A nagy keresztes hadjárat

XII.fejezet

Elcsigázott embereink a hosszú délelőttöt egytől egyig alvásra használták fel. Mostanára már nagyjából sikerült eligazodnom a wersgor órákon, habár az itteni és a földi időegységek közötti eltérés még nem volt egészen világos számomra. Délben felnyergeltem a lovam, és Sir Rogerhez indultam. Egyedül volt.

— Reméljük, minden rendben megy — mondtam bátortalanul.

Arca gondolkodó volt.

— Lehet, hogy nem kellett volna… Ha Huruga megsejt valamit, akkor az Isten legyen hozzánk irgalmas a tárgyaláson! Sajnálom, hogy téged is veszélybe kell sodornom!

Én magam is hasonlóan éreztem, de úgy gondoltam, hogy siránkozásra kár az időt fecsérelni. Úgyhogy inkább imádkoztam.

A lefüggönyözött sátorban ugyanaz a küldöttség várt ránk, mint az első alkalommal. Huruga meglepetten nézett ránk.

— És a többiek?! — kérdezte éles hangon.

— Imádkoznak — válaszoltam, ami igaz is volt.

— Már megint ezek az értelmetlen szavak! — mordult fel az egyik kék bőrű.

— Mit jelent az, hogy ima?

— Ezt! — mondtam, és az érthetőség kedvéért rózsafüzéremet morzsolgatva elmondtam egy Üdvözlégyet.

— Szerintem valami számológép lehet — suttogta egy másik wersgor, az olvasómra mutatva.

— Biztosan azért látszik olyan egyszerűnek, hogy másokat megtévesszen!

— Vajon mire való? — kérdezte egy harmadik, nyugtalanul a fülét hegyezve.

Huruga mérges tekintete ránk szegeződött.

— Túlságosan messzire mentetek! Láttuk, hogy egész éjjel talpon voltatok. Ha valamiben mesterkedtek…

— Ezek szerint ti már kifogytatok az ötletekből? — vágtam a szavába mérges hangon.

Amint azt előre láttam, ez a szemtelenség még jobban megzavarta őket.

Néhány percnyi töprengés után Huruga felénk fordult.

— És most beszéljünk a foglyaitokról! Felelősséggel tartozom a bolygó lakóinak biztonságáért. Nem tárgyalhatok olyanokkal, akik wersgorokat tartanak fogságban! A további együttműködés előfeltétele az, hogy szabadon kell engednetek őket!

— Ebben az esetben nem vagyok hajlandó tovább tárgyalni! Pedig nem állt szándékomban megsemmisíteni titeket! Nem rajtam múlott!

— Márpedig innen addig ki nem mentek, míg el nem engeditek az embereimet! — mondta határozottan Huruga.

Homlokomat elöntötte a veríték. A wersgorok vezére elégedetten mosolygott.

— Abban az esetben, ha nálatok is lenne valami ehhez hasonló — s ruhája alól vigyorogva előhúzott egy fegyvert —, a katonáim egy pillanat alatt elintéznek titeket.

Rémülten meredtem az előbukkanó acélcsőre. Sir Roger unottan ásított, s elmélázva fényesítgette körmeit ruhájának ujján.

— Mit mondott? — kérdezte.

— Árulás! — tört ki belőlem a kétségbeesés. — Megszegték a megállapodást! Fegyvereket hoztak magukkal, és a foglyainkat követelik.

— Erről szó sincs. Senki nem fogadott meg semmit! De azt jó, ha tudja, hogy nem ér felkészületlenül szégyenletes tette. Megtettem a szükséges óvintézkedéseket. — Sir Roger jól láthatóan megnyomta pecsétgyűrűjén a követ, majd keményen összeszorította az öklét.

— Az imént egy igen veszélyes szerkezetet állítottam be. Ha bármi okból kifolyólag szétnyitnám az öklömet, mielőtt hatástalanítanám ezt a kis játékszert, nos uraim, akkor mindannyian Szent Péternél találnánk magunkat.

Vacogó fogakkal tolmácsoltam a báró hazug szavait. Huruga idegesen felugrott.

