A Szigetvilág varázslója

ÖTÖDIK FEJEZET A pendori sárkány

Kútfőtől nyugatra két hatalmas ország, Eszk és Smarág között fekszik Kilencven-sziget seregnyi földdarabja. A legközelebb Kútfőhöz Szerd található, a legtávolabb meg Szipik, amely szinte már a Pelági-tengerhez tartozik s hogy a számuk valóban kilencven-e, eldöntetlen kérdés marad örökre, ugyanis ha csak az édesvizű forrással bírókat nézzük, úgy hetven szigetet számlálhatunk meg, ha pedig minden szikla-szirtet, akkor százig is elmehetünk, s még akkor sincs vége, a tenger szintje meg amúgy is folyton váltakozik. A szigetecskék között keskeny csatornák húzódnak, melyekben a Legbenső-tenger enyhén emelkedő és süllyedő tengermozgása uralkodik, dagálykor három együtt álló szigetet mutatva ottan, hol apálykor csak egy van. Az árapály mindeme veszélyei ellenére minden gyermek, ki már járni tud, jól bánik az evezővel s kicsiny csónakjával is, az asszonyok áteveznek a szomszédokhoz egy csésze iramfűteára, a házaló árusok meg az evezőjük ritmusára kántálva kínálják portékáikat. Minden út a sós vízen vezet, melyen akadályt csak a szorosokon át, háztól házig kifeszített hálók jelentenek, azokkal fogják a csigóknak nevezett apró halat, melynek olajából Kilencven-sziget gazdagsága fakad. Híd csak kevés van, nagyváros meg egy sincs. Mindenik sziget zsúfolásig van majorokkal meg halászkunyhókkal, melyek tíz-húsz szigetecske alkotta városszövetségekbe tömörültek valahányan. Ilyen volt Kishalom is, a legnyugatibb városszövetség, mely nem a Legbenső-tenger felé, hanem ki, a sivár óceán felé nézett, a Szigetvilág eme elhagyatott csücske felé, ahol már csak Pendor szigete fekszik, sárkányok prédájaként, mögötte pedig a Nyugati-peremvidék kietlen vizei.

A városszövetség házat adományozott új varázslójának. Ott állt zöldellő árpamezők közepében a hegyoldalban, s a nyugati széltől füzökfa-ligetecske óvta, mely épp virágoktól piroslott. Ajtajából szalmatetőkre, ligetekre s kertekre lehetett látni, meg a többi sziget háztetőire, mezőire s hegyeire, közöttük pedig meg-megvillant a tenger összes kanyargózó csatornája. Szegényes házacska volt, döngölt földpadlóval, bár annál jobb, mint amelyikben Kóbor született. Kishalom szigetgazdája, aki hódolattal állt a Kútfőről jött varázsló előtt, bocsánatot kért a lak szerény mivoltáért.

— Itt nincsen kő, amiből építkezhetnénk — szólalt meg valaki.

— Nem vagyunk mi vagyonosak, bár azért nem éhezünk — tette hozzá egy másik.

A harmadik meg azt mondta:

— Legalább száraz lesz, uram, a zsúpfedelet én magam húztam fel.

Kóbornak egyre ment, milyen házat kap. Őszinte köszönetet mondott a városszövetség elöljáróinak, mire azok mind a tizennyolcan, mindenik a maga ladikjában, hazatért a maga szigetére, hogy elmondja a halászoknak meg az asszonyoknak, minő különös, komor ifjú lett új varázslójuk, ki keveset beszélt, de nyíltan s nem rátartian.

Kóbor első tisztsége nem sok okot adhatott a büszkeségre. A Kútfőn tanult varázslók általában nagyvárosokba vagy kastélyokba kerültek, nagyurak szolgálatába, akik őket nagy becsben tartották. Ezeknek a kishalmi halászoknak rendesen egy boszorkány vagy egy alacsony rangú varázsló is elegendő lett volna, hogy ráolvasson a halászhálókra meg az új csónakokra, vagy hogy a maguk vagy állataik nyavalyáit gyógyítgassa. Csakhogy az utóbbi években a pendori vén sárkány fiakat hozott a világra: úgy mondták, kilenc sárkány tanyázik most a pendori tengerurak várának romjai között, föl-le vonszolva pikkelyes hasukat a márványlépcsőkön s a bedőlt kapukon át. Ha felnőnek, s éhük felébred e puszta szigeten, előbb-utóbb kirepülnek étek után nézni. Már láttak is négyet repülni Eszk délnyugati partjai felett, noha le nem csaptak, de igen kémlelték a birkanyájakat. Egy sárkány étvágya lassan támad fel, de nehezen csillapodik. A kishalmi szigetgazda ezért üzent Kútfőre, hogy küldenének olyan varázslót, ki megvédi népüket a nyugati horizontról fenyegető veszedelemtől, s félelmüket a főmágus igencsak indokoltnak találta.

— Nincs azon a helyen se jólét, se hírnév, se gazdagság, se veszély, remélem — mondta a főmágus Kóbornak azon a napon, amikor varázslóvá avatta. — Elmégy-e hát?

