Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

ELSŐ FEJEZET Utasítás a rendőrfőnöktől

Alighogy Lije Baley az íróasztalához ért, észrevette, hogy R. Sammy várakozásteljesen figyeli. Hosszúkás arcának mogorva vonásai megmerevedtek:

— Mit akarsz? — kérdezte.

— A főnök hívatott, Lije. Azt mondta, mihelyt bejössz, azonnal menj be hozzá.

— Rendben van.

R. Sammy csak állt tovább, kifejezéstelen arccal.

— Azt mondtam, rendben van — szólt rá Baley. — Leléphetsz!

R. Sammy sarkon fordult, és ment a dolgára. Baley ingerülten kérdezte magától: vajon miért ne végezhetné R. Sammy munkáját egy ember? Aztán figyelmét dohányzacskója tartalmára fordította: gyors fejszámolást végzett. Ha naponta beéri két pipára valóval, kihúzhatja a legközelebbi dohányosztásig.

Kilépett a korlát mögül (két év óta besorolása alapján korláttal elkerített munkahely járt neki), és végigment a közös termen.

Mikor elhaladt Simpson mellett, az fölpillantott a higanyos adattárolóból.

— A főnök hívatott, Lije — szólt oda.

— Tudom. R. Sammy már mondta.

A higanyos tároló belsejéből jelekkel sűrűn teleírt szalag tekergeti elő, ahogy a kis készülék végigkutatta és elemezte „emlékezetét” a kívánt adatokért, amelyek a csillogó higanyfelület apró rezgő mintázatában voltak elraktározva.

— Ha nem félnék, hogy eltörik a lábam, jól fenéken billenteném ezt az R. Sammyt — mondta Simpson. — A napokban találkoztam Vince Barrett-tel.

— Igen?

— Szeretne visszakerülni hozzánk. Vagy bármilyen más munkát kapni a rendőrségen. Szegény srác nagyon el van kámpicsorodva, de hát én mit mondhattam volna neki? Most R. Sammy van itt helyette és kész. Ő meg jobb híján egy szállítószalagnál dolgozik az élesztőgazdaságban. Pedig jóeszű fiú. Mindenki szerette.

Baley a vállát vonogatta, és hűvösebb modorban válaszolt, mint ahogy akarta, vagy ahogy megfelelt érzelmeinek:

— Hát ezzel most mindannyiunknak szembe kell nézni.

A rendőrfőnöknek külön szoba járt. Neve — JULIUS ENDERBY — ott díszelgett gondosan metszett, formás betűkkel a homályos üvegen. Alatta pedig ez állt: NEW YORK CITY RENDŐRFŐNÖKE.

— Hallom, hogy hívattál, főnök — mondta Baley, belépve a szobába.

Enderby fölpillantott. Szemüveget hordott, mert érzékeny szeme nem bírta az általában használatos kontaktüveget. Csak amikor az ember már megszokta a szemüveg látványát, szentelhette figyelmét az egyébként teljesen jellegtelen arcnak. Baley erősen gyanította, hogy a rendőrfőnök szeme nem is olyan nagyon érzékeny, és csak azért hord szemüveget, mert az „egyéniséget” kölcsönöz neki.

A rendőrfőnök most feltűnő idegesen nézett maga elé. Megigazította kézelőjét, majd hátradőlve székében, túlzott szívélyességgel mondta:

— Ülj le, Lije. Ülj le.

Baley kimért mozdulatokkal leült és várt.

— Jessie hogy van? — kérdezte Enderby. — És a fiad?

— Köszönöm, jól — felelte Baley tompa hangon. — Pompásan. És a tieid?

— Pompásan — visszhangozta Enderby. — Pompásan.

Nem jól indul ez a beszélgetés.

Valami nincs rendben az arcával, gondolta magában Baley. Majd fennhangon így szólt:

— Főnök, szeretném, ha nem R. Sammyvel üzennél értem.

— Ismered az érzéseimet. De hát iderakták, és valamire csak fel kell használnom.

— Csuda kényelmetlen, főnök. Odajön, mondja, hogy beszélni akarsz velem, aztán csak áll ott mellettem. Tudod, mit akarok ezzel mondani. Ha nem szólok rá, hogy menjen a dolgára, ítéletnapig ott állna.

— Ez az én hibám. Mikor elküldtem az üzenettel, elfelejtettem külön megmondani neki, hogy utána folytassa a munkáját.

