XVI.fejezet

A jairok — csakúgy, mint általában a szabad népek — nem voltak olyan hiszékenyek. Meghívtak minket a bolygójukra, bizonyára azért, hogy jobban megismerjenek. Különös volt ez a látogatás. Mintha az időtlen Elf Hillben lettünk volna. Karcsú tornyokra emlékszem, amiket kecses hidak kötöttek össze egymással, városokra, ahol a lakók a házak közötti gyönyörű parkokban pihentek, csillogó tavakon lágyan ringatózó csónakokra, diákokra, akik szívesen megtanultak volna tőlem angolul, óriási aranycsináló laboratóriumokra, és gyönyörű zenére, amit álmaimban még most is gyakran újra hallok.

De ez most nem ilyen könyv, s egyébként is, egy ősi, nem emberi civilizációról még egy hiteles leírás is vadabbnak tűnik egy hétköznapi angol ember számára, mint a közismert velencei — Marco Polo — fantazmagórái.

A jair katonai vezetők, a bölcsek és a politikusok udvariasan ugyan, de megpróbáltak minél több információt kiszedni belőlünk. Ám úgy gondolhatták, hogy ez még mindig nem elég, mert expedíciót szerveztek a Tharixanra, hogy saját szemükkel lássák, mi történt. Lady Catherine nagy pompával fogadta őket, s beleegyezett, hogy kikérdezzék a wersgorokat. Egyedül Branithart rejtette el a szemük elől, aki túlságosan jól tudta, mi az igazság. A többiek azonban, beleértve Hurugát is, csak kusza, önmaguk számára is érthetetlen dolgokat mesélhettek egy borzalmas, megállíthatatlan támadásról.

Mivel nem voltak tisztában azzal, hogy az emberek külseje sok mindent elárul akár fizikai, akár szellemi képességeikről, így nem vehették észre, hogy a Tharixanon az őrséget a leggyengébbek látják el. Megszámolni azonban megszámolták őket, és igen elcsodálkoztak, hogy ilyen kis sereg ilyen teljesítményre volt képes. Valószínűleg ők is azt hihették, hogy valamiféle csodafegyver van a birtokunkban. A szabadon legelésző marhacsordákból, a lóháton lovagoló emberekből és a szabadtűzön főző asszonyokból azt a következtetést vonták le, hogy mi, angolok leginkább a természetben, a szabad ég alatt szeretünk élni. Ez annál is inkább fontos megállapítás volt, mivel ők is ilyen életmódot szerettek volna kialakítani.

Az volt a mi szerencsénk, hogy a közös nyelv hiányában kénytelenek voltak annyi információval megelégedni, amennyit a szemükkel láttak. Istennek hála, azok sem tettek még szert komolyabb tudásra, akik már elkezdték tanulni a wersgor nyelvet. Ki tudja, mi lett volna, ha valaki, esetleg egy katona könyörögni kezd a jairoknak, hogy vigyék végre haza?! De szerencsére egyedül én beszéltem valamennyire ezt a nyelvet, s így minden beszélgetést megváltoztathattam, ha jónak láttam.

A végén már én is olyan dölyfösen beszéltem, mint Sir Roger.

A báró nem hallgatta el előlük, hogy Darova légterét hamarosan bosszúvágyó wersgor hajók tömkelege fogja elözönleni. Úgy is mondhatnám, hogy büszke volt rá. A csapdát már felállította — mondta —, és ha Boda vagy a többi csillagjáró nép nem segít, akkor üzenni fog haza Angliába, hogy küldjenek erősítést. Vendéglátóinkat nyugtalanította az a gondolat, hogy egy eddig teljesen ismeretlen birodalom jelenik meg a közelükben. Nincsenek kétségeim afelől, hogy néhányan egyszerű kalandoroknak tartottak minket. Az sem kizárt, hogy egyenesen törvényen kívülieknek hittek, akik nem számíthatnak hazájuk segítségére. Ám a többiek — és ők voltak a többen — nem törődtek velük.

