Alapítvány és Föld

41.

Vacsorázás közben Trevize-ot mintha teljesen lekötötték volna a gondolatai, Bliss pedig kizárólag az ételre figyelt.

Pelorat, az egyetlen, aki mindenáron beszélni akart, kifejtette, hogy amennyiben a bolygó, amelyen tartózkodnak, valóban az Auróra, és ha valóban ez volt az első betelepített világ, akkor igencsak közel lehet a Földhöz.

— Talán megérné, ha átfésülnénk a környező csillagokat — javasolta. — Legföljebb néhány száz csillagot kellene alaposabban szemügyre vennünk.

Trevize valami olyasmit morgott, hogy a vaktában keresgélést meghagyja utolsó lehetőségnek, és még ha megtalálta is, csak aztán próbálná megközelíteni a Földet, amikor már minden lehetséges információt összegyűjtött róla. Többet nem szólt, és Pelorat, aki nyilván ledorongolásnak értelmezte a szavait, szintén hallgatásba merült.

Étkezés után Trevize folytatta a semmittevést, Pelorat pedig puhatolózásképpen megkérdezte:

— Itt maradunk, Golan?

— Éjszakára mindenképpen — hangzott a válasz. — Még egy kicsit gondolkoznom kell.

— Biztonságban leszünk?

— Hacsak nincs valami, ami a kutyáknál is veszélyesebb, itt, a hajón biztonságban vagyunk.

— Mennyi ideig tart, amíg felszállunk, ha van valami, ami a kutyáknál is veszélyesebb? — puhatolózott tovább Pelorat.

— A számítógép készen áll az indulásra — felelte Trevize. — Úgy gondolom, két-három perc alatt fel tudunk szállni. És ha valami váratlan esemény történne, elég hatásosan figyelmeztetne bennünket, úgyhogy javasolom, aludjunk egyet mindnyájan. Reggelre eldöntőm, mi legyen a következő lépés.

Könnyű mondani, gondolta, amikor azon kapta magát, hogy csak bámul bele a sötétségbe. Félig felöltözve kuporgott a vezérlőfülke padlóján. Elég kényelmetlen volt, de esküdni mert volna rá, hogy az ágyában fekve sem tudna könnyebben elaludni, és itt legalább azonnal cselekedhet, ha a számítógép veszélyt jelezne.

Aztán lépteket hallott, és önkéntelenül felült; be is verte a fejét az asztal sarkába — nem annyira, hogy megsérüljön, de elég keményen, hogy fájdalmas fintorral megtapogassa az ütés helyét.

— Janov? — kérdezte tompán, könnybe lábadt szemmel.

— Nem. Bliss vagyok.

Trevize fél kézzel felnyúlt, hogy legalább félig kapcsolatba lépjen a számítógéppel, és a halvány fényben megpillantotta Bliss rózsaszín köntösbe bújt alakját.

— Mi történt? — kérdezte.

— Benéztem a hálószobájába, de nem volt ott. Az idegtevékenységét nem lehetett eltéveszteni, így aztán jöttem a nyom után. Éreztem, hogy ébren van, ezért bejöttem.

— Értem, de mit akar?

A lány leült a fal mellé, s felhúzott térdére fektette az állat.

— Ne aggódjon — mondta. — Nincsenek terveim a maradék szüzességével.

— Nem is képzeltem, hogy vannak — felelte Trevize maró gúnnyal. — Miért nem alszik? Magának nagyobb szüksége van rá, mint nekünk.

— Higgye el, ez a kutyás epizód nagyon kimerítő volt — mondta a lány csendes, őszinte hangon.

— Elhiszem.

— De beszélnem kellett magával, miután Pel elaludt.

— Miről?

— Amikor beszámolt a robotról, maga azt mondta, hogy ez egészen más helyzetet teremt. Mire értette?

— Magától nem jön rá? — kérdezte Trevize. — Van három koordinátasorunk, mely a három Tiltott világot jelenti. Mindhármat meg akarom látogatni, hogy mindent megtudjak a Földről, amit csak lehet, mielőtt megkísérelném elérni.

Kicsit közelebb húzódott, hogy még jobban lehalkíthassa a hangját, aztán hirtelen visszakozott.

— Nézze — mondta —, nem akarom, hogy Janov, ha mégis keresne bennünket, bejöjjön ide. Nem tudom, ő mit gondolna.

— Nem valószínű, hogy bejön. Alszik, és ebben meg is erősítettem kicsit. Ha megmozdul, észre fogom venni. Folytassa. Meg akarja látogatni mindhármat. Mi változott?

— Nem szerepelt a tervemben, hogy fölöslegesen időzzek bármelyiken is. Ha ezen a bolygón, az Aurórán, húszezer éve nincsenek emberek, akkor kétséges, hogy bármiféle értékes információ fennmaradhatott rajta. Nem akarok hetekig vagy hónapokig hasztalan kotorászni a felszínen, reménykedve, hogy majdcsak találok a por, a rozsda és a törmelék között valami információtöredéket, miközben megküzdöm a kutyákkal, a macskákkal, a bikákkal, vagy tudom is én, miféle elvadult és veszélyessé vált állatokkal. Lehetséges, hogy a másik két Tiltott világ valamelyikén vagy mindkettőn vannak emberi lények és érintetlen könyvtárak. Egyszóval az volt a szándékom, hogy máris itthagyom ezt a bolygót. Ha ezt teszem, azóta már kint volnánk az űrben, s alhatnánk tökéletes biztonságban.

— De?

— De ha még vannak ma is működő robotok ezen a világon, adhatnak nekünk fontos és használható információkat. Velük biztonságosabban vehetnénk fel a kapcsolatot, mint az emberi lényekkel, mert abból, amit hallottam, azt szűrtem le, hogy a robotok feltétlenül engedelmeskednek az utasításoknak, és nem árthatnak az embernek.

— Maga tehát megváltoztatta a tervét, és itt marad, hogy robotokat kutasson fel.

— Nem szívesen, Bliss. Szerintem a robotok karbantartás nélkül nem bírnak ki húszezer évet. De mivel maguk láttak egyet, amely még ma is a működés jelét mutatta, világos, hogy a robotokat illetően nem hagyatkozhatom megszokott sejtéseimre. Nem engedhetem, hogy a tudatlanságom tévútra vigyen. Lehet, hogy a robotok ellenállóbbak, mint gondoltam, vagy van bizonyos képességük az önfenntartásra.

— Hallgasson meg, Trevize, és kérem, tartsa ezt titokban.

— Titokban? — emelte föl a hangját meglepetten Trevize. — Ki előtt?

— Pssz! Pel előtt, természetesen. Nézze, nem kell megváltoztatnia a terveit. Magának van igaza. Ezen a világon nincsenek működő robotok. Én nem észleltem semmit.

— Észlelte azt az egyet, és az egy is alkalmas rá, hogy…

— Nem észleltem az az egyet. Az működésképtelen volt; régóta működésképtelen.

— Hiszen azt mondta…

— Tudom, mit mondtam. Pel azt hitte, mozgást lát és hangot hall. Pel romantikus alkat. Egész életében adatokat gyűjtögetett, márpedig ilyesmivel nehéz nevet szerezni a tudomány világában. Rettenetesen szerette volna, ha az ő nevéhez is fűződik egy fontos felfedezés. Az Auróra név felfedezése helytálló volt, és boldogabbá tette őt, mint gondolná. Mindenáron szeretett volna valamivel többet találni.

— Azt akarja mondani, hogy mert annyira vágyott egy felfedezésre, meggyőzte magát, hogy működőképes robotot talált, holott nem talált? — kérdezte Trevize.

— Mindössze egy halom rozsdát talált, amelyben nem volt több öntudat, mint a kőben, amelyen feküdt.

— De hiszen maga megerősítette a meséjét!

— Nem vitt rá a lélek, hogy megfosszam őt a felfedezésétől. Ő oly sokat jelent nekem.

Trevize egy teljes percig bámult a lányra, aztán azt mondta:

— Nem akarja elmagyarázni nekem, miért jelent ő oly sokat magának? Tudni akarom. Tényleg tudni akarom. Ő a maga szemében nem lehet más, mint egy idősebb férfi, akiben nincs semmi romantikus. Egy szigetember, márpedig maga megveti a szigetembereket. Maga fiatal és gyönyörű, és holtbiztos, hogy Gaiának vannak olyan részei, amelyek jóképű és erős fiatalemberek képét öltötték magukra. Velük olyan fizikai kapcsolatot teremthetne, amelytől egész Gaia visszhangozna, magát pedig az eksztázis csúcsaira vinné. Mit talál akkor Janovban?

Bliss komoly arccal nézett vissza rá.

— Maga nem szereti őt?

— Nagyon is kedvelem — rántotta meg a vállát Trevize. — Nyugodtan mondhatom, persze nem szexuális értelemben, hogy szeretem.

— Csak nemrég óta ismeri, Trevize. Akkor hát miért szereti ebben a nem szexuális értelemben?

Trevize mosolygott, holott nem is tudott róla.

— Annyira fura fickó. Megesküdnék rá, hogy egész életében egy fikarcnyit sem gondolt magára. Utasították, hogy jöjjön el velem, hát eljött. Ellenvetés nélkül. Azt akarta, hogy menjünk a Trantorra, de amikor én közöltem vele, hogy a Gaiára akarok menni, egy szóval sem vitatkozott. És most is velem jön, hogy felkutassuk a Földet, noha tudnia kell, hogy az út veszélyes. Tökéletesen biztos vagyok benne, hogy ha fel kellene áldoznia értem az életét — vagy bárki másért —, feláldozná, méghozzá zúgolódás nélkül.

— Maga odaadná érté az életét?

— Talán, ha nem volna időm, hogy végiggondoljam a dolgot. De ha volna rá időm, elbizonytalanodnék, és lehet, hogy visszarettennék. Én nem vagyok olyan jó, mint ő. És éppen ezért rettenetes kényszert érzek magamban, hogy oltalmazzam és megtartsam öt ilyen jónak. Nem akarom, hogy a Galaxis megtanítsa, nem muszáj jónak lennie. Érti? És különösen magától kell megvédenem. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy maga félre fogja lökni, ha majd véget akar vetni ennek a képtelen szórakozásnak, amibe belekezdett.

— Igen, gondoltam, hogy valami ilyesmit képzel. Fel sem tudja tételezni, hogy én ugyanazt látom Pelben, amit maga — és még annál is többet, hiszen közvetlen kapcsolatot tudok létesíteni az agyával? Hát úgy viselkedem én, mint aki meg akarja őt bántani? Megerősíteném a képzelgését, hogy működőképes robotot látott, ha nem találnám én is elviselhetetlennek a gondolatot, hogy őt valami séf elem érje? Trevize, én megszoktam azt, amit maga jóságnak nevez, hiszen Gaia minden egyes része hajlandó feláldozni magát az egészért. Mi nem ismerünk és meg sem értünk más természetű cselekvést. Csakhogy mi eközben nem adunk fel semmit, mert való igaz, hogy minden rész egyúttal az egész is — ámbár nem hiszem, hogy ezt fel tudja fogni. Pel viszont egészen más.

Bliss már nem nézett Trevize-ra. Úgy folytatta, mintha magának mondaná:

— Ő szigetember. Nem azért önzetlen, mert része egy nagy egésznek. Azért önzetlen, mert önzetlen. Ért engem? Csak vesztenivalója van, nyernivalója nincsen, és mégis az, aki. Megszégyenít engem, mert én a veszteségtől való félelem nélkül vagyok az, aki, miközben ő a nyereség reménye nélkül tud az lenni, aki.

Most újra Trevize-ra nézett, s komoly arccal kérdezte:

— Tudja, mennyivel többet megértek belőle, mint amennyit maga egyáltalán meg tud érteni? És gondolja, hogy bármiféle értelemben fájdalmat okoznék neki?

— Bliss, ma egyszer már mondta nekem, hogy „rajta, legyünk barátok”, és én mindössze azt feleltem: „Ha óhajtja.” Nem szívesen mondtam, mert arra gondoltam, mit művelhet, Janovval. Most rajtam a sor. Rajta, Bliss, legyünk barátok. Továbbra is ecsetelheti Galaxia előnyeit, én pedig továbbra is elutasíthatom az érveit, de ezzel együtt és ennek ellenére kössünk végre barátságot. — És Trevize kinyújtotta a kezét.

— Hát persze, Trevize — felelte Bliss, és kezük erősen összekulcsolódott.

42.

Trevize csendben vigyorgott magában. Amolyan belső vigyor volt ez, hiszen a szája meg sem rándult.

Mialatt a számítógéppel dolgozott, hogy megtalálja az első koordinátasor csillagát (ha volt egyáltalán), mind Pelorat, mind Bliss feszülten figyelték, és tele voltak kérdésekkel. Most viszont a szobájukban aludtak vagy mindenesetre pihentek, a munkát teljes egészében ráhagyva.

Ez bizonyos értelemben hízelgő volt, mert azt mutatta, hogy végre elfogadták tényként, hogy Trevize tudja, mit csinál, és sem felügyeletre, sem bátorításra nincs szüksége. Ami azt illeti, valóban szerzett már annyi tapasztalatot az első epizód során, hogy jobban rá merje bízni magát a számítógépre, és úgy érezze, ha nem hagyja is teljesen magára, nem kell minden lépését ellenőriznie.

Egy újabb csillag — a galaktikus térképen nem szereplő, fényes példány — bukkant fel. Még annál is fényesebb volt, mint amelyik körül az Auróra keringett, és ettől még jelentősebbé vált az a tény, hogy a csillag nem szerepelt a számítógép adattárában.

Trevize elámult az ősi hagyomány különös természetén. Egész századok sűrűsödhettek össze vagy hullhattak ki teljesen a tudatból. Egész civilizációk merülhettek teljes feledésbe. És mégis, e századok homályából, ama civilizációk sorából kiragadva az emlékezet torzítás nélkül megőrizhetett egy vagy két konkrét adatot — mint például ezeket a koordinátákat.

Egyszer szóba is hozta ezt Peloratnak, aki rögtön kifejtette, hogy éppen ez az, ami a mítoszok és a legendák kutatását oly eredményessé teszi.

— A dologban éppen az a trükk — mondta akkor Pelorat —, hogy ki kell hámozni, vagy el kell dönteni, hogy egy legendának pontosan melyik részlete képviseli az alapvető igazságot. Ez nem könnyű, és más-más mitológiakutatók más-más részletet szoktak kiragadni, rendszerint attól függően, hogy az ő saját értelmezésükhöz éppen melyik illik a legjobban.

A csillag mindenesetre pontosan ott volt, ahol Deniador — az idő alapján helyesbített — koordinátái szerint lennie kellett. Trevize ebben a pillanatban fogadni mert volna rá, méghozzá tekintélyes összegben, hogy a harmadik csillag is a helyén lesz. És ha ez igaznak bizonyul, akkor azt is hajlandó lesz elhinni, hogy valóban létezik a legendák ötven Tiltott világa (noha a szám gyanúsan kerek), s akkor már csak az a kérdés marad hátra, hogy hol lehet a többi negyvenhét.

Megtalálta a lakható világot — a Tiltott világot — a nap körüli pályán, és a felfedezéstől még csak össze sem rándult a gyomra. Teljesen biztos volt benne, hogy a bolygó ott lesz. Lassú bolygó körüli pályára állította a Távoli csillagot.

A szakadozott felhőtakarón át már az űrből is viszonylag tiszta képet kapott a felszínről. Vizes világ volt, mint csaknem minden lakható bolygó. Volt rajta egy összefüggő tropikus óceán és két összefüggő sarki óceán. A középtájon elhelyezkedő szélességi fokok vidékén egy többé-kevésbé csigavonalban elnyúló szárazföldet látott, mindkét oldalán sok-sok öböllel, melyek keskeny földszorosokat alakítottak ki. A többi szélességi fok mentén a szárazföld három nagy egységre tagolódott, és észak-déli irányban kiszélesedett a szemben lévő kontinenshez képest.

Eszébe jutott, bárcsak ismerné annyira az éghajlattant, hogy a látottakból következtem tudna a hőmérsékletekre és az évszakokra. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy a számítógéppel dolgoztatja ki a feladatot. De az éghajlat tulajdonképpen nem volt lényeges.

De az már inkább, hogy a számítógép most sem észlelt technikai eredetűnek felfogható sugárzást. A teleszkóp viszont elárulta, hogy a bolygó nem molyrágta, és sivatagok sincsenek rajta. A zöld különböző árnyalataiban pompázó felszín sebesen siklott hátra alattuk, ám a nappali oldalon jelét sem látta városias településeknek, sem fényeknek az éjszakai féltekén.

Lehet, hogy ezen a bolygón is megtalálható az élet minden formája, csak az ember nem?

Kopogtatott a másik hálószoba ajtaján.

— Bliss? — súgta hangosan, és még egyszer kopogott. Mocorgás hallatszott, majd Bliss hangja:

— Igen?

— Ki tud jönni? Szükségem van a segítségére.

— Ha tud várni egy kicsit, valamivel elfogadhatóbbá teszem a külsőmet.

Amikor végre megjelent, a külseje éppoly elfogadható volt, amilyennek Trevize mindig is látta. Kicsit bosszantotta, amiért megvárakoztatták, mert neki végső soron édesmindegy volt, hogy néz ki a lány. De most már barátok voltak, legyőzte hát ingerültségét.

— Mit tehetek magáért, Trevize? — kérdezte Bliss mosolyogva, a lehető legkedvesebb hangján. Trevize a megfigyelőernyőre mutatott.

— Amint látja, a felszín fölött haladunk el, amely tökéletesen egészséges képet mutat, tekintve a szárazföldet borító dús vegetációt. Ellenben nincs éjszakai világítás és nincs műszaki eredetű sugárzás. Kérem, figyeljen, és árulja el, van-e rajta állati élet. Egy ízben mintha legelésző állatcsordát láttán! volna, de nem vagyok benne biztos. Lehet, hogy velem is az történt, hogy csak azt láttam, amit nagyon akartam látni.

Bliss „figyelt”. Legalábbis erre utalt arcának furcsán feszült kifejezése.

— Ó, igen — mondta végül. — Bővelkedik az állati életben.

— Emlősök?

— Feltétlenül vannak.

— Ember?

Most úgy látszott, mintha a lány még erősebben összpontosítana. Eltelt egy teljes perc, majd egy újabb, mire végre ellazult.

— Nem tudom pontosan megállapítani. Időnként mintha észlelném az értelem egy-egy felvillanását, méghozzá elég erőset, hogy emberi eredetűnek véljem. De olyan távolról és olyan elvétve, hogy talán én is csak olyasmit észlelek, amit nagyon akarok észlelni. Tudja…

Gondolataiba mélyedt, és Trevize megbökte:

— Nos?

— Az a dolog, amit észlelek, valami más — mondta a lány. — Valami olyasmi, amit nem ismerek, de nem tudom, mi más lehetne, mint…

Az arca újra megfeszült, újra „figyelni” kezdett, de még erősebben.

