Majipoor krónikái

Hissune számára teljesen egyértelmű, hogy Arioc legendája végül elfedte igaz valóját, mint az rengeteg legendás alak esetében megtörtént már. Az eltelt idő torzító tükrén át Arioc groteszk, hóbortos alaknak látszik, váratlan szeszélyeknek engedelmeskedő bohócnak. És mégis, ha Lord Calintane vallomása bármit is jelent, akkor ez egyáltalán nem igaz. Inkább volt egy sokat szenvedett férfi, aki végig a szabadságot hajszolta, és nagyon különös módszert választott ehhez: de nem bohóc és nem őrült. Hissune, aki maga is a Labirintus foglya és másra sem vágyik, mint a friss levegőre, váratlan fordulattal zseniális alaknak találja Arioc Pontifexet — lélektestvére a több ezer év szakadékának túlsó partján.

Ezután nagyon sokáig a Lélektároló közelébe sem megy. Az illegális, múltbéli séták túlságosan letaglózóak így egyben: Hissune feje szabályosan zsong Thesme és Calintane és Sinnabor Lavon és Eremoil lelkének foszlányaitól, és amikor mind egyszerre lármáznak, egyre nehezebb megtalálnia a ricsajban Hissune-t. Ettől teljesen kétségbeesik. Arról nem is beszélve, hogy van elég dolga. Másfél év alatt sikerült végeznie az adószedők feljegyzéseivel, és már annyira kiismeri magát a Feljegyzések Házában, hogy máris újabb megbízatás vár rá: jelentést kell készítenie a jelenleg Majipooron élő bennszülött népesség csoportjainak eloszlásáról. Annyit még ő is tud, hogy Lord Valentine-nak problémái vannak a metamorfokkal — végtére is az alakváltók összeesküvése taszította le a trónjáról és vezetett a néhány évvel ezelőtti furcsa eseményékhez —, és az is eszébe jut, amit a koronázás idején, a Kastély-hegyen összegyűlt nagyságok között hallott, miszerint Lord Valentine teljesen integrálni akarja őket a bolygó életébe, ha ez lehetséges. Hissune gyanúja szerint az összeállítandó statisztikák biztosan szerepet játszanak majd a grandiózus tervekben, és ez személyes elégedettséggel tölti el.

Időnként pedig gunyoros mosolyt csal az ajkára. Mert nem ostoba, és látja, mi történik Hissune-nel, az utcagyerekkel. A fürge és ravasz árva fiú, akin hét évvel ezelőtt megakadt a Napkirály tekintete, mostanra kamaszkorú hivatalnokká serdült, és ezzel együtt teljesen meg is változott: civilizált lett, nyugodt, higgadt. Ám legyen, gondolja ilyenkor: senki sem maradhat örökké tizennégy éves, és eljön az idő, amikor ott kell hagyni az utcát, hogy a társadalom hasznos tagjává váljon. De még így is sajnálja néha, amiért elveszítette azt a fiút, aki valaha volt. A néhai utcagyerek bajkeverő természete azért még ott parázslik benne: nem nagyon, de azért érezni. Néha magvas eszmefuttatásokat folytat magában a majipoori társadalomról, a politikai erők szerves összefonódásáról — arról az alapvető elképzelésről, ami azt állítja, a hatalom felelősséggel jár, és a hatalmasságokat a kölcsönös kötelezettségekre épülő, harmonikus egység tartja össze. De Hissune csak nem érti, vajon hogyan képes ilyen jól együttműködni a birodalom négy főrangja — a Pontifex, a Napkirály, az Úrnő és az Álmok Királya? A hatalmasságok közötti harmónia ritka csoda, még ebben az alapvetően konzervatív társadalomban is, ahol több ezer év alatt alig változott valami; mintha égi beavatkozás tartaná egyensúlyban az erőket. Hissune sohasem járt iskolába, és senkit nem ismer, akit megkérdezhetne erről. Viszont ott van a Lélektároló és a bámulatos időtlenségben lebegő, nyüzsgő majipoori múlt, ami egyetlen parancsszóra átütő erővel kel új életre. Ha ilyen fontos kérdések foglalkoztatják, ostobaság lenne kiaknázatlanul hagyni az ismeretek roppant tárházát. Így aztán Hissune ismét iratokat hamisít, megint ravaszul átsiklik a lassú gondolkodású őrök között, és újra a billentyűzeten kopog, de ezúttal nemcsak szórakozást és a tiltott tudás örömét keresi, hanem meg akarja érteni a bolygó politikai nagyhatalmainak evolúcióját. Micsoda komoly fiatalember lesz belőled, morogja saját magának, amikor a fejében ismét fellobbannak a vakító színek, és a réges-rég halott, mégis időtlen, örökkévaló, másik emberi lény sötét, felmagasodó jelenléte elfoglalja a lelkét.

1.

Suvrael úgy feküdt a déli láthatáron, mint egy ragyogó kard — tompa, vörös fénnyel izzó vaspántra emlékeztetett, ahonnan remegő hullámokban áradt felfelé a hőség. Dekkeret a teherhajó orrában állt, ami egészen eddig otthona volt ezen a hosszú és sivár tengeri úton. A látványtól érezhetően szaporábban dobogott a szíve. Suvrael, végre! A rettenetes föld, minden kontinens közül a leggyűlöltebb, a haszontalan és nyomorúságos vidék, most már tényleg alig pár napra innen, és ki tudja, miféle szörnyűségeket tartogat számára? De készen állt. Dekkeret úgy gondolta, bármi is vár rá, az akkor is megtörténik, ha Suvraelben vagy a Kastély-hegyen van. A húszas éveiben járt, nagydarab, tagbaszakadt fiatalember volt kurta nyakkal és roppantul széles vállakkal. Lord Prestimion dicsőséges uralkodásának második nyarán jártak, amikor a Labirintusban a nagy Confalume Pontifex élt.

