A nagy keresztes hadjárat

II.fejezet

Jöttem, ahogy parancsolták, az apát úr jóváhagyásával, aki látta, hogy a földi és a túlvilági erők most egyszerre nyilvánultak meg. A város idegenül csendes volt, amint végigbaktattam a napfényes utcákon. Az emberek vagy a templomban imádkoztak, vagy a házaikba zárkóztak. A katonai táborból is misét hallottam. A hajó óriásként emelkedett csöppnyi világunk fölé.

Ugyanakkor, azt hiszem, felbátorodtunk, megrészegültünk a túlvilági erőkön aratott győzelmünkön. Egyértelműnek tűnt önelégülten arra következtetni, hogy Isten velünk van.

A várudvaron elhaladtam a megháromszorozott őrség mellett, s mentem egyenesen be a nagyterembe. Ansby vára régi normann építmény volt. Ránézésre zord, sivár, az ottlakók számára hűvös. A teremben már sötét volt, csak a gyertyák és a pislákoló tűz fénye emelte ki a falakon lógó fegyvereket és szőnyegeket a homályból. Az asztaloknál az előkelőség, valamint a város és a katonaság legfontosabb emberei foglaltak helyet. Mindenfelől beszélgetés hallatszott, szolgák sürögtek-forogtak. A kutyák nyelvüket lógatva lustálkodtak az asztalok alatt. Megszokott kép volt ez, ám ezúttal tele feszültséggel. Sir Roger — ki asszonya mellett ült — intett, hogy telepedjek oda hozzájuk, ami nemes gesztus volt tőle.

Hadd szóljak itt pár szót Roger de Tourneville lovagról és báróról. Nagydarab, harmincas éveiben járó, csontos arcú férfi volt, horgas orral. Kese haját — a fegyverforgató nemesek szokása szerint — alul leborotválta, ami az amúgy előnyös megjelenését elálló fülei miatt teljesen tönkretette. Otthona meglehetősen szegényes és sivár volt. Legtöbb idejét családjától távol, háborúkban töltötte, így érthető, hogy hiányzott belőle az előkelőekre jellemző elegancia. Ettől eltekintve azonban megnyerően okos volt, és a maga módján még kedves is. Felesége, Lady Cathrine, Mornay vicomtjának leánya volt. Sokan úgy vélekedtek, hogy a hölgy ezzel a házassággal hozzá méltatlan környezetbe került, hiszen Winchesterben, előkelő, finom környezetben nevelkedett. Gyönyörű asszony volt, óriási kék szemmel és csodás, gesztenyebarna hajjal, ám a lényében volt valami taszító. Csupán két gyermekük született: a hatéves, elbűvölő Róbert, akinek a nevelésével engem bíztak meg, és a hároméves Matilda.

— Nos, Parvus testvér, ülj ide mellém! Igyuk meg ezt a kancsó bort! A mai naphoz méltatlan a sör.

Lady Cathrine elfintorította az orrát. Ahonnan ő származott, a sör a köznép itala volt. Ahogy leültem, Sir Roger azonnal odahajolt hozzám:

— Mire jutottál? Valóban egy démon a foglyunk?

A terem hirtelen elcsendesedett. Még a kutyák is elhallgattak, csak a kandallóban égő tűz pattogása, és a falakról lógó régi zászlók egyhangú suhogása hallatszott.

— Azt hiszem, uram — válaszoltam óvatosan —, mivel azonnal dühöngeni kezdett, amikor szenteltvizet hintettünk rá.

— Ha ördög, miért nem tűnt el füstté válva? Ha mégis az, akkor más, mint amikről eddig hallottunk. Halandó, akár az ember.

— Sőt mi több, uram — szólalt meg az egyik kapitány. — Ezeknek még lelkük sincs.

— Nem érdekel az átkozott lelkük — horkant fel Sir Roger. — Engem csak a hajójuk érdekel. A csata után alaposan körülnéztem benne. Óriási hajó. Ansby összes lakosa kényelmesen elférne a gyomrában. Megkérdezted a démonunktól, hogy minek kellett az alig száz emberüknek olyan hatalmas tér?

— Egyetlen, általunk ismert nyelven sem beszél, uram.

— Ostobaság! Minden démonnak tudnia kell legalább latinul. Csak makacskodik.