— Nos? — sürgette ismét Trevize. A lány elernyedt.

— Nem tudom, mi más lehetne, mint robotok.

— Robotok!

— Igen, és ha őket észlelem, észlelnem kellene az embereket is. De nem észlelem.

— Robotok! — ismételte Trevize összeráncolt homlokkal.

— Igen — felelte Bliss —, és mondhatom, rengetegen vannak.

— Robotok! — kiáltotta Pelorat is, majdnem ugyanolyan hangsúllyal, mint Trevize, amikor elmondták neki. Aztán kissé elmosolyodott.

— Igaza volt, Golan, és én tévedtem, amikor kételkedtem magában.

— Nem emlékszem, hogy kételkedett bennem, Janov.

— Ó, persze, öregem, eszembe se jutott, hogy jelét is kellene adnom. Csak a szívem mélyén arra gondoltam, hogy hiba volt otthagyni az Aurórát, amikor volt rá esélyünk, hogy kikérdezzünk egy még élő robotot. De most már világos, hogy maga tudta: itt sokkal gazdagabb robotlelőhelyre fogunk találni.

— Szó sincs róla, Janov. Nem tudtam. Legföljebb megkockáztattam. Bliss azt mondja, az agyműködésük arra vall, hogy teljes erőbedobással működnek, nekem pedig az a véleményem, hogy nem működhetnek tökéletesen, ha nincsenek emberek, akik gondjukat viselik és karbantartják őket. Ő viszont nem észlel embereket, így hát tovább keresgélünk. Pelorat elgondolkodva nézte a megfigyelőernyőt.

— Mintha mindent erdő borítana, nem?

— Többnyire erdős. De vannak üres foltok, talán füves területek. A lényeg az, hogy nem látok városokat, sem éjszakai fényeket vagy valamit, ami mást sugározna, mint hőt.

— Vagyis nincsenek rajta emberek?

— Ez itt a kérdés. Bliss az étkezőben próbál összpontosítani. Meghatároztam a bolygó egy tetszőleges kezdő délkörét, ami azt jelenti, hogy a számítógépben a bolygó szélességi és hosszúsági körökre oszlik. Blissnél van egy kis eszköz, jelezni fog vele, ha a robotikus agytevékenység szokatlan összpontosítását észleli — gondolom, idegtevékenységről nem beszélhetünk robotok esetében —, vagy bármely emberi gondolat felvillanását erezné. Az eszköz a számítógéphez van kapcsolva, amely, miután bemérte valamennyi szélességi és hosszúsági kört, választhat közöttük, és kijelölheti a leszállásra alkalmas helyet.

— Bölcs dolog a választást a számítógépre bízni? — feszengett Pelorat.

— Miért ne, Janov? Ez nagyon ügyes számítógép. Különben is, ha az embernek nincs mire alapoznia a döntését, mi baja származhatna abból, ha legalább fontolóra veszi a számítógép választását?

Pelorat arca felragyogott.

— Erről eszembe jutott valami, Golan. A legeslegrégebbi legendákban szó esik arról, hogy ha az embereknek valamiben választaniuk kellett, kockákat dobáltak a földre.

— Ó! És hogy értek így célt?

— A kocka minden síkjára valami döntést véstek: igen, nem, talán, attól függ és így tovább. Bármelyik sík mutatott fölfelé a földet érő kockán, a rajta lévő tanácsot fogadták el útmutatónak. Vagy golyót gurítottak egy barázdált lemezen, ahol a vajatok között különféle döntések voltak bevésve. Végül azt a megoldást fogadták el, amelyik arra a vájatra volt írva, ahol a golyó megállt. Néhány mitológus szerint ezek a tevékenységek inkább voltak szerencsejátéknak tekinthetők, mint a lottózás, de szerintem a kettő nagyjából ugyanaz.

— Bizonyos értelemben mi is szerencsejátékot űzünk, amikor kiválasztjuk a leszállóhelyet — mondta Trevize.

Bliss még idejében lépett be az étkezőből, hogy hallja az utolsó megjegyzést.

— Nem szerencsejáték — jelentette ki. — Volt néhány bizonytalan, majd egy holtbiztos tippem, és a holtbiztos tippre fogunk leszállni.

— Mitől lett holtbiztos? — érdeklődött Trevize.

— Elkaptam egy villanásnyi emberi gondolatot. Határozottan. Tévedne tétlenül.

44.

Nemrégen eshetett, mert a fű vizes volt. Néha már rés támadt a fejük fölött gomolygó felhőkben.

A Távoli csillag puhán szállt le egy kis facsoport közelében. (Ha netalán vadkutyák is lennének, gondolta Trevize, csak félig tréfából.) A vidék köröskörül legelőnek látszott, és ahogy mind lejjebb ereszkedtek a jobb és tágasabb látókört nyújtó magasságokból, Trevize észrevette a gyümölcsöskerteket és a gabonaföldeket — és ezúttal a valóban legelésző állatok nyájait.

De épületet nem láttak sehol. Semmit, ami mesterséges lett volna, kivéve a gyümölcsöskert szabályos fasorait és a földeket elválasztó nyílegyenes határvonalakat, melyek önmagukban olyan mesterségesek voltak, akár egy mikrohullámú vevőberendezésen alapuló erőmű.

Vajon a hozzáértésnek ezt a színvonalát robotok produkálták? Emberi lények nélkül?

Trevize nyugodt mozdulatokkal csatolta magára a pisztolytáskáit. Ezúttal meggyőződött róla, hogy mindkét fegyvere működik, és teljesen töltve van. Hirtelen elkapta Bliss pillantását, s a keze megállt a levegőben.

— Csak folytassa — mondta Bliss. — Nem hiszem, hogy szüksége lesz rájuk, de korábban is ebben a hitben voltam, igaz?

— Maga is föl akar fegyverkezni, Janov? — kérdezte Trevize.

— Nem, köszönöm — borzongott meg Pelorat. — Itt van maga mint fizikai védelem, Bliss mint mentális védelem, s én úgy érzem, kettőjük között semmiféle veszély nem fenyeget. Talán gyávaság tőlem, hogy a maguk oltalmazó árnyékába bújok, de nem tudom igazán szégyellni magam, amikor hálás vagyok, hogy nem kell olyan helyzetbe kényszerülnöm, hogy erőszakos eszközökre legyen szükségem.

— Megértem — mondta Trevize. — Csak ne menjen egyedül sehová. Ha Bliss és én elválunk, maradjon egyikünkkel, és ne rohanjon el valahová a saját kíváncsiságától hajtva.

— Nem kell aggódnia, Trevize — nyugtatta meg Bliss. — Gondom lesz rá.

Elsőnek Trevize lépett ki a hajóból. A szél élénk volt, és csak egy kicsit hűvösebb így eső után, de neki nagyon jólesett. Meglehet, az eső előtt kényelmetlenül meleg és párás volt a levegő.

Meglepetten szimatolt körül. A bolygó kifejezetten illatos volt. Tudta, hogy minden világnak megvan a saját szaga, ami mindig különös és rendszerint kellemetlen — talán csak mert idegen. És vajon az idegen nem lehet kellemes? Vagy mert véletlenül épp eső után és ebben az évszakban szálltak le a bolygóra, attól ilyen üde a levegő? Akárhogyan is…

— Jöjjenek — szólt hátra. — Nagyon kellemes idekint.

Pelorat bukkant elő.

— Valóban a kellemes a legjobb kifejezés rá. Gondolja, hogy mindig ilyen jószagú?

— Teljesen mindegy. Egy órán belül megszokjuk, és semmit sem fogunk érezni, annyira átitatódnak vele a szaglóideg-végződéseink.

— Kár — jegyezte meg Pelorat.

— Nedves a fű — mondta kissé rosszallóan Bliss.

— Miért ne? Végtére is eső a Gaián is van! — De még be sem fejezte a mondatot, a felhők közti keskeny résből rájuk ragyogott egy sárga napsugár. Hamarosan több részük is lesz benne.

— Igen ám, de mi előre tudjuk, és felkészülünk ráfelelte Bliss.

— Nagyon helytelen — szögezte le Trevize. — Nem ismerik a váratlanság izgalmát.

— Igaza van — ismerte el Bliss. — Megpróbálok kilépni a szűklátókörűségemből. Pelorat körülnézett, s csalódott hangon szólalt meg:

— Úgy látszik, itt sincs semmi.

— Csak úgy látszik — mondta Bliss. — Már közelednek felénk az emelkedő mögött. — Trevize-ra nézett. — Gondolja, hogy eléjük kellene mennünk?

Trevize megrázta a fejét.

— Nem, Mi sok parszeknyi utat tettünk meg, hogy találkozzunk velük. Az út hátralevő részét most már tegyék meg ők. Itt várjuk be őket.

Hogy közelednek, mindaddig csupán Bliss érezte, amíg távolba mutató ujja irányában meg nem jelent egy alak az emelkedő tetején. Aztán egy második, majd egy harmadik.

— Azt hiszem, egyelőre ennyien vannak — állapította meg a lány.

Trevize kíváncsian figyelt. Bár sohasem látott robotokat, a legkisebb kétsége sem volt afelől, hogy ezek azok. Formájukat és megjelenésüket tekintve nagyon hasonlítottak az emberekhez, az pedig egyáltalán nem volt nyilvánvaló, hogy fémből készültek volna. Testük matt felszíne a puhaság képzetét keltette, mintha plüssel vonták volna be őket.

De honnan tudhatná, hogy a puhaság csak látszat? Sürgető vágyat érzett, hogy megtapintsa ezeket a közönyösen közeledő alakokat. Ha ez valóban az egyik Tiltott világ, ahol űrhajók még sohasem jártak — és annak kell lennie, hiszen a napja nem szerepel a galaktikus térképen —, akkor a Távoli csillag és utasai valami olyasmit képviselnek, amit ezek a robotok még sohasem tapasztaltak. És mégis: egész magatartásukból valami olyan szilárd bizonyosság árad, mintha csak a megszokott munkájukat végeznék.

— Itt olyan információkhoz juthatunk, amilyenekhez sehol másutt a Galaxisban — szólalt meg Trevize halkan. — Meg kell kérdeznünk tőlük, hol helyezkedik el a Föld ehhez a világhoz képest, és ha tudják, meg is fogják mondani nekünk. Ki tudja, mióta léteznek és működnek ezek itt? Lehet, hogy személyes emlékeikből ismerik a választ. Gondolják csak el!

— Másrészt — vette át a szót Bliss —, ha csak nemrégiben gyártották őket, lehet, hogy semmit sem tudnak.

— Vagy tudják, de nem lesznek hajlandók elmondani nekünk — csatlakozott Pelorat.

— Szerintem nem tagadhatják meg, legföljebb ha azt az utasítást kapták, hogy ne mondják el nekünk, és miért kaptak volna ilyen utasítást, ha ezen a világon senki sem várta a jövetelünket? — tanakodott fennhangon Trevize.

Amikor a robotok mintegy három méterre megközelítették őket, megálltak. Nem szóltak semmit, és a továbbiakban egyetlen mozdulatot sem tettek.

Trevize, kezét a sugárpisztolyon tartva, szemét a robotokra szegezve, így szólt Blisshez:

— Meg tudja mondani, hogy ellenségesek-e?

— Ne felejtse el, Trevize, hogy a mentális működésükről nincs semmiféle tapasztalatom, de nem észlelek semmit, ami ellenséges szándékra utalna.

Trevize levette a jobb kezét a fegyver gombjáról, de azért nem vitte el túl messzire. Bal kezét, tenyérrel a robotok felé, fölemelte, remélve, hogy azok megértik belőle békés szándékát, és lassan, tagoltán megszólalt:

— Üdvözöllek benneteket. Barátokként jöttünk erre a világra.

A három robot közül a középen álló megbillentette a fejét, amit nagy jóindulattal a béke gesztusának is föl lehetett fogni, aztán megadta a választ.

Trevize álla leesett a csodálkozástól. A galaktikus nyelv világában ilyen elemi szükséglet tekintetében az ember nincs felkészülve a kudarcra. Márpedig a robot nem beszélte a galaktikus szabványt, sem semmi olyat, ami emlékeztetett volna rá. Egyszóval Trevize egy hangot sem értett abból, amit a robot mondott.

45.

Pelorat meglepetése éppolyan nagy volt, mint Trevize-é, de az ő ámulatában az öröm szikrája is felvillant.

— Hát nem különös? — kérdezte. Trevize feléje fordult, s már-már gorombán válaszolta:

— Nem különös. Érthetetlenül zagyva.

— Szó sincs érthetetlen zagyvaságról — tiltakozott Pelorat. — Ez galaktikus nyelv, csak éppen ősrégi. Néhány szót megértettem belőle. Ha le lenne írva, könnyebben megérteném. Az igazi zavart a kiejtés okozza.

— Hát akkor mit mondott?

— Azt hiszem, azt mondta, hogy nem érti, amit mond.

— Bár én sem értettem, hogy mit mondott — szólt közbe Bliss —, de a zavarát észleltem, és ez illik a helyzetre. Ha képes vagyok egyáltalán elemezni a roboti érzelmeket — és ha van olyasmi, hogy roboti érzelmek.

Pelorat nagyon lassan, nagy nehézségekkel küszködve, mondott valamit, mire a három robot egyszerre bólintott.

— Ez mi volt? — kérdezte Trevize.

— Azt mondtam, nem beszélek jól, de megpróbálom — felelte Pelorat. — Kértem egy kis időt. Úristen, öregem, ez félelmetesen izgalmas!

— Félelmetesen kiábrándító — morogta Trevize.

— Tudja — magyarázta Pelorat —, a Galaxis minden lakott bolygója kialakítja a maga galaktikus nyelvváltozatát, s ezt a néha alig megérthető milliónyi nyelvjárást a galaktikus szabvány fogja össze. Tekintve, hogy ez a világ húszezer éve el van zárva, a nyelve természetesen oly messze távolodott a Galaxis többi vidékén használatostól, hogy mára egy teljesen külön nyelv lett belőle. Nem biztos, hogy a dolgok azért alakultak így, mert a társadalmi berendezkedés a robotokon alapul, melyek csak a beléjük programozott nyelvet értik meg. Inkább arról lehet szó, hogy a szüntelen átprogramozást elkerülendő a nyelv maradt statikus állapotban, s most, hogy szembekerültünk vele, mi csak azt érezzük, hogy ez a galaktikus nyelv egy nagyon archaikus formája.

— Ez is csak azt erősíti, hogy a robotikus társadalom hajlik a megmerevedésre s az ebből következő elkorcsosulásra — jegyezte meg Trevize.

— De drága barátom — tiltakozott Pelorat —, a nyelv viszonylag változatlan állapotban való megőrzéséből még nem következik szükségszerűen az elkorcsosulás. Vannak előnyei is. Az évszázadokig, évezredekig fennmaradt dokumentumok őrzik eredeti jelentésüket, ezért az írásos történelmi anyagok hosszú életűek és megbízhatóak. A Galaxis többi részében már a Hari Seldon korából származó császári rendeleteknek is furcsa és régies hangzásuk van.

— És maga ismeri ezt a régi galaktikus nyelvet?

— Hogy ismerném, az túlzás, Golan. Legföljebb azt mondhatom, hogy az ősi mítoszok és legendák kutatása közben megismertem a fortélyait. A szóanyaga nem különbözik lényegesen, de más a ragozás, bizonyos tájnyelvi változatokat már egyáltalán nem használunk, és ahogy mondtam, a kiejtés is teljesen megváltozott. Megpróbálkozhatom tolmácsolással, de tökéletességet ne várjon tőlem.

Trevize úgy fújta ki a levegőt, hogy az sóhajtásnak is beillett volna.

— Egy kis szerencse is több, mint a semmi. Lásson hozzá, Janov.

Pelorat a robotokhoz fordult, várt egy pillanatig, majd visszanézett Trevize-ra.

— Mit mondjak?

— Vágjunk a közepébe. Kérdezze meg őket, hol van a Föld.

Pelorat széles mozdulatok kíséretében ejtette ki egyik szót a másik után.

A robotok egymásra néztek, majd néhány hangot hallattak. Aztán a középső szólt Pelorathoz, aki erre úgy tárta szét a kezét, mintha egy darab gumit húzna szét. A robot valamit válaszolt rá, éppoly tagoltán, ahogy Pelorat beszélt.

— Nem tudom, meg tudtam-e értetni velük, mit jelent a Föld szó — fordult Pelorat Trevize-hoz. — Az a gyanúm, úgy értették, hogy a bolygójuk egy bizonyos része felől érdeklődök, és azt mondták, nem ismernek ilyen területet.

— Említették a bolygójuk nevét, Janov?

— Ha jól vettem ki a szavaikból, mintha a Solaria nevet használták volna.

— Találkozott már valaha ezzel a szóval a legendáiban?

— Nem… mint ahogy az Auróráról sem hallottam soha.

— Nos, akkor kérdezze meg tőlük, van-e Föld nevű égitest az egükön — a csillagok között. Mutasson fölfelé.

Újabb párbeszéd következett, aminek a végén Pelorat közölte:

— Csak annyit értettem meg a szavaikból, Golan, hogy az égbolton nincsenek világok.

— Kérdezd meg, mennyi idősek — szólt közbe Bliss. — Vagy inkább azt, hogy mióta működnek.

— Nem tudom, hogy mondják azt, hogy működni — rázta meg a fejét Pelorat. — És ami azt illeti, a mennyi idős kifejezést sem ismerem. Hiába, nem vagyok jó tolmács.

— Tégy meg mindent, amit tudsz, Pel, drágám — unszolta Bliss.

Egy többfordulós szóváltás után Pelorat kijelentette:

— Huszonhat éve működnek.

— Huszonhat éve — dünnyögte Trevize utálkozva. — Alig lehetnek idősebbek magánál, Bliss.

Bliss hirtelen támadt büszkeséggel csattant fel:

— Történetesen.

— Tudom. Maga Gaia, s a kora évezredekben mérhető. De most arról van szó, hogy ezeknek a robotoknak nincsenek személyes tapasztalataik a Földről, a memóriabankjukban pedig nyilván semmi olyasmi nincs, ami nem feltétlenül szükséges a működésükhöz. A csillagászatról tehát semmit sem tudnak.

— Lehet, hogy vannak más, ősibb eredetű robotok is a bolygón — kockáztatta meg Pelorat.

— Kétlem — válaszolta Trevize —, de azért kérdezze meg őket, Janov, ha megtalálja az alkalmas szavakat.

Ezúttal meglehetősen hosszú beszélgetés kezdődött, melyet végül Pelorat szakított meg elvörösödő arccal és szemmel láthatóan méltatlankodva.

— Golan — mondta —, nem értek mindent abból, amit mondanak, de úgy veszem ki, hogy az öregebb robotokat kétkezi munkára használják, és azok nem tudnak semmit. Ha ez a robot ember volna, azt mondanám, hogy megvetően beszél az öregebb robotokról. Ezek itt hárman házirobotok, és mire megöregednének, kicserélik őket. Valódi tudással egyedül ők rendelkeznek — ők mondják, nem én.

