A Szigetvilág varázslója

NYOLCADIK FEJEZET Vadászat

A napkelte előtti zimankós homályban Kóbor nekivágott a Re Albiból kivezető útnak, s déltájban el is jutott Gonti Kapuba. Oromon adott ugyan neki tisztességes gonti nadrágot, inget meg bőrből és vászonból való öltözetet a rosszáni cicoma helyett, Kóbor azonban e téli vándorútra pellevetprémmel bélelt, úrias köpönyeget öltött. Imigyen, köpönyegben s üres kézzel — mindössze fekete botja társaságában, mely akkora volt, mint önnön termete — érkezett a városkapuhoz, hol a faragott sárkányoknak támaszkodó strázsák az első pillantásra felismerték benne a varázslót. Félrevonták lándzsáikat, és szó nélkül beeresztették, s csak bámultak távolodó alakja után, ahogy az utcát rótta.

A rakparton és a Tengerészek Házában hajók után kérdezősködött, indulnak-e északnak vagy nyugatnak az Angládok, az Andrádok vagy Oránéa felé. Mindenhol azt a választ kapta, hogy nincs hajó, mely most, ily közel a napfordulóhoz kifutna Gont kikötőjéből, a tengerészcéhben pedig azt mondták, hogy ilyen megbízhatatlan időben még a halászcsónakok sem dugják ki az orrukat a Páncél-szirteken túlra.

A céhházban ebéddel kínálták; ritka eset, ha egy varázslónak kérnie kell étket. Elüldögélt egy darabig az ottani parti halászok, hajóácsok és idővetők között, élvezettel hallgatva vontatott, döcögős társalgásukat s dörmögős gonti beszédjüket. Erős vágy ébredt benne, hogy itt maradjon Gonton, hogy túl legyen minden ördögi kalandon, hogy elfeledjen minden erőszakot és iszonyt, s hogy békében éljen, mint bárki más, drága szülőföldje jól ismert tájékán. Vágyni erre vágyott, de akarni mást akart. Nem maradt sokáig a céh házában, de még a városban sem, miután megtudta, hogy a kikötőt egyetlen hajó sem hagyja el. Útnak indult hát az öböl mentén a parton, míg el nem érte a várostól északra fekvő első csepp falut, ahol a halászok közt tudakolózva talált egyet, akinek volt eladó csónakja.

A halász mogorva vénember volt. Tizenkét láb hosszú, zsindelypalánkolású ladikja oly megvetemedett és rozoga volt, mintha menten el akarna süllyedni, mégis jól megkérte az árát: oltalmazó ráolvasást egy évre a saját csónakjára, magára s a fiára. A gonti halászok semmitől nem félnek, még a varázslóktól sem, egyedül a tengertől.

Nagy becsben tartják a tengerészek oltalmazó rigmusát az északi Szigetvilágban, mely ugyan sohasem óvott meg egyetlen embert sem a szélvihartól vagy az irgalmatlan hullámveréstől, mégis — ha olyan ember vetette ki, aki ismerte a környező tengereket meg a csónak sajátosságait és gazdája hozzáértését — általánosságban nyújtott némi biztonságot a halásznak. Kóbor alaposan s becsülettel szőtte-fonta a varázslat szálait, egész álló éjszaka és másnap is munkálkodva rajta türelemmel s eltökélten, semmit sem hagyva ki, a szívét azonban egész idő alatt a rettegés vasmarka szorította, s sötét gondolatai a körül forogtak, hogyan fog az árny legközelebb megjelenni, hol és milyen hamar. Amire a varázslattal elkészült, s az megfogant, Kóbor egészen elfáradt. Azon az éjjelen a halász kunyhójában hált, egy bálnabélből készült függőágyban, s hajnalban felkelvén — szárított hering bűzét árasztva — lesietett az Északiránt-szirt alatti búvóöbölbe, hol új csónakja várta.

A kikötőhídnál a sima vízre tolta a csónakot, mire nyomban szivárogni kezdett a víz az eresztékeknél. Puhán, akár egy macska, Kóbor beszökkent a csónakba, s rögvest nekilátott az elgörbült palánkok és a korhadt faékek helyrehozásának szerszámokkal is meg varázsigékkel is, ahogy egykor Tarpánival Kishalomban. A falusiak csöndben köréje gyűltek, nem túlságosan közel, s lestek fürge kezét, meg hallgatták a mormolását. Ezt a munkát is ügyesen és türelemmel végezte, mígnem elkészülvén vele, a csónak ott állt megfoltozva, épen. Akkor az Oromontól kapott botját felállította árbocnak, ráolvasással jól megtámogatta, aztán egy erős fadarabot erősített rá keresztrúdnak. A szél szövőszékén négyszögű vitorlát szőtt bűvös szavaival, mely fehér volt, mint Gont hegycsúcsán a hó. Erre a szemüket meresztgető asszonyok irigyen sóhajtottak egy nagyot. Majd az árboc mellett állva Kóbor felébresztette a varázsszelet, mely lágyan fújdogálni kezdett. A csónak kifutott az öböl széles vizére, orrát a Páncél-szirteknek fordítva. Amikor az álmélkodó halászok meglátták a lyukas csónakot, mely felvont vitorlával, mint egy szárnyra kapó hattyú, siklott ki sebesen és kecsesen, üdvrivalgásban törtek ki, s kacagva topogtak a parti hideg szélben. Amikor pedig Kóbor egy pillanatra hátratekintett, látta, hogy a falusiak buzdítólag integetnek utána az Északiránt-szirt csipkézett gerincű, sötét tömbje alatt, mely mögött ott tornyosult a Gont-hegység a felhőkbe vesző havasaival.

