Halálvilág 1

10. fejezet

Fagyos csendben lépkedtek le a lépcsőn. Az utcán Méta lelőtt egy fullánkmadarat, amely egyébként nem támadta volna meg őket — dühös öröme telt benne. Jason úgy döntött, nem szól rá, amiért pazarolja a muníciót. Még mindig jobb, ha a madárra lövöldöz, mint rá. Az egyik számítóközpontban akadtak üres helyiségek. Teljesen zártak voltak, hogy távol tartsák a kóbor állatokat a finom műszerektől. Miközben Méta egy összecsukható ágyat vételezett a raktárból, Jason kínlódva becipelt egy asztalt, íróasztalt és néhány széket egy szomszédos üres irodahelyiségből. Amikor a lány visz— szatért egy pneumatikus matraccal, a férfi azonnal levetette magát az ágyra egy hálás sóhaj kíséretében. Méta gúnyosan húzta el a száját, látván nyilvánvaló gyengeségét.

— Szokj hozzá ehhez a látványhoz — sugallta Jason. — A munkának a lehető legnagyobb részét szándékozom vízszintes helyzetben, fekve elvégezni. Te leszel az én erős jobb kezem. És most, kedves Jobb Kéz, szeretném,

ha felkajtatnál nekem valami ennivalót. Az evést szintén többnyire a már említett fekvő helyzetben szándékozom elintézni.

Méta undorral fújtatva elviharzott. Miközben távol járt, Jason elgondolkodva rágcsálta egy íróeszköz végét, majd készített néhány gondos feljegyzést.

Miután végeztek csaknem teljesen íztelen ételükkel, Jason elkezdte a nyomozást.

— Méta, hol találhatok történelmi feljegyzéseket a Pyrrusról? Vagy bármilyen információt a telepesek első napjairól ezen a bolygón?

— Sohasem hallottam semmi ilyesmiről. Igazán nem tudom…

— De hát kell hogy legyen valami valahol — erősködött Jason. — Még ha jelenlegi kultúrátok összes idejét és energiáját a túlélésnek szenteli is, biztos lehetsz benne, hogy ez nem volt mindig így. Egész idő alatt, amíg a mai helyzet kialakult, az emberek készítettek feljegyzéseket. Nos, hol keressük? Van itt könyvtáratok?

— Természetesen — felelte a lány. — Nagyszerű műszaki könyvtárunk van, de biztos vagyok benne, hogy semmi ilyesmit nem találunk ott.

Jason megpróbált nem nyögni, miközben felállt.

— Ezt hadd döntsem el én, csak mutasd az utat!

A könyvtár kezelése teljesen automatikus volt. Egy kivetített névmutató megadta bármely szöveg hívószámát, amire az embernek szüksége volt. A szalagot harminc másodperccel a szám beütése után kiadta a gép. A visszaadott szalagok egy fenékürítő kocsiba kerültek, s a gép automatikusan a helyére tette őket. A gépezet simán működött.

— Csodálatos — mondta Jason félretolva a névmutatót. — Elismerésem a technológiai leleményességeteknek. Csak éppen semmi olyasmit nem tartalmaz, ami értékes lenne számunkra…

csupán több száz ívnyi kézikönyvet.

— Mi másnak kellene lennie egy könyvtárban? — kérdezte Méta.

Őszintén zavartnak tűnt.

Jason már magyarázni kezdte, de aztán meggondolta magát.

— Később visszatérünk rá — mondta. — Sokkal később. Most találnunk kell valami vezérfonalat. Lehetséges, hogy vannak olyan szalagok… vagy akár nyomtatott könyvek… amelyek nem ezen a gépen keresztül vannak nyilvántartva?

— Valószínűtlennek tűnik, de megkérdezhetjük Polit. Itt lakik valahol, és a könyvtár alkalmazásában áll. Ő iktatja az új könyveket, és gondját viseli a berendezéseknek.

Az épület hátsó részébe nyíló egyszerű ajtó zárva volt, és semennyi dörömbölés nem riasztotta föl a gondnokot.

— Ha életben van, ez bizonyára hatni fog — mondta Jason.

Megnyomta az “Üzemen kívül” gombot az ellenőrzőpanelen. A hatása az volt, amit szeretett volna. Az ajtó öt percen belül feltárult, és Poli vonszolta ki magát rajta.

A halál többnyire gyorsan jön a Pyrruson. Ha a sebesülés lelassított egy embert, a pusztítás erői készen álltak, és bevégezték munkájukat.

Poli volt a kivétel e szabály alól. Bármi támadta is meg eredetileg, hatékony munkát végzett. Arca alsó része nagyrészt hiányzott. Bal karja görbe volt, és használhatatlan. Testének és lábának károsodása miatt csupán arra volt képes, hogy elbotorkáljon egyik helyről a másikra.

De volt még egy jó karja, s jól látott. A könyvtárban dolgozhatott, s ezzel fölmentett egy teljes értékű embert az ottani munka alól. Mióta vonszolta föl-le haszontalan porhüvelyét az épületben, senki nem tudta. A fájdalom ellenére, mely megülte véreres szemét — életben maradt. Meg is öregedett — idősebb volt, mint bármelyik pyrrusi, akit Jason eddig látott. Poli odatámolygott, és kikapcsolta a riasztót, mely ideszólította.

