A Szigetvilág varázslója

HARMADIK FEJEZET Varázslóiskola

Azt az éjszakát Kóbor az Árny fedélzetén töltötte, hajnalban pedig elvált legelső hajóstársaitól, akik mindenféle jót kívánva kurjongattak vígan utána, amint a dokkokból kifelé ballagott. Alkány nem volt nagy város, néhány meredek, szűk utcáján szorosan összebúvó, magas házak álltak. Kóbor mégis elveszettnek érezte magát benne, s tanácstalanságában megkérdezte az első arra járó alkányi lakostól, merre találja a kútfői nagymestert. Az ember oldalvást reá nézve végigmérte, aztán így szólt:

— A bölcs nem kell hogy kérdezzen, az ostoba meg hiába kérdez — azzal tovább rótta az utcát.

Kóbor felsétált a kaptatón, míg egy térre nem ért, amelynek három oldalát meredek palatetős házak szegélyezték, a negyediket pedig egy óriási szürke kőtömbökből emelt hatalmas épület, amely inkább erődítménynek vagy várnak tetszett, s néhány apró ablaka magasabban nyílott, mint a többi ház kéménye. Előtte a téren vásárosbódék álltak, s közöttük emberek jöttek-mentek. Kóbor ezúttal egy kosár kagylót tartó idős asszonyságot kérdezett meg, aki így válaszolt:

— Nem mindig találod meg a nagymestert ott, ahol van, de néha megtalálod ott, ahol nincs — azzal ment, és árulta tovább a kagylókat.

A hatalmas épület egyik sarkához közel egy kis kopott faajtó nyílt, Kóbor odalépett hozzá, és megdöngette. Az ajtót kitáró öregemberhez ekképpen szólott:

— Levelet hoztam a gonti Oromon mágustól a Kútfői Iskola nagymesterének. Meg akarom találni a nagymestert, nem talányokat meg gúnyolódásokat hallgatni!

— Íme az Iskola — mondta az öreg szelíden. — Én a kapus vagyok. Kerülj beljebb, ha ugyan tudsz.

Kóbor előrelépett. Neki úgy tűnt, mintha áthaladt volna a bejáraton, ám mégis ott állt kívül, a kövezeten, ahol addig.

Ismét lépett egyet, de ismét kint maradt. A kapus ott bévül jámbor tekintettel szemlélte őt.

Kóbor nem is annyira csalódott, mint inkább dühös lett, merthogy rajta újabb, számára nyilvánvaló csúfság esett. Szóval és intéssel előhívta hát a megnyitó varázslatot, amit még hajdan a nénjétől tanult; annak. összes bűvigéje közt ez volt a legbecsesebb, s mára kiválóan tudta is Kóbor. Ám hitvány boszorkánytrükk volt ez ahhoz az erőhöz képest, amely lepecsételte s sziklaszilárdan tartotta e kaput.

Minthogy kudarcot vallott, Kóbor még sokáig ácsorgott a bejáró előtt. Végre aztán az odabent várakozó öregemberhez fordult.

— A segítséged nélkül — vallotta be kelletlenül — nem tudok bejutni.

A kapus így felelt:

— Mondd hát a neved.

Kóbor ismét hosszan eltöprengett; egy férfi ugyanis sohasem mondja ki a nevét, hacsak életét nem fenyegeti veszély.

— Kóbornak hívnak — mondta hangos szóval, azzal belépett a nyitott kapun. Befelé jövet, noha mögüle áradt a fény, úgy rémlett neki, mintha valami árnyék, suhant volna a nyomában.

Azt is észrevette, amikor hátrafordult, hogy a kapu nem egyszerű fából volt, hanem ereszték és illesztés nélküli csontból; mint később megtudta, úgy vágták ki a Nagy Sárkánykígyó egyik fogából. A mögötte becsukódó ajtó pedig csiszolt szaruból volt, melyen tompán átszűrődött a napfény, a belső felére pedig az Ezerlevelű Fa volt rávésve.

— Isten hozott e házba, fiú — mondta a kapus, majd anélkül, hogy egyetlen szó is elhagyta volna az ajkát, elvezette Kóbort termeken és folyosókon át mélyen az épület gyomrába, egy nyitott udvarra. Az udvar egy része le volt kövezve, de tető nem volt fölötte, egy pázsitos helyen pedig szökőkút csobogott fiatal fácskák alatt a napsütésben. Kóbor ott várakozott egyedül egy darabig. Meg se moccant, de a szíve erősen vert, ugyanis ott állva úgy tűnt neki, mintha körülötte láthatatlanul jelen lévő lényeket és munkálkodó erőket érzékelt volna, s tudta, hogy e helyet nemcsak kőből építették, hanem a kőnél sokkal erősebb varázslatokból is. Odabent volt hát a Bölcsek Házának legbenső termében, mely az ég felé kitárva állt. Hirtelen azonban észrevett egy fehér öltözéket viselő embert, aki a szökőkút lehulló vízcsöppjein át őt figyelte.

Amikor a tekintetük találkozott, madárdal csendült föl a fa ágai között. Abban a minutumban megértette Kóbor a madár énekét, a szökőkút medencéjébe lepergő víz fecsegését, a felhők alakjának változását s a lombok közt bujkáló szél susogását: úgy érezte, mintha ő maga is a napsugár egy szava lenne.

Mikor a pillanat elmúlt, Kóbor s a világ visszazökkent az előbbi vagy majdnem az előbbi kerékvágásba. Kóbor a főmágus elé ment s letérdelt, feléje nyújtva az Oromon által írt levelet.

Nemmeziz főmágus, Kútfő nagymestere idős ember volt, nálánál idősebb, mondották, nem is élt akkoron. Reszketős, vékony madárhangján nyájasan üdvözölte Kóbort. A haja, a szakálla s a palástja fehér volt, mintha az évek lassú folyama kimosott volna belőle minden színt és szívósságot, otthagyva őt fehéren és törődötten, mint egy évszázadokon át sodródó korhadt fát.