— Elmegyek — bólintott Kóbor s nem csupán engedelmességből. Az óta a kútfő-hegyi éjszaka óta minden törekvése a hírnév és a hivalkodás ellen fordult, ugyanolyan mértékben, mint ahogy egykor minden vágya volt. Még most is kételkedett az erejében, és rettegett attól, hogy próbára tegye. A sárkányok híre mégis kíváncsiságot ébresztett benne. Gonton hosszú évszázadok óta nem voltak sárkányok, és Kútfőn sem látták sárkánynak sohasem nyomát, sem varázslat révén létrejött alakját, így azután ott is pusztán a regékben s dalokban éltek, megénekelt, de sosem látott lényekként. Kóbor minden tőle telhetőt megtanult a sárkányokról, de egész más olvasni róluk, s megint más találkozni velük. A nagyszerű alkalom ím előállt, s ő lelkesen válaszolta:

— Elmegyek.

Nemsher főmágus bólintott, de a tekintete komor volt.

— Áruld el — szólott végül —, félsz-e itt hagyni Kútfőt, vagy mindenáron menni akarsz?

— Ezt is, azt is, uram.

Nemsher megint csak bólintott.

— Nem tudom, helyesen teszem-e, hogy elküldlek innen a biztonságból — mondta egészen halkan. — Nem látom, milyen út áll előtted. Sűrű homály fedi. Pedig ott északon van valami hatalom, amely a vesztedre tör, de hogy miféle és merre, s hogy a múltadban avagy a jövődben, meg nem tudnám mondani: átláthatatlan rejtély. Amikor a kishalmiak elém járultak, én azonnal terád gondoltam; félreeső, biztonságos helynek tűnik, ahol elég időd lesz erőt gyűjteni. Bár nem tudom, van-e számodra biztonságos hely, vagy hogy utad merre vezet. Nem akarlak kivetni téged a sötétségbe…

A virágzó fák alatt megbúvó házacska kellően derűsnek tűnt Kóbornak elejétől fogva. Ott éldegélt, s gyakran fürkészte a nyugati égboltot, varázslófülét pikkelyes szárnyak suhogására hegyezve. Sárkánynak mégsem volt semmi nyoma. Kóbor halászgatott hát a cölöpgátjáról, és a kertecskéjét gondozgatta. Egész napokat foglalkozott a Kútfőről hozott tudós könyvek egyetlen lapjával, sorával vagy szavával, kint üldögélve a füzökfák alatt a nyári napsütésben, a pomat pedig ott szunyókált mellette, vagy elvonult egérvadászatra a csalitos, százszorszépekkel teli erdőkbe. Kóbor mint javasember és idővető szolgálta Kishalom népét, amikor csak kérték. Meg sem fordult a fejében, hogy varázsló létére szégyenkezzék ily egyszerű feladatok elvégzése miatt, hiszen boszorkányinas korában ezeknél is nyomorultabbakat kellett orvosolnia. A falusiak azonban ritkán fordultak hozzá, félelemmel vegyes tisztelettel viseltettek iránta, részben mert a Bölcsek szigetéről való varázsló volt, részben meg hallgatag természete és forradásos arca miatt. Nem csoda, hogy fiatal kora ellenére az emberek zavarban voltak a jelenlétében.

Mindezek ellenére mégis barátra akadt, egy csónakkészítőre, aki a keleti szomszéd szigeten lakott. Úgy hívták, Tarpáni. Először annak mólójánál találkoztak, amikor Kóbor megállt, hogy lássa, miként állítja be a fészkébe egy kis csónak árbocát. Az ember széles mosollyal tekintett fel a varázslóra, és megszólította.

— Íme, kis híján kész egy hónapig tartó munkám. Neked csak egy szavadba kerülne, s egy pillanat alatt meglenne, nem igaz, uram?

— Úgy van — ismerte el Kóbor —, csakhogy nyomban el is süllyedne a következő pillanatban, ha nem tartanám fenn a varázslatokat. De ha akarod… — Kóbor elhallgatott.

— Hogyan, uram?

— Nos, pompás kis csónak ez. Nem hiányzik ennek semmije. De ha akarod, bocsáthatok rá egy megkötő varázslatot, ami segít, hogy épségben maradjon; vagy egy felkutató varázslatot, ami segít, hogy a tengerről hazataláljon.

Tétován beszélt Kóbor, nehogy a mesterember megbántódjon, de Tarpáni arca felragyogott.

— Uram, ezt a csónakot a fiacskámnak készítettem, s igen nagy szívességet tennél, ha lennél olyan jó, és ráolvasnád ezeket az igéket.

Mindjárt felszökkent a mólóra, hogy azon nyomban megszorítsa Kóbor kezét, s köszönetet mondjon neki.

Ezután gyakorta dolgozgattak együtt, Kóbor beleszőtte varázserejét Tarpáni keze munkájába, amikor az építette vagy javította a csónakokat, amiért cserébe Tarpáni csónaképítésre tanítgatta Kóbort, meg arra is, miként kell egy csónakkal varázslat segítsége nélkül bánni; Kútfőn ugyanis meglehetősen híján voltak a legegyszerűbb vitorlázási gyakorlatnak. Kóbor meg Tarpáni meg kicsi fia, Jóét, sűrűn kifutottak a csatornák meg a lagúnák vizére hol ezzel, hol azzal a csónakkal vitorlázni vagy evezni, míg Kóbor kifogástalan tengerésszé nem lett, s kapcsolatuk Tarpánival szilárd barátsággá vált.