Dekkeret vezeklésként vállalkozott rá, hogy a kopár Suvrael perzselő pusztaságaiba jön. Szégyenletes tettet követett el, amikor vadászni indult a távoli északon, a Khyntori Határ-hegységben — természetesen nem szándékosan, sőt először az is alig tudatosult benne, hogy mennyire szégyellnivaló dolgot cselekedett —, és úgy érezte, bűnhődnie kell. Bizonyos értelemben hivalkodó és romantikus gesztus volt ez, tudta jól, de ezt még elnézte saját magának. Mikor vállalkozzon hivalkodó és romantikus tettekre, ha nem húszévesen? Semmiképpen sem tíz vagy tizenöt évvel később, amikor már sorsa kerekéhez láncolt rabszolga lesz, és kényelmesen tapicskol üres, de megerőltetés nélküli karrierjének állóvizében, mint Lord Prestimion udvaronca. Ha volt megfelelő pillanat, akkor ez az. A következményekkel mit sem törődve útnak kelt hát Suvraelbe, hogy kipurgálja a lelkét.

Barátja és mentora, Akbalik, akivel együtt vadásztak Khyntorban, nem értette a döntését. De Akbalik természetesen nem volt romantikus lélek, ráadásul réges-régen elmúlt már húsz. Amikor egy kora tavaszi éjszakán, egy egyszerű hegyi fogadóban, néhány palack mámorító, aranyszínű bor mellett Dekkeret bejelentette a szándékát, Akbalik válasza mindössze nyers, horkantásra emlékeztető nevetés volt.

— Suvrael! — kiáltotta. — Túlságosan kemény vagy magaddal. Nincs olyan gyalázatos bűn, amit csak egy suvraeli zarándoklat tehet meg nem történtté.

És akkor Dekkeret, akinek elevenébe talált a megjegyzés, mert leereszkedőnek érezte, csak a fejét csóválta.

— Rosszat tettem, és ez bemocskolt. Csak a lángoló délvidéki nap égetheti ki a lelkemből ezt a foltot.

— Zarándokolj el az Álmok Úrnőjének szigetére, ha már annyira csinálni akarsz valamit. Az áldott Úrnő majd meggyógyítja a lelkedet.

— Nem. Suvrael.

— Miért?

— Mert szenvedni akarok — felelte Dekkeret. — Messzire akarok kerülni a Kastély-hegy kényelmétől és pompájától, a létező legkevésbé kellemes helyre a világon, a perzselő szelekkel és gyűlöletes veszélyekkel sújtott, rettenetes sivatagba. Sanyargatni akarom a testemet, Akbalik, ki akarom mutatni bűnbánatomat. Addig akarom alávetni magamat a nélkülözéseknek, akár a fájdalomnak… tudod te, mi az a fájdalom?… amíg meg nem bocsátok magamnak. Rendben?

Akbalik vigyorogva Dekkeret súlyos, vastag és fekete khyntori prémbundájába mélyesztette az ujját.

— Rendben. De ha már sanyargatni akarod magadat, csináld alaposan. Feltételezem, ettől sem kívánod megfosztani magadat a suvraeli napfényben.

Dekkeret kuncogva felnevetett.

— Azért a kellemetlenségeknek is van határa — mondta, és a borért nyúlt. Akbalik közel kétszer idősebb volt nála, és kétségtelenül mókásnak találta a komolyságát. Bizonyos fokig ezzel Dekkeret is így volt, de ez még nem tántorította el.

— Megpróbálhatlak még egyszer lebeszélni?

— Felesleges.

De Akbalik nem zavartatta magát.

— Gondolj bele, mit dobsz el magadtól feleslegesen — mondta. — Törődnöd kellene a karriereddel. A neved végre egészen gyakran hallható a Kastély-hegyen. Lord Prestimion nagyon elismerően beszél rólad. Ígéretes fiatalember, aki egészen sokra viszi még, erős jellem, csupa ilyesmi. Prestimion fiatal, hosszú ideig fog uralkodni, akik ifjan mellé állnak a kezdeti időszakban, vele együtt emelkednek majd. Te pedig itt Khyntor vadonja mélyén szórakozol, miközben az udvarban kellene lenned, és már most egy még felelőtlenebb utazáson töröd a fejed. Felejtsd el azt a suvraeli ostobaságot, Dekkeret, és térj vissza velem a Kastély-hegyre. Tedd, amit a Napkirály kér, nyűgözd le a nagyokat az értékes tulajdonságaiddal, és építgesd a jövődet. Csodálatos korszak köszöntött Majipoorra, és most, miközben szépen kibontakoznak az események, pompás dolog lesz a hatalmasságok közé tartozni. Hm? Hm? Miért temetnéd el magadat Suvraelben? Senki sem tud erről a kis… ah… bűnödről, erről a leheletnyi kis megcsúszásról…

— Én tudok róla.

— Akkor ígérd meg, hogy soha többé nem teszel ilyesmit, és oldozd fel magadat.

— Ez nem ilyen egyszerű — mondta Dekkeret.

— Inkább eltékozolnál egy-két évet az életedből, sőt esetleg az egész életedet, egy értelmetlen, haszontalan utazásért…

— Nem értelmetlen. Nem haszontalan.

— A pusztán személyes szinten túl mégis az.

