Majipoor krónikái

VI. A LÉLEKFESTŐ ÉS AZ ALAKVÁLTÓ

A kezdeti hóbort lassan szenvedéllyé válik. Hissune most már minden új dolog értelmezéséhez a Lélektárolóban keresi a kulcsot. Ha valaki a Labirintus lakója, idővel sajátos módon az egész világot homályosnak és valótlannak érzi, sokkal inkább tűnik minden egyszerű neveknek, mint létező helyeknek: csak a sötét, világtól elzárt Labirintus az anyag, minden más illékony pára. De Hissune lassan minden kontinensen járt már, megbízásokat teljesített, különös ételeket ízlelt és furcsa vidékeket látott, megtapasztalta a szinte elviselhetetlen forróságot és hideget, de leginkább sikerült olyan szinten megértenie a világ bonyolultságát, ami saját véleménye szerint eddig nagyon keveseknek sikerült. Az utóbbi időben újra meg újra visszatér. Nem kell többé iratokat hamisítania — olyan rendszeres látogató lett, hogy egy biccentéssel bejut, és máris rendelkezésére áll Majipoor milliónyi tegnapja. Néha csak pillanatokra időzik el egy-egy kapszula felett, és tudja, hogy abból már semmit sem tanulhat. Egyes reggeleken gyors egymásutánban akár nyolc, tíz, tucatnyi felvételt is felhozat, majd visszaküld. Minden lélek mélyén egy egész világmindenség rejtőzik, ezt ő is tudja már; de nem minden univerzum egyformán érdekes, és sokat nem használ, ha olyan emberré válik egy kis időre, aki egész életében csak Piliplok utcáit söpörte vagy a Sziget Úrnőjéhez fohászkodott, így hát kapszulákat hozat és küld vissza és rendel újra, imitt-amott megmártózik Majipoor múltjában, és ezt addig folytatja, amíg olyan elmére nem bukkan, aki igazi felszabadító élményt nyújthat. Régen rájött, hogy még a Napkirályok és a Pontifexek is lehetnek unalmasak. De mindig akad egy-egy csodálatos, váratlan felfedezés — mint például az a férfi, aki beleszeretett egy metamorfba…

Therion Nismilét, a lélekfestőt a tökéletességtől való csömör vezette a Kastély-hegy kristályvárosaitól a nyugati kontinens sötét rengetegéig. Egész életében a hegy csodái között élt, az Ötven Város között utazgatott, amikor szakmája megkövetelte. A megunt csodákat időnként újabbakra cserélte. Dundilmirben született — első festményein a Tüzes-völgyet örökítette meg, még a fiatalság kiegyensúlyozatlan erejével eltelve, viharosan és szenvedélyesen —, majd néhány évig a csodálatos Canzilaine, a beszélő szobrok városa lett az otthona, később pedig a lenyűgöző Stee, ahol három napig tart csak az elővárosokon átjutni, aztán a Kastély mellett szikrázó arany Halanx következett, majd öt évig maga a Kastély, ahol lefestette Lord Thraym, a Napkirály egész udvartartását. Festményeit nagyra becsülték hűvös eleganciájukért és tökéletességükért. Teljes mértékben visszaadták az Ötven Város tökélyét. De az ilyen helyek szépsége idővel eltompítja a lelket, és elzsibbasztja a művészi ösztönöket. Amikor Nismile betöltötte a negyvenedik évét, rájött, hogy lassan a stagnálással azonosítja a tökéletességet; undorodott saját leghíresebb alkotásaitól; szelleme zűrzavarért, váratlan eseményekért, változásért kiáltott.

A válság pillanata a Tolingar-torlasznak nevezett kertben köszöntött be, a Dundilmir és Stipool közötti síkságon elterülő csodálatos parkban. A Napkirály fel akarta díszíteni a Kastélyban épülő lugasok egyikét, ezért festménysorozatot rendelt a kertről. Nismile előzékenyen vállalkozott a hosszú útra, elindult lefelé a hatalmas hegy oldalán, bejárta a park negyven mérföldjét, kiválasztotta a helyeket, ahol dolgozni kívánt, felállította az első vásznakat Kazkasnál, ahol a kert ágai nagy, zöld, szimmetrikus tekercsekként futottak le a síkságra. Gyermekkorában imádta ezt a helyet. Nem akadt egész Majipooron nyugodtabb, rendezettebb táj, hiszen a tolingari kerteket olyan növényekből nevelték, amelyek transzcendentális rendben tartották fent saját magukat. A bokrokat és a fákat nem érintette kertész ollója, önszántukból növekedtek csodálatos egyensúlyban, maguk szabályozták a ritkítás és az ültetés mértékét, megfojtották a közelükben nőtt dudvát, és felügyeltek az arányokra, hogy az eredeti elrendezés örökre háborítatlan maradjon. Amikor elhullajtották leveleiket, vagy meg akartak szabadulni egy elszáradt ágtól, enzimjeik azonnal hasznos komposzttá porlasztották a holt anyagot. A kertet több mint száz éve alapította Lord Havilbove; leszármazottai, Lord Kanaba és Lord Sirruth folytatták a munkát, és bővítették a parkot irányító genetikai módosítások programját; a jelenlegi Napkirály, Lord Thraym uralkodása alatt pedig sikerült teljesen befejezni a tervet, így most már minden örökre tökéletes és kiegyensúlyozott marad. Nismile ezt a tökéletességet szerette volna megörökíteni.

Hosszú ideig csak a fehér vásznat bámulta, mélyeket lélegzett, és felkészült rá, hogy transzállapotba lépjen. Álmodó elméjéből előszökkenő lelke majd egy pillanat alatt lenyomatot készít különös intenzitású látomásáról a pszichoszenzitív anyagba. Még egy utolsó pillantást vetett a szelíden hullámzó dombokra, az ügyesen elrendezett bozótosra, a pontosan megfelelő szögeket bezáró levelekre — aztán hirtelen lázadó düh hulláma söpört rajta végig, amitől megremegett, összerázkódott, és majdnem felbukott a földön. Ennek a mozdulatlan tájnak, az állandó, steril szépségnek, a kifogástalan és egyedülálló kertnek semmi szüksége nincsen rá, gondolta; már alapvetően olyan változtathatatlan volt, élettelen, saját időtlen és hibátlan ritmusába fagyott kompozíció, akár egy festmény. Irtózatos! Gyűlöletes! Nismile megszédült. Kezét lüktető fejére szorította. Távolról hallotta csak társai meglepett morgását, és amikor felnézett, látta, hogy mindannyian rémülten és csodálkozva merednek a megfeketedett, fortyogó vászonra. Takarjátok el! — kiáltotta, és elfordult. Mindenki egyszerre mozdult; a nyüzsgés közepén Nismile szobormerev alakja állt. Mikor újra meg bírt szólalni, csendesen csak ennyit mondott:

— Közöljétek Lord Thraymmal, hogy nem tudom végrehajtani megbízatását.

