Majipoor krónikái

XI.

Hissune teljesen belekábul az utolsó, epilógusnak tekinthető mondatokba, amiket egy írnok illeszthetett a fiatal Valentine lélekfelvételéhez. Sokáig mozdulatlanul gubbaszt, aztán, mintha csak álmában tenné, feláll, és lassú léptekkel elhagyja a fülkét. Az őrült erdei éjszaka emlékképei nyüzsögnek a fejében: a vetélkedő testvérek, a csillogó szemű boszorkány, a mezítelenül hempergő testek, az uralkodást megjövendölő prófécia. Igen, két király! És Hissune életük legkényesebb pillanatait kémlelte ki! Zavarban van, ami az ő esetében nagyon szokatlan. Talán itt az ideje egy kis vakációnak, kellően távol a Lélektárolótól, gondolja: néha túl nyomasztóak mások tapasztalatai, és biztosan kell pár hónap, amíg rendbejön. Remegő kézzel lép ki az ajtón.

Egy órával ezelőtt a Lélektároló egyik ismerős tisztviselője engedte be, egy Penagorn nevű, kövérkés, kétségbeesett tekintetű emberke, aki még mindig ott ül az asztalánál, azonban áll mellette még valaki, egy magas, egyenes tartású férfi a Napkirály udvartartásának zöld és arany egyenruhájában. Komoly tekintettel méregeti Hissune-t.

— Láthatnám az iratait?

Elérkezett hát a rettegett pillanat. Rájöttek, hogy jogtalanul használja a Lélektárolót, és ez a férfi le fogja tartóztatni. Hissune átadja a kártyáját. Talán régóta tudnak az illegális tevékenységéről, csak megvárták, míg elköveti a legsúlyosabb vétséget, és belenéz a Napkirály személyes felvételeibe. A kapszula kikérésével valószínűleg riadóztatott valakit, néma jelzés figyelmeztette a Napkirály szolgáit, és most…

— Önt kerestük — mondja a zöldbe és aranyba öltözött férfi. — Kérem, kövessen!

Hissune csendben megy utána, ki a Feljegyzések Házából, keresztül a Labirintus alsóbb szintjeinek előcsarnokán, ezen a hatalmas, tátongó téren. Majd áthaladnak egy ellenőrzőponton, ahol egy lebegő várakozik. Utána lefelé mennek, egyre lejjebb, titokzatos birodalmakba jutnak, ahol még Hissune sem járt soha. Dermedten, mozdulatlanul ül. A világ összes súlya erre a pontra nehezedik; a feje fölött a Labirintus szintjei csavarodnak spirálformába. Hol járhatnak? Ez lenne a Trónok Udvara, ahol a főminiszterek uralkodnak? Hissune nem mer kérdezősködni, kísérője pedig egyetlen szót sem szól. Kapu jön kapu után, folyosók követnek folyosókat; aztán megáll a lebegő, még hat ember bukkan fel, mindegyikük Lord Valentine udvarának egyenruhájában. Egy fényesen megvilágított szobába vezetik, és felsorakoznak mellette.

Ajtó siklik vissza a keretébe, és aranyszőke, magas, széles vállú, egyszerű fehér köpenyt viselő férfi lép be. Hissune-nak elakad a lélegzete.

— Lordságod…

— Kérlek. Kérlek! Nagyon jól megvagyok az állandó hajbókolás nélkül is, Hissune. Te vagy Hissune, igaz?

— Igen, uram. Bár kicsit idősebben.

— Nyolc évvel ezelőtt történt, igaz? Igen, nyolc. Nos, azt hiszem, butaság, de most is egy fiúra számítottam. Tizennyolc éves vagy, igaz?

— Igen, uram.

— Mennyi idős voltál, amikor először belepiszkáltál a Lélektárolóba?

— Tehát tudsz róla, uram? — suttogja Hissune. Elvörösödik, és lehajtja a fejét.

— Tizennégy évesen, igaz? Azt hiszem, ezt mondták. Tudod, figyeltettelek. Három vagy négy évvel ezelőtt küldtek egy üzenetet, miszerint ügyes blöffel bejutottál a Feljegyzések Házába. Tizennégy évesen tudósnak adtad ki magad. Gondolom, sok mindent láttál, amit tizennégy éves korában ritkán lát más ember.

