Majipoor krónikái

III. AZ UTAZÁS ÖTÖDIK ÉVÉBEN

Ez teljesen más élmény volt, mint a legelső. Hissune nem találja olyan lenyűgözőnek vagy megrendítőnek. Szomorú, megindító történet, ez tény, de nem rázza meg a lelke legmélyéig úgy, mint az egymással összebújó ember és a ghayrog emléke. Ennek ellenére rengeteget tanult belőle a felelősség természetéről, és az egymásnak feszülő erőkből fakadó konfliktusokról, ahol egyik félről sem lehet azt mondani, hogy téved; és egészen sokat tud már a lélek valódi nyugalmáról. Ráadásul egy villanásra megláthatta, miképpen születnek a legendák: mert Majipoor egész történelme során nem létezett magasztosabb alak az istenként tisztelt Lord Stiamotnál, a csillogó páncélos harcos-királynál, aki megtörte a sötét lelkű, félelmetes bennszülöttek hatalmát, és a nyolcezer éve tartó imádat fenséges, tündöklő lényt teremtett belőle. Hissune fejében továbbra is létezik a mitikus Lord Stiamot, aki most kicsit félrehúzódott, hogy helyet szorítson annak a Stiamotnak, akit Eremoil szemén át látott — a fáradt, sápadt bőrű, aszott kis embernek, aki idejekorán megvénült, és egy életen át tartó örök csatározásban égette hamuvá a lelkét. Hős? Kétségkívül. Legfeljebb a metamorfok számára nem az. De félisten? Nem, ahhoz túlságosan is ember volt, annak minden gyengeségével és kínjával együtt. Hissune emlékezteti magát, hogy erről nem feledkezhet meg soha, és abban a pillanatban rájön, hogy a Lélektárolóban töltött, orvul szerzett idő alatt valójában tanul, így szerzi meg a doktori fokozatot a valódi életből.

Eltart egy darabig, mire újra kedve támad visszatérni egy újabb utazás kedvéért. Azonban lassan újra belepi az elméjét az adószedők irattárának pora, és mohó sóvárgás támad benne valami kaland után, ami elterelhetné a figyelmét. Így aztán ismét besurran a Lélektárolóba. Újabb legendának fog utánajárni: mert valaha nagyon régen egy csomó bolond kelt útra egy hajóval, hogy átszeljék a Nagy-óceánt — a valaha létezett őrült ötletek közül vitathatatlanul az első, de legalább grandiózus cél motiválta. Hissune azon a hajón akar utazni, hogy megtudja, mi történt a legénységével. Némi utánjárással kideríti a kapitány nevét: Sinnabor Lavonnak hívták, és a Kastélyhegyen született. Hissune ujjai finoman kopognak a billentyűkön, megadja az időt és a helyet, aztán hátradől, és merev tagokkal, kíváncsian várja a tengeri utat.

Sinnabor Lavon az utazás ötödik évében vette észre a tengerben a hajó oldalánál tekergő és lengedező sárkányfű első szálait. Természetesen fogalma sem volt róla, mi lehet az, hiszen Majipooron még senki sem látott addig sárkányfüvet. A Nagy-óceán távolabbi részeit még nem derítették fel soha. De Sinnabor Lavon tudta, hogy ez már az utazás ötödik éve, mert minden reggel lelkiismeretesen beírta a dátumot és a hajó helyzetét a naplóba, nehogy a felderítők elveszítsék a viszonyítási alapokat ezen a végtelen és egyforma óceánon. Ennek köszönhetően egészen biztos volt benne, hogy ez a nap Dizimaule pontifikátusának huszadik évében volt, Lord Arioc a Napkirály, és öt év telt el azóta, hogy a Spurifon kihajózott Til-omon kikötőjéből és nekivágott a világ körüli útnak.

A sárkányfüvet először tengeri kígyók tekergőző csapatának nézte. Mintha magától mozgott volna, megcsavarodott, kavargott, összehúzódott, kinyúlt, és színesen fénylett a nyugodt, sötét vízen. Minden egyes szál élénken ragyogott, villódzott, smaragdzölden, indigókéken, cinóbervörösen. A hajó bal oldalán kis csomó vergődött, jobb oldalon hosszú, elnyúló folt lebegett. Lavon átnézett a korlát fölött az alsó fedélzetre, és három szőrös, négykarú alakot pillantott meg odalenn. Szkandár matrózok, a hálókat javították, vagy legalábbis úgy tettek. Mogorván, durcásan néztek fel rá. A legénység nagy részéhez hasonlóan ők is rég megcsömörlöttek már az úttól.

— Ti ott! — kiáltott le nekik Lavon. — Elő a merítőhálóval! Vegyetek mintát azokból a kígyókból!

— Kígyókból, kapitány? Milyen kígyókra gondol?

— Azokra ott! Meg ott! Nem látjátok?

A szkandárok lenéztek a vízre, aztán némileg lenéző komorsággal meredtek vissza Sinnabor Lavonra.

— Úgy érti, abból a fűből a vízben?

Lavon alaposabban megnézte. Fű? A hajó már el is haladt az első csomók mellett, de előttük újabb, nagyobb halmok sötétlettek, és a kapitány hunyorogva próbálta kivenni a különálló szálakat. Az egész úgy mozgott, mintha összetekeredett kígyókból állt volna, de Lavon nem látott rajta sem fejeket, sem szemeket. Akkor talán tényleg csak fű. Türelmetlenül intett, és a szkandárok ráérősen elkezdték kinyújtani a biológiai minták begyűjtésére szolgáló merevített merítőhálót.

Mire Lavon leért az alsó fedélzetre, a palánkon már szétterítettek egy kisebb kupac csöpögő füvet, és vagy fél tucat tisztje gyűlt a növény köré. Vormecht első tiszt, Galimoin főkormányos, Joachil Noor és néhány tudóstársa, meg Mikdal Hasz, a hajó krónikása. Éles, ammóniaszerű bűz terjengett a levegőben. A három szkandár hátrébb vonult, és eltúlzott mozdulattal, magukban morogva befogták az orrukat, de a többiek mutogattak, nevettek, a füvet piszkálgatták, és jóval izgatottabbnak és elevenebbnek tűntek, mint az elmúlt hetek során bármikor.

Lavon letérdelt melléjük. A lény kétségkívül valamiféle tengeri növény volt, mindegyik lapos, húsos szál körülbelül emberhosszú lehetett, olyan széles, mint az alkarja, és talán ha ujjnyi vastag. Görcsösen csapkodott és vonaglott, mintha zsinóron rángatnák, de láthatóan percről percre lassabban mozgott, ahogy lassan kiszáradt, és szemkápráztató színei is éppilyen gyorsan fakultak.

— Húzzatok föl még egy adagot — mondta Joachil Noor a szkandároknak —, de ezúttal dobjátok egy kád tengervízbe, hogy ne pusztuljon el!

A szkandárok meg sem mozdultak.

— De a bűz… ez az ocsmány bűz — morogta az egyik szőrös óriás.

Joachil Noor megindult feléjük — az alacsony, inas nő szinte kisgyereknek tűnt a hatalmas, négykarú lények mellett —, és sürgetően intett egyet. A szkandárok megvonták a vállukat, és imbolyogva mentek tovább a dolgukra.

Sinnabor Lavon a tudóshoz fordult.

— Mit gondol erről a fűről?

— Alga. Ismeretlen faj, de ilyen messzire a parttól nyilván minden faj ismeretlen. A színváltozások igazán érdekesek. Nem tudom, hogy vajon pigment fluktuáció okozza, vagy csak egyszerű optikai csalódás, és azért látjuk így, mert a fény másképp törik meg a hullámzó epidermiszen.

