Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

NYOLCADIK FEJEZET Vita a robotról

Baley e pillanatban jóformán csak lüktető érverését érezte. Az idő mintha megállt volna körülötte. R. Daneel arcán most se tükröződött semmiféle érzelem. Han Fastolfe-é udvarias meglepetést mutatott, semmi mást. Baley figyelmét leginkább szavainak főnökére tett hatása kötötte le. A trimenzionális vevőkészülék nem tudta tökéletes hűséggel reprodukálni elképedt arcát. A közvetítést állandóan zavarta egy kis vibrálás, és a képfelbontás se volt egészen eszményinek mondható. E tökéletlenség, ráadásul a rendőrfőnök szemüvegének árnyéka folytán Enderby tekintetéből alig lehetett valamit kiolvasni.

Nehogy összeroppanj nekem, Julius! — gondolta Baley. — Szükségem van rád.

Attól nem félt, hogy Fastolfe meggondolatlanul vagy érzelmektől vezettetve fog cselekedni. Egyszer olvasta valahol, hogy az űrlakók vallástalanok, illetve a vallást náluk a filozófia rangjára emelt, hideg, szenvtelen intellektualizmust helyettesíti. Baley elhitte ezt és számolt is vele. Az űrlakók elvi kérdésnek tekintik, hogy megfontoltan és akkor is kizárólag a józan ész parancsai szerint cselekedjenek.

Biztos volt benne, hogy ha egyedül ül itt közöttük és úgy teszi az iménti kijelentést, többé nem térne vissza a Citybe. Így követelné ezt a hűvös logika. Az űrlakók számára terveik sokkal, ezerszer fontosabbak, mint egy City-lakó élete. Valahogy kimagyaráznák magukat Julius Enderby előtt. Talán átadnák a holttestét, kezet ráznának vele és azt mondanák, ez is földi összeesküvők műve volt. És a rendőrfőnök hitelt adna szavuknak. Mert ilyen a beállítottsága.

Gyűlöli ugyan az űrlakókat, de a gyűlölete félelemből táplálkozik. Nem merné kétségbe vonni állításukat. Ezért volt szüksége rá, hogy az eseményeknek tényleges szemtanúja legyen, méghozzá olyan szemtanúja, aki az űrlakók gondosan kiszámított biztonsági intézkedéseinek hatósugarán kívül van.

— Tévedsz, Lije — mondta a rendőrfőnök elfulladva. — Saját szememmel láttam dr. Sarton holttestét.

— Te olyasvalaminek az elszenesedett maradványait láttad, amiről azt mondták neked, hogy dr. Sarton holtteste — vágott vissza merészen Baley. Hisz eltört a szemüvege, gondolta komoran. Ez még külön, nem várt előnyt jelentett az űrlakóknak.

— Nem, nem, Lije. Én jól ismertem dr. Sartont, a feje meg épségben maradt. Ő volt az. — A rendőrfőnök idegesen a szemüvegéhez kapta a kezét, mintha neki is eszébe jutott volna az akkori balesete. — Alaposan megnéztem — tette hozzá —, igen alaposan.

— És róla mi a véleményed? — kérdezte Baley újból R. Daneelre mutatva. — Nem hasonlít dr. Sartonhoz?

— Csak úgy, ahogy egy szobor hasonlítana hozzá.

— Mindenki felölthet kifejezéstelen ábrázatot, főnök. Tegyük fel, hogy te egy robbantópisztollyal ledurrantott robotot láttál. Azt mondod, alaposan megnézted. De elég alaposan megnézted ahhoz, hogy felismerd, vajon a robbantás okozta lyuk szélén az elszenesedett felület valóban szétzúzott szerves anyag volt, vagy pedig csak olvadt fémre szándékosan rávitt szénréteg?

— Nevetségessé teszed magadat — tiltakozott felháborodottan a rendőrfőnök. Baley az űrlakóhoz fordult:

— Hajlandó a holttestet vizsgálat. céljából kihantoltatni, dr. Fastolfe?

— Egyébként nem volna ellene semmi kifogásom, Mr. Baley — válaszolta Dr. Fastolfe mosolyogva —, de sajnos, mi nem temetjük el a halottainkat, hanem az itteni szokás szerint elhamvasztjuk őket.