— Gyönge már a szemem, nem tudom elolvasni a mestered levelét — mondta remegős hangon. — Olvasd fel nekem, fiam.

Kóbor silabizálta hát ki és olvasta fel az írást, mely archik rúnajelekből állt, s mindössze ennyit közölt: „Nemmeziz uram! Küldök Neked valakit, aki a gonti varázslók legnagyobbika lesz, ha igaz a szél szárnyán kelt hír.” Az aláírás nem Oromon igazi neve volt, amit Kóbor még sohasem hallott, hanem Oromon rúnája: a Csukott Száj.

— Ki a földrengést kordában tudja tartani, küldött ím hozzám, légy hát kétszeresen üdvözölve. Az ifjú Oromon kedves volt szívemnek, amikor eljött ide Gontról. Most pedig beszélj nekem az utadról és az élményeidről, fiam.

— Szép időnk volt, uram, kivéve a tengeri vihart.

— Miféle hajó hozott idáig?

— Az Árny, az Andrádokról való kereskedőhajó.

— Kinek a kívánságára jöttél ide?

— A saját magaméra.

A főmágus Kóborra pillantott, majd félrenézett, s olyan nyelven kezdett el beszélni, amit Kóbor nem értett, s motyogott, miképpen aggastyánok szoktak, ha emlékezetük visszafelé kalandozik a múltba, a szigetek közti vándorutakra. Motyogásából itt-ott kicsendültek olyan szavak, amiket a madár énekelt, meg a lepergő víz fecsegett. Nemmeziz nem űzött varázslatot, a hangjából sugárzó erő mégis oly mértékben hatott Kóbor elméjére, hogy egészen megrémült, s egy pillanatra úgy érezte, mintha különös, irdatlan nagy pusztaságban állna magányosan, árnyak, kísértetek között. Pedig egész idő alatt a napsütötte udvaron tartózkodott, a kút csobogását hallgatva.

A kövezett udvaron s a füvön át akkor egy nagytestű fekete madár, egy rosszáni holló ballagott lassan feléjük. Amikor odaért a főmágus palástja tövébe, csak állt ott feketén, a csőre akár a tőr, a tekintete mint a kő, s a szeme sarkából Kóbort méregette. Koppintott hármat a fehér boton, melyre Nemmeziz támaszkodott, mire az öreg varázsló abbahagyta a motyogást, s elmosolyodott.

— Eredj játszani, fiam — mondta végül, akár egy apró gyermeknek. Kóbor ismét térdet hajtott előtte. Mire felemelkedett, akkorra a főmágus eltűnt. Csupán a holló maradt, továbbra is ráfüggesztve a szemét, s csőrét előretartotta, mintha a láthatatlanná vált boton koppantott volna. Majd megszólalt, bizonyára — vélte Kóbor — rosszáni nyelven.

— Terranon üzbük! — károgta. — Terranon üzbük orrek! — Azzal ahogy jött, elvonult méltóságteljesen.

Kóbor megfordult, hogy elhagyja az udvart, s azon töprengett, vajon hová menjen. Az árkádok alatt egy nyurga ifjú jött elébe, aki igen tisztelettudóan, főhajtással üdvözölte.

— Az én nevem Jáspis, Eszély fia az enyhely-szigeti Eolg tartományból. Állok szolgálatodra e napon, körbevezetlek a Nagy Házban, és képességeim szerint válaszolok a kérdéseidre. Téged hogyan szólítsalak, uram?

Kóbor, a hegyekből jött falusi fiú, aki sohasem akadt még össze gazdag kereskedők és nemesurak csemetéivel, meg volt győződve róla, hogy a fickó gúnyt űz belőle a hajlongásával és bókolásával, meg hogy azt mondta, „szolgálatodra” és „uram”. A válasza kurta volt:

— Karvalynak hívnak.

A másik várt egy pillanatot, mintha számított volna még valami udvarias mondatra, de minthogy nem kapott, kiegyenesedett, és kissé félrefordult. Két vagy három évvel volt idősebb Kóbornál, igen magasra nyúlt, és olyan kimért eleganciával mozgott, s tartotta magát kényeskedve (gondolta Kóbor), akár egy táncos. Hátravetett csuklyás, szürke köpönyeget hordott. Az első terem, ahová Kóbort vitte, a ruhatár volt, ahol Kóbor, mint az iskola diákja, rá való ugyanolyan köpenyt és egyéb szükséges ruhaneműt találhatott magának. Mikor felöltötte a választott sötétszürke köpönyeget, Jáspis megjegyezte:

— Most már közénk tartozol.

Jáspisnak beszéd közben sajátos, halvány mosoly játszott az ajkán, amit Kóbor az udvarias szavak mögé rejtett gúnynak vélt.

— A ruha teszi tán a mágust? — vetette oda mogorván.

— Nem — felelte az idősebb fiú. — Azt azonban hallottam, hogy a modor teszi az embert. — Merre menjünk tehát?

— Amerre akarod. Én nem ismerem az épületet.

Jáspis végigvezette Kóbort a Nagy Ház folyosóin, megmutatta a nyitott udvarokat és a fedett csarnokokat, a Polcok Termét, ahol a tudós könyveket és a rúnásköteteket tartották, a tágas Közös Csarnokot, ahol az egész iskola összegyűlt ünnepi napokon, odafönt pedig, a tornyokban és a tető alatt a kis cellákat, ahol a növendékek és mestereik aludtak. Kóbor cellája a Déli Toronyban volt, melynek ablakából lelátott Alkány meredek háztetőire, egész le a tengerig. Akárcsak a többi hálócellában, ebben sem volt más bútorzat, mint egy szalmával töltött derékalj a sarokban.

— Nagyon szerényen élünk itt — magyarázta Jáspis. — De gondolom, nem zavar majd téged.

— Én megszoktam. — S hozzátette még, igyekezvén ezzel a gáláns, gőgös ifjúval egyenrangúnak látszani: — Felteszem, te nem voltál ilyenhez szokva, amikor idejöttél.

