HATODIK FEJEZET Az üldözött

Alighogy Pendor a tenger pereme alá süllyedt, Kóbor szívébe ismét visszatért az árnytól való félelem, ahogy kelet felé nézett. Nyomasztó érzés volt a sárkányok jelentette kézzelfogható veszedelem után ezzel a megfoghatatlan, vigasztalan irtózattal szembesülni. Elállította a varázsszelet, s a rendes széllel vitorlázott tovább, nem kívánta már a sebességet. Nem volt határozott terve, hogy eztán mihez kezdjen. Futnia kell, mondta a sárkány, de merre? Gondolta, Kútfőre, ott legalább oltalmat talál, s esetleg tanácsot a bölcsektől. Először azonban még egyszer el kellett mennie Kishalomra, beszámolni a történtekről a szigetgazdáknak. Amikor híre ment, hogy visszatért, öt nappal elindulása után, a városszövetség népének jó a fele a szigetgazdákkal együtt özönlött csónakon vagy futva, hogy Kóbor köré gyűlve bámulja s hallgassa őt. Kóbor elmesélte a történteket, valaki azonban megszólalt.

— De ki látta e mesébe illő tettet, hogy kiirtotta s elriasztotta a sárkányokat? Hátha…

— Hallgass! — förmedt rá az emberre a fő szigetgazda, mert tudta, akárcsak a többség, hogy bár nemegyszer körmönfont módon fogalmazza meg egy varázsló az igazságot, sőt van, hogy be sem vallja, de ha egyszer kimondja, az úgy is van. Hiszen ez a mestersége. A nép igen csodálkozott, aztán mikor megértette, hogy a rettegés ideje elmúlt, kezdett végre örvendezni. Szorosan körülvette ifjú varázslóját, s kérlelte, mesélné el újra, hogy s mint történt. Majd még többen jöttek a környező szigetekről, azoknak megint el kellett hogy beszélje az eseményeket. Leszállt az alkony, mire abbahagyhatta Kóbor. A nép már betéve tudta, nálánál is jobban. A falusi dalnokok egy régi dallamba foglalva már énekelték is Karvaly tetteit. Örömtüzek gyúltak nemcsak Kishalom szigetein, hanem a déli és keleti városszövetségekben is. Halászok kurjongatták a hírt csónaktól csónakig, szigetről szigetre. Megtört a Gonosz hatalma, soha többé nem jönnek sárkányok Pendorról Kishalomra!

Az az éjszaka, az az egyetlen éjszaka örömteli volt Kóbor számára. Nem férhetett hozzá semmilyen árny a hálaadó tüzek ragyogásán át, melyek ott lobogtak minden hegy tetején, minden sziget partján, sem a körötte karikázó, dicsőségét zengő, kacagó táncosok gyűrűjén át, kik fáklyáikat lengették, s a sűrűn hulló, tündöklő szikrákat felkapta a hűvös őszi szél.

Másnap Tarpáni jött elébe, és így szólt hozzá:

— Nem tudtam, hogy ily nagy a hatalmad, uram. — Félelem csendült a hangjából, merthogy barátként merte kezelni Kóbort, de volt benne szemrehányás is. Hiába pusztított el sárkányokat, ha egy kisgyermek életét nem tudta megmenteni. Újult erővel tört föl Kóbor lelkében a szorongás s a türelmetlenség, amely Pendorra űzte, s amely most Kishalomról is továbbkergette. A következő nap, noha szívesen marasztalták, hogy töltse ott élete hátralevő részét dicsőségben s megbecsülésben, Kóbor mégis elhagyta a hegyen álló házát, semmi mást nem víve magával, csak könyveit, botját meg pomatját a vállán.

Egy kis csónakon távozott két fiatal kishalmi halász társaságában, akik abban a megtiszteltetésben akartak részesülni, hogy az evezősei lehettek. Ahogy haladtak előre a Kilencven-sziget bárkákkal zsúfolt keleti csatornáin, el a víz fölé hajló ablakok és erkélyek alatt Nesh rakpartjai, Dromgun esőáztatta legelői s Géap bűzös olajraktárai mellett, tettének híre mindig megelőzte Kóbort. Az emberek a Karvaly tetteinek dallamát fütyülték, ahogy elsiklottak előttük, s versengtek azért, hogy kinél töltse az éjszakát, s elmesélje sárkánykalandját. Amikor megérkezett végre Szerd szigetére, a hajóskapitány, akit Kóbor megkért, hogy vigye át Kútfőre, meghajolt, úgy válaszolt.

