A City leggazdagabb alkörzeteinek legfelső szintjein találhatók azok a természetes napozók, ahol egy mozgatható fémlappal ellátott kvarcválaszfal elzárja a levegő útját, viszont bebocsátja a napfényt. A City vezető állású hivatalnokainak feleségei és lányai itt barnára süttethetik magukat. És itt minden este egy különleges színjáték játszódik le.
Leszáll az éj.
A City többi részében (beleértve az ibolyántúli napozókat is, ahol a milliók, szigorúan megszabott időben és sorrendben, egy-egy alkalomra kifekhetnek az ívlámpák mesterséges fényébe) az órák váltakozásának nincs semmi látható jele.
A Cityben könnyűszerrel lehetne éjjel-nappal egyfolytában dolgoztatni, három nyolcórás vagy négy hatórás műszakban. A fény és a munka folyamatának semmi se szabna gátat. És mindig is akadtak olyan társadalmi reformerek, akik a gazdaságosság és a nagyobb teljesítőképesség érdekében újból és újból előálltak efféle javaslatokkal. De sose fogadták el őket. A földi társadalom korábbi szokásaiból már sok mindent feladtak ugyancsak a gazdaságosságnak és a nagyobb teljesítőképességnek a kedvéért, többek között jóformán teljesen lemondtak a bőséges helyről, a magánéletről, sőt a szabad akaratról is. Ezek azonban a civilizáció termékei voltak, nem régebbiek tízezer esztendőnél.
Az éjszakai alvás viszont olyan régi, mint maga az ember: millió éves. Ezt a szokást nem könnyű feladni. Bár az este láthatatlan, a lakásokban a sötétség óráiban a világítás elhalványul és a City érverése lelassul. És jóllehet a City zárt útjain semmilyen kozmikus jelenség révén nem lehet megkülönböztetni a delet az éjféltől, az emberiség mégis követi az óramutató néma időrendjét.
Az expresszjárat kiürül, az élet lármája elcsitul, az óriási utakról eltűnik az emberáradat. New York City a Föld láthatatlan árnyékában pihen, népe álomba szenderül.
De Elijah Baley nem aludt. Agyában feküdt, lakásában nem égett a villany, de csak ennyi mutatott az éjszakára.
Jessie mellette feküdt a sötétben, mozdulatlanul. Lije se nem érezte, se nem hallotta, hogy moccanna.
A fal túlsó oldalán ült, állt vagy feküdt (Baley nem tudta, hogy melyik igét válassza) R. Daneel Olivaw.
— Jessie! — suttogta Baley. — Jessie!
A mellette fekvő árnyék most megmozdult a takaró alatt:
— Tessék.
— Jessie, ne tedd nekem még nehezebbé.
— Megmondhattad volna.
— Nem tehettem. De az volt a szándékom, hogy megmondom, mihelyt találok rá valamilyen alkalmat. Bizony isten...
— Pszt!
Baley újból suttogóra fogta a hangját.
— Hogy jöttél rá?
Jessie a férje felé fordult. Lije érezte, ahogy az asszony szeme a sötétben az övét keresi.
— Lije. — Jessie hangja alig volt több, mint a levegő rebbenése. — Nem hall ez bennünket? Ez a masina.
— Nem, ha halkan beszélünk.
— Honnét tudod? Hátha speciális füle van, amellyel a legkisebb neszt is föl tudja fogni. Az űrrobotok minden csodára képesek.
Ezt Baley is tudta. A robotpropaganda állandóan hangoztatta, miféle csodás tetteket hajtanak végre az űrrobotok, milyen tartósak, hányféle speciális érzékszervük van, és hogy százféle úton-módon szolgálják az emberiséget. Baley a maga részéről úgy gondolta, hogy az efféle propaganda épp az ellenkező hatást éri el, hiszen az emberek csak még jobban gyűlölik a robotokat felsőbbrendűségükért.
— De nem Daneel — suttogta. — Őt szándékosan emberformájúra készítették. Azt akarták, hogy emberi lénynek adhassa ki magát, és így csak emberi érzékszervei lehetnek.
— Honnét tudod?
— Mert ha különleges érzékszervei volnának, könnyen megeshetnék, hogy véletlenül elárulja nemember voltát. A kelleténél többet tenne, többet tudna.
— Lehet...
Egy ideig megint hallgattak.
