MÁSODIK FEJEZET Az árny

Kóbor azt képzelte, hogy egy nagy mágus tanítványaként az erő misztériumának s mesterségének egy csapásra válik részesévé. Megérti majd a vadállatok nyelvét s a fák leveleinek beszédét, gondolta, szavára feltámad a szél, s alakját megtanulja kedve szerint változtatni. Tán együtt száguldanak majd mesterével szarvasként, vagy repülnek sasszárnyakon Re Albi felé a hegyeken át.

Csakhogy egyáltalán nem így történt. Útjukat először lefelé, az Északi-völgybe vették, aztán fokozatosan délnek, majd nyugatnak fordultak, megkerülve a hegyet. Éjszakára hol kis falvakban kaptak szállást, hol kint a vadonban tértek nyugovóra, akár a szegény vándormutatványosok, üstfoltozók vagy csavargók. Titkoknak földjére nem tették lábukat. Semmi sem történt. A mágus tölgyfa botja, mit a fiú eleinte félelemmel vegyes tisztelettel szemlélt, nem volt egyéb vaskos vándorbotnál. Eltelt három nap, négy nap, s Oromon még mindig nem ejtett ki a száján egy árva varázsigét sem Kóbor előtt, s egy árva bűvös rúnajelet, nevet vagy varázslatot sem tanított neki.

Minthogy igen hallgatag ember volt Oromon, szelídsége, jámborsága láttán Kóborból hamarosan elpárolgott az iránta érzett áhítat, s pár nap múlva merészsége odáig fajult, hogy mesteréhez a következő kérdéssel fordult:

— Mondd, uram, mikor kezdődik az inasidőm?

— Már megkezdődött — felelte amaz.

Csönd lett, mintha Kóbor magába akarta volna fojtani, ami pedig mindenáron kikívánkozott belőle. Végül kibökte:

— Hiszen eddig még semmit sem tanultam!

— Mert nem jöttél rá, hogy mit tanítok éppen! — vetette oda a mágus, miközben egyenletes, hosszú lépteivel tovább rótta útját az Ovark és Wiss közötti magas hágón át. Sötét bőrű volt, mint a legtöbb gonti, sötét bronzbarna; ősz hajú, szikár és inas, akár egy agár, s fáradhatatlan. Ritkán beszélt, keveset evett, alig aludt. Szeme és füle igen éles volt, s arcán gyakran — mintha hallgatózna — éber kifejezés ült.

Kóbor nem válaszolt neki. Nem könnyű néha egy mágusnak megfelelni.

— Varázsolni akarsz hát — jegyezte meg Oromon, lépkedve tovább. — Túl nagy falat ez még teneked. Várj! Az érett férfikor sajátja a türelem. A mesteri tudás kilencszer akkora türelmet kíván. Tudod-e, miféle fű az ott az ösvény mellett?

— Szalmavirág.

— Hát amaz?

— Nem tudom.

— Kecskefűnek hívják.

Oromon megállt, botjának rézsarus végét a növényke mellé szúrva, így hát Kóbor gondosan szemügyre vehette, majd mivel Oromon egyebet nem fűzött hozzá, letépvén egy elszáradt magtokot, végül megkérdezte:

— Van-é ennek valami haszna, mester?

— Nem tudok róla.

Kóbor a kezében tartotta még egy darabig a magtokot, aztán elhajította.

— Ha minden időszakban felismered majd a kecskefüvet — amikor gyökeret hajt, levelet fakaszt, vagy virágot bont —, annak kinézetéről, szagáról vagy magjáról, akkor megtudhatod az igazi nevét, mert megérted már a mibenlétét, amely sokkalta fontosabb, mint a haszna. Végre is mi hasznod van tenéked? Avagy énnekem? Hasznos-é a Gont-hegység vagy akár a Nyílt-tenger? — Oromon tovább-ballagott még vagy fél mérföldet, aztán megszólalt: — Csöndben legyen, ki hallani akar.

A fiú összevonta a szemöldökét. Bosszantotta, ha valaki ostobaságot feltételezett róla. Elfojtotta hát mérgét és türelmetlenségét, s igyekezett engedelmes lenni, hogy Oromon hajlandó legyen végre tanítani neki valamit. Oly igen vágyott tudásra, hatalomra szert tenni! Egyre erősödött benne a gyanú, hogy akármelyik füvesasszonyt vagy falusi boszorkányt kísérgetve százszor többet tanult volna már, s miközben mindjobban bevették magukat nyugat felé kerülve a Wiss melletti kietlen rengetegbe, Kóbor mindinkább furcsállotta, hogy ugyan minek tulajdonítanak akkora nagyságot és varázserőt ennek az Oromon nevű híres mágusnak. Hiszen ha esett, Oromon a legegyszerűbb varázsversikét sem mondta el, amit pedig minden idővető ismer, hogy a vihart elkergesse. Az olyan vidékeken, mint például Gont vagy az Angládok, ahol sűrűn teremnek a varázslók, gyakorta látni ide-oda hányódó, varázslattal terelgetett felhőket, melyek lassacskán a tenger fölé noszogatva odakinn zavartalanul hullathatják esőterhüket. Ám Oromon hagyta, hadd zuhogjon. Keresett egy vastag fenyőfát, és alája heveredett. Kóbor a csöpögő bokrok között ázottan, morcosan kuporogva azon töprengett, vajon mi értelme a bűverejének, ha óvakodik azt használni nagy bölcsességében. Bárcsak a völgybéli öreg idővetőhöz állt volna be inasnak, fohászkodott, akkor legalább száraz helyen alhatott volna. Gondolatait azonban nem mondta ki hangosan. Egyetlen szóval sem árulta el magát. Ám mestere elmosolyodott, s a csepergő esőben elszunyókált.