Még aznap beszerzett minden szükséges dolgot Dundilmirban, és megkezdte hosszú útját az alföld felé, ki az Iyann-folyó forró árterületére, majd csónakkal a végeérhetetlen, lustán hömpölygő folyón Alaisor nyugati kikötőjébe. Néhány hét várakozás után Alaisorban az Álmok Szigetére, Numinorba induló hajóra szállt. A Szigeten egy hónapot töltött. Aztán helyet talált magának egy zarándokhajón, ami a Zimroel vad kontinensén található Piliplokba tartott. Biztos volt abban, hogy Zimroelben nem csak tökéletességet és eleganciát lel majd. Mindössze nyolc vagy kilenc telepesváros állt itt. A kontinens egész belső területe érintetlen vadon maradt, ahová Lord Stiamot a bennszülött metamorfokat száműzte, miután négyezer évvel ezelőtt végleges győzelmet aratott felettük. A civilizációtól megfáradt ember egy ilyen környezetben talán sikeresebben állíthatja vissza lelke egyensúlyát.

Nismile azt gondolta, Piliplok kis koszfészek lesz, de legnagyobb meglepetésére egy vénséges vén, hatalmas város fogadta, amit valaha őrjítően merev matematikai szabályok szerint terveztek. Ronda volt ugyan, de ez még nem kavarta fel a lelkét, ezért hajón folytatta útját felfelé a Zimr-folyón. Átutazott a bámulatos Ni-moyán, aminek híre még a többi kontinens lakóihoz is eljutott, de itt sem állt meg; egy Verf nevű városban egy ösztönös sugallatnak engedelmeskedve elhagyta a hajót, és bérelt kocsin indult tovább a déli erdőségek felé. Mikor már annyira mélyre hatolt a vadonba, hogy nyomát sem látta a civilizációnak, megállt, és egy gyors folyású, sötét vizű patak mellett kunyhót épített magának. Három évvel ezelőtt hagyta el a Kastély-hegyet. Egész utazása alatt magányosan élt, csak végszükség esetén szólt másokhoz, és egyáltalán nem festett semmit.

Nismile lassan gyógyulni kezdett. Itt minden ismeretlennek és csodálatosnak tűnt. A Kastély-hegyen, ahol az időjárást gépek irányították, örökké lágy tavasz uralkodott, a hamis levegő tiszta volt és friss, és előrelátható időközökben esett az eső. Itt azonban a lehető legmesszebbre került a Tolingar-torlasz szimmetriájától: nedves, nyirkos esőerdő burjánzott körülötte, puhán és lazán cuppogott a talaj, gyakran hömpölyögtek elő ködfelhők és nyújtóztak ködcsápok, gyakran esett az eső, és a növényvilág kaotikus, kusza anarchiában olvadt össze. Nismile alig viselt ruhát, sok kísérletezés és tévedés árán tanulta meg, mik az ehető gyökerek, bogyók és hajtások, és egy saját kezűleg font szákkal kapta el a patakban cikázó karcsú, karmazsinszín halakat. Órák hosszat járta a sűrű dzsungelt, és nemcsak a különös szépségét élvezte, hanem az izgalmat is: vajon visszatalál-e a kunyhójához? Gyakran énekelt hangosan és hamisan — a Kastély-hegyen sohasem dalolt. Néha nekilátott előkészíteni egy vásznat, de aztán mindig üresen tette félre. Értelmetlen, buja szótagokból fabrikált verseket, amiket a karcsún tornyosuló fák és a kibogozhatatlanul összefonódott indáknak skandált. Néha eltűnődött azon, mi történhet Lord Thraym udvarában, vajon felbérelt-e már a Napkirály egy új művészt, aki megfesti a lugas díszítéseit, és a felső-morpini út mellett virágoznak-e mostanában a halatingavirágok. De efféle gondolatok csak ritkán merültek fel benne.

Elvesztette az időérzékét. Négy vagy öt, talán hat hét telt el — honnan is tudhatta volna? —, mire megpillantotta az első metamorfot.

A találkozásra a patak felső részén, egy mocsaras réten került sor, kétmérföldnyire a kunyhótól. Nismile azért ment oda, hogy begyűjtse a sárliliomok lédús, skarlátszín gumóit, amiket általában péppé zúzott és megsütött kenyérnek. Gyökereik mélyre nyúltak, ezért csak úgy tudta kiszedni a növényeket, ha mélyen, egészen vállig beleásott a dágványba, aztán arccal lefelé hevert a földön, és vakon tapogatózott. Sáros képpel, tetőtől talpig nyálkásan egyenesedett fel, kezében egy maroknyi csöpögő gyökeret szorongatva, amikor ijedten tudatosult benne, hogy valaki nyugodtan figyeli úgy tizenkét méter távolságból.

Sohasem látott még metamorfot. Majipoor bennszülött lakóit örökre elűzték Alhanroelről, a legjelentősebb kontinensről, ahol Nismile egész eddigi életét töltötte. Azonban voltak elképzelései arról, hogyan nézhetnek ki, és az idegen biztosan közéjük tartozott: lenyűgözően magas, törékeny csontozatú, sárgás bőrű, éles arcvonású lény volt, beesett szemmel, alig látható orral és szálkás, gumiszerű, világoszöld árnyalatú hajjal. Mindössze egy bőr ágyékkötőt viselt, csípőjén csillogó, fekete fából készített rövid, éles kés lógott. A metamorf egyik nádszálvékony lábát másik sípcsontjára kulcsolta, és félelmetes magabiztossággal egyensúlyozott. Egyszerre tűnt gonosznak és kedvesnek, fenyegetőnek és mulatságosnak. Nismile inkább nem ijedt meg.

— Üdvözöllek — mondta. — Zavar, ha gumókat gyűjtök itt?

A metamorf nem válaszolt.

— Az enyém az a kunyhó a patak mellett. A nevem Therion Nismile. Valaha, amikor még a Kastély-hegyen éltem, lélekfestő voltam.

A metamorf ünnepélyesen figyelte. Megfejthetetlen kifejezés villant át az arcán. Aztán megfordult, és kecses mozdulattal bevetette magát a dzsungel fái közé. Szinte azonnal eltűnt.

Nismile vállat vont, és még néhány sárliliom-gumót kapart elő.