— Talán elébb meg kellene ismertetnünk a hóhérral — vigyorgott kajánul Sir Owain Montbelle lovag.

— Ne! Kérem, inkább ne. Egészen tanulékonynak tűnik. Már jó néhány szót utánam, tud ismételni. Nem hiszem, hogy tettetné a tudatlanságát. Adj nekem néhány napot, uram, talán sikerül beszélnem vele.

— Néhány nap múlva talán már túl késő lesz — hördült fel Sir Roger.

A marhacsontot, amit eddig olyan jóízűen szopogatott, most dühösen a kutyák, elé dobta, majd hangos cuppogással nyalta végig ujjait. Lady Cathrine rosszallóan mutatott az előtte levő kézmosó edényre és törlőre.

— Bocsánat, édesem — mormogta az ura —, mindig megfeledkezem az új szokásokról.

Ebből a kínos helyzetből Sir Owain kérdése szabadította meg.

— Miért gondolod, hogy néhány nap múlva talán már késő lesz? Újabb hajóra számítasz?

— Nem, de az emberek egyre nyugtalanabbak lesznek. Már majdnem készen álltunk az indulásra, amikor ezek ideérkeztek.

— De hát miért nem indulhatnánk a tervezett időben?

— Nem érted, te tökfej? — Sir Roger öklével dühösen az asztalra csapott. Az egyik serleg felborult. — Nem látod, micsoda lehetőséget kaptunk? Bizonyos vagyok benne, hogy maguk a szentek küldték nekünk ezt a hajót.

Megszeppenve ültünk, mialatt ő nagy hévvel tovább magyarázott.

— Azon a hajón mindannyian elférnénk. Még lovakat, disznókat és szárnyasokat is vihetnénk magunkkal; nem lennének élelmezési gondjaink. A nők is nyugodtan velünk jöhetnének, és magukkal hozhatnának, amit csak akarnak. Sőt! Miért ne vihetnénk a gyerekeket is? Ne törődjetek most a földekkel, semmi kár sem származik abból, ha egy ideig nem gondozzuk őket! Különben is. Nagyobb biztonságban vagyunk együtt. Nem tudom, hogy a repülésen kívül mire képes még ez a hajó, de az biztos, hogy a puszta látványa is olyan rémületet kelt, hogy szükségtelen lesz majd harcba bocsátkoznunk. Átrepülünk vele a csatorna fölött, és egy hónapon belül győzelmet aratunk a franciákon. Értitek? Aztán tovább megyünk, egészen a Szentföldig. Felszabadítjuk, és az aratásra már itthon is lehetünk.

A hosszú csendet viharos éljenzés törte meg, messze túlharsogva erőtlen tiltakozásomat. Én személy szerint az egész tervet, úgy ahogyan volt, őrültségnek tartottam, és láthatóan néhány vendég, sőt maga Lady Cathrine is ezen a véleményen volt. A többiek viszont jóízűen nevettek, és fáradhatatlanul igyekeztek túlkiabálni egymást, hogy az egész terem zengett az óriási hangzavartól.

Sir Roger kipirult arccal fordult felém.

— Minden rajtad múlik, Parvus testvér. Mindannyiunk közül te értesz legjobban a nyelvekhez. Rá kell venned a démont, hogy beszéljen, vagy ha nem tud, tanítsd meg; ezt rád bízom. Meg kell mutatnia, hogyan működik ez a repülő csoda.

— Nemes uram… — kezdtem remegő hangon.

— Jól van — Sir Roger hatalmas tenyerével hátba vágott, úgyhogy azonnal fulladozni kezdtem, s kis híján leestem a székről. — Tudom, hogy képes vagy rá. Jutalomból abban a megtiszteltetésben lesz részed, hogy velünk tarthatsz.

Mintha csak a város is, csakúgy mint a hadsereg az ő fennhatósága alatt állt volna. Minden bizonnyal az lett volna a legbölcsebb, ha lóhalálában üzenünk a püspöknek, vagy akár egyenesen Rómába, hogy adjanak tanácsot, de ez lehetetlen volt. Mindenkinek indulnia kellett, mégpedig azonnal. Az asszonyok nem engedik el a férjeiket, a szülők a gyerekeiket, a leányok a kedveseiket. A szegény jobbágyok a kis földjeiken az égre emelik tekintetüket, és már a markukban érzik a Szentföld csengő aranyait.