Kóbor keresztülvágott az öblön, át a Páncél-szirtek között, s kivitorlázott a Gonti-tengerre, hol északnyugatnak fordult, Oránéától nyugatra tartva. Ment vissza a már megtett útvonalon, minden külön fontolgatás vagy haditerv nélkül. Annak pedig, hogy a sólyom röptét napokon és viharokon át Rosszántól követő árny letért-e vagy sem az útról, csak a jóisten volt a megmondhatója. Hacsak vissza nem kotródott végleg az álmok birodalmába, el nem kerülhette Kóbort, ki nyíltan jött elébe a nyílt tengeren át, hogy találkozzon vele.

Ha már találkozniuk kellett, a tengeren vélte Kóbor a legalkalmasabbnak. Hogy miért, abban nem volt egészen bizonyos, de egy újabb szárazföldi párviadalra Kóbor rettegéssel gondolt. A tengerből fergetegek és szörnyek törnek elő, de gonosz erők sohasem, hatalmuk a szárazföldre terjed csak ki. A sötétség országában viszont, hol egykor járt Kóbor, nincs se tenger, se rohanó folyó vagy forrás. A halál birodalmának a földje száraz csak igazán. Noha Kóbor félte a tengert minden veszedelmével s az évszak zord időjárásával egyetemben, most e veszélyek s a nagy víz kiszámíthatatlan szeszélyei neki védelmet, esélyt jelentettek. Amikor pedig, gondolta, szembekerül majd a könnyelműsége folytán megnyíló szakadék peremén az árnnyal, talán sikerül végül megragadnia, amikor az is őt, és lerántania magával — akár a saját halála árán is — a tenger mélységes fenekére, ahonnan, mint mondják, már nincs visszatérés. Így legalább a maga halálával együtt elpusztul a gonosz is, amit ő keltett életre.

A háborgó, csapkodó hullámok felett hatalmas, lobogó gyászfátylak gyanánt felhők kergették egymást. Kóbor most nem varázsszéllel, hanem közönséges széllel sodortatta magát, mely hevesen fújt északnyugat felöl; egy-egy sűrűn elsuttogott szavára újra és újra kifeszült a varázslatból szőtt vitorla, amely magától a szélbe fordult. E nélkül a bűvös fogás nélkül nem tudta volna irányban tartani a törékeny kis csónakot ilyen vadul táncoló hullámokon. Kóbor csak ment, ment előre, s éles szemmel mindenfelé tekingetett. A halász felesége adott neki útravalóul két cipót meg egy korsó vizet, s amikor pár óra elteltével először pillantotta meg a Gont és az Oránéa között fekvő egyetlen szigetet, a Komord-zátonyt, evett is, ivott is, és hálával gondolt a csöndes gonti asszonyra, ki ellátta elemózsiával. Aztán továbbvitorlázott az alig kivehető földdarabka mellett, még nyugatabbra lavírozva a nyirkos, permetező esőben, mely a szárazföld felett szitáló hó formájában hullott volna le. Mély csönd vette körül, amit csak a csónak apró nyikkanásai meg a hullámok könnyed paskolása tört meg a csónak orra alatt. Se hajó, se madár nem haladt el mellette. E mozdulatlanságban csak a tenger hömpölygött szüntelen, s a felhők gomolyogtak, felhők, melyek — emlékezett vissza tompán — akkor is kavarogtak körülötte, amikor mint sólyom suhant keletnek ugyanezen az útvonalon, amelyen most nyugatnak tartott; ugyanúgy tekintett le akkor a szürke vízre, mint most fel a szürke égre.

Bármerre nézett, semmit sem látott. Akkor felállt, dideregve, a párás ürességbe meredéstől s kémleléstől kimerülten.

— Gyere hát — mormogta —, gyere hát, mire vársz, te árny?

Nem jött válasz, nem rezdült semmilyen sötét alak a homályba vesző sötét hullámok felett. Mégis érezte, egyre határozottabban, hogy a kísértet már egészen közel járhatott, vakon tapogatózva hűlő nyomában. Akkor hirtelen felkiáltott:

— Itt vagyok én, Kóbor, a Karvaly, megidézlek hát, árny!

A csónak nyikorgott, a hullámok locsogtak, s a szél sustorgott kissé a fehér vitorla alatt. Teltek-múltak a percek. Kóbor egyre csak várt, fél kézzel a tiszafa árbocba kapaszkodva, s bámult a permetező jeges esőbe, mely nyugatról csapkodott lomha foszlányokban a hullámok felett. A percek tovább peregtek. S akkor messze elöl az esőfüggöny alatt meglátta a közeledő árnyat.

A rosszáni evezős, Szighor testén már túladott, s nem mint zombit üldözte őt viharokon s tengereken át. Nem viselte azt a rémalakot sem, amelyben a Kútfő-hegyen és álmaiban megjelent. Mégis volt valamiféle alakja, még így napvilágnál is. A Kóbor utáni hajszában s a lápvidéki összecsapásuk alatt magába szívott s olvasztott némi erőt Kóborból. Lehetséges, hogy azzal, hogy fényes nappal hangosan szólította, valamiféle külsőt, képmást testált, vagyis kényszerített rá Kóbor. Valóban, az alakja emberére emlékeztetett, bár árny lévén, árnyékot nem vetett. Így közeledett az Angládok Torka felől Gont irányába a tétován imbolygó, halvány figura, míg a hullámokon botorkálva maga alatt a szelet vigyázta; a hideg esőcseppek áthatoltak rajta.

Minthogy nappal félig vak volt, s merthogy Kóbor maga hívta, Kóbor előbb észrevette, mint az őt. Felismerte volna akármennyi árny közül is, ahogy az is őt akármennyi halandó közül.

