35. A vágyköztársaság

Rydell annak idején, főleg középiskolás korában szeretett Álomfalat játszani. Egy japán franchise rendszer volt, különböző helyeken állították fel, de főleg a régebbi sétálóutcákban, meg az olyan helyeken, ahol valamikor filmszínházak, vagy régi áruházak voltak. Rydell egyszer egy olyanban járt, amit egy régi bowling-pálya helyére telepítettek; hosszúra csinálták és szűkre, és az az izé egy kicsit eltorzult, amikor az ember túl gyorsan próbálta mozgatni.

Rengeteg különböző módon lehetett játszani, de Knoxville-ben a lövöldözős volt a legnépszerűbb, amikor az ember kapott egy puskát, és lelőtte a rossz fiúkat, akik visszalőttek. A játékos ilyenkor találatot kapott. Hasonlított az Akadémia FTH-jára, csak itt feleakkora volt a képfelbontás. A színek viszont legalább olyan jók voltak.

Rydell azt szerette a legjobban, amikor csak be kellett menni, és a semmiből, a pixel- vagy poligonfelhőkből kiemelkedtek azok a csúcsos dolgok, amikben aztán egyszerre lehetett látni, hogy más emberek mit csinálnak, vagy akár hozzájuk is lehetett csatlakozni, ha ők is úgy akarták. Rydellt ez sokszor zavarta, mert általában azt látta, amit a lányok csináltak: unikornisokat, szivárványokat, meg ilyeneket. Rydell azonban autókat szeretett gyártani, álomautókat, mintha valami tervező lenne Japánban, vagy máshol, és bármit megépíthetne, amit csak akar. Amikor kész volt valamivel, megkaphatta a róla készült színes képet, vagy akár kazettát, hogyha animációt is alkalmazott. Mindig voltak lányok, akik plasztikai műtéteket hajtottak végre a saját képeiken, arcokkal meg a hajakkal vacakoltak, és ha olyat sikerült kialakítaniuk, ami tetszett nekik, kinyomtatták az új képet.

Rydell mindig a bejárat közelében maradt, és beolvasztotta azokat a zöld fényrácsokat egy általa meghúzott keretbe, aztán színeket meg anyagokat tett rá, hogy lássa, hogy néznek ki.

Amikor bekapcsolódott a Vágyköztáraság szemfonterébe, az az érzés jutott eszébe, ami akkor keríti hatalmába az embert, mikor egy valami létrehozása közben rájön, hogy milyen az Álomfalak körül a tér. Furcsa dolog, mert ha az ember felnéz arról, amit éppen létrehoz, akkor meglátja, hogy semmi sincs ott. Abszolút semmi. Ám amikor éppen csinálja az a bizonyos valamit, amikor éppen megtervez egy autót, vagy bármit, akkor viszont olyan érzése támad, mintha áthajolna a világ pereme fölött, és az azon túl levő tér örökre szétesne.

Ha az ember úgy érezte, hogy nem egy régi mozi, vagy tekepálya padlóján áll, hanem egy mezőn, vagy akár egy üvegtáblán, akkor úgy érezte, hogy az a bizonyos sík mérföldekkel nyúlik a háta mögé, és valójában sehol sincs vége.

Ezért aztán, amikor a telefontársaság logójának bámulása helyett átment, hogy ott legyen azon az üvegszerű síkságon, csak ennyit mondott: „Ó!”, mert látta a széleit, és látta, hogy ott függ, és körülötte meg fölötte köd vagy ég van, aminek nem volt színe, de amiben mégis minden szín ott pezsgett.

Aztán megjelentek azok az alakok, nagyobbak, mint a felhőkarcolók, nagyobbak, mint bármi, a mellük a síkság széleinek magasságában, és ettől Rydell hirtelen úgy érezte magát, mintha egy bogár, vagy valami kis játékszer lenne.

Az egyik egy dinoszaurusz volt, amolyan T. Rex, rövid mellső lábakkal, amik valami kézszerű nyúlványban végződtek. A másik valami szobor lehetett, vagy inkább természeti képződmény, tele repedésekkel és vájatokkal, és az alakja olyan volt, mint egy széles, nyugodt, félig lehunyt szempillájú emberarcé, egy dreadlock-os fejé. De minden kő és zsombék, minden egyes dreadlock-fürt egy hatalmas agyaghegyből emelkedett ki.