— Nagyon kényelmes eljárás — jegyezte meg Baley.

— Mondja, Mr. Baley — kérdezte dr. Fastolfe —, hogy jutott erre a meglepő következtetésre?

Nem adja be a derekát, gondolta Baley. Pimaszul ki fog tartani, ameddig tud.

— Nem volt nehéz — válaszolta. — Ahhoz, hogy valaki robotnak adja ki magát, nem elég fagyos ábrázatot öltenie és mesterkélt modorban beszélnie. Az a bajuk önöknek, űrországiaknak, hogy túlságosan hozzászoktak a robotokhoz. Szinte emberi lényeknek tekintik őket. Egyszerűen vakká váltak a különbségek iránt. Nálunk a Földön másképp áll a dolog. Mi nagyon is tudatában vagyunk annak, hogy mi a robot. Mármost — folytatta — először is R. Daneel túlságosan emberi ahhoz, hogy robot legyen. Az első benyomásom az is volt róla, hogy űrlakó. Meglehetős erőfeszítésembe került tudomásul venni azt az állítását, hogy robot. És ennek persze az volt a magyarázata, hogy űrlakó és nem robot.

R. Daneel a feszélyezettség legcsekélyebb jelét se mutatta, amiért személye a vita középpontjába került.

— Mondtam neked, Elijah kollégám — szólt most közbe —, engem épp arra szerkesztettek, hogy egy időre az emberi társadalom tagjaként éljek. Az emberekhez való hasonlatosságom tehát szükségszerű.

— És ebben olyan messzire mentek, hogy még azokat a testrészeket is kínos pontossággal lemásolták, amelyeket az emberek általános szokás szerint ruhájuk alá rejtenek? Még azokat a szerveket is, amelyeknek egy robotnál nem lehet semmiféle funkciójuk?

— Erre hogy jöttél rá? — kérdezte hirtelen Enderby.

Baley elvörösödött.

— Muszáj volt észrevennem:... a mosdóhelyiségben.

Enderby megbotránkozva nézett rá.

— Bizonyára megérti — jegyezte meg Fastolfe —; hogy ha célt akarunk érni, a hasonlatosságnak tökéletesnek kell lennie. Ilyen körülmények között a félmunka rosszabb, mint a semmi.

— Szabad rágyújtanom? — vetette oda kurtán Baley.

Egy nap három pipa nevetség számba menő pazarlás, de most, amikor a vakmerőség örvénylő hullámain hajózott, a dohányzás idegcsillapító hatásához kellett folyamodnia. Hiszen űrlakókkal vitatkozik. És torkukra fogja forrasztani a hazugságaikat.

— Bocsánatot kérek — válaszolta Fastolfe —, de jobb szeretném, ha nem gyújtana rá.

A „jobb szeretném” ellentmondást nem tűrő tilalomnak hangzott, Baley ezt azonnal megértette. Zsebre vágta a pipát, amelyet a természetesnek vélt engedély reményében már a kezében tartott.

Persze hogy nem engedik, mondta magában dühösen. Enderby ugyan erre sem figyelmeztette, hiszen nem dohányos, de hát kézenfekvő. Az űrlakók a maguk higiénikus világában nem dohányoznak, nem isznak szeszesitalt, általában nincsenek semmiféle emberi gyarlóságaik. Nem csoda, hogy befogadják a robotokat ebbe a nyavalyás — hogy is nevezte R. Daneel? — C/Fe társadalmukba. Nem csoda, hogy R. Daneel ilyen jól meg tudja játszani a robotot. Mert a valóságban odakint valamennyien robotok.

— A túlságosan tökéletes hasonlatosság — mondta — csak egy tény a sok közül. Amikor hazavittem őt, a körzetünkben egy már-már forrongásnak beillő jelenetnek voltunk tanúi. — Ujjával mutogatott, mert nem tudta rászánni magát, hogy akár R. Daneelt, akár dr. Sartont mondjon. — ő akadályozta meg a zavargást. Robbantópisztolyt szegezett a lázongókra.

— Úristen — vágott közbe energikusan Enderby —, a jelentés szerint te voltál, aki...

