyhogy elmondom, miért vagyunk itt. A barátom, dr. Pelorat, a mi világunk egyik tudósa, tanult ember. Mitológiakutató. Tudod, mit jelent ez?

— Nem, tiszteletre méltó uram, nem tudom.

— Régi meséket tanulmányoz, ahogyan azokat a különböző világokon mesélik. Mítoszoknak és legendáknak nevezik őket, és ezek érdeklik dr. Peloratot. Élnek az Új Földön tanult emberek, akik ismerik e világ régi meséit?

Hiroko eltöprengett a kérdésen, homlokán összefutottak a vékony redők.

— Ez nem oly dolog, amiben magam könnyűszerrel eligazodom — felelte végül. — Él egy öregember e vidéken, ő szívesen mesél a régmúlt időkről. Hogy honnan szerezte a tudását, el nem képzelhetem, de úgy rémlik, talán a légből kapja őket, vagy másoktól hallá, kik maguk szőtték e meséket. Bizonnyal eme történeteket hallaná szívesen tanult társad, de nem venném a lelkemre, ha félrevezetném kegyelmeteket. Magam úgy vélekedem — nézett jobbra-balra, mintha attól félne, hogy kihallgathatja valaki —, hogy csak szószátyárkodik az agg, ámbár szívesen hallgatják őt sokan.

Trevize bólintott.

— Épp ilyen szószátyár embert keresünk. El tudnád esetleg vinni a barátomat ehhez az öregemberhez?

— Monolee-nak nevezi magát.

— Tehát Monolee-hoz. És gondolod, hogy Monolee szívesen mesél majd a barátomnak?

— Ő? Még hogy szívesen-e? — kérdezte Hiroko megvető hangon. — Majd inkább azért kell esedeznünk, hogy végre vessen véget a fecsegésének. Ő csak amolyan férfiember, így aztán, ha alkalma adódik, mához két álló hétig beszélne egy ültében, szünetlenül. Már megbocsáss a szóért, tiszteletre méltó uram.

— Nem sértettél meg. Elvinnéd a barátomat máris Monolee-hoz?

— Ezt bárki bármikor megteheti. Az agg mindig otthon ül, s mindig készen arra, hogy megtöltse mások fülét.

— És talán akadna egy idősebb asszony is, aki társaságául szegődne Bliss asszonynak — folytatta Trevize.

— Neki gondot kell viselnie a gyermekre, nemigen mozdulhat semerre. Jólesne neki a társaság, hiszen az asszonyok, mint te is tudod, szeretnek…

— Fecsegni? — kérdezte Hiroko, látható jókedvvel.

— Nos, a férfiak így mondják, ámbár én megfigyeltem, hogy mindig a férfiak a nagyobb fecsegők. Csak hadd térjenek vissza a halászatból, versengeni fog egyike a másikával, hogy melyik tud nagyobbat lódítani a maga fogásáról. Még az sem rekeszti beléjük a szót, hogy senki sem figyel a szavukra, sem nem hisznek nékik. De immár eleget fecsegtem én is. Idehívom anyám egyik barátnőjét, látom is innen az ablakon kívül, hogy maradna itt Bliss asszonnyal és a gyermekkel, minekutána elkísérte a barátodat, a tiszteletre méltó doktort az agg Monolee-hoz. Ha oly mohó lesz a hallgatásban, amiképpen Monolee önti magából a szót, aligha sikerülhet szétválasztani őket. Megbocsátasz, ha magatokra hagylak egy pillanatra? Amikor elment, Trevize Pelorathoz fordult.

— Figyeljen ide, amit csak lehet, szedjen ki abból az öregemberből, maga pedig, Bliss, akárki marad is itt magával, alaposan kérdezze ki mindenről. De mindenekelőtt a Földről.

— És maga? — kérdezte Bliss. — Maga mit fog csinálni?

— Én Hirokóval maradok, és igyekszem őt harmadik forrásként felhasználni.

— Aha — mosolygott Bliss. — Pel azzal az öregemberrel lesz, én pedig az öregasszonnyal. Maga viszont rákényszeríti magát, hogy együtt maradjon ezzel az elbűvölő, félmeztelen ifjú hölggyel. Ésszerű munkamegosztásnak tűnik.

— Ami azt illeti, valóban ésszerű, Bliss.

— De azért, gondolom, nem találta lehangolónak, hogy ez az ésszerű munkamegosztás véletlenül éppen így alakult?

— Nem, nem találom. Miért találnám annak?

— Tényleg, miért is?

Hiroko visszatért, és újra leült.

— Minden el vagyon rendezve. A tiszteletre méltó dr. Pelorat el lészen kísérve Monolee-hoz, és lészen majd beszélgetőtársa a tiszteletre méltó Bliss asszonynak is, a gyermekkel egyetemben. S te vajon megengeded-e, tiszteletre méltó Sir Trevize, hogy továbbra is a szolgálatodra álljak, s talán szót válthassunk még arról a Régi Földről, amelyről…

— Fecsegtem? — vágott közbe Trevize.

— Nem — nevette el magát Hiroko. — Gúnyt űzöl belőlem, uram. Én mindmostanáig faragatlanul válaszolgattam ez irányú kérdéseidre, s most repesve várom, hogy kárpótolhassalak.

— Repesve? — fordult Trevize Pelorathoz.

— Buzgón — súgta Pelorat.

— Hiroko kisasszony, én nem vettem észre, hogy faragatlan lettél volna, de ha neked úgy jobb, örömmel társalgók veled.

— Szívélyes beszéd. Köszönet érte — mondta Hiroko, és felállt. Trevize fölpattant.

— Bliss — mondta —, legyen rá gondja, hogy Janovot ne érhesse baj.

— Ezt nyugodtan rám bízhatja. Ami pedig magát illeti, ott vannak a… — Fejével a fegyvertokok felé intett.

— Nem hiszem, hogy szükségem lenne rájuk — felelte Trevize, de azért elfogta valami kényelmetlen érzés.

Hiroko nyomában kilépett az ebédlőből. A nap már magasabban járt az égen, odakint még melegebb volt. Mint mindig, most is érezni lehetett az idegen világ sajátságos illatát. Trevize visszaemlékezett, milyen nyomasztó volt a szag a Comporellonon, milyen dohos az Aurórán, és milyen harapnivalóan friss a Solarián. (A Melpomenián űrruhát viseltek, amiben az ember csak a saját testszagát érzi.) De minden esetben órák alatt eltűnt a szag, ahogy az orr ozmiumközpontjai átitatódtak vele.

Itt az Alphán kellemes fűillat terjengett az egyre melegedő levegőben, s Trevize még bosszankodott is, amiért hamarosan ez az illat is elenyészik.

Egy kis épület felé közeledtek; szemre olyan volt, mintha halvány rózsaszínű gipszből építették volna.

— Íme, a házam — mutatta Hiroko. — Régebben anyám ifjabbik nővéréé volt.

Belépett, s maga után intette Trevize-ot is. Az ajtó nyitva állt, de amikor Trevize belépett rajta, megállapította, hogy helyesebb volna úgy mondani, hogy a háznak nem volt ajtaja.

— Mit csinálsz, ha esik? — tudakolta.

— Felkészülök rá. Két nap múlva fog esni, három órával a hajnal beállta előtt, amidőn a leghűsebb a lég, mert akkor áztatja át a földet a leghatásosabban. Akkor majd elvonom ezt a függönyt az ajtónyílásban, mely súlyos kelméből készült, s vízlepergető.

Meg is mutatta, hogyan. A. függöny egy erős, vászonszerű anyagból volt.

— Most így is hagyom — folytatta Hiroko. — Akkor tudni fogja mindenki, hogy ámbár itthon vagyok, ne zavarjanak, mert alszom, vagy fontos teendőim vannak.

— Nem valami biztonságosan őrződ a magányodat.

— Ugyan miért nem? Lám, a bejárat el van födözve.

— De hát bárki félrehúzhatja a függönyt.

— A bentlakó óhaja ellenére? — Hiroko egészen elképedt. — Művelnek efféle dolgokat a ti világotokon? Hiszen ez barbárság!

— Csak kérdeztem — vigyorgott Trevize.

A nő a két szoba közül a belsőbe vezette, ahol Trevize, engedve a biztatásnak, letelepedett egy párnázott székre. Kissé nyomasztóan hatott rá a helyiségek. tömbszerűsége és kicsiny mérete, de a házat szemmel láthatóan csak elvonulásra és pihenésre tervezték. A mennyezet közelében helyezték el az apró ablaknyílásokat, de a falak mentén gondos elrendezésben homályos tükörszalagok húzódtak, melyek minden irányban szétszórták a fényt. A padlóba vágott réseken át friss légáramlat szállt fel. Trevize nem látott mesterséges fényforrást, s eltűnődött, vajon az alphalakók kénytelenek-e napkeltekor fölkelni s alkonyatkor ágyba bújni.

Már éppen meg akarta kérdezni, de akkor megszólalt Hiroko:

— Bliss asszony asszonytársad néked?

— Úgy érted, hogy a szexuális partnerem-e? — kérdezte vissza Trevize óvatosan.

Hiroko elpirult.

— Esedezem, uram, légy tekintettel a társalgási illemre, de valóban az intim élvezetére gondoltam.

— Nem, ő az én tanult barátomnak az asszonytársa.

— De hiszen te vagy, uram, az ifjabb és a szemrevalóbb.

— Nos, köszönöm, hogy így látod, de Bliss másképp gondolja. Ő sokkal inkább szereti dr. Peloratot, mint engem.

— Ez felettébb meglep. A barátod nem kíván osztozkodni?

— Nem kérdeztem, kíván-e, de azt hiszem, nem kíván. És én sem várom el tőle. Hiroko bölcsen bólogatott.

— Értem. Az ülepe miatt.

— Az ülepe miatt?

— Érted, uram: ez itt ni! — És rápaskolt a saját kecses hátsó felére.

— Ó, vagy úgy! Már értem. Igen, Bliss dús idomokkal rendelkezik medencetájon. — Kezével gömbölyű formát írt le a levegőben, és kacsintott hozzá. (Hiroko felkacagott.) — Mindazonáltal sok férfi leli kedvét az ilyen dús idomokban — tette hozzá Trevize.