— Talán üljünk ölbe tett kézzel, és nézzük, hogy mi történik?! És ha kalózok? Mit számít az? Ezek a jövevények meghódítottak egy bolygót. Megmutatták, mi a bátorság. Mindenképpen fel kell fegyverkeznünk, azonban, arra az esetre, ha kiderülne, hogy Anglia… annak ellenére, hogy ők éppen az ellenkezőjét állítják… ugyanolyan kegyetlen hódító, mint a Wersgor Birodalom! Hát akkor nem jobb, ha ennek a Rogernek a segítségével néhány bolygót is elfoglalunk? Ha belegondolunk, nincs is más választásunk. A wersgorokkal nem szövetkezhetünk ezek ellen. Az elképzelhetetlen lenne.

Mindezekhez hozzájött az is, hogy a jairokat egyszerűen rabul ejtette különös látogatóik titokzatossága és büszkesége. Kíváncsi szemek kísérték Sir Rogert és pompás kíséretét, amint végigügetett a széles sugárúton. Elégedetten, sőt boldogan fogadták a hírt, ez az ismeretlen, maroknyi csapat győzelmet aratott régi nagy ellenségükön. S mivel jól tudták, hogy ők az univerzumnak csak egy kis részét ismerik, kételkedés nélkül elhitték, hogy léteznek olyan, övéknél jóval nagyobb és erősebb birodalmak, melyekről eddig még sohasem hallottak. Így hát, amikor a fülükbe jutott, hogy az idegenek hadjáratot akarnak indítani a wersgorok ellen, azonnal elöntötte őket a harci kedv, s követelni kezdték a háborút. A jairok valódi köztársaságban éltek, nem úgy, mint a wersgorok. Ennek a népnek volt szava az országházban. De még milyen szava!

A wersgor követ tiltakozott. Rombolással fenyegetőzött. De messze volt a hazájától, így a jelentések, amiket elküldött, csak sokára érkezhettek meg. Eközben a tömeg kőzáport zúdított a rezidenciájára.

Sir Roger két másik követtel tárgyalt. Ók voltak azoknak a kisebb birodalmaknak a képviselői — az ashenkoghlik és a pr?*tek, akiket, csakúgy mint házigazdáinkat, a wersgorok már régóta sakkban tartottak. (A másodiknak említett különös faj nevének füttyből és morgásból álló leírásával sokat kínlódtam, de ennél jobb, mint pr?*t, nem jutott az eszembe.)

Ám, hogy újra a lényegre térjek, következtek az újabb tárgyalások, amelyekből egyet, szokásomhoz híven meg is örökítettem.

Mint mindig, a beszélgetés most is wersgor nyelven folyt. Ezúttal azonban jóval több nehézségem akadt a tolmácsolásban, mivel a pr?*t követ mindvégig egy üvegkalitkában ült. Mint megtudtam, erre azért volt szükség, mert a szervezete melegebb és mérgezőbb levegőhöz szokott, mint az itteni, ezt a kalitka biztosította neki. Kénytelen voltam egy hangosbeszélőn keresztül tárgyalni vele, ami még jobban eltorzította amúgy is szörnyű akcentusát. A saját nevét és rangját meg sem kérdeztem, mivel bonyolultabb kifejezésnek ígérkezett, mint azok, amelyeket Maimonidész könyvében olvashatunk. Egyszerűen csak úgy gondoltam rá, mint az Északnyugati Kaptárok Tercius Tojásmesterére, s Ethelbertnek neveztem el.

Mindannyian egy hűvös, kék színű szobában ültünk, valahol a város felett.

Ethelbert hosszú, unalmas, udvariaskodó bevezetőt mondott, s közben megállás nélkül hadonászott különös csápjaival. A homályos üvegfalon keresztül legalábbis ilyen látványt nyújtott. Sir Roger ezalatt az alattunk elterülő várost mustrálgatta. Ez mindannyiunkat magabiztossá tett, s ezáltal megsokszorozta az erőnket.

— Uram! Azt hiszem, ismered az érveimet, amik a harc mellett szólnak — mondta Sir Roger. — Ha jól tudom, nektek is jó okotok van rá, hogy csatlakozzatok hozzánk. Úgy hallottam, hogy a Prr — Prrr… vagy hogy a csudába hívják az anyabolygótokat, szintén sokat szenvedett a wersgoroktól.

