Virtuálfény

24. A Középső Pillér Dala

Amikor a fények kialudtak, Yamazaki a sötétben matatva megkereste a táskáját, majd belekotort, és előhúzta a zseblámpáját.

A fehér fénysugárban látta, hogy Bulldózeres nyitott szájjal ott alszik a takarók, meg a rongyos hálózsák alatt.

Yamazaki átkutatta a faliasztal fölötti polcokat. Kis fűszertartók, egyforma dobozok, tele acélcsavarokkal, egy ősrégi bakelit telefon — ahogy ránézett, Yamazakinak eszébe jutott a „tárcsázni” ige eredete —, különböző színű és fajtájú szigetelőszalagtekercsek, egy sósvízlepárló alkatrészei, és egy rothadó gumiszalaggal összefogott, poros gyertyacsonk köteg. Yamazaki kiválasztotta a leghosszabb gyertyát. A zöld tábori kályha mellett talált egy öngyújtót. Egy fehér csészealjra állította a gyertyát, és meggyújtotta. A láng fellobbant, majd kialudt.

Az elemlámpával a kezében Yamazaki az ablakhoz lépett, és mégjobban behúzta a kerek keretbe.

A gyertya most már égve maradt, bár a láng lobogott és vibrált a felderíthetetlen helyekről érkező légáramlatokban. Yamazaki visszalépett az ablakhoz, és kinézett. A sötétbe borult híd láthatatlan volt. Az esőcseppek majdnem vízszintesen csapódtak az ablaknak; az ablaküveg repedésein, és az üvegszeleteket összefogó korrodálódott ólom apró lyukain át befröccsenő vízpermet Yamazaki arcába hullott.

Yamazaki úgy érezte, hogy Bulldózeres szobája egy camera obscuraként is funkcionálhatna. Ha a templomablak pici, középső kerek panelét kiemelnék, és néhány más panelét letakarnák, fordított kép vetülne a szemben levő falra.

Yamazaki tudta, hogy a híd középső pillérje valamikor a világ egyik legnagyobb lencse nélküli kamerája volt. Az építmény koromfekete belső részében az egyetlen pici lyukon átszürődő fény kivetítette az alsó szint aljának, a legközelebbi toronynak, és az öböl egy részletének hatalmas képét. A pillér belseje most már a híd elrejtőzni kívánó lakóinak adott otthont. Bulldózeres lebeszélte Yamazakit arról, hogy meglátogassa őket.

— Nem olyanok, mint a Kincses bokraiban bujkáló emberfajzatok, Iszkiri, de nem hiszem, hogy jó lenne, ha zavarnád őket. Okés emberek, de nem szeretik a látogatókat. Érted, mire gondolok?

Yamazaki átlépett a szoba padlóját átszelő, simán feldomborodó kábel fölött. Csak egy ovális részletét lehetett látni — olyan volt, mint egy komputer reprezentáción bemutatott geometriai alakzat, ami érintőlegesen áttöri a topológiai felszínt. Lehajolt, és megérintette. A látható kábeldarabot már fényesre dörzsölték. A harminchét kábel — mindegyik négyszázhetvenkét drótszálból állt — még mindig szilárdan megtartotta a többmillió fontnyi súlyt. Yamazaki úgy érezte, mintha a relikvia-sima dudorban valami hatalmas és homályos jelentőségű pillanat üzenete rezegne fel hozzá. A vihar, biztos az: a híd meglepő mobilitásra volt képes; a hő és a hideg hatására kitágult és összehúzódott; a pillérek óriási acélfogai beleharaptak az Öböl iszapja alatti kőzetbe, azokba a felszín alatti kőzetrétegekbe, amik még a Little Grandé hatására is alig mozdultak meg.

Godzilla. Yamazaki megremegett, és eszébe jutottak a Tokió összeomlásáról készített TV-felvételek. Ő akkor éppen Párizsban volt, a szüleivel. Azóta egy új város épült ott; az épületek a szó legszorosabb értelmében szintenként növekedtek.