Egy perc múlva Baley másodszor is rákezdte:
— Jessie, ha egy kis türelemmel volnál, amíg... amíg... Nézd, drágám, nem szép tőled, hogy haragszol.
— Haragszom? Ó, Lije, te bolond. Dehogyis haragszom. Félek. Rettenetesen félek.
Nagyot nyelt, és férje pizsamagallérjába kapaszkodott. Egy ideig összeölelkezve feküdtek, Baley megbántottsága elpárolgott, s helyébe nyugtalanító aggodalom lépett.
— De miért, Jessie? Nincs semmi okod a félelemre. Hiszen ez a robot ártalmatlan. Esküszöm...
— Nem tudnál tőle megszabadulni, Lije?
— Tudod jól, hogy nem. Hivatalos munkám van vele. Hogy tudnék tőle megszabadulni?
— Milyen munkáról van szó, Lije? Mondd el.
— Jessie, csodálkozom rajtad. — A sötétben kitapogatta felesége arcát, és megsimogatta. Jessie arca csupa könny volt. Baley a pizsamaujjával óvatosan megtörölgette.
— Drágám — mondta gyengéden —, úgy viselkedsz, mint egy pólyás.
— Mondd meg a hivatalodban, hogy adják másnak azt a munkát. Kérlek, Lije!
Baley kissé keményebb hangon válaszolt:
— Jessie, már elég régóta vagy rendőrségi ember felesége. Tudhatnád, hogy a megbízatás az megbízatás.
— De miért kellett épp a te nyakadba sózni?
— Julius Enderby...
Az asszony teste megfeszült a karjai között.
— Tudhattam volna. De miért ne mondhatnád meg Julius Enderbynak, hogy ez egyszer valaki mással végeztesse el a piszkos munkát? Te túlságosan sokat vállalsz, Lije, és ez épp...
— Jól van, jól van — nyugtatgatta a férje.
Jessie, bár még reszketett, kissé lecsillapodott.
Sose fogja megérteni, gondolta Baley.
Julius Enderby eljegyzésük óta vörös posztó volt Jessie szemében. A City közigazgatási főiskoláján Enderby két évfolyammal Baley fölött járt. Mégis jó barátok voltak. Amikor Baley átesett az alkalmassági vizsga meg az idegtani ellenőrzés tűzpróbáján és a rendőrségi szolgálatra jelentkezők sorába állt, Enderbyt ott is maga előtt találta. Iskolatársa már a detektívcsoportban tevékenykedett.
Baley követte Enderbyt, de a távolság egyre nőtt közöttük. Igazat szólva, ezért senkit se lehetett hibáztatni. Baleynek megvolt a kellő tehetsége és rátermettsége, de valami mégis hiányzott belőle, amivel barátja rendelkezett. Enderby tökéletesen hozzáidomult a közigazgatási gépezethez. Azok közé tartozott, akik beleszületnek a hierarchiába, akik természetüknél fogva otthonosan mozognak a bürokratikus szervezetekben.
A rendőrfőnök nem volt különleges lángész, Baley ezt nagyon jól tudta. Gyerekes tulajdonságai voltak. Így például időnként kiütközött hivalgó konzervativizmusa. Viszont tudott bánni az emberekkel, soha senkit nem sértett meg, a felülről jövő parancsokat méltóságteljesen fogadta, maga pedig a nyájasság és szilárdság megfelelő keverékével osztogatta utasításait. Még az űrlakókkal is jól kijött. Talán némileg túlzott alázatosságot tanúsított irányukban (Baley egy fél napig se tudott volna velük berzenkedés nélkül együtt dolgozni, ebben biztos volt, jóllehet valójában még sose beszélt egyetlen űrlakóval se), de azok bíztak benne, és ez személyét rendkívül hasznossá tette a City számára.
Így azután a közszolgálatban, ahol a sima és nyájas modor hasznosabb, mint az egyéni rátermettség, Enderby gyorsan emelkedett fölfele a ranglétrán, és már elérte a rendőrfőnöki posztot, amikor Baley még csak a C-5-ös kategóriánál tartott. Baley nem vette túlságosan zokon ezt a nagy különbséget, bár persze érthető módon rosszul esett neki, hogy ennyire lemaradt. Enderby nem feledkezett meg egykori barátságukról, és a maga furcsa módján igyekezett kárpótolni Baleyt.