A téli tenger rémisztő elhagyatottságában csak állt Kóbor, és nézte a rettegett lényt. A szél látszólag odébb fújta a csónaktól, és a felcsapó hullámok is akadályozták a látást, mégis egyre közelebb tűnt hozzá. Kóbor nem tudta kivenni, hogy mozog-é vagy nem az árny. S akkor az megpillantotta végre őt. Kóbor szívét iszony és rémület szorította össze a gondolatra, hogy az árny jeges, halálos érintésére lelke mily sötét szenvedések árán távozik majd el, de várt mégis, nem mozdult. Majd hirtelen nagyot rikkantva feltámasztotta a varázsszelet, amely nyomban nekifeszült a fehér vitorlának úgy, hogy a csónak egyenest vágtázni kezdett a szürke hullámokon neki a szélben lefelé ereszkedő árnynak.

A mélységes csöndben a lebegő kísértet megfordult, és futásnak eredt.

Széllel szemben haladt, északnak. Széllel szemben követte Kóbor csónakja is: mágia az árny irama ellen, a zivatar meg mindkettejük ellen. Az ifjú úgy buzdította kurjongatva a csónakot, a vitorlát, a szelet meg a hullámokat, akár a vadász a kopóit, amikor farkas iszkol előttük ugrásnyira, s olyan heves széllel dagasztotta varázslatból szőtt vitorláját, amitől minden vászonból való vitorla menten felhasadt volna, de amitől vihar sodorta tajtékként száguldó csónakja mindjobban beérte a menekülő kísértetet.

Az árny azonban irányt változtatott, félkörben el-kanyarodott, s egyszerre sokkal elmosódottabbnak, ritkásabbnak látszott, nem is embernek, inkább széllel sodródó füstgomolynak tűnt, majd nekilódult a hátulról fújó orkánnal, mintha Gontnak tartana.

Kézzel és varázsigével Kóbor visszafordította a csónakot, amely felszökkenve, akár egy delfin, bukdácsolni kezdett a hirtelen fordulótól. Nyargalt az árny után, még gyorsabban, mint azelőtt, de az egyre halványabb lett. Kóbor hátát és a bal orcáját hóval keveredő ólmos eső püfölte, úgyhogy száz yardnál alig látott előbbre. Nemsokára, hogy a fergeteg erősebb lett, az árny egészen elveszett a szeme elől. Kóbor mégis oly biztosan követte a nyomát, mintha vadcsapás lett volna hóban, nem egy látomás a víz felett. Bár a szél már jó irányból fújt, a varázsszelet még hagyta, hadd feszítse, süvítve a vitorlát, amitől viszont sisteregve fröccsent a tajték szerteszét a csónak lekerekített orra alól, feneke meg nagyokat csattant a hullámok hátán.

Hosszú-hosszú ideje folyt már a végzetes, sebes hajsza üldöző és üldözött között, miközben gyorsan esteledett. Kóbor tudta, hogy ekkora iram mellett az eltelt órák alatt Gonttól délre kerülhetett, Lápos és Szikla-rév irányában száguldva, de az is lehet, hogy e szigeteken túl már kint a Peremvidék végtelen vizein járt. Nem tudta biztosan. Nem is gondolt vele. Vadász volt most, nyomkövető, a rettenet pedig futott előle.

Akkor hirtelen feltűnt az árny egy pillanatra, nem messzire tőle. A viharos erejű havas esőt szakadozott foszlányokban özönlő, mindinkább sűrűsödő köd váltotta föl. E didergető párán át pillantotta meg az árnyat, mely tőle kissé jobbra suhant. A szélnek és a vitorlának szóval parancsolva félrekapta a kormányrudat, és rohant tovább, de szinte már vakon, találomra; a köd egyre tömörebb lett, örvénylett, cafatokká szakadozott, hol a varázsszél bele-belemart, majd e fénynek, szemnek áthatolhatatlan, egybefüggő szürkeség egészen beburkolta az apró csónakot. Alighogy Kóbor kiejtette egy eloszlató rigmus első varázsigéjét, előbukkant az árny megint, még mindig jobb felől, de sokkal közelebb, és egészen lassan ment. A köd áthatolt arctalan, sejtelmes fején, amely bár ember formájú volt, de torz és imbolygó, mint amilyen az árnyék szokott lenni. Kóbor megint megeresztette a csónakját, azt hívén, beérte ellenségét, ám az abban a minutumban eltűnt, a csónak alja viszont valamihez hozzáért: nekicsapódott egy sziklás zátonynak, amit a gomolygó köd elrejtett Kóbor szeme elől. Kóbor majdnem kizuhant, de még megkapaszkodott a botárbocban, mielőtt a következő ütközés bekövetkezett volna. Egy hatalmas hullám a hátára kapta a kis csónakot, s úgy kihajította egy sziklára, hogy összeroppant, akár egy csigaház.

Erős és pompás volt a bot, amelyet Oromon faragott. Nem tört ripityára, ott úszott a víz színén, akár egy száraz fadarab. Kóbor akkor is markolta, amikor a törőhullámok visszafelé áramlottak a parttól, a mély vízbe sodorva őt, s így — a következő hullámig — megmenekült attól, hogy összezúzza magát a sziklákon. A sós víztől vakon és fuldokolva próbálta a fejét a víz fölött tartani és a tenger roppant szívóerejével szembeszállni. A szikláktól valamivel odébb homokos fövenyt pillantott meg nem is egyszer, ahogy a következő emelkedő bukóhullámmal viaskodva úszni igyekezett. Minden erejével s a bot segítségével küzdött, hogy partot érjen, de nem jutott közelebb. A ki-be áramló hullámverés ide-oda rángatta, akár egy rongyot, a mély tenger hidege pedig gyorsan elszívta testének melegét, míg annyira el nem gémberedett, hogy a karját nem bírta már megmozdítani se. Elveszítette a szeme elől a sziklákat is meg a partot is, nem tudva azt se már, hová, merre tart. Csak a hömpölygő hullámokat érezte maga körül s maga alatt, melyek ellepték, megvakították, fojtogatták, s elnyeléssel fenyegették.