— Nem úgy van az, Akbalik. Kapcsolatba léptem a pontifikátus embereivel, és némi fondorkodás árán hivatalos kinevezést szereztem magamnak. Vizsgálatot vezetek majd. Remekül hangzik, nem igaz? Suvrael jócskán elmaradt a hús és az élő jószág rájuk kiszabott exportjával, a Pontifex pedig tudni akarja, miért. Érted? Miközben egy szerinted teljesen magánjellegű kalandra indulok, közben végig a karrieremen dolgozom.

— Tehát már megtetted az előkészületeket.

— A következő télnapon indulok. — Dekkeret a barátja felé nyújtotta a kezét. — Legalább két évig távol leszek. Találkozzunk a Kastély-hegyen. Mit szólsz, Akbalik, ha azt mondom, hogy Felső-Morpinban, a játékokon, télnaptól számított két évre?

Akbalik nyugodt, szürke szeme átható pillantást vetett Dekkeretre.

— Én ott leszek — mondta lassan. — Imádkozom, hogy te is.

Ez a beszélgetés néhány hónappal ezelőtt történt, de Dekkeret számára, aki most lüktető hőséget érzett az arcán, mintha maga a déli kontinens nyúlt volna felé a Belső-tenger halványzöld vize felett és simított volna végig rajta, hihetetlenül távolinak tűnt, az utazás pedig végtelenül hosszúnak. Az első része még egészen kellemes volt — le a hegyekből Ni-moya roppant metropoliszába, onnan a Zimr-folyón hajóval Piliplok kikötőjébe, a keleti partra. Ott a továbbjutás legolcsóbb módját választotta, és felszállt egy teherhajóra, ami a Tolaghai nevű suvraeli városba tartott, és onnantól kezdve már csak délnek mentek, kizárólag délnek, egész nyáron át, amit Dekkeret egy rémes, szűk kabinban töltött, pont szélirányban a szárított tengeri sárkányfiókákkal megrakott raktértől, és amikor a hajó átért a trópusi vizekre, kiderült, hogy eddig még sohasem ismerte az igazi hőséget; és az éjszakák sem voltak sokkal hűvösebbek. A főleg bozontos bundájú szkandárokból álló legénység remekül szórakozott rajta, és közölték vele, hogy addig élvezze a kellemes időt, amíg lehet, mert Suvraelben majd megismeri a valódi forróságot. Nos, Dekkeret szenvedni akart, és a sors már most bőkezűen teljesítette a kívánságát, sőt még ennél rosszabbakat is tartogatott neki. De nem panaszkodott. Nem bánt meg semmit. Azonban a Kastély-hegy ifjú lovagjai között eltöltött kényelmes élet nem készítette fel sem az álmatlan éjszakákra, sem arra, hogy a tengeri sárkányok bűze savként marja majd az orrát, sem a fullasztó hőségre, ami Piliplok után néhány héttel szakadt rájuk, sem az örökké egyhangú tengeri táj mérhetetlen unalmára. A bolygó egyszerűen hihetetlenül hatalmas volt, ez okozta a problémát. Egy örökkévalóságig tartott bárhová eljutni. Már azt éppen elég nagy kalandnak érezte, amikor tavasszal Alhanroel kontinenséről Zimroel nyugati partvidékére utaztak — a Kastély-hegytől folyami bárkával Alaisorig, onnan a tengeren Piliplokig, aztán a folyón fel a hegyvidéki mocsarakig, de akkor legalább Akbalik társasága enyhítette az unalmat, ráadásul első nagy utazása volt, csupa izgalom, különös, új helyek, érdekes ételek, sosem hallott dialektusok. És a végén várt rájuk a vadászkirándulás. De most? Egy recsegő-ropogó, mocskos hajón raboskodott, ami az égig bűzlött az ocsmány szagú, szikkadt hústól. Végtelenségbe nyúló, üres napokon keresztül, barátok, feladatok, társalgás nélkül. Bárcsak felbukkanna egy szörnyűséges tengeri sárkány, gondolta néha, és némi veszéllyel tenné izgalmasabbá az utazást. De nem, nem, a vándorló sárkányok útja másfelé vezetett, állítólag az egyik nagy hordájuk ilyenkor éppen a nyugati tengereken járt, Narabal előtt, a másik pedig Piliplok és a Rodamaunt-szigetvilág között, ezért Dekkeret egyetlen roppant bestiát sem látott, még a csapattól lemaradozott, gyengébb példányokat sem. Az unalmat tovább súlyosbította, hogy egyáltalán nem okozott semmilyen katarzist. Dekkeret szenvedett, való igaz, csak korábban úgy gondolta, hogy a szenvedés majd meggyógyítja a sebét, viszont egyáltalán nem enyhült a lelkében a hegyvidéken elkövetett tett borzalma. Melege volt, unatkozott, nem bírt egy helyben maradni, és változatlanul mardosta a bűntudat. Nyugodtan gyötörhette magát a helyzet iróniájával, hogy miközben nem kisebb személyiség, mint Lord Prestimion Napkirály méltatja szilárd jellemét, ő maga csak gyengeséget, gyávaságot és ostobaságot talál magában. Talán a fullasztó pára, az unalom és a bűz még nem elég ahhoz, hogy meggyógyítsa a lelket, gondolta végül. Mindenesetre a végére már nagyon elege volt a Suvraelbe vezető útból, és alig várta, hogy megkezdje az ismeretlenbe vezető vándorlása következő részét.

2.