— De hát mit is várhatnánk egy néptől, mely a szászoktól, a dánoktól és a normannoktól származik?

Visszaballagtam az apátságba, és egész éjjel térden állva imádkoztam az égiekhez, hogy küldjenek valami jelet, ám mindhiába. A hajnali zsolozsma után nehéz szívvel járultam az apát úr elé, elmondani, mit parancsolt a báró. Az apátot dühítette, hogy nem léphet azonnal közvetlen kapcsolatba az egyházi méltóságokkal, s úgy határozott, hogy ez egyszer jobb, ha engedelmeskedünk. Engem mindenfajta szolgálat alól felmentett, hogy állandóan a démon mellett lehessek.

Összeszedtem hát magam, és lementem a zárkába, ahol a foglyot őrizték. Keskeny cella volt, félig a föld alatt. Itt vezekeltek a bűnösök. Thomas testvér, az apátság kovácsa bilincseket erősített a falba, oda láncolták a démont. Szörnyű látványt nyújtott, amint ott feküdt a szalmazsákon. Belépésemkor láncai ijesztően csörögni kezdtek, amint felemelkedett. Minden szent ereklyénk ott sorakozott mellette egy ládában, arra azonban ügyeltünk, hogy ne tegyük hozzá túl közel, nehogy az árnyékvilág erői megkaparinthassák őket. Így hát biztosak lehettünk benne, hogy Szent Osbert combcsontja és Szent Willibard hatéves kori zápfoga megakadályozza abban, hogy megszabaduljon béklyóitól és visszatérjen a pokolba.

Bár ami engem illet, nem bántam volna, ha megteszi.

Keresztet vetettem, és letelepedtem mellé. Sárga szemei rám meredtek. Hoztam magammal papírt, tintát és lúdtollat, hogy próbára tegyem szerény rajztudásomat. Rajzoltam egy embert, és rámutattam.

— Homo — mondtam, mivel úgy tűnt, jobb, ha latinra tanítom, mintha bármely más, csupán egyetlen nemzethez kötődő nyelvre. Azután rajzoltam még egy embert, és a kettőre rámutatva mondtam neki: homines. Így rajzolgattam egy ideig, s a démon egészen tanulékonynak bizonyult.

Kis idő elteltével ő maga is kért egy papírt, és meglepő ügyességgel rajzolni kezdett. Elmondta, hogy az ő neve Branithar, a népét pedig wersgorixoknak hívják. Ezeket a kifejezéseket egyetlen írásműben sem találtam. Innentől kezdve ő irányította a tanulást, mivel az ő népe villámgyors módszert dolgozott ki az új nyelvek elsajátítására.

A következő napokban hosszú órákon át foglalkoztam vele, így azt sem tudtam, mi történik a külvilágban. Sir Roger a városunkat teljesen elszigetelte. Azt hiszem, leginkább attól félt, hogy egy gróf vagy egy nemes megpróbálja megkaparintani a hajót.

Legmegbízhatóbb embereivel a báró szinte minden idejét a hajó körül töltötte, megpróbálva megfejteni a számára felfoghatatlan jelenségeket.

Nemsokára Branithar már latinul panaszkodott a kenyérből és vízből álló kosztjára, és bosszúval fenyegetőzött. Bár még mindig féltem tőle — nem mutattam ki. Természetesen a társalgás korántsem volt ilyen gördülékeny, mint ahogyan azt én itt leírom. Hosszú percek teltek el, míg megtaláltuk a megfelelő szavakat.

— Magatoknak kerestétek a bajt — mondtam —, azzal, hogy minden ok nélkül keresztényekre támadtatok.

— Kik azok a keresztények? — kérdezte.

Döbbenten meredtem rá. Biztos voltam benne, hogy csak színleli tudatlanságát. Próbaképpen elmondtam felette a miatyánkot, de semmi sem történt; Branithar nem változott kámforrá.

— Azt hiszem, értem — mondta. — Tehát valamilyen primitív törzsi szentélyhez fordultok.

— Nem. Mi nem vagyunk pogányok — mondtam ingerülten.

Belekezdtem hát a szentháromság magyarázásába, de alighogy jobban belemélyedtem, kék kezével türelmetlenül legyintett. Erős, vaskos ujjaitól eltekintve egészen emberi keze volt.