Baley felsóhajtott. Mélybarna szeme körül a vékony ráncok elmélyültek.

— Szóval beszélni akartál velem.

— Igen, Lije — mondta a rendőrfőnök —, és ráadásul nem is valami egyszerű dologról.

Felállt, megfordult és az íróasztala mögötti falhoz lépett. Megnyomott egy alig látható gombot, mire a falfelület egy része átlátszóvá vált.

Baley a váratlanul beáramló szürkés fénytől hunyorogni kezdett.

— Ezt a múlt évben csináltattam magamnak — mondta mosolyogva a rendőrfőnök. — Ugye, eddig még nem mutattam neked? Gyere csak ide, és nézz. ki. A régi időkben valamennyi szobában volt ilyen. „Ablaknak” hívták. Tudtad?

Baley nagyon jól tudta, hisz épp elég történelmi regényt olvasott.

— Hallottam róluk — felelte.

— Gyere ide.

Baley kissé feszengve engedelmeskedett. Valami szemérmetlenséget érzett abban, hogy a szobák titkait így feltárják a külvilágnak. A rendőrfőnök néha bolondosan túlzásba viszi konzervatív hajlamait. Példa rá a szemüvege.

Aha! Ettől olyan szokatlan az arckifejezése.

— Bocsáss meg, főnök — mondta Baley —, de ugye, új szemüveged van?

A rendőrfőnök kissé meglepetten nézett rá, levette a szemüvegét, rápillantott, majd újból Baleyre nézett. Kerek arca szemüveg nélkül még kerekebbnek látszott, álla pedig kissé hegyesebbnek. És a pillantása is némileg bizonytalan lett, mert tekintetét nem tudta kellőképpen összpontosítani.

— Igen — felelte, visszatéve a szemüveget az orrára. — A régit három nappal ezelőtt eltörtem — tette hozzá bosszúsan. — És annyi minden dolgom akadt, hogy csak ma reggel tudtam másikat szerezni. Ez a három nap, Lije, valóságos pokol volt.

— A szemüveg miatt? — Volt még más egyéb is. Mindjárt rátérek.

Az ablak felé fordult, és Baley követte példáját. Kissé meglepetten vette észre, hogy esik az eső. Egy pillanatig lenyűgözve bámulta az égből hulló vízcseppek látványát. Mellette a rendőrfőnök úgy sugárzott a büszkeségtől, mintha ez a természeti tünemény az ő keze műve lett volna.

— Ebben a hónapban harmadszor látok esőt. Érdekes, mi?

Baley akarva, nem akarva kénytelen volt bevallani magának, hogy a látvány valóban lenyűgöző. Életének negyven éve alatt csak ritkán látott esőt vagy bármilyen más természeti jelenséget.

— Ha esőt látok, mindig arra kell gondolnom, mennyi haszontalan víz zúdul le a városra. Sokkal jobb volna, ha csak a tárolókba hullana.

— Lije — jegyezte meg a rendőrfőnök —, te túl modern vagy. Ez a te bajod. Régen az emberek a szabadban éltek. Nemcsak a farmokon, hanem a városokban is. Még New Yorkban is. És ők nem tartották haszontalannak az esőt. Sőt! Együtt éltek a természettel. Ami sokkal egészségesebb és jobb. A modern élet bajai épp abból erednek, hogy elszakadtunk a természettől. Egyszer-másszor olvashatnál valamit a szén századáról.

Baley olvasott róla. Nemegyszer hallotta, hogy az emberek keseregnek, miért kellett feltalálni az atommáglyát. Sőt, ő maga is kesergett miatta, ha rosszul mentek a dolgok, vagy ha fáradt volt. De az effajta kesergés az emberi természet vele született jellegzetessége. A szén századában az emberek a gőzgép feltalálásán keseregtek. Az egyik Shakespeare-darabban valamelyik szereplő a puskapor feltalálásán siránkozik. Egy ezredévvel ezután pedig a pozitronagy feltalálása miatt nyavalyogtak.

A pokolba vele.

— Ide figyelj, Julius — mondta komoran. (Egyébként hivatalos időben nem szokta használni ezt a bizalmas megszólítást, akárhányszor „Lije-ozta” is őt a rendőrfőnök, de most, úgy érezte, oka van rá.) — Ide figyelj, Julius, mindenről beszélsz, csak arról nem, amiért hívattál, és engem ez idegesít. Miről van szó?

— Mindjárt rátérek, Lije — felelte a rendőrfőnök. — De hadd mondjam el a magam módján. Baj van.