A téli napforduló táján, amikor beköszönt az erős havazás fönt a Gont-hegységben, megérkeztek Oromon otthonába, Re Albiba. E város a Bukófal égbe törő szikláinak gerincére épült, s a neve Sólyomfészket jelent. Messze lelátni onnan Gonti Kapu mély kikötőjére és tornyaira meg az öböl bejáratánál, a Páncél-szirtek közt ki-be járó hajókra, s nyugaton a távolban ki lehet venni a hullámok fölött a Belső-szigetek legkeletebbikének, Oránéának kéklő hegyeit.

A mágus tágas, erős faháza, melynek tűzhelye inkább kemence volt, s fölötte kürtő is ásított, a tízégeri kunyhókra annyiban hasonlított, hogy egy nagy tér volt az egész, s kívül kecskeakol simult az oldalához. A szoba nyugati falában volt egy kuckóforma beugró, ahol Kóbor ágya állott. A priccs fölött egy ablak nyílott ki a tengerre, de többnyire zárva kellett tartani az ablaktáblákat, oly erősen fújt a szél egész télen át nyugatról meg északról. E sötét, meleg fészekben töltötte Kóbor a telet, hallgatva az eső csapkodását, a szél zúgását vagy a hulló hó nesztelen csöndjét, minden idejét a hatszáz archik rúnajel elsajátítására fordítva. Végtelen örömmel gyakorolta írni és olvasni a rúnákat, hiszen nélkülük tökéletes tudásra nem lehet szert tenni a varázsigék s rigmusok puszta biflázásával. Az archik nyelv — noha csak annyi varázserővel bír mint akármelyik másik nyelv a Szigetvilágban — a gyökereit az ősnyelvből eredezteti, mely a dolgokat az igazi nevükön nevezi. E nyelvnek a megértéséhez pedig a rúnajeleken át vezet az út, melyek még akkor íródtak, amikor e világ szigetei kiemelkedtek az óceánból.

Ám a csodák és varázslások még mindig várattak magukra. Kóbor az egész telet azzal töltötte, hogy a Rúnás Könyv súlyos lapjait pergette, miközben kint havazott vagy esett; Oromon a zúzmarás erdőkben tett barangolásairól vagy a kecskékkel való foglalatoskodás után ha betért, topogva verte le csizmájáról a havat, s csendben letelepedett a tűz mellé. Ilyenkor a mágus hosszú, szemlélődő hallgatása betöltötte a szobát, be Kóbor gondolatait, mígnem a fiú néha majd elfelejtette már, miként is hangzik a beszéd, s amikor Oromon végre-valahára megszólalt, az olybá tűnt, mintha akkor és ott találta volna föl a beszédet magát. Ám amit mondott, sem tartalmazott komolyabb mondanivalót, csupán hétköznapi dolgokkal, mint kenyérrel, vízzel, az időjárással vagy az alvással volt kapcsolatos.

Amikor hirtelen s ragyogón kitavaszodott, Oromon gyakorta kiküldte Kóbort gyógyfüvet gyűjteni a Re Albi fölötti rétekre, s engedte, hadd töltse szabadon a napot, csatangoljon kedve szerint az esővíz duzzasztotta patakok partján, az erdőben és a harmatos, zöld mezőkön a tündöklő napsütésben. Kóbor boldogan ment minden alkalommal, és estig kinn maradt. Azonban nem feledkezett meg a füvekről sem: miközben kúszott, mászott, vizeken át gázolt és kémlelődött, azokat mindig szemügyre vette, s valamennyit vitt is haza belőlük. Rábukkant egy két pataktól közrefogott rétre, ahol sűrűn nőtt a margarit, s minthogy ritkán virágzik, s a javasemberek jó pénzt adnak érte, másnap ismét visszatért. Ám valaki megelőzte, egy lány, akit látásból már ismert, tudta, hogy Re Albi agg urának lánya. Kóbor nem kívánt beszélni vele, de a lány odajött hozzá, s kedvesen köszöntötte.