Egy a ködből előgördülő hullám azonban addig sodorta, görgette maga előtt, míg ki nem vetette, akár egy uszadékfát, a parti fövényre.

Kóbor elnyúlt a homokon. Még mindig markolta mind a két kezével a tiszafa botot. Kisebb hullámok meg-meglökdösték, hátha vissza tudnák őt a partról szippantani, s közben hol szétvált, hol összezáródott fölötte a köd, majd havas eső kezdett reá szemerkélni.

Hosszú idő elteltével Kóbor megmozdult. Feltápászkodott, s négykézláb megindult kúszva fel a parton, el a víz szélétől. Fekete éjszaka lett, de suttogott valamit a botnak, mire halvány lidércfény kezdett körülötte imbolyogni. Annak világossága mellett küszködte magát tovább előre, apránként, fel a homokdűnék felé. Oly elgyötört, összetört és dermedt volt, hogy ez a kúszás a nedves homokon a tenger bömbölésétől, zúgásától hangos éjszakában jobban megviselte, mint bármi más eddig életében. Időnként úgy tűnt. neki, mintha a víz meg a szél harsogása egészen elhalt volna, a homok a tenyere alatt pedig porrá vált volna, s a hátán érezte a rideg csillagok merev tekintetét; de fejét leszegve kúszott tovább, míg kis idő múlva meg nem hallotta a saját zihálását, s megérezte, hogy a cudar szél az arcába csapja a hideg esőcseppeket.

A mozgástól nagy sokára kezdtek kissé felmelegedni a tagjai, s miután felkapaszkodott a dűnék közé, hol a viharos széllökések nem tépázták már oly nagyon, sikerült lábra állnia. Még erősebb fényt csalt ki a botjából, merthogy feneketlen sötétség borult a világra, majd megindult a botjára támaszkodva, botladozva, meg-megállva, s megtett úgy fél mérföldet a szárazon. Akkor azonban az egyik dűne tetején ismét meghallotta a tenger fölerősödő morajlását, de nem maga mögött, hanem maga előtt: a dűnék túloldala megint csak a tengerig lejtett. Nem sziget volt ez, ahová vetődött, hanem csak egy sziklapad, egy árva homokzátony az óceán közepén.

Kimerültebb volt annál, semhogy elcsüggedjék, így csak tompán felnyögött, és állt döbbenten a botjára dőlve sok-sok percen át. Majd eltökélten balra fordult, úgy legalább a hátába kapta a szelet, és lebotorkált a magas homokdombról, hogy keressen magának valami mélyedést a hajladozó, zúzmarás tengeri fűben, ahol meghúzhatja magát. Amint magasra tartotta a botot, hogy maga elé lásson, a lidércfény megvilágította kör legeslegvégén szeme megakadt valami tompa, csillogó dolgon: egy esőáztatta gerendafalon.

Kunyhó lehetett, vagy valami akol, apró és rozoga, mintha gyermek építette volna. Kóbor megkocogtatta botjával az alacsony ajtót, ám az zárva maradt. Erre Kóbor belökte, és majd kétrét hajolva belépett a kalyibába. Ott bévül nem tudott fölegyenesedni. A tűzhelyen izzó zsarátnok égett, amelynek halovány fényében megpillantott Kóbor egy hosszú fehér hajú embert, ki eszelős félelemmel kucorgott a szemközti fal tövében, meg egy másikat — hogy férfi avagy asszony, azt nem látta —, ki a padlóról, egy rongykupac mögül pislogott kifele.

— Nem bántlak titeket — motyogta Kóbor.

Azok semmit sem feleltek. Kóbor hol egyikre, hol másikra nézett. Szemük kimeredt a rémülettől. Amikor letette a botját, a rongyok közt heverő alak nyöszörögve kuporodott össze. Kóbor levetette víztől és jégtől súlyos köpenyét, majd egészen levetkezve a tűz mellé guggolt.

— Adjatok valamit, amivel betakarózhatok — szólt. Hangja nyers volt, hiszen alig bírt beszélni a vacogástól meg a leküzdhetetlen remegéstől. Az öregek egyike sem méltatta válaszra. Erre Kóbor kinyújtotta a kezét, és a rongyokból álló vacokból kihúzott egy kecskeprémet — az lehetett legalábbis évekkel ezelőtt —, mely csupa fekete zsírral lepett cafattá lett mostanra. A vacokban rejtőző ember nyögdécselt félelmében, de Kóbor oda se figyelt. Szárazra dörgölte magát, aztán suttogva megkérdezte:

— Van valami harapnivalótok? Szítsd föl a tüzet, öreg. Nyomorult helyzetemben tértem be hozzátok, nektek semmi rosszat nem akarok.

A vénember meg se moccant, a félelemtől bénán bámult Kóborra.

— Érted, amit mondok? Beszélsz-e archikul? — Kóbor várt egy kicsit, aztán hozzátette: — Kargád?

Erre a szóra az öreg bólintott egyet, egyetlenegyet, akár egy bánatos, kopott bábu, amit madzagon rángatnak. Mivelhogy karg nyelven Kóbor ezt az egy szót tudta, beszélgetésüknek ezzel vége is szakadt. Az egyik falnál talált egy rakás fát, azzal felélesztette a tüzet ő maga, utána pedig jelbeszéddel vizet kért, mert a tengervíztől, amit nyelt, rosszul érezte magát, s erősen szomjazott. Az öreg félénken egy jókora kagylóhéjra mutatott, amiben ivóvíz volt, aztán a tűz felé tolt egy másik kagylót, ami meg szárított füstölt halszeleteket tartalmazott. Azonmód, keresztbe vetett lábbal a tűz mellett Kóbor ivott, majd evett egy keveset, s amikor valamicskét kezdett bele az erő és a józan ész visszatérni, azon kezdett töprengeni, vajon hová keveredhetett. Még a varázsszél sem sodorhatta a kargádok földjének a közelébe. Ez a csöpp sziget a Peremvidéken lehet már, Gonttól keletre, de Karego-Áttól még nyugatra. Különösnek tűnt, hogy egy ilyen aprócska, elhagyatott helyen, egy puszta homokpadon emberek élnek, talán száműzöttek, de túlságosan elgyötört volt, hogy sokat törje a fejét ezen akkor.