— Hát persze. Mikor nincs ezen a bolygón? Megint az R-ekkel van valami?

— Úgy is lehetne mondani. Itt állok és csak töprengek, mennyi bajt bír ki még ez az öreg világ. Nemcsak azért rakattam ide ezt az ablakot, hogy egyszer-másszor beengedjem az eget. Az egész várost beengedem. Elnézem, és azon töprengek, mi lesz belőle egy évszázad múlva.

Baley viszolygott az efféle szentimentalizmustól, de akaratlanul is lenyűgözve bámult kifelé az ablakon. A város még az időjárás okozta homályos körvonalaival is szédületes látványt nyújtott. A főkapitányság a városháza legfelső szintjén volt, a városháza pedig jó magasra ágaskodott. A rendőrfőnök ablakából nézve a szomszédos tornyok eltörpültek, tetejüket mutogatták. Mint megannyi ujj nyújtóztak fel a magasba puszta, jellegtelen falaikkal, az emberi méhkasok külső burkolataival.

— Egy kicsit talán sajnálom is — jegyezte meg a rendőrfőnök —, hogy esik. Nem láthatjuk az Űrvárost.

Baley nyugat felé pillantott, de úgy volt, ahogy a rendőrfőnök mondta: a zárt szemhatáron New York tornyai ködbe vesztek, elnyelte őket a puszta fehérség.

— Láttam már az Űrvárost — szólt Baley.

— Szeretem elnézni innét — mondta a rendőrfőnök. — Épp hogy ki lehet venni a két brunswicki negyed között. Szétszórt, alacsony épületek. Ez a különbség köztünk és az űrlakók között. Mi magasra ágaskodunk és összezsúfolódunk. Náluk meg minden családnak külön háza van. Egy család, egy ház. És a házak között mindenütt szabad térség. Beszéltél már valaha űrlakóval, Lije?

— Egyszer-másszor. Vagy egy hónappal ezelőtt épp itt a te telefonodon beszéltem eggyel — felelte türelmesen Baley.

— Igen, emlékszem. Úgy látszik, ma amolyan bölcselkedő hangulatban vagyok. Mi és ők. Két különböző életforma.

Baley gyomra az idegességtől kissé remegni kezdett. Minél inkább kerülgeti a rendőrfőnök a tárgyat, annál nagyobb veszélyt rejtegethet a mondanivalója.

— Úgy is van — válaszolta. — De mi ebben a meglepő? A Föld nyolcmilliárd lakosát nem szórhatod szét ilyen kis épületekben. Nekik a maguk világában bőven van helyük, hát éljenek kedvük szerint.

A rendőrfőnök a székéhez lépett és leült. Mereven nézett Baleyre, szeme a homorú lencsétől kissé összezsugorodott.

— Nem mindenki ilyen elnéző a kulturális különbségekkel szemben — jegyezte meg. — Sem nálunk, sem az űrlakóknál.

— Ez igaz. De miért mondod ezt?

— Mert három nappal ezelőtt meghalt egy űrlakó. Na végre, közeledünk a tárgyhoz. Baley kissé felhúzta keskeny ajka szögletét, de hosszú, bánatos arcán ez nem okozott látható változást.

— Szomorú. Remélem, valami fertőző betegség vitte el. Valami vírusos dolog. Mondjuk, egy nátha.

— Mit beszélsz? — kérdezte a rendőrfőnök láthatóan meghökkenve.

Baley nem mutatott hajlandóságot, hogy megmagyarázza a szavait. Közismert dolog volt, milyen alapossággal űzték ki az űrlakók társadalmukból a betegségeket. És még ennél is közismertebb volt, hogy a lehető legnagyobb gonddal kerültek minden érintkezést a betegségektől üldözött földlakókkal. De hát Baley gúnyolódása ezúttal süket fülekre talált.

— Csak úgy, a levegőbe beszéltem — mondta. — Szóval miben halt meg? — És újból az ablak felé fordult.

— Odalett a melle — mondta a rendőrfőnök. — Valaki szétlőtte. Robbantópisztollyal. Baley háta megmerevedett.

— Most én kérdem: mit beszélsz? — kérdezte anélkül, hogy megfordult volna.

— Gyilkosságról beszélek — válaszolta a rendőrfőnök. — Detektív vagy. Tudod, mi az, hogy gyilkosság.

Baley végre megfordult.

— De egy űrlakót gyilkoltak meg? Három nappal ezelőtt?