— Ismerlek téged, te vagy Karvaly, a mágusunk jobbkeze. Úgy szeretném, ha mesélnél nekem a varázslásról!

Kóbor lepillantott a lány fehér szoknyáját súroló hófehér virágokra, s eleinte szégyenlősen, mogorván épp hogy csak motyogott valamit válaszul. A lány azonban tovább csacsogott, s könnyed, határozott, közvetlen modora apránként eloszlatta a fiú zavarát. A nyúlánk lány nagyjából vele egyidős lehetett, s fakó, majdhogynem fehér volt a bőre; anyja, a faluban így mondták, Rosszánból vagy valami hasonló távoli tartományból származott. A lány hosszú, egyenes szálú haja mint fekete zuhatag omlott a vállára. Kóbor igen csúfnak tartotta, de tetszeni akart neki, elnyerni a csodálatát, mely nőttön-nőtt a beszélgetések folyamán. A lány elmeséltette vele a karg harcosok legyőzésének egész történetét, a köddel űzött cselfogások sorát, s ámbátor figyelő tekintete ámuldozó csodálkozást tükrözött, elismerésének hangot nem adott. Sőt érdeklődése hamarosan más irányba fordult.

— Magadhoz tudod-e szólítani a madarakat s a vadállatokat? — kérdezte.

— Tudom hát — felelte Kóbor.

Emlékezett rá, hogy túl a réten, a sziklák között sólyomfészket látott, s a nevét kiáltva hívni kezdte a madarat. Jött is, de nem röppent a csuklójára, kétségkívül a lány jelenléte nyugtalanította. Éleset rikoltott, majd csíkos szárnyaival ismét a levegőbe emelkedett.

— Miféle varázsige ez, amire a sólyom hallgat?

— Megidéző rigmus.

— Tán még a holtak szellemét is magadhoz tudod csalogatni?

Kóbor gúnyolódásnak vélte a kérdést, merthogy a sólyom nem egészen engedelmeskedett a parancsának. De gúnyt űzni nem hagyott magából.

— Ha akarom, igen — felelte tompán.

— Nem nagyon nehéz és veszélyes megidézni egy szellemet?

— Nehéz, hogyne. De hogy veszélyes lenne… — mondta, s megrántotta a vállát.

Ez alkalommal szinte biztosan érezte a lány szeméből áradó bámulatot.

— Hát a szerelemgerjesztéshez értesz-e?

— Ahhoz nem kell tudomány.

— Igaz — bólintott a lány —, erre akármelyik falusi boszorkány képes. És ismersz-e átváltoztató varázsigéket? Tudsz-e alakot változtatni, mint — mondjuk — a varázslók?

Kóbor ezúttal sem volt egész biztos abban, hogy a lány nem csúfolódásnak szánja-e a kérdést, ezért újra így felelt:

— Ha akarok, igen.

A lány könyörögni kezdett, hogy változtassa át magát, amivé csak tetszik: sólyommá, bikává, tűzzé, fává. Kóbor kurta, titokzatos szavakkal utasította vissza a kérést, miképp mestere is szokta, de azt már nem tudta, hogyan tagadja meg kerek perec, amikor a lány hízelegni kezdett, aztán meg maga sem hitte igazán, amit dölyfösen kijelentett. Otthagyta a lányt, mondván, hogy mestere, a mágus már várja őt otthon, és másnap nem ment vissza a mezőre. Ám az azt követő napon eljött újra, magát azzal áltatva, hogy még több virágot kell gyűjtenie, míg itt a nyílás ideje. A lányt ott találta, s együtt gázoltak mezítláb a tocsogós fűben, szedegetve a rengeteg fehér virágot. A cirógató tavaszi napsütésben oly virgoncan csevegett a lány, mint bármelyik tízégeri kecskepásztorlányka. Kóbort megint csak a boszorkánymesterségről faggatta, s oly tágra nyílt szemmel leste minden szavát, hogy az újfent hencegni kezdett. Majd amikor a lány kérésére, hogy mutatna meg neki mégis egy átváltoztató varázslatot, ő nemmel felelt, a lány fekete haját hátravetve mereven Kóbor szemébe nézett.

— Félsz megtenni? — kérdezte.

— Nem, nem félek.

A lány kissé megvető mosollyal jegyezte meg:

— Tán túl fiatal vagy még hozzá.

Ezt már nem tűrhette Kóbor. Elhatározta, bebizonyítja, mire képes ő. A lánynak csak annyit mondott, hogy holnap, ha akar, jöjjön el megint a mezőre, azzal búcsút vett tőle, és visszatért a házba, noha mestere még a vidéket járta. Kóbor egyenesen a polchoz ment, és levette azt a két bűvös könyvet, amit Oromon még sohasem nyitott ki az ő jelenlétében.

