A nagy keresztes hadjárat

XVII.fejezet

Történetem egyik szomorú epizódjához érkeztem. Nehéz erről írnom, annál is inkább, mert csak a legvégén voltam jelen.

Mindez annak a következménye volt, hogy Sir Roger teljesen belelovallta magát a keresztes hadjáratba. Mintha menekült volna valami elől — s ez tulajdonképpen igaz is volt. Engem is úgy sodort magával, mint viharos szél a falevelet. A tolmácsa voltam, ezen kívül pedig — úgy is mondhatjuk — a tanára, hiszen minden szabad percben a wersgorok nyelvére okítottam. Esténként, mikor már teljesen úrrá lett rajtam a fáradtság, s mélyen álomba zuhantam, a Nagyúr magához hívatott egy jair nyelvészt, akivel hajnalig folytatta a tanulást. Néhány hét múlva már mindkét nyelven folyékonyan káromkodott.

A báró az ellenséggel is éppolyan kegyetlenül bánt, mint magával. A wersgorok nem juthattak pihenőhöz. Egyik bolygót a másik után foglaltuk el. Minden planétán saját helyőrséget állítottunk fel. Az ellenség meggyöngült. A rabszolgaságban élő bennszülött lakosság mindenhol nagy segítségünkre volt. Csak fegyvert kellett a kezükbe adni, s máris úgy támadtak elnyomóikra, hogy azok nemegyszer tőlünk kértek védelmet ellenük. A jairok, az ashenkoghlik és a pr?*tek elborzadva szemlélték az uraik ellen forduló népek küzdelmét. Ők abszolút tapasztalatlanok voltak ilyen téren, nem úgy, mint Sir Roger, aki jó néhány parasztfelkelést láthatott már Franciaországban. Szövetségesei hamarosan elfogadták őt a vezetőjüknek. Hogy mi minden történt ezeken a bolygókon, azt képtelenség leírni. A leglényegesebb azonban feltétlenül szót érdemel. Vagyis az, hogy annak idején a wersgorok minden civilizációt leromboltak, ami az útjukba akadt. Most viszont rájuk került a sor. Az őslakosok eddig éhínségben, anarchiában, hitetlenségben és abban az állandó fenyegetettségben éltek, hogy a kék bőrűek bármikor visszatérhetnek földjükre. Belőlük kellett Sir Rogernek kiegészítenie a helyőrségeket. A báró igyekezett végleges megoldást találni a bolygókon uralkodó áldatlan állapotokra. Mivel Róma bukása után is hasonló helyzet alakult ki, a nagyúr az ott bevált módszert alkalmazva feudális rendszert épített ki.

Ez a hosszú, kemény küzdelem teljesen felemésztette az erejét. Isten óvja a lelkét! Soha nem élt még ilyen nemes lovag. Még most, annyi idő elteltével is könny szökik a szemembe, s szeretnék minél hamarabb túljutni krónikám ezen részén. Talán megbocsátható számomra, hogy így teszek, annál is inkább, mivel alig voltam jelen a történteknél.

Akadtak néhányan, akik cserben, hagyták urukat, ám ezek elbuktak, mielőtt igazán ártani tudtak volna. A legfőbb gondot nem ők okozták. Ha Sir Roger jobban ügyelt volna a figyelmeztető jelekre, mindez nem következhetett volna be. Az elkövetkezendő események leírásánál úgy érzem, fel kell hagynom a tárgyilagos stílussal, s vissza kell térnem a korábbi, melegebb hangvételhez. Így, a mostanra már igen-igen beszennyeződött embereket újra esendő lelkekként ajánlhatom az Úr kegyeibe.

Mi is történik a Tharixanon? A flotta épp most hagyta el ezt a bolygót, hogy kezdetét vegye a többi planéta ostroma. Darovát jair helyőrség vigyázta. Az erődöt oly hősiesen védő asszonyok, gyerekek és öregek Sir Roger elismeréseként átköltözhettek arra a békés szigetre, ahol a teheneink legeltek. Ott aztán házat építettek a mezőkön vagy az erdőkben, legeltettek, vadásztak, vetettek, arattak, csakúgy, mint otthon. Természetesen továbbra is Lady Catherine-nek tartoztak engedelmességgel. A Lady gondoskodott róla, hogy Branithar ne adhasson semmiféle felvilágosítást a jairoknak. Volt egy kis űrkompja is, amivel azonban kizárólag sürgős esetekben közlekedett. A jairoknak tilos volt ellátogatni erre a szigetre, nehogy túl sokat lássanak az igazságból.

Békés, nyugodt időszak volt, a Lady szívében azonban bánat lakozott.