— És a mozgás? Az algáknak nincsenek izmai.

— Rengeteg növény tud mozogni. Az elektromos áram egészen apró vibrálása is megváltoztathatja a növény szerkezetének a folyadékszintjét… Ön is hallott az északnyugat-zimroeli nebáncsvirágokról? Ha rájuk ordítanak, összehúzzák magukat. A tengervíz kiváló vezető, és ezek az algák nyilván rengeteg különböző fajta elektromos impulzust képesek fogni. Alaposan tanulmányozni fogjuk őket — mosolyodott el Joachil Noor. — Hadd áruljam el, hogy isteni ajándéknak tartom a felbukkanásukat! Ha még egy hétig bámulnom kellett volna az üres tengert, hát biztos a vízbe vetem magamat.

Lavon biccentett. Ő is érezte a förtelmes, gyilkos unalmat, a fojtogató félelmet, hátha egy semmibe vezető, véget nem érő útra áldozta magát. Hét évet szánt az életéből az expedíció megszervezésére, és szívesen töltötte volna hátralevő napjait is a hajón, ha célját véghezviheti, de az utazás ötödik évében már ő is érezni kezdte ezt a leküzdhetetlen apátiát, ezt a zsibbadt érdektelenséget…

— Ma este — kezdte — tartana nekünk egy beszámolót, ugye? Előzetes eredmények, egyedi, ismeretlen hínárfaj.

Joachil Noor intett, és a szkandárok széles hátukra vették a tengeri hínárral teli kádat, és elcipelték a laboratórium felé. A három biológus követte őket.

— Itt aztán bőven van tanulmányoznivaló — mondta Vormecht. Az első tiszt a tengerre mutatott. — Azt nézze meg! A tenger előttünk szinte nem is látszik tőlük!

— Talán már túlságosan is sűrű — jegyezte meg Mikdal Hasz.

Sinnabor Lavon a krónikáshoz fordult. A száraz hangú, apró emberke szeme fakó volt, az egyik válla magasabban állt a másiknál.

— Most mire gondolt?

— Arra, hogy megakadhatnak a rotorok, kapitány. Ha a hínár jóval sűrűbb lesz. Sok mesét olvastam a Vén Földről, ahol az óceánokon áthatolhatatlan hínárszőnyegre bukkantak, a hajók meg reménytelenül belegabalyodtak, és a legénység egy ideig rákokon és halakon élt, de idővel szomjan halt, és a hajók akár évszázadokon át is sodródtak fedélzetükön a csontvázakkal…

Galimoin főkormányos felhorkant.

— Képzelgés. Mese.

— És ha mégis megtörténne velünk? — kérdezte Mikdal Hasz.

Vormecht szólalt meg.

— Ennek mi a valószínűsége?

Lavon ráébredt, hogy mind őt nézik. A tengert bámulta. Igen, a hínár mintha sűrűbb lett volna, a hajóorr alatt már vaskos kupacokban hánykolódott, és a ritmikus kavargás azt az illúziót keltette, mintha a víz lapos és unalmas színe lüktetne és duzzadna. De mindegyik csomó közt széles csatorna csillogott. Lehetséges, hogy a hínár teljesen körbevegyen egy olyan teherbíró hajót is, mint a Spurifon? A fedélzetet csend ülte meg. Szinte már komikus volt: a hínár pokoli fenyegetése, a feszült tisztek megosztottsága és elégedetlensége. A kapitánynak élet és halál kérdésében kell döntenie…

De az igazi fenyegetés, gondolta Lavon, nem a hínár itt, hanem az unalom. Az utazás hónapok óta olyan eseménytelen volt, hogy a napok a legkétségbeesettebb szórakoztatási kísérletekkel tarkított, sötét űrré tágultak. Minden áldott reggel a trópusok kövér, bronz zöld napkorongja kelt Zimroel felől, délben a felhőtlen égboltról tűzött le rájuk, délután zuhanni kezdett a megfoghatatlanul távoli látóhatár felé, és a következő nap sem különbözött semmiben. Már hetek óta nem esett, az időjárás semmit sem változott. A tenger betöltötte az egész mindenséget. Nem láttak földet, a parttól ilyen messze még csak egy parányi szigetecske sem törte meg a vizet, nem voltak madarak, de még vízi állatok sem. Ebben a kopár létben egy új hínárfaj igazi ínyencségnek számított. Az utazók lelki békéjét vad nyughatatlanság dúlta fel, és az elszánt és eltökélt felderítők, akik egykor ugyanúgy hittek Lavon eposzi felfedezőútjában, mint a kapitány, most mogorvákká váltak, és nyomorultul küszködtek a tudattal, hogy romantikus felindulásukban az egész életüket eldobták maguktól. Amikor úgy döntöttek, elsőként szelik át az óriásbolygó közel felét elfoglaló Nagy-óceánt, nem ilyesmire számítottak. Minden nap új kaland lesz, gondolták, fantasztikus új teremtményeket fedeznek majd fel, ismeretlen szigeteken szállnak partra, hősiesen leküzdik a viharokat, az égboltot villám szeli majd át, és a felhők ötven szokatlan fényben szikráznak felettük. De a mindent felőrlő egyformaságra, a napok változatlan ismétlődésére nem készültek fel. Lavon már azt számolgatta, mekkora eséllyel lázad fel a legénység, mert tudta, hogy hét, kilenc, de akár tizenegy további évbe is beletelhet, mire horgonyt vetnek a távoli Alhanroel partjainál, és komolyan kételkedett benne, hogy sokan lennének a fedélzeten, akik elég elszántak és végig kibírják. Több tucatnyi társa alighanem arról ábrándozott már egy ideje, hogy megfordítják a hajót, és visszatérnek Zimroelbe; néha még ő maga is erről álmodott. Inkább vállaljuk a kockázatot, gondolta, és ha kell, hát teremtsünk képzeletbeli ellenfelet. Vágjunk hát a hínárnak, akár valódi, akár képzelt a veszély. A veszedelem lehetősége talán felráz minket ebből a halálos letargiából.

— Egy kis hínárral még elbírunk — mondta Lavon. — Hajózzunk tovább!

Egy óra sem kellett hozzá, hogy kételkedni kezdjen döntése helyességében. A hídon fel-alá járkálva, gyanakodva méregette az egyre sűrűsödő hínárt. Most már kezdett kis szigetekbe állni, ötven vagy száz yard széles kupacokba, és a hínár közt kanyargózó csatornák egyre keskenyebbek lettek. A tenger felszíne mindenütt mozgott, remegett, reszketett. A szinte függőlegesen tűző napsugár fényében egyre élénkebb színt öltött a hínár, és olyan vadul siklott egyik árnyalatból a másikba, mintha csak a napenergia pumpálta volna tele színekkel. Látta, hogy állatok mocorognak a sűrűn egymásba fonódó szálakon: hatalmas rákszerű lények, soklábú, gömbölyű, bütykös zöld páncélú teremtmények, és kígyózó, tintahalra emlékeztető valamik lakomáztak valami még kisebb állaton, de Lavon idefentről már nem láthatta, mi az.

Vormecht idegesen nézett fel rá.

— Talán ha megváltoztatnánk az útvonalunkat…

— Talán — válaszolta Lavon. — Felküldök valakit, hogy nézze meg, milyen messzire nyúlik el ez a massza.