— Nagy öröm énnekem, varázsló uram, s megtiszteltetés a hajómnak!

Kóbor tehát hátat fordított a Kilencven-szigetnek —, ám alighogy hajójuk kifutott Szerd belső kikötőjéből, s vitorlát bontott, kelet felől erős szélroham tört rájuk. Érthetetlen volt, mivel a téli égbolt tisztán kéklett, s aznap reggel hosszan tartó csöndes idő ígérkezett. Szerdtől harminc mérföldre volt Kútfő, vitorláztak hát tovább, a szél meg mind csak erősödött, s ők mégis vitorláztak tovább. A kis hajó, mint a Legbenső-tengeren majd minden kereskedőhajó, fel volt szerelve hosszvitorlával, amivel ellenszélben is lehet vitorlázni, s a kapitány rátermett tengerész volt, büszke a tudományára. Lavírozva — hol északnak, hol délnek — küzdöttek magukat tovább kelet felé. Eső s fellegek követték a szelet, mely minduntalan irányt változtatott, és rohamra indult, de oly vadul, hogy komoly veszélytől, a hajó átfordulásától lehetett tartani.

— Karvaly uram — szólította meg a kapitány az ifjút, aki rangban vele egyenlőnek számított a taton, bár csekélyke méltóságot lehetett csak megőrizni ilyen esőben és szélben, amikor szánalmasan csapzottan álltak átázott köpönyegükben. — Karvaly uram, nem intéznél esetleg pár szót ehhez a szélhez?

— Milyen közel vagyunk Kútfőhöz?

— A feleúton már túljutottunk. De ez alatt az utóbbi óra alatt semmit sem mentünk előre, uram.

Kóbor szólt a szélnek. Meg is csappant valamelyest az ereje, s kis ideig szépen haladtak előre. Ám akkor hirtelen süvöltő széllökések érkeztek dél felől, melyek ismét csak vissza, nyugat felé sodorták őket. A felhők egymásra torlódtak, kavarogtak az égen, s a hajó kapitánya éktelen haragra gerjedt.

— Ez az átkozott szélvihar minden utat nyomban elvág előlünk! Uram, ezen a bolond időn csak a varázsszél segít át minket!

Kóbor elkomorult erre, de a hajó s a legénysége veszélybe került miatta, ezért felgerjesztette a varázsszelet. A hajó nyomban szelni kezdte a hullámokat egyenest kelet felé, mire a kapitány megint felvidult. Azonban fokozatosan, bár Kóbor fenntartotta a varázslatot, a varázsszél ellankadt, mind erőtlenebb lett, mígnem a hajó egy pillanatra látszólag megült a hullámok tetején, ernyedt vitorlával a tomboló fergeteg kellős közepén. Aztán a vitorlarúd, akár egy mennykőcsapás, átvágódott, a hajó megpördült, s mint egy megriadt macska, nagyot szökkenve megindult nyugatnak.

Kóbor egy támoszlopba kapaszkodott, mert a hajó majdnem az oldalán feküdt, s elkiáltotta magát:

— Vissza Szerdbe, kapitány!

A kapitány szitkozódott, és azt kiáltotta vissza:

— Egy varázslóval a fedélzeten visszaforduljak, én, a kereskedőhajók legjobb kapitánya, életem legpompásabb hajójával?!

Majd amikor a hajó ismét pördült egyet, mintha örvény kapta volna el a hajógerincet, s a kapitány is belecsimpaszkodott egy gerendába, hogy a fedélzetről le ne essen, Kóbor azt mondta neki:

— Tégy le engem Szerd szigetén, te meg menj, amerre jónak látod. A szél nem a te hajód ellen fúj, hanem énellenem.

— Ellened, egy kútfői varázsló ellen?

— Sosem hallottál a kútfői szélről, kapitány?

— Dehogynem, az tartja távol a gonosz erőket a Bölcsek szigetétől, de mi közöd van neked, ki sárkányokat zabolázol, ahhoz?

— Az rám és az árnyékomra tartozik — felelte kurtán Kóbor, ahogy az varázslóhoz illik; aztán már nem is beszélt többet, míg sebesen, egyenletes szélben és a mindinkább felszakadozó felhők alatt visszafelé, Szerd szigetére tartottak.