Őszutó táján a csónaképítő kisfia megbetegedett. Anyja elhívatta a Teszk-szigeti vajákos asszonyt, ki a gyógyításban igen ügyes volt, s egy-két napig minden rendben lévőnek is tűnt. Aztán az egyik viharos éjszaka kellős közepén Tarpáni döngetett Kóbor ajtaján, s könyörgött, jöjjön, mentse meg gyermeke életét. Együtt rohantak le a csónakhoz, s zuhogó esőben, sötétségben eveztek lélekszakadva Tarpáni házához. Kóbor a szalmazsákon heverő gyermek mellett ott találta hallgatagon gubbasztó édesanyját meg a vajákos asszonyt, aki karingógyökérből füstöt gerjesztett, s kántálta a kórűző mondókát, leghatásosabb ráolvasását. De odasúgta Kóbornak:

— Varázsló uram, úgy nézem, ez a vörösláz, a gyermek belehal még ma éjjel.

Amikor Kóbor letérdelt, s kezét a gyermekre tette, ugyanazt állapította meg, és egy pillanatra visszahőkölt. Hosszú betegsége utolsó hónapjaiban a gyógyfüvesmester sok mindent tanított neki a vajákosmesterségből, ám az első és utolsó dolog, amit egy vajákosnak tudnia kötelező, az az, hogy gyógyítson sebet, kezeljen nyavalyákat, de a halálba induló lelket vissza ne tartsa.

Az anya észrevette mozdulatát, s megértette annak jelentését is, ezért kétségbeesésében hangos jajszóra fakadt. Tarpáni lehajolt melléje, úgy vigasztalta:

— Asszony, Karvaly úr meg fogja menteni. Ne sírj! Hisz itt van már. Segít, meglásd!

Hallván az anya jajkiáltását, látván az apa bizakodását, Kóbor nem is értette, hogy tudott ilyen csalódást okozni nekik. Kételkedni kezdett az ítéletében, és arra gondolt, tán megmenekülne a gyermek, ha a lázát el tudná mulasztani. Így szólt hát:

— Megteszem, ami tőlem telik, Tarpáni.

Megmosdatta a fiúcskát friss, hűvös esővízben, s rákezdett az egyik lázűző rigmusra. A varázslat nem hatott, nem akart megfoganni, s Kóbor hirtelen rájött, hogy a gyermek haldoklik a karjában.

Azon nyomban összeszedte minden erejét, magával mit sem törődve, s a maga lelkét a fiúcska lelke után küldte, hogy visszahozza szerettei közé. Elkiáltotta a gyermek nevét: — Jóét! — Úgy rémlett, valami gyönge válasz elérte belső hallását, ezért újból elkiáltotta a fiú nevét. Akkor megpillantotta az előtte igen messze, valami rengeteg nagy hegy fekete lejtőjén sebesen lefelé rohanó gyermeket. Körülötte végtelen csend uralkodott. A hegy fölött csillagokat vett észre Kóbor, amiket addig sohasem látott. A csillagképek elnevezéseit mégis ismerte: a Kéve, a Kapu, a Forgó meg a Fa. Ezek a csillagok sosem hunytak ki, sosem halványította el őket semmilyen pirkadat. Túl messzire követte a haldokló gyermeket.

Amint erre rádöbbent, egyedül találta magát a sötét hegyoldalban. Nehéz volt visszafordulni, rettenetesen nehéz.

Lassan hátrafordult mégis. Egyik lábát kínlódva felemelte, s megindult az emelkedőn, most a másik lábát tolva előre. Lépésről lépésre haladt, a puszta akaraterejével. S minden lépés keservesebb volt, mint az előző.

A csillagok meg se rezdültek. Szél nem fújt a szikkadt, meredek kaptatón. A sötétség irdatlan nagy birodalmában ő volt az egyetlen, vonszolódva kapaszkodó mozgó pont. A hegytetőre érve Kóbor alacsony kőfalat vett észre. A falon túl pedig, vele szemben, valami árnyék állott.

Nem volt annak sem emberi, sem állati körvonala. Alaktalan volt, alig kivehető, de valamit suttogott, habár suttogása szavakat nem tartalmazott. Az a valami feléje nyújtózkodott az élet oldaláról, míg Kóbor a halál féltekéjén ácsorgott.

Két választása volt: vagy leereszkedik a hegyoldalon a holtak sivár országába s fénytelen városaikba, vagy átlép a falon, vissza az életbe, ahol a formátlan, gonosz árny egyenesen őreá várt.

Szellembotja ott volt a kezében, amit hirtelen magasra emelt. Ettől a mozdulattól az erő visszatért beléje. Amint nekirugaszkodott, hogy az alacsony kőfalon általvesse magát, egyenesen neki az árnynak, botja egyszerre fehéren felizzott, vakító fényt bocsátva ki magából a homályba. Kóbor elugrott, érezte, hogy esik, aztán már semmit sem látott.