Amikor Jason magyarázni kezdett, az idős férfi ügyet sem vetett rá.

Jason csak akkor jött rá, hogy süket is, amikor a könyvtáros egy hallókészüléket kotort elő a zsebéből. Jason újra elmagyarázta, mit keresnek. Poli bólintott, majd egy kis táblára írta válaszát.

AZ ALSÓ RAKTÁRBAN SOK KÖNYV VAN.

Az épület nagy részét az automatikus nyilvántartó és válogató berendezések foglalták el. Lassan haladtak a gépek között, követve a nyomorék könyvtárost egészen egy bezárt hátsó ajtóig. A férfi az ajtóra mutatott. Miközben Jason és Méta az ősrégi zárral küszködtek, újabb üzenetet írt a táblára.

ÉVEK ÓTA NEM VOLT KINYITVA. PATKÁNYOK.

Amint Jason és Méta elolvasták az üzenetet, fegyverük reflexszerűen a kezükbe ugrott. Jason végül egyedül nyitotta ki az ajtót, a két pyrrusi pedig a feltáruló nyílással szemben helyezkedett el. Helyesen tették. Jason sohasem tudott volna megbirkózni azzal, ami kijött az ajtón.

Nem is egyedül nyitotta ki. Hangjuk bizonyára felkeltette az épület alsó részében lakó összes rágcsáló figyelmét, mert amikor Jason elhúzta az utolsó reteszt, és kezdte lenyomni a kilincset — az ajtót a másik oldalról nyomták ki.

Mintha a pokol kapuját nyitották volna ki, hogy megnézzék, mi jön ki rajta. Méta és Poli vállvetve álltak, és egyfolytában tüzeltek az undorító tömegre, mely kiözönlött az ajtón. Jason oldalra ugrott, és leszedte a véletlenül útjába akadó állatot. Úgy tűnt, az öldöklésnek soha nem lesz vége.

Hosszú percek teltek el, mire az utolsó karmos bestia is kirohant az ajtón — vesztére. Méta és Poli várakoztak még, hátha vannak még benn — boldog izgalommal töltötte el őket a pusztítás lehetősége.

Jason csak rosszul érezte magát a csendes, de vérengző öldöklés után. Főleg a kegyetlenségtől, melyet a pyrrusiakon látott. Észrevett egy karcolást Méta arcán ott, ahol az egyik bestiának sikerült 3

megkarmolnia. Ugy tűnt, a lány megfeledkezett róla.

Jason előhúzta medikitjét, miközben megkerülte a halomban heverő dögöket. A rakás közepén valami megmoccant, s robajló lövés vetett véget a mozgásnak. Jason odaért a lányhoz, és a karcoláshoz nyomta a szondát. A szerkezet kattant egyet, s Méta összerezzent, amikor az ellenmérget tartalmazó tű belédöfött. Csak ekkor vette észre, hogy mit csinál Jason.

— Köszönöm. Nem vettem észre — mondta. — Annyi volt belőlük, és olyan gyorsan jöttek…

Polinak volt egy erős fényű lámpája, melyet — kimondatlan megegyezés után — Jason vitt. Bármilyen nyomorék volt is az öreg, azért még pyrrusi volt, ha fegyverhasználatra került a sor. Lassan haladtak lefelé a hulladékkal borított lépcsőn.

— Micsoda bűz! — fíntorgott Jason. — Az orromban levő szűrődugók nélkül már a szag önmagában képes lenne megölni.

Valami a lámpa fénysugara felé vetette magát, de egy lövés még a levegőben megállította. A patkányok régóta laktak már itt, és zokon vették a háborgatást.

A lépcső alján az emberek körülnéztek. Akadtak itt könyvek és feljegyzések valamikor — csakhogy a patkányok évtizedek óta módszeresen rágcsálták és eszegették őket.

— Tetszik, ahogy gondját viselitek a régi könyveiteknek — jegyezte meg Jason undorral. — Majd figyelmeztessetek, nehogy kölcsönadjak nektek egyet is.

— Nem lehettek fontosak — felelte Méta hűvösen —, mert akkor a fönti könyvtárban lettek volna.

Jason lehangoltan vándorolt szobáról szobára. Semmi értékes nem maradt, csupán nyomtatott és írott szövegek darabkái és törmelékei.

Egyik sem volt elég ahhoz, hogy érdemes legyen összerakni. Vasalt csizmájával dühösen belerúgott egy kupac törmelékbe, készen arra, hogy feladja a keresést. A szemét között rozsdás fém csillant.

— Tartsd ezt! — Odaadta a lámpát Métának, és egy pillanatra megfeledkezve a veszélyről, félrekaparta a szemetet. Egy számzárral ellátott, testes fémdoboz került elő.

— Nahát, egy hajónapló! — kiáltott fel Méta meglepetten.

— Én is pont erre gondoltam — bólintott Jason. — És ha az, akkor talán végül szerencsénk lesz.