A nagy keresztes hadjárat

IX.fejezet

Hosszú idő telt el, míg a nap, delelőre ért. Ezalatt a báró, tanácskozásra hívta össze kapitányait. A központi épület előtt felállítottak egy asztalt, s a köré telepedtek. — Isten segedelmével — mondta a báró — egy szusszanásnyi időhöz jutottunk. Amint majd látni fogjátok, azt is sikerült elérnem, hogy azok az űrhajók is leszálljanak, amik eddig a levegőből leselkedtek ránk. Ami tőlem telik, ezután is mindent megteszek, hogy még több haladékot csikarjak ki tőlük. Ezt az időt kell kihasználnunk! Először is meg kell erősítenünk a védelmünket! Ezután átkutatjuk az erődöt, hátha találunk valamiféle térképet, könyvet vagy bármilyen hasznosítható anyagot. Azok pedig, akik értenek valamit a gépekhez, áttanulmányozzák az összes fellelhető masinát, s megpróbálnak rájönni, hogyan lehet be — és kikapcsolni egy erőpajzsot. Meg kell tudnunk ezeknek a repülő masináknak minden titkát, nemkülönben a fegyverek használatát. Egyszóval ugyanazt kell tudnunk, amit az ellenfeleink is tudnak! Mindennek szigorúan titokban kell maradnia, nem szabad, hogy az ellenség bármit is észrevegyen. Amire nekik évszázadok álltak a rendelkezésükre, arra nekünk csak napjaink vannak. Ha nem tudjuk megtenni, akkor… — s mosolyogva olyan mozdulatot tett, mint amikor valakinek késsel elmetszik a torkát. A jó Simon atya elfehéredve nézett rá.

— Nincs más választásunk? — kérdezte elfúló hangon. Sir Roger szomorúan csóválta a fejét.

— Ti is kaptok feladatot. Parvus testvér, rád szükségem lesz a tárgyalásoknál, ám van egy foglyunk is, aki beszél latinul.

— Hát, hogy beszél, az egy kicsit túlzás — vetettem közbe. — A ragozása borzalmas, és amit a rendhagyó igékkel csinál, arra csak olyan szót tudok, amit nem illik kimondanom.

— Nem számít. Amíg meg nem tanul angolul, addig szükség van egy papra, aki latinul tud vele beszélni. El kell magyaráznia az embereinknek a gépek működését, másrészt tolmácsként is hasznát vehetjük, ha a többi wersgor fogolytól szeretnénk megtudni valamit.

— De vajon hajlandó lesz-e segíteni? — kérdezte Simon atya. — Akaratos, sötét lelkű pogány teremtmény ez, fiam, ha egyáltalán van lelke. Néhány nappal ezelőtt még a hajón bementem a cellájába, és abban a reményben, hogy meglágyítom a szívét, a Bibliából kezdtem el olvasni neki. Éppen Jeremiás prófétánál tartottam, amikor észrevettem, hogy elaludt.

— Hozzátok ide Branithart! — parancsolta a nagyúr —, és keressétek meg Félszemű Hubertet. Jöjjön azonnal!

Türelmesen várakoztunk, némelyek halk beszélgetésbe kezdtek. Alfred Edgarsonnak feltűnhetett a szótlanságom, s odajött hozzám.

— Mi az, Parvus testvér? Mi bánt? Neked aztán vajmi kevés okod lehet a félelemre, hiszen az Úr szolgája vagy. Bár, ha jobban meggondolom nekünk többieknek sem lehet semmi félnivalónk. Legfeljebb a purgatóriumban lesz egy kicsit kényelmetlen, de aztán meg tisztulva, Szent Mihály elé járulhatunk, a mennyország kapujában. Nem így van?

Nem akartam kétségbe ejteni őket, ezért amikor tovább faggatóztak, ezt mondtam:

— Tényleg bánt valami. Igen nagy baj van!

— Mi az? — rémüldözött Sir Brian Fitz-William. — Ne siránkozz már! Inkább beszélj!

— Hát jó. Az a nagy baj, hogy nem tudjuk, hogy mennyi ideig tartott az utunk idefelé. A homokórák túlságosan pontatlanok, és mióta megérkeztünk erre a pokoli helyre, még arra sem volt gondunk, hogy megfordítsuk őket. Milyen hosszú itt egy nap? És vajon hány óra van most a Földön?