Egyáltalán nem volt kedve megváltoztatni a kigondolt útirányt, még pár fokkal sem. Az útvonal és az elszántsága egyaránt rendíthetetlen volt, és félt tőle, hogy a legkisebb változás is szétpattintja törékeny elhatározását. De nem volt monomániás, nem nyomult volna előre, ha valódi veszély fenyegeti őket. Csak tudta, milyen kevésre van szüksége a Spurifon népének, hogy elveszítse a maradék kis lelkesedését is a közösen kezdett, hatalmas vállalkozás iránt.

Majipoor aranykorában éltek, a hősök és hőstettek időszakában. A felfedezők szétrajzottak a világban, Suvrael kopár sivatagaiba, Zimroel mocsaraiba és erdeibe, Alhanroel szűz vidékeire, és a három kontinenst szegélyező szigetvilágokba és szigetcsoportokra. A népesség robbanásszerűen nőtt, a kisvárosok nagyvárosokká puffadtak, a nagyvárosok valószerűtlenül hatalmas metropoliszokká dagadtak, a szomszédos világokról csak úgy áradtak szerencsét próbálni az idegen lények, minden izgalmas volt, minden nőtt, minden változott. És Sinnabor Lavon a legőrültebb vállalkozást találta ki magának: hajóval akarta átszelni a Nagy-óceánt. Ezt még soha, senki nem próbálta meg. Az űrből jól látszott, hogy az óriásbolygó felét víz fedte, és még ezek a roppant kontinensek is egyetlen féltekén zsúfolódtak, a bolygó másik arca pedig üres, kopár óceán volt. És Majipoor emberi gyarmatosítása ugyan több ezer éve elkezdődött már, éppen elég tennivaló akadt a földdel is. A Nagy-óceánt mindenki békén hagyta, és a tengeri sárkányok armadái zavartalanul úszhattak át nyugatról keletre a több évtizeden át tartó vonulásuk során.

De Lavon szerelmes volt Majipoorba, és a legszívesebben a keblére ölelte volna az egészet. Beutazta a Kastély-hegy tövében pompázó Poroszkától egészen a Nagy-óceán másik partján fekvő Til-omonig, aztán hajtani kezdte a kényszer, hogy bezárja a kört, és minden tulajdonát és erejét beleölte ebbe a csodálatos hajóba. A Spurifon olyan önálló és önellátó volt, mint egy sziget, és Lavon és őrült utastársai úgy tervezték, hogy egy évtizedet vagy akár annál is többet töltenek majd az ismeretlen óceán felderítésével. Tudta, talán mindannyian tudták, hogy szinte lehetetlen feladatra vállalkoznak. De ha mégis sikerrel járnának, és a végén partot érnének Alhanroel keleti partján, ahol még sosem kötött ki óceánjáró hajó, akkor örökké emlékeznének a nevükre.

— Hahó! — kiáltott hirtelen az őrszem. — Sárkányok! Hahó! Hahó!

— Hetek óta unatkozunk — mormolta Vormecht —, aztán minden egyszerre történik?

Lavon felnézett a magasban őrködő őrszemre. Az erős napfény sötéten rajzolta körbe az alakját, látszott, hogy észak-északkelet felé mutat. A kapitány elárnyékolta a szemét, és arrafelé nézett. Igen! Hatalmas, púpos alakok siklottak békésen feléjük, a tarajuk állt, a szárnyaikat szorosan a testük mellé húzták, bár egyik-másik fenségesen kiterítette…

— Sárkányok! — kiáltotta Galimoin.

— Sárkányok, nézzétek! — kiáltották egyszerre még vagy tucatnyian.

A Spurifon eddig kétszer találkozott sárkánycsordával: először az indulás után hat hónappal, egy szigetcsoportnál, amit Stiamot-szigeteknek neveztek el, aztán két évvel később a tengernek azon részén, amit Arioc-ároknak kereszteltek. Mindkét csorda igen nagy volt, több száz hatalmas jószág úszott együtt, rengeteg vemhes sárkánytehén volt velük, és elkerülték a Spurifont. De ezek itt mintha csak egy nagyobb csorda kísérői lettek volna, talán ha tizenöten, húszan lehettek, pár hatalmas, kifejlett hím és néhány, alig negyven láb hosszú kamasz. A kígyózó hínár lényegtelennek tűnt a közelgő sárkányokat nézve. Mindenki mintha egyszerre a fedélzeten termett volna, és szinte táncoltak izgatottságukban.

Lavon komoran markolta a korlátot. Veszedelmet akart, hogy elterelje a figyelmet az unalomról: nos, a veszedelem megérkezett. Egy dühös felnőtt tengeri sárkány pár hatalmas csapással még egy olyan erősen védett hajót is megbéníthatott, mint a Spurifon. Ha nem támadták meg őket, ők ritkán kezdeményeztek, de volt már rá példa. Vajon ezek a sárkányok azt hitték, hogy a Spurifon sárkányvadász hajó? Minden évben újabb sárkánycsorda haladt át a Piliplok és az Álom-sziget közti vizeken, ahol engedélyezték a vadászatukat, és a sárkányhajók ilyenkor igencsak megritkították a számukat. Ha a kicsik nem is, a nagyok biztos túlélték már azt a vesszőfutást, és ki tudja, miféle sérelmet dédelgettek? A Spurifon szigonyosai készenlétbe álltak.

De nem érte őket támadás. A sárkányok érdeklődve néztek a hajóra, semmi több. Enni jöttek. Amint elérték az első hínárcsomókat, kitátották hatalmas szájukat, és bálaszám kezdték benyelni a növényt, vele szippantották a rákszerű lényeket, a tintahalféleségeket és a többi élőlényt. Jó néhány órán át legelésztek lármásan a hínár között, aztán mintha csak összebeszéltek volna, egyszerre a felszín alá buktak és eltűntek.

A Spurifon körül üres víztükör tátongott.

— Ezek több tonnát megettek belőle — mormolta Lavon. — Több tonnát!

— És most már szabad az út — bólintott Galimoin.

Vormecht megrázta a fejét.

— Nem. Látja, kapitány? A sárkányfű, valamivel kijjebb. Egyre sűrűbb és sűrűbb!

Lavon a messzeségbe bámult. Akármerre nézett, vékony sötét vonal szegélyezte a látóhatárt.

— Föld — vetette fel Galimoin —, szigetek, atollok…

— Minden irányban? — kérdezett vissza Vormacht maró gúnnyal. — Nem, Galimoin. Behajóztunk a sárkányfű-kontinens kellős közepére. A nyílt víz csak illúzió. Csapdába estünk!

— Ugyan, ez csak hínár — mondta Galimoin. — Ha kell, hát átvágjuk rajta magunkat.

Lavon nyugtalanul méregette a látóhatárt. Kezdett osztozni Vormecht aggodalmában. Pár órája a sárkányfű még csak különálló szálakban és csomókban úszott mellettük, és bár a hajó pillanatnyilag tiszta vízben ringatózott, most valóban úgy festett, mintha egybefüggő hínárgyűrű zárná őket körbe minden irányból. De vajon összesűrűsödhet annyira, hogy megakadályozza a továbbjutást?

Lassan leszállt az este. A forró, nehéz levegő rózsaszínbe, aztán hamarosan szürkébe olvadt. A sötétség szinte rajtaütésszerűén nyelte el kelet felől az utazókat.

— Reggel majd kiküldünk pár csónakot, és megnézzük, mit érdemes látni ezen az izén — jelentette be Lavon.