— Nem tudom elhinni. Bizonnyal egyfajta torkosságra vall a túlzást kedvelni abban, amiben a mértékletesség a kívánatos. Vagy te, uram, többre tartanál engem, ha himbálódzó, tömött melleket viselnék, lefelé csüngő bimbókkal? Valóban láttam már ilyet is, de olyan férfit még nem, aki hanyatt-homlok vetette volna rá magát e mellekre. Az ilyenformán elcsúfított asszonyoknak igencsak el kell fedniök torzságukat — ahogy Bliss asszony teszi.

— Az efféle túlzások engem sem vonzanának, de biztos vagyok benne, hogy Bliss nem azért takarja el a keblét, mintha bármi tökéletlenség mutatkozna rajtuk.

— Akkor hát nem csalatkoztál, uram, az én arcomban avagy alakomban?

— Őrült lennék, ha így éreznék. Te gyönyörű vagy.

— És neked, uram, mifajta gyönyörűségben van részed, midőn egyik világtól a másikig röpködsz, holott Bliss asszony megtagadja magát tőled?

— Semmifélében, Hiroko. Nincs mit tenni. Olykor-olykor gondolok holmi gyönyörűségekre, aminek megvannak a maga kényelmetlenségei, de mi, akik az űrt járjuk, jól tudjuk, hogy vannak időszakok, amikor meg kell lennünk nélküle. Máskor majd kárpótoljuk magunkat.

— Ha kényelmetlenséget okoz, miképpen lehetne segíteni rajta?

— Most sokkal kényelmetlenebb, mivel szóba hoztad a dolgot. Nem hinném, hogy illő dolog volna, ha javaslatot tennék rá, hogyan lehetne kényelmesebbé tenni a helyzetemet.

— Udvariatlanul viselkednék, ha én javasolnék egy módot?

— Teljes mértékben a javaslat természetén múlik.

— Én azt javasolnám, hogy töltsük be egymás örömét.

— Azért hoztál ide, Hiroko, hogy erre lehetőségünk legyen?

— Igen — válaszolta Hiroko örömteli mosollyal. — Ezt kívánja tőlem a vendéget megillető tisztelet, ugyanakkor óhajtom is.

— Ha így áll a dolog, bevallom, erre vágyom én is. Ami azt illeti, e téren boldogan engedelmeskedem neked. Ööö… repesve várom, hogy asszonyom kedvére tegyek.

78.

Az ebédet ugyanabban az ebédlőben költötték el, ahol a reggelit. Most tele volt alphalakókkal, és Trevize is, Pelorat is nagyon élvezték a társaságot. Bliss és Fallom külön, többé-kevésbé egyedül ettek egy kisebb mellékszobában.

Nagyon sokféle halat szolgáltak fel leves kíséretében, melyben csíkokra metélve úszkált valami, ami akár főtt kecskegida is lehetett. Egész cipók várták, hogy megszegjék őket, vaj és dzsem, hogy a kenyérszeletekre kerüljenek. Utána hatalmas tálban mindenféle nyersanyagból készült saláta következett, s bár édességnek híre-hamva sem volt, látszólag soha ki nem ürülő kancsókban járt körbe a többféle gyümölcslé. A gazdag reggeli után mindkét alapítványi mértékletesen evett, de mindenki más jóízűen falatozott körülöttük.

— Hogyhogy nem híznak el? — kérdezte Pelorat félig súgva. Trevize vállat vont.

— Talán a sok fizikai munka miatt.

Ez a társadalom nyilvánvalóan nem sokra értékelte a méltóságteljes viselkedést a fehér asztalnál. A kiabálás, nevetgélés óriási hangzavarába időnként belekondult egy-egy, az asztalhoz csapott vastag falú, láthatóan törhetetlen pohár hangja is. Az asszonyok éppoly zajosak és érdes hangúak voltak, mint a férfiak, csak a hangszínük volt azokénál valamivel magasabb.

Pelorat meg-megrezzent, de Trevize, aki most (legalábbis átmenetileg) nem érezte azt a kényelmetlenséget, amelyről Hirokónak beszélt, oldottnak és béketűrőnek érezte magát.

— Ha jól meggondolom, ennek is megvan a maga kellemes oldala — szólalt meg. — Ezek itt olyan emberek, akik láthatóan élvezik az életet, és kevés gondjuk van, ha van egyáltalán. Az idő olyan, amilyennek akarják, élelem pedig elképzelhetetlen bőségben van. Egy se vége, se hossza aranykorban élnek.

Kiabálnia kellett, hogy hallja a saját hangját, és Pelorat visszakiabált:

— De, annyira zajosak!

— Ezt szokták meg.

— Nem is tudom, hogyan értik meg egymást ebben a ricsajban.

Az biztos, hogy a két alapítványi kissé elveszettnek érezte magát. A szokatlan kiejtés, az alphalakók nyelvének régies grammatikája és szórendje lehetetlenné tette a megértést ilyen nagy hangerő melleit. Úgy érezték magukat, mintha egy megriadt állatkert zajongását hallgatnák.

Csak ebéd után találkoztak Bliss-szel egy kisebbfajta épületben, amely Trevize szemében nem sokban különbözött Hiroko otthonától; ezt jelölték ki átmeneti lakhelyükként. Fallom a belső szobában volt — Bliss szerint határtalanul megkönnyebbülve, hogy végre egyedül lehet —, és szundítani próbált.

Pelorat az ajtónyílásra pillantva tétován megszólalt:

— Itt nincs sok lehetőség a visszavonulásra. Hogyan tudunk fesztelenül beszélgetni?

— Megnyugtathatom — felelte Trevize —, elég, ha a nyílás elé húzzuk a függönyt, már nem zavarnak bennünket. Igen erősen él bennük a szokás, hogy a függöny mögé nem lehet belépni.

Pelorat fölnézett a magasban lévő, nyitott ablakokra.

— De kihallgathatnak bennünket.

— Nem kell kiabálnunk. Az alphalakók nem fognak hallgatózni. Akkor is megtartották a tisztes távolságot, amikor a reggeli alatt ott álldogáltak az ebédlő ablakai előtt.

Bliss mosolygott.

— Sok mindent megtudott az alphabeliek szokásairól, mialatt együtt volt a nyájas kis Hirokóval, és felettébb bízik benne, hogy tiszteletben tartják a magánéletet. Mi történt?

— Ha tudomása van róla, hogy az agyam idegrostjainak mintázatában kedvező változás állott be, és az okát is ki tudja találni, csak arra kérem, hagyja békén az agyamat — felelte Trevize.

— Nagyon jól tudja, hogy Gaia semmi körülmények között nem nyúl az agyához, legfeljebb életveszély esetén, és azt is tudja, hogy miért. De lelki vakságban sem szenvedek. Egy kilométerről megéreztem, mi történt. Ez valami megrögzött szokás magánál, ha az űrben utazgat, kedves erotomániás barátom?

— Erotomániás? Ugyan már, Bliss. Az egész út alatt kétszer. Kétszer!

— Mindössze két olyan világon jártunk, amelyen hivatásukat betöltő asszonyszemélyek élnek. Kettőből kettő, holott mindegyiken csak órákig tartózkodtunk.

— Maga nagyon jól tudja, hogy a Comporellonon nem volt más választásom.

— Meggyőzően hangzik. Emlékszem, hogy nézett ki az a nő. — Bliss percekig nem tudta abbahagyni a nevetést. Aztán így folytatta: — Azt azért nem hiszem, hogy tehetetlenül vergődött volna Hiroko hatalmas markában, vagy hogy ellenállhatatlan akaratát rákényszerítette volna a maga félénk testére.

— Szó sincs ilyesmiről. Teljes mértékben benne voltam a dologban. De ezúttal is ő tette a javaslatot.

— Ez mindig így van magával, Golan? — kérdezte Pelorat, csöppnyi irigységgel a hangjában.

— Ez csak természetes, Pel — felelte Bliss. — A nők nem tehetnek róla, hogy ennyire vonzódnak hozzá.

— Bárcsak úgy lenne — mondta erre Trevize —, de ez nem igaz. Különben örülök is neki… én más dolgokat tartok fontosnak az életben. De ami azt illeti, ezúttal valóban ellenállhatatlan voltam. Végül is az első emberek voltunk egy másik világból, akikkel Hiroko valaha is találkozott, vagy akiket szemmel láthatóan bárki is látott az Alpha ma élő lakói közül. Véletlen szavaiból, elejtett megjegyzéseiből azt sejtettem, hogy meglehetősen izgatja, vajon más vagyok-e, mint az alphalakók, akár anatómiailag, akár a technikámat illetően. Szegény kislány… Attól tartok, csalódnia kellett.

— Ó? — kiáltott fel Bliss. — És maga is?

— Nem — felelte Trevize. — Én sok világot bejártam, megvannak a tapasztalataim. És rájöttem, hogy az emberek emberek, és a szex az szex, akárhová menjek is. Ha vannak észrevehető különbségek, azok rendszerint egyszerre közönségesek és kellemetlenek. Micsoda illatokkal találkoztam annak idején! Emlékszem, egyszer egy fiatal nő sehogy sem boldogult mindaddig, amíg meg nem szólalt egy hangos zene, méghozzá valami kétségbeejtően rikoltozó hangokból álló zene. Feltette tehát ezt a zenét, de akkor meg nekem nem sikerült. Biztosíthatom: ami azt a régi, jól bevált dolgot illeti, hát elégedett vagyok.

— A zenéről jut eszembe — jegyezte meg Bliss —, meghívtak bennünket egy vacsora utáni házi hangversenyre. Nyilvánvaló, hogy ünnepi esemény lesz, a mi tiszteletünkre rendezik. Gyanítom, hogy az alphalakók nagyon büszkék a zenéjükre.

Trevize elfintorodott.

— Attól, hogy büszkék rá, a mi fülünknek még nem fog kellemesebben csengeni.

— Hadd fejezzem be — mondta Bliss. — Úgy sejtem, arra olyan büszkék, hogy remekül játszanak az ősi hangszereken. Ősrégieken. E hangszerek révén talán megtudhatunk valamit a Földről.