Jáspis ránézett, de tekintete szavak nélkül is azt fejezte ki: „Ugyan mit tudsz te arról, hogy mihez vagyok avagy nem vagyok szokva én, az enyhelyszigeti Eolg tartomány urának a fia!” De hangosan csak ennyit mondott:

— Errefelé menjünk.

Míg odafent voltak, harangkongásra lettek figyelmesek, amire lesiettek a refektóriumba, hogy ott száznál is több fiúval s fiatalemberrel együtt elfogyasszák délebédjüket a Hosszú Asztal mellett. Mindenik kiszolgálta magát, s a konyhából a refektóriumba nyíló tálalóablakon át a szakácsokkal tréfálódzva mertek maguknak a párkányokon gőzölgő jókora tálakból, s tetszésük szerint helyet foglaltak a Hosszú Asztalnál.

— Azt mondják — szólt Jáspis Kóborhoz —, hogy akárhányan ülnek is eme asztalhoz, hely mindig marad.

Természetesen elfértek nemcsak a csevegő és falánkul lakmározó fiúk lármás csapatai, hanem az idősebb ifjak is, akik nyakukon ezüstcsattal összefogott szürke köpönyegben párosan vagy egymagukban ültek, csak sokkal csöndesebben, komoly és tűnődő arccal, mintha rengeteg töprenkednivalójuk volna. Jáspis Kóbort egy Bükköny nevű, zömök fickó mellé ültette, aki nemigen beszélt, csak lapátolta befelé nagy hévvel az ételt. Keleti-peremvidéki tájszólása volt, s nem rozsda barna bőrű, mint Kóbor vagy Jáspis vagy a Szigetvilág legtöbb népe, hanem sötétbarna. Egyszerű ember volt, a modora mentes minden finomkodástól. Az étkezés végén ógott-mógott, de aztán Kóborhoz fordulva így szólt:

— Legalább nem volt káprázat, mint oly sok más helyen; egészen ínyemre való volt.

Kóbor nem értette, mire gondol, de eléggé rokonszenves volt neki a fiú, és örült, hogy ebéd után is velük maradt.

Lesétáltak a városba, hogy Kóbor megtanuljon eligazodni benne. Alkány csekély számú s nyúlfarknyi utcáin, ide-oda forgolódva, kanyarogva a magas tetős házak között, egykönnyen el lehetett tévedni. Különös város volt ez, s különösek a lakói is. A halászok, a mesteremberek és a kézművesek csak olyanok voltak, mint másutt, de olyannyira hozzá voltak szokva a varázslatokhoz, amikkel unos-untalan szembe találták magukat a Bölcsek szigetén, hogy félig-meddig már ők is varázslóknak számítottak. Mint már Kóbor is tapasztalta, talányokban beszéltek, s a szemük se rebbent, ha azt látták, hogy egy ház a levegőbe emelkedik, hanem tudván, hogy valamelyik csintalan deákgyerek műve, egykedvűen folytatták a cipőfoltozást vagy a birkahúsaprítást.

Elhaladván a Hátsó Kapu előtt, majd átvágva a Nagy Ház kertjein a fiúk átlépdeltek egy fahídon a kristálytiszta vizű Alkánypír felett, és erdőkön-mezőkön keresztül észak felé vették útjukat. Az ösvény kanyargósan emelkedett. Áthatoltak olyan tölgyfaligeteken, hol sűrű homály uralkodott, hiába sütött hét ágra a nap.

Nem messze, bal kéz felől volt egy liget, amit Kóbor sosem tudott egészen tisztán kivenni. Az ösvény sohasem jutott el odáig, noha mindig úgy tűnt, hogy már-már érinti. Kóbor azt sem látta rendesen, miféle fák nőttek benne. Bükköny, látva a szemét meresztgető Kóbort, szelíden megjegyezte:

— Ez a Lappang-liget. Nem tudjuk elérni, még nem…

A tűző napsütésben sárga virágok tündököltek a réteken.

— Sziporóka — intett feléjük Jáspis. — Ott nyílik, ahová a szél lepottyantotta az égő Ilien felől szálló izzó pernyét, amikor Vandór-Akbé a Belső-szigeteket védte a Tűz Urával szemben. — Ráfújt egy elhervadt virágra, s az elszabadult magocskák úgy röppentek szanaszét a szélben, mint tűzszikrák a napfényben.

A kanyargó ösvény felfelé vezette őket egy kerek és kopasz, nagy zöld hegy aljához, amit Kóbor a hajóról látott, amikor beléptek Kútfő szigetének elvarázsolt vizeire. A hegyoldalban Jáspis megtorpant.

— Otthon, Enyhelyen, sokat hallottam a gontiak varázstudományáról, s mindenkor dicsérőleg, ezért hát régtől fogva vágytam már rá, hogy lássam, milyen is az. Ím, előttünk áll egy gonti polgár; s a Kútfő-hegy oldalában vagyunk, mely mélyen a föld méhében gyökerezik. Itt minden varázslatnak nagyobb az ereje. Próbálj ki egy bűvös trükköt, Karvaly! Mutasd meg, mit tudsz!

Kóbor zavarba jött, s nem szólt semmit.

— Hagyd békén, Jáspis — vágott közbe Bükköny a maga nyers stílusában. — Majd később.

— Kell, hogy képes legyen rá vagy értsen hozzá, máskülönben a kapus nem eresztette volna be. Most vagy később, egyre megy. Nem igaz, Karvaly?

— A képességem is megvan, meg értek is hozzá — mondta Kóbor. — Beszélj, mifélére gondolsz.

— Bűvészmutatványokra természetesen: fortélyos, csalóka káprázatokra. Mint ez!

Ujjával Jáspis a hegyoldalra mutatott, s közben néhány furcsa szót mormogott, amire a mutatott helyen, a zöld fűszálak közül apró vízerecske kezdett csörgedezni, amely nőttön-nőtt, mígnem előbuggyant a forrás, és rohanvást igyekezett lefelé a hegyről. Kóbor beledugta a kezét a csermelybe, s érezte a nedvességet, kortyolt belőle, s ajka hűs vizet ért. Ám mindezek ellenére a szomját nem oltotta, puszta káprázat lévén. Jáspis egy újabb szóval elállította a vízfolyást, s a fűszálak szárazon hajladoztak a napsütésben.