Elkeseredtem nehéz sorsomon, hogy a tolmácsolás minden terhét egyedül kell cipelnem, de aztán azonnal bűnbánatot gyakoroltam lázadásomért. A wersgor nyelv annyira barbárnak és idegennek tűnt még ennyi idő elteltével is, hogy képtelen voltam egyből erre a nyelvre fordítani. Ezért hát Sir Roger franciául elhangzott szavait minden alkalommal először anyanyelvemre — vagyis az angolra — kellett átültetnem. Ezt követte a méltóságteljes latin, s végül a wersgor. A folyamat azonban itt még nem ért véget, mivel a követeknek a wersgorról saját pr?*t nyelvére kellett fordítania a hallottakat. Bábeli zűrzavar. Isteni találmány.

— A Kaptárok csakugyan sokat szenvedtek — ismerte el a követ. — A wersgorok mindenbe beleszólnak. Ők szabják meg a hadseregünk létszámát. Megtiltották, hogy terjeszkedjünk. Óriási hadisarcot fizetünk nekik ritka fémek formájában. Viszont nem vagyunk közvetlen életveszélyben. A mi bolygónk légköre mérgező, ami azt jelenti, hogy sohasem fogják meghódítani. Miért haragítsuk őket magunkra?

— Azt hiszem, ezeknek a teremtményeknek fogalmuk sincs arról, hogy mi az a méltóság — fordult felém a báró. — Mondd meg nekik, hogyha a wersgorok elpusztulnak, akkor nem kell több sarcot fizetniük!

— Ez igaz — volt a hűvös válasz. — De ez kevés ahhoz, hogy vállaljuk a pusztulás kockázatát!

— De ez a kockázat annál kisebb, minél többen fogunk össze! Ha meg kell osztania az erőit, kevésbé veszélyes a számunkra!

— De hol találunk még szövetségeseket?

— Biztos vagyok benne, hogy a Bodán tartózkodó ashenkoghli úrnak szándékában áll, csatlakozni hozzánk. Feltehetően a többi klán feje is hasonlóan dönt majd, ha másért nem, hát azért, nehogy egyik társuk nagyobb hatalomhoz jusson.

— Uram — tiltakoztam angolul. — Te is tudod, hogy Ashent egyáltalán nincs felkészülve arra, hogy beszálljon ebbe a „játékba”.

— Te csak tolmácsold ennek a szörnyetegnek, amit mondok!

— De uram! Ez nem igaz!

— De még igaz lehet, vagyis valójában, nem hazugság.

Nem volt mit tenni. Engedelmeskednem kellett.

— Miből gondolod ezt? Eddig mindannyian óvatosnak ismertük Ashent követét — vágott vissza Ethelbert.

— Hogyne! — válaszolta gúnyosan, ám egyszersmind nyájasan a báró.

— Ám amennyire én ismerem… nem veri nagydobra az ügyet. Talán az emberei… elfecsegik… vagy nem tudják megállni, hogy el ne újságolják a nagy hírt.

— Ennek utána kell néznünk! — mondta Ethelbert.

Megpróbáltam olvasni a gondolataiban. Talán jairokat akar lefizetni, hogy kémkedjenek neki?

Sir Roger és én egy távoli zugba húzódtunk, hogy nyugodtan kielemezhessük azt a beszélgetést, amit a báró egy ifjú ashenkogh-gal folytatott. Ez a tüzes kentaur égett a vágytól, hogy háborúzhasson, s így hírnévre és gazdagságra tegyen szert. Nagyon készséges volt. Mindent elmondott a birodalomról, ami Sir Roger számára fontos lehetett. A báró elmondta neki, hogy milyen dokumentumokat hamisítson, s hagyjon olyan helyen, ahol Ethelbert kémei ráakadhatnak.

Alaposan kitanította, miket áruljon el részegen, milyen szavak csússzanak ki a szájából. Kis idő múlva az ashenkoghli követet kivéve már mindenki tudta, hogy csatlakozni akar.