Kóbor nekilátott keresni egy önátváltoztató varázslatot, de mivel lassan ment még a rúnajelek silabizálása, és nemigen értette még azt sem, amit olvasott, nem talált egyet sem. Ősrégi könyvek voltak ezek, Oromon még mesterétől, Bölcs Rejtektől örökölte, az szintén a maga mesterétől, Perregál mágusától és így tovább, vissza az idők kezdetéig. Az apró, különös jelek alkotta írást sok, mostanra elporlott kéz átírta, kiegészítette. Kóbor azért itt-ott megértett valamit a szövegből, s miközben egyre a fülébe csengtek a lány kérdései s gúnyos megjegyzései, rátalált egy olyan oldalra, amelyen egy, a holtak szellemét idéző varázslat állott.

Ahogy nekifogott olvasni és egymás után megfejteni a rúnákat s jeleket, hirtelen rettenet szállta meg. A szeme kimeredt, s addig le sem tudta venni a lapról, míg végig nem olvasta az egész magyarázatot.

Ezután feltekintve látta, hogy a házban sötét lett. Tehát teljes sötétségben olvasta el a szöveget. Újra lepillantott a könyvre, ám nem tudta már kivenni a rúnákat. S a rettenet tovább erősödött benne, mígnem valósággal a székhez láncolta. Kóbor megborzongott. Fejét hátrafordítva meglátott valami éjnél is sűrűbb, sötét és torz árnyalakot lapulni a csukott ajtó mellett. Rémlett, mintha felé nyúlott volna, s suttogva egyre őt szólongatta, de a szavak értelmét Kóbor fel nem foghatta.

Ekkor az ajtó kivágódott. Egy férfi rontott be, körötte vakító, fehér fény lobogott, s e sudár, tündöklő alak hirtelen s bőszen fennhangon beszélni kezdett. A sötétség és a suttogás abbamaradt s szertefoszlott.

A rettegés alól felszabadult Kóbor, de még mindig halálosan félt, hiszen Oromon, a mágus állt fényárban a küszöbön, s tölgyfa botja fehéren izzott a kezében.

A mágus egyetlen szót sem szólt, Kóbor mellet elhaladva világot gyújtott, és a könyveket elrakta a polcra. Aztán a fiúhoz fordulva rákiáltott:

— Soha többé ne műveld e varázslatot, ha nem akarod élted s erőd veszélybe sodorni! Ez volt-e, amit a könyvekben kerestél?

— Nem, mester — motyogta a fiú, és szégyenkezve bevallotta Oromonnak, mi után kutatott, s miért.

— Nem megmondtam neked, hogy annak a lánynak az anyja, a nagyúr asszonya boszorkány?

Valóban, Oromon említette egyszer, csakhogy Kóbor nemigen figyelt oda, pedig tudhatta már, hogy Oromon semmit sem mond neki hiába, csak ha alapos oka van rá.

— Maga a leány is félig boszorka már. Lehetséges, hogy az anyja küldte őt véled találkozni. Az is lehet, hogy ő tárta ki a könyvet annál a bizonyos oldalnál. Az az asszony másféle erőket szolgál, mint én; nem tudom, mi a szándéka, de azt tudom, hogy ellenedre tör. Kóbor, figyelmezz reám. Sohasem jutott még eszedbe, hogy a veszély ugyanúgy veszi körül az erőt, mint árnyék a fényt? A varázslás nem afféle játék, amit szórakozásból vagy dicsőségszerzés gyanánt űzünk. Gondold meg: bűvös mesterségünk minden szava, minden cselekedete jó avagy gonosz célra fordítható. Mielőtt megszólalsz vagy cselekszel, tudd hogy milyen árat kell fizetned érte.

Szégyentől vezettetve Kóbor imigyen kiáltott:

— Honnan tudhatnék ezekről, ha nem tanítasz nekem semmit? Amióta nálad élek, nem tettem semmit, nem láttam semmit…

— Most akkor láttál valamit — felelt a mágus. — Az ajtónál, a sötétben, amikor beléptem.

Kóbor mélyen hallgatott.

Oromon letérdelt, tüzet rakott és meggyújtotta, mert a házban hideg volt. Majd, még mindig térden állva, csöndes hangján így szólott:

— Kóbor, ifjú sólyommadaram, nem kényszerítlek én sem magam mellé, sem a szolgálatomra. Nem te jöttél hozzám, hanem én tehozzád. Igen fiatal vagy még, hogy helyesen válassz, de helyetted nem dönthetek. Ha kívánod, elküldelek Kútfő szigetére, ott mindenféle mágikus tudományt oktatnak. Bármilyen mesterségbe kezdesz is, meg fogod tanulni, mert nagy a te hatalmad. Nagyobb még a büszkeségednél is, remélem. Szívesen itt marasztalnálak, mert bennem megvan, ami belőled hiányzik, de akaratod ellenére nem tartalak vissza. Válassz hát Re Albi és Kútfő szigete között.