Nehéz szívvel s riadt lélekkel bandukolt fel a szerdi rakpartról. A téli nappalok rövidebbek lettek, s hamar leszállt az alkony. Az alkony közeledtével mindig erősödött Kóbor nyugtalansága, most minden utcasarok új fenyegetést jelentett számára, s úgy kellett erőt vennie magán, hogy hátra ne tekingessen folyton, jön-e valami utána. Betért Szerd Tengerészházába, ahol utazók és kereskedők együtt eddegéltek jóízűen a városszövetség kontójára, s megalhattak a hosszú gerendaépületben: a Legbenső-tenger gazdag szigetein imigyen fogadják a vendégeket.

A vacsorájából Kóbor meghagyott egy darab húst, s később a tűz mellett előcsalogatta a pomatot a csuklyája ráncából, ahol az egész nap lapult, s becézgetve igyekezett rávenni, hogy egyék, így suttogva neki:

— Kicsi Mók, csendes Mók… — De az sehogy sem akart enni, bebújt a zsebébe. Ebből meg saját bús nyugtalanságából s a ház sarkait kitöltő sötétségnek a puszta látványából megértette Kóbor, hogy az árny nem volt már messze.

Errefelé senki sem ismerte őt. Távoli szigetekről való utazók voltak, akik nem hallották a Karvaly tetteiről szóló éneket. Senki sem szólt hozzá. Kóbor kiválasztott végül egy fekhelyet, leheveredett, de egész éjjel nem jött álom a szemére a körülötte alvó idegenek között. Egész éjjel azon töprengett, hogy s mint határozzon, tervezgette, merre menjen, mihez kezdjen, de minden szándékát, minden tervét keresztülhúzta egy végzetes balsejtelem. Minden lehetséges utat elzárt előle az árny. Egyedül Kútfő lett volna biztonságos, de oda nem juthatott be, a veszedelmes szigetet erős, ősi varázslatok áthatolhatatlan hálója sáncolta el előle. Hogy a kútfői szél feltámadt ellene, azt bizonyította, a nyomát követő rém immár egészen a sarkában kell hogy legyen.

E rémség testetlen volt, birodalmában, ahonnan jött, nem volt se fény, se tér, se idő, napfényben semmit sem látott. Bizonyára úgy tapogatózott utána napokon és tengereken át e napvilágban, s látható alakot csak álomban és sötétségben öltött. Alaktalan lényén eleddig nem csillant meg napfény; Sarog tetteiben így szól erről az ének: „A földet s a tengert mind a hajnalhasadás szüli, árnyékból gyúrva nekik alakot s a sötétség birodalmába űzve az álmot.” De ha egyszer utoléri az árny Kóbort, elrabolhatja tőle minden erejét, megfoszthatja testét annak súlyától, utolsó csöpp melegétől, életének utolsó szikrájától s akaratától, mely addig mozgatta.

Minden lehetséges irányban ezt a végzetet látta Kóbor maga előtt. S tudta, könnyen ármány áldozatául is eshet, hiszen a mindinkább közeledő árny — ereje növekedvén — bírhat immár oly erővel, hogy gonosz hatalmakat vagy gonosz embereket használhat fel őellene: csalóka látomással vagy más hangján szólva félrevezetheti. Majdnem biztosra vette, hogy ma éjjel, a Tengerészház hálótermének valamelyik sarkában, valamelyik emberben ott lapul a sötét lény, megvetve a lábát valamelyik sötét lélek mélyén, s csak vár, lesben állva, e pillanatban is Kóbor erőtlenségéből, bizonytalanságából és félelméből táplálkozva.

Elviselhetetlen volt. Kóbor úgy döntött, a véletlenre bízza magát, elfut, amerre a vakszerencse viszi. A hajnal első borzongató érintésére fölkelt, s lesietett a kihunyó csillagok alatt Szerd rakpartjára, elhatározva, hogy felszáll az első hajóra, amely hajlandó őt innen elvinni. Egy gálya épp csigóhalolajat rakodott; úgy volt, hogy napkeltekor fut ki, az enyhelyi Nagy Kapuba indult. Kóbor engedélyt kért a kapitányától, hogy velük tarthasson. A varázslóbot a legtöbb hajón felér az útlevéllel s fizetséggel. Szívesen fölvették a fedélzetre, s egy órán belül fel is szedték a horgonyt. Kóbor fellélegzett, amikor a negyven hosszú evező végre megemelkedett, s fülének becses muzsika volt a dob ütemes pergése.