— Tudom, főnök — felelte Baley. — A jelentés az én bemondásom alapján készült. Nem akartam jegyzőkönyvbe vétetni, hogy egy robot lelövéssel fenyegetett férfiakat és nőket.

— Persze, persze. — Enderbyt a puszta gondolatra is szemmel látható borzadály fogta el. Előrehajolt, hogy valamit megnézzen, ami a trimenzionális vevőkészülék képernyőjén kívül feküdt.

Baley sejtette, hogy mit néz: a rendőrfőnök az árammérőn ellenőrizte, nem hallgatják-e le az adást.

— Ez is a bizonyítékai közé tartozik? — kérdezte Fastolfe.

— Természetesen. A robotika első törvénye kimondja, hogy robot nem okozhat kárt emberi lényben.

— De R. Daneel nem bántott senkit.

— Ez igaz. Sőt utána kijelentette, hogy semmi körülmények között nem használta volna fegyverét. Csakhogy én még soha életemben nem hallottam olyan robotról, amely lelövéssel fenyegetett volna emberi lényeket. Mert még ha valójában nem is állt szándékában, már a puszta fenyegetés megsértené az első törvény szellemét.

— Értem, ön robotszakértő, Mr. Baley?

— Nem, uram. De természetesen tanultam általános robotikai és pozitronelemzést. Nem vagyok teljesen járatlan e tudományban.

— Ez derék dolog — kellemeskedett Fastolfe —; csakhogy, tudja, én viszont robotszakértő vagyok, és biztosíthatom önt arról, hogy a robotgondolkodás lényege a mindenség betű szerinti értelmezése. Vagyis nem az első törvény szellemét, hanem csak a betűjét tekinti kötelezőnek, önök a Földön az egyszerű típusaik megszerkesztésénél az első törvényt annyi mindenféle biztonsági intézkedéssel bástyázzák körül, hogy azok talán valóban képtelenek volnának egy embert lelövéssel fenyegetni. Ám egy olyan tökéletesített típusnál, mint amilyen R. Daneel, egészen másképp áll a dolog. Ha helyesen ítélem meg a szituációt, Daneel fenyegető magatartása szükséges volt ahhoz, hogy elfojtson egy lázongást. Tehát meg akarta akadályozni, hogy emberi lények kárt szenvedjenek. És ezáltal épp engedelmeskedett az első törvénynek, nem pedig szembeszegült vele.

.Baley gondolatban megvonaglott, de külsőleg teljesen megőrizte nyugalmát. Kemény csata lesz, és mégis saját fegyverével győzi majd le ezt az űrlakót.

— Az egyes érveim helyességét kétségbe vonhatja — jegyezte meg —, de összességükben mégis meggyőzőek. Tegnap este ennek az úgynevezett gyilkosságnak megvitatása során ez az állítólagos robot azt mondta, olyképpen tették detektívmunkára alkalmassá, hogy a pozitronáramköreibe egy új hatóerőt iktattak be. Éspedig az igazságszeretetet.

— Így is van. Szavamat adom rá — vetette közbe Fastolfe. — Három nappal ezelőtt az én felügyeletem mellett végezték el ezt az átalakítást.

— Az igazságszeretet beiktatását? Az igazság, dr. Fastolfe, elvont fogalom. Ezt csak emberi lények használhatják.

— Ha az igazságot, mint elvont fogalmat határozza meg, vagyis ha azt állítja, hogy annyit jelent, mint mindenkinek megadni a maga jussát, ragaszkodni a helyeshez vagy valami más effélét, akkor elfogadom az érvelését, Mr. Baley. Az elvont fogalmak emberi értelmezését a tudomány jelenlegi állása szerint valóban nem tudjuk beépíteni a pozitronagyakba.

— Ezt tehát ön mint robotszakember is elismeri?

— Természetesen. A kérdés azonban az, hogy mit értett R. Daneel az igazságon, amikor ezt a fogalmat használta?

— A beszélgetésünk összefüggéseiben ugyanazt kellett értenie, mint önnek, nekem vagy bármelyik emberi lénynek, és nem azt, amit egy robotnak.

— Miért nem kérdezi meg tőle, Mr. Baley, hogyan határozza meg ő ezt a fogalmat?