Kóbor némán, megrendülten állt. Megszerette ezt az embert, Oromont, ki őt egyetlen érintéssel meggyógyította, s akiben nem lakozott iránta harag. Szerette őt, s erre csak most döbbent rá. Mikor rápillantott a tűzhely sarkában álló tölgyfa botjára, s eszébe jutott, hogy űzte ki annak ragyogása a gonoszt a sötétből, őszintén Oromon mellett kívánt maradni, őt hosszú, távoli utakra követni rengetegből rengetegbe s tőle a hallgatást eltanulni. Mindazonáltal más, csillapíthatatlan vágyak is gyötörték: becsvágy és tettvágy. Az Oromon képviselte út hosszúnak, lassú mellékösvénynek látszott, amikor pedig az ő vitorláit tengeri szelek dagaszthatnák egyenest a Legbenső-tenger s a Bölcsek szigete felé, ahol varázserők sziporkáznak a légben, s a főmágus csodák szőnyegén lépked.

— Mester — mondta Kóbor —, elmegyek Kútfő szigetére.

Így hát néhány nappal később, egy verőfényes tavaszi reggelen Oromon lekísérte őt a Bukófaltól vezető meredek gyalogúton a tizenöt mérföldnyire fekvő gonti Nagy Kapuba. A városkapunál, a faragott sárkányok között ott álltak a város őrei, s amint észrevették a mágust, kirántott karddal letérdeltek, s üdvözölték őt. Ismerték, és nemcsak a Herceg parancsára, hanem saját jószántukból is tisztelték, hiszen tíz évvel azelőtt Oromon mentette meg városukat a földrengéstől, mely földig rombolta volna a díszes tornyokat, s kőgörgeteggel torlaszolta volna el a Páncél-szirtek közti csatornát. Oromon szólott a Gont-hegységhez, lecsöndesítette, s úgy zabolázta meg a Bukófal rázkódó bérceit, mintha rémült állatot szelídített volna meg. Kóbor hallott már erről ezt-azt beszélni, s most, hogy csodálkozva látta, mint hajtanak térdet a felfegyverzett kapuőrök jámbor mestere előtt, eszébe jutott minden. Szinte félve tekintett föl erre az emberre, ki megfékezte a földrengést; ám Oromon arca szelíd volt, mint mindig.

Lesétáltak a rakpartra, ahol a kikötőmester sietve jött Oromon üdvözlésére, s kérdezte, miben állhat rendelkezésére. A mágus megmondta, mire az rögvest megnevezett egy a Legbenső-tenger felé tartó hajót, amely Kóbort utasként felvenné a fedélzetére.

— Vagy ha elég ügyes a fiú — szólt a kikötőmester —, beválhat mint széltámasztó. Nincsen idővető a hajón.

— Van némi gyakorlata párával meg köddel, a tengeri szelekhez azonban nem ért — magyarázta a mágus, kezét könnyedén Kóbor vállára téve. — Kerülj bárminemű trükköt a tengeri széllel, Karvaly; a szárazföldhöz vagy te még szokva. Kikötőmester, mi a hajó neve?

Árny, az Andrádokról való, és szőrmét meg elefántcsontot visz Ront városába. Remek hajó ez, Oromon mester.

A mágus arca elborult a név hallatára, de így szólt:

— Legyen hát. Add át ezt az írást a kútfői iskola nagymesterének, Karvaly. Járj szerencsével s jó széllel! Isten veled.

Búcsúja mindössze ennyi volt. Azzal megfordult, és hosszú léptekkel megindult felfelé az utcán, el a rakparttól. Kóbor sajgó szívvel bámult távolodó mestere után.

— Gyerünk hát, te legény! — szólt a kikötőmester, s a part mentén odavezette Kóbort a kőgáthoz, ahol az Árny már vitorlát bontott.

Különösnek tűnhet, hogy egy ötven mérföld széles szigeten, egy olyan faluban, mely magas sziklák közül tekint le örökkön-örökké a tengerre, férfivá érhet egy gyermek anélkül, hogy életében egyszer is csónakba szállna, vagy az ujját sós vízbe mártaná — s mégis így van. A földműves, a kecskepásztor, a gulyás, a vadász vagy a kézműves szárazföldi emberek, akik úgy tekintenek az óceánra, mint egy kiszámíthatatlan sós birodalomra, melyhez nekik az égvilágon semmi közük sincsen. Számukra a kétnapi járásra levő falu már idegen föld, s az egynapi hajóútra fekvő sziget már csak puszta mendemonda, párába vesző hegyek a víztükör fölött, nem szilárd talaj, amelyen a lábuk tapod.