Azt azonban még nem tudta, mihez kezd majd Enyhelyen, vagy onnan merre fut tovább. Észak éppúgy megteszi, mint bármelyik másik irány. Maga is északi volt; lehet, hogy talál egy hajót, amely Enyhelyről Gontra juttatja, s viszontláthatja Oromont. Vagy esetleg olyan hajóra száll, amely elviszi a messzi peremvidékekre, hogy az árny elveszítse a nyomát, s ne tudja üldözni tovább. Az efféle kétes kimenetelű ötleteken kívül semmi más terv nem fogant meg a fejében, nem látott egyetlen határozott kiutat sem. Annyit tudott csak, hogy menekülnie kell…

A negyven evező a második nap estéjéig százötven mérföldnyire juttatta el a hajót Szerdtől a téli tengeren. Befutottak Eszk hatalmas szigetének keleti parti kikötőjébe, Arományba, mivel a keleti-tengeri kereskedőgályák a partvonalak mellett haladva mindig behúzódnak éjszakára egy kikötőbe, amikor csak tehetik. Kóbor kisétált a partra, minthogy még világos volt, s céltalanul, töprengve rótta a kikötőváros meredek utcáit.

Aromány súlyos kövekből és téglákból épült ódon város volt, körülvéve védőfallal Eszk sziget belsejének törvényeket nem tisztelő urai ellen; a dokkok menti áruraktárak inkább erődítménynek hatottak, a kereskedők házai pedig megerősített váraknak. Az utcákon kószáló Kóbor számára e masszív falak mégis fátylaknak látszottak, melyek mögött üres sötétség rejtezett; a mellette elhaladó, dolguk után siető polgárokat pedig nem is valóságos embereknek, hanem hangtalan szellemeknek látta. Amikor leszállt a nap, leballagott megint a rakpartra, de hiába piroslott előtte az alkonyi ég alja, hiába fújt az esti szél, számára a tenger is meg a föld is szürke és néma maradt.

— Merre tartasz, varázsló uram?

Valaki váratlanul megszólította hátulról. Kóbor megpillantott egy szürkébe öltözött férfit, akinél nehéz fabotot vett észre, amely mégsem varázslóbot volt. Az idegen elrejtette arcát csuklyájával a vörös fény elől, de Kóbor megérezte, amikor a láthatatlan szemek sugara összetalálkozott az övével. Visszahőkölt, s a maga tiszafa botját kettejük közé tartotta.

Az ember szelíden kérdezte:

— Csak nem félsz?

— Félek attól, ami hátulról követ.

— Nocsak! Hiszen én nem az árnyékod vagyok.

Kóbor hallgatott. Tudta, hogyne, hogy akármiféle is volt ez az ember, nem őtőle rettegett: nem volt az sem árny, sem kísértet, sem zombitféle teremtmény. A világra telepedett sűrű csönd és homály ellenére megőrzött még némi hangot s valódiságot. Akkor hátralökte csuklyáját. Alóla különös, barázdált, tar koponya s ráncos arc került elő. Bár hangja nem árulta el korát, öregembernek tűnt.

— Nem ismerlek téged — mondta a szürke ruhás ember —, de tán nem véletlenül hozott össze a sors minket. Hallottam egyszer egy történetet egy ifjúról, egy sebhelyes arcú ifjúról, aki legyőzte a sötétséget, s nagy hatalomra, sőt királyságra tett szert. Azt nem tudom, vajon rólad szól-e a történet, mégis elmondom neked: eredj a Terranon várába, ha kardra van szükséged árnyakkal harcolni. Egy tiszafa bottal nem sokra mégy.

Remény és bizalmatlanság dúlt Kóbor lelkében, hallván e beszédet. A varázslófélék hamar megtanulják, hogy a velük történő dolgok ritkán köszönhetők a véletlennek, akár jót, akár rosszat ígérnek.

— Melyik ország földjén áll a Terranon vára?

— Rosszán földjén.

E név hallatára, az emlékezet csalóka játékaként, Kóbor előtt felrémlett egy pillanatra egy zöld pázsiton álló fekete holló, mely oldalvást nézve rá csiszolt kőhöz hasonlatos szemével, beszélt hozzá; de a szavakat elfelejtette.

— Valahogy komoran hangzik ezen ország neve — szólt Kóbor egyre a szürke ruhás embert nézve, mind azt találgatva, miféle lehet. Volt valami a magatartásában, ami alacsonyabb rangú mágusra, sőt varázslóra utalt; s noha merészen viselkedett Kóborral, egész külsején valami furcsa levertség látszott, szinte mint egy beteg emberén vagy fogolyén vagy rabszolgáén.