Pár héttel később találkozott egy másik metamorffal, aki akár a múltkor látott példány is lehetett. Ez alkalommal éppen egy indáról húzta le a kérget, amiből bilantoon-csapdát akart készíteni. A bennszülött most sem szólalt meg, csendes jelenésként bukkant fel Nismile előtt, és ugyanazzal a nyugtalanító, egy lábon egyensúlyozó testtartással figyelte. Nismile megint megpróbálta szóra bírni a teremtményt, de alig mondott valamit, az alakváltó nyomtalanul eltűnt, mint egy jelenés.

— Várj! — kiáltott utána Nismile. — Beszélni szeretnék veled! Én… — De megint egyedül maradt.

Pár nappal később éppen tűzifát gyűjtött, amikor újra arra lett figyelmes, hogy valaki figyeli. Azonnal megszólította a metamorfot.

— Fogtam egy bilantoont, és éppen meg akarom sütni. Ennyi húsra egyáltalán nincsen szükségem. Megosztanád velem a vacsorámat?

A metamorf mosolygott — Nismile legalábbis mosolynak vélte azt a rejtélyes arcmozdulatot, bár akármi más is lehetett volna —, majd talán válaszképpen megdöbbentő változáson ment át. Nismile tükörképévé változtatta magát, zömök, izmos alakká, akinek sötét, átható tekintete és vállig érő, fekete haja volt. Nismile zavartan pislogott és egész testében megborzongott, de amint összeszedte magát, elmosolyodott. Az utánzás bizonyára a kommunikáció egyik formája, gondolta.

— Csodálatos! El sem tudom képzelni, hogyan csinálod! — Intett az alakváltónak. — Gyere! Legalább másfél óra, mire a bilantoon elkészül, és addig nyugodtan beszélgethetünk. Megérted a beszédünket, ugye? Ugye? — Végtelenül bizarr élmény volt saját tükörképével beszélgetni. — Mondanál valamit? Áruld el nekem: van valahol a közelben egy metamorf település? Akarom mondani, piurivar — helyesbített, mert eszébe jutott az a név, amit a metamorfok használtak saját maguk megnevezésére. — Hm? Sok piurivar él a dzsungelben? — Nismile megint mutogatott. — Gyere velem a kunyhómhoz, és meggyújtjuk a tüzet. Nincsen nálad bor, igaz? Azt hiszem, ez az egy hiányzik, a jó erős bor, a zamatos fajta, amit Muldemarban készítenek. Valószínűleg soha többé nem iszom ilyesmit, de hát Zimroelben is készítenek bort, nem igaz? No? Megszólalnál végre? — De a metamorf talán vigyornak szánt grimasszal válaszolt, ami visszataszítóvá és idegenné torzította a Nismile-arcot; aztán egy szempillantás alatt visszaváltozott eredeti alakjába, és nyugodt, szinte súlytalan léptekkel elsétált.

Nismile még egy darabig abban reménykedett, hogy a metamorf visszatér egy flaska borral, de nem látta többé. Különös teremtmények, gondolta. Talán megharagudtak rá, amiért a területükön táborozott? Vagy attól félnek, hogy az ember-telepesek hullámának előfutára csupán, és ezért megfigyelés alatt tartják? Furcsamód nem érezte magát veszélyben. A metamorfokat általában rosszindulatúaknak tartották, és valóban nyugtalanító, idegen, kifürkészhetetlen lények voltak. Rengeteg történet terjengett a metamorfokról, akik feldúlták az elhagyatott vidékeken épített emberi településeket, és az alakváltók nyilván keserű gyűlöletet tápláltak azokkal szemben, akik elfoglalták a világukat, kisemmizték és a dzsungelekbe száműzték őket; de Nismile jóakaratú embernek tartotta magát, aki mindössze háborítatlanul akarta élni az életét, és sohasem okozott kárt senkinek. Hátha a metamorfok kényes érzékükkel megérzik az ártalmatlan szándékait. Bárcsak a barátjukká fogadnák! A hosszú magány után társalgásra vágyott, és biztosan nagy kihívás, de hatalmas élmény lehet eszmecserét folytatni ezzel a különös néppel — talán még le is festhetné egyiküket. Az utóbbi időben újra felmerült benne, hogy visszatér a művészethez, még egyszer átéli az alkotó pillanat eksztázisát, amikor a lelke megérinti a vásznat, és olyan képekkel tölti meg, amiket csak ő képes megformálni. Nismune már nem az a boldogtalan ember volt, aki elmenekült a Kastély-hegyről, és ez biztosan meglátszana a munkáiban is. A következő pár napban szónoklatokat gyakorolt, amikkel a metamorfok bizalmát akarta elnyerni, hátha legyőzi különös félénkségüket, ami minden kapcsolatfelvételt megakadályozott. Idővel, gondolta, megszoknák jelenlétét, megszólalnának, elfogadnák meghívását és együtt ennének vele, aztán esetleg modellt állnának…

Azonban a következő napokban egyetlen metamorfot sem látott. Az erdőben kóborolt, reménykedve kukkantott be a sűrű bozótosba, a ködlepte fák közé, de senkit sem talált. Túlzott tolakodásával elijesztette őket — ennyit a szörnyeteg metamorfok rosszindulatáról! —, és idővel már nem is reménykedett további kapcsolatfelvételben. Addig nem hiányolta a társaságot, amíg lehetősége sem volt a beszélgetésre, de a tudat, hogy a közelben értelmes lények élnek, elviselhetetlenné fokozta a magányt.

Néhány héttel az utolsó találkozás után, egy nyirkos, meleg napon Nismile éppen a természetes kőgát mögött csillogó, hűvös és mély tóban fürdött, félmérföldnyire a kunyhótól, amikor sápadt, vékony alak rontott át a part kéklevelű bokrainak lugasán. Nismile négykézláb mászott ki a vízből, és a sziklák alaposan felhorzsolták a térdét.

— Várj! — kiáltotta. — Kérlek… ne félj… ne menj… — Az alak eltűnt, de Nismile, aki kétségbeesett elszántsággal csörtetett a bozótosban, pár perc múlva újra megpillantotta. Éppen egy hatalmas, élénkpiros kérgű fának támaszkodott óvatosan.

Nismile ámultan torpant meg, mert az idegen nem metamorf volt, hanem egy ember nő.

Karcsú, fiatal és meztelen teremtés — aranybarna haja dús, válla keskeny, apró keble hetykén ágaskodott, fényes szeme játékosan csillant. Mindent együttvéve nem tűnt félénknek, inkább látszott egy erdei szellemnek, aki láthatóan élvezte, hogy sikerült rávennie erre a kis hajszára. Míg Nismile tátott szájjal bámulta a lányt, az komótosan végigmérte, és tiszta, csengő hangon felkacagott.

— Csupa horzsolás és tüske vagy! — mondta. — Nem tudsz ügyesebben futni az erdőben?