Minden útnak vége szakad egyszer, még annak is, ami végtelennek tűnik. A dél felől érkező forró szél napról napra forróbbá vált, míg végül olyan hőség támadt, hogy nem lehetett megmaradni a fedélzet deszkáin, hiába mosták fel a csupasz talpú szkandárok néhány óránként. Aztán hirtelen a látóhatáron éktelenkedő komor sötétség parázsló tömbje formát öltött, egy partvidék íve és egy kikötő agyarszerű öble lett belőle. Végre megérkeztek Tolaghaiba.

Suvrael teljes egészén trópusi éghajlat uralkodott. A kontinens belseje nagyrészt sivatagból állt, amire örök, roppant súllyal nehezedett a fojtogató, száraz levegő kupolája, kavargó, pusztító ciklonokkal a szélén. A peremvidék azonban többé-kevésbé lakható volt, és a parton öt nagyobb város is épült — ezek közül Tolaghai nőtt a legnagyobbra. Kereskedelme miatt ez állt a legszorosabb kapcsolatban Majipoor többi részével. Amikor a teherhajó beért a kikötőbe, Dekkeretet megdöbbentette a város idegenszerűsége. Eddigi rövid élete során egészen sokat látott a gigászi világ metropoliszaiból — tucatnyit a Kastély-hegy lejtőjén sorakozó ötvenből, az ég felé nyújtózó, szeles Alaisort, a lélegzetelállító, roppant, fehér falú Ni-moyát, a csodás Piliplokot és megannyi mást —, de eddig egyszer sem járt olyan rideg, titokzatos és elutasító nagyvárosban, mint ez. Tolaghai remeterákként kapaszkodott a partot övező alacsony dombokba. A lapos tetejű, zömök épületek napszítta, narancssárga téglából épültek, amibe ablakok helyett vékony nyílásokat vágtak, és alig néhány növény kókadozott közöttük, főleg szánalmas, ösztövér pálmák, csupasz törzsek parányi, tollcsomóra emlékeztető lombbal a tetejükön. Délre járt az idő, és az utcák szinte teljesen kihaltan tátongtak. A forró szél homokot sodort a töredezett utcakövek felett. Mint egy elhagyatott börtönkolónia, gondolta Dekkeret, brutális és csúnya, vagy egy időből kizökkent város, ahol még mindig nem ért véget egy történelem előtti militarista faj önkényuralma. Miért épít bárki ilyen ocsmány várost? Kétségkívül a hatékonyság volt a válasz, hiszen ami ilyen ronda, általában a legjobban véd a kíméletlen éghajlat ellen, de akkor is, gondolta Dekkeret, a hőség és az aszály ellen csak kitalálhattak volna valami kevésbé visszataszító építészeti megoldást.

Ártatlanul azt hitte, azonnal partra is szállhat, de errefelé nem így működtek a dolgok. A hajó több mint egy órája horgonyt vetett már, mire a kikötői tisztviselők csoportja, három komor hjort a fedélzetre jött. Ezután hosszadalmas egészségügyi ellenőrzés következett, sokáig tanulmányozták a szállítóleveleket, és még tovább alkudoztak a révdíj összegén — de végül a nagyjából tucatnyi utas elhagyhatta a hajót. Egy ghayrog fajba tartozó csomaghordó rögtön felkapta Dekkeret poggyászát, és megkérdezte, melyik szállodába mennek. Amikor meghallotta, hogy az idegen egyáltalán nem foglalt szállást, a villás nyelvű lény, akinek a feje tetején kígyóként vonaglottak a hajfonatok, jeges, gúnyos pillantást vetett rá.

— Mennyit fizetne? Gazdag?

— Nem igazán. Mit kapok három koronáért egy éjszakára?

— Keveset. Szalmaágyat. Rágcsálókat.

— Vigyél oda — mondta Dekkeret.

A ghayrog olyan meglepettnek tűnt, amennyire egy ghayrogtól tellett.

— Nem lesz ott túl boldog a finom uraság. Mert kinézetre igazi lordnak mondanám.

— Meglehet, de az erszényem egy szegény emberé. Próbát teszek a rágcsálókkal.

A fogadó valójában egyáltalán nem bizonyult olyan vészesnek, mint amitől tartott: igen, vén volt, szurtos és lehangoló, de bármerre nézett, csak ugyanilyen épületeket látott, és a szobája a hajókabin után szinte palotának tűnt. Ráadásul nem terjengett a tengeri sárkányok bűze, csak a perzselően száraz suvraeli levegő, amit mintha egy évezredig tároltak volna egy lezárt palackban. Dekkeret egy félkoronást adott a ghayrognak, aki még csak meg sem köszönte; majd nekilátott kicsomagolni.

Késő délután sétára indult. A hőség egyáltalán nem enyhült, de a metsző szél kevésbé volt éles, és az utcákon is többen jártak. Ennek ellenére a város továbbra is lehangolónak tűnt. Megfelelő helynek látszott a vezekléshez. Dekkeret azonnal meggyűlölte a jellegtelen téglaépületeket és a szikkadt tájat, hiányzott neki szülővárosa, Normork lágy, illatos levegője a Kastély-hegy alsó lejtőjén. Miért élne itt önszántából bárki, tűnődött, ha olyan sok más helyet is választhatna a barátságosabb klímájú kontinenseken? Milyen rideg lelke lehet azoknak a millióknak, akik úgy döntöttek, nap mint nap Suvrael zord életkörülményeivel gyötrik magukat?