— Te kútfői vagy — válaszolt amaz. — A kútfői varázslók komor névvel illetnek minden varázslást, ami más, mint az övék.

— Ki vagy te?

— Utazó, kereskedőágens Rosszánból; üzletet kötni vagyok itt — felelte a szürke ruhás. Minthogy többet nem kérdezett Kóbor, csöndesen jó éjszakát kívánt az ifjúnak, és elindult felfelé a rakpart fölötti keskeny, lépcsős utcán.

Kóbor megfordult. Tétovázott, vajon törődjék-e vagy ne ezzel a jellel, és nyugat felé tekintett. A vörös szín gyorsan kifakult a hegyeken és a szélborzolta hullámokon. Leszállt a szürke alkonyat, sarkában az éjszakával.

Kóbor hirtelen elszánta magát, és a rakpart mentén sietve odalépkedett egy halászhoz, aki a hálóit hajtogatta éppen ladikja fenekébe, s megszólította:

— Tudsz-e olyan hajót itt a kikötőben, amely észak felé, Szemelbe vagy az Angládokra indul?

— Az a rosszáni hosszú gálya amott ni, lehet, hogy megáll az Angládokon.

Ugyanolyan sietve Kóbor odament ahozz a hatalmas gályához, amire a halász mutatott. Hatvanevezős hosszú gálya volt, nyúlánk, akár egy kígyó, ívelt, magasra törő orrát faragás és lótukagyló héjából berakás díszítette, evezőrésfedelei pedig vörösre voltak festve, s rajtuk feketével rúnajel állt. Masszív, gyors hajónak látszott, melyen minden a helyén volt, s a legénység is a fedélzeten tartózkodott. Kóbor megkereste a kapitányt, s megkérdezte, elvinné-e Rosszánba.

— Fizetni tudsz?

— Értek valamit a szélhez.

— Idővető vagyok magam is. Semmid sincsen? Semmi pénzed?

Kishalomban a szigetgazdák a nekik legbecsesebbel, csontérmékkel fizettek Kóbornak, amilyeneket a Szigetvilág kereskedői használnak; Kóbor csak tízet akart elvenni, bár többet is adtak volna neki. Ezeket ajánlotta most föl a rosszáninak, de az megrázta a fejét.

— Mi nem ilyen érméket használunk. Ha nem tudsz fizetni, nincs számodra hely a hajómon.

— Erős karokra nincs szükséged? Eveztem már gályán.

— Hát, két embernek híjával vagyunk. Na, eredj, ülj a padodra! — intett a kapitány, s többet nem is törődött vele.

Így hát botját és könyvekkel teli iszákját Kóbor bedugta az evezőspad alá, s tíz keserves téli napra ennek az északi hajónak lett az evezőse. Hajnalban kifutottak Arományból, s aznap Kóbor azt hitte, ezt a munkát sosem szokja meg. Bal karja ügyetlen volt kissé a vállán lévő régi sebek miatt, s hiába evezett annyit a kishalmi csatornákon, nem erősödött meg annyira, hogy bírta volna a hosszú gályaevezővel való irgalmatlan, véget érni nem akaró kínlódást a dob ritmusára. Egy-egy menet két vagy három órát tartott, akkor a váltás került sorra, de a pihenőidő csak arra volt elég, hogy Kóbor izmai megmerevedjenek, s már ülhetett is vissza az evezőhöz. A második nap még keservesebb volt; de aztán hozzákeményedett a munkához, s attól kezdve elég jól elboldogult.