— Nem valami sokat tudnak — mordult fel Trevize. — Legalábbis abból, ami bennünket érdekel.

— Most sajnálom, hogy olyan hirtelen hagytuk ott az Aurórát — mondta Pelorat — Ha ott találunk túlélő robotot, és nyilván találtunk volna, mivel az elsőben, amelyikre ráakadtam, még pislákolt az élet, az a személyes emlékei alapján tudott volna felvilágosítást adni a Földről.

— Feltéve, ha az emlékei épen maradtak volna, Janov — mondta Trevize. — Még visszamehetünk, és ha kell, a kutyafalkák ellenére is visszamegyünk. De ha ezek a robotok csak néhány évtizedig élnek, nyilván vannak készítőik, és ha jól meggondolom, a készítőik csakis emberek lehetnek. — Blisshez fordult. — Biztos, hogy érzett…?

Bliss fölemelte a kezét, hogy elhallgattassa, az arcán megfeszültek az izmok.

— Most jön — mondta halkan.

Trevize az emelkedő felé nézett, ahol épp akkor bukkant elő s tartott feléjük valaki, aki minden kétséget kizáróan nem lehetett más, mint ember. Az arca sápadt volt, a haja világos és hosszú, kétoldalt kissé elállt a fejétől. Komoly vonásai ellenére fiatalnak látszott. Csupasz karját és lábát nem lehetett különösebben izmosnak mondani.

A robotok félreálltak az útjából, s ő egészen előrejött, mígnem a robotok karéjába nem ért.

Aztán kellemes, tiszta hangon megszólalt, s bár régiesen beszélt, de a galaktikus szabványon, méghozzá teljesen érthetően.

— Üdvözöllek benneteket, űr vándorai — mondta. — Mi dolgotok van a robotjaimmal?

46.

Trevize megfeledkezett minden méltóságról.

— Galaktikus nyelven beszél? — kérdezte bambán.

— Miért ne, ha egyszer nem vagyok néma? — kérdezte vissza a solarialakó zord mosollyal.

— És ezek? — intett Trevize a robotok felé.

— Ezek robotok. A mi nyelvünket beszélik, akárcsak én. De én solariai vagyok, és hallom a túlsó világok hipertéri kommunikációját, megtanultam hát a nyelveteket, miként az elődeim is. Elődeim leírásokat is hagytak rám e nyelvről, de szüntelenül hallok évente változó új szavakat és kifejezéseket is, mintha ti, Telepesek, csak a világokat tudnátok megkaparintani, a szavakat már nem. Miért vagy hát meglepve, hogy értem a nyelvedet?

— Hiba volt — felelte Trevize —, bocsánatot kérek.

Csak azért történt, mert a robotokkal való beszélgetés után nem gondoltam, hogy ezen a világon hallhatom a galaktikus nyelvet.

Alaposabban megnézte a solariait. Vékony szövésű fehér ruhát viselt lazán átvetve a vállán, mely széles nyílást hagyott a karjának. A ruha elöl nyitott volt, látni engedte csupasz mellkasát és alatta az ágyékkötőt. Ezenkívül csak egy könnyű szandál volt rajta, semmi más.

Trevize csak most eszmélt rá, hogy nem tudja, férfi vagy nő áll-e előtte. A mell férfira vallott, de szőrtelen volt, s a vékony ágyékkötő alatt semmiféle kidudorodást nem látott.

Blisshez fordult, s halkan odaszólt:

— Lehet, hogy ez is robot, csak nagyon hasonlít az emberhez olyan értelemben, hogy…

Bliss ajka alig mozdult, amikor válaszolt:

— Az agya emberi lényre vall, nem pedig robotra.

— Még nem válaszoltál az eredeti kérdésemre — szólt a solariabeli. — Megbocsátom a mulasztásodat, a meglepődésednek tulajdonítom. Újra megkérdezem hát, de tovább nem halogathatod a választ. Mi dolgotok van a robotjaimmal?

— Utazók vagyunk, és felvilágosításra van szükségünk, hogy elérjünk utunk céljához — válaszolta Trevize. — Információért fordultunk a robotjaidhoz, hátha tudnak nekünk segíteni, de nem rendelkeztek a kellő ismeretekkel.

— Miféle információra van szükségetek? Talán én segíthetek.

— A Földet keressük. Meg tudod nekünk mondani, hol van? A solariai szemöldöke a magasba szökött.

— Azt gondoltam, kíváncsiságotok első tárgya én leszek. Ezt a felvilágosítást megadhatom, noha nem kértétek. Én Sarton Bander vagyok, és most a Bander birtokon álltok, amely minden irányba addig nyúlik, ameddig a szem ellát, és még azon is túl. Nem mondhatom, hogy szívesen látott vendégek vagytok itt, mert azzal, hogy idejöttetek, birtokháborítást követtetek el. Sok ezer év óta ti vagytok az első Telepesek, akik leszálltak a Solarián, de ahogy látom, csak azért jöttetek, hogy megkérdezzétek, hogyan juthattok el a legcélszerűbben egy másik világra. A régi időkben, Telepesek, a hajótokkal együtt az első pillanatban elpusztítottunk volna.

— Ez barbárság lenne olyan emberekkel szemben, akik ártalmatlanok, és nincsenek ártó szándékaik — mondta Trevize óvatosan.

— Egyetértek, de ha egy terjeszkedő társadalom tagjai beteszik a lábukat egy védtelen és statikus világba, már a puszta jelenlétük is potenciális fenyegetést jelent. Mivel mi tartottunk ettől a veszélytől, már a felbukkanásuk pillanatában készen álltunk, hogy elpusztítsuk a jövevényeket. De ma már nincs okunk a félelemre, tehát hajlandók vagyunk, mint látod, a beszélgetésre.

— Nagyra értékelem azt az információt, amit önként nyújtottál nekünk, mindazonáltal elmulasztottál válaszolni a kérdésemre — mondta Trevize. — Tehát megismétlem: meg tudod mondani nekünk, hol található a Föld nevű bolygó?

— A Földön, gondolom, azt a bolygót érted, amelyen az emberi lények, továbbá a növények és az állatok különféle fajtái kialakultak — mondta Sarton Bander, miközben karja kecsesen lendült körbe, mintha mindazt idesorolná, ami körülvette őket.

— Igen, azt értem, uram.

Furcsán utálkozó kifejezés suhant át a solariai arcán.

— Kérlek, hívj egyszerűen Bandernak, ha már mindenképpen meg akarsz szólítani — mondta. — Ne intézz hozzám semmiféle olyan szót, ami holmi nemre utal. Én nem vagyok se férfi, se nő. Én egész vagyok.

Trevize bólintott (tehát nem tévedett).

— Ahogy óhajtod, Bander. Hol van tehát a Föld, a világ, amelyről mindnyájan származunk?

— Nem tudom — válaszolta Bander. — Nem is akarom tudni. Ha tudnám, vagy ki tudnám deríteni, abban sem lenné köszönet, mert a Föld mint világ már nem létezik. Ah! — kiáltotta, s kinyújtotta a karját. — Jólesik a nap. Ritkán jövök a felszínre, olyankor pedig soha, ha nem látni a napot. A robotjaimat küldtem a fogadásotokra, amíg a nap a felhők mögött volt. Aztán, amikor kitisztult az ég, magam is elindultam utánuk.

— Miért nem létezik többé a Föld mint bolygó? — makacskodott Trevize, s már várta a radioaktivitásról szóló, ismert történetet.

Bander azonban meg sem hallotta a kérdést, vagyis inkább közönyösen elhárította.

— Túl hosszú — mondta, majd így folytatta: — Azt mondtad, nincsenek ártó szándékaitok.

— Így van.

— Akkor miért jöttél fegyverrel?

— Pusztán elővigyázatosságból. Nem tudtam, mivel kerülök szembe.

— Nem számít. Aprócska fegyvereid nem jelentenek veszélyt a számomra. De azért kíváncsi vagyok. Sokat hallottam már a fegyvereitekről és a ti különösen barbár történelmetekről, amely, úgy látszik, teljes mértékben a fegyverektől függ. De a valóságban még egyetlenegyet sem láttam. Megnézhetem a tieidet?

Trevize egy lépést hátrált.

— Sajnos nem, Bander.

Úgy látszott, mintha Bander mulatna magában.

— Csak udvariasságból kérdeztem. Tulajdonképpen meg se kellett volna kérdeznem.

Kinyújtotta a kezét, mire Trevize jobb pisztolytáskájából előugrott a sugárpisztolya, a balból pedig kiemelkedett az idegkorbácsa. Trevize hiába kapott volna a fegyverei után, karjait mintha rugalmas, de erős pántok szorították volna le. Félórát és Bliss is mereven néztek előre, látszott, hogy őket is fogva tartják.

— Ne is akarjatok beavatkozni — oktatta őket Bander. — Úgysem tudtok. — A fegyverek a kezébe röppentek. — Ez — mutatta a sugárpisztolyt, miközben alaposan szemügyre vette —, úgy látom, mikrohullámú sugárnyalábot bocsát ki, mely hőt termel, s ezáltal képes felrobbantani bármely, nedvességtartalmú testet. A másik bonyolultabb eszköz, és bevallom, így első pillantásra nem is tudom, mi célt szolgál. De mivel ártalmatlanok vagytok, és ártó szándékaitok sincsenek, fegyverekre sincs szükségetek. Én ki tudom, és ki is fogom üríteni mindkettő energiatöltetét. Ezzel ártalmatlanná teszem őket, hacsak bunkósbotként nem használjátok egyiket vagy másikat, de mondhatom, e célra meglehetősen alkalmatlanok.

A solariai elengedte a fegyvereket, s azok a levegőn át visszasuhantak Trevize-hoz, s mindkettő belecsusszant a saját tokjába.

Trevize, érezve, hogy őt is elengedték, kihúzta a sugárpisztolyt, de használnia már lehetetlen volt. Az érintkező szabadon lötyögött, az energiaegységet pedig szemmel láthatóan teljesen kiürítették. Pontosan ez volt a helyzet az idegkorbáccsal is.

Banderra pillantott, aki mosolyogva mondta:

— Most már teljesen védtelenek vagytok, Külvilágiak. Ha úgy akarom, könnyűszerrel megsemmisíthetem a hajótokat és persze benneteket is.

47.

Trevize megdermedt. Megpróbált normális ritmusban lélegezni, miközben Bliss felé fordult.

A lány minden jel szerint tökéletes nyugalomban, karját védő mozdulattal Pelorat dereka köré fűzve állt ott. Ajkán halvány mosoly játszott, s még annál is halványabban biccentett a fejével.

Trevize visszafordult Banderhoz. Mivel Bliss viselkedését bizakodásként értelmezte, és minden ízében reménykedett, hogy értelmezése helyes, mogorván megkérdezte:

— Ezt hogy csináltad, Bander? Bander úgy mosolygott, mint akivel madarat lehetne fogatni.

— Mondjátok csak, kis Külvilágiak, hisztek ti a boszorkányságban? A varázslatban?

— Nem, nem hiszünk benne, kis solariai! — csattant föl Trevize.

Bliss megrántotta Trevize ingujját, és odasúgta neki:

— Ne ingerelje. Veszélyes alak.

— Azt látom — válaszolta Trevize, de nagy lelkierejébe tellett, hogy ő is suttogjon. — Akkor csináljon valamit.

— Még nem — súgta alig hallhatóan Bliss. — Ha nagyobb biztonságban érzi magát, nem lesz olyan veszélyes.

Bander ügyet sem Vetett a Külvilágiak rövid ideig tartó sutyorgására. Magabiztosan indult el, a robotok pedig utat engedtek neki.

Aztán visszanézett, és bágyadtán intett az ujjával.

— Gyertek. Gyertek utánam. Mindhárman. Elmesélek egy történetet, ami talán nem érdekel benneteket, de engem igen. — És ráérősen bandukolt tovább.

Trevize az első pillanatban nem mozdult; nem tudta, mit tegyen, mi lenne a legjobb. Bliss azonban elindult, s ezzel Peloratot is előre ösztökélte. Ekkor Trevize is megmozdult; ha nem megy, egyedül marad a robotokkal.

Bliss szólalt meg szinte csevegő modorban:

— Ha Bander lesz olyan kedves, és elmondja nekünk azt a történetet, amely talán nem érdekel bennünket…

Bander megfordult, és erősen ránézett Blissre, mintha csak most venné észre először.

— Te vagy a nőnemű félember, ugye? A kevesebbik fél?

— A kisebbik fél, Bander. Úgy van.

— Tehát a másik kettő a hímnemű félember?

— Igen.

— Volt már gyermeked, nőnemű?

— A nevem Bliss, Bander. Még nem volt gyermekem. Ő Trevize. Ő pedig Pel.

— És ha eljön az időd, a két hímnemű közül melyik áll a rendelkezésedre? Vagy mindkettő? Vagy talán egyik sem?

— Pel fog a rendelkezésemre állni, Bander. Bander Pelorat felé fordította a figyelmét.

— Neked, úgy látom, fehér a hajad.

— Igen — válaszolta Pelorat.

— Mindig ilyen színű volt?

— Nem, Bander, ez a korral jár.

— Hány éves vagy?

— Ötvenkét éves vagyok, Bander — felelte Pelorat, majd sietősen hozzátette: — A Galaktikus Szabvány szerint.

Bander tovább lépkedett (a távolban lévő udvarház felé, gyanította Trevize), de most még lassabban.

— Nem tudom, mennyi ideig tart egy Galaktikus Szabványév — mondta —, de nem sokban különbözhet a mi évünktől. És hány éves korodban halsz meg, Pel?

— Nem tudom megmondani. Elélhetek még harminc évig.

— Vagyis nyolcvankét évig. Rövid ideig éltek és félbe vagytok vágva. Hihetetlen, pedig az én őseim is olyanok voltak, mint ti, és a Földön éltek. De néhányan közülük elhagyták a Földet, hogy más csillagok körül új világokat létesítsenek, sok-sok csodálatos és jól szervezett világot.

— Nem olyan sokat — szólalt meg Trevize hangosan. — Ötvenet.

Bander leereszkedő pillantást vetett rá. Mintha. megcsappant volna a jókedve.

— Trevize. Így hívnak téged.

— A teljes nevem Golan Trevize. Azt mondtam, ötven Térutas világ volt. A mi világaink száma viszont milliókra tehető.

— Ezek szerint ismered a történetet, amit el szeretnék mesélni nektek? — kérdezte Bander szelíden.

— Ha a történet úgy szól, hogy hajdanában ötven Térutas világ létezett, akkor ismerjük.

— Nemcsak számokban gondolkodunk, kis félember — válaszolta Bander. — Minőségben is gondolkodunk. Ötven volt, de olyan ötven, hogy közülük eggyel sem ér fel a ti sokmilliónyi világotok. És Solaria volt az ötvenedik, ezért a legtökéletesebb. Solaria messze túlszárnyalta a többi Térutas világot, amiképpen azok túlszárnyalták a Földet.

Csak mi, solarialakók tanultuk meg, hogy kell élni az életet. Nem terelődünk össze csordákba, nyájakba, mint az állatok, mint ahogy a Földön volt szokás, és ahogy más világokon szokás, még a többi Térutas világon is. Mi mind egyedül élünk segítőink, a robotok társaságában, s valahányszor csak kívánjuk, felidézzük egymás elektronikus képét — ám szemtől szembe csak nagy ritkán kerülünk egymással. Sok-sok éve nem néztem emberi lényre úgy, ahogy most rátok, de persze ti csak félemberek vagytok, ennélfogva jelenlétetek nem korlátozza jobban a szabadságomat, mint tenné mondjuk egy tehén vagy egy robot.

Pedig valaha mi is félemberek voltunk. Hiába tökéletesítettük a szabadságunkat, hiába váltunk számtalan robotunk magányos mestereivé, szabadságunk sohasem volt tökéletes. A fiatalok létrehozásában továbbra is két egyén együttműködése kellett. Persze, az ondósejtek és a petesejtek egyesítése révén létre lehetett hozni a megtermékenyülést, s az ebből származó embriót föl lehetett nevelni automaták segítségévei, mesterségesen. A gyermek megfelelően élhetett robotfelügyelet alatt, így is történt, ám félemberként nem tudtunk lemondani arról a gyönyörről, ami együtt jár a biológiai megtermékenyüléssel. Következésképpen perverz érzelmi kötelékek alakultak ki, s odalett a szabadság!

Értitek már, hogy ennek meg kellett változnia?

— Nem, Bander, mert mi nem a ti fogalmaitok szerint mérjük a szabadságot — felelte Trevize.

— Mert ti nem tudjátok, mi az a szabadság. Nem éltetek soha másként, mint hordákban, és nem sejtitek, hogy másként is lehet élni, mint örökös erőszaknak engedve még a legapróbb dolgokban is, akaratotokat alárendelve a másokénak, vagy ami ugyanolyan megalázó, egész életetekben azon küszködve, hogy mások akaratát a magatoké alá rendeljétek. Hol itt a szabadság legkisebb lehetősége? A szabadság semmi, ha az ember nem élhet úgy, ahogy akar! Kizárólag úgy, ahogy akar!

Aztán eljött az idő, amikor a földi emberek megint kirajzottak, amikor összekapaszkodó tömegeik ismét átörvénylettek a téren. Azok a Térutazók, akik nem csoportosultak úgy össze, mint a földlakók, de azért valamennyire mégis összetartottak, megpróbálták felvenni velük a versenyt.

Nem úgy mi, solárialakók. Mi előre láttuk a kirajzó tömegek életében elkerülhetetlenül bekövetkező kudarcot. Mi levonultunk a föld alá, és minden kapcsolatot megszakítottunk a Galaxis többi részével. Elhatároztuk, hogy mindenáron megmaradunk azoknak, akik vagyunk. Megfelelő robotokat és fegyvereket fejlesztettünk ki, hogy megvédjük látszatra üres bolygófelszínünket, és ezek remekül ellátták a feladatukat. Hajók jöttek, elpusztultak, s nem jöttek többé. A bolygót kihaltnak vélték, s ahogy reméltük, elfeledkeztek róla.

És eközben mi odalent a föld alatt, egyfolytában azon dolgoztunk, hogy megoldjuk a problémáinkat. Lassan, óvatosan átalakítottuk a génjeinket. Sokszor vallottunk kudarcot, de néha sikereket értünk el, és a sikerekből tőkét kovácsoltunk. Sok évszázadba telt, míg teljes emberré válhattunk, egyetlen testbe foglalva a férfi és a női alkotóelemet: attól kezdve akaratunktól függően szolgáltathattunk magunknak tökéletes gyönyörűséget, és a nekünk tetsző időpontban hozhattunk létre megtermékenyített petesejtet, amit hozzáértő robotfelügyelet alatt nevelhettünk föl.

— Hermafroditák — bökte ki Pelorat.