Sir Branithar üres tekintettel nézett maga elé.

— Fogalmam sincs! De miért fontos ez most?

— Biztos vagyok benne, hogy ma is marhacombot reggeliztél, holott lehet, hogy ma éppen péntek van.

Elkerekedett szemekkel néztek egymásra.

— Mikor van vasárnap? — kérdeztem tőlük. — Megmondanátok, mikor tartsunk hálaadást? Honnan tudjuk, mikor készüljünk a nagyböjtre és a húsvétra? Ez a két hold a fejünk felett teljesen összezavar mindent.

Thomas Bullard a tenyerébe hajtotta az arcát.

— Végünk van!

Sir Roger ekkor felállt.

— Nem! — kiáltotta. — Én nem vagyok pap! Még csak buzgó hívőnek sem mondhatom magamat, de nem épp a mi Urunk mondta, hogy nem az ember van a vasárnapért, hanem a vasárnap van az emberért?!

Simon atya bátortalanul felemelkedett.

— Különleges esetekben, jogomban áll bizonyos engedményeket adni — mondta —, de őszintén, szólva nem tudom, hogy meddig mehetek el.

— Nem tetszik ez nekem — horkant fel Bullard. — Most már azt sem tudjuk, mikor tartsunk böjtöt, és mikor áldozzunk. Azt hiszem, ez annak a jele, hogy az Úr elfordult tőlünk.

Sir Roger elvörösödött. Egy pillanatig még mozdulatlanul állt és nézte, hogyan párolog el embereiből a híres angol bátorság, mint napon hagyott csuporból a víz, de aztán hangosan felnevetett, majd elkiáltotta magát.

— Hát nem maga az Isten mondta a követőinek, hogy menjenek, és terjesszék az Ő igéjét?! De hagyjuk a Szentírást! Talán csakugyan vetkeztünk pár apró dologban. De ha így is van, attól még nem kell az embernek a porban csúszni. Az Úr ítélőszéke előtt majd felelünk a tetteinkért. Vezekelhetünk a bűneinkért. Áldozhatunk is! Kezünkben van a wersgorok sorsa. Értük cserébe annyi váltságdíjat kaphatunk, amennyiből több templom építésére is futja. Ez is azt bizonyítja, hogy az Úr még velünk van — mondta, azzal kardját a pengéjénél fogva az ég felé emelte. — Lovagi kardomra, mely maga is a keresztet jelképezi, ezennel szent esküt teszek, hogy tovább harcolok Isten dicsőségéért.

Fegyverét a magasba dobta. A penge szikrázva táncolt a levegőben, majd újra visszacsúszott gazdája kezébe.

— Ezzel a pengével foglak vezetni titeket!

Az emberek hangos éljenzésbe kezdtek, csak Sir Bullard habozott még. Sir Roger odahajolt hozzá, és a fülébe súgta:

— Elszántságomra pedig az lesz a legfőbb bizonyíték, hogy levágom azt, aki hátráltatja sikerünket.

Azt hiszem, igaza volt. Végre keménynek és elszántnak kell lennünk. Szerettem volna bebizonyítani, hogy logikája a szillogizmus nagyítóüvege alatt is megállja a helyét, de túl lelkesült voltam ahhoz, hogy ilyeneken törjem a fejem. Az emberek végre megnyugodtak.

Branithar érkezett meg, egy fegyveres kíséretében. Megállt, és várakozóan nézett ránk.

— Légy üdvözölve — mondta szelíden Sir Roger. — Azt szeretném, ha segítenél szót érteni a fogolytársaiddal, és ha elmagyaráznál egy-két technikai dolgot az embereimnek.

A wersgor, harcoshoz méltó büszkeséggel húzta ki magát.

— Kár az időt vesztegetni — mondta. — Öljetek meg, és azzal befejeztük! Egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy lebecsültem a képességeiteket, és ez nagyon sok wersgor életébe került. Még egyszer nem követek el ilyen nagy baklövést!

Sir Roger bólintott.

— Sejtettem, hogy ellenkezni fogsz. De hol van már a mi Hubertünk?

— Jövök már, jövök! Itt van a jó öreg Hubert! — A báró hóhérja csuklyáját hátracsúsztatva a társaság elé lépett. Pallosa csenevész vállán pihent, bitókötelét púpos vállára vetette.