— Nem akartam, hogy megszökjél.

— Ó, nem akartam messzire menni. Figyeltelek már egy ideje, mielőtt észrevettél volna. Te vagy az a férfi, aki a kunyhóban lakik, igaz?

— Igen. És te… hol laksz?

— Imitt és amott — mondta a lány könnyedén.

Nismile csodálkozva méregette. Szépsége lenyűgözte, szemérmetlensége bámulatba ejtette. Akár érzékcsalódás is lehet, gondolta. Honnan jött? Mit keresett egy magányos és meztelen emberi lény ebben az ősi dzsungelben?

Emberi lény?

Természetesen nem az, ébredt rá Nismile a valóságra. Olyan hirtelen, éles fájdalmat érzett, mint a gyermekek, akik megszereztek egy régen áhított kincset az álmukban, és csak akkor szembesülnek a szomorú valósággal, amikor kipirultan felébrednek. Nismile-nek eszébe jutott, milyen könnyedén utánozta a metamorf, és megértette a lehangoló igazságot: ez is csak móka, álarcosbál. Alaposan végigmérte a lányt, a metamorf személyiségjegyeket kereste, a szemfényvesztés apró rezzenését, a pengeéles arcélek és a beesett szemek nyomát a vidáman szemtelen arc mögött. Minden porcikájában meggyőzően emberinek tűnt. De mégis… mekkora esélye van annak, hogy saját fajtájával találkozzon itt, mennyivel valószínűbb, hogy a lány csupán egy alakváltó, egy csaló…

Nem akarta elhinni. Úgy döntött, szándékosan bizalmat szavaz neki, hátha a lány ettől tényleg azzá válik, aminek látszik.

— Mi a neved? — kérdezte.

— Sarise. És a tied?

— Nismile. Hol élsz?

— Az erdőben.

— Tehát innen nem messze van egy emberi település?

A lány vállat vont.

— Egyedül élek. — A férfi felé lépett, aki érezte, megfeszülnek az izmai, görcsbe rándul a gyomra, mikor a másik testközelbe ért, mintha a bőre is lángra kapott volna… és a lány gyengéden végigsimított a karján és mellkasán díszelgő horzsolásokon.

— Nem fáj?

— Kezd sajogni. Meg kellene mosakodnom.

— Igen. Menjünk vissza a tóhoz. Tudok egy jobb utat. Gyere utánam!

Alany félrehúzta az egyik sűrű páfránybokor leveleit, mire előtűnt egy keskeny, láthatóan gyakran használt ösvény. Kecsesen nekiiramodott. Nismile rögtön mögötte szaladt, és önfeledten gyönyörködött könnyed mozgásában és a hátán meg a fenekén feszülő izmok játékában. Egy pillanattal utána ugrott fejest a tóba, és mindketten boldogan lubickoltak. A hideg víz jótékonyan hűsítette a nyilalló vágásokat. Mikor kimásztak, feltámadt benne a késztetés, hogy magához húzza és átölelje a lányt, de nem merte megtenni. Elterültek a mohával borított parton. A lány kajánul pillantott rá.

— Nincs messze a kunyhóm — szólalt meg Nismile.

— Tudom.

— Szeretnéd meglátogatni?

— Majd máskor, Nismile.

— Rendben. Majd máskor.

— Honnan származol? — kérdezte a lány.

— A Kastély-hegyen születtem. Tudod, hol van? Lélekfestő voltam a Napkirály udvarában. Tudod, mi az a lélekfestés? Egy érzékeny vászon kell hozzá, és az elme maga, és… meg is tudom mutatni. Le tudnálak festeni, Sarise. Közelebbről megvizsgálom a témát, megragadom a tudatommal, aztán transzállapotba kerülök… szinte olyan, mintha éberen álmodnék, és utána mindazt, amit láttam, átalakítom és feldobom a vászonra, egyetlen gyors lobbanásban kapom el az igaz valóját… — Szünetet tartott. — Legjobban akkor tudnám megmutatni, ha festenék rólad egy képet.

Úgy tűnt, hogy a lány alig hallotta, amit beszélt.

— Nismile, szeretnél megérinteni?

— Igen. Nagyon.

A vastag, türkizkék moha olyan volt, mint egy szőnyeg. Sarise a férfi mellé hemperedett, és Nismile keze a teste felett lebegett egy pillanatig, aztán habozott, hiszen biztos volt benne, hogy a lány metamorf, és perverz alakváltó játékot játszik vele. Évezredek megörökölt gyűlölete és rettegése tolult fel benne. Félt megérinteni a lányt, hátha olyan nyirkos és visszataszító a bőre, mint amilyennek egy metamorf bőrét képzelte, esetleg alakot vált, és abban a pillanatban, amint átöleli, idegen teremtménnyé változik. A lány lehunyta a szemeit, szája résnyire nyílt, nyelve kígyónyelvként ficánkolt ajkai között: várt. Nismile rettegve kényszerítette a kezeit, hogy végigsimítsanak a lány mellein. De forró teste csak a vágytól remegett, ahogyan az fiatal ember-nőknél szokás, már amennyire ennyi év magány után fel tudta idézni. A lány apró, halk sikollyal a férfi karjaiba fészkelte magát. Egy rémítő pillanatra Nismile lelki szemei előtt feltűnt egy esetlen, hosszú lábú, orr nélküli metamorf, de vadul elhessegette a gondolatot, és teljesen megadta magát a lány hajlékony, életerős testének.

Utána még hosszú ideig hevertek egymás mellett csendben, szótlanul, egymás kezét szorongatva. Még akkor sem mozdultak, mikor lágy záporeső áztatta őket, hagyták, hadd mossa le róluk a szapora, élesen szúró cseppek az izzadságot. Nismile végül kinyitotta a szemét, és látta, hogy a lány kíváncsian nézi.

— Le akarlak festeni — mondta neki.

— Nem.

— Nem most. Holnap. Ellátogatsz a kunyhómba, és…

— Nem.

— Évek óta nem próbáltam festeni. Újra akarom kezdeni. És nagyon szeretnélek lefesteni téged.

— Nagyon szeretném, ha nem festenél le — válaszolta a lány.

— Kérlek.

— Nem — mondta Sarise lágyan. Oldalra hengeredett és felállt. — Fesd le a dzsungelt. A tavat. De engem ne, Nismile, rendben van? Rendben?

A férfi boldogtalan kézmozdulattal beleegyezését adta.

— Most itt kell hagynom téged — mondta a lány.

— Elárulod, merre laksz?

— Már elárultam. Itt és ott. Az erdőben. Miért kérdezel tőlem ilyeneket?