Kóbort, aki a magas hegyek honából még sohasem ereszkedett le, egyszerűen lenyűgözte, ámulatba ejtette a város, Gonti Kapu: a faragott kövekből épült roppant épületek és tornyok, a mólók, dokkok, medencék és horgonyzóhelyek alkotta tengerpart, a kikötő, melyben több tucat csónak és gálya ringott a rakpart oldalában, vagy javításra várt a partra vontatva s felfordítva, vagy felgöngyölt vitorlákkal s csukott evezőrésfedelekkel félrehúzódva horgonyon állt; bámulta a fülének idegen tájszólásban rikoltozó tengerészeket, a hordók, ládák, kötélcsomók és halomba rakott evezők között rohangáló, nehéz terhet cipelő rakodómunkásokat, a vízparti síkos köveken sétálgató s halkan cseverésző szakállas kereskedőket, kik prémmel szegett köntöst viseltek, a zsákmányukat kirakodó halászokat, a kopácsoló kádárokat, a kalapáló hajóépítőket, a portékájukat kántálva kínáló kagylóárusokat, az ordítozó hajóskapitányokat s mindezek mögött az öböl békés, csillámló víztükrét. Riadt tekintettel és lélekkel követte Kóbor a kikötőmestert a tágas dokkba, ahol az Árny kikötve állott, s a kikötőmester elvezette őt a hajó kapitánya elé.

A kapitány néhány szóval beleegyezett, hogy magával vigye Kóbort Kútfő szigetére, merthogy azt egy mágus kérte; a kikötőmester azzal a fiút az ő gondjaira bízta. Az Árny kapitánya nagydarab, testes ember volt, rajta bíborköpönyeg, amit pellevetszőr díszített, akárcsak az andrád kereskedőkét. Kóbort egyetlen pillantásra sem méltatta, de dörgő hangon megkérdezte tőle:

— Tudsz-e parancsolni az időnek, te legény?

— Tudok.

— Hát szelet támasztani tudsz-e?

Kénytelen-kelletlen bevallotta Kóbor, hogy nem tud, mire a kapitány arrább küldte, hogy keressen magának egy zugot, s ne legyen láb alatt.

Majd felkapaszkodtak az evezősök is a fedélzetre, mivel a hajónak a horgonyzóhelyre kellett még az éj leszállta előtt mennie, hogy hajnaltájt kifuthasson az apállyal.

Nehéz volt elkerülni, hogy ne legyen láb alatt, de Kóbor ügyesen felkapaszkodott az összekötözött, betakargatott rakományhalom tetejébe, s onnan, a hajó farából leste, mi folyik alant. Az erős karú, keménykötésü evezősök felugráltak a fedélzetre, míg a rakodómunkások dübörgő vizeshordókat görgettek ki a dokkból, s az evezőspadok alá tuszkolták őket. Ámbátor a pompás felépítésű hajó megsüllyedt a teher alatt, enyhén mégis ringatózott, útra készen, az oldalát döngető parti hullámokon. A kormányos is elfoglalta helyét a fartőke jobb oldalán, s előrefigyelt, a hajó kapitányára, ki a hajógerinc s a faragott orrdísz találkozásánál — mit az andrádi Kígyódémonról mintáztak — egy belógatott palánkon állt. A kapitány harsogva osztogatta parancsait, s miután az Árnyat eloldották, két serény evezős csónak kivontatta a dokkból. Majd mikor a kapitány elbődült, hogy „Evezőréseket kinyitni!”, tizenöt-tizenöt jókora evező bukkant ki csörgés-zörgés közepette a hajó két oldalán. Az evezősök izmos háta megfeszült, s egy fickó odafent, a kapitány mögött dobon verte az ütemet. Könnyedén, akár egy sirály, siklani kezdett evezőszárnyain a hajó, s a város ricsaját, zsongását egy szempillantás alatt maguk mögött hagyták. Kifutottak az öböl nyugalmas vizére, hol a hegység fehér csúcsa úgy magasodott fölébük, mintha mindjárt a tengerre dőlne. A déli Páncél-szirt melletti kis, szélvédett öbölben aztán kivetették a horgonyt, s ott töltötték az éjszakát.

A hajó hetvenfős legénységének némely tagja — akár Kóbor — még egészen ifjú volt, a férfivá avatáson azonban már mindnyája átesett. Ezek a fiúk odahívták magukhoz Kóbort, s jóllehet faragatlanul viselkedtek, minduntalan kötekedtek és csipkelődtek, azért barátságosan megosztották vele ételüket, italukat. Kóborra rögvest ráakasztották a Kecskepásztor gúnynevet, minthogy Gonton született, de ennél tovább nem feszítették a húrt. Az erejét s a magasságát tekintve Kóbor tizenöt esztendősnek látszott, s fürgén megfelelt, akár egy jó szót kellett szólni vagy akár visszavágni; már az első este megtalálta e legényekkel a hangot, s kezdett beletanulni a munkájukba, mintha már régtől fogva közöttük élt volna. Ez a fiúknak szerfölött tetszett, merthogy mihaszna utasnak a fedélzeten nincsen helye.