Aztán Rydell ránézett a harmadikra, és csak annyit mondott:

— Jézus!

Ez az alak is olyan nagy volt, mint a másik kettő, de televíziókból állt össze; mozgó képek örvénylettek és húzódtak egymás felé, amelyek mintha nem lettek volna képesek megőrizni az alakot, amit felvettek — az alakot, ami éppúgy lehetett egy nőé, mint egy férfié. Rydellnek megfájdult a szeme, amikor közelebbről megpróbálta megfigyelni valamelyik részletét. Olyan volt, mintha egyszerre milliónyi csatorna műsorát látta volna, a hang pedig egy sziklákról lerohanó vízesés zuhogására hasonlított, valami olyan sziszegés volt, amit nem is igen lehetett hangnak nevezni.

— Üdvözöljük a Vágyköztársaságban — mondta a dinoszaurusz egy gyönyörű nő hangján. Elmosolyodott, elefántcsont színű fogai templomokat formáztak. Rydell megpróbált a faragott fogakra nézni; egy pillanatig egészen tisztán látta őket, de aztán történt valami.

— A szükséges sávszélesség harmadával sem rendelkezik — mondta a fürtösfejű hegy. A hangja éppen olyan volt, amit egy hegytől elvár az ember. — Ön a K-Tel térben van…

— Ki tudnánk kapcsolni az emulátort — javasolta a TV-lény vízesés-sziszegésből modulált hangon.

— Ne bajlódjunk vele — mondta a dinoszaurusz. — Nem hiszem, hogy ez a beszélgetés sokáig fog tartani.

— A nevét — mondta a hegy. Rydell habozott.

— Társadalombiztosítási számát — mondta a dinoszaurusz unott hangon.

Rydell, maga sem tudta miért, az apjára gondolt, meg arra, amit annak idején arról mondott, hogy régen ennek milyen nagy volt a jelentősége, és milyen most.

— Nevet és számot — mondta a hegy —, különben eltűnünk.

— Rydell, Stephen Berry — és egy számsor. Rydell alig mondta ki az utolsó számjegyet, a dinoszaurusz máris megszólalt:

— Egykori rendőr. Értem.

— Ó, a mindenit — mondta a hegy, ami egyre jobban emlékeztette Rydellt valamire.

— Nos — mondta a dinoszaurusz —, az már elég régen volt. Utána az IntenSecure-nak dolgozott.

— Egy fullánk — mondta a hegy, és felemelte az egyik kezét, hogy Rydellre mutasson. Ám nem kéz volt az, hanem egy hatalmas, kagylókkal borított gránit rákolló. A fél eget betöltötte, mint egy űrhajó oldala. — Az ék hegyes vége?

— Szerintem nem fognak tovább hegyesedni — mondta a televízió-vihar. — Úgy tűnik, Rydell, sikerült magára vonnia Lowell figyelmét. Pedig ő még azt sem tudta megmondani, hogy hívják magát.

— Nem tudta — mondta Rydell.

— Az a Lowell a saját seggét sem tudja megkülönböztetni egy földbevájt lyuktól, hi-hi-hi! — mondta a hegy, és leeresztette a karját. A hangja Rydell hangjának paródiája volt. Rydell megpróbált a hegy szemeibe nézni; elkapta a nyugodt, kék tavak csillogását, meglátta a hullámzó páfrányokat, és mielőtt a fókusz elúszott, megpillantott egy elszökdécselő barna rágcsálót. — A Lowellhez hasonló emberek azt képzelik, nagyobb szükségünk van rájuk, mint amennyire valóban kellenek nekünk.

— Miről van szó, Stephen Berry? — kérdezte a dinoszaurusz.

— Valami történt odafönt a Benedict Canyonban…

— Igen, igen — mondta a dinoszaurusz. — Maga volt a sofőr. És nekünk mi közünk van az ügyhöz?

