Halálvilág 1

8. fejezet

Az iskolában, a külvilágtól elvágva töltött napokból hetek lettek.

Jason már csaknem büszke volt arra, ahogyan a halálos lényekkel boldogult. Már minden állatot és növényt felismert a “bölcsődeszobában”, így továbbléphetett egy másik edzőterembe, ahol a vadállatok lassú támadásokat intéztek ellene. Fegyvere egyhangú rendszerességgel puffantotta le őket. Az állandó napi órák szintén kezdték már untatni.

Bár a gravitáció még mindig nagy terhet jelentett neki, izmai óriási erőfeszítéseket tettek, hogy alkalmazkodjanak hozzá. A napi tanórák után már nem zuhant azonnal az ágyba. Csak a rémálmok lettek egyre rosszabbak. Végül megemlítette őket Bruccónak, aki kevert neki egy altatót, amely megszüntette hatásuk nagy részét. Az álmok még jelentkeztek ugyan, de Jason csupán bizonytalanul emlékezett rájuk, amikor felébredt.

Mire tökéletesen elsajátította az összes szerkentyű műküdését, amely a pyrrusiakat életben tartotta, fokozatosan eljutott a legélethűbb edzőterembe, amelyet csupán egy hajszál választott el a valódi külvilágtól. Csak egy kis minőségi különbség volt köztük. A rovarok mérge fájdalmat és duzzanatokat okozott az azonnali halál helyett.

Az állatok horzsolásokat okozhattak, és felszakíthatták a húst, de megálltak, mielőtt letépték volna a végtagokat. Az ember nem halhatott meg ebben a teremben, de nagyon közel kerülhetett hozzá.

Jason az ötévesekkel vándorolt ebben a nagy és kusza dzsungelben.

Volt valami komikus, ám szomorú is gyermekhez nem illő zordságukban. Bár a szállásukon talán még nevettek, már felismerték, hogy a külvilágban semmi nevetnivaló nincs. Számukra a túlélés összekapcsolódott a társadalmilag elfogadott és kívánatos dolgokkal. Ily módon a Pyrrus egy egyszerű fekete-fehér társadalom volt. Ahhoz, hogy az ember bebizonyítsa értékét magának és a világnak, csupán életben kellett maradnia. Ez nagyon fontos a faj túlélése szempontjából, de nagyon rossz hatással van az egyéni személyiségre. A gyerekeket is kedves arcú gyilkosokká változtatta, akik állandóan készek halált osztani.

Néhány gyerek elérte azt a szintet, hogy kiléphetett a külvilágba, és mások vették át a helyüket. Jason figyelte ezt a folyamatot egy darabig, mígnem feltűnt neki, hogy mindazok elmentek már, akikkel együtt kezdett. Még aznap felkereste az adaptációs központ vezetőjét.

— Brucco, meddig akarsz még itt tartani ebben az óvodai céllövöldében?

— Nem “tart” itt téged senki — felelte Brucco a szokásos ingerült hangján. — Addig leszel itt, amíg képesítést nem szerzel arra, hogy kimenj a külvilágba.

— Az a gyanúm, ez sohasem fog bekövetkezni. Szét tudom szedni és összerakni az összes istenverte szerkentyűtöket, akár sötétben is.

Halálos fegyver vagyok ezzel az ágyúval a karomon. Ebben a pillanatban, ha kellene, könyvet tudnék írni “A Pyrrus teljes növény-

és állatvilágáról” és arról is, “Hogyan öljük meg őket”. Valószínűleg nem csinálom olyan jól, mint hatéves társaim, de az a gyanúm, ennél jobban sohasem fogom csinálni. így van?

Brucco kényelmetlenül fészkelődött, megpróbált kitérni a válasz elől, de nem sikerült.

— Azt hiszem… tudod, ez úgy van… te nem itt születtél és…

— Ugyan, ugyan! — mondta Jason vidáman. — Egy ilyen becsületes arcú pyrrusinak, mint te, nem lenne szabad hazugsággal próbálkoznia a gyengébb faj egyik tagjának, aki éppen ebben nagymester. Természetesen ne vegyük számításba, hogy én mindig lomhább leszek a gravitáció miatt, és a többi velem született fogyatékosságot sem.

Ezeket elismerem. De most nem erről beszélünk. A kérdés az, fogok-e még fejlődni több edzés hatására, vagy elértem teljesítőképességem csúcsát? Brucco verejtékezett.

— Az idő, előrehaladtával természetesen fejlődhetsz még…

— Micsoda ravasz róka! — fenyegette meg Jason az ujjával. — Igen vagy nem. Fogok még fejlődni most, ha még többet edzem?

— Nem — vágta rá Brucco, és nagyon zaklatottnak tűnt. Jason úgy méregette, mint egy pókerleosztást.

— Most… akkor gondolkodjunk! Fejlődni nem fogok, mégis itt kuksolok. Ez nem véletlen. Bizonyára azt az utasítást kaptad, hogy tarts itt engem. Az alapján, amit eddig láttam ebből a bolygóból:., s ez kétségkívül nagyon kevés… azt mondanám, Kerk utasított erre.