Példa erre ez az R. Daneellel közös megbízatás is. Nehéz és kellemetlen feladat, de kétségtelenül rendkívüli előléptetés esélyeit hordozza magában. A rendőrfőnök bárki másnak megadhatta volna ezt a lehetőséget. Akkor reggel ugyan azt mondotta, hogy szívességet kér tőle, ez azonban csak leplezte, de nem rejthette el a tényeket.
Jessie azonban más szemmel nézte a dolgot. A múltban, ehhez hasonló alkalmakkor. Így adott kifejezést véleményének: — Ez a te buta lojalitás-indexed. Úgy unom már, hogy mindenki azt a te nagy kötelességtudásodat dicséri! Egyszer-másszor törődj már magaddal is. A fejesek a saját lojalitás-indexükkel bezzeg sose hozakodnak elő.
Baley hagyta, hogy Jessie lecsillapodjék. Gondolkoznia kellett. Meg kellett győződnie gyanúja jogosságáról. Agyában apró képmozaikok kergették egymást, összeilleszkedtek és lassanként egyetlen ábrává alakultak.
Érezte, hogy a matrac Jessie mocorgására lesüpped.
— Lije? — suttogta az asszony, ajkát szinte férje füléhez szorítva.
— Tessék.
— Miért nem mondasz föl?
— Ne csacsiskodj.
— De miért ne tennéd? — Egyszerre valósággal lázba jött. — Akkor megszabadulhatnál ettől a szörnyű robottól. Csak be kellene menned és megmondanod Enderbynak, hogy eleged van ebből a dologból.
— Nem mondhatok fel egy fontos nyomozás kellős közepén — válaszolta hűvösen Baley. — Nem dobhatom sutba az egészet, mert nekem éppen úgy tetszik. Egy ilyen stikliért fegyelmi úton lefokoznának.
— Akkor is! Majd megint feltornászod magad. Megvannak hozzá a képességeid. A közszolgálatnak tucatnyi ága van még, ahol elhelyezkedhetnél.
— Közszolgálatba nem vesznek fel olyanokat, akiket fegyelmi úton lefokoztak. Csak testi munkát végezhetnék. És te is. Bentley pedig elvesztené az összes öröklött jogát. Az isten szerelmére, Jessie, te nem tudod, hogy ez mit jelent.
— Olvastam róla. Nem félnék tőle — motyogta az asszony.
— Megbolondultál. Tisztára megbolondultál. — Baley érezte, hogy egész testében remeg. Agyában felvillant a jól ismert kép: apja, ahogy sorvadozva botorkál a sír felé.
Jessie mélyet sóhajtott.
Baley erőszakkal eltérítette róla a gondolatait. Kétségbeesetten visszatért az iménti témához.
— Jessie — mondta éles hangon —, muszáj megmondanod. Honnét jöttél rá, hogy Daneel robot? Miből következtettél rá?
— Abból... — kezdte, de máris elhallgatott. Ezúttal harmadszor fogott hozzá eredménytelenül a magyarázathoz.
Baley megszorította a kezét, hogy szóra bírja. — Kérlek, Jessie! Ne félj!
— Csak úgy... egyszerűen kitaláltam, hogy robot.
— De semmi olyan nem történt, amiből kitalálhattad volna, Jessie. Mielőtt elmentél, még nem gondoltál rá, hogy robot, ugye?
— Nem... de aztán elkezdtem töprengeni...
— Mondd már meg, Jessie! Honnét tudod?
— Hát... Nézd, Lije, a mosdóban az asszonyok... Tudod, milyenek, összevissza fecsegnek mindenről. Nők! — gondolta Baley.
— Elég az hozzá — mondta Jessie —, hogy az egész városban elterjedt a híre. Ez biztos.
— Az egész városban? — Baley hirtelen vad diadalt vagy valami ehhez hasonlót érzett. Egy mozaikkő megint beilleszkedett a maga helyére!