Hissune vörös arccal hallgat. Egy órával ezelőtt, fut át a gondolat az agyán, téged és a bátyádat néztelek, amint éppen egy ghiseldorni, hosszúhajú boszorkánnyal hancúroztok. Inkább elsüllyedne szégyenében, minthogy hangosan kimondjon bármi hasonlót. De Lord Valentine biztosan erről is tud, és a tudat megsemmisítő súllyal nehezedik rá. Nem mer felpillantani. Ez a szőke férfi nem a felvételen szereplő Valentine, akinek fekete volt a haja, és később, mint ezt mindenki tudja, kilopták a lelkét a testéből, így a Napkirály manapság más testben kénytelen élni. Azonban a lelke ugyanaz, és Hissune kémkedett utána, értelmetlen is lenne tagadni.

Hissune meg sem szólal.

— Talán vissza kellene vonnom az előbbi kijelentésemet — mondja Lord Valentine. — Mindig is koraérett voltál. A felvételek valószínűleg semmi olyat nem mutattak, amit magadtól nem vettél volna észre.

— Láttam Ni-moyát, uram — szólal meg Hissune rekedtes, alig hallható hangon. — Suvraelt, a Kastély-hegy városait, a Narabalt körülvevő őserdőt…

— Igen, különböző helyeket. Földrajz. Hasznos, ha ezeket mind tudod. De a lelkeknek is van földrajza… a magad módján erről is megtudtál pár dolgot, hmm? Nézz rám! Nem haragszom.

— Nem?

— Az utasításaim értelmében kaptál szabad hozzáférést a Tárolóhoz. Nem azért, hogy Ni-moyát bámuld, vagy szeretkező embereket lessél. De így megérthetted, valójában milyen Majipoor, megtapasztalhattad a világunk egészének egymilliomod részét. Ez volt az iskolád, Hissune. Igazam van?

— Pontosan így gondolom én is, uram. Igen. Annyi mindent meg akartam tudni.

— Sikerült mindent megismerned?

— Közelről sem. Még a milliomod részét sem.

— Kár, mivel többé nem férhetsz hozzá a felvételekhez.

— Uram… most megbüntetsz?

Lord Valentine furcsán mosolyog.

— Büntetés? Nem, ez nem a megfelelő szó. De el fogod hagyni a Labirintust, és a dolgok jelenlegi állása szerint nagyon sokáig nem is jöhetsz vissza, még akkor sem, amikor én már Pontifex leszek, ami remélhetőleg nem a közeljövőben esedékes. Kineveztelek a személyzetem tagjává, Hissune. Véget ért a felkészülési idő. Munkába akarlak állítani. Azt hiszem, elég idős vagy már hozzá. Van családod, igaz?

— Anyám, két lánytestvérem…

— Gondoskodnak róluk. Bármiről, amire szükségük van. Búcsúzz el tőlük, és csomagolj össze. Három napon belül útra tudsz kelni velem, igaz?

— Három… nap…

— Alaisorba. Újra megkezdem a nagy körmenetet. Azután a Szigetre utazunk. Most kihagyjuk Zimroelt. Remélem, hét vagy nyolc hónapon belül visszatérhetek a Hegyre. Ott kapsz egy saját lakosztályt. Részt kell venned pár formális eligazításon… ugye nem veszed zokon? Díszesebb ruhákat kell viselned. De tudtad, hogy ez egyszer bekövetkezik, ugye? Már akkor nagy dolgokat néztem ki belőled, amikor még csak egy turistákon élősködő, rongyos kis kölyök voltál, tudtad? — A Napkirály felkacag — Későre jár. Majd reggel küldetek érted. Még rengeteg megbeszélnivalónk van.

Egyszerű, nemes mozdulattal Hissune felé nyújtja a kezét, Hissune fejet hajt, és mire felpillant, a Napkirály már el is tűnt. Hát ez van. Végre beteljesednek az álmai. Nem hagyja, hogy arca elárulja érzelmeit. Mereven, komoran fordul a zöld-arany ruhás kísérők felé, és követi őket a folyosókon, aztán felviszik a Labirintus közönséges szintjeire, ahol magára hagyják. Még nem bír visszatérni a szobájába. Agya lázasan, vadul, ámultan száguldozik. Emlékei mélyéről háborogva feltör az összes jól ismert személyiség arca, Nismile és Sinnabor Lavon, Thesme, Dekkeret, Calintane, szegény meggyötört Haligome, Eremoil, Inyanna Forlana, Vismaan, Sarise. Most már részévé váltak, örökre beágyazódtak az elméjébe. Mintha felfalta volna az egész bolygót. Mi lesz belőle ezután? A Napkirály szárnysegédje? Ragyogó, új élet vár rá a Kastély-hegyen? Vakáció Felső-Morpinban és Stee-ben, és a birodalom nagyjai lesznek a társai? Talán egy szép napon még belőle is Napkirály válhat! Lord Hissune! Nevetnie kell szörnyűséges elbizakodottságán. És mégis, miért ne? Gondolta valaki, hogy Calintane Napkirály lesz? És Dekkeret? Vagy Valentine? De ilyesmiken nem szabad töprengeni, korholja magát Hissune. Dolgozni, tanulni, percenként élni meg az életet — a végzeten úgysem lehet változtatni!