így van?

— Csupán a te érdekedben — magyarázta Brucco. — Megpróbál életben tartani.

— Nos, az igazság kiderült — bólogatott Jason. — Feledkezzünk meg róla egy kicsit. Nem azért jöttem ide, hogy a csemetéitekkel együtt robotokra lövöldözzek. Légy szíves, mutasd meg nekem az utcára nyíló ajtót! Vagy túl kell esnem előtte még valamilyen szertartáson?

Beszédek, iskolai jelvények kiosztása, lovaggá ütés…

— Semmi ilyesmi — csattant fel Brucco. — Nem értem, hogyan beszélhet egy felnőtt férfi, mint te, állandóan ilyen hülyeségeket.

Egyik sem lesz, természetesen. Csak egy kis munka utoljára a túlélőrészlegben. Ez egy olyan összetett terem, amely összefüggésben van a külvilággal… valójában a külvilág egy része, attól eltekintve, hogy a legerőszakosabb életformákat kizártuk belőle. És néha még így is sikerül némelyiküknek bejutni.

— Mikor indulok? — vetette oda Jason a kérdést.

— Holnap reggel. Először is aludd ki magad! Szükséged lesz rá.

Végül mégiscsak akadt egy kis ceremónia a tanfolyam elvégzésekor.

Amikor Jason reggel elment az irodájába, Brucco egy nehéz tárat csúsztatott oda neki az asztalon.

— Ezek már éles töltények — jelentette ki. — Biztos vagyok benne, hogy szükséged lesz rájuk. Mostantól fogva a fegyvered mindig töltve legyen!

Egy súlyos zsilipajtóhoz léptek, ez volt az egyetlen lezárt ajtó, amit Jason a központban látott. Amíg Brucco kinyitotta a zárat, és elhúzta a reteszeket, egy higgadt arcú, nyolcéves fiú sántikált oda bekötözött lábbal.

— Ez Grif — mutatta be Brucco. — Mostantól kezdve veled marad, akárhová mégy.

— A személyi testőröm? — kérdezte Jason, lenézve a zömök gyerekre, aki alig ért a derekáig.

— Akár így is nevezheted. — Brucco kitárta az ajtót. — Grif összeakadt egy fűrészmadárral, így egy darabig nem lesz képes valódi munkát végezni. Te magad ismerted el, hogy sohasem leszel egyenrangú egy pyrrusival, így örülnöd kellene ennek a kis védelemnek.

— Mindig is bíztam a kedvességedben, Brucco — mondta Jason. Lehajolt és kezet rázott a fiúval. Még a nyolcéveseknek is csonttörő volt a kézfogásuk.

Ők ketten kinyitották a külső zárat, és Brucco becsapta mögöttük a belső ajtót. Mihelyt az lezárult, a külső ajtó automatikusan kitárult.

Még csak félig volt nyitva, amikor Grif fegyvere kétszer is elsült.

Ezek után kiléptek a Pyrrus felszínére, átlépve a bolygó egyik állatának füstölgő testén. Jason ezt is tekinthette jelképesnek.

Emellett bosszantotta a felismerés, hogy eszébe se jutott figyelni, bejön-e valami az ajtón, s ráadásul még csak azonosítani sem tudta a bestiát elszenesedett maradványai alapján. Óvatosan körülpillantott, remélve, hogy legközelebb ő lőhet majd először.

Reménye nem teljesült be. Azt a kevés állatot, amely az útjukba került, mindig a fiú látta meg elsőként. Egy óra elteltével Jason olyan ingerült lett, hogy egy lövéssel eltörölt a föld színéről egy gonosz kinézetű tüskés növényt. Remélte, hogy Grif nem nézi majd meg tüzetesebben. De persze ezt tette.

— Az a növény nem került volna az utunkba. Hülyeség volt rápazarolni a drága muníciót — közölte.

Semmi igazi probléma nem akadt a nap folyamán. Jason halálra unta magát, bár a gyakori zivatarok teljesen eláztatták. Grif, ha képes volt is társalogni, semmi jelét nem adta. Jason minden kezdeményezése kudarcot vallott. A következő nap ugyanígy telt. A harmadik napon Brucco tűnt fel, és figyelmesen végigmérte Jasont.

— Nem szívesen mondom ezt, de feltételezem, hogy készen állsz a távozásra, már amennyire valaha is készen állhatsz. A vírusszűrő orrdugókat mindennap cseréld! Mindig vizsgáld meg a csizmádat és a fémszálas ruhát, hogy nincs-e rajta repedés! A medikitet hetente kell feltölteni.

— És töröljem meg az orromat, és viseljek kalucsnit. Még valamit? — kérdezte, Jason.

Brucco erre majdnem mondott valami csúnyát, de meggondolta magát.

— Semmi, amit mostanra ne tudnál már jól. Légy éber! És… sok szerencsét!

Szavait teljesen váratlanul egy préselő kézfogással zárta. Amikor Jason kezének zsibbadtsága elmúlt, ő és Grif kiléptek a hatalmas zsilipajtón.