— Olyanformán. Azt mondták, hogy egy űrrobot mászkál a városban. Állítólag épp olyan, mint egy ember, és a rendőrséggel dolgozik együtt. Még engem is faggattak felőle. „A te Lije-od semmit se tud róla, Jessie?” — kérdezték nevetve. Én meg ugyanúgy nevetve azt feleltem: „Ne butáskodjátok!” Akkor aztán elmentünk egy éterikus előadásra, és ott elkezdtem gondolkozni az új kollégádról. Emlékszel azokra a képekre, amiket Julius Enderby készített az Űrvárosban, és te egyszer hazahoztad, hogy megmutasd nekem, milyenek az űrlakók? Szóval úgy éreztem, hogy a kollégád ezekhez hasonlít. Egyszerűen eszembe jutott, hogy ezekhez hasonlít, és akkor azt mondtam magamban: ó istenem, valaki biztosan felismerte őt a cipőáruházban, Lije meg együtt van vele, és akkor azt mondtam, hogy megfájdult a fejem, és elrohantam.
— Állj meg, Jessie. Szedd össze magad. Mitől félsz? Magától Daneeltől nem félhetsz. Hiszen amikor hazajöttél, igen bátran beszélgettél vele. Bátran és nyugodtan. Így hát...
Elakadt a szava. Felült az ágyban, de csak hasztalanul meresztette szemét a sötétbe.
Érezte, hogy a felesége közelebb húzódik hozzá. Hirtelen kinyújtotta a kezét, megkereste az asszony ajkát és rátapasztotta a tenyerét. Jessie megpróbált szabadulni, elkapta férje csuklóját, megcsavarta, de Baley annál erősebben fogta.
Aztán hirtelen eleresztette. Jessie felnyöszörgött.
— Bocsáss meg — mondta Baley érdes hangon. — Hallgatóztam.
Fölkelt, meleg plasztofixet húzott a talpára.
— Hová mész, Lije? Ne hagyj itt.
— Ne félj. Csak az ajtóhoz megyek.
A plasztofix halk, csusszanó hangot adott. Baley megkerülte az ágyat, vékony rést nyitott a nappaliba vezető ajtón, és hosszan hallgatózott. Semmi nesz. Olyan csend volt, hogy az ágyból idehallotta Jessie halk, sípoló lélegzetét. És hallotta a vér tompa dobolását a saját fülében.
Baley a résen át kidugta a kezét. A sötétben is könnyűszerrel megtalálta, amit keresett. Ujjával körültapogatta a mennyezetvilágítás gombját, aztán a lehető legóvatosabban megnyomta, úgyhogy a mennyezet halványan megvilágosodott, olyan halványan, hogy a nappali alsó része félhomályban maradt.
De Baley eleget látott. A lakásajtó zárva volt, a nappali szoba pedig üres és csendes.
Csak ezt akarta tudni. A mozaikkövecskék szépen összeilleszkedtek. Az ábra most már teljessé vált.
Eloltotta a világítást, és visszabotorkált az ágyhoz.
— Lije, mi baj? — könyörgött Jessie.
— Semmi, Jessie. Minden rendben van. Nincs a szobában.
— A robot? Azt akarod mondani, hogy elment? Végleg?
— Nem, nem. Majd visszajön. De mielőtt visszajönne, felelj a kérdésemre.
— Milyen kérdésedre?
— Arra, hogy mitől félsz.
Jessie néma maradt. Baley azonban nem tágított:
— Azt mondtad, hogy rettenetesen félsz.
— Tőle félek.
— Nem. Ezen már túl vagyunk. Este nem féltél tőle, amellett nagyon jól tudod, hogy egy robot nem bánthat emberi lényt. Jessie-ből lassan buggyantak ki a szavak:
— Azt gondoltam, ha rájönnek, hogy robot, lázongani kezdenek. És akkor megölnek minket.
— Miért ölnének meg minket?
— Tudod, milyen az, ha lázonganak.
— De hisz még azt se tudják, hol a robot.
— Kideríthetik.
— És te ettől félsz? A lázongástól?
— Hát...
— Pszt! — Lenyomta Jessie-t a vánkosra. Aztán ajkát az asszony füléhez tette. — Visszajött. Most figyelj rám, de ne szólj egy szót se. Minden a legnagyobb rendben van. Holnap reggel elmegy, és nem jön többé vissza. Nem lesz lázongás, semmi se lesz.
Szinte elégedett volt, ahogy kimondta. Úgy érezte, most már tud majd aludni.
Nem lesz lázongás, semmi se lesz, gondolta. Lefokozás se.
Mielőtt elaludt volna, gondolatban még hozzátette: nyomozás se lesz. Az egész ügy máris megoldódott.
Ezzel elaludt.