— Mindegy — mondta. — Minden keresztény olyan kegyetlen, mint a te néped?

— Ami azt illeti, valóban több sikerrel jártatok volna a franciákkal — válaszoltam. — De ti elkövettétek azt a hibát, hogy angol földön szálltatok le.

— Konok fajta — bólogatott. — Drágán megfizettek még ezért. Ha azonban most azonnal szabadon engedtek, mindent elkövetek majd, hogy enyhítsem a büntetéseteket.

E szavak hallatán teljesen kiszáradt a szám, a nyelvem feltapadt a szájpadlásomra. Idegesen nyeltem néhányat, majd erőltetett nyugalommal megkérdeztem, hogy honnan jött és mit akar itt.

Meglehetősen hosszú ideig tartott, míg megválaszolta a kérdéseimet, mivel a fogalmak, amiket használt, számomra különösek voltak. Én ugyan biztos voltam benne, hogy hazudik, de legalább gyakorolta a latint.

Körülbelül két hét telt el különös látogatóink érkezése óta, amikor Sir Owain Montbelle jelent meg nálam. Az apátság kertjében fogadtam, egy padra telepedtünk le beszélgetni.

Owain az angol-skót határvidéken született, egy jelentéktelen bárónak a második házasságából, amit egy skót nővel kötött. Lényében a két nemzet ősidők óta fennálló háborúskodása tükröződött, de a walesiek charme-ja is fellelhető volt benne. Kezdetben apród volt, majd nemesi címet kapott egy lovagi tornán, a királyi udvarban. Az ifjú Owain olyannyira elnyerte mestere tetszését, hogy az kész volt neki megadni mindent, mi rangján felüli neveltetését biztosíthatta. Sokat utazott idegen országokban, élte a trubadúrok gondtalan életét, de lovaggá ütése után — ki tudja, mi történhetett —, ott állt egyetlen penny nélkül. Elindult hát a szerencséje után, egyenesen Ansby felé, hogy beálljon a seregbe. Vitéznek vitéz volt ugyan, a férfiak mégsem nézték jó szemmel a túlontúl jóképű idegent. A férjek nemigen érezhették magukat biztonságban, ha Owain megjelent közöttük. Ennek ellenére, Sir Rogert megragadták a jó nevelést kapott ifjú nézetei, s igazán elégedett volt, hogy Lady Cathrine végre kedvére való társalkodót kapott.

— Nagyurunk küldött, Parvus testvér — kezdte Sir Owain. — Tudni szeretné, mennyi időbe telik még, míg megszelídíted ezt a vadat.

— Ó… hát mostanra ugyan már egészen folyékonyan beszél, ám egyre csak a hazugságait ismételgeti, úgyhogy egyelőre semmiről sem számolhatok be.

— Sir Roger már nagyon türelmetlen. Sürget az idő. Az emberek lassan felélik a teljes ellátmányt, és nem múlik el éjszaka verekedés vagy gyilkosság nélkül. Most kell indulnunk, vagy soha.

— Akkor könyörgöm, ne menjetek! Ne szálljatok fel arra a pokoli szerkezetre!

Láttam az apátság falain túl, ahogyan kísértetként lebegett — szédítő magasságban a fellegek között. Félelmetes volt.

— Mégis — csattant fel Sir Owain —, mit mondott neked az a szörnyeteg?

— Arcátlanul azt állítja, hogy nem lentről, hanem föntről érkezett. Egyenesen a mennyországból.

— Vagyis… angyal?

— Nem. Azt mondja, se nem angyal, se nem démon, hanem egy másik… az emberiséghez hasonló… halandó faj tagja.

Sir Owain elgondolkozva simogatta simára borotvált állat.

— Lehetséges — dünnyögte. — Végtére is, ha unipe-dek, kentaurok és hasonlók léteznek, miért ne létezhetnének ilyen kék bőrűek is?

— Na igen. Ez egészen elfogadható indoklás lenne, ha figyelmen kívül hagynánk, hogy állítása szerint ők az égben laknak.

— Tudni akarom, mit mondott. Szó szerint.

