Virtuálfény

11. Címek

Kedden nem volt magánál. Nem volt képben. Nem tudott összpontosítani. Bunny Malatesta, a diszpécser megérezhette a dolgot, mert beleduruzsolt a fülébe.

— Chev, ne értsd félre, de megvan a havid, vagy ilyesmi?

— Kapd be, Bunny.

— Hé, csak feltűnt, hogy ma nem a szokásos meteor vagy. Csak erre gondoltam.

— Adj egy címet.

— 655 Mo, tizenötödik, recepció.

Felvette a csomagot, és elvitte az 555 Cali, ötvenegyedik emeletre. Leadta a cuccot, és lement. Az ígéretes reggel után mégis szürke volt az egész nap.

— 456 Montgomery, harmincharmadik, recepció, teherlifttel menj.

Chevette keze megállt a bringája személyfelismerő hurkában.

— Hogy menjek?

— Azt mondják, a küldöncök mindig firkákat karcolnak a személyliftbe. Menj a teherliften, különben elküldenek, nem adnak megbízást, és ebben az esetben az Allied megszünteti az alkalmazásodat.

Chevette-nek eszébe jutott, hogy a Csengős emblémáját látta a 456 utasliftjeinek vezérlőpaneljébe karcolva. A kibaszott Csengős. Több liftet csúfított már el, mint bárki a történelemben. Egy szabályos szerszámkészletet hordott magával, hogy megcsinálhassa a dolgot.

A 456 az 1 EC-be küldte. A kartondoboz olyan nagy volt, hogy el sem fogadhatta volna, de hát éppen az ilyenek miatt volt csomagtartója, meg szorítókötele. És ugyan miért adná át a szállítást a teherhordóknak? Amikor végzett, Bunny útközben ráberregett, és odaadta neki az 55 Beale-t, az első emeleti kávézót. Chevette sejtette, hogy egy nylonzacskóba csomagolt női retikült kell majd átvennie a konyhán, és nem is tévedett. A táska barna volt, valami gyíkbőrből készült, a sarkam pár zöld bigyó. A nők gyakran elvesztették a táskáikat, de aztán visszaemlékeztek, hol hagyták, felhívták a helyet, és megkérték az igazgatót, hogy szóljon át egy küldöncnek. Általában jó jattot adtak. Csengős meg egy páran ki szokták nyitni a táskákat, átnézik mi van bennük, és időnként találnak is valami drogot. Ő nem tenne ilyet. A napszemüvegre gondolt…

Ezen a napon nem pörgött a munka. Az Allied-nél persze nem létezett olyan, hogy szállítási terv, de időnként összejött a dolog: felvett valamit az egyik helyen, leadta a másikon, és már vette is fel a második küldeményt. De ez ritkán fordult elő. Az Allied-nél mindenki keményen hajtott. Chevette napi rekordja tizenhat kiszállítás volt; egy másképpen működő cégnél ez felért volna negyvennel.

Elvitte a retikült a Fultonra, a Masonic-ba. Miután a tulajdonosa leellenőrizte, hogy semmi sem hiányzik belőle, adott Chevette-nek két ötöst.

— Az éttermeknek elvben le kellene adniuk a rendőrségen az ilyesmit — mondta Chevette. — Mi nem szeretünk felelősséget vállalni.

A retikülös nő bambán nézett vissza rá. Valami titkárnőféle lehetett. Chevette zsebre vágta a két ötöst.

— 298 Alabama — mondta Bunny olyan hangon, mintha valami értékes gyöngyszemet kínálna fel a lánynak. — Erőltesd meg a combjaidat…

Csipkednie kellett magát, hogy odaérjen. Felvette a csomagot, utána leadta, de ezen a napon valahogy mégsem ment a meló.

A seggfej napszemüvege…

— Taktikai okok miatt — mondta a szőke — jelenleg nem javasoljuk az erőszak vagy a varázslat alkalmazását magánszemélyekkel szemben.

Chevette éppen akkor pedálozott vissza az Alabama Street-ről, az aznapi utolsó fuvarjából. A Bunny kuckójának ajtaja fölötti kis CNN monitoron látszó nő arcát valami fekete anyag takarta, amibe három darab három szög alakú lyukat vágtak. A képernyő alján kékbetűs felirat: FIONA X — SZÓVIVŐ — SOUTH ISLAND FELSZABADÍTÁSI FRONT.