Tarpáni, a felesége meg a javasasszony a következőket látta: az ifjú varázsló a rigmus közepén elnémult, s egy darabig rezzenetlen tartotta a gyermeket a karjában. Majd miután finoman lefektette a kis Joétot a szalmazsákra, kiegyenesedett, s botjával a kezében állt szótlan. Egyszer csak magasra tartotta a botját, ami olyan fehér tüzű lángra lobbant, mintha villámot tartott volna a markában, s a kunyhó egész bensőjét rendkívüli, éles ragyogás árasztotta el egy pillanatra. Amikor káprázó szemük kitisztult, meglátták a földpadlóra zuhant ifjút az ágy mellett, melyen holtan feküdt a gyermek.

Tarpáni azt hitte, hogy a varázslóból is elszállt a lélek. Felesége zokogott, ő maga pedig egészen meg volt rémülve. A javasasszony azonban tudott egyet s mást hallomásból a mágiáról meg arról, hogyan távozik egy igazi varázsló ezen árnyékvilágból, ezért gondoskodott róla, hogy a hideg és élettelennek látszó Kóborral ne halottként, hanem beteg vagy delejes álomba esett emberként bánjanak. Hazavitték tehát, s otthagytak egy öregasszonyt, hogy figyelje, vajon álmából felébred-e, vagy örök álom borul reá.

Az aprócska pomat a gerendák között rejtezett, mint mindig, ha a házba idegen lépett. Mindaddig ott kucorgott, amíg az eső a házfalakat csapdosta, s ahogy telt-múlt az éjszaka, a kialudt tűz mellett bóbiskolni kezdett a vénasszony. A pomat akkor lesurrant, s odament az ágyán mereven és mozdulatlanul fekvő Kóborhoz. Reszelős, levélszerű barna nyelvével nyalogatni kezdte gazdája kezét és csuklóját, hosszan és türelmesen. A fejéhez kuporodva megnyalogatta a homlokát és forradásos orcáját meg lágyan lehunyt szemeit is. Erre a finom érintésre Kóbor igen lassan, de feltámadt. Felébredt, azt sem tudva, hol van, mint került oda, s hogy mi az a halványszürke derengés körülötte, ami pedig a világra köszöntő új napnak volt a fénye. A pomat eztán Kóbor vállához húzódott, mint szokta, s elaludt.

Később, amikor Kóbor visszagondolt eme éjszakára, tudta, hogy ha akkor senki sem érinti meg, amint ott lelkevesztetten hevert, és senki sem kísérli meg őt valamiképpen visszahívni, örökre elkárhozott volna. Megmenekülését pusztán az oktalan állat ösztönös bölcsességének köszönhette, mely sebesült társát nyalogatással vigasztalja, s e bölcsességben Kóbor olyasféle, a maga hatalmával rokon vonást látott, amely ugyanolyan mélységeket rejtett, mint a mágia maga. Azontúl bölcsnek csak olyan embert tartott, ki a többi élő teremtménytől — akár képes szólani, akár nem — magát el nem szigetelte, s további életében hosszú időn át igyekezett szemlélődve megtanulni, amit csak lehetett, az állatok tekintetéből, a madarak röptéből s a fák méltóságteljes taglejtéseiből.

Most első alkalommal sikerült az átkelést és visszatérést ép bőrrel megúsznia, amire nyitott szemmel csak egy varázsló képes, de kockázat nélkül megtenni még a legnagyobb mágus sem tudja. Csakhogy mélységes bánatra s aggodalomra érkezett vissza. Bánkódást barátja, Tarpáni miatt érzett, aggodalmat pedig maga miatt. Értette már, miért félt a főmágus attól, hogy őt elbocsássa, s hogy mi árnyékolta be s homályosította el még a mágus jövőbe látó jóstekintetét is. Ugyanis maga a sötétség, a névtelen, nem e világi lény volt, mi őrá várakozott, az árny, amit ő szabadított el, ami általa keletkezett. E kísértet az élet és a halál mezsgyéjén várta őt hosszú éveken át, míg végül rá is talált. Eztán egyre a nyomában lesz, hogy mindenáron a közelébe férkőzhessen, hogy erejétől megfossza, az életét magába habzsolja, s a testébe költözzék.

Nem sokkal ezután megjelent álmában a lény, mint fej és arc nélküli medve, mely a házfalakon túl matatott, a bejáratot keresve. Ilyesmit nem is álmodott azóta, hogy az árny okozta sebei begyógyultak. Amikor felriadt, fázott, és gyengének érezte magát, s arcán meg vállán húzódtak, fájtak a forradások.

Keserves idő vette kezdetét. Amikor álmában előjött vagy egyáltalán csak eszébe jutott az árny, ugyanaz a jeges rémület töltötte el: ereje, józan esze elhagyta, tompaság és ájulás környékezte. Saját gyávasága feldühítette, de azzal nem ment semmire. Kutatott valamiféle oltalom után, de semmit sem talált. Az árny nem volt sem húsból-vérből való, sem élőlény, sem kísértet, nem volt neve, s nem volt más létezése, csak maga az a borzalmas erő, amit ő, Kóbor hívott életre, s amely a napfény világának minden törvényén kívül esett. Mindössze annyit tudott róla, hogy hozzá van bilincselődve, s minekutána az ő teremtménye, a maga akaratát rajta keresztül próbálja meg érvényesíteni. De hogy milyen alakban — saját, valóságos alakja eddig nem lévén —, hogyan és mikor, azt Kóbor nem is sejtette.