— Ahogy óhajtja, Sir Owain, de ne feledje, hogy ezek az istentelen gondolatok nem tőlem származnak. Branithar egyfolytában azt hajtogatja, hogy a Föld nem lapos, ahogy azt mi elképzeljük. Szerinte egy gömbölyű égitest, ami az űrben lebeg. Sőt, még ennél is többre ragadtatta magát. Azt állítja, hogy a Föld kering a Nap körül. Néhány ókori bölcs is hasonló nézeteket vallott annak idején, de számomra felfoghatatlan, hogyha így van, akkor miért nem zúdul le az óceánok vize az űrbe, vagy…

— Kérlek, folytasd, Parvus testvér!

— Nos, Branithar azt mondja, hogy a csillagok valójában napok, akárcsak a miénk, csak sokkal távolabb vannak tőlünk. Minden nap körül bolygók keringenek, akár a mi Földünk. Ilyen képtelenségeket még a görögök sem hittek volna el. Miféle tudatlan parasztoknak néz minket ez a teremtmény? Akárhogyan is, Branithar azt mondja, hogy az ő népe, a wersgorix az egyik ilyen távoli bolygóról jött, ami nagyon sokban hasonlít a Földre. Azzal kérkedik, hogy varázscsöveik is vannak.

— És nem is hazudik — mondta Sir Owain. — Kipróbáltuk néhány kézifegyverüket. Három ház, egy disznó és egy jobbágy esett áldozatul, mire rájöttünk, hogyan kell használni.

Nyeltem egy nagyot, de aztán folytattam.

— Olyan hajóik is vannak, amikkel szabadon röpködhetnek a csillagok között. Egymás után hódítják meg a bolygókat. A céljuk az, hogy leigázzák vagy kipusztítsák a náluk fejletlenebb őslakosságot. Akkor majd övék lesz az egész világ, s mindegyik wersgor száz meg száz embert mondhat majd a szolgájának. Olyan gyorsan szaporodnak, és annyira viszolyognak a zsúfoltságtól, hogy állandóan új életteret kell keresniük. A hajó, amit foglyul ejtettünk, felderítést végzett. Az volt a feladata, hogy egy újabb meghódítandó bolygót keressen. Miután onnan föntről úgy találták, hogy a mi Földünk megfelel az igényeiknek, leszálltak. Tervük a szokásos volt, ami eddig még sohasem mondott csődöt. Rettegésben tartanak mindenkit. A bolygójukat raktárként használják, ahová begyűjtik a meghódított világok növényeinek, állatainak és ásványainak egy-egy példányát. Ez a magyarázat a hajó óriási méreteire és a rengeteg üres térre. Valóságos Noé bárkája. Hazaérve elmondják a tapasztalataikat, a hadseregük pedig elindul hódító útjára.

— Hmm — mormogta Sir Owain. — Ennek legalább sikerült elejét vennünk.

Mindketten magunk elé képzeltük a látványt, amint ezek a különös teremtmények lerohannak minket, és népünket rabszolgaságra kényszerítik. Teljesen nyugodtak voltunk, mert egyikünk sem hitte el ezt a mesét. Én a magam részéről úgy képzeltem, hogy Branithar a Föld valamely távoli részéről érkezhetett, talán még Kínánál is messzebbről, és csak azért ijesztget minket ilyen mesékkel, hogy elengedjük őt. Ebben Sir Owain is egyetértett velem.

— Mindazonáltal — tette hozzá a lovag —, meg kell tanulnunk, hogyan működik ez a hajó, mielőtt a társai ideérnek. Ha belegondolok, a Franciaországba és a Jeruzsálembe vezető út éppen alkalmas erre a tanulásra. A nagyúr azt akarja, hogy a nőket, gyerekeket, parasztokat és a városiakat is vigyük magunkkal. Megkérdezted már a kék bőrűtől, hogyan működik a hajó?

— Igen — válaszoltam vonakodva. — Azt mondta, hogy a vezérlése igen egyszerű.

— És azt is elmondtad, hogy mi történik vele, amennyiben nem segít nekünk az irányításában?

— Igen — bólogattam. — Engedelmeskedni fog.

— Helyes. Akkor egy-két napon belül indulhatunk. — Sir Owain elégedetten dőlt hátra. Tekintete a messzeségbe révedt. — Nem ártana üzenetet küldeni a foglyunk népéhez. Váltságdíjként jó pár hordó bort és zsenge, fiatal lányt kaphatnánk.