— Igen.

— Ki? És hogyan?

— Az űrlakók azt állítják, hogy közülünk valaki.

— Az lehetetlen.

— Miért? Te se szereted az űrlakókat. Meg én se. Ki szereti őket itt a Földön? Valaki kissé túlzásba vitte ezt a nemszeretem dolgot, és kész.

— Igen, de...

— Ott volt az a tűzeset a Los Angeles-i gyárakban. Meg a berlini R-rombolás. Meg a sanghaji zavargások.

— Jó, jó...

— Mindez növekvő elégedetlenségre mutat. Sőt, talán valamilyen szervezkedésre.

— Főnök — mondta Baley —, ezt nem értem. Te valamiért próbára akarsz engem tenni?

— Tessék? — A rendőrfőnök őszinte zavarban bámult rá.

Baley feszülten figyelte.

— Három nappal ezelőtt egy űrlakót megöltek, és azt hiszik, hogy a gyilkos közülünk való. De mindmáig — mondta és ujjával az íróasztalra koppantott — semmi következménye nem lett az ügynek. Igaz? Főnök, ez lehetetlen. Az áldóját, hiszen ha tényleg megtörtént volna, egész New Yorkot elsepernék a Föld színéről!

A rendőrfőnök megrázta a fejét.

— Nem ilyen egyszerű az ügy. Ide figyelj, Lije, én három napig távol voltam. Tárgyaltam a polgármesterrel. Kint voltam az Űrvárosban. Leutaztam Washingtonba, beszéltem a Terresztrikus Nyomozóirodával.

— Igen? És mit mondtak a terrik?

— Azt, hogy ezt a békát nekünk kell lenyelnünk. A gyilkosság New York közigazgatási területén történt. Az Űrváros a mi joghatóságunk alá tartozik.

— De területenkívüliséget élveznek.

— Tudom. Mindjárt erre is rátérek. — Baley merev pillantására a rendőrfőnök lesütötte szemét. Olyanformán, mintha hirtelen lefokozták volna, és most Baley alantasának tekintené magát. Baley pedig úgy viselkedett, mint aki ezt tudomásul veszi.

— Az űrlakók azt tehetnek, amit akarnak.

— Várj egy kicsit, Lije — kérlelte a rendőrfőnök. — Ne sürgess. Úgy akarom veled megbeszélni ezt az ügyet, mint a barátommal. Szeretném, ha megértenéd a helyzetemet. Épp ott voltam, amikor a gyilkosság hírét hozták. Vele volt találkám... Roy Nemennuh Sartonnal.

— Az áldozattal?

— Az áldozattal. — A rendőrfőnök felnyögött. — Ha öt perccel később történik, én fedeztem volna fel a hullát. Micsoda megrázkódtatás lett volna! Még így is szörnyű volt, szörnyű. Ezzel a hírrel fogadtak. És ekkor kezdetét vette a három napos lidércnyomás, Lije. És mindennek tetejébe alig láttam, és nem volt időm pótolni az eltört szemüvegemet. De legalább ez nem fog még egyszer megtörténni velem. Egyszerre hármat rendeltem.

Baley maga elé idézte az eseményeket. Látta a magas, szőke űrlakókat, ahogy elébe mennek a rendőrfőnöknek, és a maguk kendőzetlenül szenvtelen módján elmondják neki, mi történt. Julius pedig leveszi a szemüvegét, megtörli és az események hatása alatt elejti, majd letekint az üvegdarabokra, és puha, húsos ajkai remegnek. Baley egészen biztos volt benne, hogy a rendőrfőnököt legalábbis jó öt percig sokkal jobban izgatta a szemüvegének hiánya, mint maga a gyilkosság.

— Pokoli helyzet — folytatta a rendőrfőnök. — Az űrlakók, mint mondtad, területenkívüliséget élveznek. Ragaszkodhatnak ahhoz, hogy ők nyomozzanak az ügyben, és olyan jelentést küldhetnek a maguk kormányának, amilyet akarnak. Az űrországoknak pedig ez ürügyül szolgálhatna arra, hogy borsos jóvátételt követeljenek tőlünk. És tudod, hogy a lakosság hogy fogadná ezt.

— Politikai öngyilkosság volna, ha a Fehér Ház belemenne a fizetésbe.

— De az is, ha megtagadná. Csak másféle öngyilkosság.