Ami bűvös védőfalat csak tudott, azzal körülbástyázta otthonát s a szigetet, ahol lakott. Az effajta varázskorlátokat azonban minduntalan meg kellett újítania, s Kóbor hamarosan felismerte, hogy ha minden erejét e falak emelésére fordítja, akkor nem tud hasznára lenni a szigetlakóknak. Mihez is kezdene így, két tűz között, ha Pendorból egy sárkány felbukkanna?

Megint álmodott, ám ezúttal az árny bévül volt, a házában, az ajtó mellől nyúlt feléje a sötétben, érthetetlen szavakat suttogva. Kóbor rémülten riadt fel, s a lidércfénnyel körbepásztázta a csöpp ház minden zegét-zugát, de az árnyat nem találta. Aztán fát tett a még izzó parázsra, s a tűz fénye mellett üldögélve hallgatta a szalmatető meg a csupasz, nagy fákat cibáló őszi szél vijjogását. Sokáig töprengett. Az egykori düh felébredt a szívében. Nem tűri tovább ezt a tehetetlen várakozást, az őrző és védekező varázsigék hasztalan mormolását e kis sziget csapdájába esve! Csakhogy nem futamodhatott meg ilyen egyszerűen, nem rúghatta fel a szigetlakókkal kötött egyezséget, védtelenül a sárkány elé vetve őket, mely bármelyik percben támadhatott. Egyetlen választása maradt.

Másnap reggel lement Kishalom nagy kikötőjébe a halászok közé, s a fő szigetgazdát ott találva ezt mondta neki:

— El kell hagynom ezt a helyet. Veszélyben vagyok, s tirátok nézve is veszélyt jelentek. Mennem kell. Kérlek hát, add meg az engedélyt, hadd menjek el Pendorra a sárkányokkal leszámolni, hogy elvégezhessem a feladatot, amivel nektek tartozom, s akkor szabadon távozhatok. Vagy ha kudarcot vallok, kudarcot vallanék akkor is, ha ők jönnének ide, s ezt jobb most megtudni, mint később.

A szigetgazda egészen elképedve bámult rája.

— Karvaly úr — nyögte —, kilenc sárkány vár odaki!

— Nyolc még fióksárkány, azt mondják.

— De a vén…

— Mondtam, el kell mennem innét. Engedj, kérlek, hadd szabadítsalak meg mielőbb a sárkányátoktól titeket.

— Ahogy akarod, uram — felelte búsan a szigetgazda. Mind, akik e beszélgetést hallgatták, esztelen merészségnek, könnyelműségnek tartották ifjú varázslójuk szándékát, s bánatos képpel figyelték távolodó alakját, nem remélve, hogy valaha is hallanak felőle. Egyesek arra célozgattak, talán vissza akar hajózni Eszknél a Legbenső-tengerre, cserbenhagyva őket; mások, közöttük Tarpáni is, úgy vélték, varázslójuk megháborodott, s a vesztébe rohan.

Négy emberöltőn át minden hajó messze elkerülte Pendor szigetének partjait. Mágus sohasem járt arra, hogy megverekedjék a sárkánnyal, mivel a sziget járatlan tengeri út mentén feküdt, s lakóit — kalózokat, rabszolga-kereskedőket és háborús uszítókat — Óceán-föld délnyugati fertályának minden népe gyűlölte. Ez okból kifolyólag senki sem próbálta Pendor nagyurát megbosszulni, miután nyugatról a sárkány váratlanul lecsapott, s őt alattvalóival együtt, amint a várban épp lakomáztak, a torkából kilövellő lángokkal elborította, a város sikoltozó népét pedig a tengerbe hajtotta. Pendor — bosszulatlanul — a sárkányé lett, az elpusztultak csontjaival, a várakkal és kincsekkel egyetemben, amiket a pálni és eszki partok rég halott hercegeitől rabolt el.

Mindezt jól tudta Kóbor, sőt amióta Kishalomra érkezett, emlékezetében megőrizte s fontolgatta mindazt, amit a sárkányokról valaha is megtudott. Kis csónakját nyugat felé kormányozva — nem evezővel s nem is a Tarpánitól tanult tengerészismeretekkel, hanem varázsló módjára, varázsszéllel dagasztva a vitorlát, a csónak orrát és gerincét pedig ráolvasással tartva helyes irányban — Kóbor figyelt, mikor pillantja meg az elnéptelenedett szigetet a tenger karimáján. Sebesen akart haladni, ezért használta a varázsszelet, mivelhogy sokkal inkább rettegett attól, ami mögötte, mint ami előtte volt. Ám a nap előrehaladtával türelmetlensége a félelemből egyfajta szilaj lelkesültségbe fordult. Ezt a veszélyt legalább a saját akaratából kereste; s minél közelebb került hozzá, annál biztosabb volt benne, hogy legalább arra az időre, arra az egy órára — lehet, a halála előtt — szabad lesz. Az árny nem meri majd követni őt egy sárkány torkába. Alatta fehér tarajos hullámok vágtáztak a szürke tengeren, felette szürke fellegek sodródtak a vad északi szélben. Kóbor nyugatnak tartott a sebes varázsszél segítségével, s nemsokára feltűntek a szemhatáron Pendor sziklái, a város néptelen utcái és a kiégett, omladozó várfalak is.