— Újra meg akarlak találni. Ha eltűnsz, honnan tudom majd, hogy merre keresselek?

— Én tudom, hol találhatlak meg téged — mondta a lány. — Ez éppen elég.

— Eljössz holnap? A kunyhómhoz?

— Azt hiszem, igen.

Nismile megragadta a kezét, és maga felé húzta a lányt. De most ő tűnt tépelődőnek, távolinak. A lány csupa titok volt. A nevén kívül semmit sem árult el magáról. A férfi nehezen hitte, hogy magányosan, kénye-kedve szerint vándorol a dzsungelben; ennyi idő alatt csak rábukkant volna egy emberi településre a közelben. A legvalószínűbb magyarázat még mindig ugyanaz volt — a lány alakváltó, aki ki tudja, miért kalandba bonyolódott egy emberrel. Minden porcikája tiltakozott az ötlet ellen, de volt annyira racionális, hogy ne vesse el maradéktalanul. De a lány úgy nézett ki, úgy viselkedett, mint egy ember, még a tapintása sem különbözött. Mennyire tudtak átváltozni ezek a metamorfok? Hirtelen kísértés támadt benne, hogy nyíltan rákérdezzen a dologra, de ez ostobaság lett volna; eddig sem válaszolt semmire, szóval erre biztosan nem mondana semmit. Inkább megtartotta magának a kétségeit. A lány gyengéden kiszabadította a kezét a szorításából, könnyed csókot lehelt az ajkára, a páfrányokkal szegélyezett ösvény felé lépett, majd el is tűnt.

Nismile egész másnap a kunyhójában várakozott. A lány nem jött. Ez nem lepte meg túlságosan. Találkozásuk álom volt csupán, a fantázia játéka, egy téren és időn túli közjáték. Nem számított rá, hogy valaha még látja a lányt. Estefelé előkeresett egy vásznat a magával hozott csomagból, aztán felállította. Esetleg megfesthetné a kunyhóból látható tájat, gondolta, amikor az alkonyat lilára színezi az erdő felett az eget. Sokáig tanulmányozta a vidéket, próbálta megragadni a függőlegesen nyújtózkodó, karcsú fák látványát a vízszintesen burjánzó, dús, sárgás bogyókkal terhes bozótos felett, végül lehajtotta a fejét, és inkább elcsomagolt. Semmi olyasmit nem látott, amit érdemes lett volna megörökíteni. Talán reggel elgyalogol felfelé, a réten túl, gondolta, ahol egy hatalmas szikla mély hasadékából rugalmas dárdákra emlékeztető, húsos, vörös színű levelek sarjadtak: talán az némileg ígéretesebb helyszínnek bizonyul.

De reggel mindenféle kifogásokkal halogatta az indulást, délután pedig már késő lett volna nekivágni az útnak. Inkább a kertnek kinevezett kis földdarabon dolgozgatott — elkezdte átültetni azokat a bokrokat, amiknek a gyümölcseit vagy leveleit meg szokta enni —, és ezzel órákra lefoglalta magát. Késő délután tejfehér köd ereszkedett az erdőre. Bement a kunyhóba — és pár perccel később valaki megkocogtatta az ajtót.

— Már egészen feladtam a reményt — mondta a lánynak.

Sarise homloka és szemöldöke nedvességtől csillogott. A köd, gondolta Nismile… vagy végigtáncolta az ösvényt.

— Megígértem, hogy eljövök — mondta a lány lágyan.

— Tegnap.

— Ma van tegnap — mondta Sarise nevetve, és egy palackot húzott elő köpönyege rejtekéből. — Szereted a bort? Találtam egy keveset. Jó messzire kellett mennem érte. Tegnap.

Szürke színű újbor volt, ami bizsergetően csípte a nyelvet. A palackon nem volt címke, de Nismile a Kastély-hegyen ismeretlen, zimroeli bornak vélte. Az egész üveget elpusztították. Nismile többet ivott, mint a lány — aki újra meg újra telitöltötte a férfi csészéjét —, és amikor mind elfogyott, kitántorogtak a szabadba, és a nyirkosságtól hűvös patakparton szeretkeztek, majd mindketten elszenderedtek. A lány ébresztette fel és fektette az ágyába valamikor éjfél után. Az éjszaka hátralevő részét szorosan egymáshoz simulva töltötték, és reggel úgy tűnt, hogy a lány maradni szándékozik. Elmentek a tóhoz, és úszással kezdték a napot, majd megint szeretkeztek a türkiz mohaágyon; utána a lány azokhoz az óriási, vörös kérgű fákhoz vezette, ahol először megpillantották egymást, és egy, az óriási ágak egyikéről lehullott hatalmas, sárga gyümölcsöt mutatott neki. Nismile kétkedve nézte. A gyümölcs kettévált az ütődéstől, és látszott vörös, mustárszerű, nagy, csillanó fekete magvakkal pettyezett belseje.

— Dwikka — mondta a lány — Be lehet tőle rúgni. — Levetette a köpenyét, és nekilátott, hogy összegyűjtse a dwikkagyümölcs nagyobb darabjait, amiket a kunyhóba cipeltek, aztán pedig egész reggel csak ettek és ettek. Délután egyfolytában énekeltek és kacagtak. Vacsorára megsütöttek néhány, Nismile zsákmányából származó halat, és később, amikor egymás kezét fogva figyelték az aláereszkedő éjszakát, a lány ezernyi kérdéssel árasztotta el a múltjáról, a festészetről, a gyermekkoráról, utazásairól, a Kastély-hegyről, az Ötven Városról, a Hat Folyóról, Lord Thraym udvartartásáról, a Kastélyról, a megszámlálhatatlan szobák rengetegéről. A kérdések áradata zuhatagként ömlött, még szinte meg sem válaszolta az egyiket, már következett is a másik. A lány kíváncsisága kielégíthetetlennek tűnt. Nismile közben visszafogta magát. Habár rengeteget — mindent — meg szeretett volna tudni róla, esélye sem volt kérdezni, és egyébként sem hitte, hogy kapna válaszokat.

— Mit csinálunk holnap? — kérdezte végül Sarise.

Így hát szeretők lettek. Az első pár napban szinte alig csináltak mást, mint ettek, úsztak, szeretkeztek és a dwikkafa kábító gyümölcsét falták. Nismile lassan elfeledte kezdeti félelmét, hogy Sarise egyszer csak eltűnik, olyan hirtelen, mint ahogy érkezett. Idővel a lány kérdésözöne is leülepedett, de úgy döntött, nem él a lehetőséggel, és inkább érintetlenül hagyta a lány titkait.