— Ez igaz? — kérdezte zihálva.

— De még mennyire! — válaszoltam. — Mohamedre esküszöm!

A kék bőrű tisztek zavarodottan sugdolózni kezdtek. Egy-egy elkapott szóból megtudtam, hogy nem is olyan hihetetlen számukra, hogy egy ilyen pici szerkezet ekkora pusztító erővel rendelkezik. Ám a hallottakból az is kiderült, hogy mindeddig egyetlen olyan fejlett fajjal sem találkoztak, amely ezt meg is tudta volna konstruálni.

Végre újra csend lett.

— Nos — mondta Huruga —, úgy látszik, zsákutcába jutottunk. Nem vagyok ugyan biztos benne, hogy igaz, amit mondasz, de nem kockáztatom az életemet.

Fegyverét lassan visszacsúsztatta csillogó ruhája alá.

— Mindketten lehetetlen helyzetbe kerültünk. Ha nekem nem sikerül kiszabadítanom a foglyokat, akkor nincs más megoldás, segítséget kell kérnem a Wersgorixanról.

— Nem kell elsietni a dolgot — mondta Sir Roger. — Az embereitek jól vannak, de ha gondoljátok, küldjétek néhány orvost, hogy ellenőrizzék az állapotukat. Csak annyit kérek, hogy a fegyvereiket belépéskor adják át az őreinknek, s cserébe mi megvédünk titeket a szaracén kalózok támadásától.

— Hogy mitől?! — ráncolta össze Huruga a magas homlokát.

— A szaracéntámadástól. Pogány kalózok. Lehetetlen, hogy ne hallottál volna róluk! Egyszerűen nem tudom elhinni! Talán épp most készülnek megtámadni ezt a bolygót!

Huruga nagyot nyelt. Magához intette az egyik tisztet, és súgott valamit a fülébe. Ezúttal azonban, sajnos, túl halkan beszélt. A tiszt bólintott, és kisietett.

— Mindent tudni akarok! — szólt Huruga.

— Örömmel! — A báró hanyagul hátradőlt, lábát kényelmesen keresztbe tette. Fantasztikus önuralma ezúttal is bámulatba ejtett. Becslésem szerint Sir Owain hajójának ezekben a pillanatokban kellett megérkeznie Stularaxba. Mint már mondtam, ezek a tárgyalások igen hosszú ideig tartottak. Még mindig túl sok időt vett igénybe a fordítás, az ismeretlen kifejezések körülírása, a megfelelő szavak keresése.

Sir Roger arcátlanul tovább ásítozott. Lassan elmagyarázta a kék bőrűeknek, hogy mi, angolok, pusztán az ő váratlan támadásukra reagáltunk, amikor idejöttünk. Mindannyian azt hittük, hogy a wersgorok a szaracén kalózok szövetségesei. Most azonban, hogy megtudtuk, mi az igazság, szövetséget köthetünk közös ellenségünk, a csillagközi kalózok ellen.

Ebben a pillanatban feldúltan lépett be a kék bőrű tiszt. A fellebbenő függöny mögött eszeveszetten rohangáló katonákat láttam. Riadó hangja ütötte meg a fülemet.

— Nos? — meredt Huruga a belépőre.

— Jelentések… a rádión… a környéken vakító villanásra lettek figyelmesek… Stularax nincs többé… valamilyen szuperlövedék lehetett — zilálta a rémült tiszt.

Sir Roger cinkosan rám pillantott.

Stularax elveszett? Teljesen megsemmisült? Igaz ugyan, hogy a mi célunk csak az volt, hogy különböző sugárfegyvereket szerezzünk a harcosaink számára, de hát ha minden megsemmisült…

Sir Roger megnedvesítette kiszáradt ajkát.

— Parvus testvér! Ezek minden bizonnyal a szaracénok voltak… ezt fordítsd le nekik!

Azonban Huruga nem hagyott időt a tolmácsolásra. Borostyán szemei vérben forogtak, egész testében remegett a dühtől, előrántotta fegyverét, és üvölteni kezdett.

— Elég legyen ebből a komédiából! Ki volt még veletek? Hány űrhajótok van egyáltalán?