Lassan tudatosul benne, hogy ő, aki tízéves korában a Labirintus legtehetségesebb idegenvezetője volt, egyszer csak eltévedt. Szédülten kóborolt szintről szintre, közben eltelt a fél éjszaka, és ötlete sincsen, merre járhat éppen. Aztán rájön, hogy a Labirintus legfelsőbb szintjén, a sivatagi oldalon, a Penge-kapu közelében jár. Tizenöt percen belül elhagyhatja a Labirintust. Általában nem szokott kimenni, de ez egy különleges éjszaka, és nem tesz semmit, amikor a lábai, szinte magától, a földalatti város kapuja felé irányítják. A Penge-kapuhoz lép, és sokáig bámulja a határvonalat jelölő ősi, rozsdás kardokat. Aztán átlép közöttük, ki a külvilág forró, száraz pusztaságába. Belép a semmibe, akárcsak Dekkeret abban a másik, sokkal rettenetesebb sivatagban, egészen addig, míg elég messzire nem távolodik a Labirintus nyüzsgő méhkasától. Aztán magányosan ácsorog a hidegen hunyorgó csillagok palástja alatt. Mennyi van belőlük! És egyikük a Vén Föld, ahonnan emberek milliárdjai rajzottak ki egykor. Hissune úgy áll, mintha transzba esett volna. Átitatja a világmindenség hosszú történelmének megsemmisítő érzése, megállíthatatlan folyóként zúdul végig rajta. A Lélektárolóban annyi felvétel van, amivel egy fél örökkévalóságon át elfoglalhatná magát, gondolja, és mégis, mindaz, amit tartalmaz, mindössze töredéke annak, ami a többi csillag többi világán valaha is létezett. Szeretné birtokba venni, elnyelni mindet, saját részévé tenni, mint ahogyan a megvizsgált életekkel is tette, de ez természetesen lehetetlen, még a puszta gondolatba is belekábul. Ezentúl fel kell adnia ezeket a vágyakat, ellen kell állnia a felvételek csábításának. Csendesen áll, megvárja, amíg elméjében elcsitul a gondolatok örvénye. Teljesen nyugodt leszek, suttogja magában. Még egy utolsó pillantást engedélyez magának, felnéz az égre, és hiábavaló kísérletet tesz arra, hogy meglelje közöttük a Vén Föld napját. Aztán vállat von, ruganyos léptekkel elindul, és lassan sétál a Penge-kapu felé. Reggel Lord Valentine újra hívatni fogja. Valamennyit nem ártana aludni előtte. Új életet kezd. A Kastély-hegyen fogok élni, gondolja magában, a Napkirály szárnysegédje leszek, és ki tudja, mi történik majd velem később? Bármi is lesz az, minden bizonnyal úgy jó, ahogy van, mint Dekkeretnek, Thesmének, Sinnabor Lavonnak, az összes léleknek — akik azóta beleolvadtak a lelkébe —, még Haligome-nak is jó volt.

Hissune még egy pillanatig a Penge-kapu előtt áll, tényleg csak egy pillanatig, és a percek megnyúlnak, a csillagok halványodni kezdenek, majd a fényes napfelkelte kaparintja markába az eget, fény csorog végig a földön. Hissune meg sem moccan. Olyasmi történik vele, ami eddigi élete során alig — Majipoor napjának melege végigsimít az arcán. A Nap… a Nap… a dicső, tüzesen ragyogó Nap… világok anyja… Kinyújtja felé a karját. Átöleli a fényt. Mosolyogva kortyolja az áldott meleget. Aztán megfordul, és még egyszer, utoljára leereszkedik a Labirintusba.