Köpönyegét a tűz felé fordítgatta. Az ezüstös pellevetszőr gyorsan száradt, s amint a bélés legalább át-melegedett, ha nem is lett még száraz, Kóbor belebújt, és ledőlt a tűzhely elé.

— Eredjetek aludni, szerencsétlenek — szólt oda hallgatag vendéglátóinak, azzal letette fejét a döngölt homokra, és elaludt.

Három éjszakát töltött a névtelen szigeten, ugyanis az első reggelen, amikor felébredt, sajgott minden porcikája, és lázas beteg lett. Úgy hevert ott a kalyibában a tűz előtt, akár egy darab partra vetett fa egész nap és egész éjszaka. A következő reggelen még mindig dermedtek voltak a tagjai, de már kezdett gyógyulni. Újra magára öltötte sótól megkérgesedett ruháját, mivel nem volt elegendő víz, hogy kimossa, aztán kibotorkált az ólmos színű, szeles reggelbe, hogy körülnézzen, az árny fondorlata ugyan hová vetette.

A sziklás homokpad legszélesebb szakasza úgy egy mérföld lehetett, a hossza meg annál valamicskét több, s körös-körül zátonyok meg szirtek szegélyezték. Rajta se fa, se bokor nem nőtt, egyedül csak a hajladozó tengeri fű. A kalyiba egy dűnék közti hajlatban állt, ott éldegélt árván a tenger rideg, mérhetetlen magányában az öregember meg asszonya. A kunyhó uszadékfa pallókból és gallyakból volt építve, vagyis inkább összetákolva. A víz egy részben sós, részben édesvizű forrásból csörgedezett a viskó megett; az ételük hal volt, meg kagyló, szárított vagy friss, meg hólyagmoszat. A rongyos prémek a kunyhóban meg a csonttűkből és horgokból álló silány szerszámaik és a horgászzsinórnak meg a tűzcsiholáshoz használt inak nem kecskéktől származtak, ahogy Kóbor először gondolta, hanem foltos fókáktól; valóban, olyasfajta sziget volt, ahová a fókák kicsinyeiket járnak felnevelni nyaranta. De más nem is igen látogatott e helyre. Az öregek nem azért féltek Kóbortól, mert szellemnek hitték, vagy mert varázsló volt, hanem mert ember volt. Elfeledték, hogy rajtuk kívül mások is éltek a világon.

A vénember konok félelme nem akart enyhülni. Amikor úgy vélte, hogy Kóbor annyira közel ment hozzá, hogy akár meg is érinthette volna, rögvest odébb bicegett, s loboncos, piszkos ősz bozontja alól összevont szemöldökkel méregette Kóbort. Eleinte az öregasszony is nyöszörögve bújt a rongyai közé, ha Kóbor csupán megmoccant, ám miközben lázasan fekve a sötét kunyhóban el-elszunnyadt, észrevette, hogy az anyóka felguggolt, és különös, tompa, sóvár tekintettel bámulta, majd kisvártatva ivóvizet hozott neki. Ám amint Kóbor felült, hogy elvegye tőle, úgy megrémült, hogy elejtette a kagylóhéjat, a víz kidőlt, ő pedig zokogva a szemét dörgölte hosszú, szürkésfehér hajával.

Később mégis figyelemmel kísérte Kóbort, ahogy a parton munkálkodott, új csónakot igyekezvén össze-eszkábálni a régi megmaradt deszkáiból meg uszadék-fából, amit a víz a partra mosott; szerszámnak csak az öreg durva kőbaltáját használta s hozzá megkötő varázslatot. Nem is csónakfoltozás volt ez, még csak nem is csónaképítés, hiszen nem volt hozzá alkalmas fája elég, s amire szüksége volt, azt puszta varázserővel pótolta. Az anyó figyelmét mégsem csodás ténykedése, hanem maga Kóbor kötötte le, őt fürkészte szüntelen ugyanazzal a mohó tekintettel. Kis idő múltán elment valahová, de hamarosan visszatért, kezében ajándékkal: egy marékra való éti kagylót gyűjtött a parti kavicsok között. Kóbor elfogyasztotta, ahogy a néne átnyújtotta, úgy vizesen és nyersen, és meg is köszönte. Ettől az anyóka látszólag felbátorodott, és kihozott a kalyibából valami rongyba tekert batyut. Félénken, egyre Kóbor arcát lesve, kibontotta, és eléje tartotta, hogy megnézze.

A batyu sófoltos, megsárgult, apró gyöngyöktől merev selyembrokát ruhácskát tartalmazott. Kóbor felismerte a gyöngyök alkotta mintát a csöpp réklin: a Kargád Birodalom Istenfivéreit jelölő két nyilat, fölöttük a királyi koronával.

A ráncos, szurtos, fókabőrből hevenyészett göncöt viselő öregasszony rábökött a selyemruhácskára, és elmosolyodott kedvesen, ártatlanul, akár egy csecsemő. Valahonnan a szoknyája rejtekéből előhúzott egy apró tárgyat, amit megmutatott Kóbornak. Sötét színű fémdarabka volt, talán egy ékszer töredéke, egy gyűrűnek a fele. Kóbor megnézte, de az asszony addig nem nyugodott, míg el nem fogadta tőle. Akkor bólintott, és elmosolyodott megint; ajándékba adta Kóbornak. A réklit azonban gondosan visszatekerte pecsétes, rongyos takarójába, és visszacsoszogott, hogy a drága holmit elrejtse a kalyibában.