Trevize felhúzta a szemöldökét.

— Ez érdekes gondolat. És eszembe jut róla, hogy azóta mindketten hozzájuthattak már valami információhoz. Janov, találkozott azzal a Monolee-val, akiről Hiroko beszélt nekünk?

— Hát hogyne — válaszolta Pelorat. — Három órát töltöttem vele, és Hiroko nem túlzott. Gyakorlatilag egy monológ hangzott el az ő részéről, és amikor az ebédre jövet elváltam tőle, valósággal rám csimpaszkodott, és addig el sem engedett, amíg meg nem ígértem, hogy mielőbb újra meglátogatom, s folytathatja a mesélést.

— És mondott valami érdekeset?

— Hát, ő is, mint mindenki más, állította, hogy a Föld halálos mértékben radioaktívvá vált; hogy az alphalakók ősei hagyták el utoljára, mert ha nem teszik, mindnyájan odavesznek. És Golan, annyira meggyőzően mondta ezt, hogy én kénytelen voltam hinni neki. Meggyőződésemmé vált, hogy a Föld tényleg halott, és hogy végeredményben az egész kutatásunk haszontalan fáradozás.

79.

Trevize hátradőlt a székben, merőn nézte Peloratot, aki egy keskeny priccs szélén ült. Bliss, aki eddig Pelorat mellett foglalt helyet, most fölemelkedett, és egyikről a másikra nézett.

Végül Trevize szólalt meg:

— Hadd döntsem el én, Janov, hogy a kutatásunk haszontalan fáradozás-e vagy sem. Mesélje el nekem, mit tudott mondani magának a vén fecsegő — röviden, persze.

— Jegyzeteltem, mialatt Monolee beszélt — kezdett hozzá Pelorat —, amivel megerősítettem tudós szerepemet, most azonban nem kell rájuk hagyatkoznom. Mialatt. beszélt, teljesen világos volt, hogy miféle tudatfolyamat játszódik le benne. Bármit mondott is, arról mindig eszébe jutott valami más, de persze, én egész életemet azzal töltöttem, hogy a kutatások során szerzett információkat fontossági sorrendbe állítsam, így aztán mára már második természetemmé vált, hogy egy hosszadalmas és összefüggéstelen beszélgetést összesűrítsek egy…

— Egy éppoly hosszú és összefüggéstelen beszámolóba? — szók közbe Trevize szelíden. — A lényegre, drága Janov.

Pelorat zavartan köszörülte meg a torkát.

— Na persze, hogyne, öreg cimbora. Megpróbálok egy következetes és az időrendet tükröző történetet kerekíteni belőle. Eredetileg a Föld volt az emberiség és mellette a növények és állatok milliónyi fajtájának az otthona, így ment ez számtalan éven át, mígnem végül kidolgozták a hipertéri utazás módját. Akkor megalapították a Térutas világokat. Ezek elszakadtak a Földtől, kifejlesztették a saját kultúráikat, s a végén, odáig jutottak, hogy már megvetették és leigázták az anyabolygót.

Egy-két évszázad telt el így, majd a Földnek sikerült kivívnia a szabadságát, ámbár Monolee nem tudta, hogy ez pontosan hogyan ment végbe, én pedig nem mertem kérdezősködni, még ha adott volna is lehetőséget a közbeszólásra, aminthogy nem adott, mert ezzel csak azt értem volna el, hogy újabb mellékutakra tévelyeg. Említett egy Elijah Baley nevű kultúrhéroszt, de ezek az utalásai annyira magukon viselték azt a szokást, hogy nemzedékek tetteinek eredményét egyetlen személynek tulajdonítják, hogy nem sok értelme lett volna megkísérelni, hogy…

— Igen, Pel drágám, ezt a részét értjük — szólt közbe Bliss.

Pelorat újra megakadt a történet közepén, s megint át kellett gondolnia a dolgokat.

— Természetesen. Elnézést. A Föld, miután új módszerekkel számos új világra bukkant, akkor elindította a telepítések, második hullámát. A Telepesek új csoportja életerősebbnek bizonyult, mint a Térutazók voltak: megelőzték őket, legyőzték őket, túlélték őket, és a végén megteremtették a Galaktikus Birodalmat. A Telepesek és a Térutazók közti-háborúk folyamán — nem, nem háborúk, ő nagyon körültekintően mindig a „viszály” szót használta — vált a Föld radioaktívvá.

— Ez nevetséges — mondta Trevize egyáltalán nem titkolt bosszúsággal. — Hogyan válhat egy világ radioaktívvá? Kisebb vagy nagyobb mértékben minden világ kezdettől fogva radioaktív, és ez a radioaktivitás lassan bomlik. De egyetlen világ sem válik radioaktívvá.

Pelorat vállat vont.

— Csak ismétlem, amit ő mondott. És Monolee csak azt mondta, amit hallott valakitől, aki csak azt mesélte neki, amit ő hallott és így tovább. Ez egy népmese, ami nemzedékről nemzedékre él tovább, és ki tudja, milyen torzulásokon megy át minden egyes elmesélés alatt.

— Ezt értem, de hát nincsenek könyvek, dokumentumok, régi történetek, melyek egy korai időpontban befagyasztották volna a mesét, és amelyekből valami kézzelfoghatóbb adatot nyerhetünk, mint az imént hallott mese?

— Tulajdonképpen én is föltettem ezt a kérdést, és a válasz nemleges volt. Meglehetősen bizonytalanul mondta ugyan, hogy hajdanában voltak könyvek is, amelyek már régen elvesztek, de azokban a könyvekben is az állt, amit ő elmesélt nekem.

— Persze; alaposan eltorzítva. Már megint ugyanodajutottunk. Valahány világra betesszük a lábunkat, ott a Földre vonatkozó dokumentumok, így vagy úgy, de eltűntek. Nos, mit mondott Monolee, hogyan alakult ki a Földön a radioaktivitás?

— Nem mondta, semmiféle részletet nem mondott. A legtöbb, amit mondott, hogy a felelősség a Térutazókat terhelte, de aztán megsejtettem, hogy a Térutazók voltak a rossz szellemek, amolyan démonok, őket okolták a földi emberek minden szerencsétlenségükért. A radioaktivitásért…

— Bliss, én Térutazó vagyok? — szakította félbe egy csengő hang.

Fallom állt a két szoba közötti keskeny ajtónyílásban, zilált hajjal, hálóinge (mely Bliss dúsabb formáira készült) lecsúszott a fél válláról, féloldalt szabadon hagyva fejletlen mellét.

— A kinti hallgatózók miatt nyugtalankodunk, s közben megfeledkezünk a bentiről — szólt Bliss. — Most meg miért mondod ezt, Fallom? — Felállt és elindult a gyerek felé.

— Nekem nincs az, ami nekik van — mutatott Fallom a két férfira —, sem az, ami neked van, Bliss. Én más vagyok. Azért van ez, mert én Térutazó vagyok?

— Az vagy, Fallom — felelte Bliss megnyugtató hangon —, de ilyen kis különbségek nem számítanak. Bújj vissza az ágyba.

Fallom engedelmessé vált, mint mindig, amikor Bliss ezt kívánta tőle. Megfordult, de még megkérdezte:

— Én démon vagyok? Mi az a démon?

Bliss visszaszólt a válla fölött:

— Várjanak egy percet. Mindjárt visszajövök. Öt perc múlva már jött is, a fejét csóválva.

— Most addig fog aludni, amíg föl nem ébresztem. Azt hiszem, ezt előbb meg kellett volna tennem, de csak a szükség parancsolhat bármiféle beavatkozást az agyába. Nem tudtam, hogy töprengésre készteti, hogy az ő nemi szervei különböznek a mieinktöl — tette hozzá védekezőén.

— Egy napon meg kell tudnia, hogy hermafrodita — mondta Pelorat.

— Egy napon — ismételte Bliss —, de nem most. Folytasd a történetet, Pel.

— Igen — helyeselt Trevize. — Mielőtt megint közbejön valami.

— Nos, a Föld radioaktívvá vált, vagy legalábbis a földkéreg. Ebben az időben roppant sűrűn lakott bolygó volt, s az emberek hatalmas, legfőképpen föld alatti városokban éltek…

— Ez viszont biztos, hogy nem igaz — vágott közbe Trevize. — Csak valami lokálpatriotizmus tüntethet fel a valóságosnál szebb színben egy világot, tulajdoníthat holmi aranykort neki. A részletek egész egyszerűen a Trantor fénykorának torz másolatai, abból az időből, amikor az volt a császári főváros a világok Galaxist átfogó rendszerében.

Pelorat hallgatott egy ideig, de aztán kifakadt:

— De igazán, Golan, nincs szükségem kioktatásra, ha a saját szakterületemről van szó. Mi, mitológiakutatók nagyon jól tudjuk, hogy a mítoszok és a legendák tartalmaznak kölcsönvett motívumokat, erkölcsi tanításokat, természeti ciklusokat és ezernyi más dolgot, mely torzító hatású, és a mi dolgunk éppen az, hogy ezektől megtisztítsuk, s ezáltal eljussunk az igazság magjához. Ami azt illeti, ugyanezeket a módszereket kell alkalmazni a valós történeteknél is, mert senki sem írja meg a tiszta és nyilvánvaló igazságot — ha létezik egyáltalán ilyesmi a világon. Most én többé-kevésbé azt adom vissza, amit Monolee elmondott nekem, bár feltételezem, hogy magam is torzítok rajta, hiába is próbálok tenni ellene.

— Jó, jó — szabadkozott Trevize. — Folytassa, Janov. Nem akartam megsérteni.

— Egyáltalán nem sértődtem meg. A nagyvárosok, feltéve, hogy léteztek, összeomlottak és elsüllyedtek, ahogy a radioaktivitás mértéke lassan növekedett, mígnem a lakosságnak már csak egy töredéke maradt, amely nagy bizonytalanságban élt azokon a területeken, melyek még viszonylag sugárzásmentesnek sásámítottak. A népesség lélekszámát alacsonyan tartotta a szigorú születésszabályozás és a hatvan éven felülieknél gyakorolt euthanázia.

— Rettenetes — mondta Bliss lesújtva.