A kikötő, egy sekély, félhold alakú öböl bejáratánál Kóbor abbahagyta a szélgerjesztést, s kis csónakja ringatózva megállapodott a hullámokon. Akkor megszólította a sárkányt:

— Pendor bitorlója, gyere elő, védd a birodalmad! Hangját szinte elnyelte a hamu borította partokat ostromló törőhullámok harsogása; a sárkányok hallása azonban kiváló. Egyikük, mint valami hatalmas, vékony szárnyú, tarajos hátú fekete denevér, tüstént felszállt a város egyik berogyott tetejű épületéről, körözve rárepült az északi szélre, és Kóbor felé közeledett. E népe számára mitikus lény láttára megdobbant Kóbor szíve, felkacagott, és így kiáltott:

— Eredj, mondd meg a vén sárkánynak, te szárnyas pondró, hogy bújjon elő!

Ez ugyanis az egyik fiatal sárkány volt, amely egy évekkel ezelőtt itt járt nyugati-perem vidéki anyasárkány tojásából kelt ki; az anyasárkányok, mint mondják, jókora bőrhéjú tojásokat raknak, s ez is otthagyott egy fészekalja tojást a vár egyik napos, szétdúlt szobájában, majd elrepülvén, Pendor vén sárkányára bízta fiait, melyek mint kártékony gyíkok tekeregtek elő a tojásokból.

A fióksárkány nem válaszolt. Fajtájához képest nem számított nagynak, talán egy negyvenevezős hajóhossznyi lehetett, és keskeny volt, akár egy hernyó, hiába nyúlott hártyaszerű, fekete szárnya oly szélesre ki. Sem teljes nagyságát, sem sárkányhoz méltó hangját és ravaszságát nem érte még el. Mint a nyíl, egyenesen nekirepült a kis, ringatózó csónakban ülő Kóbornak, kitátva hosszú, éles fogú állkapcsát, úgyhogy Kóbornak csak annyit kellett tennie, hogy egy gyors varázslattal megbénította a szárnyát meg a lábát, az meg belezuhant a tengerbe, akár egy darab kő, a szürke hullámok pedig összecsaptak fölötte.

Most két másik, az előbbihez hasonló sárkány emelkedett föl a legmagasabb torony mellől. Akárcsak a legelső, ezek is egyenesen Kóbornak tartottak, de ő emezekkel is elbánt, lehajította és vízbe fullasztotta mindkettőt, s még csak a varázslóbotját sem emelintette meg.

Kis idő elteltével újabb három sárkány rontott elő a szigetről. Egyikük sokkalta nagyobb volt, torkából lángot okádott. Kettő éktelen szárnycsattogtatással támadott, a harmadik viszont igen sebesen Kóbor mögé került, hogy tüzes leheletével eméssze el a csónakjával együtt. Megkötő varázslattal nem bírt volna el Kóbor mind a hárommal, ugyanis kettő északról, egy meg délről jött. Abban a minutumban, hogy felmérte a helyzetet, Kóbor egy lélegzetvételnyi idő alatt sárkánnyá változott, s felröppent a csónakjából.

Kiterjesztette széles szárnyait, kimeresztette karmait, és a kettőre gyilkos tűzzel szemből sújtott le, majd az ugyancsak tűzzel felfegyverkezett harmadik felé fordult. A szürke hullámok felett, a levegőégben estek egymásnak, összeakaszkodtak, ütötték, vágták egymást, míg a szájukból kilövellő lángok vörösre nem festették a körülöttük gomolygó füstöt. Kóbor hirtelen felszökkent, a másik utána. Feleúton a sárkány-Kóbor szárnyát feltartva megtorpant, s lecsapott, akár a sólyom, rávetve magát a másikra, kimeresztett karmait pedig belevágva annak nyakába és horpaszába. Kavarogtak a fekete szárnyak, s fekete sárkányvér hullott nehéz csöppekben bele a tengerbe. A pendori sárkány megfutamodott, s alacsonyan, nyomorultan szállt vissza a szigetre, ahol elrejtőzött, megbújva a lerombolt város valamelyik kútjában vagy üregében.

Kóbor nyomban visszaváltozott, és elfoglalta a helyét újra a csónakban, mert rettentő veszélyes volt a szükségesnél hosszabb ideig a sárkányalakot viselni. A keze sárkányvértől feketéllett, a haja is megperzselődött, de ezzel most nem törődött. Addig várt csupán, míg lélegzetét visszanyerte, aztán elkiáltotta magát:

— Hatot már láttam, ötöt levágtam, de én kilencről tudok! Kifelé, pondrók!