— Így nevezik a nyelveteken? — érdeklődött Bander közönyösen. — Sohasem hallottam a szót.

— A kétneműség zsákutcába vezeti a fejlődést — mondta Trevize. — Minden gyermek a hermafrodita szülő genetikai másolata.

— Ugyan — intette le Bander —, ti úgy tekintetek a fejlődésre, mint valami véletlenszerű dologra. Mi, ha úgy akarjuk, megtervezhetjük a gyermekeinket. Meg tudjuk változtatni és be tudjuk szabályozni a géneket, és időnként meg is tesszük. De lám, mindjárt a házamhoz érünk. Lépjünk be. Későre jár. A nap már nem ad elegendő meleget, kényelmesebb lesz hát odabent.

Beléptek egy ajtón, amelyen nem volt semmiféle zár, közeledtükre mégis kinyílt, majd be is zárult mögöttük. Bár nem voltak ablakok, a barlangszerű szobába érve lassan fénybe-borultak s felragyogtak a falak. A látszólag csupasz padló puhának, rugalmasnak tűnt a lábuk alatt. A szoba mind a négy sarkában egy-egy robot állt mozdulatlanul.

— Az a fal — mutatott Bander az ajtóval szemközti falsíkra —, bár látszólag semmiben sem különbözik a másik háromtól, az én képernyőm. Ezen keresztül nyílik ki előttem a világ, ugyanakkor semmi módon nem korlátozza a szabadságomat, mert nem kényszerít semmi, hogy használjam.

— De te sem kényszeríthetsz mást a használatára, ha te látni akarod e képernyőn keresztül, ő viszont nem óhajtja, hogy lásd — jegyezte meg Trevize.

— Kényszeríteni? — kérdezte Bander gőgösen. — Csinálja mindenki úgy, ahogy kedve tartja, ha beéri vele, hogy én is a magam kedvére tegyek. És jegyezd meg, kérlek, hogy mi nem használunk hím- és nőnemű névmást, amikor egymásról beszélünk.

Bander leült a szobában lévő egyetlen székre, szemközt a képernyőfallal. •.

Trevize körülnézett, mintha azt várná, hogy további székek nőnek ki a padlóból.

— Mi is leülhetünk? — kérdezte.

— Ha akartok — válaszolta Bander. Bliss mosolyogva telepedett le a padlóra. Pelorat leült melléje. Trevize makacsul állva maradt.

— Mondd, Bander, hány ember lakik a bolygón? — kérdezte Bliss.

— Mondj solarialakót, Bliss nevű félember. Az „ember” szót beszennyezi az a tény, hogy a félemberek így nevezik magukat. Mi az „egész ember” kifejezést használnánk magunkra, de ez kissé nehézkes. A solarialakó a megfelelő szó.

— Nos, hány solarialakó él ezen a bolygón?

— Nem tudom pontosan. Nem számoljuk magunkat. Talán ezerkétszáz.

— Csak ezerkétszáz az egész bolygón?

— Teljes ezerkétszáz. Megint mennyiségben gondolkodsz, mi pedig minőségben. A szabadságot sem tudjátok felfogni. Ha egyetlen olyan solariai élne, aki kétségbe vonná az én abszolút hatalmamat a területem bármely része vagy a rajta lévő bármely robot, élőlény vagy tárgy felett, a szabadságom már korlátozva lenne. Miután más solariaiak is léteznek, a szabadság korlátait a lehető legmesszebb kell felállítani, hogy a személyes érintkezést gyakorlatilag lehetetlenné téve különülhessünk el egymástól. Solaria ezerkétszáz lakót tart el megközelítőleg ideális körülmények között. Ha többen lennénk, a szabadság kézzelfoghatóan korlátok közé szorulna, s az eredmény elviselhetetlen volna.

— Ez azt jelenti, hogy minden gyermeket számon kell tartani, hogy a mennyiségük egyensúlyban legyen a halottakéval — szólalt meg hirtelen Pelorat.

— Természetesen. Ennek így kell lennie minden, állandó népességgel rendelkező világon… talán még a tiéteken is.

— És mivel valószínűleg kevesen halnak meg, feltétlenül kevés gyereknek szabad csak megszületnie.

— Úgy van.

Pelorat bólintott és elhallgatott.

— Én azt szeretném tudni, hogyan röptetted át a fegyvereimet a levegőn — kérdezte Trevize. — Ezt nem magyaráztad meg.

— Boszorkányságot vagy varázslatot kínáltam magyarázatként. Ezt nem fogadod el?

— Persze hogy nem. Mit képzelsz rólam?

— Akkor hát hiszel az energiamegmaradásban és az energiaveszteség növekedésének szükségességében?

— Abban igen. Nem hihetem, hogy akár húszezer év leforgása alatt is meg tudtátok volna változtatni ezeket a törvényeket, vagy egy mikrométernyit is képesek lettetek volna változtatni rajtuk.

— Nem is, félember. De gondolkozz csak. Odakint süt a nap. — Ismét azzal a furcsán kecses mozdulattal intett körbe, utalva a mindenüvé sugárzó napfényre. — És van árnyék is. A napon melegebb van, mint az árnyékban, és a hő spontán módon áramlik a napos területről az árnyékos területre.

— Olyasmit magyarázol, amit tudok — közölte Trevize.

— Talán annyira jól tudod, hogy már nem is kell gondolkoznod rajta. Éjszaka a Solaria felszíne melegebb, mint a légkörén túl található tárgyak, így a hő spontán módon áramlik a bolygófelszínről a külső űrbe.

— Ezt is tudom.

— És mindegy, hogy nappal van-e vagy éjszaka, a bolygó belseje mindig melegebb, mint a felszíne. A hő tehát spontán módon áramlik bentről kifelé. Gondolom, ezt is tudod.

— És mi következik mindebből, Bander?

— A hő áramlását a forróbbtól a hidegebb felé — lásd a termodinamika második törvényét — munkavégzésre lehet fölhasználni.

— Elméletben igen, de a napfény veszít az energiájából, a bolygófelszín még inkább, a bolygóbelsőből kiszabaduló hő pedig a leginkább. Az így nyert hő mennyiség tehát minden valószínűség szerint egy kavics felemeléséhez sem volna elegendő.

— Attól függ, milyen eszközt alkalmaz a cél eléréséhez az ember. Mi évezredeken át finomítottuk ezt az eszközt, ami nem más, mint az agyunk egyik része.

Bander mindkét kezével a haja alá nyúlt, s felfedte a füle mögötti koponyarészt. Fejét hol egyik, hol másik oldalra fordítva mutatta a füle mögötti dudort, mely a tyúktojás gömbölyűbb végéhez hasonlatos formájú és nagyságú volt.

— A különbséget egy solariai és a magadfajta között ez teszi: hogy nekem van, neked meg nincs.

48.

Trevize olykor-olykor Blissre-pillantott, aki mintha minden idegszálával Banderra összpontosított volna. Trevize-ban mindjobban erősödött a meggyőződés, hogy tudja, mi történik.

Bander, hiába dicsőítette annyira a szabadságot, nem tudott ellenállni az egyszeri lehetőségnek. Intellektuális társalgást ugyanis nem folytathatott a robotokkal, még kevésbé az állatokkal — solarialakó társaival pedig sohasem önként, inkább csak kényszerűségből beszélgetett, s az ilyen alkalmakat is kényelmetlennek érezte.

Ezzel szemben a csak félembernek számító Trevize. Bliss és Pelorat jelenlétükkel nem sérthették jobban a szabadságát, mint egy. robot vagy egy kecske — ugyanakkor intellektuális értelemben egy szinten (vagy majdnem egy szinten) voltak vele, s a lehetőség, hogy beszélgethet velük, eddig nem tapasztalt, különleges fényűzésnek számított.

Nem kétséges, gondolta Trevize, hogy Bander most valamiféle élvezetet enged meg magának. Bliss pedig (ebben egészen biztos volt) még bátorítja is, gyengéden sarkallva elméjét, hogy bátran elégítse ki e vágyát. Bliss alighanem úgy gondolta, hogy ha Bander elég sokat beszél, talán olyasmit is elárul, amit felhasználhatnak a Földdel kapcsolatos kutatásukban. Ezt Trevize is megérezte, ezért mindent elkövetett, hogy folytassák a társalgást — még ha különösebben nem volt is kíváncsi a szóban forgó témára.

— Mire valók azok az agylebenyek? — tudakolta.

— Transzduktorok, azaz energiaátalakítók — felelte Bander. — A hőáramlás hozza működésbe őket, amit aztán mechanikus energiává alakítanak át.

— Nem hiszem. A hő áramlása ehhez nem elegendő.

— Ne hidd, kis félember. Ha sok solariai gyűlne össze, s mind egyszerre akarna dolgozni a hőáramlással, akkor igen, akkor a készlet nem lenne elegendő. Nekem viszont több mint negyvenezer négyzetkilométernyi birtokom van, s ez egyedül az enyém. Erről a területről bármilyen mennyiségű hőt össze tudok gyűjteni, anélkül hogy a jogomat bárki is kétségbe vonná, a mennyiség tehát elegendő. Érted már?

— Ilyen egyszerű? Csak egy megfelelően tágas területről kell összegyűjteni a hőt? Már pusztán az összpontosítás is rengeteg energiába kerülhet.

— Lehet, de ennek én nem vagyok tudatában. A transzduktorlebenyeim szünet nélkül a hőáramlásra összpontosítanak, s amikor a munkavégzésre szükség van, elvégzik a munkát. Amikor kiröpítettem a fegyvereidet a levegőbe, napenergiát használtam, tehát a napsütötte légkörből egy bizonyos mennyiség veszített a fölös hőjéből az árnyékos terület javára. És ehhez nem mechanikus vagy elektronikus eszközt használtam, hanem a központi idegrendszeremet. — Finoman megérintette egyik energiaátalakító lebenyét. — Ez gyorsan működik, hatékonyan, folyamatosan… és erőfeszítés nélkül.

— Hihetetlen — motyogta Pelorat.

— Csöppet sem hihetetlen — mondta Bander. — Gondold csak meg, milyen kifinomult eszköz a szem és a fül, hogyan képesek információvá alakítani a fotonok kis mennyiségét és a levegő rezgését. A transzduktorlebenyek sem hihetetlenebbek, s csak azért tűnnek annak, mert számotokra ismeretlenek.

— Mire használjátok ezeket az állandóan működő transzduktorlebenyeket? — érdeklődött Trevize.

— Működtetjük velük a világunkat — felelte Bander.

— Ezen a hatalmas birtokon minden egyes robot tőlem — helyesebben a természetes hőáramlásból — kapja az energiát. Valahányszor egy robot megérint egy kapcsolót vagy kivág egy fát, az energiát mentális átalakítás — az én mentális átalakításom szolgáltatja.

— És mikor alszol?

— Az átalakítás munkája éjjel-nappal zajlik, kis félember — válaszolta Bander. — Te abbahagyod a lélegzést, ha alszol? Megáll a szívverésed? A robotjaim éjszaka is dolgoznak, s ettől a Solaria belseje veszít valamicskét a hőjéből, de ez a változás a bolygó méretét tekintve rendkívül csekély. És mivel mindössze ezerkétszázán vagyunk, a felhasznált energia nem rövidíti meg észrevehetően napunk életét, sem világunk belső hőjét nem apasztja le.

— Gondoltál már rá, hogy fegyverként használjátok?

Bander úgy bámult Trevize-ra, mintha valami különösen nehéz felfogású egyénre nézne.

— Feltételezem — szólalt meg végre —, úgy érted ezt, hogy a Solaria felvonulhatna-e az átalakításon alapuló energiafegyverekkel más világok ellen? Miért tennénk? Bár biztos vagyok benne, hogy le tudnánk győzni a más alapelveken nyugvó energiafegyvereiket, de mit nyernénk vele? Az uralmat más világok felett? Mi szükségünk más világokra, amikor van egy saját, ideális világunk? Tűzzük ki célul a félemberek fölötti uralom megszerzését, hogy kényszermunkára foghassuk be őket? Hiszen vannak robotjaink, melyek sokkal alkalmasabbak ilyesmire, mint a félemberek. Mindenünk megvan. Nem akarunk semmit — csak hogy hagyjanak békén bennünket. Ide figyelj, elmesélek nektek egy másik történetet.

— Rajta — biztatta Trevize.

— Húszezer évvel ezelőtt, amikor a Föld félteremtményei kezdtek kirajzani az űrbe. magunk pedig lehúzódtunk a felszín alá, a többi Térutas világ úgy határozott, hogy szembeszáll az újabb Föld-telepesekkel. Tehát megtámadták a Földet.

— A Földet — ismételte Trevize, de a világért sem mutatta volna, milyen elégedett, hogy a téma végre előkerült.

— Igen, a központot. Okos elhatározás, bizonyos értelemben. Ha meg akarsz ölni valakit, nem az ujjara vagy a sarkára célzói, hanem a szívére. És a mi Térutazó társainknak, — akik szenvedélyesség dolgában még elég közel álltak az emberi lényekhez, sikerült radioaktív tűzbe borítaniuk a Föld felszínét, olyannyira, hogy az lakhatatlanná vált!

— Á, szóval ez történt! — kiáltotta Pelorat, s ökölbe szorított kezével néhányszor a levegőbe csapott. — Tudtam, hogy nem lehetett természeti jelenség! Hogy történt?

— Nem tudom, hogy történt — hárította el Bander közönyösen. — De az biztos, hogy semmi jót nem jelentett a Térutazóknak. Ez a történet lényege. A Telepesek egyre csak rajzoltak kifelé, a Térutazók pedig kihaltak. Megpróbálták felvenni a versenyt, és eltűntek. Mi, solariaiak, visszavonultunk és nem voltunk hajlandók versenyezni, így még ma is itt vágyunk.

— Akárcsak a Telepesek — jegyezte meg Trevize mogorván.

— Igen, de nem örökre. A rajzóknak harcolniuk kell, versenyezniük kell, s végül meg kell halniuk. Lehet, hogy tízezer évekbe telik, de mi várhatunk. És ha bekövetkezik, mi, solariabeliek, a magányos és szabad egészek, megszerezzük magunknak az egész Galaxist. Akkor majd eldöntjük, használjuk-e vagy sem bármelyik más világot a sajátunkon felül.

— De ez a Föld-ügy — pattintott az ujjával türelmetlenül Pelorat —, amit elmondtál nekünk róla, legenda vagy történelmi tény?

— Ki tudná megmondani a különbséget, fél-Pelorat? — kérdezte vissza Bander. — A történelem többé-kevésbé legenda.

— De mit mondanak a feljegyzéseitek? Megnézhetem a témába vágó feljegyzéseket, Bander? Kérlek, értsd meg, én hivatásomból eredően foglalkozom a mítoszokkal, a legendákkal és az őstörténettel. Tudós vagyok, érdekel minden ilyesmi és különösen a Földdel kapcsolatos anyagok.

— Csak azt ismétlem, amit hallottam — felelte Bander. — Nincsenek a témába vágó feljegyzések. A mi dokumentumaink csakis a Solarián történtekkel foglalkoznak, más világok csak annyiban kerülnek említésre, amennyiben bennünket érintenek.

— A Föld nyilván hatással volt rátok — makacskodott Pelorat.

— Lehetséges, de az már nagyon-nagyon régen volt, és minden világok közül éppen a Föld a legvisszataszítóbb számunkra. Ha lett volna is bármiféle dokumentumunk a Földről, meggyőződésem, hogy puszta viszolygásból is megsemmisítettük volna azokat.

Trevize mérgében a fogát csikorgatta.

— Saját magatok? — nyögte ki.

Bander visszafordította a figyelmét Trevize-ra.

— Nincs más, aki megsemmisíthetné őket.

Pelorat nem volt hajlandó eltérni a tárgytól.

— Mit hallottál még a Földről?

Bander gondolkodott.

— Amikor fiatal voltam — kezdte —, az egyik robot mesélt nekem egy földi emberről, aki itt járt a Solarián, és egy solariai asszonyról, aki elment vele, és aztán fontos személyisége lett a Galaxisnak. Ez azonban, véleményem szerint, kitalált mese volt.

— Biztos vagy benne? — harapott az ajkába Pelorat.

— Hogy lehetnék ilyesmiben biztos? — válaszolta Bander. — Mindenesetre meghaladja a hihetőség határait, hogy egy földi ember a Solariára merészkedett volna, vagy hogy egy solariai eltűrte volna a betolakodást. Még kevésbé valószínű, hogy egy solariabeli asszony — akkor még félemberek voltunk, de még így is — önként elhagyta volna ezt a világot. De gyertek, hadd mutassam meg az otthonomat.

— Az otthonodat? — nézett körül Bliss. — Hát most nem az otthonodban vagyunk?

— Nem, dehogy. Ez csak egy előtér — világosította fel Bander. — Amolyan kilátószoba. Ha a helyzet rákényszerít, innen láthatom bolygótársaimat. Azon a falon jelenik meg a képük, vagy a fal előtt, három dimenzióban. Ezt a helyiséget akár gyűlésteremnek is nevezhetem, tehát semmiképpen sem része az otthonomnak. Gyertek velem.

Elindult, azt sem nézte, követik-e, de Trevize, amikor ránézett a szoba sarkaiban álló robotokra, tudta, menniük kell, ha nem akarják, hogy azok szelíden kényszerítsék őket.

Amikor a másik kettő fölállt, Trevize Bliss fülébe súgta:

— Maga oldotta meg a beszélőkéjét? Bliss megszorította a kezét, és bólintott.

— Csak még azt volna jó tudni, hogy mik a szándékai — tette hozzá kicsit szorongva.

49.

Mentek Bander nyomában. A robotok udvarias távolságban maradtak, de jelenlétük állandó fenyegetésként nehezedett rájuk.

Az egyik folyosón áthaladva Trevize rosszkedvűen morogta:

— A Földdel kapcsolatban ezen a bolygón semmiféle segítségre nem számíthatunk. Ebben biztos vagyok. Csak egy újabb változat a radioaktivitás-témára. — Megrántotta a vállát. — El kell mennünk a harmadik koordinátasorral jelzett világra.

Kinyílt előttük egy ajtó, amely egy kisebb szobába vezetett.

— Gyertek, félemberek, megmutatom nektek, hogyan élünk — mondta Bander.

— Gyerekes örömét leli a hivalkodásban — súgta Trevize. — De szeretném leütni!

— Ne akarja fölvenni vele a versenyt a gyerekességben — súgta vissza Bliss.

Bander betessékelte őket a szobába. Mögöttük belépett az egyik robot is. Miután Bander is bejött, s egy intéssel elküldte a többi robotot, az ajtó bezárult mögöttük.

— Ez egy lift — szólalt meg Pelorat, a felfedezés örömével.