— Kétségtelenül — folytatta Pelorat —, de ezt tették, Monolee szerint, és valóban így lehetett, hiszen nem vet jó fényt a földi emberekre; márpedig valószínűtlen, hogy egy nem kellemes hazugságot találtak volna ki magukról. A földieket, akiket addig a Térutazók vetettek meg és igáztak le, most megvetette és leigázta a Birodalom, itt azonban könnyen lehet, hogy túlzásokkal van dolgunk, melyek az önsajnálatból születtek, ami egy közismerten megnyugtató hatású érzés. Ismeretes az az eset…

— Igen, igen, Pelorat, erről majd máskor. Kérem, térjen vissza a Földre.

— Bocsásson meg. A Birodalom, jótékonysági rohamában, beleegyezett, hogy elszállítsa a fertőzött talajt, s a helyébe fertőzésmentest hozzon. Nem szükséges mondani, hogy ez a feladat olyan óriásinak bizonyult, hogy a Birodalom hamarosan bele is fáradt, különösen mivel ez az időszak (ha sejtésem helyes) egybeesett V. Kandar bukásának idejével, amikor a Birodalomnak nagyon sok megoldandó kérdéssel kellett szembenéznie a Föld problémáján kívül is.

A radioaktivitás tehát egyre csak nőtt, a népesség meg csökkent, és végül a Birodalom, újabb nagylelkűségi rohamában, elrendelte, hogy a lakosság maradékát a saját kötelékébe tartozó egyik új világra szállítsák át — egyszóval erre a világra.

Úgy tűnik, mintha egy korábbi időszakban valami expedíció betelepítette volna az óceánt, úgyhogy mire a földiek áttelepítésének a tervei elkészültek, az Alphán már készen állt az oxigéndús légkör és az élelmiszerkészletek óriási tárháza. Továbbá a Galaktikus Birodalom egyik világa sem tartott igényt erre a bolygóra, mert mindenütt bizonyos természetes ellenszenvvel viseltetnek az olyan világok iránt, amelyek egy kettős rendszer csillagai körül keringenek. Gondolom, oly kevés a lakható bolygók száma az ilyen rendszerekben, hogy még a valóban lakhatókban sem bíznak, mert feltételezik, hogy kell lennie bennük valami rendellenességnek. Ez egy általánosan elterjedt gondolkodásmód. Itt van például az a jól ismert eset a…

— Halasszuk még azt a jól ismert esetet, Janov — vágott közbe Trevize. — Folytassa az áttelepítéssel.

— Hátravolt még a szárazföldi bázis megteremtése — folytatta Pelorat, kissé szaporábbra véve a szót. — Megkeresték azt a részt, ahol a legsekélyebb az óceán, és a mélyebb részekről üledéket hordtak rá, egészen addig, amíg ki nem emelkedett a vízből Új Föld szigete. Kiásott görgetegkővel és korallal magasították tovább, szárazföldi növények magvait szórták szét rajta, hogy a gyökerek tovább szilárdítsák a sziget talaját. A Birodalom itt megint túl nagy feladatot vállalt magára. Lehet, hogy eredetileg kontinensek építését tervezték, de mire ez az egyetlen sziget elkészült, a Birodalom jóindulatának pillanata is elmúlt.

Ami a Föld népességéből megmaradt, azt ide telepítették át. Akkor a birodalmi flották fölpakolták az építőket és a gépeket, és vissza sem tértek többé. Az Új Föld lakóivá vált földiek tökéletes elszigeteltségben találták magukat.

— Tökéletes? — kérdezte Trevize. — Monolee azt állította, hogy a Galaxis területéről soha senki nem járt itt előttünk?

— Majdnem tökéletes — helyesbített Pelorat. — Ide nincs miért jönni, gondolom, még ha félretesszük is a kettős rendszerekkel szembeni babonás irtózást. Olykor-olykor, elvétve jöhetett ugyan hajó, mint ahogy mi jöttünk, de a végén elment, és soha semmi sem következett abból, hogy itt járt. Ennyi az egész.

— Kérdezte Monolee-t arról, hogy hol van a Föld? — tudakolta Trevize.

— Persze hogy kérdeztem. Nem tudta.

— Honnan tud ennyi mindent a Föld történelméből, ha egyszer azt sem tudja, hogy hol van?

— Még azt is megkérdeztem, Golan, vajon nem az innen mindössze körülbelül egy parszeknyi távolságra lévő csillag-e az a nap, amely körül a Föld kering. Nem tudta, mi az a parszek, én mondtam meg neki, hogy az csillagászati mértékben számolva egy rövid távolságot jelent. Mire azt felelte, akár rövid, akár hosszú, ő nem tudja, hol van a Föld, és nem ismer mást sem, aki tudná, és véleménye szerint helytelen lenne, ha megpróbálnánk megkeresni. Hagyni kellene, mondta, hogy örök időkre békén haladjon az űrben.

— És maga egyetért vele? — kérdezte Trevize. Pelorat szomorúan ingatta a fejét.

— Tulajdonképpen nem. De ő azt mondta, hogy amilyen ütemben a radioaktivitás erősödött, biztos, hogy a bolygó az áttelepítés után nem sokkal teljesen lakhatatlanná vált, és mostanára már olyan izzó lehet, hogy senki sem tudná megközelíteni.

— Képtelenség — jelentette ki Trevize. — Egy bolygó nem válhat radioaktívvá, és ha mégis, a sugárzás nem növekedhet. A radioaktív sugárzás csak csökkenni tud.

— De Monolee annyira biztos a dolgában. Oly sok ember, akivel a különböző világokon találkoztunk, állítja egybehangzóan, hogy a Föld radioaktív. Biztos, hogy hiába mennénk oda.

80.

Trevize mély lélegzetet vett, aztán erősen uralkodva magán, azt mondta:

— Képtelenség, Janov. Ez nem igaz.

— Nos, drága barátom — felelte Pelorat —, nem szabad csak azért hinni valamiben, mert hinni akar benne.

— Az én akaratomnak ehhez nincs semmi köze. Valahány világon jártunk, mindenütt azt tapasztaltuk, hogy eltüntették a Földre vonatkozó dokumentumokat. Ugyan miért tették volna, ha nem volt semmi rejtegetnivalójuk? Ha a Föld halott, radioaktív világ, melyet meg sem lehet közelíteni?

— Nem tudom, Golan.

— De tudja. Amikor a Melpomeniához közeledtünk, maga azt mondta, lehet, hogy a radioaktivitás az érem másik oldala. Semmisítsünk meg minden feljegyzést, hogy hozzáférhetetlenné tegyük a helyes információt; erősítsük a radioaktivitás meséjét, hogy elhelyezhessük benne a helytelen információt. Mindkettő azt a célt szolgálja, hogy minden kedvet elvegyenek a Föld felkutatásától, és nekünk nem szabad hagyni, hogy elbátortalanítsanak bennünket.

— Voltaképpen maga hajlik rá, hogy a közeli csillag a Föld napja — jegyezte meg Bliss. — Akkor miért vitázunk itt a radioaktivitásról? Miért nem megyünk el egyszerűen ahhoz a közeli csillaghoz, s nézzük meg, valóban ott van-e a Föld, s ha igen, akkor milyen állapotban van?

— Mert azok ott a Földön a maguk módján félelmetesen erősek lehetnek, és én jobban szeretném, ha a bolygó és lakói bizonyos ismeretében közelíthetném meg azt a világot — adta meg a választ Trevize. — De most úgy áll a helyzet, hogy továbbra sem tudok semmit a Földről, tehát a megközelítést veszélyesnek ítélem. Az a szándékom, hogy mindannyiukat itt hagyom az Alphán, és egyedül megyek tovább a Földre. Éppen elég egy életet kockára tenni.

— Nem, Golan — mondta erre Pelorat nyomatékosan. — Bliss és a gyerek várhatnak itt, de nekem magával kell mennem. Amikor maga megszületett, én már a Földet kerestem, és nem hátrálhatok meg, amikor ilyen közel kerültünk a célhoz, bármilyen veszély fenyegetne is.

— Bliss és a gyerek nem fognak itt várni — közölte Bliss. — Én Gaia vagyok, és Gaia még a Földdel szemben is meg tud védeni bennünket.

— Remélem, igaza van — mondta Trevize komoran —, ámbár Gaia nem tudta megakadályozni, hogy megsemmisítsenek minden korai emléket, ami a saját alapítása során a Föld szerepére vonatkozott.

— Ez Gaia létezésének kezdeti szakaszában történt, amikor még nem volt ilyen jól szervezett, ilyen fejlett. A helyzet mára megváltozott.

— Remélem, úgy van. Vagy maga kapott ma reggel olyan információkat a Földről, amelyekről mi nem tudunk? Kértem, hogy beszélgessen el valamelyik öregasszonnyal, aki itt elérhető.

— Meg is tettem.

— És mit derített ki?

— A Földről semmit. E téren teljes tudatlansággal találkoztam.

— Ah!

— De nagyszerűen képzett biotechnológusok.

— Ó!

— Ezen az aprócska szigeten számtalan növény- és állatfajtát hoztak létre és próbáltak ki, és noha nagyon kevés fajjal kezdték a munkát, mégis ki tudtak fejleszteni. egy megbízható és önfenntartó ökológiai egyensúlyt. Tökéletesítették azt az óceáni életet, melyet készen találtak itt néhány ezer éve, amikor ideérkeztek, növelték tápértékét és ízletesebbé is tették ugyanakkor. A biotechnológiájuk révén vált ez a világ valóságos bőségszaruvá. Saját magukat illetően is vannak elképzeléseik.

— Miféle elképzeléseik?

— Tökéletesen tisztában vannak vele, hogy az adott körülmények között nem remélhetik, hogy terjeszkedhetnek, hiszen be vannak zárva erre a szigetre, mely egyetlen ezen a világon, de arról álmodoznak, hogy egyszer majd kétéltűekké válhatnak.

— Hogy mivé?