Így hát Ethelbert üzenetében háborúra való felkészülésre szólította fel a népét. Igaz ugyan, hogy ez az üzenet titkos volt, de Sir Roger megvesztegette azt a jair biztonsági embert, akinek a diplomáciai iratokat kellett a postahajóra szállítani. A báró, a Tharixan egyik szigetvilágát ajánlotta fel szolgálataiért cserébe. El kell ismernem, hogy ismét elkápráztatott éles elméjével. Most ugyanis, hogy kezében volt Ethelbert haza írott levele, elég volt azt az ashenkoghli követ orra elé tenni, s az máris hajlandó volt belépni a szövetségbe. Sőt! Erre szólította fel a többi klánt is.

Mostanra már Boda katonai szervei is mozgolódni kezdtek. Azt azért mégsem hagyhatták, hogy a pr?*tek és az ashenek minden dicsőséget learassanak előlük. A szövetségbe tehát ők is beléptek. A parlament kimondta a hadbalépést.

Sir Rogernek az egész arca nevetett.

— Egész könnyen ment! — mondta kapitányai elismerő szavaira. — Csak meg kellett találnom azt a kulcsot, ami az itteni zárakat nyitja. Ezek a csillagközi népek olyan csapdákba is beleesnek, amit még egy féleszű germán herceg is könnyű szerrel kikerülne.

— De hát hogyan lehetséges ez? — kérdezte Sir Owain. — Hiszen ez a nép ősibb, erősebb és okosabb, mint a mienk!

— Az első kettőt elismerem — bólintott a báró. Olyan jókedve volt, hogy még a lovaggal való korábbi összetűzéseket is elfelejtette. — De a harmadikat nem.

Ezek a fura teremtmények olyanok, akár a gyerekek.

— És hogy miért? A Földön évszázadok óta nagyon sok fejedelem és nemzet él egyszerű viszonyok között, és mind hadilábon áll egymással. Miért volt annyi háború Franciaországban? Azért, mert az Anjou herceg egyszerre volt francia születésű nemes és Anglia királya. Nem nehéz elképzelni, hogy ez mire vezethetett. És ez csak egy egyszerű példa! A Földön minden fortélyt kitanultunk, hogy talpon maradhassunk. De itt fent már évszázadok óta a wersgorok kezében van a hatalom. Egyetlen módszerrel hódítanak: kegyetlenül lemészárolják azokat a fajokat, amelyek nem tudnak visszavágni. Akadt ugyan három másik birodalom, mely ugyanolyan fejlett haditechnikával rendelkezett, mint ők, szerencsétlenségükre azonban jóval kevesebben voltak, mint a wersgorok, így a hatalmas birodalom újabb gyarmatokat szerzett. A három leigázott, meggyengített nép meg sem próbált összefogni elnyomója ellen. Szinte gyerekjáték volt irányítani őket, csak tudni kellett, mikor mit kell kihasználni: az egyszerűségüket, a kapzsiságukat vagy a gyávaságukat.

— Túlságosan szerény vagy, uram — mosolygott Sir Owain.

A báró jókedve egy pillanat alatt elszállt.

— A sátán művel ilyen dolgokat! Az ellenség már úton van, s nekünk itt kell ülnünk és várnunk, míg a hadsereg, indulásra készen áll.

Olyan volt, mint egy rémálom. Már nagyon szerettünk volna visszamenni az erődbe az asszonyokhoz és a gyerekekhez, de nem hagyhattuk itt Bodát. A szövetség még mindig meglehetősen ingatag lábakon állt. Sir Rogernek ezerszer is meg kellett erősítenie, gyakran olyan eszközökkel, amiket a túlvilágon biztosan a fejére olvasnak majd. Mi többiek minden időnket a történelem, a nyelvek, a földtan, pontosabban a csillagászat és a boszorkányos berendezések tanulmányozásával töltöttük. Persze ez utóbbiakat azzal az ürüggyel vizsgálgattuk, hogy összehasonlítsuk a mi otthoni gépeinkkel. Ebben az összehasonlításban — ugye mondanom sem kell — mindig a mieink győztek. Szerencsére Sir Roger, még mielőtt elhagytuk volna Tharixant, a tisztektől és a dokumentumokból megtudta, hogy a birtokunkba került fegyverek titkosak. Így hát minden további nélkül megmutattunk nekik egy angol fegyvernek titulált különösen hatékony kézifegyvert, arra azonban vigyáztunk, hogy egyik szövetségesünk se nézhesse meg alaposabban.