Aznap este vacsora után Joachil Noor beszámolót tartott a sárkányfűről: óriásalga, mondta, bonyolult biokémiával, mindenképp érdemes tanulmányozni. Hosszan magyarázott a színcsomók összetett rendszeréről, és kiváló rugalmasságáról. Minden egyes utas odatolakodott a kádban ázó példányokhoz, még azok is, akikről Lavon azt hitte, teljesen megadták magukat az elmúlt hetek reménytelen depressziójának. Mindenki megtapogatta a hínárt, mindenkinek volt hozzáfűznivalója vagy új elmélete. Sinnabor Lavon örömmel látta, hogy a Spurifon fedélzetén a több hetes nyomorúság után újra az eleven kíváncsiság az úr.

Aznap éjszaka azt álmodta, hogy a vízen táncol, egy vidám balett fergeteges szólóját járja. A sárkányfű szilárd volt és ruganyos pattogó lába alatt.

Napkelte előtt egy órával arra ébredt, hogy sürgetően kopogtatnak kabinja ajtaján. Egy szkandár volt az, Skeen, a harmadik őrségből.

— Jöjjön gyorsan… a sárkányfű, kapitány…

A katasztrófa méretét még az új nap gyöngyházfényű derengésében is könnyen felmérte. A Spurifon egész éjszaka haladt, akárcsak a sárkányfű, és a hajót mostanra olyan sűrű hínárszőnyeg vette körül, mintha a világegyetem végéig tartott volna. A hajnali fény első zöld sugarainál feltáruló táj álombélinek tűnt: trilliószor trillió hínárszálból összecsomózott, lüktető felszínű, hatalmas, egybefüggő szőttes kavargott, tekergett, remegett alattuk, és a telt, magabiztos színek teljes spektrumában villóztak. Néhol azt is látni lehetett, hogy a végtelen hínársziget lakói surrannak, csusszannak, imbolyognak, vékony lábakon futnak. A sűrű, egymásba gubancolódott hínártömegből felszálló bűz olyan átható volt, mintha a szaglószervet kikerülve egyenesen az agyba jutott volna. Sehol sem látszott tiszta vízfelület. A Spurifon megbénult, leállt, és olyan mozdulatlan volt, mintha csak az éjszaka során több ezer mérföldet repült volna, hogy hirtelen a sivatagos Suvrael szívében találja magát.

Lavon Vormechtre nézett — az előző nap még idegesen vitatkozó első tiszt most nyugodtan nézett vissza rá, hogy lám, igaza lett — és Galimoinra, de a főkormányos ragadós optimizmusát mára feszült és ingadozó hangulat váltotta fel, ez látszott merev, rezzenéstelen tekintetén és komoran összeszorított ajkán is.

— Leállítottuk a motorokat — mondta Vormecht —, hordószámra szívták be a sárkányfüvet. A rotorok szinte azonnal teljesen elakadtak.

— Meg tudjuk tisztítani őket? — kérdezte Lavon.

— Már tisztítjuk is — válaszolta Vormecht —, de amint újra elindítjuk a motort, minden adag beszippantott vízzel sárkányfüvet falunk majd.

Lavon mogorván Galimoinra nézett.

— Meg tudták mérni a hínártömeg vastagságát? — kérdezte.

— Nem látjuk a végét, kapitány.

— De azért megmérték a vastagságát?

— Olyan vastag, mint a gyep. Nem tudjuk átnyomni rajta a szondánkat.

Lavon lassan fújta ki a levegőt.

— Azonnal eresszenek le csónakokat. Meg kell néznünk közelebbről, mivel állunk szemben. Vormecht, küldjön le két búvárt, hogy megtudjuk, milyen mély a hínárszőnyeg, és képesek leszünk-e szűrővel védeni a rotorokat. És kérjék meg Joachil Noort, hogy azonnal jöjjön fel hozzám!

Az aprócska biológus hamar meg is érkezett; fáradtnak, de a helyzethez nem illően lelkesnek tűnt. Mielőtt Lavon megszólalhatott volna, már rá is kezdett.

— Egész éjszaka nem aludtam, az algát tanulmányoztam. Fémmegkötők, magas rénium és vanádium koncentrációt figyeltünk meg a…

— Feltűnt az is, hogy megálltunk?

A nőt mintha egyáltalán nem izgatta volna a dolog.

— Azt hiszem, igen.

— Éppen abban a bizonyos ősrégi mesében találtuk magunkat. Tudja, ahol a hajókat örök fogságba ejti a hínár, amíg szét nem rohadnak. Lehet, hogy sokáig itt kell maradnunk.

— Legalább alaposan tanulmányozhatjuk ezt az egyedi ökológiai rendszert.

— Talán akár életünk végéig is.

— Tényleg úgy véli? — Most már végre Joachil Noor is megrémült.

— Fogalmam sincsen. De szeretném, ha egy kicsit változtatna a kutatása irányán. Derítse ki, a szabad levegőn kívül mi pusztítja el ezt a hínárfajt. Ki tudja, talán biológiai hadviselést kell kezdenünk ellene, hogy kijuthassunk innen valaha. Szeretném, ha előállna valami vegyülettel, módszerrel vagy ötlettel, amivel letakaríthatjuk a rotorjainkról.

— Fogjon be egy pár tengeri sárkányt — vágta rá Joachil Noor azonnal —, láncolja őket a hajóorr két oldalára, hadd zabáljanak minket ki innen!

Sinnabor Lavon nem mosolygott.

— Gondolkozzon komolyabb megoldásokon — mondta —, és jelentse, mire jutott.

Közben leeresztették a két csónakot. Mindkettőben négy-négy matróz ült. Lavon remélte, hogy a farmotorokra nem csavarodik fel a sárkányfű, de erre esélyük sem volt: a lapátok szinte azonnal megakadtak, és a csónakban ülők kénytelenek voltak előásni az evezőt, és lassan, kínlódva átlapátolni a hínártengeren. Néha meg kellett állniuk, hogy az evezőkkel csapkodva elzavarják az algába fulladt tenger felszínén vadászó, merész óriásrákokat. Tizenöt perc alatt alig száz yardra távolodtak el a hajótól. Mindeközben két légzőálarcos búvár, egy hjort és egy ember is lemerült a hajó oldalán, és eltűnt a lüktető mélyben. Félóra elteltével még nem tértek vissza, és Lavon megkérdezte az első tisztet.

— Vormecht, mennyi ideig maradhat lenn bárki is azokban az álarcokban?

— Nagyjából eddig, kapitány. Egy hjort talán valamivel tovább bírja, de nem sokkal.

— Én is így gondoltam.

— Nem igazán küldhetünk le utánuk további búvárokat, ugye?

— Nem igazán — válaszolta Lavon komoran. — Mit gondol, a tengeralattjáró át tud jutni ezen a hínáron?

— Talán nem.

— Én is kételkedem benne, de mindenképp meg kell próbálnunk. Keressen önkénteseket!

A Spurifonon akadt egy tudományos kutatásra használható kis tengeralattjáró hajó. Már hónapok óta nem használták, és még egy óra eltelt mire előkészítették a merülésre. A búvárok sorsa addigra minden bizonnyal megpecsételődött, és a haláluk tudata hideg fémrétegként tapadt Lavon lelkére. Még soha egyetlen ismerőse sem halt meg — leszámítva az aggkori végelgyengülést, de az más —, és a véletlenszerű halál olyan furcsa volt, olyan érthetetlen, hogy szinte ugyanolyan nehezen birkózott meg vele, mint a tudattal, hogy végtére is ő a felelős a történtekért.