Az Allied — Egyesült Küldöncök túl éles fénnyel égő fénycsövekkel megvilágított folyosójának levegője forró sztiroltól, lézerprinterek szagától, ócska futócipők és állott szendvicsek bűzétől volt terhes. Ez az utóbbi szag Chevette-nek egy fűtetlen oregoni alagsort juttatott eszébe. A magas, homályos ablakokon színtelen téli fények szűrődtek be.

Kivágódott mögötte az utcai ajtó, és két sáros, negyvenkettes neonbakancs csattogott le a lépcsőn. Samuel Saladin DuPree a lány felé fordította portól szürke arcát, és elvigyorodott.

— Örülsz valaminek, Sammy Sal?

Az Allied kétkeréken tekerői között DuPree volt a legmenőbb külsejű — hat láb két hüvelyk magas ébenfekete test, egy olyan elegáns és erős vázon, hogy Chevette sokszor azt képzelte, a srác csontjai valami triplán krómozott fémből vannak. Olyan volt, mint a régi filmekben a nagymenő srác, aki miután nagyokat bunyózott, politikával kezdett foglalkozni. A lányok, ha Sammy Sal csontjaira gondoltak, a legszívesebben hanyatt vágták volna magukat előtte, de Chevette kivétel volt. Sammy Sal homokos volt, de barátok voltak, ám Chevette az utóbbi időben mégsem tudta, hogy pontosan mit érez iránta.

— Az van — mondta Sammy Sal, és egyik hosszú kezével letörölte a koszt az arcáról —, hogy elhatároztam, kinyírom a Csengőst. Az ilyesmi pedig, tudod, valahogy felszabadítja az embert…

— Hú! — mondta Chevette. — Biztos vittél ma valamit a 456-ba.

— Vittem, drágám, vittem. És egy mocskos teherliften kellett felmennem. Egy lassú teherliften. És miért?

— Mert Csengős belevéste a jelét a rezükbe, meg a rózsafájukba. Igaz, Sal?

— Pon-tyosan, Chevette édes. — Sammy Sal leoldozta a nyakáról a kék-fehér kendőt, és megtörölte vele az arcát. — Ezáltal, szét fogom rúgni a seggét.

— …most el kell kezdeni a munkahely szisztematikus szabotázsát — mondta Fiona X —, különben az emberi faj ellenségének bélyegezhetnek.

A diszpécser-kuckó ajtaja — olyan vastagon borították a műszakbeosztások, a megbízások, a tépett felhatalmazások, és az elfaxolt panaszlevelek, hogy Chevette el sem tudta képzelni, milyen lehet maga az ajtó — hirtelen kivágódott. Bunny, akár egy teknősbéka, kidugta sebhelyes, egyenetlenül borotvált fejét; pislogni kezdett a folyosó éles fényétől, és az éles hangú Fiona X-re tévedt a pillantása. A tekintete kifejezéstelenné vált a nő maszkja láttán, már azelőtt beleesett a mentális csatorna-csapdába, hogy ránézett volna.

— Te — mondta Bunny, és Chevette felé fordult. — Chevy. Gyere be.

— Várj meg, Sammy Sal — mondta a lány.

Bunny Malatesta harminc éven át kerékpáros futár volt San Franciscóban. Nem is hagyta volna abba, ha a térdei nem mondják fel helyette a szolgálatot. Ő volt a legjobb, de egyben a legrosszabb dolog az Allied-nál. A legjobb azért, mert a szemei mögött ott függött a város bicajos-térképe, ami jobb volt minden komputergenerált helyrajznál. Minden épületet, minden kaput ismert, és tudta, hogy hol milyen biztonsági berendezések vannak. A kisujjában volt a küldöncjáték, ráadásul ismerte a legendákat, azokat a sztorikat, amik hallatán a küldöncök úgy érezték, részesei valaminek, és bármilyen őrült is a meló, megéri csinálni. Maga Bunny is legenda volt, például azért, mert bicajos pályafutása során vagy hét rendőrautó szélvédőjét bekryptózta — ezt a rekordot még senkinek sem sikerült túlszárnyalnia. De ugyanezen okok miatt ő volt a legkellemetlenebb is a cégnél, hiszen őt aztán senki sem tudta átverni. A többi diszpécsertől az ember ki tudott csalni egy kis pihenőt, de Bunnytól aztán nem. Ő mindent tudott.