Hosszú ideig semmi mozgást, semmi hangot nem tapasztalt a szigeten Kóbor, csak a hullámok harsogása hallatszott a partról. Aztán egyszer csak ráeszmélt Kóbor, hogy a legmagasabb torony alakja megváltozott, kitüremkedett az egyik oldalon, mintha kart növesztett volna. Tartott a sárkányok mágiájától, merthogy az öregje igencsak járatos és fondorlatos művelője volt mind az emberi, mind a nem emberi bűvös praktikáknak. Egy pillanattal később megértette, hogy nem a sárkány, hanem a saját szeme űzött tréfát vele. Amit ő a torony darabjának vélt, az a pendori sárkány válla volt, amint hatalmas testét kinyújtóztatva lassan feltápászkodott.

Amikor egészen talpra állt, háromágú nyelvét öltögető pikkelyes feje s tarajos nyaka az omladozó torony fölé magasodott, s karmos mellső lábai alant, a város düledező, romos szélén pihentek. Szürkésfekete pikkelyei kőtörmeléknek tűntek a nappali fényben. Szikkadt volt, akár egy agár, s hatalmas, akár egy hegy. Kóbor áhítattal nézte. Semmilyen ének, semmilyen monda nem készíthette föl kellően az elmét eme látványra. Majdnem belenézett a sárkány szemébe, ami veszélyes lett volna, hisz a sárkány nézése az embert megbabonázza. Kóbor elkapta a szemét a rámeredő olajzöld tekintet elől, s maga elé tartotta a botját, amely most inkább szálkára vagy pálcikára hasonlított.

— Nyolc fiam volt, te apró varázsló — szólott a sárkány rideg, zengő hangon. — Öt meghalt, egy haldoklik. Elég! Nem lesz tiéd a kincsem, hiába ölted meg őket!

— Nem kell a kincsed.

Sárga füst tört elő süvítve a sárkány orrlikaiból: így nevetett.

— Miért nem szállsz partra, aprócska varázsló, nézd meg legalább! Megéri!

— Nem, sárkány.

A sárkányok a széllel és tűzzel lévén rokonságban, nem szívesen küzdenek a tenger felett. Eddigelé ebben rejlett Kóbor fölénye, amit meg is tartott, ám a keskeny tengervízsáv közte meg a hatalmas, szürke karmok között már nem jelentett túlontúl nagy fölényt. Nem volt könnyű a figyelő, zöld szemekbe nem belenézni.

— Nagyon ifjú varázsló vagy te — jegyezte meg a sárkány. — Nem tudtam, hogy az emberek ilyen ifjan az erejük birtokába jutnak.

A sárkány, akárcsak Kóbor, az ősnyelvet használta, hiszen ma is ezt a nyelvet beszélik. Az ősnyelv az embert igazmondásra kényszeríti, a sárkányoknál azonban nem így van. Ez az ő saját nyelvük, amelyen hazudni is tudnak, csalárd módon elferdítve az igaz szavak jelentését s olyan tükörszavak útvesztőjébe csalva az óvatlan hallgatót, melyek mind igazságnak tűnnek fel, ám sehova se vezetnek. Gyakran figyelmeztették erre Kóbort, ezért aztán bizalmatlanul hallgatta a sárkány beszédét, minden kétkedésre készen. De a szavak egyértelműen, tisztán csengtek.

— Te apró varázsló, a segítségemet jöttél kérni?

— Nem, sárkány.

— Pedig én tudnék neked segítséget nyújtani. Hamarosan szükséged lesz rá az ellen, ami a sötétben üldöz téged.

Kóbor elképedt.

— Mi az, ami a nyomodban van? Áruld el a nevét.

— Bár tudnám… — Kóbor elharapta a mondat végét. Sárga füst gomolygott elő a sárkány orrlikaiból, melyek mint két kerek tűzkatlan, ültek hosszú fején.

— Ha tudnád a nevét, talán le is tudnád győzni, aprócska varázsló. Talán ha közelről látnám, meg tudnám mondani, minek hívják. Márpedig közel jön, ha te a szigetem körül járkálsz. Jön az mindenhová, ahová te. Ám ha nem akarod, hogy utolérjen, akkor futnod kell, folyton-folyvást futnod előle. És mégis követni fog. Akarod tudni a nevét?

Kóbor most is csak hallgatott. Nem bírt rájönni, honnan szerzett tudomást a sárkány az általa elszabadított árnyról. S honnan tudná meg a nevét? A főmágus azt mondta, az árnynak nincs neve. A sárkányok azonban sajátos bölcsességgel rendelkeznek; régibb faj az övék az embernél. Kevesen tudják kitalálni, mit és honnan tud egy sárkány, s eme keveseket sárkányvitézeknek hívták. Kóbor azonban egy dologban bizonyos volt: noha feltehetően a sárkány igazat szólt, s valószínűleg meg is tudná fejteni az árnylény mibenlétét s nevét, ezáltal hatalmat adván fölötte Kóbornak, akkor is — hiába mond igazat — csakis a maga érdekében cselekszik.