Késő este a jairok összekötő hajója azzal tért vissza a Tharixanról, hogy az ellenséges armada megérkezett. Sir Roger azonnal bement a szobájába. Nem tudom, mi történt, de másnap az összes bútor szilánkokra hasogatva feküdt a padlón, s a báró kardját újra kellett köszörülni.

Nem kellett tovább várnunk. A bodavanti flotta útra készen állt. Nem sokkal ezután több tucat kisebb csatahajó érkezett az Ashenkről, a Pr?*t mérgező légkörét elhagyva pedig néhány doboz alakú jármű közeledett felénk. Hajóra szálltunk, és elindultunk a csatába.

Beléptünk a Tharixan légkörébe. Abban a pillanatban, ahogy megláttuk Darovát, kétségessé vált számunkra, hogy bárki is túlélte azt, ami itt történhetett. Több száz mérföldes körzetben minden elpusztult. Fekete, üszkös föld emlékeztetett a rémségekre. Megolvadt, bugyborékoló sziklák jelezték, hova csapódott be a bomba. Az alattomos halál pokoli lehelete — amit csak a műszerek érzékeltek — elárasztotta az egész kontinenst, s évekig ott lebegett fölötte.

De Darova úgy épült, hogy átvészelje az ilyenfajta támadást, és Lady Catherine is mindent megtett, hogy ez sikerüljön. Közvetlenül az erőpajzs felett egy wersgor hajórajt pillantottam meg. A lövedékek egymás után robbantak szét a földből kimagasló épületek falain, az ég felé röpítve a kiszakított kődarabokat, de a belső terekben nem tudtak kárt tenni. A felperzselt föld szétnyílt, s mint ahogy a vipera, ami kidugja, majd gyorsan visszahúzza a nyelvét, az ágyúk kiokádták gyilkos terhüket, s újra a föld biztonságos mélységeibe húzódtak. A levegőben három eltalált wersgor gép járta a haláltáncát. Roncsaik nemsokára vérrel keveredtek a földön — azoknak az áldozatoknak a vérével, akik a kegyetlen közelharcban lelték halálukat.

Aztán többé nem láttam a füstbe burkolózott Darovát. A csata egyre inkább az űrben folytatódott, s itt a wersgorok erőfölényben voltak.

Különös csata volt. Óriási távolságokban, különböző sugárágyúkkal folyt a harc. A hajók automata, vezérléssel manővereztek, olyan sebesség mellett, hogy a legénység csak a súlytalanságnak köszönhette, hogy nem kenődött fel a falakra. A légüres térben még a találatot kapott gépek sem zuhantak le. Megsérült részük levált a hajótestről, és a hajó tovább harcolt. Ilyen volt hát egy szokványos űrháború. Sir Roger azonban úgy döntött, hogy újít. Amikor közölte a tervét a jair admirálisokkal, azok először nagyon megijedtek, ám a báró elhitette velük, hogy ez egy jól bevált angol taktika, ami — ha úgy vesszük — igaz is volt. Valójában azonban inkább az attól való félelem vezette erre a lépésre, hogy emberei az idegen fegyverek ügyetlen kezelésével elárulják magukat.