Baley kissé vesztett magabiztosságából. De azért R. Daneelhez fordult:

— Hát... halljuk!

— Mit, Elijah?

— Hogyan határozod meg az igazság fogalmát?

— Igazságról akkor beszélhetünk, Elijah, ha az összes törvényeket betartják. Fastolfe bólintott.

— Kitűnő meghatározás egy robot szájából. R. Daneelbe azt az óhajt építettük be, hogy minden törvényt betartasson. Az igazság tehát az ő számára igen konkrét fogalom, mert a törvények betartásán alapszik, ami viszont pontosan körülírt törvényeket tételez fel. Ebben nincs semmi absztrakció. Az emberi lények felismerhetik azt a tényt, hogy bizonyos törvények valamilyen elvont erkölcsiség szempontjából helytelenek és a betartatásuk ezért igazságtalan. De te mit szólsz ehhez, R. Daneel?

— Igazságtalan törvény — felelte R. Daneel higgadtan —, ez önmagának ellentmondó fogalom.

— Egy robot számára valóban az, Mr. Baley. Látja hát, hogy nem szabad összekeverni az ön igazságát R. Daneelével.

Baley most hirtelen ismét R. Daneelhez fordult:

— Tegnap éjjel te kimentél a lakásomból.

— Ez igaz — válaszolta R. Daneel. — Sajnálom, ha ezzel megzavartam volna az álmodat.

— És hová mentél?

— A férfi mosdóhelyiségbe.

Baley egy pillanatra meghökkent. Ez a kijelentés, amint erről korábban megbizonyosodott, megfelelt a valóságnak, ő azonban nem várta, hogy R. Daneel ezt a választ fogja adni. Megint vesztett valamit magabiztosságából, de azért nem adta fel a harcot. A rendőrfőnök figyelte őket, szemüvege az egyik beszélőről a másikra villant. Baley most már nem visszakozhatott, akármiféle álokoskodásokat sorakoztatnak is föl ellene. Állnia kell a sarat.

— Amikor megérkeztünk a körzetembe — mondta — ő ragaszkodott hozzá, hogy velem együtt bejöjjön a mosdóba. Gyatra kifogást hozott fel. Az éjszaka folyamán, mint ahogy az imént maga is bevallotta, újból kiment. Ha emberi lény volna, azt mondanám, minden oka és joga megvolt rá. Tagadhatatlanul. De egy robotnál ennek semmi értelme! És így csak azt a következtetést lehet levonni, hogy ember.

Fastolfe bólintott. Láthatólag a legcsekélyebb mértékben se jött zavarba.

— Ez rendkívül érdekes. Talán kérdezzük meg tőle, hogy mit keresett tegnap éjjel a mosdóban. Enderby rendőrfőnök előrehajolt.

— Kérem, dr. Fastolfe — motyogta —, nem ildomos...

— Ne nyugtalankodjék, rendőrfőnök úr — vágott közbe Fastolfe. Keskeny ajkán mintha mosoly játszadozott volna, pedig nem mosolygott. — Biztos vagyok benne, hogy R. Daneel válasza nem fogja megsérteni sem az ön, sem Mr. Baley érzékenységét. Halljuk, Daneel, mit kerestél a mosdóban?

