A nagy keresztes hadjárat

Amint a kapitány felnézett, az asztali lámpa szabálytalan kontúrú, fényes és árnyékos foltokat vetett az arcára. A nyitott ajtón át idegen nyáréjszaka sötétlett.

— Nos? — kérdezte.

— Lefordítottam, uram — válaszolta a szociotechnikus. — Azért tartott ilyen hosszú ideig, mert a modern nyelvekből kellett, visszakövetkeztetnem. Egyébként mialatt ezen dolgoztam, egészen jól megtanultam ezt a nyelvet, úgyhogy beszélni is tudok majd ezekkel a… teremtményekkel.

— Rendben — mondta a kapitány. — Talán most megtudhatjuk, mi ez az egész. Ezer ördög és pokol! Mindenre fel voltam készülve, csak erre nem.

— Tudom, mit érez, uram. Ha a saját szememmel is látom a bizonyítékokat, akkor is nehéz hinnem a korabeli jelentésnek.

— Igen. Nyomban el is olvasom. A bűnösök ne pihenjenek. — Intett a fejével, és a szociotechnikus elhagyta a kabint.

A kapitány egy kis ideig mozdulatlanul ült, s mereven nézte az előtte heverő dokumentumot; valójában azonban nem is látta. Maga a könyv nagyon régen íródott. Kemény fedele volt, s abból az időből származott, amikor az emberek még pergamenre írtak. A fordítás ezzel szemben csupán prózai gépelt példány volt. Mégis, alig merte fellapozni; mintha félt volna attól, amit hamarosan megtud. Több mint ezer évvel ezelőtt katasztrófák sorozata rázta meg a világot, aminek a következményei mind a mai napig érzékelhetőek. A kapitány tehetetlennek és magányosnak érezte magát. Az otthonától óriási távolság választotta el.

Ám…

Végre olvasni kezdett.