— Kétéltűekké. Azt tervezik, hogy a tüdejük mellé kopoltyút is növesztenek. Arról álmodoznak, hogy képesek lesznek hosszabb időket is a víz alatt tölteni; hogy találnak majd sekélyebb részeket, s akkor építményeket emelnek az óceán fenekén. Aki ezeket elmondta nekem, nagyon lelkesen ecsetelte a jövőt, ugyanakkor elismerte, hogy az alphalakók már évszázadokkal ezelőtt célul tűzték ezt maguk elé, de mindeddig nagyon kevés haladás történt, ha történt egyáltalán.

— Két olyan terület van hát, ahol valószínűleg sokkal több eredményt értek el, mint mi: az időjárásszabályozás és a biotechnológia — ismerte el Trevize. — Kíváncsi lennék, miben áll a technikájuk.

— Szakembereket kellene találnunk — mondta Bliss —, és könnyen lehet, hogy ők viszont nem hajlandók a titkaikat felfedni nekünk.

— Nem ez az elsődleges célunk itt — emlékeztette Trevize —, de nyilvánvalóan megérné az Alapítványnak, ha megpróbálna tanulni ettől a miniatűr világtól.

— Mi már ma is elég szépen szabályozzuk az időjárást a Terminuson — kockáztatta meg Pelorat.

— A szabályozás sikerrel működik sok világon — mondta erre Trevize —, de mindig egy egész bolygóra érvényesen. Az alphalakók viszont világuk egy parányi hányadán szabályozzák az időjárást, és ehhez olyan technikával kell rendelkezniük, amit mi nem ismerünk. Van még valami, Bliss?

— Társasági meghívások. Úgy látszik, ez egy ünnepkedvelő társadalom. Minden alkalmat megragadnak, hogy kipihenjék a földművelés és a halászat fáradalmait. Ma este, vacsora után zenei fesztivál lesz, ahogy már említettem. Holnap, napközben parti ünnepséget rendeznek. Ha jól értettem, végestelen-végig a sziget partjai mentén össze fognak gyűlni mindazok, akiknek nem kell okvetlenül a földeken maradniuk, hogy élvezzék a vizet és köszöntsék a napot, mivel holnapután esni fog. Reggel, még az eső előtt visszatérnek a halászhajók, és estére lakomát rendeznek, ahol bemutatják a fogást.

— Az étel már így is épp elég bőséges — mordult fel Pelorat, — Milyen lehet egy lakoma?

— Gondolom, olyankor nem a mennyiség a fontos, hanem a változatosság. Mindenesetre mind a négyünket meghívtak, vegyünk részt valamennyi fesztiválon, de különösen a ma estin, a zenein.

— Antik hangszereken fognak játszani? — érdeklődött Trevize.

— Úgy van.

— Egyébként mitől antikok? Kezdetleges számítógépek?

— Nem, nem. Épp ez a lényeg. Egyáltalán nem elektronikus, hanem mechanikus zene lesz. Elmagyarázták nekem. Húrokat kaparásznak, belefújnak mindenféle csőbe, és különféle felületeket ütögetnek.

— Remélem, elhárította a megtiszteltetést — mondta Trevize elborzadva.

— Nem, dehogy. És ahogy értettem, a maga Hirokója is egy ilyen csövet fog fújni — a nevét már elfelejtettem —, márpedig azt maga is kénytelen lesz elviselni.

— Ami engem illet — szólt közbe Pelorat —, én szívesen megyek. Nagyon keveset tudok a primitív muzsikáról, és szeretném hallani.

— Nem az „én Hirokóm” — jegyezte meg Trevize hűvösen. — De úgy véli, ilyen hangszereket használtak egykor a Földön is?

— Szerintem igen — válaszolta Bliss. — Legalábbis ezek az asszonyok azt mondták, jóval azelőtt tervezték őket, hogy az őseik megérkeztek ide.

— Nos, talán mégis megéri, hogy meghallgassuk, hogyan kaparásznak, fújnak és csapkodnak, miért hátha éppen ezáltal jutunk valami információhoz a Földre vonatkozóan — adta meg magát Trevize.

81.

Különös, de éppen Fallom lett a legizgatottabb az esti hangverseny hírére. Ő és Bliss megfürödtek a szállásuk mögött lévő kis melléképületben. Hideg-meleg (helyesebben langyos-hűs) folyóvizes fürdő volt, mosdótállal és vécével. A késő délutáni napfény barátságosan világította meg a makulátlanul tiszta és a célt jól szolgáló helyiséget.

Mint mindig, Fallomot most is elbűvölte Bliss mellének a látványa, és Bliss kénytelen volt elmondani (mivel Fallom már jól értette a galaktikus nyelvet), hogy az ő világán már csak ilyenek az emberek.

— Miért? — kérdezte természetesen Fallom, mire Bliss, némi gondolkodás után úgy döntött, hogy erre úgysem tud értelmes magyarázatot adni, így aztán az egyetemesen ismert válasszal zárta le a témát:

— Csak!

Amikor elkészültek, Bliss fölsegítette Fallomra az alsóneműt, melyet. az alphalakók adományoztak, majd kiokoskodta, hogyan erősítse fel Fallom derekára a szoknyát. Némi megfontolás után ésszerűnek látszott, hogy a gyerek ne viseljen semmit a felsőtestén. Ami őt magát illette, miután deréktól lefelé az Alphán szokásos ruhadarabba öltözött (csípőben meglehetősen feszesnek bizonyult), fölvette hozzá a blúzát is. Butaságnak érezte ezt a túlzott gátlásosságot, mely nem engedte, hogy a mellét mutogassa egy olyan társadalomban, ahol minden nő ezt tette, különösen, mivel, a sajátja sem volt nagy, sőt volt olyan formás, mint bármelyik, amit eddig látott — de hát nála ez már csak így volt.

Ezután a férfiak foglalták el a melléképületet, miközben Trevize egyfolytában morgott, ahogy azt már a férfiak szokták, amiért a nők olyan sokáig pepecseltek odabent.

Bliss megforgatta Fallomot, hogy lássa, nem csúszik-e le a szoknya fiús csípőjéről és faráról.

— Nagyon csinos a szoknyád, Fallom — mondta. — Tetszik neked?

Fallom belebámult egy tükörbe, s azt felelte:

— Igen, tetszik. De nem fogok fázni így, hogy fölül nincs rajtam semmi? — És kezével végigsimított meztelen mellkasán.

— Nem hiszem, Fallom. Elég meleg van ezen a világon.

— Te fölvettél valamit.

— Igen, fölvettem. Az én világomon ez így szokás. Nos, Fallom, a vacsoránál és utána is nagyon sok alphalakóval fogunk találkozni. Gondolod, hogy el tudod majd viselni?

Fallom elszomorodott, és Bliss folytatta:

— Én ülök majd a jobb oldaladon, és vigyázok rád. A másik oldaladon lesz Pel, és szemben, az asztal túloldalán Trevize. Nem engedjük, hogy bárki szóljon hozzád, és neked sem kell beszélgetned senkivel.

— Megpróbálom, Bliss — csipogta Fallom a legvékonyabb hangján.

— Aztán később — folytatta Bliss — néhány alphalakó zenélni fog nekünk azon a különös módon, ahogy ők szoktak. Tudod, mi az a zene? — Elzümmögte, amennyire tőle telt, az elektronikus összhang imitációját.

Fallom arca felderült.

— Arra gondolsz, hogy… — Az utolsó szót a saját nyelvén mondta, majd váratlanul dalra fakadt.

Bliss szeme elkerekedett. Gyönyörű hang volt, csupa trilla, még ha zabolátlan is.

— Úgy van — mondta. — Ez a muzsika.

— Jemby csinált — kezdte Fallom izgatottan, aztán elbizonytalanodott, végül mégis a galaktikus szót használta — muzsikát mindig. Amikor zenélt, mindig egy… — És itt újra egy szó következett a saját nyelvén.

Bliss tétován ismételte meg a szót:

— Abán?

— Nem abán — kacagott Fallom —, hanem…

Hogy így egymás mellett hallotta a két szót, Bliss rögtön érezte a különbséget, de képtelen volt elismételni a másodikat.

— Hogy néz ki? — kérdezte.

Fallom még korántsem tökéletes galaktikus szókincse nem volt elég a pontos leíráshoz, és mozdulatai sem keltették fel Blissben a hangszer képét.

— Ő megmutatta nekem, hogyan kell játszani a…jelentette ki Fallom büszkén. — Ugyanúgy mozgattam az ujjaimat, ahogy Jemby, de ő azt mondta, hamarosan nem lesz rá szükségem.

— Ez csodálatos, kedvesem — mondta Bliss. — Vacsora után majd meglátjuk, vannak-e olyan ügyesek az alphalakók is, mint a te Jembyd volt.

Fallom szeme csillogott; az elkövetkező eseményre való örömteli várakozás átsegítette a pazar lakomán, annak ellenére, hogy ott kellett ülnie a nevetgélő, zajongó tömeg közepén. Csak egyszer ijedt meg, amikor egy tálat véletlenül felborítottak, amire hangos sikkantásokkal válaszoltak a közelben ülők, de Bliss nyomban meleg, védelmező öleléssel vonta magához.

— Nem tudom, nem intézhetnénk-e el, hogy magunkban étkezzünk — súgta oda Peloratnak. — Máskülönben el kell menekülnünk erről a világról. Már az is épp elég, hogy meg kell enni ezt a sok állati fehérjét, s ehhez aztán végképp nyugalom kellene.

— Csak jó a kedvük — válaszolta Pelorat, aki a józan ész határain belül mindent el tudott viselni, ha úgy érezte, hogy az a primitív viselkedés és hiedelmek kategóriájába tartozik.

… És aztán ennek a vacsorának is vége lett, s következett a bejelentés, hogy hamarosan kezdetét veszi a zenei fesztivál.

82.

A hangverseny lebonyolítására kijelölt terem nagyjából akkora volt, mint az ebédlő, s benne körülbelül százötven főnyi hallgatóság számára helyeztek el lehajtható székeket (elég kényelmetleneket, állapította meg Trevize). A tiszteletre méltó vendégekként kezelt látogatók az első sorbán kaptak helyet, és az alphalakók közül többen tettek udvarias és jóindulatú megjegyzéseket az öltözékükre.