Három önkéntes mászott be a tengeralattjáróba, aztán a szerkezetet csörlővel leengedték a hajó mellett. Egy pillanatra megült a víz felszínén, majd a kezelők kinyújtották a rászerelt, kitolható karmokat, és elkezdte beásni magát a növényzetbe, mint valami hatalmas, fényes hátú rák. Lassan ment, mert a sárkányfű szorosan rátapadt, és majdnem olyan gyorsan fonta újra a szövetén tépett lyukakat, mint ahogy a karmok utat szaggattak maguknak. De a kis hajó lassan eltűnt szem elől.

Galimoin egy hangosbeszélőbe ordított valamit a másik fedélzetről. Lavon felnézett, és látta, hogy a két kiküldött csónak már vergődik odakint, hatalmas erőfeszítéssel küzdik át magukat a hínáron, talán félmérföldnyire a hajótól. Késő délelőttre járt, és a vakító napfényben nehéz lett volna megmondani, melyik irányba tartanak, de úgy tűnt, mintha visszafelé evickélnének.

Lavon magányosan, csendben várt a hídon. Senki sem merészkedett a közelébe. A sárkányfű lebegő szőnyegét nézte, ami itt-ott meggyűrődött egy ismeretlen és förtelmes létforma fölött, és a két vízbe fulladt emberére gondolt, meg azokra, akik a tengeralattjáróban kuporognak és a csónakban küszködnek, és azokra, akik ugyan még biztonságban voltak a Spurifon fedélzetén, de mindannyian a balszerencse groteszk fordulatának foglyaivá váltak. Milyen könnyen elkerülhette volna az egészet, gondolta, és milyen könnyű ilyen gondolatokba menekülni. És mennyire felesleges.

Mozdulatlanul állt a hídon, a csendben, a párában, a hőségben, a bűzben. Jócskán elmúlt már dél is. Végül lement a kabinjába. Valamikor délután Vormecht benézett hozzá, és jelentette, hogy a tengeralattjáró legénysége megtalálta a búvárokat; a megbénult rotoroktól nem messze lebegtek a hínárban, a sárkányfű szorosan rájuk csavarodott, mintha csak szándékosan támadta volna meg és kebelezte volna be őket. Lavon ezt kétkedve hallgatta, és ragaszkodott ahhoz, hogy nyilván csak véletlenül gabalyodtak bele, de saját magát sem sikerült meggyőznie. A tengeralattjárónak is nehéz dolga volt, és kis híján kiégette a motorját, de mindössze ötvenlábnyira sikerült süllyednie. A hínár, mondta Vormecht, gyakorlatilag szilárd réteget képez a vízfelszín alatt is.

— És mi a helyzet a csónakokkal? — kérdezte Lavon. Az első tiszt beszámolt róla, hogy mindkét csónak épségben visszaért, bár a matrózok rettenetesen kimerültek a hínárcsomók közti evezésben. Egész délelőtt küzdöttek, de csak egy mérföldnyire sikerült eltávolodniuk a hajótól, és nem látták a sárkányfű szőnyeg végét, de még csak kisebb szabad vízfelületet sem. Az egyik evezőst megtámadta az egyik rákszerű lény visszafelé, de kisebb vágásokkal megúszta az esetet.

Napközben mit sem változott a helyzet. Elképzelhetetlennek is tűnt, hogy változzon. A sárkányfű fogságba ejtette a Spurifont, és nem volt semmi oka szabadon engedni, amíg valahogy rá nem kényszerítik, de Lavon egyelőre nem is sejtette, ezt hogyan érhetnék el.

Megkérte a krónikást, Mikdal Haszt, hogy menjen le a Spurifon utasai közé, és derítse ki, milyen a hangulat.

— Túlnyomórészt nyugodt — jelentette Hasz. — Néhányan aggódnak. A legtöbben meglepően üdítőnek tartják a helyzetet: végre egy kis kihívás, egy kis eltérés az elmúlt hónapok monotóniájától.

— És ön?

— Én nem félek, kapitány. De hinni akarok benne, hogy megtaláljuk a kiutat ebből a helyzetből is. És meglepő élvezettel szemlélem a különös, új táj szépségét.

Szépség? Lavon aztán nem látta benne a szépet. Sötéten meredt a napnyugta véres fényében bronzvörösen csillogó, mérföld hosszan húzódó sárkányfűre. Vöröses pára szállt fel a víz színéről, és a sűrű ködben hatalmas tömegben kavarogtak az algák. Az óriási, tutajszerű hínárképződmények mintha egyfolytában mozogtak volna. Szépség? Volt benne valami szép, ismerte be végül. Ha egy kicsikét sikerült nem úgy tekintenie a sárkányfűre, mint ellenségre, mint arra a lényre, ami elpusztította mindazt, amiért egész életében küzdött, valamennyire még értékelni is tudta a hajó körül villódzó formákat és színeket.

Az éjszaka túlnyomó részében éberen hevert, és sikertelenül próbálta kitalálni, miféle taktikával győzhetné le növény-ellenfelét.

A reggel új színeket hozott, a vékony felhőréteggel fedett, barátságtalan ég alatt sápadtzöld és sárga csíkok tűntek fel a szőnyegen. Öt-hat óriási tengeri sárkányt is láttak a messzeségben, lassan utat zabáltak maguknak a vízen. Milyen kényelmes lenne, gondolta Lavon, ha a Spurifon is képes lenne erre a bravúrra! Találkozott a tisztjeivel is. Ők is észrevették az előző esti nyugodt, sőt szinte lelkesen érdeklődő tömeghangulatot. De reggel már mutatkoztak a feszültség első jelei.

— Már így is eléggé idegesek voltak, gyötörte őket a honvágy — mondta Vormecht —, és most azzal kell szembesülniük, hogy napokig, akár hetekig is itt vesztegelhetünk.

— Vagy hónapokig, vagy évekig, vagy mindörökre! — csattant fel Galimoin. — Miből gondolja, hogy valaha kijutunk innen?

A kormányos hangja rekedtté vált az idegességtől, és széles nyakán kidagadtak az erek. Lavon régóta érezte, hogy Galimoin valahol mélyen nem egy nyugodt jellem, de még így is meglepte, milyen hamar széthullott ebben a helyzetben.

Láthatóan Vormechtet is megdöbbentette a dolog. Meglepett pillantást vetett a társára.

— De hát éppen ön mondta még tegnapelőtt, hogy „ez csak hínár, ha kell, hát átvágjuk rajta magunkat”! Nem emlékszik?

— Akkor még nem tudtam, mivel állunk szemben — mordult fel Galimoin.

Lavon Joachil Noorra pillantott.

— Mi a valószínűsége annak, hogy ez a valami vándorló életmódot folytat, és a szőnyeg előbb vagy utóbb feloszlik és elenged minket?

A biológus megrázta a fejét.

— Még az is megtörténhet. De nincs okunk ebben reménykedni. Valószínűbbnek tűnik, hogy ez hellyel-közzel állandó ökoszisztéma. Az áramlatok elsodorhatják a Nagy-óceán más vidékeire is, de ez esetben minket is vele ragadnának.

— Nem értik? — kérdezte Galimoin mogorván. — Reménytelen!

— Még nem az — válaszolta Lavon. — Vormecht, mit gondol, lehetséges, hogy a tengeralattjáróval valamiféle szűrőket illesszünk oda, ahol befolyik a víz?

— Lehetséges. Lehetséges.