Chevette követte Bunnyt. A férfi becsukta mögötte az ajtót. A szemüveg, amit a diszpécserkedés közben használt, most a nyakában lógott; az egyik párnázott lencsét egy cellux-csík tartotta a helyén. A szobában nem voltak ablakok, és Bunny általában kikapcsolta a világítást, amikor dolgozott. A fekete forgószék előtt — Bunny mindig rácsatolta a saját, rózsaszín gumiból készült Sacromasszőr háttámláját, amitől a szék úgy nézett ki, mint valami óriási lárva — félkörben elrendezve tucatnyi színes monitor állt. Bunny megdörzsölte hátul a derekát.

— Megölnek a csigolyáim. — Ezt csak úgy kijelentette, nem kifejezetten Chevette-nek mondta.

— Meg kéne kérned Sammy Salt, hogy ropogtasson meg — ajánlotta a lány. — Tényleg jó keze van.

— Ez már megroppant magától, édesem. Éppen ez a gond vele… De most inkább mondd el, hogy mit csináltál tegnap este a Morrisey-ben. Jobb, ha most őszinte leszel.

— Kivittem egy küldeményt — mondta Chevette automatikusan. Mindig így rávágta a választ, ha hazudott, és meg akart úszni valamit. Számított rá, hogy valami ilyesmi fog történni, de arra nem, hogy ilyen hamar.

Chevette Bunnyra nézett, aki leakasztotta a nyakából a szemüveget, kihúzta a csatlakozóját, és az egyik monitor tetejére tette.

— És hogy lehet az, hogy nem jelentkeztél ki, amikor elmentél onnan? Felhívtak minket, és közölték, hogy bementél egy küldeménnyel, leszkennelték a jelvényedet, de nem mentél ki onnan. Nézd, én azt mondtam nekik, hogy fiúk, a lány nincs itt, mert kint van az Alabama Street-en, és dolgozik. Oké? — Bunny a lányra meredt.

— Hé, Bunny — mondta Chevette —, az volt tegnap az utolsó szállítmányom, a bicajom meg lent volt az alagsorban. Láttam, hogy a teherlift éppen lefelé megy, ezért beugrottam. Tudom, hogy ki kellett volna jelentkeznem az őröknél, de azt hittem, hogy a parkoló kijáratánál is van belőlük. Érted? Aztán felmentem a rámpán, és senki sem volt ott, és egy kocsi volt mögöttem, ami ki akart hajtani, ezért aztán átbújtam a korlát alatt, és kigurultam az utcára. Talán vissza kellett volna mennem, hogy megcsináljam a kijelentkezést a hallban?

— Te is tudod. A regisztráció fontos.

— Késő volt már… Érted?

Bunny leült a Sacro-masszőrös székbe, és hunyorogni kezdett. A térdeire tette széles kezeit, és a lányra bámult. Nem úgy nézett, ahogy szokott. Nem volt Bunnys, mintha zavarta volna valami. Valami, ami komolyabb volt annál, hogy a biztonsági őrök kiverték a balhét a kijelentkezés elmulasztása miatt.

— Milyen késő? — Mi?

— Tudni akarják, hogy mikor mentél el.

— Úgy tíz perccel azután, hogy bementem. Legfeljebb tizenöttel. Az az alagsor kész labirintus.

— 6:32:18-kor mentél be — mondta Bunny. — Akkor szkenneltek le. Ami a küldeményt illeti… Beszéltek azzal az ügyvéddel, és tudják, hogy átadtad. — Bunny még mindig furcsán nézett a lányra.

— Bunny, mi a hézag? Mondd meg nekik, hogy elcsesztem, és kész.

— Máshova nem mentél? Mármint a szállodában.

— Mh-hmm. — A lányon valami kellemetlen érzés hullámzott végig, mintha átlépett volna valami határvonalat, ahonnan már nincs visszatérés. — Átadtam a pasasnak a csomagot, Bunny.

— Nem hiszem, hogy a pasas csomagja miatt aggódnak — mondta Bunny.

— Hanem?

— Nézd, Chev — mondta Bunny. — Ha a biztonsági srácok felhívnak, az egy dolog. Bocs', főnök, nem fog többet megtörténni. De most a cég, az IntenSecure egyik fejese telefonált, és közvetlenül Wilsont hívta fel! — Wilson az Allied tulajdonosa volt. — Szóval nekem jópofiznom kellett Wilsonnal és Mr. Biztonságival, és meg kellett kérnem Grassót, hogy ugorjon be helyettem a pulthoz, és ő természetesen mindent összekevert…

— Bunny — mondta a lány. — Sajnálom.