— Te jössz, Bükköny — szólt hűvös mosollyal.

Bükköny savanyú ábrázattal vakarta meg a fejét, de fölmarkolt egy kevés földet, és monoton kántálásba kezdett fölötte, miközben sötét ujjaival gyúrta, dagasztotta, formálta, simogatta, mígnem egy apró teremtmény — akár egy poszméh vagy szőrös dongó — röppent ki a tenyeréből, s döngicsélve eltűnt a Kútfő-hegy felett.

Kóbor megrökönyödve, csüggedten ácsorgott. Az ő tudománya puszta falusi boszorkánykodásból állt: kecskecsalogató, bibircsókeltüntető, terheket mozgató és fazékfoltozó varázsigékből.

— Én nem mívelek efféle praktikákat — mondta.

Bükköny ezen felbuzdulva folytatni akarta, de Jáspis közbeszólt:

— Miért nem?

— A varázsmesterség nem játék. Mi, gontiak nem szórakozásból vagy dicsőségszerzés gyanánt űzzük — válaszolt Kóbor gőgösen.

— Hát akkor mi végre? — tudakolta Jáspis. — Pénzért?

— Nem! — De egyéb nem jutott eszébe, amivel palástolhatná tudatlanságát, és megőrizhetné a méltóságát. Jáspis jókedvűen felkacagott, majd nekiindult, vezetve őket tovább, fel a Kútfő-hegy oldalában. Kóbor követte, sértődötten, sajgó szívvel, és tudta, hogy ostobán viselkedett, s mindezért Jáspist okolta.

Aznap éjjel, ahogy a kútfői Nagy Ház végtelen csendjében köpönyegébe burkolózva hevert Kóbor sötét és rideg kőcellájában a szalmazsákon, a hely idegensége és a gondolat, hogy hány, de hány varázslatra és bűvös cselekedetre került már itt sor, erősen rátelepedett a lelkére. Körülfonta a sötétség, rémület töltötte el a szívét. Bárhol másutt szívesebben lett volna, mint Kútfőn. Ám akkor Bükköny állt meg az ajtó előtt, feje fölött kis, kékes lidércfény hajladozott, hogy megvilágítsa az utat, s megkérdezte, bejöhetne-e diskurálni egy keveset. Gontról faggatta Kóbort, aztán szeretettel mesélt a maga otthonáról, a keleti-peremvidéki szigetekről, ahol esténként a falusi tűzhelyek füstjét a szél kisodorja a tenger fölé, a mulatságos nevű szigetek, Tüzes, Rezes és Horosh, Nyuzór és Szipor, Harish, Rézgás és Bög közé. Amikor ujjával felrajzolta e szigetek körvonalait a kőpadlóra, hogy elhelyezkedésüket megmutassa, a vonalak tompán fénylettek, mintha ezüstpálcával húzta volna őket, majd hamarosan szertefoszlottak. Bükköny három éve volt már az iskola deákja, hamarosan varázslóvá avatják; a mágia alacsonyabb fokozatai neki már csak annyi fejtörést okoztak, mint madárnak a repülés. Volt azonban egy sokkal lényegesebb, tanulással el nem sajátítható tehetsége: a melegszívűsége. Már akkor éjjel is felkínálta, s azután is kitüntette Kóbort megingathatatlan s őszinte barátságával, amit az nem tudott nem viszonozni.

Bükköny azonban Jáspishoz is barátságos volt, aki bolondot csinált Kóborból ott a Kútfő-hegyen a legelső napon. Kóbor nem felejtette el az esetet, s úgy tűnt, Jáspis sem, aki mindig udvariasan, de csúfondáros mosollyal beszélt vele. Kóbor büszkesége nem hagyta, hogy megalázzák, semmibe vegyék. Megesküdött, hogy majd egy napon bebizonyítja Jáspisnak meg a többi fiúnak is, akik között Jáspis valamiféle vezér volt, hogy mily hatalmas ereje van őneki. Hiszen nem volt köztük egy sem — hiába tudtak annyi agyafúrt trükköt —, aki a varázserejével egy falut mentett volna meg. Nem volt köztük egy sem, akiről Oromon olyat írt volna, hogy ő lészen egykor Gont legnagyobb varázslója.

Ilyenképpen gyógyítgatva sértett büszkeségét, Kóbor egész figyelmét, akaraterejét a rábízott munkának szentelte: leckéknek, művészeteknek, históriáknak és olyan ismereteknek, amiket a Kilenceknek nevezett, szürke palástot viselő kútfői mesterek tanítottak.

Napjainak egy részét a dalnokmesterrel töltötte, aki a hősök tetteiről szóló dalokat és bölcseleti énekeket oktatta, kezdve minden dalok legősibbjével, az Éa teremtésével. Azután vagy egy tucatnyi fiúval együtt, a szélvigyázómester irányítása mellett a szél és az időjárás sajátságaival ismerkedtek. Tavasszal és nyáron egész napokat töltöttek kint a napfényes Kútfői-öbölben könnyű vitorlásokkal, s gyakorolták, hogyan kell varázsigékkel kormányozni, a hullámokat lecsendesíteni, a nagy világszélhez szólani és varázsszelet támasztani. Ezek mind igen bonyolult mutatványok, s gyakorta megesett, hogy az átcsapó vitorlarúd fejbe kólintotta Kóbort, amikor a hajó egy hirtelen támadt, hátulról jövő széllökettől átfordult vagy hogy csónakja egy másikkal ütközött, noha ott volt az egész öböl, lett volna elég hely navigálásra —, meg olyan is, hogy a csónakjában ülő másik két fiút is váratlan fürdőzésre kárhoztatta, amikor egy hatalmas hullám — szándékától függetlenül — mindhármukat beborította. Más napokon sokkal nyugodalmasabb kirándulásokat tettek kint a parton a gyógyfüvesmester társaságában, aki a növényféleségek sokszínű világával és természetével ismertette meg tanítványait; a trükkmester pedig bűvészmutatványokra és szemfényvesztésre, valamint apróbb elvarázsoló fogásokra tanította őket.