A pontifikátus helyi képviselete a kikötőre néző hatalmas, üres téren állt. Dekkeret utasításai úgy szóltak, hogy érkezése után jelenjen meg itt. A késői óra ellenére nyitva találta — a jelek szerint Tolaghai lakói a perzselő hőségben mindent bezártak délben, és jócskán az éjszakába nyúlóan intézték ügyeiket. Dekkeret egy előszobában várakozott, amit az uralkodó hatalmasságok hatalmas, fehéragyag mellszobrai díszítettek: Confalume Pontifexet arcnézetből ábrázolták, jóindulatú, de eltúlzottan fenséges vonásokkal, az ifjú Napkirályt, Lord Prestimiont pedig profilból, okosan és energikusan csillogó szemmel. Majipoornak szerencséje van az uralkodóival, gondolta Dekkeret. Kamaszkorában egyszer látta Confalumét, még Napkirályként, amikor a Kastély-hegy felsőbb részén, Bombifale városában tartott tanácsülést, és a férfiból sugárzó higgadtság és erő olyan örömmel töltötte el, hogy alig bírta visszafojtani lelkes kiáltását. Néhány évvel később Lord Confalume átvette a pontifikátus irányítását, és a Labirintus föld alatti járataiban élt tovább, Prestimiont pedig Napkirállyá koronázták. Teljesen más habitussal bírt, mint elődje, ugyanolyan lenyűgöző jelenség volt, de csupa életerő, elevenség és hatalom. Aztán trónra lépése alkalmából Lord Prestimion roppant körmenetre indult a Kastély-hegy városaiban, és akkor történt, hogy Normorkban megakadt a szeme az ifjú Dekkereten, és a maga kiszámíthatatlan módján a felső városokban tanuló lovagok közé választotta beavatottként. Azóta rengeteg hatalmas változás történt Dekkeret életében, és úgy érezte, mintha mindez korokkal ezelőtt történt volna. Tizennyolc évesen még szívesen eljátszadozott az ábránddal, hogy egy napon ő maga ül a Napkirály trónjára, de aztán jött az a balvégzetű kirándulás Zimroel hegyvidékén, és tessék, alig múlt húsz, de a vigasztalan Suvrael egyik sivár városában téblábol egy poros előszobában, és nincsen jövője, csak üres, értelmetlen évek hosszú sora nyújtózik előtte.

Egy puffadt arcú, savanyú pillantású hjort jelent meg az ajtóban.

— Golator Lasgia főregisztrátus fogadja önt.

Hangzatos titulus volt, de mint rögtön kiderült, viselője, a karcsú, sötét bőrű nő alig lehetett idősebb Dekkeretnél. Csillogó, komor tekintete alaposan elidőzött a vendégén. Üdvözlésképpen hanyagul felmutatta a pontifikátus kézjelét, majd átvette megbízóleveleit.

— Dekkeret beavatott — mormolta. — Vizsgálóbiztosi minőségben, a khyntori tartományi képviselet legfelsőbb igazgatóságának megbízatásából. Nem igazán értem, Dekkeret beavatott. A Napkirályt vagy a Pontifexet szolgálja?

— Lord Prestimion udvartartásának vagyok a tagja, alacsony státuszban — válaszolta Dekkeret feszengve. — Azonban Khyntor tartományban tartózkodtam, amikor a pontifikátus helyi hivatala kivizsgálást kezdeményezett bizonyos suvraeli ügyekben, és amint a tisztviselők megtudták, hogy jómagam amúgy is Suvraelbe tartok, a gazdasági megfontolásokat szem előtt tartva megkérdezték, nem vállalnám-e el a feladatot, bár a Napkirály alkalmazásában állok. És…

Golator Lasgia elgondolkodva kocogtatta Dekkeret iratait.

— Amúgy is Suvraelbe tartott? Megkérdezhetem, miért?

Dekkeret elvörösödött.

— Személyes ügyben, ha maradhatunk ennyiben.

A nő nem erősködött.

— És miféle suvraeli események bírhatnak akkora jelentőséggel khyntori testvéreim számára? Vagy vegyem úgy, hogy ez is olyan kérdés, ami felől nem ildomos érdeklődnöm?

Dekkeret egyre kényelmetlenebbül érezte magát.

— A kereskedelmi kvóták kiegyensúlyozatlanságáról van szó — felelte, de alig bírta állni a nő hűvös, átható tekintetét. — Khyntor termékeket állít elő nagy mennyiségben, és azoknak egy részét Suvraelben élő állatokra cseréli. Az elmúlt két évben a suvraeli export folyamatosan csökkent, olyannyira, hogy Khyntor gazdasága kezdi komolyan megérezni a hiányát. A gyártók egyre nehezebben képesek ekkora méretekben hitelezni Suvraelnek.

— Minderről magam is tudok.

— A feladatom abból áll — mondta Dekkeret —, hogy itt helyben, a legelőkön mérjem fel, vajon a közeljövőben számíthatunk-e az állattenyésztés fellendülésére és új szállítmányra.

— Kér egy kis bort? — kérdezte Golator Lasgia váratlanul.

Dekkeret zavartan azon töprengett, vajon milyen illemszabályok vonatkoznak erre a helyzetre. Miközben ő tétovázott, a nő két palack aranyszínű bort vett elő, ügyesen letörte róluk a pecsétet, és az egyiket a vendége kezébe nyomta. Dekkeret hálás mosollyal köszönte meg neki. A bor hideg volt, édes és enyhén szénsavas.