Amikor Sir Roger elindult a keresztes hadjáratra, szomorúság töltötte el. Virágos mezőn sétált néhány komornája kíséretében, s hallgatta a fák között fújó szél halk zenéjét. Mintha csak álmodta volna az erdő mélyéből jövő fejszecsattogást és kutyaugatást.

Hirtelen megállt. Egy pillanatig szóhoz sem jutott az ámulattól, majd lopva keresztet vetett.

— Az ég legyen veled, Mary! — suttogta halkan. Komornái jól nevelten hallótávolságon kívülre húzódtak. Sir Owain Montbelle bicegett elő a tisztásról. Tetszetős, színpompás ruhát viselt. Az oldalán lógó kardon kívül semmi sem emlékeztetett a háborúra. Kicsit komikus volt, amint mankójára támaszkodva íjából elegánsan kiröppentett egy tollakkal ékesített nyílvesszőt.

— Ah! — kiáltotta. — E pillanatban ez a hely Árkádia, s az öreg Hob, a kanász, akivel az imént találkoztam, a pogány Apolló, aki hárfáján dicshimnuszt zeng az elbűvölő Vénusznak.

— Mi ez? — kérdezte rémülten a Lady. — A flotta visszatért?

— Nem — válaszolta vállrándítva a lovag —, csupán ügyetlenségem miatt nekem itt kellett maradnom. Golyózás közben ugyanis megbotlottam, és kificamítottam a bokámat. Nem sok hasznomat vennék most a harcban. A hatalmamat az ifjú Hugh Thorne-ra ruháztam, én pedig egy repülőgépen visszatértem a Tharixanra. Itt megvárom, míg rendbe jövök, majd egy jair pilótával és egy kölcsönkért géppel visszamegyek az egységemhez.

Catherine ugyan megpróbálta összeszedni magát, hangja azonban még mindig remegett.

— A… nyelvórákon… Branithar említette, hogy a csillagközi népek tudása igen fejlett a… a sebészet terén. — Arca úgy lobogott, mint a tűz. — A lencséikkel… az élő testbe is belelátnak. Csak befecskendeznek valamilyen gyógyszert… és… és néhány nap alatt a legkomolyabb sérülés is rendbejön.

— Gondoltam rá — mondta Sir Owain —, hiszen nem ülhetek itt tétlenül, amikor háború van. Ám eszembe jutottak a báró szigorú szavai, miszerint minden reményünk abban van, hogy elhitessük ezekkel a démonokkal, hogy mi is épp olyan fejlettek vagyunk, mint ők.

A Lady megmarkolta a nyakában lógó keresztet.

— Éppen ezért nem kérhettem segítséget tőlük — folytatta az ifjú. — Azt mondtam nekik, hogy maradt néhány elintéznivaló dolgom ezen a bolygón, a mankó pedig a bűneimért való vezeklés. Amikor a természet magától meggyógyít, akkor útnak indulok. Valójában azonban olyan, mintha kitépném a szívem, ha téged itt kell hagynom.

— Sir Roger tudja ezt?

A lovag bólintott, s erről a dologról nem beszéltek többet. Sir Owain azonban hazudott, amikor azt mondta, hogy Sir Roger tud a visszatéréséről. Egyik katona sem merte ugyanis elmondani a bárónak, mi történt. Talán én megkockáztathattam volna — hiszen egy egyházi személyre mégsem támadt volna rá —, de én nem tudtam semmiről sem. Mivel a nagyúr ezekben az időkben igencsak kerülte Sir Owain társaságát, és mivel amúgy is tele volt gondokkal, nemigen gondolt rá. Én azonban azt gondoltam, hogy inkább nem akart rá gondolni.

Vajon a lovag valóban megrándította a bokáját? Alig hiszem! Mindenesetre a véletlen egybeesés sem kizárt. Bár ami azt illeti, én el tudom képzelni, hogy részletesen, jó előre megtervezte az árulását. Valószínűleg ismét Branitharral akart beszélni, hogy megtudja, mire számíthat.

Sir Owain nevetve Catherine-hez hajolt.

— Amíg itt lehetek… — mondta — áldani fogom a véletlent.

— Miért? — remegett meg a Lady.

— Szerintem te is tudod… — ragadta meg a lovag a kezét.

— Ne felejtsd el, kérlek, hogy a férjem háborúban van! — tiltakozott Catherine, s visszahúzta a kezét.

— Istenemre, nem! — kiáltotta a Sir Owain. — Inkább meghalnék semhogy, a te szemedben becstelennek látsszak.

— Nem… soha nem tartanék becstelennek egy ilyen… ilyen kedves lovagot!