Mindezeket a tanulmányokat Kóbor igen gyorsan magába szívta, úgyhogy egy hónapon belül lefőzte tudásban a már egy évet Kútfőn töltött diákokat. Különösen a bűvésztrükköket sajátította el olyannyira könnyedén, hogy úgy tűnt, mintha már a születésekor tudta volna őket, s csak fel kellett hogy elevenítse használatukat. A trükkmester nyájas és jó kedélyű öregember volt, aki határtalan élvezetet talált az általa oktatott elmés és nagyszerű bűvészmutatványokban; Kóbor hamarosan semmi tiszteletet nem érzett iránta, de folyton kérdezgette, hol ezt, hol azt a varázslatot hogy mutatná meg, s bármit kért, a mester mosolyogva teljesítette. Egy napon azonban Kóbor, még mindig azon törve a fejét, hogyan adhatná végre vissza Jáspisnak a leckét, így szólt a trükkmesterhez a Jelenések Udvarában:

— Uram, ezek a szemfényvesztő mutatványok mind olyan egyformák; elég egyet ismerni ahhoz, hogy tudjuk a többit. S amint vége a varázslatnak, az ábrándkép szertefoszlik. Ha egy kavicsot gyémánttá változtatok — s csinálta is egy apró csuklómozdulattal és a varázsige kimondásával —, mit kell tennem, hogy a gyémánt gyémánt maradjon? Hogyan lehet megkötni az átváltoztató varázslatot, hogy tartós legyen?

A trükkmester letekintett a Kóbor tenyerén ragyogó drágakőre, mely szikrázott, akár a sárkányok kincstárának legdrágább ékköve. Az öreg mester egy szót súgott, hogy tolk, mire a kő visszaváltozott kaviccsá, nem drágakővé, hanem egy érdes, szürke szikladarabbá. A mester elvette Kóbortól, és a maga tenyerén tartva így szólt:

— Íme, egy aprócska szikla; az Igazi Nyelvben tolk — és szelíden Kóborra pillantott. — Egy darab a Kútfő szigetét alkotó kőzetből, egy kis szemcséje a szárazföldnek, melyen emberek élnek. Ez itt önnönmaga. A világ része. A káprázatvarázslatok által csinálhatsz belőle gyémántot vagy virágot, bogarat, egy szemet vagy akár lángnyelvet… — A kődarab egyik alakot öltötte a másik után, ahogy a mester kiejtette a nevüket, aztán visszaváltozott kővé. — Ám ez puszta érzékcsalódás. A káprázat becsapja a szemlélő érzékeit; elhiteti vele, hogy látja, hallja, érzi, hogy az a valami más alakot öltött. Csakhogy azt a valamit nem változtatja meg. Ahhoz, hogy e kő drágakővé váljon, az igazi nevét kell megváltoztatni. Ám ehhez, fiam, még ha a világnak ilyen csöppnyi morzsájáról van is szó, a világot kell megmásítani. S ez lehetséges is, hogyne. Ez a tudomány az elvarázsolómester területe, majd megtanulod te is, ha már kellően felkészültél rá. Addig azonban sem egy árva kavicsot, sem egy homokszemcsét, semmit nem szabad megváltoztatnod, amíg nem tudod, mi jó vagy rossz következhet tetted nyomán. A világ egyensúlyban van, ekvilibriumban. Egy varázsló az átváltoztató és megidéző erejével megingathatja a világ egyensúlyát. Félelmetes ám ez az erő. Rendkívül veszedelmes. Csak tudással szabad társulnia, és szükséget kell szolgálnia. A fellobbanó gyertyaláng árnyékot is vet maga körül…

Majd ismét a kavicsra pillantott.

— De azért jó dolog a szikla is, tudod-e — szólt kevésbé komolyan. — Lenne csak gyémántból Óceán-föld mindahány szigete, kutya életünk lenne akkor itten. Örvendezz a káprázatnak, fiam, a sziklákat pedig hagyd csak meg sziklának. — A mester mosolygott, de Kóbor elégedetlen volt a magyarázattal. Próbálja csak kicsalni az ember egy mágus titkait, mindjárt papolni kezd — akárcsak Oromon — egyensúlyról meg veszélyről meg sötétségről! Viszont az olyan varázsló, aki már eljutott az ilyen gyermeteg szemfényvesztő trükköktől az igazi átváltoztató és megigéző tudományokig, bizonyára rendelkezik már akkora hatalommal, hogy tetszése szerint cselekedjék, hogy a maga megítélése szerint tartsa egyensúlyban a világot, és a maga gyújtotta világossággal kényszerítse meghátrálásra a sötétséget.

A folyosón Kóbor összetalálkozott Jáspissal, aki amióta Kóbor az elért eredményei alapján mind nagyobb elismerésnek örvendett iskolaszerte, sokkal barátságosabbnak tűnő s mégis sokkal gunyorosabb hangon beszélt vele.

— Rosszkedvűnek látszol, Karvaly — jegyezte meg —, nem sikerültek tán a bűvészmutatványaid?

Kóbor, igyekezvén mindenkor Jáspissal egyenlő félként viselkedni, úgy válaszolt, hogy figyelmen kívül hagyta a kérdés ironikus hangnemét.

— Unom már a bűvészkedést — felelte —, unom ezeket a hókuszpókuszokat, amik csak arra jók, hogy henye várurakat és földesurakat szórakoztassanak. Az egyetlen igazi varázslat, amit eddig Kútfőn tanultam, az a lidércfénykeltés meg némi idővetés. A többi merő pojácaság.

— A pojácaság is lehet veszedelmes — jegyezte meg Jáspis —, ha pojáca kezébe kerül.

