6. A híd

Gondosan ügyelve rá, hogy pontosan kiszámolja a harminc százalékos jattot, Yamazaki kifizette a viteldíjat, és kikászálódott a taxi gödrösre ült hátsó üléséről. A sofőr, aki tudta, hogy minden japán gazdag, komoran megszámolta a tépett, mocskos bankjegyeket, és a három darab ötdolláros érmét a kifakult műszerfalra ragasztott, repedt Nissan County termoszba dobta. Yamazaki, aki nem volt gazdag, a vállára akasztotta a táskáját, megfordult, és elindult a híd felé. Ahogy mindig, a szíve most is izgatottan vert, hogy láthatja, ahogy a reggeli fény rézsútosan átszűrődik a másodlagos szerkezete kuszaságán.

Az íve éppoly precíz volt, mint maga a modern program, ekörül mégis egy másik valóság nőtt, és a saját világában, a saját idejében létezett. Apránként jött létre, nem előre kidolgozott terv szerint, és felhasználtak hozzá minden elképzelhető technikát és anyagot. Az eredmény valami amorf, és meghökkentően organikus építmény lett. Éjszakánként, karácsonyfaégőkkel, újrafeldolgozott neonnal és reflektorfénnyel megvilágítva bizarr középkori energiát sugárzott magából. Nappal, bizonyos távolságról nézve Yamazakit az angliai Brighton Pier romjaira emlékeztette, amit mintha a nemzeti stílus repedt kaleidoszkópján keresztül látott volna.

Acélcsontjai, sodronyinai belevesztek az organikusan növekvő álmokba: tetováló szalonok játéktermek, foszladozó magazinokat áruló, alig megvilágított bódék, tűzijáték-kereskedések, büfék, fogadóirodák, sushi-bárok, engedély nélküli zálogházak, gyógynövényboltok, borbélyok, bárok. A kereskedelem ugyanazokon a helyeken folyt, ahol valaha a járműforgalom hömpölygött; közben fölöttük, a kábeltornyok csúcsáig szökve a szövevényesen kiterjedt lakónegyed emelkedett, soha nyilvántartásba nem vett lakóival, és elképesztően elképzelhetetlen zónáival.

Yamazaki először éjszaka, három héttel korábban látta. Köd volt, zöldség- és gyümölcskereskedők között állt, akik leterített takarókra pakolták ki az áruikat. Dobogó szívvel visszabámult a barlangszájra. A levesárusok edényeiből gőz gomolygott a meztelen neoncsövek egyenetlen íve alatt. Minden összefolyt, összeolvadt a ködben. A telepresence csak sejttette az építmény mágiáját és páratlanságát, és Yamazaki lassan előresétált a neonbendőbe, meg az egymáshoz tapasztott, szeméttel borított felületek kuszaságába. Mesevilág. Zuhogott az ezüstszínű eső; elfelejtett bankok falából származó törött márvány, felhullámosodott plasztik, fényezett réz, flitterek, festett vásznak, tükrök, megfakult króm; csak bámult bele a sós levegőbe. Annyi látnivaló — túl sok kíváncsi szemeinek —, és tudta, hogy az utazása nem volt hiábavaló.

Az egész világon nem volt még egy ilyen csodálatos Thomasson.

Belépett, kedd reggel, a most már ismerősnek tűnő forgatagba — a jéggel és halakkal megrakott kézikocsik, a tortillagyártó gépek csattogása közé —, és egy kávézóhoz ment, aminek a belseje egy ősrégi kompra emlékeztetett: a sima, keményfán vastagon sötétlett a kence, és úgy nézett ki; mintha valaki az egészet egy megfáradt tömegközlekedési bárkáról fűrészelte volna le. Lehetséges, hogy valóban így történt, gondolta Yamazaki, ahogy leült a hosszú pult elé; Oakland irányában, a kísértetsziget mellett egy szárnyaitól megfosztott 747-es roncs kilenc Thai étterem konyhájának adott otthont.

A pult mögött álló fiatal lány csuklójára egy stilizált gyíkforma karkötőt tetováltak. Yamazaki kávét kért. Nehéz porcelánban kapta meg. A kávézóban nem volt két egyforma csésze. Elővette a táskájából a notebookját, és gyorsan beírta, hogy néz ki a csésze, és milyen, fehér csempemozaikra emlékeztető repedések vannak üvegcsillogású felületén. A kávéját szürcsölgetve átlapozta az előző napi jegyzeteit. A Bulldózeres nevű férfi agya feltűnően hasonlított a hídra. Rengeteg dolog gyűlt össze benne az eredeti rendeltetését betöltő váz körül, annyi, hogy bekövetkezett a krízispont, és létrejött egy új program. De mi volt ez a program?

Yamazaki megkérte Bulldózerest, hogy magyarázza el a másodlagos szerkezet jelenlegi állapotában zajló organikus növekedést. Mik lehettek egy adott építő, és az egyes építők motivációi? Yamazaki notebookja rögzítette a férfi összefüggéstelen előadását, majd rendszerezte és lefordította az információkat.