— Nem kell részletezned — mondta Baley. Kisfiú volt, amikor csillogó űrcirkálókon utoljára érkeztek katonák Washingtonba és New Yorkba, hogy behajtsák, ami véleményük szerint őket illette.

— Hát akkor érted, hányadán áll a dolog. Fizetni vagy nem fizetni egyaránt katasztrófa. Az egyetlen megoldás az volna, ha saját erőből megtalálnánk a gyilkost, és kiadnánk az űrlakóknak. Tehát rajtunk múlik a dolog.

— Miért ne adhatnánk át az ügyet a Terresztrikus Nyomozóirodának? Ha igaz is, hogy jogi szempontból a mi hatáskörünkbe tartozik, viszont bolygóközi kapcsolatokat érintő kérdés lévén...

— A terrik tudni se akarnak róla. Kényes ügy, és hiába, a mi nyakunkba szakadt. — Hirtelen felkapta a fejét, és merev pillantást vetett beosztottjára. — Rossz vége lehet, Lije. Mindannyiunknak az állásába kerülhet.

— Mindannyiunkat leváltanának? Ugyan. Ehhez képzett emberek kellenek, és azt nem találnak.

— Dehogynem találnak — felelte a rendőrfőnök. — Itt vannak az R-ek.

— Micsoda?!

— R. Sammy csak az első fecske. Kifutófiú. De majd a következők már az expressz járatokat fogják ellenőrizni. A fenébe is, ember, én jobban ismerem nálad az űrlakókat, tudom, mit forgatnak a fejükben. Igenis vannak olyan R-ek, akik el tudnák látni a te és az én munkámat. Bennünket meg alacsonyabb kategóriába sorolnának. Ne hidd, hogy a levegőbe beszélek. És a te korodban tartalékba kerülni...

— Jól van, jól van — morogta Baley. A rendőrfőnök zavarba jött.

— Bocsáss meg, Lije.

Baley bólintott. Az apja jutott eszébe, és igyekezett elkergetni gondolatait. A rendőrfőnök persze ismerte a történetet.

— Mikor merült fel ennek a leváltásnak az ötlete? — kérdezte Baley.

— Ugyan már, Lije, ne légy olyan naiv. Mindig is ez volt a helyzet. Huszonöt éve, mióta az űrlakók idejöttek. Magad is tudod. Csak most már lassan eljutnak a magasabb posztokhoz. Ha ebben az ügyben bakot lövünk, nagyon közel kerülünk ahhoz a pillanathoz, amikor várhatjuk, hogy kezünkbe nyomják a nyugdíjkönyvecskét. Ha viszont ügyesen fogjuk meg a dolgot, mindezt kitoljuk a távoli jövőbe. Neked meg ez az ügy különösen nagy lehetőségeket jelent.

— Nekem? — kérdezte Baley.

— Igen. Te fogod vezetni a nyomozást.

— Az nem lehet, főnök. Én csak a C-5-ös kategóriába tartozom.

— De szeretnél a C-6-osba kerülni, nem?

Szeretne? Baley tudta, milyen kiváltságokkal jár a C-6-os kategória. Ülőhely az expresszjáraton csúcsforgalmi időben, és nem csak tíztől négyig. Bőségesebb választék a körzeti étkezőkben. Sőt, talán még egy jobb lakást is jelentene, és Jessie számára állandó belépőt a napozóteraszra.

— Persze hogy szeretnék — válaszolta. — De mi lesz velem, ha nem tudom megoldani az ügyet?

— Miért ne tudnád megoldani, Lije? — hízelgett a rendőrfőnök. — Ügyes ember vagy te. A legügyesebb emberünk.

— De akkor a hivatalban egy féltucat embert átugranék, aki nálam magasabb besorolásban van. Ezt miért tennéd? — Nem mondta ki, de a hanghordozásából világosan kitűnt, hogy tudja: a rendőrfőnök csak különleges kényszerhelyzetben tette túl magát az efféle protokolláris megfontolásokon.

Enderby összekulcsolta kezeit.

— Két okból. Az én szememben, Lije, te nemcsak egy detektív vagy a sok közül. Mi barátok vagyunk. Nem felejtettem el, hogy együtt jártunk egyetemre. Néha talán úgy tűnik, mintha megfeledkeznék róla, de ezt csupán a besorolásbeli különbség okozza. Rendőrfőnök vagyok, és te tudod, hogy ez mit jelent. De azért változatlanul a barátod is vagyok. Ez az ügy pedig nagyszerű lehetőség a megfelelő ember számára, ezért neked szeretném juttatni.