Erre Kóbor megpördült, mint akit megütöttek, s tett egy lépést Jáspis felé ám a nagyobb fiú csak mosolygott, mint akinek esze ágában sem volt őt sértegetni, biccentett a maga merev, választékos módján, és továbbsétált.

Ahogy ott állt, és bámult Jáspis után, szívében haraggal, Kóbor megesküdött, hogy legyőzi ellenfelét, de nem ám egyszerű varázslási versenyben, hanem erőpróbában. Bebizonyítja, hogy kicsoda ő, és megszégyeníti Jáspist. Nem hagyja, hogy ez a piperkőc, utálatos, gőgös ficsúr lenézze őt.

Kóbor el sem töprengett azon, hogy vajon miért is utálja őt Jáspis. Csak azt tudta, ő miért utálja társát. A többi diák hamarosan rájött, hogy nemigen mérheti magát Kóborhoz sem testgyakorlásban, sem a komolyabb tárgyakban, s azt beszélték róla, egyesek dicsérőleg, mások rosszindulatúan, hogy „ő született varázsló, sosem hagyná, hogy valaki legyőzze.” Egyedül Jáspis nem dicsérte vagy kerülte, csak egyszerűen, könnyed mosollyal, lenézte. Jáspis volt tehát az egyetlen ellenfél, akivel le kellett Kóbornak számolnia.

Kóbor vagy nem látta, vagy nem akarta látni, hogy ebben az ellenségeskedésben, amelyhez úgy ragaszkodott, s amit sértett önérzete miatt magában táplált, valami veszély rejlett, valami gonosz, amire a trükkmester jóindulatúan figyelmeztette.

Amikor nem marcangolta bensőjét mohó bosszúvágy, tudta ő nagyon is jól, hogy jelenleg nem számít ellenfélnek sem Jáspis, sem a többi nagyobb fiú számára, ezért hát beletemetkezett a munkájába, és ment minden a rendes kerékvágásban. A nyár végére valamelyest lanyhult a munka irama, s több idő jutott testmozgásra: varázslat hajtotta csónakok versenyére végig a kikötőben, látványos bűvészmutatványokra a Nagy Ház udvaraiban meg a hosszú estéken a ligetekben rendezett vad bújócskákra, melyekben mind a bújók, mind a hunyók láthatatlanok voltak, s csak kacagó meg kurjongató hangok kergetőztek a fák között üldözve, ki-kicselezve a fürge, halvány lidércfénylángocskákat. Aztán az ősz beköszöntével újult erővel gyürkőztek neki a feladatoknak, s gyakorolták az új varázslatokat. Kóbor első, Kútfőn töltött hónapjai tehát gyorsan elszaladtak, telve indulatokkal s csodákkal.

A tél egészen más volt. Kóbort hét másik fiúval Kútfő szigete legtávolabbi csücskébe, legészakibb partfokára küldték, ahol a Magányos Torony áll. Ott élt egymagában a névtanítómester, akit Kurremkarmerruknak hívtak, mely névnek semmilyen nyelven nincsen jelentése. Sem tanya, sem más lakóépület nem volt több mérföldes körzetben a Torony tájékán. Zordan emelkedtek a falai az északi szirtek fölé, szürke fellegek borultak a fagyos hullámok fölébe, s véget nem érően ontotta a névtanító a lajstromba rendezett nevek szakadatlan sorát nyolc tanítványa elébe. Kurremkarmerruk ott trónolt közöttük a Torony felső termében egy magas széken, s csak írta, írta sorban a fiúknak a megtanulandó neveket, míg éjféltájt a tinta ki nem fakult, üresen hagyva ismét a pergament. A teremben hideg és félhomály uralkodott, s tartós, mély csönd, melyet csak a mester tollának sercegése s néha-néha valamelyik diák sóhaja tört meg, akinek még éjfél előtt be kellett magolnia a Pelági-tenger egyik picurka szigetének, amit Seholsincs-szigetnek hívnak, az összes földrajzi pontját: a partfalak, földnyelvek, öblök, tengerszorosok, keskeny nyílások, csatornák, kikötők, sekélyesek, homokpadok és sziklazátonyok megnevezéseit. Ha a diák panaszkodott, a mester nem szólt esetleg semmit, de megtoldotta még a lajstromot, vagy volt, hogy így válaszolt:

— Egy leendő tengertudornak ismernie kell a tenger minden egyes csöppjét az igazi nevén.

Kóbor is felsóhajtott hébe-hóba, de nem panaszkodott. Előtte világos volt, hogy a helységek, élő és élettelen dolgok igazi nevének unalmas és végeláthatatlan biflázásában ott rejlik az általa hőn óhajtott erő, akár egy kiapadt forrás fenekén a drágakő. Hiszen ebben áll a mágia, valamely dolog igazi nevének tudásában. Így mondta nekik Kurremkarmerruk, egyetlenegyszer, még az első éjszaka; soha többé nem ismételte meg, de Kóbor nem felejtette el a szavait:

— Sok-sok nagy hatalmú mágus töltötte azzal egész életét, hogy kitalálja egyetlen dolog nevét, egyetlenegy elkallódott vagy feledésbe merült nevet. A listák még ma sem teljesek, s nem is lesznek, míg a világ világ. Figyeljetek, s megtudjátok, miért. Ezen a mi világunkon és az árnyékvilágban, amely nem ismer napot, sok van, minek semmi köze sincsen az emberhez és az emberi nyelvhez, és olyan erők működnek, melyek túlszárnyalják a mi erőnket. De a mágiát, az igazi mágiát csak olyanok űzik, akik Óceánföld archik nyelvét beszélik, vagy az ősnyelvet, melyből az kinőtt.