A legénység közt nem volt olyan barátságos, pajkos kapcsolat, mint ami az Árny fedélzetén volt, amikor először ment Kútfőre. Az andrádoki és a gonti hajók legénységei társak a kereskedésben, közös haszonra dolgoznak, a rosszáni kereskedők viszont rabszolgákat, szökött rabokat vagy felfogadott embereket ültetnek az evezőkhöz, s apró aranyérmékkel fizetik ki őket. Az arany komoly dolog Rosszánban. De nem a kebelbaráti viszony forrása ott sem, mint ahogy a sárkányok közt sem, melyek ugyancsak nagyra értékelik. Minthogy ennek a legénységnek a fele rabszolgákból állt, akiket munkára kényszerítettek, a hajó tisztjei rabszolgahajcsárok voltak, s igen kíméletlenek. Korbácsukkal sosem húztak olyan evezősök hátára, kik fizetségért vagy a hajóútért dolgoztak; de nemigen várható barátkozás az olyan legénységtől, ahol az egyik korbácsot kap, a másik meg nem. Kóbor társai alig szóltak egymáshoz, őhozzá még kevesebbet. Többségük rosszáni volt, s nem a Szigetvilág archik nyelvét beszélték, hanem valamilyen sajátos tájszólást. Morcos emberek voltak, arcuk sápadt, fekete bajuszuk lelógó, s a hajuk sima. Kóbort Kelubnak, vörösnek hívták maguk között. Bár tudták, hogy varázsló, tiszteletet nem mutattak iránta, inkább valami gyanakvó rosszindulatot, s ő maga sem volt olyan állapotban, hogy barátkozni lett volna kedve. Még ott a padon ülve is, beletörve az evezés erőltetett ritmusába, egy sivár, szürke tengeren rohanó hajó hatvan evezősének egyikeként, kiszolgáltatottnak és védtelennek érezte magát. Amikor éjszakára lehorgonyoztak ismeretlen kikötőkben, s köpönyegébe burkolózott, hogy aludjon, a kimerültségtől minduntalan kizökkent az álomból, felriadt; rémisztő álmaira ébren nem bírt visszaemlékezni, bár úgy érezte, ott ólálkodnak a hajó meg az emberek körül, ezért aztán nem bízott egyikükben sem.

A rosszáni szabad emberek mind hosszú kést viseltek az övükön, s egy nap, amikor a váltás csapattal együtt költötték el ebédjüket, az egyik evezős, a Szighor nevű, megkérdezte Kóbort:

— Hé, Kelub, mi vagy te, rabszolga vagy esküszegő?

— Egyik sem.

— Akkor meg miért nincs késed? Félsz verekedni? — kérdezte vigyorogva Szighor.

— Nem.

— Ez a kutyakölyök verekszik helyetted?

— Nem kutya az — szólt közbe egy másik —, hanem pomat — és mondott valamit rosszáni nyelven, amire Szighor összeráncolt homlokkal elfordult. De Kóbor még éppen észrevette, hogy az arca valahogy elváltozott, a vonásai elmosódtak, eltorzultak, mintha egy pillanatra egészen másvalaki lett volna, aki az ő testéből, az ő szemén át tekintett volna sandán Kóborra. A következő pillanatban azonban megint szemből látta, s ugyanolyannak, mint azelőtt volt, ezért aztán meggyőzte magát Kóbor, hogy csak a tulajdon félelmével találta magát szemben, a saját rettegését látta tükröződni a másik tekintetében. Csakhogy aznap éjjel, Zsén kikötőjében álmában Szighort látta. Azontúl ha csak tehette, távol tartotta magát Szighortól, aki szintúgy kerülni látszott őt. Nem is esett több szó közöttük.

Enyhely hófödte hegyei elmaradoztak mögöttük délen alant, s homályba burkolta őket a kora téli köd. Eleveztek az Éa-tenger bejárata előtt, ahol Habtündér süllyedt hajdan a hullámsírba, s elsiklottak az Angládok mellett is. Két napot horgonyon álltak Berila, az Elefántcsontváros kikötőjében, mely fehéren virított az öböl oldalában a mítoszokat őrző Angládoktól nyugatra. Kivétel nélkül minden kikötőben, ahová befutottak, a legénységnek a fedélzeten kellett maradnia, nem tehették ki a lábukat a partra. Aztán ahogy vörösödni kezdett az ég alja, kieveztek a Rosszáni-tengerre, neki az északkeleti szeleknek, melyek akadálytalanul fújtak a szigettelen, végtelen Északi-peremvidék felől. Eme zord tengeren át, két nappal Berilából való indulásuk után, biztonságban megérkeztek rakományukkal együtt Kuszámba, Kelet-Rosszán legnagyobb kereskedővárosába.

Kóbor szeme előtt esőáztatta, szél ostorozta lapos part bontakozott ki a hosszú, kőből épült hullámtörők mögött meglapuló szürke várossal, a mögött pedig kopasz, fátlan hegyek a hófellegektől szigorú égbolt alatt. Messzire kerültek a napsütötte Legbenső-tengertől.