— Hogyan?! Csupán annyi volnék?! Kedves? Szórakoztató? Egy udvari bolond, aki felvidít? Catherine bolondja vagyok, s nem Vénusz szerelmese? Hát akkor hadd szórakoztassalak kicsit! — s olyan mozdulatot tett, mintha dicshimnuszt kezdene zengeni a Ladyről.

— Nem! — menekült el előle Catherine, mint halálra vált őzsuta a vadász elől. — Én… zálogot is adtam!

— A szerelemre csak egyfajta zálog létezik. Maga a szerelem! — A lovag haján napsugár tündökölt.

— Van két gyermekem, akikről gondoskodnom kell — mondta szinte könyörgő hangon a Lady.

A lovag elkomorodott.

— Valóban, asszonyom. Jól tudom, hiszen nem egyszer lovagolt Robert és a kis Matilda a térdemen. És remélem, még ezután is fognak! Amíg Isten engedi…

A Lady újra a lovagra nézett. Szinte meghajolt előtte, úgy kérdezte.

— Mire gondolsz?

— Ó, nem… semmire — mondta, s üres tekintettel meredt a suttogó erdőre, ahol a leveleknek sem formája, sem a színe nem emlékeztetett földi társukéra. — Nem akarom, hogy azt hidd, áruló vagyok!

— De a gyerekek! — ezúttal Catherine ragadta meg az ő kezét. — Krisztusra kérlek, ha tudsz valamit, mondd el!

A lovag felé sem fordította arcát. Nagyon szép profilja volt.

— Semmiféle titok nincs a birtokomban, Catherine — mondta. — Te jobban meg tudod ítélni a dolgokat, mint én. Te ismered legjobban a bárót.

— Ismerheti őt egyáltalán valaki?! — kérdezte keserűen a Lady.

— Nekem úgy tűnik, hogy egyre merészebb vágyai vannak. S ennek csak halál lehet a vége. Először még megelégedett volna annyival, hogy Franciaországba repül, és csatlakozik a királyhoz. Azután már a Szentföldet akarta felszabadítani. Amikor balszerencsénkre idekerültünk, azt mondta, hogy ezt végig kell csinálnunk. És amikor időt nyert, talán megpróbálta megkeresni a Földet? Nem! Inkább ezt a világot hódította meg. Most már a csillagokat akarja leigázni! Mikor lesz ennek vége?

— Mikor… — Lady Catherine nem tudta folytatni. Képtelen volt levenni tekintetét Sir Owainről.

— Isten mindennek korlátot szabott. Csak a Sátán gonoszságának nincsenek határai. Amikor álmatlanul fekszel éjszakánként, asszonyom, nem érzed úgy, hogy túl messzire mentünk, s hogy ezért bűnhődni fogunk? — Majd hosszú hallgatás után hozzátette: — Miért is mondom ezt? Krisztus és a Szűzanya megsegíti a kicsiny gyermekeit.

— Mit tehetünk? — kiáltott elgyötört hangon Catherine. — Elvesztettük a Földre vezető utat!

— De újra megtalálhatjuk!

— Mikor?! Száz év múlva?

A lovag szótlanul nézte, mielőtt válaszolt.

— Nem akarok hiú reményeket ébreszteni egy ilyen drága szívben, de napról napra egyre többet beszélgetek Branitharral. Igaz ugyan, hogy nem nagyon értjük még egymás nyelvét, és ő nem bízik túlzottan az emberekben, mégis… néhány dolog, amit mondott… Szóval úgy gondolom, meg tudnánk találni a hazafelé vezető utat.

— Micsoda? — ragadta meg Catherine a lovagot. — Hogyan? Merre? Owain, megőrültél?

— Nem! — csattant fel az, szándékos durvasággal a hangjában. — De tegyük fel, hogy igaz, amit mondok. Hogy Branithar minden bűnünk ellenére hazavisz minket. Persze valószínűleg nem ingyen. Mit gondolsz, Sir Roger hajlandó lenne otthagyni a keresztes hadjáratát, hogy visszatérjen Angliába?

— Ő… miért…?

— Hát nem azt mondja mindig, hogy amíg a Wersgor Birodalom áll, addig Anglia halálos veszélyben forog? Legfeljebb azért térne vissza a Földre, hogy megsokszorozza az erőit. De akkor mi értelme van megtalálni az utat? A háború addig tartana, míg bele nem pusztulnánk.

A Lady remegve keresztet vetett.

— Mióta itt vagyok — fejezte be Sir Owain —, egyfolytában azt próbálom megtudni, hogy van-e esélyünk a hazatérésre. Ezek után neked talán sikerül megtalálnod a hogyant.

Udvariasan elköszönt Catherine-től, s lassan eltűnt az erdőben.