Mindkét férfi felsőteste meztelen volt, és valahányszor Trevize-nak eszébe jutott lenézni magára, megfeszítette a hasizmát, s önelégült beképzeltséggel szemlélte sötét szőrzettel borított mellkasát. Pelorat, aki lelkes csodálattal bámult meg mindent, ami körülvette, nem sokat törődött azzal, hogy maga milyen látványt nyújt. Bliss blúza titkos, zavart pillantásokat vonzott, de megjegyzést senki sem tett rá.

Trevize megfigyelte, hogy a terem csak félig telt meg, s a hallgatóság leginkább csak asszonyokból állt, feltételezhetően azért, mert még sok férfi tartózkodott odakint a tengeren.

Pelorat megbökte Trevize-t, és odasúgta:

— Ismerik az elektromosságot.

Trevize fölpillantott a falakra szerelt függőleges csövekre és a többire a mennyezeten. Halványan fénylett mindegyik.

— Fluoreszcencia — mondta. — Roppant primitív.

— Igen, de a célnak megfelel, és ilyenek vannak a szobáinkban meg a melléképületben is. Azt hittem, csak díszítőelemek. Ha rájönnénk, hogyan kell működteti őket, nem kellene sötétben maradnunk.

— Megmondhatták volna — jegyezte meg Bliss bosszúsan.

— Azt hitték, hogy tudjuk — csillapította Pelorat. — Hogy az ilyesmit mindenki tudja.

A színfalak mögül ekkor négy nő bukkant elő, majd az üresen hagyott előtérben egy csoportban leültek. Mindegyiknél ugyanolyan formájú, fényezett fából készült holmi volt, amit nehezen lehetett volna leírni. A hangszerek csak méretüket tekintve különböztek egymástól: az egyik egészen kicsi volt, kettő valamivel nagyobb, a negyedik pedig meglehetősen nagy. Mindegyik nő hosszú pálcát tartott a másik kezében.

A hallgatóság halk füttyel fogadta őket, mire a négy nő meghajolt. Aztán hosszú fátyolszövet csíkot kötöztek szorosan a mellükre, mintha nem akarnák, hogy a hangszer a bőrükhöz érjen.

Trevize, aki tetszésnyilvánításként vagy örömteli várakozásként értelmezte a füttyöket, úgy gondolta, az udvariasság megkívánja, hogy ő is füttyentsen egyet. Erre már Fallom is kivágott egy trillát, amely élesen kivált a füttykórusból, és néhányan fel is figyeltek rá. Bliss egy kézszorítással elhallgattatta Fallomot.

A négy közül három nő minden előkészület nélkül az álla alá kapta a hangszerét, a negyedik pedig, akinél a legnagyobb volt, a lába közé fogta s a padlón hagyta a magáét. A jobb kezükben lévő hosszú pálcát végighúzkodták a húrokon, melyek csaknem végigfutottak a hangszer egész hosszán, miközben bal kezük ujjai fürgén mozogtak e húrok legfelső részén.

Ez lesz az a „kaparászás”, gondolta Trevize, de amit hallott, az valami egészen más volt. A hangok lágyan, dallamosán követték egymást; minden hangszer a maga dallamát játszotta, s az egész valami kellemes harmóniában állt össze.

Hiányzott belőle az elektronikus zene (az „igazi zene”, mondta magában önkéntelenül is Trevize) végtelen bonyolultsága, és volt benne valami határozott egyhangúság. Mégis, ahogy az idő múlt, és a füle hozzászokott a hangok e különös rendszeréhez, kezdte észrevenni a finomabb részleteket is. De el is fáradt bele, és sóváran gondolt az „igazi” harsogására, matematikai pontosságára, tisztaságára — mégis megsejtette, hogy ha elég sokáig hallgathatná azt a muzsikát, amit ezekből az egyszerű faeszközökből előcsalnak, talán még meg is szeretné.

Körülbelül háromnegyed óra telhetett el a koncertből, amikor végre megjelent Hiroko. Azonnal észrevette Trevize-t az első sorban, és lemosolygott rá. Ő teljes szívéből csatlakozott a hallgatóság tetszést kifejező halk füttyögéséhez. A lány gyönyörű volt hosszú, kifinomult ízlésre valló szoknyájában, a hajába tűzött hatalmas virággal és fedetlen mellével, noha (látszólag) nem fenyegette a veszély, hogy teste szoros kapcsolatba kerül a hangszerével.

Az eszköz, amit hozott, egy körülbelül kétharmad méter hosszú, majdnem két centiméter vastag, sötét fából készült cső volt. Az ajkához emelte a csövet és belefújt az egyik vége közelében lévő résbe, mire a csőből törékeny, édes dallam szállt föl, majd szárnyalni kezdett, ahogy a lány ujjai működésbe hozták a cső hosszában fölszerelt fémtárgyakat.

Az első hang hallatán Fallom belecsimpaszkodott Bliss karjába, s azt mondta.

— Bliss, ez egy… — És következett az a szó, amit Bliss „abá”-nak hallott.

Bliss erre határozott nemet intett a fejével, de Fallom nem tágított:

— De az!

Már mások is odanéztek Fallomra. Bliss szigorúan tette a kezét a gyerek szájára, és lehajolt hozzá, hogy egy szinte a tudatküszöb alá hatoló „csend legyen!”-t súgjon a fülébe.

Fallom ettől kezdve csöndben hallgatta Hiroko játékát, de az ujjai görcsösen rángatóztak, mintha azok is a hangszer hosszában végigfutó fémtárgyakat működtetnék.

A koncert utolsó fellépője egy idősebb férfi volt, aki egy hullámzó oldalú hangszert lógatott le a két válláról. Ki-be húzgálta a hangszert, miközben egyik keze a szélébe épített fekete-fehér lapocskákon szaladgált, minduntalan lenyomkodva a lapok egy-egy csoportját.

Trevize ezt a hangot kifejezetten fárasztónak, már-már barbárnak találta, ráadásul kellemetlenül emlékeztette az Auróra kutyáinak csaholására — nem mintha a hang ugatásszerű lett volna, de benne ilyen érzelmeket keltett. Bliss olyan arcot vágott, mintha a legszívesebben a fülére tapasztaná a kezét, Pelorat képe pedig ezer ráncba szaladt. Csak Fallom élvezte szemmel láthatóan, mert könnyedén dobogott a lábával, és Trevize, amikor ezt észrevette, meglepődve jött rá, hogy van valami lüktetés ebben a zenében, ami megegyezik a gyerek lábdobogásának az ütemével.

Aztán vége lett a zenének, s kitört egy Szabályos füttyorkán, melyet túlszárnyalt Fallom trillázása.

Később a hallgatóság kisebb beszélgető csoportokra szakadozott, s kezdetét vette a ricsaj, ami oly jellemző volt az alphalakók nyilvános összejöveteleire. Mindazok, akik szerepeltek a koncerten, felsorakoztak a terem előtt, és szót váltottak azokkal, akik odamentek hozzájuk, hogy gratuláljanak.

Fallom kitépte magát Bliss szorításából, és odarohant Hirokóhoz.

— Hiroko! — kiáltotta lélekszakadva. — Hadd lássam a…!

— A micsodát, kedvesem? — fordult feléje Hiroko.

— Azt, amivel a muzsikát csináltad.

— Ó — nevetett Hiroko. — Az egy oboa, kicsim.

— Láthatom?

— Tessék. — Hiroko kinyitott egy dobozt, és kivette belőle a hangszert. Három darabra volt szétszedve, de gyorsan összerakta, majd a szájrészt fordítva Fallom felé nyújtotta neki. — Tessék, ezen át fúdd a levegőt.

— Tudom, tudom! — lelkendezett Fallom, s már nyúlt is az oboáért.

Hiroko elkapta előle és a magasba emelte.

— Csak fúdd, gyermekem, kézzel ne illesd.

— Hát csak néznem szabad — szontyolodott el Fallom. — Nem nyúlok hozzá.

— Hogyne, kedvesem.

Újra eléje tartotta az oboát, Fallom pedig tágra nyílt szemmel nézte.

És akkor a terem — fluoreszkáló fényei alig észrevehetően elhomályosultak, és kicsit remegőn, kicsit tétován megszólalt egy dallam az oboában.

Hiroko meglepetésében kis híján elejtette a hangszert, Fallom pedig felkiáltott:

— Megcsináltam! Megcsináltam! Jemby azt mondta, egy napon sikerülni fog!

— Te voltál-e, aki megszólaltatta e hangot? — kérdezte Hiroko.

— Igen, én voltam. Én csináltam!

— De hát hogy tehettél ilyet, te gyermek?

Bliss válaszolt, zavarában fülig vörösödve:

— Sajnálom, Hiroko. Elviszem innen.

— Ne — tiltakozott Hiroko. — Szeretném, ha újra megtenné.

Néhányan a közelben álló alphalakók közül köréjük gyűltek. Fallom összevonta a szemöldökét, mint aki erősen nekikészülődik valaminek. A fények most jobban elsötétültek, mint az előbb, és újra megszólalt az oboa, ezúttal tisztán és határozottan. Majd a dallam összekuszálódott, ahogy az oboa hosszában elhelyezkedő fémtárgyak maguktól megmozdultak.

— Kicsit másmilyen, mint a… — mondta Fallom levegő után kapkodva, mintha a saját lélegzetével, s nem az energia hajtotta levegővel szólaltatta volna meg az oboát.

— Biztos a fluoreszkáló csöveket tápláló elektromos áramtól vette el az energiát — mondta Pelorat Trevize-nak.

— Próbáld újra — mondta Hiroko fojtott hangon. Fallom lehunyta a szemét. A dallam ellágyult és engedelmesebbé vált. A hangszer önmagától játszott, ujjak nem mozogtak rajta, csak a Fallom agyának még fejletlen transzduktorlebenyeiből áradó távoli energia mozgatta. A kezdetben szinte találomra képződött hangjegyek zenei sorrá álltak össze, és ekkor már mindenki, aki a teremben volt, körülvette Hirokót és Fallomot, és nézték, amint Hiroko gyengéden tartja két végén, hüvelyk- és mutatóujja között az oboát, Fallom pedig lehunyt szemmel irányítja a légáramot és a billentyűk mozgását.

— Ez az a darab, amit én játszottam — suttogta Hiroko.