A megszállott gondolatot — a lány metamorf —, azonban nem bírta kiverni a fejéből. Ha csak eszébe jutott, hogy Sarise szépsége csupán hazugság, és mögötte valami idegen és groteszk lény lapul, a hideg futkározott a hátán, főleg, amikor végigsimított a lány kellemesen hűvös, finom tapintású combjain és mellén. Állandóan ezekkel a kényszerképzetekkel hadakozott. Sikertelenül. Zimroel ezen részén nem voltak emberi települések, és meglehetősen valószínűtlennek tűnt, hogy ez a lány — hiszen mindenképpen csak egy lány — a remetelét mellett döntött volna, mint ő. Sokkal elképzelhetőbb, gondolta Nismile, hogy a lány bennszülött, egyike az erdő nyirkos fái között lidércekként bolyongó alakváltóknak. Amikor a lány elaludt, az erőtlen csillagfényben azt fürkészte, nem veszíti-e el emberi formáját. Sarise nem változott semmit, Nismile gyanakvása azonban így sem csillapult.

Hiszen egyáltalán nem jellemző a metamorfok természetére, hogy emberek társaságát keressék vagy szeretetet mutassanak irányukba! Majipoor legtöbb lakójának a metamorfok egy letűnt kor legendás kísértetei voltak. Miért keresné fel egyikük, miért zavarná meg magányában, miért kínálkozna fel neki, miért színlelné a szerelmet, miért próbálná ilyen lelkesen felderíteni a férfi napjait és éjszakáit? Egy paranoiás pillanatában elképzelte Sarisét, amint a sötétség leple alatt éppen visszanyeri eredeti alakját, majd alvó teste fölé tornyosul, hogy torkába döfje fényesen villanó tőrét — megtorlásul elődei bűneiért. De micsoda ostoba képzelgések voltak ezek! Ha a helyi metamorfok végezni akartak volna vele, efféle bonyolult praktikák nélkül is megtehették volna.

Majdhogynem ugyanolyan abszurd volt elhinni azt, hogy Sarise egy metamorf, mint azt, hogy nem.

Szerette volna messzire űzni ezeket a gondolatokat, ezért elhatározta, újból visszatér a művészethez. Egy szokatlanul tiszta és ragyogó napon, kezében egy tiszta vászonnal, elsétált a lánnyal a vörös növényekkel benőtt szikláig. A lány megbabonázva figyelte, ahogy mindent előkészített.

— Csak az elmédet használod, amikor festesz? — kérdezte.

— Igen. Rögzítem a képet az agyamban, megváltoztatom, átdolgozom és élesítek rajta, aztán… majd meglátod.

— Nem baj, ha figyellek? Nem fogom elrontani?

— Egyáltalán nem.

— De ha valaki másnak az elméje hangolódik a festményre…

— Ez nem fordulhat elő. A vásznak hozzám vannak hangolva. — Nismile kancsalított, ujjaival keretbe foglalta a tájat, pár lépést tett jobbra és balra. Kiszáradt a torka, és remegett a keze. Annyi éve nem csinált ilyesmit — vajon megvan még a tehetsége? A technikája? Megigazította a vásznat, majd kezdésként megérintette az elméjével. A látvány jónak tűnt, élénknek és bizarrnak, erős színkontrasztokkal, kihívó, megörökítésre váró jellegzetességekkel: a masszív szikladarab, azok a különös, húsos vörös virágok, a kicsi, sárga levélkék a lábaiknál, a fák levelein keresztül megszűrt napfény… igen, működni fog, mindez a legjobb eszköz arra, hogy közvetíteni tudja ennek a sűrű, kusza őserdőnek, ennek az alakjait változtató helynek az összetettségét…

Lehunyta a szemeit. Transzállapotba lépett. A vászonra zúdította a képet.

Sarise apró, meglepett sikolyt hallatott.

Nismile érezte, hogy egész teste verítékben fürdik. Megtántorodott és levegőért kapkodott. Egy pillanattal később visszanyerte önuralmát, és a vászonra pillantott.

— Milyen gyönyörű! — mormolta Sarise.

De a férfit mélyen megrázta, amit látott. Azok a szédítő átlók… a homályos, csíkozott színek… a látóhatár szélén komor örvényekbe csavarodott, súlyos, nyálkás ég… semmiben sem hasonlított a látványra, amit meg akart örökíteni. És még jobban zavarta, hogy egyáltalán nem látszott Therion Nismile alkotásának. Sötét, gyötrelmes, öntudatlan disszonanciától megrontott festmény volt.

— Neked nem tetszik? — kérdezte a lány.

— Nem ezt képzeltem el.

— Még így is… csodálatos, hogy így jelenjen meg a kép a vásznon… és egy ilyen gyönyörű kép…

— Szerinted ez gyönyörű?

— Hát persze! Szerinted nem?

Nismile a lányra meredt. Ez? Csodálatos? Vajon csak hízelgett neki, vagy pusztán nem érdekelte az elfogadott ízlés, esetleg őszintén csodálta, amit a férfi alkotott? Ez a különös, meggyötört festmény, ez a komor, idegen alkotás…

Idegen.

— Neked nem tetszik — mondta a lány. Ez alkalommal már nem kérdezte, állította.

— Majdnem négy éve nem festettem. Talán apránként kellene belekezdenem, hogy megint jól csináljam…

— Elrontottam a festményedet — mondta Sarise.

— Te? Ne légy buta.

— Az elmém belenyúlt az alkotásodba. Ahogy én látom a világot.

— Mondtam, hogy a vásznak csak rám vannak hangolva. Állhatnék akár ezer ember gyűrűjében is, mégsem hatna senki a képre.

— Talán összezavartalak. Összekuszáltam az elmédet.

— Lehetetlen.

— Sétálok egyet. Fessél egy másikat, amíg nem vagyok itt.

— Nem, Sarise. Ez a kép pompás. Minél tovább nézem, annál elégedettebb vagyok vele. Gyere, menjünk haza, ússzunk egyet, együnk dwikkát — és szeretkezzünk. Jó?

Levette a vásznat a keretről, és összetekerte. De a lány szavai nagyobb hatással voltak rá, mint hajlandó lett volna beismerni. A festményen kétségtelenül nyomott hagyott valami idegen erő. Mi van, ha valahogy sikerült megrontania, ha a lány rejtett metamorf lelke beszennyezte saját esszenciájával az ő szellemét, ha idegen árnyalatokkal színezte át elméjének kisugárzását…

Csendben sétáltak lefelé a patak mentén. Mikor a sárliliomok tisztásához értek, ahol Nismile élete első metamorfját látta, hallotta, ahogy kicsúszik a száján:

— Sarise, kérdeznem kell valamit.

— Igen?

Már nem tudta türtőztetni magát.