— Amikor tegnap este Elijah felesége, Jessie eltávozott hazulról — válaszolta R. Daneel —, még igen barátságosan viselkedett velem. Egészen nyilvánvalóan semmi oka sem volt feltételezni rólam, hogy ne ember volnék. De visszatérve már tudta, hogy robot vagyok. Kézenfekvő gondolat volt, hogy ezt a felvilágosítást valahol a lakáson kívül szerezte. Ebből viszont az következik, hogy a tegnap éjjel Elijah-val folytatott beszélgetésünket kihallgatták. Mert igazi mivoltom titka semmilyen más módon nem válhatott köztudomásúvá. Elijah azt mondta nekem — folytatta —, hogy a lakása kellőképpen hangszigetelt. Mi meg halkan beszélgettünk. Ezért közönséges hallgatózásról nem lehetett szó. Az viszont köztudomású, hogy Elijah detektív. Mármost ha a Cityben létezik egy olyan összeesküvő társaság, mely kellő szervezettséggel végre tudta hajtani dr. Sarton meggyilkolását, akkor feltehetőleg azzal is tisztában vannak, hogy a gyilkosság ügyében Elijah vezeti a nyomozást. Ezért fennállt a lehetősége, sőt a valószínűsége annak, hogy a lakását kémsugarakkal figyelik. Amikor Elijah és Jessie lefeküdtek — fejtegette tovább R. Daneel —, a lakást, amennyire tudtam, átkutattam, de nem találtam semmiféle adókészüléket. Ez még bonyolultabbá tette a dolgot. Fókuszolt kettőssugárral efféle trükköt ugyan adó nélkül is végre lehet hajtani, de ehhez meglehetősen komplikált berendezésre van szükség. A helyzet elemzése során arra a következtetésre jutottam, hogy az egyetlen hely, ahol egy City-lakó háborítás vagy kérdőrevonás veszélye nélkül úgyszólván mindent megtehet, a mosdóhelyiség. Ott még egy kettőssugár-berendezést is felállíthat. A mosdóhelyiségekre vonatkozólag az illemszabályok olyannyira tartózkodó viselkedést írnak elő, hogy a többiek még csak rá se néznének az illetőre. A körzeti mosdóhelyiség pedig egészen közel fekszik Elijah lakásához, úgyhogy a távolsági tényező számításon kívül hagyható. Még egy hordozható típus is megfelel a kívánt célnak. Ezért kimentem a mosdóhelyiségbe, hogy körülnézzek.

— És találtál valamit? — vágott közbe Baley.

— Semmit, Elijah. Kettőssugár-berendezésnek még a nyomát se láttam.

— Nos, Mr. Baley, ezt elfogadható magyarázatnak tartja? — kérdezte dr. Fastolfe.

Baley közben teljesen visszanyerte önbizalmát.

— Elfogadhatónak talán igen, de attól, hogy teljesen kielégítő legyen, kilométerekre van. Mert azt ő nem tudja, hogy a feleségem elmondta nekem, hol és mikor szerezte az információit. Alighogy elment hazulról, megtudta, hogy a vendégünk robot. Sőt, ez a hír akkor már órák óta szájról szájra járt. Így hát az, hogy ő robot, nem a mi tegnap esti beszélgetésünk lehallgatása útján szivárgott ki.

— De szerintem — jegyezte meg dr. Fastolfe — arra nézve mégis magyarázatot kaptunk, miért ment ki tegnap éjjel R. Daneel a mosdóhelyiségbe.

— Csakhogy közben felmerült egy újabb kérdés, amelyre nem kaptunk magyarázatot! — replikázott hevesen Baley. — Mikor, hol és hogyan szivárgott ki a hír, hogy egy robot van a Cityben? Tudomásom szerint erről csak ketten tudtunk, Enderby rendőrfőnök meg jómagam, mi pedig senkinek se mondtuk el. Tudott erről bárki más a rendőrségen, főnök?

— Nem — válaszolta izgatottan Enderby. — Még a polgármester se. Csak mi ketten és dr. Fastolfe.

— Meg ő — mondta Baley, R. Daneelre mutatva.

— És én árultam volna el? — kérdezte R. Daneel.

— Miért ne?

— De hisz egész idő alatt veled voltam, Elijah.

— Nem voltál! — kiáltotta hevesen Baley. — Én egy félóráig vagy még tovább a mosdóhelyiségben voltam, mielőtt hazamentünk. Ez idő alatt még a színét se láttuk egymásnak. Ekkor léptél te érintkezésbe a Cityben levő szervezeteddel.

— Miféle szervezettel? — kérdezte dr. Fastolfe.

— Miféle szervezettel? — visszhangozta szinte egyidejűleg Enderby rendőrfőnök.

Baley fölállt a székéről, és szembefordult a trimenzionális vevőkészülékkel.