Rydell ekkor döbbent rá, hogy a dinoszaurusz, meg a többiek valószínűleg az összes létező róla készült feljegyzésbe bele tudnak nézni. Akár abban a pillanatban is. Ettől valahogy furcsán érezte magát.

— Maguk ismerik az anyagaimat — mondta.

— És nem valami érdekes — mondta a dinoszaurusz. — Benedict Canyon?

— Azt a maguk műve volt — mondta Rydell.

A hegy felvonta a szemöldökeit — szélfútta bokrok lengtek, sziklák gördültek le. De csak Rydell látóterének szélén.

— Az igazat megvallva, nem mi tettük. Nem egészen. Mi egy sokkal elegánsabb megoldást választottunk volna.

— De miért csinálták?

— Nos — mondta a dinoszaurusz —, feltételezve, hogy valóban valaki csinálta, vagy elősegítette, hogy a dolog megtörténjen, akkor azt hiszem, a hölgy férjét kellene megkérdezni az esetről, aki azóta beadta a válópert. A jelek szerint nagyon jó oka volt rá.

— Hogy a férj rendezte meg az egészet? A kertésszel, meg mindennel?

— Azt hiszem, Lowellnek meg kell majd magyaráznia egy-két dolgot — mondta a hegy.

— Még nem mondta meg, Mr. Rydell, hogy mit akar — mondta a televízió-izé.

— Egy hasonló munkát. Hogy végezzék el. Szükségem van rá, hogy megcsináljanak egy ilyen trükköt.

— Lowell — mondta a hegy, és megrázta dreadlock-os fejét. Rydell látóterének szélén egy agyaggörgeteg folyt végig. Egy távoli lejtőn porfelhő kerekedett.

— Az ilyesmi veszélyes — mondta a dinoszaurusz. — A veszélyes dolgok pedig sokba kerülnek. Magának nincs pénze, Rydell.

— Mi lenne, ha Lowell fizetne helyettem?

— Lowell — mondta a hatalmas, rángó képekből álló, kifejezéstelen arc — tartozik nekünk.

— Oké — mondta Rydell. — Értem. Azt hiszem, ismerek valakit, aki tudna fizetni. — Még ő maga sem tudta, hogy ez átverés, vagy sem. — De meg kell hallgatniuk. A történetet.

— Nem — mondta a hegy. Rydellnek már eszébe jutott, hogy kire emlékeztette ez az izé: a hegy arra a fickóra hasonlított, akit annyit mutogattak a történelmi showműsorokban. Ő fedezte fel a szemfont, vagy valami hasonlót. — És ha Lowell azt hiszi, hogy ő az egyetlen strici odakint, akkor téved.

Az alakok elhomályosultak, apró darabokra oszlottak, és Rydell tudta, elveszítette őket.

— Várjanak! — mondta. — Van maguk között olyan, aki San Franciscóban él?

A dinoszaurusz visszavillant.

— És ha igen?

— Nos — mondta Rydell —, szereti a várost?

— Ezt miért kérdi?

— Mert az egész meg fog változni. Olyanná fogják változtatni, amilyen Tokió.

— Tokió? — A televízió-vihar is visszajött, de most olyan gömb volt, mint az a hologram a Megértő Értetlenekben. — Ezt ki mondta magának?

Már a hegy is visszatért.

— Nem sok dolog köt minket Tokióhoz…

— Beszéljen! — mondta a dinoszaurusz. És Rydell beszélt.

Amikor levette a fejéről a sisakot, Chevette-en újra rajta volt a kalap, de a napszemüveget a kezében tartotta. Mereven Rydellre bámult.

— Azt hiszem, nem sokat értettem az egészből — mondta. Csak azt hallhatta, amit Rydell mondott, de a vége felé főleg ő beszélt. — De azt hiszem, kibaszott nagy hülye vagy.

— Lehetséges.

Rydell megkapta a hívás költségeit. Majdnem az összes pénze ráment.

— Nem értem, hogy miért kellett Párizson keresztül átvezetniük a hívást — mondta Rydell.

A lány feltette a napszemüvegét, és lassan megrázta a fejét.

Загрузка...