— Az — válaszolta Bander. — Amióta levonultunk a föld alá, igazából sohasem jövünk fel. Nem is akarunk, ámbár én olykor élvezem a napfényt. A felhőket és a szabadban való éjszakázást viszont ki nem állhatom. Olyan érzésem támad tőle, mintha a föld alatt volnék, holott nem is vagyok ott, ha értitek, mire gondolok. Ez is afféle kognitív disszonancia, és én roppant kellemetlennek találom.

— A Föld is a felszín alá építkezett — jegyezte meg Pelorat. — Acélbarlangoknak nevezték a városaikat, így tett a Trantor is a régi császári időkben, de még nagyobb méretekben. És a Comporellon ma is a föld alá építkezik. Ha jól meggondolja az ember, az irányzat meglehetősen általános.

— A félemberek felszín alá özönlése és a mi elszigetelt, fényűző föld alatti életünk két különböző dolog — jelentette ki Bander.

— A Terminuson a felszínre építik a lakóházakat — mondta Trevize.

— Kitéve az időjárás szeszélyeinek — vágta rá Bander. — Nagyon primitív.

A lift, melynek kezdeti alacsonyabb gravitációs nyomása kellemetlenül hatott Peloratra, a továbbiakban semmivel sem árulta el, hogy mozogna. Trevize azon tűnődött, vajon milyen mélyre szállnak le, amikor egy másodpercre megérezték a magasabb gravitációt, és az ajtó kinyílt.

Tágas, nagy gonddal berendezett szoba tárult ki előttük. Világosság derengett benne, noha fényforrást sehol sem láttak. Majdnem olyan volt, mintha maga a levegő világítana halványan.

Bander feltartotta az ujját, s ahová mutatott, a fény észrevehetően felerősödött. Akárhová mutatott, a jelenség megismétlődött. Bal kezét az ajtó mellett lévő, ágaitól megfosztott vesszőre helyezte, miközben jobb kezével széles kört írt le, mire az egész szoba fénybe borult, mintha a nap sütött volna be — hőt azonban nem érzékeltek.

Trevize elfintorodott, és félig hangosan így szólt:

— Ez az ember kókler.

— Nem „ember”, hanem „solariai”! — csattant fel élesen Bander. — A „kókler” szó jelentését nem ismerem, de a hangszínből ítélve gyalázkodó értelmű lehet.

— Olyasvalakire mondják, aki nem a valódi énjét mutatja, aki a valóságnál lenyűgözőbb benyomás keltésével igyekszik másokra hatni — magyarázta Trevize.

— Bevallom, szeretem a hatáskeltést, de amit mutattam, az nem valami trükk, hanem a valóság — mondta Bander.

Megpaskolta a vesszőt, amelyen eddig a bal keze nyugodott.

— Ez a hővezető pálca több kilométer mélyre hatol le a földbe, és hasonló rudak vannak szerte a birtokomon a megfelelő helyeken. Hasonló rudakról tudok más birtokokon is. Az a feladatuk, hogy segítsék a hő kiáramlását a Solaria mélyebb rétegeiből, megkönnyítve annak munkára fogását. A fény megteremtéséhez nincs szükségem efféle kézmozdulatokra, de drámai hatást tudok kelteni velük, vagy talán, ahogy rámutattál, a nem valódiság súrolásában lelem igazi élvezetemet.

— Sokszor adódik lehetőséged, hogy ilyen kis dramatikai fogásokkal szerezz örömet magadnak? — érdeklődött Bliss.

— Nem — rázta meg a fejét Bander. — Az ilyesmi nincs hatással a robotjaimra. Sem solariabeli társaimra. De pompásan elszórakoztat a ritka alkalom, hogy félemberekkel találkozhatom és parádézhatok előttük.

— Ebben a szobában derengett némi fény, amikor beléptünk — mondta Pelorat. — Mindig van ennyi világosság?

— Igen, mert valamennyi energia mindig csordogál — amivel például a robotokat működtetem. A birtokom állandó működésben van, csak azok a részek tétlenkednek, amelyek az adott pillanatban nem végeznek aktív munkát.

— És ezt az egész hatalmas birtokot te látod el szüntelenül energiával?

— A nap és a bolygó magja szolgáltatja az energiát, én csak a vezető vagyok. És természetesen nem az egész birtok végez termelő munkát; a túlnyomó részét megtartom vadon állapotában. A legkülönbözőbb állatok élhetnek rajta szabadon, elsősorban mert így védem a határaimat, de azért is, mert esztétikai értéket találok benne. A földjeim és a gyáraim tulajdonképpen kicsinyek: a saját szükségleteimen kívül csak néhány különlegességet termelek, melyek a másokkal folytatott cserekereskedelmet szolgálják. Vannak például robotjaim, melyek szükség esetén el tudják készíteni és be tudják szerelni a hővezető rudakat. Sok solariai rám szorul ebben a dologban.

— És az otthonod? — érdeklődött Trevize. — Az otthonod mekkora?

Ez nyilván helyénvaló kérdés volt, mert Bander arca felragyogott.

— Nagyon nagy. Az egyik legnagyobb a bolygón, azt hiszem. Kilométerekre elnyúlik minden irányban. Itt a föld alatt annyi robot dolgozik a háztartásban, ahány a felszín sok ezer négyzetkilométerén.

— De csak nem lakod be az egészet? — hitetlenkedett Pelorat.

— Elképzelhető, hogy vannak szobák, melyekben még nem jártam, de mit számít az? — felelte Bander. — A robotok minden helyiséget tisztán tartanak és szellőztetnek. De gyerünk tovább.

Az ajtó, amelyen át kiléptek, nem az volt, ahol bejöttek, s természetesen egy másik folyosón találták magukat. Egy vágányokon haladó kisméretű, nyitott terepjáró állt előttük.

Bander intett, hogy szálljanak be, így aztán egymás után bemásztak. A hely nem volt valami tágas négyüknek és még a robotnak, de Pelorat és Bliss egymáshoz préselődtek, hogy Trevize-nak is jusson hely. Bander nagy kényelmesen előreült, oldalán a robottal, és a kocsi elindult. Szó sem volt holmi irányító berendezések kezeléséről, csak Bander keze mozdult meg olykor könnyedén.

— Ez tulajdonképpen egy kocsi alakú robot — mondta Bander, hanyagul közömbös arccal.

Az iram egyenletes volt, néha ajtókon haladtak át simán, melyek kinyíltak a közeledtükre és bezárultak mögöttük. Az ajtók díszítése olyannyira különböző volt, mintha külön utasították volna a robotokat, hogy a mintákat találomra tervezzék meg.

Előttük és mögöttük homályba veszett a folyosó, de ahol éppen jártak, a hideg, napfényszerű világosság árasztott el mindent. A szobák is kivilágosodtak, mihelyt kitárult az ajtajuk. És Bander mindannyiszor lassan, kecsesen intett a kezével.

Úgy látszott, az utazásnak sohasem lesz vége. Időn. ként észrevették, hogy új irányba fordulnak, s ebből látták, hogy a föld alatti lakóház két dimenzióban mozog. (Nem, gondolta Trevize egy ízben, amikor a kocsi egyenletes iramban lefelé haladt egy szelíd lejtőn, inkább háromban.)

Bárhová mentek, mindenütt tucatjával-húszasával-százával láttak kényelmes tevékenységekbe merült robotokat, amelyekről Trevize nem egykönnyen tudta eldönteni, miféle munkák lehetnek. Elhaladtak például egy nyitott ajtó előtt, amely,tágas szobába vezetett: itt robotok hosszú sorai hajoltak némán íróasztalok fölé.

— Ezek mit csinálnak, Bander? — kérdezte Pelorat.

— Könyvelnek — felelte Bander. — Statisztikai feljegyzéseket, pénzügyi elszámolásokat és más efféléket készítenek, és mondhatom, örülök, hogy nekem nem kell ilyesmivel foglalkoznom. A birtok egy része egyáltalán nem henyél. Növénytermesztő területének mintegy egynegyede gyümölcsös, további egytizede gabonaföld, de én a szívem mélyén a gyümölcsösömre vagyok büszke. Itt termesztjük a világ legjobb gyümölcsét, méghozzá a legváltozatosabb fajtákat. A Bander-féle őszibarack jelenti ezen a világon az őszibarackot. Más nem is igen vetemedik rá, hogy őszibarackot termesszen. Csak almából huszonhét fajtánk van és így tovább. A robotoktól minden felvilágosítást megkaphattok.

— Mit kezdesz ezzel a rengeteg gyümölccsel? — kérdezte Trevize. — Meg nem eheted az összesét.

— Álmomban sem gondolnék ilyesmire. Csak módjával szeretem a gyümölcsöt. Eladom a többi birtokosnak.

— És mit kapsz érte?

— Főleg ásványi anyagokat. Az én birtokomon nincsenek említésre méltó bányák. Aztán minden egyebet is, ami az egészséges ökológiai egyensúly fenntartásához kell. Igen sokrétű növényi és állati élet található a birtokomon.

— És gondolom, a robotok viselnek gondot mindenre — mondta Trevize.

— Azok. Méghozzá példásan.

— És mind egyetlen solariai érdekében.

— A birtok és annak ökológiai állandósága érdekében. Történetesen én vagyok az egyetlen solariai, aki ellátogat a birtok különböző részeire — ha úgy tartja kedvem —, de ez is része az én korlátlan szabadságomnak.

— Gondolom, a többiek, a többi solarialakó szintén fenntartja a helyi ökológiai egyensúlyt — szólt közbe Pelorat. — És nekik is vannak ingoványaik, hegyeik vagy tengerpartjaik.

— Gondolom — válaszolta Bander. — Ilyesmikkel szoktunk foglalkozni azokon a tanácskozásokon, amelyeket a világ dolgai néha elkerülhetetlenné tesznek.

— Milyen gyakran gyűltök össze? — tudakolta Trevize. (Most egy meglehetősen szűk átjárón haladtak, melyen végestelen végig egyik oldalon sem láttak ajtót. Trevize arra gondolt, talán egy olyan területen vezet át, ahol nehezen alakíthattak volna ki tágasabb folyosót, vagyis összekötő kapocsként szolgálhat két, messzebbre nyúló épületszárny között.)

— Túlságosan gyakran — hangzott a válasz. — Ritka az a hónap, amikor nem kell bizonyos időt valamelyik bizottság értekezletén töltenem, amelyiknek a tagja vagyok. És bár ingoványaim vagy hegyeim nincsenek, a gyümölcsöseim, a halastavaim és a füvészkertjeim a legszebbek a világon.

— De drága barátom, azazhogy Bander — szólt megint Pelorat —, feltételezem, hogy még sohasem hagytad el a birtokod területét, hogy meglátogasd a többiekét.

— Persze, hogy nem — válaszolta Bander sértődötten.

— Csak feltételeztem — nyugtatta meg Pelorat szelíden. — Nos, hogyan állíthatod ilyen határozottan, hogy a tiéd a legszebb, ha sohasem tanulmányoztad, de még csak nem is láttad a többit?

— Mert a birtokközi kereskedelemben részt vevő terményeim iránti keresletből meg tudom állapítani — közölte Bander.

— És mi a helyzet az iparral? — érdeklődött Trevize.

— Vannak birtokok, amelyeken eszközöket és gépeket gyártanak — felelte Bander. — Ahogy mondtam, mi hővezérlő rudakat gyártunk, de azok elég egyszerűek.

— És robotokat?

— Robotokat több helyen is készítenek. A történelem során mindig Solaria vezetett a robottervezés sok ügyességet és hozzáértést igénylő munkájában az egész Galaxisban.

— Az az érzésem, hogy ma is — jegyezte meg Trevize, gondosan ügyelve, hogy a mondat inkább állításnak, mintsem kérdésnek hangozzék.

— Ma? — kapott a szón Bander. — Ugyan kivel kellene ma versenyeznünk? Manapság csak a Solarián készülnek robotok. A ti világaitokon nem, ha jól értelmezem mindazt, amit a hiperhullámokon hallok.

— És a többi Térutas világon?

— Mondtam már. Ilyenek már nincsenek.

— Egyáltalán?

— Nem hiszem, hogy a Solarián kívül élne akár egyetlen Térutazó is.

— Senki sincs, aki tudná, hol van a Föld?

— Miért érdekelne bárkit is a Föld holléte?

— Engem érdekel — fakadt ki Pelorat. — Ez a kutatási témám.

— Akkor kutass valami mást — mondta Bander. — Én nem tudok semmit a Föld hollétéről, soha nem is hallottam, hogy bárki is tudta volna, az egész ügy nem ér egyetlen robotforgácsot sem.

A kocsi megállt, és egy pillanatra Trevize azt hitte, talán azért, mert Bander megsértődött. De a sima megállást követően, amikor Bander kiszállt, a megszokott, derűs arcával intett, hogy lépjenek ki ők is.

Homály derengett a szobában, ahová beléptek, még azután is, hogy Bander intésére valamivel világosabb lett. A helyiség egy mellékfolyosóra nyílt, ahol mindkét oldalon kisebb szobák sorakoztak. Minden egyes fülkében egy vagy két gazdagon díszített váza állt, némelyikhez tárgyak támaszkodtak: leginkább filmvetítőkre emlékeztettek.

— Mik ezek itt, Bander? — kérdezte Trevize.

— Az ősök sírkamrái, Trevize — válaszolta Bander.

50.

Pelorat érdeklődve pillantott körül.

— Talán az ősök hamvait földelték itt el?

— Ha az „elföldelés” alatt azt érted, hogy betemettük a földbe, akkor nincs egészen igazad — felelte Bander. — Igaz ugyan, hogy a föld alatt vagyunk, de ez az én udvarházam, és ahol most mi állunk, itt vannak a hamvak is. A mi nyelvünkön ezt úgy mondjuk, hogy a hamvak „el vannak lakolva”. — Tétován elhallgatott, majd hozzátette: — A „lak” az „udvarház” régiesebb formája.

Trevize közönyösen nézett körül.

— És ezek itt a te őseid? Hányan vannak?

— Majdnem százan — jelentette Bander, nem is titkolt büszkeséggel. — Pontosan kilencvennégyen. Persze a legelsők még nem voltak igazi solariaiak, legalábbis a szó mai értelmében nem. Félemberek voltak, hímneműek és nőneműek. Ezeket a félősöket a közvetlen leszármazottak mellé helyezett urnákba tették. Én természetesen nem lépek be azokba a szobákba. Azok amolyan „szégyenkamrák”. Legalábbis így mondjuk solar nyelven; nem ismerem a galaktikus megfelelőjét. Talán nektek nincs is ilyen szavatok.

— És a filmek? — kérdezte Bliss. — Mintha filmvetítőket látnék ott.

— Naplók — felelte Bander. — Az életük története. Felvételek, melyek a számukra legkedvesebb birtokrészeken készültek róluk. Ez azt jelenti, hogy nem haltak meg minden szempontból. Bizonyos részeik megmaradtak, és az is a szabadságomhoz tartozik, hogy tetszésem szerint bármikor velük lehetek; ha kedvem tartja, megnézhetem ezt vagy azt a filmrészletet.

— De sohasem olyat, amelyen a szégyenletesek látszanak.

— Nem — szűkült résre Bander szeme. — De hát mindnyájunknak vannak ilyen őseink. Ez amolyan közös szerencsétlenség.

— Közös? Ezek szerint a többi solarialakónál is megvannak ezek a sírkamrák? — kérdezte Trevize.

— Ó, igen, mindnyájunknál, de az enyém a legszebb, a legkidolgozottabb, a legtökéletesebben karbantartott.

— Már elő van készítve a saját halottaskamrád is? — érdeklődött Trevize.

— Hogyne. Pontosan kijelölve és teljesen megépítve. Amikor megörököltem a birtokot, kötelességeim közül legelőször ezt kellett teljesítenem. Amikor lefekszem, hogy hamuvá váljak — hogy költőien fejezzem ki magam —, az utódomnak az lesz az első kötelessége, hogy megépítse a sajátját.

— És van már utódod?

— Lesz, ha eljön az ideje. Az életnek számomra még beláthatatlan tere van. Ha el kell mennem, egy felnőtt, kifejlett energiaátvivő-lebenyekkel rendelkező utód áll a helyembe, aki már lesz olyan érett, hogy élvezni tudja a birtokot.

— A te sarjad lesz, gondolom.

— Ó igen.

— De mi történik olyankor, amikor valami kellemetlenség adódik? — okvetetlenkedett Trevize. — Úgy vélem, baleset vagy szerencsétlenség még a Solarián is előfordulhat. Mi történik, ha egy solariai idő előtt fekszik le hamuvá, és nincs utódja, aki a helyére álljon, vagy az utód nem elég érett, hogy élvezni tudja a birtokot?

— Ilyesmi ritkán fordul elő; az őseim sorában mindössze egyszer esett meg. Ilyenkor nem szabad megfeledkezni arról, hogy más utódok is várakoznak birtokra. Akadnak köztük olyanok, akik már elég érették az öröklésre, de ott van még a szülő, esetleg olyan fiatalon, hogy egy második utódot is létrehozhat, és élhet mindaddig, amíg ez a második. utód is megérik az öröklésre. Az egyik ilyen úgynevezett „nagyfiatal” utód lenne kijelölve a szóban forgó birtok öröklésére.

— Ki fogja kijelölni?

— Van egy irányító testületünk, amelynek kevés feladata közé tartozik ez is: az örökös kijelölése idő előtti hamuvá válás esetén. Természetesen mindez a holovízión keresztül zajlik.

— De nézd csak — értetlenkedett Pelorat —, ha a solarialakók sohasem találkoznak egymással, honnan tudhatná bárki is, hogy valahol valamelyikük váratlanul — vagy éppen előreláthatóan — hamuvá feküdt le?

— Mihelyt valaki lefekszik hamuvá, a birtokon minden energia megszűnik — válaszolta Bander. — Ha az utód nem lép azonnal a helyébe, végül észreveszik a rendellenes állapotot, és meghozzák a helyreigazító döntéseket. Biztosíthatlak benneteket, a mi társadalmi rendszerünk zökkenőmentesen működik.

— Meg lehetne nézni ezek közül a filmek közül néhányat? — firtatta Trevize.

Bander szinte megfagyott. Aztán azt mondta:

— Csak a tudatlanságod szolgálhat mentségül a viselkedésedre. Amint mondtál, az faragatlanság és szeméremsértés.

— Bocsáss meg érte — mondta Trevize. — Nem akartam tolakodó lenni, de mint említettük, szeretnénk felvilágosítást kapni a Földről. Arra gondoltam, hogy a legrégebbi filmek keletkezésekor a Föld talán még nem volt radioaktív, ennélfogva elképzelhető, hogy említés történik róla. Talán még részleteket is megtudhatnánk. Természetesen nem akarunk megbolygatni a magánéletedben, de ha van rá egyáltalán mód, hogy te is megnézd a filmeket… vagy megnézné egy robot, aztán megosztaná velünk a kérdéses információkat… Persze, ha elfogadod az indítékainkat, és megérted, hogy cserében mindent megteszünk, hogy tiszteletben tartsuk az érzéseidet, még azt is megengedhetnéd, hogy magunk tekintsünk bele a filmekbe.