A gyertafénynél meglátta Bulldózeres kis televízióját. A padlón hevert. Felvette, az asztalhoz vitte, leült a székre, és megvizsgálta. A képernyőn nem volt látható sérülés. Egyszerűen csak kifordult a keretéből, de egy rövid, sokszínű szalag még mindig a belső részekhez kapcsolta. Yamazaki behajtogatta a szalagot a keretbe, és a két hüvelykujjával megnyomta a képernyőt. Beugrott a helyére, de hogy működik-e még…? Yamazaki lehajolt, és megvizsgálta a parányi kapcsolókat. ON.

Egy ideig citromzöld-bíbor harántcsíkok üldözték egymást a képernyőn, majd eltűntek, és a bal alsó sarokban megjelent egy NHK logó.

— …a Harwood-Levine média- és reklámvagyon jövendőbeli örököse ma délután, néhány napi tartózkodás után elhagyta San Franciscót, és még mindig nem fűzött kommentárt látogatása céljához. — Hosszúkás, lószerű, de mégis csinos arc egy esőkabát felhajtott gallérja fölött. Széles fehér mosoly. — A társaságában ott volt… — Egy repülőtéri folyosó képe. Karcsú, sötéthajú nő, valami fekete luxusruhában; fénylő csizmái sarkain csillogó ezüst. — …Maria Paz, a lombardiai médiaszemélyiség, Carlo Paz filmrendező leánya… — A szomorúnak látszó nő eltűnt, de a helyén máris megjelent egy Új-Zélandon készült, infravörös kamerával felvett kép. A japán békefenntartó erők páncélozott járművei éppen átvágtak egy elhagyatott repülőtéren. — …a veszteségekért a törvényen kívülinek minősített Déli Sziget Felszabadítási Front okolható. Wellington mindeközben… — Yamazaki megpróbált csatornát váltani, de a képernyő újra csak a citromzöld-bíbor csíkokat villogtatta. Végül Shapely bekeretezett portréja jelent meg rajta. Egy BBC dokudráma. Nyugodt, komoly, enyhén hipnotikus. Miután továbbra sem sikerült más adó műsorát befognia, Yamazaki hagyta, hogy a brit narrátor hangja túlharsogja a szelet, a kábelek nyögéseit, a falak recsegéséi. Figyelmét az ismerős történetre irányította, melynek már ismerte a végét, és ami éppen ezért valahogy megnyugtató volt.

James Delmore Shapely az új évszázad első hónapjaiban került az AIDS-ipar figyelmének központjába. Harmincegy éves volt, prostituált, és tizenkét éve HIV-pozítív. Abban az időben, amikor az atlantai, Georgia-i Dr. Kim Kutnik felfedezte, Shapely éppen kétszázötven napos börtönbüntetését töltötte, amit üzletszerű kéjelgésért kapott. (Sokkal komolyabb büntetést kellett volna kapnia, hiszen ezt a tevékenységét HIV-pozitívként folytatta, de a bíróság valahogy „elsiklott” e felett.) Kutnik a Sharman Groupnak, a Shibata Pharmaceuticals amerikai leányvállalatának kutatója — börtön-medikai adatok gyűjtésével foglalkozott. Különösen az olyan személyek érdekelték, akik már egy évtizede, vagy hosszabb ideje voltak HIV-pozitívak, de ennek ellenére normális (vagy mint Shapely esetében: normális fölötti) volt a T-sejt állományuk száma,