— Ugye te nem ember vagy? Valójában metamorfnak születtél, igaz?

A lány tágra nyílt szemmel bámulta, és lassan elvörösödött.

— Komolyan beszélsz?

Nismile bólintott.

— Hogy én… egy metamorf? — Nevetett, de nem túl meggyőzően. — Micsoda vad ötlet!

— Válaszolj, Sarise. Nézz a szemembe, és válaszolj.

— Ez túl nagy ostobaság, Therion.

— Kérlek. Válaszolj!

— Azt akarod, hogy bebizonyítsam, ember vagyok-e? Hogyan tehetném?

— Azt akarom, hogy azt mondd nekem: ember vagy. Esetleg valami más.

— Ember vagyok — mondta a lány.

— Ezt elhihetem?

— Nem tudom. Elhiheted? Válaszoltam a kérdésedre. — Szemében vidámság csillant. — Nem tűnök eléggé emberinek? Nem viselkedem eléggé úgy, mint egy ember? Úgy nézek ki, mint egy másolat?

— Talán csak nem tudlak megkülönböztetni.

— Miből gondolod, hogy metamorf vagyok?

— Talán azért, mert ebben a dzsungelben csak metamorfok élnek — mondta Nismile. — Olyan… logikusnak tűnik. Még… annak ellenére… — Elakadt a szava, majd folytatta. — Nézd, megkaptam a választ. Ostoba kérdés volt, és szeretnék megfeledkezni róla. Rendben?

— Milyen különös vagy! Biztosan haragszol rám. Mégis azt hiszed, hogy elrontottam a festményedet.

— Ez nem így van.

— Nagyon rosszul hazudsz, Therion.

— Rendben van. Valami elrontotta a festményemet. Nem tudom, micsoda. Nem az a kép lett, amit terveztem.

— Akkor fessél egy másikat.

— Azt fogom tenni. Engedd meg, hogy lefesselek.

— Már mondtam. Nem akarom.

— Szükségem lenne rá. Meg kell néznem, mi rejtezik a lelkemben, és az egyetlen mód, ahogy megtudhatom…

— Fesd le a dwikkafát, Therion. Vagy a kunyhót.

— Miért nem téged?

— Nem tetszik az ötlet.

— Nem árulod el az igazi okot. Mi az, ami annyira zavar egy festményben…

— Kérlek, Therion.

— Attól félsz, hogy úgy látlak meg a vásznon, ahogy nem szeretnéd? Ez az oka? Talán más választ kapok a kérdéseimre, ha készítek rólad egy képet?

— Kérlek.

— Engedd meg, hogy lefesselek.

— Nem.

— Akkor indokold meg, miért nem.

— Nem tudom — mondta a lány.

— Akkor nem utasíthatsz vissza. — Nismile előhúzott egy vásznat a zsákjából. — Most, itt a réten. Gyerünk, Sarise! Állj a patak mellé. Csak egy pillanat, és…

— Nem, Therion.

— Ha szeretsz, Sarise, megengeded, hogy lefesselek.

Esetlen kis zsarolás volt, és szégyellte magát, amiért megkísérelte. Megharagíthatta a lányt, mert olyan szúrósan villant a szeme, amilyennek még eddig sohasem látta. Egy hosszú, feszült pillanatig farkasszemet néztek.

Aztán a lány megszólalt. Hangja hideg volt és színtelen.

— Ne itt, Therion. A kunyhónál. Ott megengedem, hogy lefessél, ha ennyire ragaszkodsz hozzá.

A hazaút további részét szótlanul tették meg.

Nismile kísértést érzett, hogy hagyja az egészet. Úgy tűnt, erővel kényszerítette a lányra az akaratát, mintha erőszakot követett volna el rajta, és már-már azt kívánta, bárcsak visszakozhatna. De soha többé nem térhetne vissza abba a kettejük közt kialakult régi, könnyed harmóniába — és tudnia kellett azokat a válaszokat. Kényelmetlenül elkezdte összerakni a vásznat.

— Hova álljak? — kérdezte a lány.

— Bárhová. A patak mellé. A kunyhóhoz.

A lány csoszogva, ernyedten megindult a kunyhó felé. Nismile bólintott, aztán transzállapotba lépett, és az utolsó dolog, amit látott, mielőtt lehunyta a szemét, az Sarise volt, aki a rosszkedvű csoszogást abbahagyva kiegyenesítette vállait, megvillantotta mosolyát, és még a szemei is felcsillantak.

Mire újra kinyitotta a szemét, már elkészült a festmény, és a kunyhó ajtajából Sarise figyelte szégyenlősen.

— Milyen? — kérdezte.

— Gyere. Nézd meg saját szemeddel.

Sarise a férfi mellé sétált. Együtt méregették a képet, aztán egy pillanat múlva Nismile a lány vállára csúsztatta a kezét. Sarise megborzongott és közelebb húzódott hozzá.

A festmény egy nőt ábrázolt, akinek emberi szemei voltak, metamorf szája és orra, mögötte pedig harsány vörösben, narancssárgában és rózsaszínben tobzódott a hullámzó, kaotikus háttér.

— Most már tudod, amit tudni akartál? — kérdezte a lány csendesen.

— Te jártál a tisztáson? És a másik két alkalommal is?

— Igen.

— Miért?

— Érdekeltél, Nismile. Mindent tudni akartam rólad. Soha nem láttam még hozzád hasonlót.

— Még mindig nem tudom elhinni — suttogta a férfi maga elé.

A lány a festményre mutatott.

— Hidd el, Therion.

— Nem. Nem.

— Most megkaptad a választ.

— Tudom, hogy ember vagy. A festmény hazudik.

— Nem, Therion.

— Bizonyítsd be. Változz át előttem. Változz át most. — Nismile elengedte a lányt, és kissé hátrébb lépett. — Tedd meg. Változz át a kedvemért!

Sarise szomorúan nézte. Aztán, észlelhető átmenet nélkül, a férfi hasonmásává változtatta magát, mint azt már egyszer megtette: ez volt a végső válasz. Nismile arcán vadul rángott egy izom. Meredten figyelte a lányt, aki újból alakot váltott, ez alkalommal szörnyűséges és rémisztő formába változott, rémálomszerű, szürke, petyhüdt bőrű, hatalmas szemű, horgas csőrű, himlőfoltos, léggömbre emlékeztető lénnyé, majd felvette metamorf alakját, ami magasabb volt, mint Sarise, beesett mellkasú és alaktalan, aztán Sarise lett ismét, haja, mint barna zuhatag, kezei törékenyek, combjai tömörek és erősek.

— Ne — mondta a férfi. — Ezt többet ne. Elég volt az utánzásból.

A lány ismét metamorf lett.

Nismile bólintott.