— Látom, képtelen vagy tudatára ébredni, hogy fokról fokra sértőbbek a szavaid — mondta fagyosan Bander. — De egykettőre véget vethetünk ennek az egésznek, mert közölhetem, hogy korai félemberőseim mellett nem találhatók filmek.

— Semmi? — Trevize csalódása szívből jövő volt.

— Léteztek valaha. De még te is elképzelheted, mi minden lehetett rajtuk. Két félember érdeklődést mutat egymás iránt, sőt — Bander krákogott, s némi erőfeszítéssel folytatta — interakcióba kezdenek. Természetesen minden félemberfilmet nemzedékekkel ezelőtt megsemmisítettek.

— És a többi solarialakónál őrzött filmek?

— Mindet megsemmisítették.

— Biztos vagy benne?

— Őrültség lett volna nem megsemmisíteni.

— Néhány solariai lehet valóban őrült, vagy érzelgős, vagy feledékeny. Gondolom, nincs ellenedre, hogy útbaigazíts valamely szomszédos birtokra.

Bander meglepetten nézett Trevize-ra.

— Azt hiszed, mások olyan elnézőek lennének veletek szemben, mint én voltam?

— Miért ne, Bander?

— Majd meglátnátok, hogy nem lesznek.

— Ezt a veszélyt vállalnunk kell.

— Nem Trevize. Egyikőtök sem. Hidd el. Trevize meglátta a háttérben lévő robotokat, és észrevette, hogy Bander arca fenyegetővé válik.

— Mi az Bander? — kérdezte hirtelen támadt kényelmetlenséggel.

— Élveztem a veletek való beszélgetést, és hogy megfigyelhettelek benneteket minden… különösségetekben — felelte Bander. — Egyedülálló tapasztalat volt, örömömre szolgált, de sem a naplómban nem rögzíthetem, sem filmen nem örökíthetem meg.

— Miért nem?

— Hogy beszéltem veletek, hogy meghallgattalak és bevezettelek benneteket az udvarházamba, sőt ide, az őseim sírkamráiba — ez mind, mind szégyenletes cselekedet volt.

— Mi nem vagyunk solarialakók. Csak annyit számítunk neked, mint ezek a robotok, nem?

— E meggondolás alapján tudok megbocsátani magamnak. Mások nem bocsátanak meg nekem.

— Mit érdekel ez téged? Hiszen korlátlan szabadságod van, hogy azt tedd, amit akarsz nem?

— A szabadság még — a mi helyzetünkben sem lehet korlátlan. Ha én volnék a bolygó egyetlen lakója, korlátlan szabadságomban akár szégyenletes dolgokat is művelhetnék. De élnek mások is a Solarián, és ezért bármennyire megközelítettük is az ideális szabadságot, teljesen nem érhettük el. Ezerkétszáz solariai él ezen a világon, s mind megvetésükkel sújtanának, ha megtudnák, mit csináltam.

— Nem látom be, miért kellene megtudniuk.

— Erről van szó. Amióta csak megérkeztetek, tudatában voltam ennek. Tudatában voltam mindvégig, miközben elszórakoztam veletek. A többieknek nem szabad megtudniuk.

— Ha ezzel azt akarod mondani, hogy félsz, nehogy valami bonyodalmat okozzunk, miközben a Földet nyomozva más birtokokat is fölkeresünk, akkor mi, természetesen, nem áruljuk el, hogy először nálad jártunk — javasolta Pelorat. — Ezt tökéletesen megértjük.

Bander a fejét rázta.

— Már így is elég kockázatot vállaltam. Magától értetődik, hogy néni fogok beszélni róla. A robotjaim sem fognak beszélni róla, de még azt is megparancsolom nekik, hogy felejtsék el az egészet. A hajótokat — behozzuk a föld alá, és átkutatjuk, hogy minél többet megtudjunk róla…

— Várj — szólt Trevize —, mit gondolsz, mennyi ideig fogunk itt vesztegelni, hogy átnézhesd a hajónkat? Ez képtelenség.

— Egyáltalán nem képtelenség, mert ebbe már nem lesz semmi beleszólásotok. Sajnálom. Jó lett volna, ha még beszélgethetünk, és sok egyebet is megvitathatunk, de tudjátok, az ügy kezd veszélyessé válni.

— Nem, erről szó sincs! — kiáltotta Trevize hevesen.

— De igen, kis félember. Félek, eljött az idő, amikor meg kell tennem, amit egykor az őseimnek meg kellett tenniük. Meg kell öljelek mindhármótokat.

51.

Trevize odakapta a fejét, ahol Bliss állt. A lány arca kifejezéstelen, ugyanakkor feszült volt, s a tekintete olyan erővel tapadt Banderra, mintha minden egyébről megfeledkezett volna.

Pelorat szeme a hitetlenkedéstől tágra nyílt.

Trevize, nem tudván, mit akar — vagy mit tud tenni Bliss, kétségbeesetten próbálta legyűrni magában a „minden elveszett” érzését (nem is annyira a halál gondolatától, mint attól, hogy úgy kell meghalnia, hogy nem találta meg a Földet, s azt sem tudta meg, miért választotta Gaiát az emberiség jövőjéül). Úgy érezte, időt kell nyernie.

Nagyon akarta, hogy amikor megszólal, határozottan, világos szavakkal fejezze ki magát:

— Eddig udvarias, jóindulatú solariainak mutatkoztál, Bander. Nem haragudtál, amiért betolakodtunk a világodba. Készségesen megmutattad nekünk a birtokodat és az udvarházadat, és válaszoltál a kérdéseinkre. Jobban illenék az egyéniségedhez, ha most elengednél bennünket. Soha senkinek sem kellene megtudnia, hogy itt jártunk, és nincs okunk rá, hogy visszatérjünk. Ártatlanul érkeztünk erre a világra, pusztán felvilágosítást várva.

— Úgy van, ahogy mondod — válaszolta Bander könnyedén —, és mindeddig életben is hagytalak benneteket. Holott az életeteket abban a pillanatban elvesztettétek, amikor beléptetek a légkörünkbe. Megtehettem volna — és meg is kellett volna tennem —, hogy a közvetlen kapcsolat első pillanatában megöllek benneteket. Akkor utasítanom kellett volna a megfelelő, robotot, hogy a testetek fölboncolásával nyújtson számomra információt a Külvilágiakról.

Én ezt nem tettem. Inkább engedtem nemtörődöm természetemnek, csak hogy ily módon elégítsem ki a kíváncsiságomat — de most már elég, ezt nem csinálhatom tovább. Már így is Solaria biztonságát veszélyeztettem, mert ha valami gyengeségből hagynám magam meggyőzni, és szabadon engednélek benneteket, akármit ígértek is most, jönnének újabbak a fajtátokból.

De azért megnyugtathatlak benneteket. A halálotok fájdalommentes lesz. Csak finoman fölhevítem, s ezzel működésképtelenné teszem az agyatokat. Nem fogtok fájdalmat érezni. Egyszerűen megszűnik az életetek. És mihelyt befejeztem a boncolást és a vizsgálódást, egyetlen hőlobbanásban hamuvá égetem a testeteket, és azzal vége is.

— Ha meg kell halnunk — mondta Trevize —, egyetlen szavam sincs a gyors és fájdalommentes halál ellen, de miért kell egyáltalán meghalnunk, ha semmi bűnt nem követtünk el?

— A bűnötök az, hogy ide jöttetek.

— Ezt a magyarázatot nem fogadhatjuk el, mivel nem tudtuk, hogy bűnt követünk el vele.

— A társadalom határozza meg, mit tekint bűnnek. Számotokra ésszerűtlennek és önkényesnek tűnhet, számunkra azonban nem, és ez itt a mi világunk, ahol teljes joggal mondhatjuk, hogy ebben és ebben a dologban rosszul cselekedtetek, tehát megérdemlitek a halált.

Bander mosolygott, mintha valami kellemes témáról csevegnének.

— Továbbá nincs jogotok, hogy holmi magasabb rendű erkölcs nevében tiltakozzatok. Van lángszórótok, amely egy mikrohullámú sugárnyaláb révén gyilkoló erejű hőt tud termelni. Pontosan azt teszi, amit én szándékozom tenni, de sokkal durvábban és fájdalmasabban, ebben biztos vagyok. Te minden tétovázás nélkül használnád ellenem ebben a pillanatban is, ha nem szívtam volna ki belőle az energiát, s ha volnék olyan bolond, hogy visszaadjam a mozgásszabadságodat… mert lám, nyomban kihúznád a fegyvert a tokjából.

Trevize kétségbeesetten mondta, de közben egy pillantást sem mert Blissre vetni, nehogy Bander figyelmét ráterelje:

— Kérlek, legalább könyörületességből ne tedd ezt!

— Először önmagámmal és a világommal szemben kell könyörületesnek lennem, és éppen ezért kell meghalnotok — jelentette ki Bander hajthatatlanul.

Fölemelte a kezét, s a következő pillanatban Trevize-ra ráborult a sötétség.

52.

A fojtogató sötétségben vadul villant át az agyán: Ez lenne a halál?

És mintha gondolata visszhangot verne, suttogást hallott:

— Ez a halál? — A szavak Pelorat hangján szóltak. Trevize is megpróbált suttogni, s rá kellett döbbennie, hogy tud.

— Miért kérdezi? — szólt határtalan megkönnyebbüléssel. — Ha kérdezni tud, az maga mutatja, hogy nem a halál.

— Egyes régi legendák szerint van élet a halál után.

— Képtelenség — morogta Trevize. — Bliss! Itt van, Bliss?

Nem jött válasz. Szavait ismét Pelorat visszhangozta:

— Bliss? Bliss? Mi történt, Golan?

— Bander nyilván meghalt — válaszolta Trevize —, így aztán nem tudja ellátni a birtokot energiával. A fények kialudtak.

— De hát hogyan? Azt akarja mondani, hogy Bliss tette?

— Feltételezem. Remélem, nem sínylette meg a dolgot.

Négykézláb forgolódva tapogatózott ide-oda a föld alatti sötétségben, melyben csak a falak belsejében lobbant fel időnként szabad szemmel nem láthatóan egy-egy lebomló radioaktív atom.

Aztán a keze valami meleghez és puhához ért. Amikor végigtapogatta, rájött, hogy egy láb. Olyan kicsi volt, hogy nem lehetett Banderé.

— Bliss?

A láb rúgott egyet, mire Trevize kénytelen volt elengedni.

— Bliss? Mondjon már valamit — unszolta.

— Élek — hallatszott a lány furcsán eltorzult hangja.

— De jól érzi magát? — sürgette Trevize.

— Nem.

Ekkor újra felderengett körülöttük valami fény — de nagyon gyengén. A falak szeszélyesen hol kivilágosodtak, hol meg elhomályosultak.

Ott hevert Bander, mint egy sötét rongykupac. Mellette kuporgott Bliss, fogta Bander fejét.

— A solarialakó halott — nézett föl Trevize-ra és Peloratra. Az arca könnyektől csillogott a sápad tan derengő fényben.

— De miért sír? — hüledezett Trevize.

— Ne is sírjak, amikor megöltem egy gondolkodó, értelmes élőlényt? Nem ezt akartam.

Trevize lehajolt, hogy fölsegítse, a lány azonban ellökte.

Pelorat letérdelt melléje, s halkan kérlelni kezdte:

— Kérlek, Bliss, életre már úgysem keltheted, inkább mondd el nekünk, mi történt.

A lány végre engedte, hogy lábra állítsák, s fakó hangon beszélni kezdett:

— Gaia is tudja azt, amit Bander tud. Gaia fel tudja használni a világegyetemben egyenetlenül szétszóródott energiát, s munkára is tudja fogni mentális erejével.

— Tudtam — jelentette ki Trevize, aki nagyon szerette volna megnyugtatni a lányt, csak azt nem tudta, hogyan kell. — Jól emlékszem az első találkozásunkra az űrben, amikor maga — vagy inkább Gaia — foglyul ejtette a hajónkat. Ez jutott eszembe, amikor Bander, azután, hogy elvette a fegyvereimet, foglyul ejtett. Magával is így tett, de én bíztam benne, hogy ha akarja, ki tudja szabadítani magát.

— Nem. Kudarcot vallottam volna, ha megpróbálom. Amikor a hajójuk az én(mi)Gaia szorításában volt, valóban egyek voltunk Gaiával — mondta szomorúan. — Most azonban a hipertér választ el bennünket egymástól, s korlátot szab az én(mi)Gaia erejének. Különben is, Gaia ereje az agyak összességében van. De még az összes agynak együttvéve sincs meg az a transzduktorlebenye, ami ennek az egyetlen solariainak megvolt. Mi nem tudjuk olyan könnyedén, olyan hatékonyan és olyan fáradhatatlanul használni az energiát, mint ő. Láthatja, én nem tudok nagyobb világosságot gyújtani, és kétséges, meddig bírok ennyit is fenntartani, mielőtt végképp kimerülnék. Bander az egész hatalmas birtok energiaellátásáról tudott gondoskodni, még akkor is, amikor aludt.

— De maga végzett vele — szólt közbe Trevize.

— Mert nem gyanakodott az erőmre — felelte Bliss —, és mert én semmit sem tettem, amivel elárultam volna. Nem gyanakodott rám, és egy csöpp figyelmet sem szentelt nekem. Teljes mértékben magára összpontosított, Trevize, mert magánál voltak a fegyverek — megint milyen jó szolgálatot tett, hogy fölfegyverezte magát —, és nekem csak ki kellett várnom az alkalmat, hogy egyetlen gyors és váratlan csapással megállítsam. Amikor elérkezettnek látta a pillanatot, hogy megöljön bennünket, amikor minden idegszálával erre összpontosított, akkor tudtam lesújtani rá.

— És nagyszerűen sikerült.

— Hogy mondhat ilyen kegyetlenséget, Trevize? Én csak meg, akartam állítani. Csak meg akartam gátolni abban, hogy használja a transzduktorát. A meglepetésnek abban a pillanatában, amikor meg akart semmisíteni bennünket, de tapasztalnia kellett, hogy nem tud, ellenben a körülöttünk lévő fény kezd elsötétülni, csak addig akartam növelni a szorításomat, hogy tartós, de természetes álmot bocsássak rá, majd kikapcsolhassam a transzduktorát. Akkor nem szakadt volna meg az energiaszolgáltatás, s kijuthattunk volna ebből az udvarházból a hajóhoz, hogy elhagyjuk a bolygót. Úgy terveztem, hogy amikor fölébred, elfelejtse mindazt, ami történt, attól a pillanattól kezdve, hogy meglátott bennünket. Gaia sohasem akar ölni, hogy elérjen valamit, amit gyilkosság nélkül is el lehet érni.

— Mi romlott el, Bliss? — kérdezte Pelorat halkan.

— Még sohasem volt dolgom olyasmivel, mint ezek a transzduktorlebenyek, és nem volt időm, hogy kitapasztaljam és megismerjem a működésüket. Puszta erőből sújtottam le a blokkoló egységemmel, s az, úgy látszik, nem sikerült úgy, ahogy kellett volna. Nem azt a nyílást zárta le, ahol az energia belép a lebenyekbe, hanem azt, ahol távozik belőlük. E lebenyeket szüntelenül ostromolják az energia vad hullámai, de normális körülmények között az agy ki is áramoltatja ugyanezt az energiát, s ezáltal megvédi magát. Ám amikor én lezártam a kivezető nyílást, az energia megrekedt a lebenyekben, s a másodperc töredéke alatt úgy megemelte a hőmérsékletet, hogy az agy fehérjeállománya robbanásszerűen semlegesítődött, és ő meghalt. Amikor a fények kialudtak, én azonnal feloldottam a blokkoló egységemet, de persze, akkor már túl késő volt.

— Nem tudom, mi egyebet tehettél volna, drágám, mint amit tettél — mondta Pelorat.

— Hogyan vigasztalódhatnék ezzel, ha egyszer öltem?

— Bander döntött úgy, hogy megöl minket — szólt közbe Trevize.

— Ezért meg kellett állítanom, de nem lett volna szabad megölnöm.

Trevize habozott. Nem akarta kimutatni türelmetlenségét, mert nem volt szándékában megsérteni vagy még jobban felzaklatni Blisst, aki, végül is, az egyedüli védelmezőjük volt ebben a tökéletesen ellenséges világban.

— Bliss — mondta óvatosan —, ideje, hogy túltegyük magunkat Bander halálán. Látja, mindenféle energiaszolgáltatás megszűnt a birtokon. A Solaria többi lakója ezt előbb vagy utóbb észre fogja venni, de inkább előbb, mint utóbb. És akkor kénytelenek lesznek közbelépni. Nem hinném, hogy vissza tudná verni többek esetleges összevont támadását. És, ahogy bevallotta, még ezt a korlátozott energiaszolgáltatást sem lesz képes sokáig fenntartani, ha pillanatnyilag győzi is. Ezért fontos lenne, hogy késlekedés nélkül visszajussunk a felszínre, a hajónkhoz.

— De Golan — mondta Pelorat —, hogy csináljuk ezt? Sok-sok kilométert tettünk meg egy tekervényes labirintusban — én legalábbis annak érzékeltem —, és ami engem illet, a leghalványabb sejtelmem sincs, hogyan érhetnénk el a felszínt. Mindig nagyon nehezen tudtam tájékozódni.

Trevize körülnézett, és rájött, hogy Peloratnak igaza van.

— Szerintem sok út vezethet a felszínre — mondta —, nem kell feltétlenül megtalálnunk azt, amelyiken lejöttünk.

— De nem tudjuk, merre van bármelyik kivezető út. Hogy találjuk meg? Trevize újra Blisshez fordult.

— Észlel valamit mentálisan, aminek a segítségével kijuthatnánk?

— A birtokon egyetlen robot sem működik — válaszolta Bliss. — Érzek odafönt valami gyenge szubintelligens susogást, de ebből csak az következik; hogy a felszín a fejünk fölött van, amit amúgy is tudunk.

— Hát akkor nincs más hátra, keresnünk kell valami nyílást — állapította meg Trevize.

— Vaktában? — borzadt el Pelorat. — Ez nem fog menni.

— Talán igen, Janov — mondta Trevize. — Ha keressük, van rá esélyünk, hogy megtaláljuk, ha nem is sok. De ha itt maradunk, akkor eleve sikertelenségre ítéljük magunkat. Jöjjön, hisz a halvány esély is több, mint a semmi.

— Várjon — szólalt meg Bliss. — Érzek valamit.

— Mit? — kérdezte Trevize.

— Egy agyat.

— Értelmes lényét?

— Igen, de korlátozottan értelmesét, azt hiszem. De érzek még valamit, még ennél is határozottabban.

— Mi az? — Trevize alig tudta féken tartani a türelmetlenségét.

— Félelem! Elviselhetetlen rémület! — suttogta Bliss.

53.