— Ritkaság — szólalt meg végre Kóbor —, hogy sárkány akarjon embernek szívességet tenni.

— Az viszont teljesen megszokott — felelt a sárkány —, hogy a macska eljátszik az egérrel, mielőtt megöli.

— Csakhogy én nem azért jöttem ide, hogy játsszak, vagy hogy énvelem játsszanak. Alkut akarok kötni veled.

Mint egy éles kard, de annál ötször hosszabb, vágódott fel a sárkány farka ívben, akár a skorpióé, páncélbőrű háta fölé, magasabbra a toronynál is.

— Nem szoktam alkudozni — felelte szárazon. — Elveszem, ami kell. Ugyan mit kínálsz nekem, amit nem tudnék elvenni tőled, ha akarom?

— Sértetlenséget. A te sértetlenségedet. Esküdj meg, hogy sose repülsz Pendortól keletre, akkor én is megesküszöm, hogy nem bántalak.

A sárkány torkából olyasféle morajlás hallatszott, mint valami távoli, lezúduló kőgörgeteg robaja a hegyek között. Háromágú nyelvén lángok táncoltak. Felágaskodott még magasabbra, kiemelkedve a romok közül.

— Sértetlenséget ajánlasz nekem?! Fenyegetsz?! Mivel?

— A neveddel, Jővüd.

Kóbornak megremegett a hangja, ahogy a nevet kimondta, de tisztán és hangosan ejtette. Hallatára a vén sárkány megdermedt minden ízében. Eltelt egy perc, el a másik, s akkor Kóbor lélekvesztőjében állva elmosolyodott. A tétet s az életét egyetlen sejtelemre tette föl, amely a sárkányokról Kútfőn tanult ismeretekben gyökerezett. Megsejtette, hogy ez a pendori sárkány ugyanaz volt, mint amely feldúlta Rosszán nyugati felét Habtündér és Mórred napjaiban, s amelyet egy nevek terén járatos varázsló, Tel űzött el Rosszánról. A sejtés beigazolódott.

— Egyenrangúak vagyunk, Jővüd. Neked ott az erőd, nekem itt a neved. Áll az alku?

A sárkány még most sem válaszolt.

Időtlen idők óta heverészett már ezen a szigeten a porral, téglákkal és csontokkal elkeveredett aranyozott mellvértek és smaragdok között; szemmel tartotta fekete sárkányivadékait melyek az omladozó házak között játszadoztak, vagy a sziklákról szárnyaikat próbálgatták, és rengeteget szunyókált a napon háborítatlanul. Eljárt felette az idő. Igen nehezére esett most megmozdulni, szembenézni e máguspalántával, e törékeny ellenséggel, akinek a varázslóbotja elől Jővüd, a vén sárkány meghátrált.

Kiválaszthatsz kilenc drágakövet a kincseim közül — szólalt meg végre a sárkány, s hangja sisteregve, szűkölve tört hosszú pofájából elő. — A legszebbeket. Válassz! Aztán eredj!

— Nem kellenek a köveid, Jővüd.

— Hová tűnt az emberek kapzsisága? Hajdan, északon, szerették a csillogó ékköveket… Tudom már, mi kell neked, varázsló. Én szintén felkínálhatom neked a sértetlenséget, mert tudom, mi menthet meg téged. Tudom, egyedül mi menthet meg. Nyomodban az iszonyat jár. Megmondom a nevét.

Kóbor szíve nagyot dobbant, s mozdulatlanul, akár a sárkány, megmarkolta a botját. Egy pillanatig hirtelen támadt, riadt reménnyel küzdött magában.

Nem azért jött, hogy a maga életéért alkudozzék. Egyszer, csak egyetlenegyszer kerekedhet a sárkány fölébe. Félresöpörte hát a reményt, s tette, mi kötelessége. — Nem ezt kérem, Jővüd.

Miközben a sárkány nevét mondta, úgy érezte, mintha finom, vékony szíjjal a nyakánál fogva tartaná feszesen az óriási lényt. Szinte égette a sárkány szeméből sütő ősi embergyűlölet; látta acélos karmait, melyek akkorák voltak, mint egy ember karja, látta kőkemény bőrét meg a torkában fortyogó pusztító tüzet, a szíj azonban mindegyre feszesebb és feszesebb lett.

Kóbor megint felkiáltott:

— Jővüd! Esküdj a nevedre, hogy se te, se a fiaid nem teszik be a lábukat soha a Szigetvilágba!

Erős lángok lövelltek ki hirtelen, harsogva a sárkány torkából, ahogy megszólalt:

— Esküszöm a nevemre!

Utána csend borult a szigetre, s Jővüd lehajtotta hatalmas fejét.

Mire ismét felemelte s szétnézett, a varázsló már messze járt, vitorlája fehér pötty volt csak keleten a hullámok fölött, s igyekezett a belső tengerek termékeny, ékes szigetei felé. Haragjában akkor a pendori vén sárkány felszökött, hányta-vetette magát, szétdúlta a várát, s szárnyával, mely az omladozó várost teljes szélességében átérte, csapkodott, verdesett. Az esküje azonban kötötte, és sem akkor, sem soha nem röpült el a Szigetvilágba.