— Ez az egyik ok — jegyezte meg Baley hűvösen.

— A másik ok, hogy remélem, te is a barátodnak tekintesz engem. Mert egy szívességet szeretnék kérni tőled.

— Miféle szívességet?

— Azt szeretném, ha a nyomozáshoz munkatársul egy űrlakót vennél magad mellé. Ez volt a feltételük. Megígérték, hogy nem jelentik a gyilkosságot, és beleegyeztek, hogy ránk bízzák a nyomozást. De viszonzásképpen azt kívánták, hogy egyik megbízottuk elejétől végig részt vegyen benne.

— Ez úgy hangzik, mintha nem nagyon bíznának bennünk.

— Meg kell értened az álláspontjukat. Ha ebben az ügyben bakot lövünk, nem egy űrlakónak meggyűlik a baja a saját kormányával. Nem ítélhetjük el őket eleve, Lije. Hajlandó vagyok elhinni, hogy jót akarnak.

— Egészen biztosan jót akarnak, főnök. Hisz éppen ez a baj velük.

A rendőrfőnök erre értetlen arcot vágott, de folytatta:

— Szóval hajlandó vagy egy űrlakót munkatársul magad mellé venni, Lije?

— Ezt mint szívességet kéred tőlem?

— Igen. Arra kérlek, hogy vállald el a nyomozást az űrlakók feltételei mellett.

— Hajlandó vagyok együtt dolgozni egy űrlakóval, főnök.

— Köszönöm, Lije. De nálatok is kell laknia.

— Hé, álljon meg a menet!

— Tudom, tudom. De nektek nagy lakástok van, Lije, három szoba. És csak egy gyereketek van. Nem fog tehát semmi kényelmetlenséget okozni. Semmit az égvilágon. És ez elengedhetetlenül szükséges.

— Jessie nem lesz elragadtatva. Ebben biztos vagyok.

— Mondd meg Jessie-nek — a rendőrfőnök komoly volt, olyan komoly, hogy a szeme szinte keresztülfúrta az üvegkorongot, amely pillantásának útját állta —, ha ezt a munkát elvégzed nekem, mindent elkövetek, hogy a végén átugorj egy kategóriát. És a C-7-esbe kerülj, Lije, a C-7-esbe!

— Rendben van, főnök, megegyeztünk. — Baley félig már fölemelkedett székéből, de amikor elkapta a rendőrfőnök pillantását, megint leült. — Van még valami?

A rendőrfőnök lassan bólintott.

— Még egy pont.

— Éspedig?

— A társad neve.

— Hát az mit számít?

— Az űrlakóknak — mondta a rendőrfőnök — különös elképzeléseik vannak. Ez a munkatárs nem... szóval nem...

Baley szeme tágra nyílt.

— Micsoda?!

— Meg kell tenned, Lije. Meg kell tenned! Nincs kiút.

— Hogy én a lakásomba? Egy ilyet?

— Mint barátomat kérlek.

— Nem. Nem!

— Nézd, Lije, senki másra nem bízhatom ezt az ügyet. Kell ezt magyaráznom? Muszáj együtt dolgoznunk az űrlakókkal. És sikeresen be kell fejeznünk a nyomozást, mert csak így tarthatjuk távol a Földtől azokat a jóvátételt követelő űrhajókat. A régi módszerekkel azonban nem érhetünk el sikert. Szóval egy R lesz a munkatársad. De ha ő oldja meg az ügyet, és azt jelentheti odahaza, hogy mi tehetetlenek voltunk, akkor nekünk végképp befellegzett. Ezt belátod, ugye? Így hát igen kényes ügybe vágod a fejszédet. Vele kell dolgoznod, viszont vigyáznod kell, hogy te oldd meg az ügyet és nem ő. Érted?

— Vagyis hogy működjek együtt vele, csak éppen vágjam el a torkát? Késsel a kezemben veregessem a vállát?

— Mi egyebet tehetünk? Nincs más lehetőség. Lije Baley tétován álldogált.

— Előre tudom, mit fog Jessie mondani.

— Ha akarod, beszélek vele.

— Nem, főnök. — Mély lélegzetet vett, amely sóhajnak is beillett volna. — Mi a társam neve?

— R. Daneel Olivaw.

— Minek szépítgessük a dolgot, főnök? Elvállalom a megbízatást, hát nevezzük is nevén a gyereket: Robot Daneel Olivaw.