Trevize gyászos tekintettel nézett körül. Tudta, hol jöttek le, de egy percig sem hitte, hogy visszafelé is megtalálják ugyanazt az utat. Ami azt illeti, nem is nagyon figyelt a kanyarokra és elágazásokra; ki gondolta volna, hogy olyan helyzetbe kerülnek, hogy egyedül, minden segítség nélkül, ráadásul egy alig pislákoló fény világánál kell visszatalálniuk.

— Gondolja, Bliss, hogy be tudja indítani a kocsit? — kérdezte.

— Biztos, hogy be tudom, Trevize, de ebből még nem következik, hogy vezetni is tudom.

— Azt hiszem, Bander mentális erővel vezette — szólt közbe Pelorat. — Nem láttam, hogy egy ujjal is hozzáért volna, miközben a kocsi haladt.

— Igen, Pel, mentálisan csinálta, de hogyan mentálisan? — kérdezte szelíden Bliss. — Ezzel az erővel azt is mondhattad volna, hogy kapcsológombok segítségével. Hát persze… de ha én nem tudom, mikor melyik gombot kell működtetni, akkor hiába minden, nem igaz?

— Azért megpróbálhatná — biztatta Trevize.

— Ha megpróbálom, akkor minden idegszálammal arra kell összpontosítanom, márpedig a világosságot is fenn kellene tartanom ugyanakkor, ami nem fog menni. Tehát, még ha rájövök is, hogyan kell irányítani, nem sok köszönetünk lesz a kocsiban.

— Vagyis gyalogosan kell bolyonganunk, így van?

— Attól tartok, igen.

Trevize belebámult a homály mögötti, de azért vészesen közeli tömör, gyászos sötétségbe. Nem látott, nem hallott semmit.

— Bliss, érzi még azt a rémült elmét? — kérdezte.

— Igen, érzem.

— Meg tudja állapítani, hol van? Oda tud vezetni bennünket?

— A mentális érzékelés egyenes vonalú, természetes anyagok nem törik meg az útját, tehát meg tudom állapítani, hogy ebből az irányból jön. — A sötét fal egy pontjára mutatott, majd folytatta: — csakhogy nem sétálhatunk át hozzá a falon. A legjobb, amit tehetünk, hogy követjük a folyosó vonalát, a lehetőség szerint mindig arrafelé, ahonnan a legerősebben sugárzik az észlelés. Egy szó, mint száz, a hideg-meleg játékot kell játszanunk.

— Akkor induljunk máris.

Pelorat visszahúzta.

— Várjon, Golan! Biztos, hogy meg akarjuk találni azt az izét, bárki legyén is? Ha fél, akkor talán nekünk is okunk lesz rá, hogy féljünk.

Trevize türelmetlenül rázta meg a fejét.

— Nincs más választásunk, Janov. Ha fél, ha nem, az egy értelmes lény, és lehet, hogy hajlandó lesz, vagy kényszeríteni tudjuk rá, hogy fölvezessen bennünket a felszínre.

— És Bandert itthagyjuk, csak így, a földön? — feszengett Pelorat. Trevize megfogta Pelorat könyökét.

— Nézze, Janov, itt sem tehetünk mást. Valamelyik solariai majd újra beindítja a birtokot, s akkor a robotok megtalálják és gondjaikba veszik Bandert… de remélem, addigra mi már biztonságban leszünk.

Előreengedte Blisst, hogy mutassa az utat. A lány közvetlen közelében valamivel több volt a fény, s ő minden ajtó előtt, minden elágazásban megállt, hogy kitapogassa, melyik irányból sugárzik a félelem. Néha belépett egy-egy ajtón, vagy bekanyarodott egy oldalfolyosóra, aztán visszajött, hogy másik utat válasszon, miközben Trevize tehetetlenül nézte.

Valahányszor Bliss határozottan fordult valamelyik irányba, kigyulladt előtte a fény. Trevize észrevette, hogy ezúttal valóban világosabb lett, vagy mert a szemé már hozzászokott a homályhoz, vagy mert Bliss megtanulta, hogyan kell hatékonyabban átalakítani az energiát. Egy ízben, amikor mentében rátette a kezét az egyik földbe szúrt fémrúdra, a fény észrevehetően fölerősödött. Bliss bólintott, mint aki meg van elégedve magával.

A legkevésbé sem látszott ismerősnek semmi; szinte bizonyos volt, hogy. a föld alatti udvarház olyan részeiben bolyonganak, ahol idefelé jövet nem jártak.

Trevize szüntelenül meredeken fölfelé vezető folyosókat keresett, közben a mennyezetet is tanulmányozta, hátha fölfedez valahol egy csapóajtót. Még hasonlót sem látott, tehát nem maradt más reményük a kijutásra, mint az a rémült elme.

A csendben csak a lépteik nesze hallatszott, a sötétségben csak a hármójukat körülölelő halvány fény világított; itt, a halál birodalmában csak ők voltak az élők. Olykor egy-egy mozdulatlanul ülő vagy álló robot sötét tömege vált ki a Homályból. Egyszer egy oldalán fekvő, furán görcsbe merevedő végtagú robotot pillantottak meg. Elveszthette az egyensúlyát, gondolta Trevize, és elesett, amikor az energia megszűnt. A gravitáció erejét sem az élő, sem a halott Bander nem befolyásolhatta. Most az egész hatalmas Bander-birtokon mozdulatlanul állnak vagy fekszenek a robotok, és a határok mentén nyilván ezt fogják észrevenni a leghamarabb.

De az is lehet, hogy nem, jutott eszébe hirtelen. A solarialakók bizonyára számon tartják, melyikük halála várható a kor vagy a fizikai leromlás következtében. Világuk ilyenkor riadót fúj és felsorakozik. Bander azonban váratlanul, előre nem láthatóan, élete virágjában halt meg. Ki gondolna rá? Ki számítana rá? Ki figyelné a működés megszűnésének a jeleit?

De nem (és Trevize felhagyott az optimizmussal és az önvigasztalással, ami nem volt más, mint a túlzott önbizalom veszélyes fényűzése), a solarialakók észre fogják venni, hogy a Bander-birtokon minden tevékenység megszűnt, és nyomban akcióba lépnek. Mindnyájan érdekeltek a birtokok öröklésében, ezért nem hagyhatnak annyiban egyetlen halálesetet sem.

— A szellőzés megszűnt — motyogta Pelorat kétségbeesetten. — Egy ilyen föld alatti helyet szellőztetni kell, és ehhez Bander adta az energiát. Most ez is leállt.

— Nem számít, Janov — nyugtatta Trevize. — Egy ekkora üres házban annyi a levegő, hogy akár évekig is kibírnánk.

— Majdnem egyre megy. Lelkileg van rám rossz hatással.

— Kérem, Janov, ne engedjen a klausztrofóbiájának. Bliss, közelebb jutottunk egyáltalán?

— Sokkal közelebb, Trevize — válaszolta a lány. — Az érzés erősebb, és a hollétét is világosabban észlelem.

Határozottabb léptekkel haladt előre, kevesebbet tétovázott ott, ahol két irány között kellett választania.

— Ott! Ott! — suttogta. — Nagyon erősen érzem.

— Én már hallom is — jegyezte meg Trevize szárazon.

Mindhárman megtorpantak, s akaratlanul is visszatartották a lélegzetüket. Halk nyögdécselést hallottak, melyet időnként feltörő zokogás szakított félbe.

Egy tágas szobába léptek. Ahogy kigyulladt a fény, látták, hogy — ellentétben az eddig látottakkal — ezt a szobát gazdagon és színesen rendezték be.

A szoba közepén egy robot állt: kissé előrehajolva, karját szinte gyengéd mozdulattal kitárva, és persze, tökéletes mozdulatlanságban.

A robot mögött ruha libbent, s az egyik oldalán a rémülettől tágra nyílt szempár villant… a szívettépő zokogás egy pillanatra sem csitult el.

Trevize futva indult a robot mögé, mire a másik oldalon egy apró alak ugrott ki sikoltozva. Megbotlott, elesett, s most ott feküdt a földön, a szemét eltakarva, rúgkapálva, mintha így akarná távol tartani a veszedelmet, bármelyik irányból jönne is, és csak sikított, sikított…

— Egy gyerek — mondta Bliss teljesen fölöslegesen.

54.

Trevize zavartan lépett hátra. Mit keres itt egy gyerek? Bander annyira büszke volt a tökéletes szabadságára, annyira ragaszkodni látszott hozzá…

Pelorat, aki — ha valami homályos eseménnyel került szembe — a legkevésbé volt alkalmas rá, hogy a vaslogikára hagyatkozzék, azonnal megtalálta a megoldást:

— Gondolom, az örökös — mondta.

— Bander gyermeke — hagyta jóvá Bliss —, de szerintem még túl fiatal, hogy örökös lehessen. A solariabelieknek másutt kell találniuk egyet.

Nem azzal az átható, merev pillantással, inkább szelíden hipnotizálva nézte a gyereket, aki lassanként lecsendesedett. Kinyitotta a szemét, és visszanézett Blissre. Sikítozása halk hüppögéssé csitult.

Bliss sajátos hangokat hallatott, csillapító szótöredékeket, melyeknek önmagukban nem sok értelmük volt, de erősítették gondolatai megnyugtató hatását. Olyan volt az egész, mintha végigtapogatná a gyérek ismeretlen agyát, hogy érezze, hol kell kisimítania az összekuszált érzelmeket.

A gyerek lassan, tekintetét mindvégig Blissre függesztve, felállt, egy pillanatra megtántorodott, majd odarohant a néma, mozdulatlanná fagyott robothoz. Átkarolta a vaskos robotlábat, mintha az érintése biztonságát sóvárogná.

— Azt hiszem, a robot a… a dajkája vagy a gondviselője — szólalt meg Trevize. — Gondolom, egy solariai nem viselhet gondot egy másik solariaira, még a saját gyermekére sem.

— És feltételezem, hogy a gyerek hermafrodita — mondta Pelorat.

— Annak kell lennie — helyeselt Trevize.

Bliss, akit kezdettől fogva teljesen lekötött a gyerek, lassan közelebb lépett hozzá, tenyerét maga felé fordítva megemelte a kezét, mintha mutatni akarná, hogy nem áll szándékában megragadni a kicsiny teremtést. A gyerek most csendben volt, nézte a közeledőt, de még szorosabban ölelte a robotot.

— Gyere, kicsi… gyerek-meleg… gyerek-puha… meleg, jó, biztonság, gyerek… biztonság… biztonság — dünnyögte Bliss.

Megállt, s szemét egyre a gyereken tartva, halkan azt mondta:

— Pel, szólj hozzá az ő nyelvén. Mondd neki, hogy mi robotok vagyunk, s azért jöttünk, hogy gondját viseljük most, hogy az energia megszűnt.

— Robotok! — hőkölt vissza Pelorat.

— Azt kell hinnie, hogy robotok vagyunk… azoktól nem fél. És még sohasem látott emberi lényt, talán el sem tudja képzelni, mik lehetnek.

— Nem biztos, hogy rájövök a megfelelő kifejezésre — szabadkozott Pelorat. — Nem ismerem a „robot” szó archaikus megfelelőjét.

— Akkor mondd azt, hogy „robot”. Ha azt nem érti, akkor mondjál „vaslényt”. Mondj, amit csak tudsz.

Pelorat lassan, szót szó mellé rakosgatva beszélni kezdett. A gyerek feszülten figyelte, mintha meg akarná érteni.

— Ha már itt tartunk, azt is megkérdezhetné, hogyan jutunk ki — szólt közbe Trevize.

— Nem — ellenkezett Bliss. — Még nem. Előbb a bizalom, csak aztán az információ.

A gyerek, aki most Peloratot nézte, lassan engedett a robotot fogva tartó szorításából, és élesen csipogó, dallamos nyelven beszélni kezdett.

— Nekem túlságosan gyors a beszéde — mondta Pelorat idegesen.

— Kérd meg, hogy ismételje el lassabban — tanácsolta Bliss. — Én mindent megteszek, hogy megnyugtassam és megszabadítsam a félelmétől.

Pelorat újra végighallgatta a gyereket, majd azt mondta:

— Mintha azt kérdezné, hogy mi állította meg Jembyt. Jemby nyilván a robot.

— Kérdezz rá, és tisztázd, Pel. Pelorat mondott valamit, aztán fülelt, s végül azt mondta:

— Igen, Jemby a robot. A gyerek Fallomnak nevezi magát.

— Nagyszerű! — Bliss fénylő, boldog mosollyal nézett a gyerekre, rábökött, és azt mondta: — Fallom. Okos Fallom. Bátor Fallom. — Aztán kezét a saját mellére tette, és azt mondta: — Bliss.

A gyerek elmosolyodott. Nagyon vonzó volt így, mosolyogva.

— Bliss — mondta, kissé pöszén ejtve az sz-et.

— Bliss — szólt Trevize —, ha fel tudná éleszteni a robotot, Jembyt, az meg tudná mondani nekünk azt, amire kíváncsiak vagyunk. Pelorat éppúgy szót érthetne vele, mint a gyerekkel.

— Nem — tiltakozott Bliss. — Az nagyon rossz lenne. A robot elsőrendű kötelessége, hogy megvédje a gyereket. Ha megint működne, és meglátna itt bennünket, észrevenné, milyen különös emberek vagyunk, rögtön ránk támadna. Különös emberi lényeknek itt nincs semmi keresnivalójuk. Ha aztán kénytelen lennék ismét inaktiválni, egyrészt nem adna nekünk felvilágosítást, másrészt a gyereknek végig kellene néznie az egyetlen általa ismert szülő második megbénítását. Egyszóval én nem teszek ilyesmit.

— De nekünk azt mondták — szólalt meg Pelorat szelíden —, hogy a robotok nem árthatnak az emberi lényeknek.

— Azt mondtak, igaz — hagyta helyben Bliss —, de azt már nem mondták, hogy ezek a solarialakók miféle robotokat terveztek. És még ha ezt úgy tervezték is, hogy ne árthasson, választania kell a saját gyereke, illetve a saját gyerekéhez legközelebb álló lény és három olyasmi között, akik az ő szemében még csak nem is emberi, lények, pusztán törvénytelen betolakodók. Természetes, hogy a gyereket fogja választani, és megtámad bennünket.

Újra a gyerekhez fordult.

— Fallom — mondta —, Bliss. — Ujjával mutatta: — Pel, Trev.

— Pel, Trev — ismételte a gyerek szófogadóan. Bliss közelebb lépett hozzá, két keze lassan elindult feléje. A gyerek figyelte, majd hátrált egy lépést.

— Nyugalom, Fallom — mondta Bliss. — Jól van, Fallom. Érintsd, Fallom. Szép, Fallom.

A gyerek lépett egyet feléje, és Bliss szinte sóhajtotta:

— Jól van, Fallom.

Megérintette Fallom csupasz karját, mert a gyerek, szülőjéhez hasonlóan csak egy hosszú, elöl nyitott ingruhát s alatta ágyékkötőt viselt. A gyengéd érintés után Bliss visszahúzta a kezét, várt, majd újra megérintette, ezúttal lágyan cirógatva.

A gyerek szeme lecsukódott a Bliss agyából sugárzó erős, csillapító hatásra.

Bliss két keze lassan, puhán, szinte alig érintve kúszott fölfelé a gyerek vállán, nyakán, fülén, majd a hosszú barna haj alatt egy bizonyos pontig a fülek mögött és fölött.

Akkor leejtette a kezét, és megszólalt:

— A transzduktorlebenyek még kicsik. A koponyacsontok még nem fejlődtek ki egészen. Most csak egy kemény bőrréteg van ott, ahol a lebenyek később teljesen kifejlődnek, s a kitüremkedést csont veszi majd körül. Vagyis pillanatnyilag ő még nem irányíthatja a birtokot, sőt még a saját személyi robotját sem tudja életre kelteni. Kérdezd meg, Pel, hogy mennyi idős.

Pelorat egy röpke párbeszéd után kijelentette:

— Tizennégy éves, ha jól értettem.

— Inkább tizenegynek néztem — mondta Trevize.

— Az évek hossza ezen a világon nem feltétlenül egyezik meg a Galaktikus Szabványévvel. Különben is, a Térutazók állítólag hosszabb életűek, és ha a solarialakók ebben az értelemben is olyanok, mint a többi Térutazó, akkor az ő fejlődési életszakaszuk is hosszabb. Az évek tehát semmit sem mondanak nekünk.

— Elég az antropológiából — csattant fel kissé ingerülten Trevize. — Vissza kell jutnunk a felszínre, és mivel egy gyerekre akadtunk, fölöslegesen vesztegetjük az időnket. Ő nyilván nem ismeri a fölfelé vezető utat. Lehet, hogy még nem is járt a felszínen.

— Pel! — szólt Bliss.

Pelorat megértette, mire gondol Bliss, s az eddigi, leghosszabb társalgást bonyolította le Fallommal., Végül azt mondta:

— A gyerek tudja, mi az a nap. Azt mondja, látta már. Azt hiszem, fákat is látott. Mintha nem lenne. egészen biztos benne, hogy mit jelent a szó vagy legalábbis az a szó, amit én használtam…

— Értem, Janov — vágott közbe Trevize —, de térjünk a lényegre.

— Azt mondtam Fallomnak, ha ki tudna vezetni minket a felszínre, talán újra működésbe tudnánk hozni a robotot. Az igazat megvallva azt mondtam, hogy életre fogjuk kelteni. Gondolja, hogy képesek lennénk rá?

— Ezen ráérünk később törni a fejünket — válaszolta Trevize. — Mondta, hogy kivezet minket?

— Igen. Gondoltam, ha ilyen ígéretet teszek, akkor jobban fog igyekezni. Talán vállalhatjuk a kockázatot, hogy csalódást okozunk neki.

— Gyerünk — adta ki a parancsot Trevize —, induljunk. Az egész elméleti szinten marad, ha itt kapnak bennünket a föld alatt.

Pelorat mondott valamit a gyereknek, aki elindult, aztán megállt és visszanézett Blissre.

Bliss nyújtotta a kezét, s kézen fogva mentek tovább.

— Én vagyok az új robot — jegyezte meg a lány halvány mosollyal.

— Úgy látom, mintha a gyerek belenyugodott volna — jegyezte meg Trevize.

Fallom szökdécselve haladt az úton, és Trevize eltűnődött, vajon csak azért boldog-e, mert Blissnek gondja volt rá, hogy boldog legyen, vagy ezen túl is elfogta az izgalom, hogy láthatja a felszínt, ráadásul van három új robotja, vagy csak arra a gondolatra fogta el az izgalom, hogy visszakapja pótszülőjét, Jembyt. Nem mintha számított volna — mindaddig, míg a gyermek vezeti őket.

S lám, tétovázás nélkül haladt előre, egyszer sem torpant meg, amikor választania kellett két út között. Valóban tudta, hová megy, vagy csak közömbös volt, mint a gyermekek általában? Csak játszott, s nem is számolt a végeredménnyel?