— Próbálják meg. Azonnal állítsa rá a fabrikátorokat valamiféle szűrő elkészítésére. Joachil Noor, van rá valami elképzelése, hogyan semlegesíthetnénk esetleg kémiai ellencsapással a hínárt?

— Teszteljük — válaszolta a nő —, de nem ígérhetek semmit.

Senki sem ígérhetett semmit. Csak gondolkozni tudtak és dolgozni és várni és reménykedni.

A vízbevezető nyílásokra szerelendő szűrők megtervezése beletelt pár napba, a megépítésük további ötöt vett igénybe. Joachil Noor eközben különböző módszerekkel próbálta kiirtani a hajó körül kavargó füvet, de nem járt sikerrel.

Ez idő alatt nemcsak a Spurifon, de mintha az idő is megállt volna. Lavon minden nap betájolta a helyzetüket, és az adatokat bevezette a naplóba; a hajó tulajdonképpen minden nap haladt pár mérföldet, lassan csorogtak dél-délkelet felé, de a hatalmas algatömeghez képest egy tapodtat sem mozdultak. Hogy tudjanak miből kiindulni, megfestették a hajó közvetlen környezetében örvénylő sárkányfüvet, és a hatalmas sárga és skarlátvörös foltok meg sem mozdultak, hiába teltek-múltak a napok. És ezen az óceánon akár az örökkévalóságig sodródhattak volna az áramlatokkal anélkül, hogy valaha is partot érnek.

Lavon érezte, hogy kezd megtörni. Nehezére esett fenntartani szokásos, egyenes tartását: a válla kezdett megroskadni, és a feje holtsúlyként húzta előre. Mintha megöregedett volna; mintha vénemberré vált volna. Felemésztette a bűntudat. Ő felelt azért, hogy nem húzódtak el a sárkányfű zónájától abban a pillanatban, amint felmerült, hogy veszélyes lehet: már ha pár órával hamarabb felismeri a helyzetet, az is elég lehetett volna, mondta magának, de elterelte a figyelmét a tengeri sárkányok feltűnése és az elmebeteg elképzelés, hogy egy kis veszély majd felpezsdíti a halálosan unalmas utat. Folyamatosan, kíméletlenül ostorozta magát emiatt, és innen már igazán nem volt messze az sem, hogy azért kezdje el okolni magát, amiért erre a tökéletesen abszurd és haszontalan útra csábította szegény, mit sem sejtő társait. Egy tíz-tizenöt évig tartó út a semmiből a semmibe? Miért? Miért?

De folyamatosan próbálta fenntartani a többiek morálját. A korlátozott boradagot (a hajó készleteinek ki kellett tartania egész az út végéig) megduplázta. Minden éjszaka szórakoztatta az utasokat. Ráparancsolt az összes kutatócsoportra, hogy hozzák naprakészre az oceanográfiai eredményeiket; most különösen nem szabad senkinek sem henyélnie. Az elmúlt hónapok vagy évek alatt jó néhány esszét meg kellett volna írniuk, de mindig félretették — hát most egyszerre befejezhették az összesét. A munka a legjobb gyógymód az unalom, a frusztráció és az új, ám egyre növekvő tényező, a félelem ellen.

Amikor elkészültek az első szűrők, az önkéntesekből álló kis csapat alámerült a tengeralattjáróval, hogy a befolyónyílásoknál megpróbálják ráhegeszteni a hajótestre. A feladat még ideális körülmények között is nehézkes lett volna, de tovább bonyolította, hogy teljes egészében a tengeralattjáró távirányítható karjaival kellett elvégezni. A két búvár elvesztése után Lavon nem akart további életeket kockáztatni. Egy Duroin Klays nevű, igen képzett gépész vezetésével folyt a munka napról napra, de nem volt benne túl sok köszönet. A sűrű, fojtó sárkányfű minden hullámlökésnél végigsimította a hajótestet, és rendszeresen letépte a törékeny tartóelemeket; a hegesztők nem jártak túl sok sikerrel.

A munkálatok hatodik napján Duroin Klays egy köteg csillogó fényképpel érkezett Lavonhoz. Narancssárga foltocskák látszottak rajta tompa, szürke háttéren.

— Mi ez? — kérdezte Lavon.

— A hajótest rozsdásodik, uram. Tegnap vettem észre, és ma reggel készítettem pár víz alatti felvételt.

— Rozsdásodik a hajótest? — Lavonnak sikerült kipréselnie egy enyhe mosolyt. — Nem hinném, hogy az lehetséges. A hajó tökéletesen ellenálló. Amit itt mutat, az csak valamiféle kagyló vagy szivacstelep lehet, esetleg…

— Nem, uram. Talán a képeken nem látszik egyértelműen — folytatta Duroin Klays —, de semmi kétség nem fér hozzá, ha odalentről, a tengeralattjáróból nézi. Mintha kis hegek lennének a fémbe marva. Egészen biztos vagyok benne, uram!

Lavon megvárta, amíg a gépész távozik, és Joachil Noorért küldetett. A nő sokáig tanulmányozta a képeket, és végül nagyot sóhajtott.

— Összességében valószerű.

— Hogy a sárkányfű lyukakat rág a hajóba?

— Pár napja gyanítjuk, hogy megtörténhet. Az egyik legelső dolog, amire felfigyeltünk, az a nyílt tenger és a sárkányfüves szakaszon található víz pH-értéke közti éles különbség. Gyakorlatilag egy savfürdőben ázunk, kapitány, és egészen biztos vagyok benne, hogy az alga választja ki a savat. Fémmegkötők, és minden egyes sejtjük tele van nehézfémekkel. Általában természetesen a tengervízből nyerik ki a fémszükségletüket. De számukra a Spurifon alighanem hatalmas lakoma. Nem lepne meg, ha azért sűrűsödött volna meg olyan hirtelen a hajó körül az algaszőnyeg, mert több mérföldes körzetből ideúsztak, hogy kivegyék a részüket a habzsolásból.

— Ha viszont így van, akkor ostobaság lenne abban reménykedni, hogy az algaszőnyeg magától felszakadozik.

— Valóban.

Lavon pislogott egyet.

— És ha kellően sokáig egy helyben maradunk, az alga átrágja magát a hajón?

A biológus felnevetett, és legyintett egyet.

— Az azért több száz évbe telne. Az éhhalál pillanatnyilag fontosabb probléma.

— Hogyhogy?

— Mennyi ideig bírjuk ki, ha csak a hajó készleteit fogyaszthatjuk?

— Azt hiszem, talán pár hónapig. Ön is tisztában van vele, mennyire függünk attól, amit menetközben fogunk. Azt akarja mondani…

— Igen, kapitány. A minket körülvevő ökoszisztémában valószínűleg minden mérgező számunkra. Az alga felszívja a tengeri fémeket. A kis ízeltlábúak és halak az algát eszik. A nagyobb lények a kisebbeket. A fémsók koncentrációja egyre erősebb lesz, ahogy felfelé haladunk a táplálékláncon. És mi…

— Nem járunk jól egy rénium-vanádium diétával.

— És a molibdén meg a ródium sem tesz jót nekünk. Látta már a legfrissebb orvosi jelentéseket? Járványszerű hányinger, láz, enyhe keringési zavarok… ön hogy érzi magát mostanában, kapitány? És ez még csak a kezdet. Még egyikünkben sem halmozódott fel túl sok belőle. De egy hét múlva, vagy két, netán három hét múlva…

— Az Úrnő óvjon minket! — kapkodott levegő után Lavon.