— Emlékszem rá — biccentett könnyedén Fallom, vigyázva, ki ne essen az összpontosításból.

— Egyetlen hangot sem vétettél — mondta Hiroko, amikor Fallom befejezte.

— De ez nem jó, Hiroko. Nem jól játszottad.

— Fallom! — szólt rá Bliss. — Ez nem udvarias. Nem szabad…

— Kérlek, asszonyom — szólt Hiroko ellentmondást nem tűrő hangon —, ne avatkozz bele. Miért nem volt jó, gyermekem?

— Mert én másképp játszanám.

— Akkor hát mutasd meg nekem.

És az oboa újból megszólalt, de a dallam ezúttal bonyolultabbá vált, mert az erő, ami a kulcsokat működtette, olyan gyors, olyan sebes iramot diktált, amely a korábbiaknál kifinomultabb összhangokat tett lehetővé. A muzsika teljesebbé, végtelenül érzelemgazdaggá és megindítóvá vált. Hiroko földbe gyökerezett lábbal hallgatta, és az egész teremben egyetlen pisszenést sem lehetett hallani.

Még akkor is néma csönd volt, amikor Fallom befejezte a játékot, végül Hiroko egy mély sóhaj után megszólalt:

— Játszottad ezt valaha is, kicsim?

— Nem — felelte Fallom —, mert korábban használnom kellett az ujjaimat, és ezt az ujjaimmal nem tudom megcsinálni. Senki sem tudja — tette hozzá magától értetődő hangon, a hencegés legkisebb árnyéka nélkül.

— Tudsz-e játszani mást is?

— Kitalálhatok éppen valamit.

— Úgy érted… improvizálsz? Fallom a szó hallatán összeráncolta a homlokát, és Blissre nézett. Bliss bólintott, mire Fallom így szólt:

— Igen.

— Tedd hát, kérlek — biztatta Hiroko.

Fallom gondolkozott egy kicsit, aztán belekezdett egy lassú, nagyon egyszerű dallamba, amelyben volt valami álomszerű lebegés. A fluoreszkáló fények hol elhalványodtak, hol meg felragyogtak, aszerint hogy a felhasznált energia növekedett-e vagy csökkent. Úgy tűnt, mintha ezt senki sem venné észre, mert inkább érezték a muzsika hatásának, semmint okozójának, mintha egy szellemalakot öltött elektromos lélek engedelmeskedne a hanghullámok parancsainak.

Aztán a kombinációk valamivel hangosabban, majd valamivel összetettebben megismétlődtek, aztán variációk következtek, de közben egy pillanatra sem lehetett szem elől téveszteni az alapkombinációt, mely egyre nyugtalanítóbbá, egyre izgatóbbá vált, s már-már szinte az elviselhetőség határát súrolta. És a legvégén gyors zuhanás következett, sokkal gyorsabb, mint a felívelés volt, s ezzel a szinte hajmeresztő bukással már akkor a földhöz szögezte a hallgatóságot, amikor az még lélekben odafönt a magasban szárnyalt.

A felcsapó féktelen hangzavar valósággal megreszkettette a levegőt, és még Trevize is, aki egy tökéletesen más zenéhez volt szokva, szomorúan gondolta: Milyen kár, hogy vége lett.

Amikor nagy sokára helyreállt a teremben a nyugalom, Hiroko a magasba emelte az oboát.

— Tessék, Fallom, ez immár a tiéd. Fallom lelkesen nyúlt a hangszer után, de Bliss elkapta kinyújtott karját, és azt mondta:

— Ezt nem fogadhatjuk el, Hiroko. Ez egy értékes hangszer!

— Van belőle másik, Bliss. Nem ilyen jó, ám ennek így kell lennie. A hangszer azt a személyt illeti, aki a legszebben játszik rajta. Soha nem hallottam még ilyen muzsikát, és rosszat cselekednék, ha megtartanám, holott nem tudok tökéletesen játszani rajta. Bárcsak tudnám, hogyan készítsek oly hangszert, melyen érintés nélkül lehet játszani!

Fallom átvette az oboát, és mélységes elégedettséggel szorította a melléhez.

83.

Lakosztályuk mindkét szobája fluoreszkáló fényben úszott. A melléképület is meg volt világítva. Nem volt valami erős ez a fény, olvasni kényelmetlen lett volna mellette, de a szobák legalább már nem voltak sötétek.

De azért szívesebben csatangoltak odakint. Az égbolt csupa csillag volt, s ez a látvány mindig elbűvölte a Terminus szülötteit, amelynek éjszakai egén nemhogy a csillagok, de még a Galaxis oldalnézetben látható felhője is csak halványan derengett.

Hiroko visszakísérte őket a szállásukra, nehogy eltévedjenek vagy botladozni kényszerüljenek a sötétben. Egész úton fogta Fallom kezét, majd miután felkapcsolta nekik a fluoreszkáló fényt, velük maradt a ház előtt, s el nem engedte volna maga mellől a gyereket.

Bliss újra próbálkozott, mert világosan látta, hogy Hiroko nagy érzelmi konfliktust él át.

— De igazán, Hiroko, nem fogadhatjuk el az oboádat.

— Nem, a hangszer Fallomot illeti. — De látszott rajta, hogy nehezen szánta rá magát a válaszra.

Trevize egyre csak az égboltot leste. Az éjszaka valóban sötét volt; a mély feketeséget alig-alig oldotta fel a házukból kiszűrődő világosság, még kevésbé a távolabbi épületek apró fénypontjai.

— Hiroko — szólalt még —, látod amott azt a fénylő csillagot? Mi a neve?

— Hiroko éppen csak felpillantott, és nem túl nagy érdeklődéssel felelte:

— Az a Társcsillag.

— Miért hívják annak?

— Mert nyolcvan szabványévenként megkerüli a mi napunkat. Az évnek ebben a szakában esti csillag. De nappal is ott ragyog a látóhatár felett.

Helyes, gondolta Trevize. Tehát nem teljesen tájékozatlan csillagászati téren.

— Tudod-e — folytatta —, hogy az Alphának van egy másik társa is, egy nagyon kicsi, halvány csillag, amely sokkal messzebb van innen, mint az a fényes. Teleszkóp nélkül nem is lehet látni. (Ő maga sem látta, nem is nézett utána, de a hajó számítógépének memóriabankjában szerepelt ez az információ.)

— Tanították nekünk az iskolában — felelje a lány közönyösen.

— És azzal mi a helyzet? Látod, ott, az a cikcakkvonalban elhelyezkedő hat csillag?

— Az a Cassiopeia — válaszolta Hiroko.

— Tényleg? — lepődött meg Trevize. — Melyiket hívják így?

— Az egészet. Mind az egész cikcakkos vonalat. Azt hívják Cassiopeiának.

— Miért nevezik így?

— Nincs tudomásom róla. Nem vagyok jártas a csillagászatban, tiszteletre méltó Trevize.

— Látod a cikcakkvonalban legalul elhelyezkedő csillagot, azt, amelyik mind közül. a legfényesebb? Az micsoda?

— Egy csillag. Nem ismerem a nevét.

— De hiszen a két társcsillagon kívül ez van a legközelebb az Alphához. Mindössze egy parszeknyi a távolsága.

— Ezt mondod, uram? Én bizony nem tudom.

— Nem lehet, hogy e csillag körül kering a Föld?

Hiroko halvány érdeklődéssel pillantott fel újra a csillagra.

— Nem tudom. Még sohasem említette, senki.

— Nem gondolod, hogy mégis úgy lehet?

— Honnan tudhatnám? Itt senki sem tudja, hol van a Föld. De most… most magatokra kell hagyjalak, uram. Holnap reggel el kell végeznem a munkámat a mezőn, mielőtt kezdetét veszi a tengerparti fesztivál. Ott találkozunk mindannyian, az ebéd elköltése után. Jó lesz így?

— Hogyne, Hiroko.

A nő már indult is, szinte futva az éjszakában. Trevize még utána nézett, aztán követte a többieket a gyéren megvilágított kunyhóba.

— Meg tudja állapítani, Bliss, hogy hazudott-e Hiroko a Földről? — kérdezte. Bliss a fejét rázta.

— Nem hinném. Rettenetes feszültség van benne, amit csak a koncert vége óta érzek. Már annak előtte is éreztem, hogy a csillagok felől kérdezgette.

— Talán mert elajándékozta az oboáját?

— Lehet. Nem tudom. — Bliss a gyerekhez fordult. — És most, Fallom, kérlek, menj be a szobádba. Ha elkészültél a lefekvéshez, menj ki a melléképületbe, használd az éjjeliedényt, aztán moss kezet, arcot és fogat.

— Szeretnék játszani az oboán, Bliss.

— Csak egy egészen kicsit, és nagyon halkan. Megértetted, Fallom? És mihelyt szólok, abba kell hagynod.

— Igen, Bliss.

Végre egyedül maradtak hármasban; Bliss az egyetlen székben, a férfiak pedig ki-ki a maga priccsén.

— Van valami értelme, hogy tovább időzzünk ezen a bolygón? — tette fel a kérdést Bliss. Trevize vállat vont.

— Még nem volt alkalmunk megtárgyalni, mi köze lehet a Földnek ezekhez a régi hangszerekhez, márpedig itt találhatunk valamit. Továbbá szívesen megvárnám, míg a halászok visszatérnek a tengerről. A férfiak olyasmit is tudhatnak, amit az itthon maradottak nem.

— Nagyon valószínűtlennek tartom — ellenkezett Bliss. — Biztos benne, hogy nem Hiroko fekete szeme tartja itt magát?

— Nem értem, Bliss! — csattant fel ingerülten Trevize. — Mi köze hozzá, hogy nekem mi esett jól? Miért tesz úgy, mintha jogot formálhatna arra, hogy erkölcsi ítéletet hozzon fölöttem?

— Én nem foglalkozom a maga erkölcseivel. A dolog az expedíciónkat érinti. Maga meg akarja találni a Földet, hogy végre eldönthesse, helyesen választotta-e Galaxiát az Elszigetelt világok helyett: Szeretném, ha végül így döntene. Maga azt állítja, látnia kell a Földet, hogy meghozhassa ezt a döntést, és minden jel szerint meg van győződve róla, hogy a Föld az égen látható fényes csillag körül kering. Akkor hát menjünk oda. Elismerem, hasznos volna, ha indulás előtt szereznénk róla némi információt, de számomra egyértelmű, hogy ezt az információt itt nem kapjuk meg. Nem szeretnék csupán azért itt maradni, mert maga élvezi Hiroko társaságát.