Kóbor majd ugyanolyan gonddal csúsztatta a fél gyűrűt inge zsebébe, s szíve csordultig telt sajnálkozással. Gyanította már, hogy az öregek valamelyik kargád uralkodócsalád sarjai lehettek: egy zsarnok vagy trónbitorló, ki félt királyi vért ontani, száműzte őket e Karego-Áttól távol eső ismeretlen szigetre, életre vagy halálra ítélve őket. Az egyik nyolc-tízéves fiúcska lehetett, a másik dundi csecsemő, selyembe-bársonyba öltöztetett pöttöm hercegnő; életben maradtak negyven-ötven éven át egymagukban az óceán eme zátonyán, a Számkivetettség hercege s hercegkisasszonya.

Az igazságot Kóbor azonban csak évek múlva tudta meg, amikor Vandór-Akbé gyűrűje után kutatva a sors a kargok földjére vetette, az Atuáni Sírokhoz.

A szigeten töltött harmadik éjszakája után Kóbor békés, sápadt fényű hajnalra ébredt. Aznap volt a napforduló, az év legkurtább napja. A fából és mágiából, hulladékból és bűvös igékből álló apró csónak elkészült. Megpróbálta megértetni az öregekkel, hogy szíves örömest elvinné őket bármerre, Gontra, Láposra vagy a Kősziklák szigetére, vagy kitenné őket még Karego-Át valamelyik elhagyatott partvonalán is, ha azt kérnék, pedig neki, szigetviláginak, nem volt tanácsos karg vizekre merészkednie. Ám azok nem voltak hajlandók kopár szigetüktől megválni. Az anyóka lehet, hogy nem is akarta érteni, mit csöndes szóval, mutogatással igyekezett a tudtára adni; a vénember felfogta ugyan, de nemet intett. Ami emléket csak őrzött más vidékekről és emberekről, az mind véres, óriásokkal és sikolyokkal teli gyermeki rémálom maradt. Kóbor jól látta az arcán, ahogy egyre csak a fejét ingatta.

Kóbor tehát aznap reggel megtöltött egy fókabőr tömlőt forrásvízzel, s minthogy nem tudott köszönetet mondani az öregeknek, amiért befogadták, és néki enni adtak, s az öregasszonyt sem tudta illően megajándékozni, ezért olyasmit tett, amire megvolt a módja: varázst bocsátott a sós vizű, kiszámíthatatlan forrásra. Oly édes és tiszta víz kezdett erre a homokból buzogni, mint akármelyik gonti hegyi patak, s el sem apadt soha. E forrásnak köszönhető, hogy e dűnék és sziklák alkotta hely szerepel a térképeken, s van neve: a tengerészek úgy hívják, Forrásvíz-sziget. A viskónak azonban nyoma sincs már, a hosszú évek téli viharai minden jelét eltörölték annak, hogy itt valaha két ember tengette életét, s halt meg magányosan.

Az öregek a kalyibában maradtak, mintha nézni se bírták volna, amikor a csónak kifutott a sziget homokos déli végéről a vízre. Hagyta Kóbor, hadd kapjon bele az egyenletes északi szél varázslatból szőtt vitorlájába, és sebes siklásba lendülve nekivágott a hullámoknak.

Nem mindennapi hajtóvadászatra adta a fejét Kóbor, amikor pedig tudván tudta, hogy ő most olyan vadász, akinek sejtelme sincs róla, mi az, amit üldöz, és arról sem, Óceánföld melyik csücskébe rejtőzött. Találomra, megérzésre s a szerencsére támaszkodva kellett az árnyat hajszolnia, miközben az meg őt hajszolta. Mindkettő vakon tapogatózott a másik után: Kóbor éppolyan elveszettnek érezte magát a testetlen árnyak között, mint az árny a napvilágon, a szilárd dolgok között. Egyvalamiben azonban Kóbor bizonyos volt: hogy ezúttal ő tényleg vadász, nem pedig űzött vad. Hiszen egész idő alatt ki volt szolgáltatva az árnynak, ami miatt zátonyra futott, miközben a fövenyen feküdt félholtan, vagy amikor a dűnék közt bolyongott a viharban, de az mégsem ragadta meg az alkalmat. Ravaszul rászedte, aztán nyomban el is illant, nem lévén bátorsága vele szembenézni. Kóbor belátta, hogy Oromonnak igaza volt: az árny addig nem lesz képes elrabolni tőle a hatalmát, amíg Kóbor vele szembeszáll. Ezért hát kergetnie kell, a sarkában lenni, még ha ezeken a roppant tengereken át nehéz volt is kihűlő nyomát követni, s Kóbort semmi más nem segítette ebben, mint a szerencse és a dél felé fújó tengeri szél, no meg az a halvány remény és sejtelem, hogy a déli vagy a keleti irány a helyes.

Az éj leszállta előtt messze bal kéz felől Kóbor észrevette egy nagy sziget, alighanem Karego-Át hosszú, halovány partvonalát. Pontosan e fehér bőrű barbárok tengeri ösvényeire tévedt. Erősen figyelt, nehogy összeakadjon valami karg csatahajóval vagy gályával; a lenyugvó nap vörös fényében emlékezetében fölmerült az a gyermekkori tízégeri reggel, a sisakforgós harcosok, a tűz, a ködből szőtt lepel. S hogy e napot felidézte, azt is megértette nyomban, amitől a szívére szorongás telepedett, hogy az árny a saját fegyverét fordította őellene, beburkolva őt e köddel, amit mintha Kóbor múltjából varázsolt volna elő, hogy veszélybe sodorja, a halálba kergesse.