— Kérlek, főnök, jól figyelj ide. És szólj, ha valami nem stimmel. Gyilkosság hírét jelentik, furcsa véletlen folytán épp akkor, amikor te az Űrvárosban vagy, hogy találkozz a meggyilkolt emberrel. Mutatnak neked egy állítólagosan emberi holttestet, de ezt időközben eltűntetik, úgyhogy tüzetesebben már nem lehet megvizsgálni. Az űrlakók azt állítják, hogy a gyilkosságot földi ember követte el, jóllehet ilyen vádat csak annak a feltételezésével emelhetnek, hogy egy City-lakó éjnek idején egyedül elhagyta a várost és a szabad térségen átvágva bement az Űrvárosba. Nagyon jól tudod, hogy ez mennyire valószínűtlen. Ezekután elküldenek egy állítólagos robotot a Citybe, sőt ragaszkodnak a kiküldéséhez. A robotnak az az első dolga, hogy lelövéssel fenyeget emberi lényeket. A második lépése pedig az, hogy szárnyra bocsátja a hírt: űrrobot van a Cityben. És ez a hír annyira minden részletre kiterjedő, hogy Jessie szavai szerint még azt is tudták, hogy a robot a rendőrséggel dolgozik együtt. Következésképpen hamarosan azt is tudni fogják, hogy ez a robot volt az, aki fegyvert emelt a tömegre. És talán az élesztőüzemek környékén meg a Long Island-i hidroponikus üzemekben máris szájról szájra adják a hírt, hogy egy gyilkos robot mászkál szabadon a Cityben.

— Ez lehetetlen... Lehetetlen... — nyögte Enderby.

— Egyáltalában nem lehetetlen. Sőt, épp ez történik, főnök. Nem látod? A Cityben igenis működik egy összeesküvő banda, de az Űrvárosból kapja az irányítást. Az űrlakók azt akarják, hogy gyilkosságról adhassanak hírt. Lázadást akarnak kelteni. Azt akarjak, hogy a tömeg támadást intézzen az Űrváros ellen. Minél rosszabbra fordul a helyzet, annál előnyösebb számukra: jöhetnek az űrhajók és elfoglalhatják a cityket.

— Erre már lett volna ürügyünk huszonöt esztendővel ezelőtt, a sorompó-zavargások idején — jegyezte meg elnéző mosollyal Fastolfe.

— Akkor még önök nem voltak felkészülve. De most már igen. — Baley szíve vadul kalimpált.

— Eléggé bonyolult összeesküvést tulajdonít nekünk, Mr. Baley. Ha el akarnánk foglalni a Földet, ezt sokkal egyszerűbben végre tudnánk hajtani.

— Ez nem olyan biztos, dr. Fastolfe. Az ön állítólagos robotja elmondta nekem, hogy az űrországokban a Földet illetően korántsem egységes a közvélemény. És szerintem ez egyszer igazat mondott. Egy nyílt támadást az űrországok esetleg nem néznének jó szemmel. Ezért feltétlenül szükség van valamilyen incidensre. Alapos felháborodást keltő incidensre.

— Mondjuk egy gyilkosságra, igaz? Erről beszél, ugye? De azt elismeri, hogy ez csak valamilyen látszatgyilkosság lehet. Mert remélem, azt mégse tételezi fel rólunk, hogy egy ilyen incidens kedvéért megölnénk magunk közül valakit?

— Dr. Sarton képmására csináltak egy robotot, robbantópisztollyal ledurrantották és a maradványait megmutatták Enderby rendőrfőnöknek.

— És ekkor — mondta dr. Fastolfe —, miután R. Daneelt felhasználtuk dr. Sarton megszemélyesítésére egy látszatgyilkosságban, mi egyebet tehettünk volna, mint hogy felhasználjuk dr. Sartont R. Daneel megszemélyesítésére a látszatgyilkosság látszatnyomozásában.

— Pontosan így történt. Ezt olyan tanú füle hallatára mondom, aki a maga testi valóságában nincs jelen, és így nem lehet kioltani az életét. És aki elég fontos személyiség ahhoz, hogy a City kormányzata, sőt Washington is hitelt adjon a szavának. Ismerjük az önök szándékait és felkészülünk a várható lépéseikre. Kormányunk, ha szükségesnek mutatkozik, közvetlenül tájékoztatni fogja az önök népét, feltárja előtte a való helyzetet. Kétlem, hogy egy efféle bolygóközi gyalázatosságot eltűrnének. Fastolfe megcsóválta a fejét.