— Az Úrnő áldása nem ér el ilyen messze nyugatra — mondta Joachil Noor. Higgadtan elmosolyodott. — Azt javaslom, azonnal hagyjunk fel a halászattal, és csak a tartalékainkat fogyasszuk, amíg ki nem jutottunk erről a tengerszakaszról. És tegyük fel a szűrőket a rotorokra, amint csak lehet.

— Egyetértek — mondta Lavon.

Amint a nő magára hagyta, felment a hídra, és komoran nézett körbe a sűrű, reszketeg víztükrön. A színek aznap még teltebbek voltak, mint valaha; súlyos okkersárgák, szépiaszínek, borvörösök, mély indigók. A sárkányfű virágzott. Lavon szinte látta maga előtt, ahogy a húsos szálak nekicsapódnak a hajótestnek, felsértik a csillogó fémburkolatot savas váladékukkal, molekuláról molekulára leégetik, ionlevessé oldják a hajóját, és mohón felszürcsölik. Kirázta a hideg. Most már szemernyi szépséget sem látott a hínár összetett mintázatában. A látóhatár széléig elterülő, sűrű és alaposan összegubancolódott algaszőnyegről már csak a bűz és a romlás jutott az eszébe, a veszély és a halál, a rothadás bugyborékoló gázai, a pusztulás titkos vasfoga. A hatalmas hajó oldala óráról órára vékonyodott, és tehetetlenül, megbénulva sodródott az őt elemésztő ellenség szövetébe zárva.

Lavon igyekezett elkerülni, hogy az új fejlemények közbeszéd tárgyává váljanak, bár ez persze lehetetlennek bizonyult: Spurifon zárt világában képtelenség volt titkokat tartani. Azonban azzal, hogy ragaszkodott a titkolódzáshoz, annyit sikerült elérnie, hogy legalább nem beszéltek nyíltan a dologról — az könnyen pánikhoz vezethetett volna. Mindenki tudta az igazat, de úgy tettek, mintha a többiek nem jöttek volna rá, milyen elkeserítő a helyzetük.

A feszültség ennek ellenére fokozódott. Mindenki türelmetlen volt, a beszélgetések meg-megszakadtak, az emberek reszkettek, elejtették a holmikat, hadartak. Lavon, amennyire a kötelességei megengedték, távol tartotta magát a többiektől. Imádkozott a menekülésért, és álmában próbált kapaszkodót keresni, de Joachil Noornak mintha igaza lett volna: az utazók kívül estek a Sziget Úrnőjének szeretetteljes érintésén, aki tanácsaival vigaszt nyújtott a szenvedőknek, bölcsességet a kétkedőknek.

Az egyetlen reménysugár a biológusoktól jött. Joachil Noor felvetette, hogy talán lehetséges felborítani a sárkányfű elektromos rendszerét, ha áramot vezetnének a vízbe. Lavon ugyan kétségesnek találta a módszert, de beleegyezett, hogy a nő munkába állítsa a hajó technikusainak egy részét a projekten.

És végre az utolsó szűrő is a helyére került. Lassan a fogságuk harmadik hete is véget ért.

— Indítsák be a rotorokat! — adta ki a parancsot Lavon. A rotorok megmozdultak és a hajó újult erővel rázta meg magát. A hídon dermedten álltak a tisztek: Lavon, Vormecht, Galimoin mind-mind szótlanul, rezzenéstelenül, szinte lélegzetvisszafojtva vártak. Apró hullámok fodrozódtak a hajóorrnál. A Spurifon mozogni kezdett! A hajó lassan, makacsul utat kezdett vágni magának a tekergőző sárkányfű sűrű szőnyegében…

…és megremegett, megugrott, küszködött, aztán a rotorok lüktetése elhalt…

— A szűrők nem bírják! — kiáltott fel Galimoin gyötrelmes hangon.

— Tudja meg, mi történt — szólt oda Lavon Vormechtnek. Galimoinhoz fordult, aki úgy állt ott, mintha a fedélzethez szögezték volna. Remegett, izzadt, az izmai furcsán rángatóztak a szája körül és az állán is.

— Talán csak egy kisebb gond — mondta Lavon gyengéden. — Jöjjön, igyunk egy kis bort, pár perc, és újra megy már a hajó.

— Nem! — ordította Galimoin. — Éreztem, hogy leszakadnak a szűrők! A sárkányfű most zabálja meg őket!

Lavon sürgetőbb hangot ütött meg.

— A szűrők ki fogják bírni. Holnap ilyenkor már messze járunk innen, és be is tájolta nekünk az Alhanroelre vezető utat…

— Elvesztünk! — kiáltotta Galimoin, és hirtelen futásnak eredt. Kapálódzva rohant le a lépcsőn, és eltűnt szem elől. Lavon habozott. Vormecht visszatért, komornak tűnt: a szűrők valóban letörtek, a rotorokra rácsavarodott a hínár, és a hajó ismét megállt. Lavon megszédült. Mintha őt is megfertőzte volna Galimoin kétségbeesése. Ezzel a sorsot is kigúnyoló, abszurd katasztrófával élete álma vallott kudarcot.

Felbukkant Joachil Noor.

— Kapitány, tud róla, hogy Galimoin ámokfutásba kezdett? Odalent van a kilátófedélzeten. Ordít, sikoltozik, táncol és lázadásra buzdít.

— Lemegyek hozzá — mondta Lavon.

— Éreztem, ahogy mozgásnak indulnak a rotorok. És aztán…

Lavon bólintott.

— Újra telement algával. A szűrők leszakadtak. — A lépcső felé menet még hallotta, hogy Joachil Noor mond neki valamit az elektromos projektről, hogy készen áll véghezvinni az első éles kísérletet, és válaszolt is neki — akkor lásson neki most azonnal, és jelentse, amennyiben bármiféle biztató eredményre jutott. De szinte azonnal el is felejtette, mit beszéltek. Galimoin problémája teljesen lekötötte a gondolatait.

A főkormányos a jobboldali, magas emelvényre mászott fel, ahol egykor a csillagokat figyelte, és a szélességeket és hosszúságokat számítgatta. Most úgy ugrabugrált, mint egy veszett vadállat, fel-alá járkált, kitárta a karját, összefüggéstelenül ordibált, balladarészleteket énekelt nagy hangon, és őrültnek nevezte Lavont, amiért szándékosan ebbe a csapdába vezette őket. A legénység tucatnyi tagja már oda is gyűlt az emelvény tövébe, hallgatták, felkiabáltak neki, sőt néhányan egyetértően kurjongattak felé, és folyamatosan érkeztek a többiek: megvolt a napi mulatság, ez végre elterelte a figyelmüket. Lavon ijedten látta, hogy Mikdal Hasz kapaszkodik fel Galimoin emelvényére a túloldalról. Hasz halkan, folyamatosan beszélt, hívogatóan intett a kormányosnak, csendben biztatta rá, hogy jöjjön le, és Galimoin többször is abbahagyta a cirkuszolást, Haszra nézett, és fenyegetően rámorgott. Hasz már csak pár méterre volt Galimointól. Még mindig beszélt, mosolygott, a másik felé nyújtotta a kezét, mintha csak azt akarta volna mutatni, hogy nincs nála fegyver.

— Le onnan! — ordított rá Lavon. — Ne menjen közelebb!