Ezen a nyelven beszélnek a sárkányok, meg ezen beszélt Tritán, aki a világ szigeteit teremtette, ezen szólnak históriás énekeink és dalaink, varázsigéink, bűvös rigmusaink és könyörgéseink. Ennek szavai rejlenek átalakult formában archik szavainkban. Mi a tenger hullámairól felcsapó tajtékot sukiennek nevezzük: ez a szó két ősnyelvi szóból tevődik össze, a sukból, ami sörényt és az inienből, ami tengert jelent. Tehát a tajték a tenger sörénye. De a sukien szóval nem lehet a tajtékot megigézni: a saját, igazi ősnyelvi nevét kell használni, ami úgy szól, hogy essa. Minden boszorkány tud néhány szót az ősnyelvből, a mágusok pedig többet is. Csakhogy megszámlálhatatlanul sok van. Némelyek elvesztek az idők során, némelyek elrejtőztek, némelyiket meg csak a sárkányok és az Őserők tudják, és vannak olyanok is, amelyeket egyetlen élőlény sem ismer; nincs ember, aki mindet el tudná sajátítani. E nyelv határai ugyanis végtelenek.

Íme a magyarázat. Mint mondottam, a tenger neve inien. Ámde amit mi Legbenső-tengernek hívunk, annak az ősnyelvben más neve van. Minthogy semminek sincs két igazi neve, az inien az összes többi tengerre vonatkozik, a Legbenső-tengert kivéve. És még ez sem egészen pontos, természetesen, hiszen mérhetetlenül sok tenger, öböl és szoros van, melyek saját, külön nevet viselnek. Ha tehát egy tengertudor mágus elkövetne olyan esztelenséget, hogy megkíséreljen vihart vagy szélcsendet bocsátani az egész óceánra, akkor nemcsak az inien szót kellene kimondania, hanem a tenger minden kis sarkának, csücskének és darabkájának nevét az egész Szigetvilágban, a Külső-peremvidékeken és azon is túl, ahol a nevek sora véget ér. Ilyenformán az, amiből az erőt merítjük varázslatainkhoz, egyúttal határt is szab ennek az erőnek. Egy mágus csak a közvetlen környezetében lévő dolgokon tud uralkodni, olyanokon, amiket teljes mértékben és pontosan meg tud nevezni. S ez így van jól. Ha nem így lenne, a hatalmasok gonoszsága vagy a bölcsek könnyelműsége rég megtalálta volna már a módját, hogy megváltoztassa a megváltoztathatatlant, s az ekvilibrium összeomlott volna. Az egyensúlyát vesztett tenger elborítaná a szigeteket, amelyeken annyi veszedelem között élünk, s a teremtés előtti süket csönd elnyelne minden nevet, minden hangot.

Kóbor hosszan eltöprengett e szavakon, melyek mélyen beleivódtak értelmébe. Csakhogy a feladat magasztossága sem volt képes enyhíteni a Toronyban eltöltött hosszú év kimerítő munkájának keservét. Az esztendő végén pedig Kurremkarmerruk mindössze ennyit mondott neki: „A kezdet számodra jól sikerült.” Semmi többet. A varázslók igazat beszélnek, s igaz is volt, hogy a nevek alapos ismerete, amelynek megszerzéséért Kóbor keményen megdolgozott, csak puszta kiindulási alapja volt annak, amit egész életében tanulnia kell. Őt hamarabb eleresztette a mester a Magányos Toronyból, mint a többi, vele érkezett fiút, mert Kóbor gyorsabban tanult; ám ez volt az egyetlen dicséret, amit kapott.

Kóbor egyedül bandukolt által a szigeten a kora téli időben, lakatlan, néptelen utakon. Az éjszaka közeledtével eleredt az eső. Nem varázsolta el a feje felől az esőcseppeket, hiszen Kútfő szigetén az időjárást a szélvigyázómester tartotta a kezében, amibe nem lehetett belekontárkodni. Kóbor behúzódott egy hatalmas füzökfa alá, s ahogy köpönyegébe burkolózva leheveredett, eszébe jutott hajdani mestere, Oromon, ki talán most is oda van őszi vándorútján a gonti hegyormokon, s éjszakai menedéke falait a hulló zápor, fedelét meg kopasz gallyak adják. Kóbor erre elmosolyodott, ugyanis Oromonra gondolva mindenkor megvigasztalódott. Békés szívvel merült álomba az eső surrogásával teli nyirkos sötétségben. Pirkadatkor felébredt, s fölemelte a fejét. Az eső elállt, s akkor megpillantott egy aprócska, összegömbölyödve szunyókáló jószágot, mely melegre vágyva köpönyege redői közé kuporodott. Kóbor ezt látva elcsodálkozott, hiszen ritka, különleges állatka volt, egy pomat.

A pomatok a Szigetvilág négy déli szigetén élnek csak, Kútfőn, Lepcén, Dondyn és Gázlóron. Kicsinyek, gömbölydedek, pofácskájuk széles, szőrük sötétbarna vagy tarka, s szemük nagy és fényes. Félelmetes fogaik s ingerlékeny természetük az oka, hogy nem lehet őket házhoz szoktatni. Se nem visít, se nem nyifog, egyáltalán nem ad semmilyen hangot. Kóbor megsimogatta, mire a pomat felébredt, ásított, kis barna nyelvét s fogait láttatva, de félelmet nem tanúsított.

— Pomat — mondta neki Kóbor, aztán emlékezvén az ezernyi állatnévre, amit a Toronyban tanult, megszólította az ősnyelvi, igazi nevén: — Mók! Akarsz-e velem tartani?

A pomat rácsücsült Kóbor tenyerére, és tisztogatni kezdte a bundáját.

Kóbor feltette a vállára, a kámzsája ráncai közé, s attól kezdve ott utazott. Napközben hébe-hóba leszökkent a földre, eliramodott a fák közé, de mindig visszatért Kóborhoz, egyszer egy erdei egérrel, amit fogott. Kóbor felkacagott, és biztatta a pomatot, hogy egye már meg az egeret, mert neki sietős, lévén aznap este a napforduló ünnepe. A párás szürkületben megérkezvén a Kútfő-hegy mellé, Kóbor ragyogó lidércfényeket látott táncolni a Nagy Ház fölött az esőben, majd amikor belépett a tüzek fényeitől világos csarnokba, mesterei és diáktársai siettek az üdvözlésére.