Kóbor tartotta a délkeleti irányt, s a szárazföld hamarosan eltűnt a szeme elől, ahogy a világ keleti felére éjszaka ereszkedett. A hullámvölgyeket mind, mind sötétség töltötte ki, míg a taréjokon alkonyi rőt fény tükröződött. Kóbor elénekelte a Téli Dalt meg az Ifjú király tetteiből más efféle énekeket, ami épp az eszébe jutott, hiszen a napforduló ünnepe volt. Hangja tisztán csengett, de a tenger mérhetetlen csöndje egészen elnyelte. Hamarosan beköszöntött a sötétség, s felragyogtak a téli csillagok.

Az év eme leghosszabb éjszakáján Kóbor végig ébren volt, nézegette, mint gördülnek el a feje felett a bal felől kelő csillagok, hogy alámerüljenek a fekete vízbe amott a jobb oldalon, s eközben a téli szél lankadatlanul hajtotta a csónakot dél felé a láthatatlan hullámokon. Épp csak elszunyókált hébe-hóba, ijedten fel-felriadva. Ez a kis vitorlás igazából nem is volt csónak, javarészt inkább bűbáj meg varázslat, a többi pedig vacak deszka és uszadékfa, ami — ha az összefogó és a megkötő varázslatokat elernyedni hagyta volna — egykettőre szétesett, szertefoszlott volna, s mint vízen hányódó roncs sodródott volna tova. Erre a sorsra jutott volna előbb-utóbb a mágiából és levegőből szőtt vitorla is, ha az álom Kóbort elnyomta volna, fuvallattá vált volna az is a szél ereje előtt meghajolva.

Az igézet, mit Kóbor kibocsátott, erős volt, és tartós, ám ha az, amire bocsátotta, aprócska volt, percenként újra kellett ébreszteni a fenntartó energiát, ezért aztán nem alhatott azon az éjszakán. Sólyomként vagy delfinként könnyebben, gyorsabban haladhatott volna, de Oromonnak szót fogadva nem öltött más alakot; megtanulta már értékelni Oromon tanácsait. Vitorlázott hát tovább dél felé a nyugatnak tartó csillagok alatt a lomhán vánszorgó, hosszú éjszakában, míg fel nem ragyogott a tenger fölött az új esztendő első napsugara.

Napkelte után nem sokkal szárazföldre lett figyelmes maga előtt, de nem nagyon közeledett feléje. Virradatkor elült a tengeri szél. Némi enyhe varázsszelet gerjesztett hát, hogy ama földhöz közelebb vigye. Látására újra félelem költözött a szívébe, dermesztő rémület, amitől heves vágyat érzett, hogy megforduljon, meneküljön. Mégis úgy hajszolta ezt a félelmet, akárcsak egy vadász a medve széles, vaskos, karmos talpának a nyomát, tudván, hogy az állat a sűrűből bármelyik pillanatban reá törhet. Igen közel volt immár. Érezte.

Különös kinézetű föld emelkedett ki a tengerből előtte. Ami messziről egyetlen merőleges sziklafalnak látszott, számos hosszú, meredek hegylánccá töredezett, különálló szigetekké talán, melyek között szűk szorosok húzódtak, meg csatornák. Kóbor sok-sok szárazföldi és tengeri térképet látott a kútfői névtanító mesternél a Toronyban, de azok többnyire a Szigetvilágot mutatták, és a belső tengereket. Most a Keleti-peremvidéken tartózkodott, sejtelme sem volt hát, miféle sziget előtt áll. Bár nem is igen törődött vele. Az előtte járó rémület foglalta le minden gondolatát, a rémség, amely ott lapul rejtőzködve, őrá várva a sziget lankái és erdőségei között, amerre pedig csónakját kormányozta.

A sötét erdők koronázta szirtfalak fenyegetően tornyosultak Kóbor fölébe, s amikor a varázsszél beterelte őt két hatalmas hegyfok között egy keskeny, alig kétgályányi széles tengerszorosba, mely mélyen bevitt a sziget belsejébe, a parti sziklákon megtörő hullámok tajtékot fröccsentettek a vitorlájába. A tenger nyugtalanul hánykolódott, beszorítva a meredek partfalak közé. Kikötni sehol sem lehetett, a sziklák ugyanis meredeken szakadtak bele a vízbe, mit a magas szirtfalak vetette hideg árnyék festett feketére. Szellő se rezzent, s nagy-nagy csönd vette körül.

Az árny kétszer is rászedte már: először elcsalta a rosszáni mocsarakra, másodszor a ködben futtatta zátonyra. Vajon harmadszor is kelepcét állít neki? Azt sem tudta, ő vezette-e idáig az árnyat, vagy az csalta-e ide őt, csapdába. Csak páni félelmet érzett, meg bizonyosságot, hogy folytatnia kell az utat, tennie, mit elhatározott: elpusztítani a gonoszt és kikutatni rettegésének forrását. Igen óvatosan kormányozott, előtte, mögötte, föl-le fürkészve a sziklákat minden irányban. Az új nap fényességét maga mögött hagyta a nyílt tengeren. Idebent mindenhol sötétség honolt. A két hegyfok a bejáratnál távoli, ragyogó kapunak tűnt, amikor hátrapillantott. A szirtek egyre magasabbra és magasabbra törtek, ahogy a hegy lába felé közeledett Kóbor, s a szoros is mindjobban elkeskenyedett. Szemét előreszegezte a sötét hasadékba, majd jobbra is, balra is az üregekkel s egymásra torlódó sziklákkal teli, morénás partoldalakat kémlelte, hol fák kapaszkodtak gyökereikkel félig a levegőben. Semmi sem mozdult. Akkor azonban megérkezett a szurdok legvégébe, egy óriási, göröngyös és kopár sziklafal tövébe, amit a csermellyé szűkült tenger utolsó hullámai nyaldostak megszelídülve. Az ott összegyűlt legördült kőtömbök, korhadó fatörzsek és göcsörtös gyökerek miatt alig volt már hely kormányozni. Csapdába került, a néma hegyek sötét katlanába. Semmi sem mozdult, sem előtte, sem fölötte. Halálos csönd vette körül. Út nem vezetett tovább.