Óvatosan ő is közelebb lépdelt az emelvényhez, és intett Hasznak, hogy ne menjen Galimoinhoz. Elkésett: a tomboló Galimoin egy hirtelen, felbolydult pillanatban Hasz mellé ugrott, felkapta a kis emberkét, mintha csak bábu lenne, és átdobta a korláton, egyenesen a tengerbe. A nézelődőkből döbbent kiáltás szakadt fel. Lavon éppen időben ugrott a korláthoz, hogy lássa, amint Hasz kapálódzva a vízbe csapódik. A sárkányfű azonnal még hevesebben tekergőzni kezdett. A húsos szálak őrjöngő angolnákként rángatóztak, kígyóztak, kavarogtak; a tenger egy pillanatra mintha zubogva forrt volna, aztán Hasz eltűnt szem elől.

Lavont rettenetes szédülés fogta el. Mintha a szíve teljesen betöltötte volna a mellkasát, szétzúzta volna a tüdejét, és az agya őrülten forgott volna a koponyájában. Még sosem látta, hogy egy ember bántott volna egy másikat. Még életében nem is hallott olyanról, hogy egy emberi lény szándékosan kioltotta volna egy másik életét. És hogy épp az ő hajóján szembesüljön vele, hogy az egyik tisztje ölje meg a másikat, ráadásul egy válságos pillanatban… elviselhetetlen volt, halálos csapás. Úgy lépett előre, akár egy alvajáró, a kezét Galimoin vaskos, izmos vállára tette, és bár soha nem is sejtette magáról, hogy ilyen erős, könnyedén, gondolkozás nélkül áthajította a kormányost a korláton. Fojtott sikoltást hallott, csobbanást, aztán döbbenten, undorodva lenézett, és látta, ahogy a tenger másodszorra is felforr, és a sárkányfű összecsap Galimoin vadul kapálódzó teste fölött.

Lavon lassan, kábán imbolygott le az emelvényről.

Kába volt és zaklatott. Valami mintha eltört volna benne. Elmosódott alakok gyűrűje vette körül. Csak lassan különültek el előtte a szemek, a szájak, az ismerős arcok mintázatai. Mondani kezdett valamit, de nem jöttek ki a torkán szavak, csak hangok. Felborult, valaki elkapta, és gyengéden leeresztette a padlóra. Valaki a válla köré fonta a karját; valaki bort adott neki.

— Nézzék csak a szemét — hallott egy hangot. — Sokkos állapotban van!

Lavon reszketni kezdett. Valahogy — nem is érezte, hogy felemelték — a kabinjában találta magát, Vormecht fölé hajolt, a többiek az első tiszt mögött álltak.

Vormecht halkan szólalt meg.

— A hajó mozog, kapitány.

— Mi? Mi? Hasz halott. Galimoin megölte Haszt, és én megöltem Galimoint.

— Nem volt más lehetséges megoldás. Galimoin megőrült.

— De megöltem, Vormecht!

— Nem zárhattunk volna a fedélközbe egy őrültet az út hátralevő tíz évében. Mindegyikünkre veszélyt jelentett. Fabatkát sem ért az élete. Ön elég erős volt, hogy kezelje a helyzetet, helyesen cselekedett.

— Nem ölünk — mondta Lavon. — Barbár őseink egykor elvették egymás életét a Vén Földön, régen, de mi nem ölünk. Én nem ölök. Egykor vadállatok voltunk, de az más korban volt, más bolygón. És mégis megöltem, Vormecht!

— Ön a kapitány. Joga volt hozzá. Az egész utazás sikerét veszélyeztette.

— Sikerét? Sikerét?

— A hajó újra halad, kapitány.

Lavon bámult, de szinte nem is látott.

— Mit beszél?

— Jöjjön! Nézze!

Négy hatalmas kar ölelte körbe, és Lavont megcsapta a szkandár prém erős szaga. A hatalmas matróz felemelte, és felvitte a fedélzetre, majd óvatosan letette. Lavon támolygott, de Vormecht és Joachil Noor ott álltak mellette. Az első tiszt a tengerre mutatott. A Spurifont teljes hosszában nyílt víz övezte.

Joachil Noor szólalt meg.

— Kábeleket süllyesztettünk a vízbe, és jókora áramütést adtunk a sárkányfűnek. Kiégettük a rendszereiket, amivel összehúzódtak. A hozzánk legközelebb lévők azonnal elpusztultak, a többi pedig elkezdett hátrébb húzódni. Most már tiszta csatorna húzódik előttünk, ameddig a szem ellát.

— Megmentettük az utat — mondta Vormecht. — Most már továbbmehetünk, kapitány!

— Nem — mondta Lavon. Érezte, ahogy a zavart, kába köd felszáll a gondolatairól. — Akkor most ki a kormányos? Fordíttassa vissza vele a hajót Zimroel felé azonnal!

— De…

— Fordíttassa vissza! Vissza Zimroel felé!

Mindannyian értetlenkedve, döbbenten meredtek rá.

— Kapitány, még nem tért magához rendesen! Hogyan adhat ki ilyen parancsot éppen ebben a pillanatban, amikor megint minden rendben… pihennie kell, és pár óra múlva ön is úgy érzi majd…

— Az út itt véget ért, Vormecht. Visszamegyünk.

— Nem!

— Nem? Szóval fellázadnak? — A tekintetük üres volt. Az arcuk kifejezéstelen. Lavon sóhajtott egyet. — Tényleg tovább akarnának menni? Egy átkozott hajón, egy gyilkos kapitány vezetése alatt? Mindannyian halálosan unták már az utat, mielőtt mindez megtörtént volna. Azt hitték, nekem nem tűnt fel? Vágytak az otthonuk után. Éppen csak nem merték kimondani, ennyi az egész. De most már én is ugyanazt érzem, mint önök.

— Már öt éve hajózunk — mondta Vormecht. — Lehet, hogy már félúton vagyunk. Talán ugyanannyi idő elérni a túlsó partot, mint visszafordulni.

— Vagy örökké tart — válaszolta Lavon. — Nem számít. Nekem már nincsen erőm folytatni ezt az utat.

— Holnap talán másként látja majd, kapitány.

— Holnap ugyanúgy vér tapad a kezemhez, Vormecht. Nem az volt a sorsom, hogy biztonságban átvigyem ezt a hajót a Nagy-óceán túlpartjára. Négy ember élete árán váltottuk meg a szabadságunkat; de ez az útba került.

— Kapitány…

— Fordítsák meg a hajót — mondta Lavon.

Amikor másnap felkeresték, és könyörögtek neki, hadd folytathassák az utat, és azzal érveltek, hogy hírnév és halhatatlanság várna rájuk Alhanroel partjain, Lavon higgadtan és csendesen közölte, nem hajlandó vitát nyitni a dologról. Ismét elmondta, hogy most már lehetetlen folytatni ezt az utat. Úgyhogy ismét egymásra néztek azok, akik már meggyűlölték a hajót és meg akartak szabadulni tőle, és azok, akik a győzelem pillanatnyi eufóriájában meggondolták magukat, és most ismét megváltoztatták a véleményüket, mert Lavon akaratának hajtóereje nélkül semmiképpen sem haladhattak volna tovább. Keletre vették az utat, és nem is beszéltek többet arról, hogy átkelhetnének a Nagy-óceánon. Az azt követő évben viharok támadtak rájuk és alaposan megtépték a hajót is, és a rákövetkező évben pedig rosszul sült el a találkozásuk a tengeri sárkányokkal, ezért a hajó tatrésze komolyan megsérült. Ennek ellenére folytatták az utat, és a százhatvanhárom utasból, aki annak idején elhagyta Til-omont, több mint százan még mindig életben voltak, köztük Lavon kapitány is, amikor a Spurifon megtépázva visszadöcögött a kikötőbe az utazás tizenegyedik évében.