„Volt ott ember. Horgászott. Kapása volt. Egy kerékpárt fogott ki. Az egészet kagylók borították. Mindenki nevetett. A férfi kihúzta a kerékpárt, és épített egy büfét. Kagylóleves, hideg főtt kagyló, mexikói sör. A kerékpárt a pult fölé akasztotta. Csak három szék volt a helyiségben. A férfi kibővítette a büfét. Szupererős ragasztót és szorítóbilincseket használt. Belül a falakat képeslapokkal tapétázta ki. Éjszakánként a pult mögött feküdt le. Egy reggel egyszerűen eltűnt. A törött szorítóbilincsek, és pár fadarab még mindig az egyik borbélyüzlet falára van tűzve. Ha az ember lenéz, látja a lábujjai között a vizet. A férfi túl messzire ment.”


Yamazaki elnézte a kávéjából felszálló gőzt, és maga elé képzelte a kagylókkal borított kerékpárt. Az is eléggé Thomasson volt. Bulldózeres előszeretettel használta ezt a kifejezést. Yamazaki megkérte, hogy magyarázza el az eredetét, és a jelenlegi jelentését. A notebook mindent rögzített.


„Thomasson egy amerikai baseballjátékos volt. Nagyon jóképű volt, nagyon erős. 1982-ben egy nagyobb pénzösszegért átigazolt a Yomiyuri Óriásokhoz. Azután kiderült, hogy többé nem tudja megütni a labdát. Gempei Akasegawa, író és kézművesmester bizonyos haszontalan és felesleges monumentumok, a városi tájak műalkotásszerű tárgyainak leírásakor hivatkozott a nevére. A kifejezésnek hamarosan újabb árnyalt jelentései lettek. Ha kívánja, kikereshetem a modern definícióját a Gendai Yogo Kosochishikiben, a Modern kifejezések alapszótárában.


De Bulldózeres — szürke, borotválatlan, szeme fehérje megsárgult és tele volt vérerekkel — egyszerűen csak megvonta a vállát. A környék három, korábban már meginterjúvolt lakójának állításai szerint Bulldózeres volt a hídon az első. A szobája fekvése is elárulta a státuszát, bár Yamazaki kíváncsi lett volna, hogy hányan örülnének a lehetőségnek, hogy az egyik kábeltorony tetejére építhetnek házat maguknak. Az elektromos lift felszerelése előtt mindenki számára kínszenvedés lehetett oda felkapaszkodni. A vénember a rossz csípőjével gyakorlatilag béna volt; a szomszédaitól meg a lánytól függött. Ők hoztak neki ételt, vizet, és ők pucolgatták Bulldózeres vegytoalettjét. Yamazaki úgy látta, a lány viszonzásul szállást kapott, bár ennél valahogy jóval bonyolultabb és bensőbbségesebb kapcsolatban volt az öreggel.

Bulldózerest nehéz volt megérteni a kora, a személyisége, vagy mindkettő miatt, a nála lakó lány pedig olyan korlátolt és közönséges volt, amilyen Yamazaki szerint minden fiatal amerikai. Igaz, talán csak azért mutatta magát ilyennek, mert ő, Yamazaki idegen volt, japán, és mert túl sokat kérdezősködött.

Yamazaki végignézett a pulton, és végigmérte a többi vendég kora reggeli arcának profilját. Amerikaiak. Már az is furcsa volt, hogy ő közöttük van, és kávét iszik. Szokatlan, írni kezdett a notebookjába; a toll megkocogtatta a minimonitort.


„A lakás egy magas, viktoriánus épületben van. A ház fából épült, a festése aprólékos. Egy olyan kerületben áll, ahol az utcákat XIX. századi amerikai politikusokról nevezték el: Clay, Scott, Pierce, Jackson. Ma reggel — kedd —, ahogy kiléptem a lakásból, a legfelső lépcsőfordulóban, a falon felfedeztem néhány rég eltűnt zsanér nyomait. A vasak valamikor egy kaput tarthattak, ami megakadályozta, hogy a gyerekek felmenjenek a tetőre, ahogy taxira vadászva végigmentem A Scotton, ráléptem egy ázott képeslapra. A képes felével felfelé hevert a járdán. A csillogó esőcseppek alatt ráismertem a mártír, az AIDS-szent, Shapely keskeny arcára. Nagyon melankolikus.”


— Nem lett volna szabad olyanokat mondaniuk. Úgy értem, Godzilláról.

Yamazaki pislogva felnézett a pult mögött álló lány arcába.

— Tessék?

— Nem lett volna szabad olyanokat mondaniuk. Godzilláról. Nem lett volna szabad nevetniük. Nekünk is voltak földrengéseink, és maguk nem nevettek rajtunk.

Загрузка...