Magának a legénységnek is alig jutott hely — a kényelemről nem is beszélve — ezen a nyitott, emberekkel, kötélzettel s rakománnyal telezsúfolt evezős hajón. Bezzeg Kóbor! Törődött is ő a kényelemmel! Az éjszakát az északi szigetekről származó, kötegekben álló prémek között töltötte, s a tavaszi égbolt csillagait bámulta a kikötő felett meg a sárga fényű, apró lámpásokat a mögöttük hagyott városban, majd elaludt, de ismét csak felriadt, eltelve boldogsággal. Hajnal előtt fordult az áramlás. Akkor felszedték a horgonyt, s óvatosan kieveztek a Páncél-szirtek között. Amint pedig a napfölkelte vörösre festette a Gont-hegységet a hátuk mögött, felvonták a nagyvitorlát, s délnyugatnak tartva nekigyürkőztek a Gonti-tengernek.

Barniszk és Sziklarév közt gyenge szélben vitorláztak, majd a második napon feltűnt Enyhely a láthatáron, az óriási sziget, mely a szíve s kellős közepe a Szigetvilágnak. Három napon keresztül hajóztak Enyhely zöldellő hegyeinek látótávolságában, annak keleti partja mentén, de a földjére nem tették a lábukat. Hosszú-hosszú évek múltán látta viszont Kóbor a világ közepét, az enyhelyi Nagy Kaput meg fehér tornyait, s akkor partra is szállott.

Egy éjszakára megálltak Medertorkban, Út-sziget északi kikötőjében, a következő éjszakát pedig a Fennúti-öböl bejáratában álló városkában töltötték. A rákövetkező napon elhúztak O-sziget északi partfoka mellett, s befordultak az Ébenyhely-szorosba. Ott leeresztették a vitorlákat, s eveztek, mindenkor úgy, hogy egyfelől a szárazföld, másfelől meg különféle, tőlük hallótávolságra lévő, kis és nagy kereskedelmi hajók közé ékelődtek; volt ezek közt olyan, mely évekig tartó útról tért vissza különös rakományával a Külső-peremvidékekről, meg olyan is, mely mint a fecske cikázott ide-oda a Legbenső-tengeren szigettől szigetig. A nagy forgalmú szorosból kiérve délnek fordultak, elhagyva Enyhelyt, s elvitorláztak két csodaszép, tornyos s teraszos városoktól ékes sziget, Bárka és Ilien között, aztán esőben és erősödő szélben nekivágtak a Legbenső-tengernek Kútfő szigete felé.

Minthogy az éjszaka folyamán a szél viharrá fokozódott, bevonták a vitorlákat, lebontották az árbocot, és másnap egész nap csak eveztek. A hosszú hajó biztosan feküdt a hullámokon, s magabiztosan haladt, de hátul, a kormányrúdnál álló kormányos hiába meresztette a szemét a tengert paskoló esőbe, mást nem látott, csak az esőt. Délnek tartottak, a mágnestű mutatta irányba, de csak annyit tudtak, merre, azt nem, hogy miféle vizeken. Kóbor az emberektől hol a Kútfő szigete északi meg a Zordon-szirtek keleti parti vizeit hallotta emlegetni, hol meg azt, hogy bizony rég eltértek már a helyes iránytól, a Kamerytól délre elnyúló kihalt tengerrész felé. A szél meg egyre vadabbul fújt, szertefröccsenő tajtékot szaggatva le a hatalmas hullámok karéjáról, de ők csak eveztek tovább délnyugat felé a hátukat ostorozó szélviharban. Az evezőket is beljebb húzták, merthogy igen meg kellett küzdeni velük; az ifjabb legényekből egy evezőhöz kettőt is ültettek, s Kóbor — már mióta eljöttek Gontból — őket fel-felváltva, kivette a részét a munkából. Ha épp nem eveztek, akkor vizet mertek, mivel szilaj hullámok buktak minduntalan a fedélzetre. Emigyen hadakoztak hát a tenger hullámaival, melyek füstölgő hegyóriások módjára vágtáztak a szél nyerge alatt, s mindeközben hidegen, keményen püfölte a hátukat az eső, s fülükbe mint szívdobogás, dübörgött a dob hangja a fergeteg tombolásán keresztül.

Kóbort felváltotta egy ember az evezőnél, őt magát pedig előreküldte a kapitány elé. Csorgott az esővíz le a kapitány köpönyegén, de úgy állt ott tömzsin, akár egy boroshordó, a maga deszkaemelvényén, ahonnan letekintve a következőt kérdezte:

— Le tudod-e csöndesíteni ezt a szelet, kölyök?

— Nem, uram.

— Hát vassal bánni tudsz-e?

Ezzel arra célzott, vajon Kóbor ki tudná-e ügyeskedni, hogy a tájoló tűje Kútfő felé mutasson, s ne a saját északi irányát kövesse, hanem amerre ők akarják. Csakhogy ennek a fortélyát egyedül a tengertudorok értik, így aztán Kóbor kénytelen volt ismét nemmel felelni.