Varázsigékkel meg egy hevenyészve összetákolt evezővel megfordította a csónakot, óvatosan, nehogy beleütközzön a víz alatti sziklákba, vagy belegabalyodjon a kinyúló gyökerekbe s gallyakba. Épp nekikészült, hogy feltámassza a visszafelé vivő szelet, amikor a szó hirtelen az ajkára fagyott, s dermesztő rémület járta át. Hátratekintett. Mögötte a csónakban ott állt az árny.

Ha csak egy pillanatot késik, elvész; de mint a villám, rávetette magát az árnyra, mely ott imbolygott, vibrált tőle karnyújtásnyira. Itt semmilyen varázslat nem segített, csakis a hús-vér, létező önmaga a nem létezővel szemben. Kóbor szó nélkül támadott, mire csónakja billegni, himbálódzni kezdett a hirtelen mozdulattól és ugrástól. Fájdalom hasított a karjába. és a mellkasába, hogy elállt a lélegzete, jéggé dermedt, és elveszítette a szeme világát. Az árnyat markoló kezében azonban semmi más nem volt, csak levegő és sötétség.

Előrebukva megkapaszkodott az árbocban, mire vakító fény vágott a szemébe. Látta, hogy az árny eltávolodik tőle, összezsugorodik, majd meg egy pillanatra fölébe tornyosult, a vitorlánál is magasabbra. Aztán, mint a szélben szertefoszló fekete füst, távolodni, menekülni kezdett az eltorzult alak a víz felett, a sziklák közt csillogó kapu felé.

Kóbor térdre rogyott. A kis varázsigékből toldozott-foldozott csónak megint megbillent, aztán elnyugodva ringatózni, majd sodródni kezdett a fodrozódó hullámokon. Kóbor kábultan, öntudatlanul lekuporodott, levegő után kapkodva, míg a keze alatt feltörő hideg víz arra nem figyelmeztette, hogy ideje a csónakkal törődnie, mert az azt összetartó varázskapcsok gyöngülnek. Feltápászkodott az árbocul szolgáló botjába fogódzkodva, s amennyire tellett tőle, újra megerősítette a megkötő varázserőket. Fázott s kimerült volt; kezében, karjában kínzó fájdalmat érzett, s minden ereje elhagyta. Azt kívánta, bár lefekhetne ebben a sötét, hegyektől körülvett katlanban, s aludni vágyott, aludni a nyugtalan, hánykolódó hullámokon.

Nem tudta megállapítani, honnan ez a roppant kimerültség: a menekülő árny babonázta volna meg, vagy annak az átható, jeges érintésétől lenne, vagy pusztán az éhség, az álmosság meg a nagy erőkifejtés következménye? Küzdött ellene és erőt vett magán, vitorlájába enyhe varázsszelet gerjesztett, majd megindult a sötét vízi ösvényen a kísértet nyomában.

Elmúlt minden rettegés, elmúlt minden diadal. A hajszának nem volt értelme tovább. Kóbor sem vadász, sem űzött vad nem volt már. Harmadszorra találkoztak, érintették egymást. Kóbor minden indulatát, akaratát az árny ellen fordította, hogy létező kezébe kaparintsa. Nem bírta elfogni, de láncot, eltéphetetlen köteléket kovácsolt kettejük közé. Nem kellett már üldöznie, a nyomát követnie, nem segített rajta már az sem, hogy elszelelt. Egyikőjük sem menekülhetett. Ha itt lesz az ideje az utolsó nagy találkozásnak, megtalálják egymást és a helyet.

Addig azonban sehol és soha nem lesz Kóbornak nyugta, nem pihenhet sem éjjel, sem nappal, sem földön, sem tengeren. Most már tudta, megtudta a keserű igazságot, hogy a dolga eddig sem az lett volna, hogy meg nem történtté tegye, ami már megesett, hanem hogy véghezvigye, amibe belekezdett.

A két fekete szikla között kisiklott a tenger vizére, a ragyogó reggeli napsütésbe s az egyenletes északi szélbe.

A fókabőr tömlőt meghúzva Kóbor kiitta a maradék vizet, aztán körülvitorlázta a legnyugatabbi hegyfokot, míg oda nem ért egy szoroshoz, mely a szirt meg egy attól nyugatra fekvő másik sziget közt feltárult. Akkor ráismert a helyre, eszébe jutottak a Keleti-peremvidék tengeri térképei: a Kezek nevű magányos szigetpárhoz érkezett el, melyek sziklaujjaikkal északra, Kargád-föld felé mutattak. Kóbor behúzódott a szorosba, s minthogy északról viharfellegek borították be a délutáni eget, kikötött a nyugatabbra eső sziget déli partján. Ott megpillantott egy aprócska falut az öböl felett, honnan patak csörgedezett lefelé a tengerbe, s azt sem bánta, milyen fogadtatásban lesz része, csak vizet kaphasson, s tűz mellé húzódva alhasson végre.

A falut egyszerű, félénk nép lakta, kik bizalmatlanul s félelemmel vegyes tisztelettel méregették az idegent meg a varázslóbotját, de mint a tengerről egyedül érkezett s a vihar elől betért vándort, illően fogadták. Adtak neki bőven húst meg innivalót, megajándékozták tűzhelyük melegével és az ismerős archik nyelven hangzó emberi szó meghittségével, végül pedig — ennél jobbat nem is tehettek volna vele — kapott forró vizet, amivel lemoshatta magáról a tenger sóját és hidegét, no meg ágyat, hol nyugovóra térhetett.