— Khyntorból — mondta a nő. — Csak hogy mi is hozzájáruljunk a suvraeli kereskedelmi deficithez. Ami a problémát illeti, Dekkeret beavatott, arról van szó, hogy Prankipin Pontifex utolsó évében rettenetes aszály sújtotta a kontinensünket. Nyilván felmerül a kérdés, beavatott, vajon miben különbözik itt egy aszályos és egy átlagosan csapadékos év, de van különbség, és nem is kevés. Az összes állattenyésztő körzetet súlyosan érintette a szárazság. Az állatokat nem tudták etetni, ezért levágtak annyit, amennyit a piac csak elbírt, a maradék élő jószágot pedig eladták a nyugat-zimroeli gazdáknak. Nem sokkal azután, hogy Confalume visszavonult a Labirintusba, visszatértek az esőfelhők, és a fű nőni kezdett a szavannákon. Azonban beletelik néhány évbe, amíg újra kineveljük a csordákat. Ennélfogva egy ideig még folytatódik a kereskedelmi viszonyaink kiegyensúlyozatlansága, majd minden rendbe jön. — A nő mosolyában nem volt semmi melegség. — Tessék. Most kíméltem meg egy érdektelen utazás kellemetlenségeitől. Felesleges a kontinens belső régióiba mennie.

Dekkeret most vette észre, mennyire szakad róla a víz.

— Ennek ellenére kénytelen leszek nekivágni az útnak, Golator Lasgia főregisztrátus.

— Annál többet ott sem fog megtudni, mint amit tőlem hallott.

— Nem akarok tiszteletlennek tűnni. De a megbízatásom egyértelműen kimondja, hogy saját szememmel kell megbizonyosodnom…

A szemek említésére a nő egy pillanatra lehunyta a sajátját.

— Ahhoz, hogy most eljusson a nagy tenyésztőterületek körzetébe, rengeteg nehézséget kell vállalnia, nem is beszélve a rendkívüli testi megpróbáltatásokról, és még az sem kizárt, hogy az élete is komoly veszélybe kerül. A maga helyében maradnék Tolaghaiban, belekóstolnék mindabba, amit ez a város kínálni tud, és elintézném azt a személyes ügyet, ami idáig hozta. Aztán a szükséges idő elteltével, a hivatalom közreműködésével megírja a jelentését, és elindul vissza Khyntorba.

Dekkeretben ebben a pillanatban fellángolt a gyanú. A múltban nem egyszer előfordult, hogy a hatalmi ág, aminek a nő is dolgozott, nem igazán működött együtt a Napkirály embereivel. Nagyon úgy látszott, mintha eléggé átlátszó módon megpróbálna eltussolni valamit. Dekkeret küldetése ürügy volt, de attól még tekintettel kellett lennie a pályafutására is, és ha a pontifikátus egyik tisztviselője ilyen könnyedén rászedi, abból később még gondjai támadhatnak. Azt a bort sem szabadott volna elfogadnia. Mindenesetre most, hogy zavarát leplezze, párat kortyolt az édes italból, majd nagy sokára megszólalt.

— A becsületem azt kívánja, hogy elkerüljem az ilyen egyszerű utat.

— Mennyi idős, Dekkeret beavatott?

— Lord Confalume uralkodásának tizenkettedik évében születtem.

— Igen, ebben az esetben érthető, hogy a becsülete még így sarkantyúzza. Jöjjön, vessen egy pillantást erre a térképre. — A nő fürgén felállt a székből. Dekkeret alacsonyabbnak gondolta, de majdnem olyan magas volt, mint ő, ettől viszont sokkal törékenyebbnek látszott. Sötét, szorosan kontyba tekert haja meglepően illatozott, ami még az erős bor aromáját is elnyomta. Golator Lasgia megérintette a falat, mire azon megjelent Suvrael ragyogó okkersárga és rozsdabarna színekben pompázó térképe.

— Ez itt Tolaghai — mondta, és megkocogtatta a kontinens északnyugati sarkát. — Az állattenyésztésre szolgáló területek itt vannak. — Végighúzta az ujját egy szélesebb sávon, ami hat-hétszáz mérföldnyire a szárazföld belsejében kezdődött, és elnagyolt kör alakban szegélyezte a Suvrael szívében éktelenkedő sivatagot.

— Tolaghaiból — folytatta a nő — három nagyobb út vezet a legelők vidékére. Ez az egyik itt. Arrafelé pillanatnyilag állandó homokviharok dúlnak, és egyáltalán nem biztonságos a közlekedés. Itt a második útvonal, ahol viszont problémák támadtak az alakváltó haramiákkal, ezért szintén lezártuk az utasok elől. A harmadik út a Khulag-hágón vezet át, de sajnálatos módon annyira elhanyagolták egy ideje, hogy a nagy homoksivatag terjeszkedő része teljesen elborította. Érti, mi a probléma?

Dekkeret nagyon udvariasan megkockáztatott egy kérdést.

— Ha Suvrael elsődleges kereskedelmi tevékenysége a húsexport, és a legelők, illetve a központi kikötő között járhatatlanok az utak, tényleg a legelők hiánya okozza az export jelenlegi visszaesését?

A nő elmosolyodott.

— A jelenlegi helyzetben más kikötőkből szállítjuk az árut.

— Akkor viszont elég elmennem az egyik kikötőbe, és onnan egyenes út vezet a legelőkre.

A nő ismét megkocogtatta a térképet.

— Tavaly tél óta Natu Gorvinu kikötője a lábasjószág-kereskedelem központja. Itt van, keleten, Alhanroel partvidéke alatt, nagyjából hatezer mérföldre innen.

— Hatezer…

— Tolaghai és Natu Gorvinu között nem igazán zajlik kereskedelem, mert nincs miért. Talán évente ha egy hajó megteszi az utat a két kikötőváros között. Belföldön még rosszabb a helyzet, mert Tolaghaiból indulnak utak Khangheezig… — A nő rábökött egy városra körülbelül ezer mérföldre a kikötőtől. — De onnan kelet felé ezeket már nem gondozzák, és ki tudja, azon túl mi van. Ez nem egy túlságosan népes kontinens.