— Lehet, hogy elmegyünk — mondta Trevize. — Hadd gondolkozzam róla, és legyen nyugodt, Hiroko nem fog szerepet játszani a döntésemben.

— Úgy érzem — szólt közbe Pelorat —, már csak azért is el kell mennünk a Földre, hogy megnézzük, valóban radioaktív-e. Nem látom értelmét, hogy továbbra is itt maradjunk.

— Biztos benne, hogy nem Bliss fekete szeme befolyásolja? — kérdezte Trevize kissé rosszmájúan, de rögtön hozzátette: — Nem, ezt visszavonom, Janov. Gyerekesen viselkedtem. De azért… Hirokót leszámítva is elbűvölő ez a világ, és be kell vallanom, más körülmények között megkísértene a gondolat, hogy örökre itt maradjak. Nem gondolja, Bliss, hogy az Alpha rácáfol az elszigeteltekről szóló elméletére?

— Milyen értelemben? — kérdezte vissza Bliss.

— Állandóan azt hangoztatja, hogy a valóban elszigetelt világok veszélyessé és ellenségessé válnak.

— Még a Comporellon is — válaszolta Bliss megfontoltan —, amely, lévén elméletileg az Alapítvány Szövetséges társhatalma, meglehetősen kívül esik a galaktikus mozgás fő áramán.

— Az Alpha viszont nem. Hiába, hogy tökéletesen elszigetelt, lehet akár egyetlen rossz szava a barátságosságukra és a vendégszeretetükre? Etetnek, ruháznak bennünket, fedelet raknak a fejünk fölé, fesztiválokat rendeznek a tiszteletünkre, unszolnak, hogy maradjunk még. Bennük miféle hibát tud találni?

— Látszólag semmit. Hiroko még önmagát is odaadta magának.

— Ez miért zavarja magát, Bliss? — csattant fel Trevize dühösen. — Nem adta nekem magát. Megajándékoztuk egymást a testünkkel. Kölcsönösen és boldogan. Azt sem állíthatja, hogy maga vonakodik odaadni a testét, ha az megfelel magának.

— Kérlek, Bliss — szólt Pelorat —, Golannak teljesen igaza van. Semmi okod, hogy kifogásold az intim örömeit.

— Mindaddig, amíg azok nem érintenek bennünket — makacskodott Bliss.

— Nem érintenek bennünket — közölte Trevize. — Megnyugtathatom, el fogunk menni. Nem tart sokáig, míg kiderítjük, szerezhetünk-e újabb információkat.

— Márpedig én nem bízom a szigetemberekben, még ha ajándékokkal megrakodva jönnek is hozzánk — jelentette ki Bliss.

Trevize széttárta a karját.

— Előbb jut el a következtetéshez, csak aztán illeszti hozzá a bizonyítékot. Mennyire jellemző ez a…

— Ki ne mondja — förmedt rá Bliss fenyegetően. — Én nem vagyok nő. Én Gaia vagyok. Nem én, Gaia érzi kényelmetlenül magát.

— Semmi oka rá, hogy… — Ebben a pillanatban valaki megkaparta az ajtót. Trevize megdermedt.

— Mi lehet az? — kérdezte fojtott hangon. Bliss könnyedén megrántotta a vállát.

— Húzza el a függönyt, majd meglátja. Maga állítja, hogy ez egy barátságos világ, amely nem rejt veszélyeket.

Trevize mégis habozott, de az ajtó túloldalán megszólalt egy halk, lágyan csengő hang:

— Kérem! Én vagyok az!

Hiroko volt. Trevize ajtót nyitott.

Hiroko gyorsan belépett. Az arca nedves volt.

— Rekeszd el az ajtót uram — lihegte.

— Mi történt? — kérdezte Bliss. Hiroko megkapaszkodott Trevize-ban.

— Nem nyughattam. Próbáltam, de nem tudtam elviselni. Távozzatok mindannyian! Vigyétek a gyermeket is. Siessetek! Vigyétek a hajót minél messzebb az Alphától, míg tart a sötétség!

— De hát miért? — kérdezte Trevize.

— Mert különben halál fiai vagytok mindannyian!

84.

A három Külvilági egy hosszú percig megkövültén bámult Hirokóra. Végül Trevize szólalt meg:

— Azt akarod mondani, hogy a néped megöl bennünket?

Hiroko beszélni kezdett, és a könnyek végigperegtek az arcán.

— Te, uram, már a halál ösvényén jársz. És véled együtt a többiek is. Valamikor réges-régen a tudós elmék fölfedeztek egy vírust, mely reánk ártalmatlan, de halálos veszedelmet hoz a Külvilágiakra. Bennünket ellenállóvá tettek iránta. — Szinte tébolyodottan rázta meg Trevize karját. — Tiszteletre méltó Trevize, te már meg vagy fertőztetve!

— Hogyan?

— Amidőn gyönyörűséget leltünk egymás karjaiban. Ez az egyetlen módja.

— De hát én teljesen jól érzem magam — tiltakozott Trevize.

— A vírus még csak lappang. De életre kel, mihelyt megtérnek a halászbárkák. A törvényeink kimondják, hogy, erről az egész népnek kell határoznia — még a férfiaknak is. Bizonnyal úgy fognak dönteni, hogy a dolognak meg kell lennie, és ez azzal jár, hogy mostantól a második hajnal beköszöntéig itt kell fognunk kegyelmeteket. Távozzatok tüstént, míg tart a sötét, és nem fog gyanút senki.

— Miért teszi ezt a néped? — kérdezte éles hangon Bliss.

— Hogy biztonságban legyünk. Kevesen vagyunk, s a javaink számosak. Nem óhajtjuk a Külvilágiak behatolását. Ha a betévedő beszámolna jó sorsunkról a többinek, jönnének mások is. Így, ha hébe-hóba elvetődik, is hozzánk egy hajó, nem engedhetjük, hogy elhagyjon bennünket.

— De akkor te miért figyelmeztetsz most mégis minket? — kérdezte Trevize.

— Ne firtasd az okát… Nem, mégis elárulom, hisz hallom ismét. Hallgassátok csak.

A másik szobából áthallatszott Fallom halk játéka, az oboa szívszorítóan édes dallama.

— Nem viselhetem el e muzsika pusztulását, hiszen a gyermeknek is meg kellene halnia — mondta Hiroko.

— Ezért ajándékoztad az oboát Fallomnak? — kérdezte Trevize metsző hangon. — Mert tudtad, hogy ha meghal, úgyis visszakapod?

Hiroko elszörnyedt.

— Nem, meg sem fordult a fejemben.,És midőn ráeszméltem, már tudtam, hogy ennek nem szabad megtörténnie. Távozzatok hát a gyermekkel, és vigyétek magatokkal az oboát, hogy többé soha ne is láthassam! Odafent az űrben biztonságra leltek, és a vírus, mely immár a testedbe költözött, idővel elpusztul tétlenségében. Cserében csak annyit kérek, hogy soha egyikőtök se említse világunkat, s így létét ne tudja meg senki más.

— Nem fogunk beszélni róla — ígérte Trevize. Hiroko fölnézett rá, s szinte súgva kérdezte:

— Most, hogy elhagysz, megcsókolhatlak búcsúképpen?

— Nem — horkant föl Trevize. — Egyszer már megfertőztél, köszönöm, ennyi elég volt. — Aztán, kevésbé nyersen még hozzátette: — Ne sírj. Az emberek meg fogják kérdezni, miért sírsz, és nem fogod tudni, mit felelj nekik. Megbocsátom, amit ellenem elkövettél, mert látom az igyekezetedet, hogy megments minket. Hiroko kihúzta magát, keze fejével megtörölgette a szemét, s egy mély lélegzettel azt mondta:

— Fogadd köszönetemet, uram. — S azzal gyorsan kisurrant a házból.

— Leoltjuk a lámpát, és várunk egy kicsit, aztán elmegyünk — szólalt meg Trevize. — Bliss, szóljon Fallomnak, hogy tegye le a hangszert. De ne felejtse el, hogy természetesen azt is magunkkal visszük. Kicsit később kimegyünk a hajóhoz, ha megtaláljuk egyáltalán ebben a vaksötétben.

— Én megtalálom — nyugtatta meg Bliss. — A ruháim a fedélzeten vannak, s azok is részei Gaiának, ha csekély mértékben is. Gaiának nem okoz gondot, hogy rátaláljon Gaiára. — Azzal eltűnt a szobájukba, hogy felkészítse Fallomot.

— Nem rongálhatták meg a hajót, hogy itt fogjanak bennünket a bolygón? — aggodalmaskodott Pelorat.

— Nincsenek meg hozzá a műszaki ismereteik — válaszolta Trevize mogorván. Amikor Bliss, Fallomot kézen fogva, visszatért, eloltotta a fényeket.

Félóráig ültek csendben a sötétben, de úgy érezték, elmúlt a fél éjszaka. Akkor Trevize lassan, csendesen szabaddá tette az ajtót. Mintha valamivel felhősebb lett volna az ég, de azért láttak csillagokat. A Cassiopeia már magasan járt, alsó csücskében ott ragyogott az a csillag, amely talán a Föld napja volt. Szélcsend volt, nesz sem hallatszott.

Trevize óvatosan kilépett, majd intett a többieknek, hogy kövessék. Keze szinte ösztönösen csúszott le idegkorbácsa gombjára. Biztos volt benne, hogy nem lesz szüksége rá, de azért.

Bliss haladt elöl Pelorat kezét fogva, aki Trevize-nak nyújtotta a szabadon maradót. Bliss másik kezével Fallomot vezette, aki ott szorongatta az oboát a másik kezében. Bliss lépésenként tapogatta ki az utat a csaknem teljes sötétségben, úgy vezette a többieket a Távoli csillag felé, amelynek fedélzetén maradt ruháiból éppen csak sejtette Gaiát.