Olybá tűnt ez a megérkezés Kóbor számára, mintha hazatért volna, ő, akinek eddig nem volt otthona, ahová visszatérhetett volna. Boldogan látta viszont az ismerős arcokat, de a legboldogabb akkor volt, amikor észrevette Bükkönyt, ki sötét arcából virító széles mosollyal igyekezett feléje. Kóbor nem is tudta, hogy barátja ennyire hiányzott neki ez alatt az év alatt. Bükkönyt ez év őszén varázslóvá avatták, nem volt már tanítvány, de ez nem jelentett korlátot kettejük között. Azonnal társalgásba merültek, s Kóbor úgy érezte, most egy óra alatt többet beszélt, mint a Magányos Toronyban töltött egész hosszú éven át.

A pomat még mindig Kóbor vállán lovagolt, befészkelve magát a csuklya ráncába, akkor is, amikor helyet foglaltak az ünnepi vacsorára felállított hosszú asztaloknál a Közös Csarnokban. Bükköny elálmélkodott a kis jószágon, ám amikor egyszer feléje nyújtotta a kezét, hogy megsimogassa, az rávicsorította éles fogait. Bükköny felnevetett.

— Az a szóbeszéd járja, hogy akit egy állat a bizalmába fogad, ahhoz a kövekben és forrásokban lakozó őserők emberi hangon szólanak.

— Azt mondják, a legtöbb gonti varázslónak van szelídített vadállata — szólalt meg Jáspis, aki Bükköny másik felén ült. — Nemmeziz urunknak is van hollója, és énekekből tudjuk, hogy a bárka-szigeti Vörös Mágus egy vaddisznót tartott aranyláncon. De olyat még nem hallottam, hogy egy varázsló patkányt tartson a csuklyájában!

Ezen mindenki kacagott, és Kóbor is velük. Vidám éjszaka volt, és Kóbor örült, hogy részese lehet e meghittségnek s vigasságnak, s ünnepet ülhet társaival. Azonban mint minden szó, amit Jáspis valaha is intézett hozzá, ez a tréfa is tovább feszítette a húrt.

Azon az éjjelen O-sziget ura — maga is nagy hírű varázsló — az iskola vendége volt. A főmágusnak volt a tanítványa, s olykor-olykor visszatért Kútfőre a Téli Ünnepség vagy a Hosszú Tánc idején, nyáron. Vele volt hölgye is, karcsú és ifjú, tündöklő, akár a csiszolt réz, fekete haját opálok ékítették. Ritkán történt, hogy asszony tartózkodott a Nagy Ház termeiben, és az idősebb mesterek némelyike a szeme sarkából, rosszallóan méregette. A fiatalabbak azonban rajongó tekintettel bámulták.

— Egy ilyenért káprázatos varázslatokra lennék képes… — mondta Bükköny sóhajtva Kóbornak, és nagyot nevetett.

— Hisz csak egy asszony — felelte Kóbor.

— Habtündér hercegnő is csak asszony volt — folytatta Bükköny —, mégis őmiatta lett egész Anglád pusztaság, Enyhely hős mágusa halott, és Soléa szigetét elnyelte a tenger.

— Mesebeszéd — felelte Kóbor. Hanem aztán ő is szemlélni kezdte O-sziget úrnőjét, s azon töprengett, vajon valóban olyan végzetes szépség-e, amilyenről a regék szólanak.

A dalnokmester elénekelte az Ifjú király tetteit, majd mindnyájan belekezdtek a Téli Énekbe. Aztán, amikor egy kis szünet állt be, még mielőtt mindnyájan felálltak volna az asztaltól, Jáspis felemelkedett, és odament a kandallóhoz legközelebb lévő asztalhoz, ahol a főmágus meg a vendégek meg a mesterek foglaltak helyet, és megszólította O-sziget úrnőjét. Jáspis nem volt már gyermek, hanem magas, karcsú és jóvágású ifjú; palástja ezüstcsattal volt összefogva a nyakán, ugyanis ez éven őt is varázslóvá avatták, aminek a csat volt a bizonysága. Az úrnő elmosolyodott Jáspis beszédén, s az opálok ragyogó fénnyel tündököltek fekete hajában. Majd miután a mesterek jóindulatuk jeléül beleegyezően bólintottak, Jáspis látványos varázstrükköt produkált az úrnő elébe. Intésére fehér fa pattant ki a kőpadlóból. Ágaival egészen a tetőgerendáig nyújtózkodott, s minden ágán, minden gallyacskáján egy aranyalma csillogott, akár a napkorong, ugyanis ez az Életfa volt. Egyszer csak egy fehér madár röppent föl az ágak közül, farka akár a hulló hóesés, s röptétől az aranyalmák elhalványultak, majd mint egy-egy csöpp kristály, magvakká változtak. A magok záporeső módjára hullottak le a fáról, s akkor hirtelen édes illat áradt szét a teremben, mialatt a fa ringva, hajladozva rózsapiros leveleket és sziporkázó csillagoknak tűnő virágokat hajtott. Majd a káprázat szertefoszlott. O-sziget úrnője elragadtatva felkiáltott, s elismerése jeléül szép fejével biccentett az ifjú boszorkánymester felé.

— Jöjj velünk, élj nálunk O-szigeten! Ugye megengeded, uram? — kérdezte gyermek módjára zord férjeurától. Jáspis azonban csak ennyit mondott:

— Majd ha annyi tudást szereztem, hogy méltó leszek mestereimhez és a te dicséretedre is, hölgyem, akkor szíves örömest elmegyek, és még nagyobb örömmel állok a szolgálatodra.

Válasza mindenkinek tetszett, csak Kóbornak nem. Szóval csatlakozott ugyan a dicsérő szavakhoz, de a szíve mélyén másként érzett. Keserű irigységgel mondta magában: „Én jobban csináltam volna!” S attól kezdve az est minden vígsága elkomorult számára.