— Igen. Így jobb. Maradj ilyen. Ez sokkal gyönyörűbb.

— Gyönyörű, Therion?

— Szerintem gyönyörű vagy. Így. Amilyen igazából vagy. A káprázat mindig undorító.

A lány kezéért nyúlt. Hat nagyon hosszú, keskeny, körmök és látható ízületek nélküli ujja volt. Bőre selymes és kicsit vastag, és egyáltalán nem olyan tapintású, mint amilyet várt. Gyengéden végigsimított vékony, úgyszólván csontsovány testén. A lány egészen mozdulatlanul állt.

— Indulnom kellene — szólalt meg végül.

— Maradj velem. Élj itt velem!

— Még most is?

— Még most is. Az igazi alakodban.

— Még mindig kívánsz?

— Nagyon — mondta Nismile. — Maradsz?

— Amikor először meglátogattalak — mondta a lány — azért tettem, hogy megfigyeljelek, tanulmányozzalak, játsszak veled, talán még bántani és gúnyolni is akartalak. Az ellenségem vagy, Therion. A fajtád mindig is az ellenségünk lesz. De amikor elkezdtünk együtt élni, rájöttem, nincsen okom gyűlölni téged. Téged, mint különleges egyéniséget, nem… érted?

Az idegen Sarise hangján beszélt. Milyen furcsa, gondolta Nismile, mint egy álom.

— Egyre inkább veled akartam maradni — mondta a lány. — Hogy örökké játszhassuk ezt a játékot… tudsz követni? De a játék véget ért. És én még mindig veled akarok lenni.

— Akkor maradj, Sarise!

— Csak ha igazán szeretnéd.

— Már mondtam.

— Nem rémisztelek meg?

— Nem.

— Fess le újra, Therion. Bizonyítsd be egy festménnyel. Mutasd meg a szerelmedet a vásznon, Therion, és akkor maradok.

Nismile minden nap lefestette, amíg csak az összes vásznat el nem használta, és a kunyhó falára aggatta az összeset: Sarise és a dwikkafa, Sarise a tisztáson, Sarise az este tejszerű ködleple előtt, Sarise a zöld és lila szürkületben. Hiába próbálta, nem tudott újabb vásznakat készíteni. Igazából nem is számított. Hosszú felfedezőutakra indultak együtt, követték egyik-másik patakot, eljutottak az erdő távoli részeibe, és a lány új fákat, virágokat meg erdei teremtményeket mutatott neki: hegyes fogú gyíkokat, földet túró, aranyszín férgeket, és az egész nap sártavacskáikban szendergő, baljós külsejű, esetlen amorfibotokat. Keveset beszéltek egymással — a válaszokat már megkapták, és nem volt többé szükségük szavakra.

Nap nap után, hét hét után szállt a feledésbe, és az évszakok nélküli birodalomban nehéz feladatnak tűnt számon tartani az idő múlását. Talán egy hónap telt el, talán hat. Senki mással nem találkoztak. A lány szerint az erdő tele volt metamorfokkal, de biztos távolságban maradtak tőlük, és Sarise abban reménykedett, most már örökre békén hagyják őket.

Az egyik délután, a szakadatlanul szitáló esőben Nismile elment megnézni a csapdákat, és amikor egy óra múlva visszatért, azonnal érezte, valami nincsen rendben. Amikor a kunyhó közelébe ért, négy metamorf bukkant elő. Biztosan tudta, hogy egyikük Sarise, de nem bírta megmondani, melyikük.

— Várjatok! — kiáltotta, mikor elhaladtak mellette. Utánuk rohant. — Mit akartok tőle? Engedjétek el! Sarise? Sarise? Kik ezek? Mit akarnak?

Az egyik metamorf enyhén megrezzent, és a férfi meglátta a barna hajú lányt, de csak egy pillanatra — aztán megint csak négy metamorf siklott kísértetként a dzsungel mélye felé. Egyre jobban rákezdett az eső, és hamarosan súlyos ködfelhő takart el mindent. Nismile megállt a tisztás szélén, hallgatózott, hátha hangokat hall az eső kopogásán és a patak csobogásán túl. Egyszer mintha zokogás vagy fájdalmas kiáltás harsant volna, de ezek az erdő neszei is lehettek. Nem követhette a metamorfokat az áthatolhatatlanul vastag, fehér ködfelhőbe.

Soha többé nem látta Sarisét, és más metamorfot sem. Amikor a magány teljesen elviselhetetlenné vált, egy ideig alakváltókat keresett az erdőben, hogy sorban legyilkolja őket saját fényes tőreikkel. De senkivel sem találkozott, és lassan megértette, hogy vesztegzárban él. Nem csupán a lánytól tartották távol — ha még élt egyáltalán —, hanem a teljes metamorf társadalomtól. Ekkor úgy érezte, nem tud tovább itt, a patak menti tisztáson élni. Összetekerte a lányról készített festményeit, óvatosan lebontotta kunyhóját, és megkezdte a civilizációba vezető hosszú, veszélyes útját. Egy héttel ötvenedik születésnapja előtt érkezett meg a Kastély-hegyre. Távolléte alatt Lord Thraym Pontifex lett, és Lord Vildivar, az új Napkirály kevéssé rokonszenvezett a művészetekkel. Nismile a Stee partján bérelt műhelyt, és újra festeni kezdett. Az emlékezetére hagyatkozva sötét, nyugtalanító őserdei jeleneteket alkotott, és gyakran rejtett a háttérbe bujkáló metamorfokat. Ez a művészet sohasem lehetett túlzottan népszerű Majipoor boldog világán, ezért kezdetben kevés vásárlója akadt. De kis idő múlva munkái felkeltették a napsütéses békébe és a tökéletes arányokba belefáradt Qurain hercegének a figyelmét. A herceg patronálásával Nismile divatossá vált, és életének későbbi időszakában már minden műve vevőre talált.

Széles körben utánozták, de sohasem tökéletesen, és ez sok esszé meg önéletrajzi tanulmány témájává vált.

— A festményei olyan különösek, féktelenek — mondta neki egy tudós. — Talán kifejlesztett egy módszert, amivel az álmokat is fel tudja használni?

— Csak az emlékeimből dolgozom — mondta Nismile.

— Ha megengedi… bizonyára fájdalmas emlékekből.

— Egyáltalán nem — válaszolta Nismile. — Az összes festményem azért készült, hogy feleleveníthessem az öröm, a szerelem idejét, életem legboldogabb és legértékesebb pillanatait. — És amikor a látogató mögé nézett, mintha távoli, puha, vastag ködöt látott volna, ami a kúszónövények gubancos hálójában fuldokló magas, karcsú fák között örvénylett.