Sir Roger tudomást sem véve róla, felemelkedett az asztaltól. Úgy magasodott a zömök wersgor fölé, mint a tölgy a gyenge hanga fölé. Gúnyosan elmosolyodott, és jelentőségteljesen megérintette a gyűrűjét.

— Azt azért mégsem várhatjátok el, hogy minden lapunkat kiteregessük! Talán az lesz a legjobb, ha visszatérünk a táborunkba, míg le nem higgadtok.

Tartok tőle, hogy az én akadozó nyelvemmel nem tudtam olyan hatásosan tolmácsolni ezeket a szavakat, mint kellett volna.

Huruga őrjöngött.

— Ó, nem! Itt maradtok!

— Azt mondtam, hogy megyünk — mondta Sir Roger ellentmondást nem tűrő hangon, s köszönésképpen a kék bőrűek felé biccentett. — Az embereimnek ugyanis parancsuk van rá, hogy az összes foglyot kivégezzék, amennyiben nem térünk vissza időben.

Huruga nagy nehezen lecsillapodott.

— Menjetek! — sziszegte összeszorított fogakkal. — De amint visszaértek a táborba, azonnal támadást indítunk ellenetek. A földön vagy a levegőben, mindenütt utolérünk benneteket.

— És a foglyok? — emlékeztette Sir Roger.

— Támadunk! — ismételte makacsul a vezér. — Az egész földi hadseregünket bevetjük, hogy kiszabadítsuk a túszokat, és megtoroljuk Stularaxot! A nagyobb romboló hatású fegyverek használatától azonban tartózkodunk, nehogy a mieinkben kárt tegyünk. De… — s a nyomaték kedvéért ujjával az asztalra koppintott — ha a fegyvereitek mégsem olyan szuperek, mint ahogyan azt állítjátok, már pusztán létszámbeli fölényünkkel elsöprünk benneteket! Nem hiszem, hogy túl sok harci járművetek van, azokon kívül, amiket a Ganturathról zsákmányoltatok. Ne feledjétek, ha lesznek túlélők, azok a mi fogságunkba kerülnek! Ha akár egyetlen wersgor fogolynak is bántódása esik, gondoskodunk róla, hogy az embereitek halála lassú és gyötrelmes legyen. És ha te is ott leszel a túlélők között, végig fogod nézni az embereid lassú pusztulását, mielőtt meghalsz.

A báró elfehéredett ujjakkal hallgatta a tolmácsolt fenyegetést.

— Hát, Parvus testvér — mondta csöndesen. — Nem úgy alakult, ahogyan elképzeltem, de ha azt vesszük, ennél rosszabbul is végződhetett volna. Mondd meg neki, hogy ha biztonságban visszaenged minket, és elkerüli az igazán pusztító fegyverek bevetését, úgy a foglyok egyedül és kizárólag az ő támadásának eshetnek áldozatul. — Majd kényszeredetten hozzátette: — Amúgy sem tudom elképzelni magamról, hogy képes lennék védtelen foglyokat lemészárolni. De ezt nem muszáj tudatnod velük!

Huruga fagyosan bólintott.

Sir Roger és én elhagytuk a sátrat, nyeregbe szálltunk, és lassan poroszkálva elindultunk a tábor felé, hogy egy-két perccel meghosszabbítsuk a békét, és azt az érzést, amit a napsugarak meleg fénye váltott ki lelkünkből.

— Vajon mi történhetett Stularaxban? — kérdeztem halkan.

— Nem tudom! — válaszolta a báró. — Mindeddig nem hittem benne, hogy egyetlen lövedék elpusztíthat egy egész erődöt, de most már tudom, hogy a kék bőrűek igazat mondtak. Ezek szerint a fegyverek, amikre számítottunk, sohasem fognak megérkezni. Csak reménykedhetünk abban, hogy imáink meghallgatásra találnak, és embereink nem estek áldozatul ennek a rémségnek!

Büszkén az égre emelte tekintetét. Soha angol ember nem küzdött még ilyen elszántan és ilyen tiszta szívvel!