— Hanem akkor — bömbölte a kapitány a harsogó zivataron át — keress magadnak másik hajót, ami visszavisz Kútfőre Ront városából! Kútfő már valahol nyugatra van tőlünk, s oda eljutni ilyen háborgó tengeren már csak varázslattal lehetne. Dél felé kell mennünk!

Kóbornak ez sehogyan sem tetszett, mivel a tengerészektől azt hallotta Rontról, hogy törvényszegő kufároktól s üzérektől hemzsegő város, ahol gyakorta megesik, hogy összefogdosnak s rabszolgának adnak el embereket a Déli-peremvidékre. Visszatérve munkájához társával, egy zömök, andrádokbeli fiúval együtt nekifeszültek az evezőnek, miközben a dobszó továbbra is diktálta a tempót, a tatlámpás pedig, mint nyomorult kis fényfolt a sötét, szakadó esőben, pislákolva himbálózott ide-oda, amerre a szél rángatta. Kóbor mindegyre nyugat felé meresztette a szemét, már amikor tehette a feszes ritmusú evezés közepette. Aztán egyszer csak, amikor a hajó fellendült egy hatalmas hullám hátára, a komor, tajtékzó tengerár felett Kóbor megpillantott valami fényt a felhők rései közt, amely — noha a napnyugta utolsó sugara is lehetett volna — fehér fény volt, nem vörös.

Társa ugyan nem látta, de ő nagyot rikkantva mutogatott arra. A kormányos minden egyes hullámhegy tetején kereste, kutatta, míg aztán észrevette, mint ahogy Kóbor is újfent, de vissza azt kurjantotta neki, hogy az csupán a lemenő nap. Erre kóbor odaintette az egyik fiút, aki a vizet merte, hogy vegye át egy percre az evezőt tőle, majd megint előrekapaszkodott a padok közti szűk átjárón, és megfogódzkodva a hajó faragott orrában, hogy a fedélzetről le ne bukjon, felkiáltott a kapitánynak:

— Uram! Az a fény ott nyugatra Kútfő szigete!

— Én nem láttam semmilyen fényt! — harsogta a kapitány, de alig mondta ezt ki, Kóbor kinyújtotta a karját, s akkor mindnyájan megpillantották az őrjöngő, ágaskodó hullámhegyek fölött, nyugaton, a tisztán fénylő csillogást.

A kapitány, nem az utasa kívánságára, hanem hogy hajóját a veszedelmes viharból kijuttassa, rögvest kiadta a parancsot a kormányosnak, hogy forduljon nyugatnak, a fény felé. Kóborhoz mégis e szavakkal fordult:

— Kölyök, úgy beszélsz, akár egy tengertudor, de jól vigyázz, ha rossz felé vezetsz minket ebben a fergetegben, kihajítlak, aztán úszhatsz egész Kútfő szigetéig!

Eleddig a nyomukban lihegő szélvihar előtt nyargaltak, most azonban keresztbe kapták a szelet, amitől az evezés igen keserves lett: a hajó oldalát döngető hullámok minduntalan dél felé akarták téríteni őket új menetirányuktól, ide-oda dobálták a gályát, és úgy elárasztották vízzel, hogy megállás nélkül meregetni kellett, s ha az evezősök nem figyeltek, a meg-megdőlő hajó kiemelte a vízből az evezőket, ők pedig a lendülettől a padok közé repültek. A viharfellegek alatt eközben majdnem sötét lett, de hébe-hóba ki tudták venni nyugaton a pislákolást, amely ahhoz elég volt, hogy helyesbítsék az útirányt, azzal küszködtek tovább. Végre-valahára lankadt egy kissé a szél ereje, s a fény egyre jobban szétterjedt előttük. Ahogy eveztek tovább, egyszer csak két evezőcsapás között kibukkantak a viharból — mintha függöny lebbent volna fel — a tiszta levegőre, hol naplemente utáni arany ragyogás ömlött szét az égen s a tengeren. A tarajos hullámok fölött, nem is olyan messze tőlük, zöldellő kerek hegy magasodott, annak lábánál város állt egy aprócska öbölben, s abban csónakok pihentek lehorgonyozva, teljes békességben.

A hosszú kormányrúdnak dőlő kormányos elképedve felkiáltott:

— Uram! Ez itten igazi föld vagy varázslat?

— Tartsd a hajót irányban, ostoba fajankó! Evezzetek, átkozott ördögfattyak! Még a vak is látja, hogy ez az Alkányi-öböl meg a Kútfő-hegy! Evezzetek!

Azzal elcsigázva beeveztek dobszóra az öbölbe. Odabent csönd volt, az emberek zsibongása és harangszó hallatszott le a városból meg egészen távolról a vihar surrogása, morajlása. Mérföldnyire a szigettől északra, keletre meg délre komor felhők kerítették be őket.

Kútfő felett azonban csillagok sziporkáztak fel egymás után a békés, derült égbolton.

Загрузка...