— Kérem, Mr. Baley, ez az álláspont teljesen indokolatlan. Önnek valóban felettébb meghökkentő elképzelései vannak. Tegyük fel, igen, tegyük fel egy pillanatra, hogy R. Daneel valóban R. Daneel. Tegyük fel, hogy valóban robot. Nem az következik-e ebből, hogy Enderby rendőrfőnök valóban dr. Sarton holttestét látta? Mert azt már igazán ésszerűtlen volna feltételezni, hogy a holttest egy második robot volt. Enderby rendőrfőnök saját szemével látta a készülőben levő R. Daneelt, és tanúsíthatja, hogy csak egyetlen ilyen robot létezik.

— Ami ezt illeti — makacskodott Baley —, a rendőrfőnök nem robotszakértő. Felőle önöknek még egy tucat ilyen robotjuk lehet.

— Maradjon a tárgynál, Mr. Baley. Mi a helyzet, ha R. Daneel valóban R. Daneel? Nem omlik egyszeriben össze az ön egész érvelése? Akkor pedig mire alapítja ennek az ön által kiötlött melodramatikus és teljesen valószínűtlen összeesküvésnek a gondolatát?

— A kérdés jogos, ha robot. Én azonban azt állítom, hogy ember.

— Csakhogy ezt a problémát még nem vizsgálta meg kellő alapossággal, Mr. Baley — jegyezte meg Fastolfe. — Ahhoz, hogy egy robotot, a lehető legemberszabásúbb robotot egy igazi embertől megkülönböztessünk, felesleges apró-cseprő megjegyzésekből és cselekedetekből bonyolult, ingatag következtetéseket levonni. Megpróbált már például tűt szúrni R. Daneelbe?

— Mit?! — Baley szája tátva maradt.

— Ez egy igen egyszerű próba. De vannak mások is, talán nem ennyire egyszerűek. A bőre és a haja például valódinak látszik, de megpróbálta-e már megfelelő nagyítóüveggel szemügyre venni? Vagy látszólag lélegzik, különösen amikor a beszédhez levegőt használ fel, de nem vette észre, hogy a lélegzete szabálytalan, hogy percek múlnak el anélkül, hogy egyszer is lélegzetet venne? És az általa kilehelt levegőből is felfoghatott volna egy bizonyos mennyiséget, és megmérhette volna széndioxid-tartalmát. Továbbá, megpróbálhatott volna vért venni belőle, vagy megtapintani a pulzusát a csuklóján, a szívverését az inge alatt. Érti, mit akarok mondani, Mr. Baley?

— Ez csak üres beszéd — válaszolta nyugtalanul Baley. — Nem hagyom magamat elámítani. Megpróbálhattam volna az említett dolgokat, de gondolja, hogy ez az állítólagos robot tűrte volna, hogy injekcióstűvel, sztetoszkóppal vagy mikroszkóppal vizsgálgassam?

— Ó, persze. Érteni az aggályait — felelte Fastolfe. R. Daneelre pillantott és intett neki.

R. Daneel megérintette jobb csuklóján az inge kézelőjét, mire a diamagnetikus varrat egész hosszában szétbomlott és felfedte sima, izmos, látszólag teljesen emberi formájú karját. Rövid, bronzszínű szőre mind mennyiségben, mind elosztásban pontosan olyan volt, mint egy emberi lényé.

— No és? — mondta Baley.

R. Daneel bal keze hüvelyk- és mutatóujjával összeszorította jobb keze középső ujjának a hegyét. Hogy ezután pontosan milyen műveletek következtek, ezt Baley nem látta.

De ahogy az imént az ingujj anyaga a varrat diamágneses terének megszakítása folytán kétfelé bomlott, ugyanúgy kettévált most a karja is.

És a hússzerű anyag vékony rétege alól tompa szürke, rozsdamentes acélrudak, drótok és csatlakozások bukkantak elő.

— Megvizsgálná közelebbről Daneel szerkezetét, Mr. Baley? — kérdezte udvariasan dr. Fastolfe.

Baley talán nem is hallotta a kérdést. Mert a füle zúgni kezdett, s ugyanakkor a rendőrfőnök kellemetlenül éles hangon, hisztérikusan fölnevetett.