— Barangoltam egy kicsit a mezőn, uram. Virágot szedtem a kisunokámnak. Hisz, nagyuram, ismeri is! Egy aranyhajú, édes kicsi lány, és imádja a százszorszépet. Remélem, találok majd ezen a pogány földön ahhoz hasonlót, hogy koszorút fonhassak belőle a kicsikémnek! Lincolnshire-ban gyönyörű százszorszépek nyíltak!

— Lenne egy kis munkám a számodra — mondta Sir Roger.

— Ó, igen, uram, igen, hát persze! — az egyetlen, vaksi szeme megcsillant, kezeit vigyorogva dörzsölgette. — Köszönöm, uram! Isten őrizzen attól, hogy bírálni merészeljem. Az öreg Hubert tudja, hol a helye, hiszen már az ősei is a Tourneville családot szolgálták. Minden parancsod szent nekem, uram, ám Isten a megmondhatója, mostanában alig veszed igénybe szolgálataimat. Apádurad, Sir Raymond, akit mi csak Véreskezű Raymondnak hívtunk, ő aztán értékelte a mesterségemet. Bár emlékszem, hogy a nagyapád, az öreg Nevil Rip-Talon bíráskodásainak a híre még a szomszédos megyékbe is eljutott. Az ő idejében, uram, a köznép jól tudta, hol a helye, s a nemesek tisztességes szolgákat tartottak, tisztességes bérért. Nem úgy, mint most, amikor a büntetés nem több mint egy-két napi kaloda. Hiszen ez botrány!

— Elég! — vágott közbe Sir Roger. — Ez a fogoly makacskodik, jobb belátásra kellene bírnod!

— Hát persze, uram! Hogyne! — Hubert őszinte élvezettel cuppogott fogatlan szájával. Szertartásosan körbejárta a büszke foglyot, minden oldalról alaposan szemügyre vette.

— Így már mindjárt más, uram! Mint a régi szép időkben! Igen, igen, igen. Isten áldása az én jó uramra! Ami igaz, az igaz, nem sok kellék van nálam. Néhány ujjtekerő és fogó, meg ilyesmik. De nem sok időbe telik összeütni egy csinos kis kínpadot. És talán egy kancsó olajat is kaphatok. Mindig mondom, uram, hogy egy hideg napon nincs semmi sem olyan meleg, mint a forró szenes serpenyő. Az én jó öreg apámnak és nekem ilyenkor mindig könny szökik a szemünkbe. Lássuk csak, lássuk csak! Ta-tam-ta-tam-ta-tam! — s kötelével méretet vett Branitharról.

A wersgor ijedten hátrált. Kevés angol tudása is elég volt ahhoz, hogy megértse, miről van szó.

— Azt már nem! — kiáltotta. — Egy civilizált nép soha nem tenne…

— A kezedet, ha lennél szíves! — tarisznyájából egy ujjtekerőt vett ki, és a kék bőrű ujjához tartotta.

— Igen! Igen! Tökéletesen megfelel! — Ezután egy késgyűjteményt vett elő. — Itt a nyár, száll a dal — dúdolta. Branithar nagyot nyelt.

— De ti nem vagytok civilizáltak! — mondta erőtlenül, majd vicsorogva folytatta: — Rendben van. Megteszem, ha cserébe elengeditek a foglyokat. De várjatok csak! Eljön majd az én időm is!

— Én várhatok — feleltem rá.

Sir Roger arca felragyogott az örömtől, majd hirtelen újra elkomorult.

A süket hóhér még mindig a szerszámaival foglalatoskodott.

— Parvus testvér — mondta a báró. — Hajlandó lennél… Megmondanád Hubertnek, hogy megváltozott a helyzet? Nekem nincs szívem hozzá.

Azzal igyekeztem megvigasztalni az öreg mestert, hogy ha Branithar hazudna, vagy mégis megtagadná az engedelmességet, úgy abban a pillanatban az ő kezébe kerül. Ezzel az ígérettel a félszemű boldogan elbicegett, hogy hozzálásson a kínpad felállításához. Branithar őreinek meghagytam, legyen rá gondjuk, hogy a fogoly jól láthassa a szerkezet felállítását.