A korábbi támadóalakzatot felbontva a báró kisebb, gyorsabban mozgó egységekre osztotta a hajórajt. Ezzel a szokatlan felállással az volt a céljuk, hogy az ellenséges gépeket összetömörítsék. Így, amikor végre eljött az alkalom, Sir Roger hajói óriási sebességgel száguldottak egyenesen a sűrűjébe. Néhányan ugyan elpusztultak, ám a többiek töretlen erővel folytatták útjukat a wersgorok parancsnoki hajója felé. Ez egy óriási, majdnem fél mérföld hosszú monstrum volt, minden bizonnyal erőpajzzsal körülvéve. Ám az angol sereg megtalálta a módját, hogy áttörje a sugárvédelmet. Egyszerűen bombázni kezdett. A lövedékek itt is, ott is átfúrták a hajótestet. Ezeken a lyukakon át, jutottak be aztán a mieink a szörnyeteg belsejébe. Címerrel a ruhájukon, íjakkal és alabárdokkal a kezükben rohantak az ellenre.

Túl kevesen voltak ugyan ahhoz, hogy az óriási labirintus minden folyosóját és kabinját elfoglalják, de erre nem is volt szükség. Kis veszteségekkel, fantasztikus elszántsággal harcoltak a közelharcban járatlan, halálra vált kék bőrűekkel. Egyszer csak a legénység hirtelen elhagyta a hajót. Ezt látva Sir Roger is visszavonta csapatait, még éppen idejében. A monstrum felrobbant, s darabokra szakadt.

Csak maga az Úristen és a harcos szentek tudhatják, mennyit köszönhettünk a báró ezen lépésének. Nagyon sok wersgor hajó elpusztult, s jó néhány harcképtelenné vált. Minden egyes támadás közelebb hozta a győzelmet. Az ellenséget felkészületlenül érte ez a harcmodor. Igyekeztünk beszorítani őket Darova erődje és a mi egységeink közé, hogy a lentiek is segíthessenek eldönteni a csatát.

A győzelem küszöbén sok szavahihető katona látta Szent Györgyöt, amint átvágtatott a csillagokkal kirakott tejúton, s egymás után tűzte kardjára a kék bőrűek hajóit, mint megannyi sárkányt. A wersgorok végül feladták a harcot. Rendezett sorokban visszavonultak, maguk mögött hagyva flottájuk negyedének roncsait. Ezúttal nem üldöztük őket, hanem Darova fölé ereszkedtünk. Sir Roger és szövetségeseinek kapitányai egy kisebb hajóval leszálltak az erődbe. A központi föld alatti csarnokban a kimerült, elcsigázott őrség erőtlen éljenzéssel fogadta az érkezőket. A több napon át, tartó küzdelem kiszívta az erejüket. Lady Catherine megfürödve, legszebb ruhájába öltözve várta a visszatérőket, s most úgy vonult át a csarnokon, mint egy királynő, hogy köszöntse a kapitányokat. Ám amikor a hűvösen ragyogó fényben meglátta férjét, léptei elbizonytalanodtak.

— Uram…

A báró egész lelke feltárulkozott a mozdulataiban, ahogyan levette fényes sisakját, karjával teste mellé szorította, s fél térdre ereszkedett asszonya előtt.

— Nem! — kiáltotta hangosan. — Ne mondd ezt! Hadd mondjam inkább én! Asszonyom! Kedvesem…

A Lady alvajáróként indult férje felé.

— Tiéd a győzelem?

— Nem, a tiéd!

— És most…

Sir Roger elkomordva emelkedett fel, az erődben rá váró kötelezettségekre gondolva.

— Konferenciák, számbavenni és kijavítani a károkat, új hajókat építeni, nagyobb hadsereget állítani, újabb szövetségeseket keresni, buzdítani, és harcolni, és újra harcolni, mindaddig, míg Isten segedelmével a kék bőrűek végre visszahúzódnak a planétájukra és behódolnak. — A Lady arcából kiszökött a vér. — De ma éjszaka, asszonyom — mondta ügyetlenül, annak ellenére, hogy valószínűleg számtalanszor elpróbálta magában ezeket a szavakat —, azt hiszem, mindketten kiérdemeltük, hogy végre kettesben lehessünk.

Lady Catherine levegő után kapkodott.

— Sir Owain Montbelle életben van?

Mivel a báró nem intett nemet, a Lady ajkán halvány mosoly jelent meg. Keresztet vetett, majd az idegen kapitányok felé fordult. Köszöntötte őket, s kezét feléjük nyújtotta, hogy kezet csókoljanak neki.

Загрузка...