— Tehát semmilyen úton nem juthatok el Natu Gorvinuba? — kérdezte Dekkeret döbbenten.

— De, egyetlen módon. Ha Tolaghaiból hajóval Alhanroel kontinensére utazik, Stoien városába, onnan pedig elindul vissza, Natu Gorvinuba. Természetesen mire ismét megérkezik Suvraelbe és behatol a szárazföld belsejébe, a válsághelyzet, amit ki kellene vizsgálnia, már valószínűleg véget is ért. Még egy palack bort, Dekkeret beavatott?

Dekkeret zsibbadtan elfogadta a bort. Belekábult ezekbe a távolságokba. Még egy rettenetes hajóút a Belső-tengeren át, a szülőhazájába, Alhanroelre, hogy rögtön indulhasson is visszafelé, harmadszor is hajóval, ezúttal Suvrael túlsó végébe, ahol esetleg éppen akkor zárják le a belföldre vezető utakat… nem. Nem. A vezeklést sem szabad túlzásba vinni. Inkább az egész küldetésről lemond, mintsem ilyen abszurd megpróbáltatásoknak vesse alá magát.

Miközben ezen töprengett, Golator Lasgia folytatta.

— Későre jár, és ezek a kérdések hosszabb mérlegelést igényelnek. Tudja már, hol fog vacsorázni, Dekkeret beavatott?

Váratlanul és meglepő módon a nő komor szemében egészen jól ismert, huncut szikra villant.

3.

Golator Lasgia főregisztrátus társaságában Dekkeret számára is hamar kiderült, hogy az élet Tolaghaiban nem szükségszerűen olyan sivár, mint első, felületes benyomása sugallta. A nő lebegőt hívott, és visszavitte a fogadójához — az arcára világosan kiült az ellenszenv, amikor meglátta az épületet —, majd közölte Dekkerettel, hogy egy órája van pihenni, tisztálkodni és elkészülni. Közben leszállt a rézszínű alkonyat, és mire eltelt az egy óra, az égbolt koromfeketére váltott, csak néhány idegen csillagkép hasított bele szaggatott mintákat, és a két hold egyike lebegett vékonyka sarlóként a látóhatár közelében. A nő pontosan érkezett. Komor hivatali tunikája helyett testére tapadó, áttört ruhát viselt, már-már abszurd módon csábító öltözéket. Dekkeret nem értette. Többnyire valóban sikere volt a nőknél, de eddig, legalábbis legjobb tudása szerint, nem érdeklődött feltűnően vendéglátója iránt, és csak a leghivatalosabb tiszteletnyilvánításban részesítette — a nő szemmel láthatóan mégis intim hangulatú estére készült. Miért? Nyilvánvalóan nem Dekkeret ellenállhatatlanul kifinomult stílusa és vonzó külseje volt az oka, viszont politikai előnyökre sem tehetett szert a segítségével, és ezen kívül semmilyen más ésszerű indítékot nem talált. Azt az egyet leszámítva, hogy ezen az ocsmány, világtól elzárt településen eseménytelen állóvíz az élet, Dekkeret pedig egy idegen ifjú, aki talán egy éjszaka erejéig elszórakoztathat egy hasonlóan fiatal hölgyet. Ettől úgy érezte, kihasználják, de nem támadtak ellene különösebb kifogásai. És a tengeren eltöltött hónapok után hajlandó volt kockáztatni egy keveset a gyönyör érdekében.

Egy magánklubban vacsoráztak a város szélén, Stoienzar híres növény-kreatúráival és egyéb virágcsodákkal benépesített kertben. Dekkeret ösztönösen azt számolgatta, vajon Tolaghai szerény vízkészletéből mennyit szánhattak erre az egyetlen helyre. Az egymástól tisztes távolságban elhelyezett asztaloknál elegáns suvraeliek ültek. Golator Lasgia biccentett némelyiküknek, de senki sem jött oda hozzá, és Dekkeretet sem bámulták meg udvariatlanul. Hetek óta most először érzett hűvös, frissítő szellőt: az épület belső részéből áradt, mintha az ősök valamelyik csodálatos masinája dolgozna odabent, a Kastély-hegy levegőjét biztosító atmoszféragépek távoli rokona. A vacsora pazar volt, enyhén erjedt gyümölcsökkel és puha, lédús, halványzöld halszeletekkel, és a Kastély-hegy peremvidékéről származó, poroszkai bort ittak hozzá. Mindketten bőségesen ittak belőle — a nő fokozatosan felélénkült, és fényesen ragyogott a szeme, az irodában tapasztalt fagyos formalitásoknak nyoma sem maradt. Dekkeret megtudta róla, hogy kilenc évvel idősebb nála, a nyugati kontinensről, a párás, buja Narabalból származik, kislánykorában kezdett el dolgozni a Pontifikátusnak, majd az utolsó tíz évben Suvraelben teljesített szolgálatot, és miközben Confalume-ból Pontifex lett, a nő lassan eljutott jelenlegi magas hivatalnoki pozíciójába itt Tolaghaiban.

— És jól érzed magad itt? — kérdezte Dekkeret. A nő vállat vont.

— Meg lehet szokni.

— Kétlem, hogy nekem sikerülne. Számomra Suvrael a kínszenvedések helye, bizonyos értelemben a purgatórium.

Golator Lasgia bólintott.

— Pontosan.

És a szeme összevillant Dekkeretével, aki nem mert bővebb magyarázatot kérni. Azonban valami azt súgta, hogy sok közös vonásuk van.

Ismét töltött mindkettőjüknek, és megkockáztatott egy hűvös, mindentudó mosolyt.