A kuszámi tengerészcéh rakodómunkásai ellepték a fedélzetet, hogy kihordják a partra a rakományt — aranyat, ezüstöt, ékszert, finom selymeket és délvidéki szőnyegeket —, mindenféle értékes holmit, amit a rosszáni nagyurak a kincseskamráikba gyűjtenek, s aztán a legénység szabad tagjait elbocsátották. Kóbor megállította egyiküket, hogy útbaigazítást kérjen; mind ez ideig a valamennyiük iránt érzett bizalmatlanság tartotta vissza attól, hogy elárulja úticélját, ámde most, hogy idegen földön állt egymagában, tanácsot kellett kérnie. A megkérdezett türelmetlenül odamordult, hogy nem tudja, Szighor azonban, meghallván, odaszólt Kóbornak:

— A Terranon vára? A Kákvány-mocsárnál. Arrafelé megyek.

Szighor nemkívánatos társaság volt Kóbor számára, de minthogy sem a nyelvet nem beszélte, sem az utat nem ismerte, nem sok választása maradt. Egyébként sem sokat számított, vélte Kóbor, nem ő akart idejönni. Ami eddig kergette, kergeti tovább is. Csuklyáját a fejére húzta, botját és iszákját felmarkolta, aztán megindult a rosszáni nyomában végig a város utcáin, fel a havasokba. A kis pomat nem maradt a vállán, belebújt báránybőr tunikája zsebébe a köpönyege alá, amint azt szokta volt hideg napokon. A hegyek kietlen, hullámos mocsárvidékké terpeszkedtek széjjel egész a látóhatár széléig. Csöndben bandukoltak mindketten az egész környékre rátelepedő téli csöndben.

— Meddig megyünk még? — kérdezte Kóbor néhány mérföldnyi gyaloglás után, minthogy semelyik irányban nem látott se falut, se tanyát, s eszébe jutott, hogy nem volt náluk ennivaló. Szighor egy szempillantásra odafordította a fejét, felhúzva a csuklyáját, azt felelte:

— Nem sokáig.

Arca rút volt, fakó, kegyetlen és durva, s noha Kóbor embertől nem félt soha, a gondolatra, hogy egy ilyen fickó ugyan hová vezetheti, nyugtalanság szállta meg. Bólintott, aztán mentek tovább. Útjuk keskeny csapás volt csak a vékony hó és csupasz bokrok födte pusztaságon át. Hol itt, hol ott ösvények keresztezték, vagy ágaztak el belőle. Majd amikor Kuszám kéményeinek a füstje eltűnt a hegyek mögött, a mind sötétebbé váló délután teljesen elnyelt minden nyomot előttük is, mögöttük is. Csak a szél fújt töretlenül kelet felől. S akkor, többórányi gyaloglás után Kóbor látni vélt valami apró, fehér agyarra emlékeztető vonalkát meredezni odébb, az északnyugati hegylánc tetején, amerre az ösvényük kanyargott. De a szürkületben oly gyér volt már a fény, hogy a következő bukkanónál ugyanolyan kevéssé tudta kivenni, mint azelőtt, hogy torony, fa vagy mi egyéb volt az a tárgy.

— Oda megyünk? — kérdezte előremutatva.

Szighor nem válaszolt, csak baktatott tovább, beburkolózva csúcsos, rosszáni csuklyás, prémmel szegett durva köpönyegébe. Kóbor mögötte lépkedett. Hosszú utat tettek már meg, s az egyenletes meneteléstől, no meg a hajón töltött megerőltető nappalok és éjszakák okozta kimerültségtől álmosság telepedett reá. Úgy érezte, örök idők óta bandukol, s örökké így fog bandukolni e mellett a hallgatag fickó mellett e sötétségbe boruló, néma tájékon. Figyelme s óvatossága eltompult. Csak ment, ment, mint egy soha véget nem érő álomban, előre, céltalan.

A pomat mocorogni kezdett a zsebében, mire őbenne is felébredt valami meghatározhatatlan félelem. Erőlködve megszólalt:

— Jő a sötétség meg a hó. Meddig megyünk még, Szighor?

A másik nem válaszolt nyomban, s hátra sem fordult.

— Nem sokáig.

Hangja azonban nem emberi hang volt, hanem hörgő és torz, akár egy vadállaté, amely emberi szavakkal próbál beszélni.

Kóbor megdermedt. Körös-körül elhagyatott hegy vidék terült el az alkonyi szürkületben. Itt-ott hópelyhek kavarogtak a szélben.