A Sharman Group egyik kutatási programjának célja a HIV mutálódott fajtáinak lehetséges izolálása volt. Mivel vitatták, hogy a vírusok engedelmeskednek a természetes kiválasztódás törvényeinek, több Sharman biológus azt állította, hogy a HIV vírus — az akkor létező genetikai formátumában — száz százalékosan halálos. A Sharman-team állítása szerint ha egy ilyen vírus megfelelő mennyiségben elszaporodik, akkor mindenképpen kiváltja a neki otthont adó organizmus pusztulását. (Más Sharman kutatók vitatkoztak ezzel, és a hosszú inkubációs periódusra hivatkozva lehetségesnek tartották a gazda-szervezet életben maradását.) A BBC írói gondosan rávilágítottak, hogy a HIV nem patogenikus fajtáinak lokalizálását lehetségesnek tartó elmélet már majdnem egy évtizeddel korábban megszületett, de mivel akkor az emberkísérletek „etikai” okok miatt nem voltak lehetőek, a kutatásokat beszüntették. A Sharman kutatók elméletének alapját éppen ez a korábbi elképzelés alkotta: a vírusok életben akarnak maradni, de képtelenek rá, ha megölik a gazda-organizmusukat. A Sharman csoport, melynek Dr. Kutnik is tagja volt, elhatározta, hogy HIV-pozitív betegeikbe beinjektálják az azon személyektől levett vért, akikről a vizsgálataik azt derítették ki, hogy a nem patogenikus vírustörzzsel fertőződtek meg. Lehetségesnek tartották, hogy a nem patogenikus törzs legyőzi a halálos törzs tagjait. Kim Kutnik és hét társa azt a feladatot kapta, hogy keressenek olyan HIV-pozitív személyeket, akik egy nem patogenikus vírusfajnak adnak otthont a testükben. Kim Kutnik úgy döntött, hogy a kutatását az állami börtönök lakóinál fogja kezdeni, közöttük is az olyanoknál, akik (a.) feltűnően jó egészségnek örvendenek és (b.) legalább egy évtizede kiderült róluk, hogy HIV-pozitívak. A doktornő az első vizsgálat során hatvanhat ilyen személyt talált — J.D. Shapely is közöttük volt.

Yamazaki végignézte, ahogy Kutnik — egy fiatal brit színésznő játszotta — Rióban, egy patioban felidézi, hogyan találkozott először Shapelyvel.

— Megdöbbentett a tény, hogy a T-sejtjeinek száma több mint 1.200 volt, és ahogy kérdőívben adott válaszai alapján kiderült, hogy számára a „biztonságos szex”, vagyis amit mi annak tartottunk, nos, nem volt igazán fontos. Nagyon nyílt, nagyon megnyerő, és nagyon ártatlan személy volt. Amikor a börtön látogatói szobájában az orális szexről faggattam, egészen elpirult. Azután felnevetett, és azt mondta… Nos, a következőket mondta: „minden faszt úgy szoptam, mintha az lenne az utolsó…” — A színésznő Kutnikon is látszott, hogy közel áll az elpiruláshoz. — Persze — mondta —, akkoriban még nem igazán ismertük a kór pontos terjedési vektorait, mert, most már groteszknek tűnhet, nem folytak igazán mélyreható, a transzmisszió precíz módjainak felderítését célzó kutatások…

Yamazaki kikapcsolta a készüléket. Tudta, ezután már csak azok a részek következnek, amikor Dr. Kutnik elintézi, hogy Shapelyt, az önkéntes AIDS kutatót a Szövetségi törvények értelmében kieresztik a börtönből. A fundamentalista keresztények hátráltatják a Sharman Group tervezetének végrehajtását, mert szerintük bűnös dolog „HIV-mocskos” vért fecskendezni a halálosan beteg AIDSesek szervezetébe. Ahogy a tervezet végrehajtása kudarcot vall, Kutnik nyilvánosságra hoz bizonyos adatokat, melyek szerint a Shapelyvel folytatott óvintézkedések nélküli szex több betegüknél a szimptómák javulását eredményezte. Aztán Kutnik belefárad a csatározásokba, a megszégyenült Shapelyvel együtt Brazíliába utazik, és kutatás számára extrémen pragmatikus körülményeket biztosító időszakban, a közelgő polgárháború árnyékában tovább dolgozik.

Szomorú történet volt.

Olyan szomorú, hogy Yamazaki inkább nem is nézte végig, inkább Bulldózeres asztalára könyökölve ücsörgött a gyertyafényben, és hallgatta a középső pillér dalát.