— Hé! Sajnálod. Én is sajnálom. De valami nagy szarfejű bérzsaru ott ül az íróasztala mögött, és azért cseszegeti Wilsont, hogy kiderüljön, hogy te pontosan mit is csináltál, miután átadtad az ügyvédnek a csomagját. Megkérdezték, hogy pontosan milyen munkaerő vagy, mióta vagy az Allied-nél, van-e priuszod, használsz-e drogot, és hol laksz.

Chevette maga előtt látta a seggfej napszemüvegét, és visszaemlékezett rá, hogy hol hagyta. Tokostul Bulldózeres '97-es Geographics-jai mögé tette. Megfeszítette a tudatát, és az agya erejével megpróbálta kiemelni onnan; kiemelni a kátrányszagú tető szélére, és belökni az Öbölbe. Úgy, ahogy már reggel meg kellett volna tennie. De nem, hiába erőlködött, a szemüveg a helyén maradt.

— Ez nem normális dolog — mondta Bunny. — Érted, mire gondolok?

— Megmondtad nekik, hogy hol lakom, Bunny?

— Kint a hídon — felelte a férfi, és vigyorra húzta a száját.

— Ennél pontosabb címed nincs, igaz? — Bunny megpördült a székével, és sorra kikapcsolta a monitorokat.

— Bunny — mondta a lány —, most mit fognak csinálni?

— Eljönnek, és megkeresnek. — Bunny nem fordult Chevette felé. — Először ide fognak jönni, mert máshova nem mehetnek. De ugye te nem csináltál semmit, Chevy? — Bunny tarkóján már szürkült a sörte.

Automatikus válasz:

— Nem. Nem… Kösz, Bunny.

A férfi elmorgott egy közömbös választ, véget vetett a beszélgetésnek, és Chevette hirtelen újra a folyosón találta magát. A szíve vadul vert Bulldózeres dzsekije alatt. Fel a lépcsőn, ki a kapun, a leggyorsabban hazamenni, megszabadulni a napszemüvegtől… Mintha vörösbetűs feliratok villogtak volna a fejében.

Sammy Sal éppen egy kék szemetestartályhoz szorította Csengőst. Csengős ronda szemeiből félelem sugárzott.

— Én semmit se csináltam neked, haver!

— Már megint belevésted a neved egy liftbe, Csengős.

— De neked semmi se csináltam!

— De közvetve alám vágtál, tökös. Tudom, hogy ezt neked nehéz felfognod, de azért próbáld meg. Ha sokat szarakodsz, végül rádömlik a szar. Te belevésed a jeled a kliensek csini kis liftjeibe, mi meg meggyepálunk, haver. — Sammy Sal szétterpesztette bal keze hosszú barna ujjait Csengős szarrá kopott sisakján. Úgy fogta, mintha egy kosárlabda lenne. Azután megcsavarta, és felemelte. A sisak pántja belemélyedt Csengős állába.

— Semmit se csináltam! — gurgulázta Csengős. Chevette elfurakodott mellettük, és a Shapely-freskó alatti bringaállványhoz sietett. Valaki egy kotonnyi kék festéket fröccsentett Shapely bánatos mártír-szemeibe: a kék végigfolyt az egész beesett arcon.

— Hé! — mondta Sammy Sal. — Gyere, és segíts megbüntetni ezt a szarost!

Chevette átdugta a kezét a személyfelismerő hurkon, és megpróbálta kihúzni a biciklije kormányát az állvány molibdén-acél-grafit-aramid szövevényéből. A többi kerékpár riasztója azonnal beindult; vad, fülhasogató vijjogások, digitális szirénanyögések basszushangjai, és egy metsző kígyósziszegés keveredett kórussá a kínzott állati rikoltásokkal. Chevette megfordította a biciklijét, a pedálra tette a lábát, és miközben felszállt, már majdnem kigördült az utcára. A szeme sarkából látta, hogy Sammy Sal elereszti Csengőst.

Látta, hogy Sammy Sal is felpattan a bringájára, a rózsaszín-fekete pöttyös, Fluoro-Rimzes vázú gépére. Sammy Sal utánaeredt, pedig Chevette még sohasem akart ennyire egyedül maradni.

Beleerősített.

Tekerj. Csak tekerj.

Olyan volt az egész, mint a reggeli álma. Csak félelmetesebb.