— Szighor! — kiáltotta Kóbor. A másik megtorpant és hátrafordult. A csúcsos csuklya alatt nem volt arc.

Mielőtt Kóbor kinyöghetett volna valami varázsigét, vagy összeszedhette volna az erejét, a zombit megszólalt rekedt hangon:

— Kóbor!

Az ifjú már átváltozni sem tudott, bezárult igazi lénye börtönkapuja, s védtelenül állt a zombittal szemben. Segítséget sem hívhatott ezen az idegen vidéken, ahol senkit és semmit nem ismert, aki vagy ami a védelmére kelt volna. Egy szál magában kellett szembeszállnia ellenségével, fegyverként egyedül tiszafa botját tartva a jobb kezében.

A Szighor lelkébe költözött és testét bitorló valami kinyújtott karral, tapogatózva Kóbor felé lépett. Kóbort páni félelem töltötte el, s botjával hatalmasat suhintott az árnyarcot rejtő csuklyára. A borzasztó ütéstől a csuklyás köpönyeg majd a földre omlott, mintha csak levegő lett volna benne, aztán vonagló, libegő mozdulatokkal megint kiegyenesedett. A zombittest nem igazi anyagból van gyúrva, inkább valamiféle ember formájú, de nem valódi hús és vér burok vagy pára, amit az árny, amely valódi, magára ölt. Mintha szél cibálta volna, rángatózva és imbolyogva, széttárt karral közeledett Kóbor felé az árny, hogy megpróbálja rávetni magát, mint a Kútfő-hegyen, s célját elérvén félrehajítsa Szighor porhüvelyét, befészkelje magát Kóbor testébe, s kiszipolyozza, bitorolja őt kénye-kedve szerint. Kóbor újra ráhúzott súlyos, füstölgő botjával, hogy agyonverje, de az árny megint támadott. Kóbor lesújtott ismét, de elejtette izzó, tüzes botját, amely égette a kezét. Aztán hátrálni kezdett, majd egyszer csak megfordult, s futásnak eredt.

Rohant, de a zombit egy lépéssel mögötte üldözte, megelőzni nem tudván ugyan, de le nem maradt soha. Kóbor egyszer sem pillantott hátra. Futott, futott, keresztül e hatalmas, sötétbe borult tájon, ahol elrejtőzni sem tudott sehova. Egyszer megint a nevén szólította érdes, süvítő hangján a zombit, de bár varázserejétől megfosztotta Kóbort, a testi ereje fölött nem volt hatalma, nem tudta megállítani. Kóbor rohant tovább.

Az éjszaka mind sűrűbb lett az üldöző s az üldözött körül, s a hó is kersztbe fújt Kóbor előtt az ösvényen, hogy az orráig se látott. Szeme majd kiugrott vére lüktetésétől, torka égett minden lélegzetvételtől, nem is futott már, csak bukdácsolt, támolygott előre; mégis úgy tűnt, csüggedetlen üldözője képtelen őt beérni, pedig a sarkában volt mindig. Suttogni, motyogni kezdett Kóbornak, szólongatta, s Kóbor rádöbbent, egész életében visszhangzott ez a suttogás a fülében, a hallás küszöbén éppen, de most jól hallotta, s érezte, arra kényszeríti, hogy engedjen, adja meg magát, álljon meg. Mégis erőlködött, kínlódva küszködte magát fölfelé egy hosszú, homályba vesző emelkedőn. Rémlett, mintha fényt látott volna valahol maga előtt, s hangot hallott volna vagy elölről, vagy valahonnan fölülről, amely egyre hívta: „Jöjj! Jöjj!”

Megpróbált felelni, de nem jött ki hang a torkán. A halvány fény megerősödött, egy közvetlen előtte álló kapun áradt kifelé. A falak nem látszottak, de a kapu igen. A küszöbön Kóbor megtorpant, ám erre a zombit megragadta a köpenyét, s a derekához nyúlva igyekezett őt hátulról átnyalábolni. Utolsó csepp erejével Kóbor átalvetette magát a tompán fénylő kapun. Még megpróbált hátranyúlni, hogy bezárja a zombit orra előtt, de a lába megroggyant alatta. Megtántorodott. Nyúlt, hogy megtámaszkodjék, de akkor vakító fény vágott a szemébe. Érezte, hogy esik, érezte, hogy esés közben valami elkapja, de végsőkig elkínzott tudatára ráborult a sötétség.

Загрузка...