De Trevize érezte, hogy enyhén elnehezülő léptei fölfelé vezetnek, s látta, hogy az önmaga fontosságának tudatában ugrándozó gyermek fölfelé mutogat és csacsog valamit.

Peloratra nézett, aki megköszörülte a torkát, és azt mondta:

— Azt hiszem, „kapuhoz vezető utat” mond.

— Remélem, jól hiszi — dörmögte Trevize.

A gyerek kitépte magát Bliss kezéből, és futásnak eredt. A padló egy pontjára mutatott, amely mintha sötétebb árnyalatú lett volna, mint a többi rész körülötte. Ráállt a sötét foltra, néhányszor föl-le ugrált — rajta, majd megfordult. Látszott a döbbenet az arcán, s a következő pillanatban fülhasogató, pergő szóözönben tört ki. Bliss elfintorodott.

— Nekem kell energiát szolgáltatnom. Ettől teljesen ki fogok merülni.

Arca kissé elvörösödött, a fény elhomályosult, de Fallom előtt kinyílt az ajtó, amit ő csengő szoprán nevetéssel jutalmazott.

Kiiramodott az ajtón, a két férfi pedig követte. Bliss lépett ki utolsónak, s amikor visszanézett, látta, hogy odabent ismét elnyel mindent a sötétség, s az ajtó bezárul. Akkor elcsigázottan megállt, s levegő után kapkodott.

— Kijutottunk hát — szólalt meg Pelorat. — De hol van a hajó?

Mindnyájan megálltak a szelíd alkonyi fényben.

— Úgy rémlik, mintha arrafelé volna — mormolta Trevize.

— Nekem is úgy rémlik — mondta Bliss. — Induljunk.

— És nyújtotta a kezét Fallomnak.

Nem hallatszott más, csak a szél zúgása, az állatok neszezése és hangjai. Elhaladtak egy robot mellett, amely mozdulatlanul állt egy fa közelében, s valami ismeretlen céllal tartott a kezében egy tárgyat.

Pelorat látható kíváncsisággal lépett feléje, de Trevize rászólt:

— Nem ránk tartozik, Janov. Menjünk tovább.

Újabb robot mellett mentek el, amely felbukva hevert a földön.

— Sok-sok kilométerre minden irányban heverhetnek így elszórtan a robotok — jegyezte meg Trevize, majd diadalittasan felkiáltott: — És íme, a hajó!

Megszaporázták a lépteiket, de hirtelen megtorpantak. Fallom izgatott cincogásba tört ki.

A hajó mellett kezdetleges légi járműre emlékeztető tárgy állt, holmi energiapazarló, ráadásul törékeny légcsavarral fölszerelt. Mellette, a hajóhoz vezető utat elállva a Külvilágiak kis csapata előtt, négy emberi alak állt.

— Késő — mondta Trevize. — Túl sok időt vesztettünk. Most mi lesz?

— Négy solariabeli? — tűnődött Pelorat. — Az nem lehet. Biztos, hogy nem bírnák ki ezt a testi közelséget. Gondolja, hogy esetleg holoképek lehetnek?

— Teljesen anyagi felépítésűek — szólt közbe Bliss. — Ebben biztos vagyok. De nem solarialakók. Az agyuk világosan mutatja. Robotok.

55.

— Akkor hát előre! — adta ki a jelszót Trevize. Nyugodt léptekkel indult a, hajó felé, a többiek pedig követték.

— Mi a szándéka? — kérdezte alig hallhatóan Pelorat.

— Ha robotok, akkor engedelmeskedniük kell a parancsnak.

A robotok várakozóan nézték őket, s Trevize sem vette le róluk a szemét, miközben egyre közelebb értek.

Igen, csakis robotok lehetnek. Furcsán kifejezéstelen arcukat mintha kitömött bőrből készítették volna, s egyenruhájuk egyetlen négyzetcentiméternyi bőrfelületet sem hagyott fedetlenül az arcukon kívül. Még a kezüket is vékony, áttetsző kesztyű takarta.

Trevize, csak úgy mellékesen intett, s a mozdulata tévedhetetlenül fejezte ki nyers óhaját, hogy álljanak félre az útból.

A robotok nem mozdultak.

Trevize fojtott hangon szólt oda Peloratnak:

— Öntse szavakba, Janov. Legyen határozott.

Pelorat megköszörülte a torkát, s a hangját merőben szokatlan baritonná mélyítve lassan beszélni kezdett, miközben legalább olyan határozott hessegető mozdulatokat tett, mint az imént Trevize. Erre az egyik robot, amely egy árnyalattal mintha magasabb lett volna a többinél, tett valami ridegen gúnyos megjegyzést.

Pelorat Trevize-hoz fordult.

— Azt hiszem, azt mondja, hogy mi Külvilágiak vagyunk.

— Mondja meg nekik, hogy emberek vagyunk, és engedelmességgel tartoznak nekünk.

A robot ekkor furcsa, de érthető galaktikus nyelven szólalt meg:

— Értelek, Külvilági. Beszélem a galaktikus nyelvet. Mi testőr robotok vagyunk.

— Akkor hallottátok, hogy azt mondtam, emberek vagyunk, ezért engedelmeskednetek kell nekünk.

— Arra vagyunk beprogramozva, Külvilági, hogy csak az Uralkodóknak engedelmeskedjünk. Ti nem vagytok sem Uralkodók, sem solariabeliek. Bander Uralkodó nem válaszolt az Érintkezés szokott időpontjában, ezért el kellett jönnünk, hogy közelebbről is megvizsgáljuk a dolgot. Ez a kötelességünk. Találtunk egy nem solariai gyártmányú űrhajót, több itt tartózkodó Külvilágit, és láttuk, hogy valamennyi Bander-robot leállt. Hol van Bander Uralkodó?

Trevize megrázta a fejét, és lassan, minden szavát megfontolva, így válaszolt: — sem tudunk arról, amiről beszélsz. Elromlott a hajónk számítógépe. Szándékaink ellenére találtuk magunkat e különös bolygó közelében. Leszálltunk, hogy meghatározzuk a helyzetünket. Minden robotot működésképtelenül találtunk. Semmit sem tudunk arról, hogy mi történhetett.

— Ez nem hihető válasz. Ha a birtokon minden robot hatástalanítva, van, és minden energiaszolgáltatás megszűnt, akkor Bander Uralkodó minden bizonnyal halott. Nem logikus az a feltételezés, hogy véletlenül éppen akkor halt meg, amikor ti földet értetek. Kell lennie valami okszerű összefüggésnek.

Trevize ösztönösen is úgy válaszolt, hogy zavart keltsen és jelezze, hogy idegen lévén nem érti a helyzetet, tehát ártatlan:

— De hát nem szűnt meg az energiaellátás. Te és a többiek működtök.

— Mi testőr robotok vagyunk — felelte a robot. — Nem tartozunk egyik Uralkodóhoz sem. A bolygóhoz tartozunk. Nem az Uralkodók működtetnek, atommeghajtásúak vagyunk. Újra megkérdezem, hol van Bander Uralkodó?

Trevize körülnézett. Pelorat nyugtalannak látszott, Bliss összeszorította az ajkát, de nyugodt maradt. Fallom reszketett, de Bliss keze megérintette a vállát, mire kissé összeszedte magát, s az arca is kisimult. (Bliss lecsillapította volna?)

— Még egyszer és utoljára megkérdezem, hol van Bander Uralkodó? — kérdezte a robot.

— Nem tudom — felelte Trevize mogorván. A robot bólintott, mire társai közül ketten gyors léptekkel távoztak. A robot folytatta:

— Testőrtársaim átkutatják az udvarházat. Addig én folytatom a kihallgatást. Add át nekem a tárgyakat, melyeket az oldaladon viselsz.

Trevize hátrált egy lépést.

— Azok ártalmatlanok.

— Ne mozdulj még egyszer. Nem kérdeztem, hogy ártó vagy ártalmatlan természetűek-e. Kértem őket.

— Nem.

A robot villámgyorsan előrelépett, karja mozdulata csak egy villanás volt, Trevize nem is látta, mi történik. A robot megragadta a vállát, s egyre erősebben nyomta lefelé. Trevize térdre esett.

— A tárgyakat — mondta a robot, és nyújtotta a másik kezét.

— Nem — zihálta Trevize.

Bliss odaugrott, kihúzta a sugárpisztolyt a tokjából, és mielőtt a robot markában lévő Trevize megakadályozhatta volna, már nyújtotta is a robot felé.

— Itt van, Testőr — mondta —, és ha vársz még egy pillanatot, itt a másik is. És most ereszd el a társamat.

A robot, mindkét kezében a fegyverekkel, visszalépett, Trevize pedig lassan, a fájdalomtól eltorzult arccal, bal vállát nyomkodva, fölemelkedett.

(Fallom halkan nyöszörgőit. Pelorat végső kétségbeesésében fölkapta, és erősen magához szorította.)

Bliss dühösen súgta oda Trevize-nak:

— Miért veszi fel a harcot vele? Két ujjal megölheti magát.

Trevize felmordult, majd összeszorított foggal súgta vissza:

— Miért nem bánik el maga vele?

— Próbálom. Időbe telik. De az agya olyan erősen be van programozva, hogy nem férek hozzá. Tanulmányoznom kell. Húzza az időt.

— Ne tanulmányozza az agyát. Csak pusztítsa elmondta Trevize majdnem hangtalanul.

Bliss szeme a robotra villant. Az elmerülten vizsgálgatta a fegyvereket, miközben a másik, aki ott maradt mellette, a Külvilágokat tartotta szemmel. Láthatóan egyiküket sem érdekelte, mit sutyorog egymás között Trevize és Bliss.

— Nem. Semmi rombolás — jelentette ki Bliss. — Az első világon már elpusztítottunk és megsebesítettünk egy-egy kutyát. És tudja, mi történt ezen a világon. (Újabb gyors pillantás a testőr robotokra.) Gaia nem pusztítja fölöslegesen az életet és az értelmet. Időre van szükségem, hogy békésen elintézzem.

Hátralépett, és mereven nézett a robotra.

— Ezek fegyverek — mondta a robot.

— Nem — felelte Trevize.

— De — mondta Bliss —, csak már nem használhatók. Nincs bennük töltés.

— Valóban? Miért hordasz olyan fegyvereket, amelyekben nincs töltés? Lehet, hogy mégis működnek? — Kézbe vette az egyik fegyvert, s hüvelykujját a megfelelő helyre tette. — Így kell működtetni?

— Igen — felelte Bliss. — A gomb megnyomásával hozhatnád működésbe, ha Volna benne energia… de nincs.

— Biztos? — A robot Trevize-ra irányozta a fegyvert.

— Még most is azt mondod, nem történik semmi, ha működésbe hozom?

— Nem fog működni — állította Bliss.

Trevize megdermedt, hang sem jött ki a torkán. A sugárpisztolyt megnézte, miután Bander ártalmatlanná tette, és az tökéletesen néma volt, de a robot az idegkorbácsot tartotta a kezében. Azt pedig nem ellenőrizte.

Ha csak egy picinyke energia maradt is benne, annyi is elég a fájdalomérző idegek stimulálására, és amit érezni fog, ahhoz képest a robot szorítása amolyan gyengéd paskolás volt.

Valaha a Tengerészeti Akadémia hallgatójaként, mint minden kadét, Trevize is kénytelen volt elviselni az idegkorbács legenyhébb ütését. Csak hogy megtudják, milyen érzés. Úgy érezte, több tapasztalatra semmi szüksége.

A robot megnyomta a gombot, s Trevize egy pillanatra fájdalmas merevséget érzett a tagjaiban — aztán lassan ellazított. A korbács is tökéletesen üres volt.

— A robot Trevize-ra bámult, majd ledobta a fegyvereket.

— Hogy lehet, hogy ezekből kiszívták az energiát? — kérdezte szigorúan. — Ha nem használhatók, akkor miért hordod őket magadnál?

— Megszoktam a súlyukat, ezért üresen is viselem őket mindenütt — válaszolta Trevize.

— Ennek semmi értelme — jelentette ki a robot.

Mindnyájan le vagytok tartóztatva. Itt tartalak benneteket további kihallgatásra, és ha az Uralkodók úgy határoznak, megszüntetjük a működéseteket. Hogy kell kinyitni a hajót? Át kell kutatnunk.

— Nem lesz benne köszönet — mondta Trevize. — Nem fogjátok megérteni.

— Ha én nem is, az Uralkodók meg fogják érteni.

— Ők sem fogják megérteni.

— Akkor majd te elmagyarázod nekik, hogy megértsék.

— Én ugyan nem.

— Akkor megszüntetjük a működésedet.

— Ha hatástalanítotok, azzal még nem kaptok magyarázatot, és az az érzésem, ha elmagyarázom, akkor is hatástalanítotok.

— Folytassa — súgta Bliss. — Kezdem érteni az agyműködését.

A robot ügyet sem vetett Blissre. (Vajon a lány intézte így, töprengett Trevize, és vadul kívánta, bárcsak így volna.) Továbbra is kizárólag Trevize-ra összpontosított.

— Ha nehézségeket támasztasz, akkor részlegesen fogunk hatástalanítani. Kárt okozunk benned, s akkor majd kénytelen leszel elmondani mindazt, amit tudni akarunk.

— Várj, ezt nem tehetitek! — kiáltott fel hirtelen Pelorat, félig sírós hangon. — Testőr, ezt nem tehetitek!

— Minden részletre kiterjedő utasításaim vannak — válaszolta a robot higgadtan. — Megtehetem. Természetesen csak annyira rongálom meg, hogy a szükséges fel világosítást azért még megkaphassuk.

— De nem teheted. Mondom, hogy nem. Én Külvilági vagyok, és a két társam is az. De ez a gyerek — nézett Pelorat Fallomra, aki még mindig a karjában volt — solarialakó. Ő majd megmondja, mit kell tenned, és neki engedelmességgel tartozol.

Fallom Peloratra nézett, de nyitott szemében nem volt értelem.

Bliss hevesen megrázta a fejét, de Pelorat értetlenül bámult rá.

A robot tekintete egy pillanatra megpihent Fallomon. Aztán azt mondta:

— A gyerek nem számít. Nincs transzduktorlebenye.

— Még nincs teljesen kifejlődve — vitatkozott Pelorat —, de idővel lesz neki. Ő solariai gyerek.

— Valóban gyerek, de teljesen kifejlett transzduktorlebenyek híján nem nevezhető solarialakónak. Az utasításait nem kell követnem, és védelmeznem sem kell őt.

— De hiszen ő Bander Uralkodó utóda!

— Igazán? Honnan tudod?

Pelorat hebegni kezdett, mint mindig, ha túl komoly dologról esett szó:

— Mi-mi-miféle m-más gyerek lehetne m-még ezen a birtokon?

— Honnan tudod, hogy nincs belőlük egy tucatnyi?

— Láttál itt más gyereket?

— Most én kérdezek.

Ebben a pillanatban a robot figyelmét elterelte a társa, amely megérintette a karját. A kettő, akit leküldték az udvarházba, gyors futólépésben jött vissza, ami kétségtelenül szokatlan viselkedés volt a részükről.

Csend volt, amíg oda nem értek, s akkor az egyik solar nyelven beszélni kezdett — s szavai nyomán mintha mind a négy robot elvesztette volna a rugalmasságát. Egy másodpercre ellankadtak, szinte lekókadtak.

— Megtalálták Bandert — mondta Pelorat, még mielőtt Trevize csendre inthette volna.

A robot lassan megfordult, s amikor megszólalt, a mássalhangzói elmosódottak voltak:

— Bander Uralkodó halott. Az iménti megjegyzésből ítélve tudtatok róla. Hogy történhetett ez meg?

— Honnan tudhatnám? — kérdezte vissza Trevize kihívóan.

— Ti tudtátok, hogy meghalt. Tudtátok, hogy ott van. Honnan tudtátok, ha nem jártatok odalent, ha nem ti vetettetek véget az életének? — A robot kiejtése újra tökéletes volt; kibírta és feldolgozta a csapást.

— Hogyan ölhettük volna meg Bandert? — kérdezte akkor Trevize. — A transzduktorlebenyei révén egy pillanat alatt megsemmisíthetett volna bennünket.

— Honnan tudod, hogy mire képesek vagy nem képesek a transzduktorlebenyek?

— Épp most említetted a transzduktorlebenyeket.

— Csak említettem, semmi többet nem tettem. Nem részleteztem, mik a sajátosságai vagy a képességei.

— Megálmodtam a feleletet.

— Ez a válasz nem hihető.

— Ahogy a feltételezés sem, hogy mi okoztuk volna Bander halálát.

— És egyébként is — kottyantott közbe Pelorat —, ha Bander Uralkodó meghalt, akkor mostantól kezdve Fallom Uralkodó irányítja a birtokot. Itt az Uralkodó, neki tartoztok engedelmességgel.

— Már elmagyaráztam — mondta a robot —, hogy egy fejletlen transzduktorlebenyekkel rendelkező utód nem solarialakó. Nem lehet Örökös, ezért egy megfelelő életkorú Másik Örökös fog betelepedni, mihelyt jelentjük ezt a szomorú eseményt.

— Mi lesz Fallom Uralkodóval?

— Nincs Fallom Uralkodó. Csak egy gyerek van, és abból fölösleggel rendelkezünk. Meg lesz semmisítve.

— Ne merészeld! Ez egy gyerek! — szólt rá Bliss erélyesen.

— Nem feltétlenül én végzem el a feladatot — mondta a robot —, és nyilvánvalóan nem én hozom a döntést. Majd az Uralkodók határoznak. Mindenesetre tudom, hogyan szoktak határozni olyan időkben, amikor túl sok a gyerek.

— Nem. Azt mondom, nem.

— Fájdalommentes lesz… De újabb hajó közeledik. Most az a legfontosabb, hogy bemenjünk az egykori Bander-udvarházba, s összehívjuk a holovíziós Tanácsot. Az fogja kijelölni az Örököst, s azt is eldönti, hogy mi legyen veletek. Adjátok ide a gyereket.

Bliss kikapta Pelorat karjából a félig alélt Fallomot. Szorosan magához ölelte, s bár alig tudta megtartani a vállán, azt kiáltotta:

— Hozzá ne nyúlj ehhez a gyerekhez!

Az előrelépő robot karja ismét villámgyorsan kilendült, hogy megragadja Fallomot. Bliss félreugrott, még mielőtt a robot elérhette volna, ám a robot továbbra is előremozgott, mintha Bliss még mindig ott állna előtte. Mereven hajolt előre forgócsapként működő lábujjain, aztán arcra bukott. A másik három mozdulatlanul állt, szemük élettelenné változott.

Bliss zokogott, leginkább dühében.

— Már majdnem megtaláltam az irányítás módját, és nem hagyott rá időt. Nem tehettem mást, le kellett sújtanom, és most mind a négy működésképtelenné vált. Szálljunk fel a hajóra, mielőtt földet ér a másik. Túl beteg vagyok, most nem tudnék szembenézni újabb robotokkal.