— A purgatóriumot keresed itt? — kérdezte a nő.

— Igen.

Vendéglátója a buja kert, az üres borosüvegek, a drága vacsora maradványai és a félig elfogyasztott csemegék felé intett.

— Akkor meglehetősen rosszul kezdtél neki.

— Hölgyem, a terveim között nem szerepelt ez a közös vacsora.

— Ahogyan az enyémek között sem. De a Mindenható gondoskodik rólunk, és mi elfogadjuk, amit ad. Igaz? Igaz? — A nő közelebb hajolt hozzá. — Mihez fogsz kezdeni? Elutazol Natu Gorvinuba?

— Túlságosan hatalmas kalandnak tűnik.

— Akkor tedd azt, amit mondtam. Maradj Tolaghaiban, amíg rá nem unsz. Aztán térj haza, és nyújtsd be a jelentésedet. Khyntorban senki sem fog ellentmondani neked.

— Nem. A kontinens belsejébe kell utaznom.

A nő csúfondáros pillantást vetett rá.

— Ezt nevezem elkötelezettségnek! De hogyan fogod megcsinálni? A városból induló utak le vannak zárva.

— Említetted a Khulag-hágót, amit teljesen elhanyagoltak. Egy használaton kívüli út nem tűnik olyan veszélyesnek, mint a halálos homokviharok vagy az alakváltó banditák. Talán kellő pénzért találok olyan karavánvezetőt, aki elvisz arrafelé.

— A sivatagba?

— Ha kell.

— A sivatagot kísértetek lakják — mondta Golator Lasgia könnyedén. — Felejtsd el. Inkább hívd ide a pincért, elfogyott a bor!

— Azt hiszem, én már nem kérek.

— Akkor induljunk. Elmegyünk máshová.

Amikor a hűvös szellőből az utcára léptek, valóságos arculcsapásként érte őket a forró, száraz éjszakai levegő. De pillanatok alatt a nő lebegőjében voltak, nem sokkal később pedig egy másik kertben, Golator Lasgia hivatalos rezidenciáján, a medence mellett. Itt nem enyhítették a hőséget az időjárásgépek, de a nő talált más megoldást a felfrissülésre: ledobta a ruháját, és a vízhez ment. Karcsú, ruganyos teste egy pillanatra megcsillant a csillagfényben, aztán fejest ugrott, és alig hallható csobbanással eltűnt a felszín alatt. Amikor felbukkant, intett Dekkeretnek, aki habozás nélkül követte.

Utána szoros ölelésbe forrtak a rövidre nyírt, vastag szálú gyepen. Inkább tűnt birkózásnak, mint szeretkezésnek. A nő hosszú, izmos lába a földhöz szegezte a férfit, próbálta leszorítani a karját, ide-oda hempergett vele és nevetett. Dekkeretet lenyűgözte az ereje és mozdulatai játékos vadsága. De amint kitapasztalták egymást, már harmonikusan mozogtak együtt, és aznap éjszaka nagyon keveset aludtak, mert komoly testgyakorlást végeztek helyette.

A hajnal bámulatos csoda volt: a napkorong minden átmenet nélkül lobbant az égre, mint egy máglya, és forró sugaraival perzselte végig a környező dombokat.

Ernyedt tagokkal, kimerülten hevertek egymás mellett. Dekkeret a nőhöz fordult — a kíméletlen reggeli ragyogásban sokkal kevésbé tűnt kislányosnak, mint a csillagfényben —, és minden teketóriázás nélkül folytatta az előző éjszaka megkezdett beszélgetést.

— Mesélj erről a kísértetjárta sivatagról! Milyen szellemek várnak rám ott?

— Mennyire kitartó vagy!

— Mesélj róluk!

— A sivatagban kísértetek élnek, akik képesek behatolni az álmaidba és ellopni azokat. Elrabolják a lelkedből az örömöt, és csak félelmet hagynak a helyén. Nappal a távolból hallani az éneküket, és megzavarnak, tévútra csalnak a zeneszóval és lármával.

— És ezt higgyem is el?

— Az elmúlt években sokan pusztultak el abban a sivatagban.

— Mert megölték őket az álomtolvaj kísértetek.

— Így mondják.

— Legalább lesz egy remek történetem, amit sokszor elmesélhetek a Kastély-hegyen.

— Ha hazajutsz — figyelmeztette a nő.

— Abból, amit mondtál, nekem úgy tűnik, nem mindenki pusztult el a sivatagban. Valakinek nyilvánvalóan vissza kellett térnie, hogy elmesélhesse a történetet. Felfogadok egy vezetőt, és vállalom a kísérteteket.

— Senki sem fog elkísérni.

— Akkor megyek egyedül.

— És akkor biztosan meg is halsz. — A nő végigsimított Dekkeret izmos karján, és halk, mormoló hangot hallatott. — Hát ennyire meg akarsz halni? Ilyen hamar? A halál értéktelen. Semmiféle haszonnal nem jár. Ha békét keresel, akkor sem a sír békéje kell neked. Felejtsd el a sivatagot. Maradj itt velem.

— Vagy menjünk együtt!

A nő nevetett.

— Nem hiszem.

Ez az egész tiszta téboly, gondolta Dekkeret. Nem igazán hitt a kísértetekről és az álomtolvajokról szóló mesékben, hacsak nem az alakváltó bennszülöttek próbáltak zavart kelteni a sivatagban, de ezt sem tartotta valószínűnek. Talán az összes figyelmeztetés csak csel, amivel a nő Tolaghaiban akarja tartani. Ha igaz, az nagyon hízelgő, de nem segít a küldetésében. Golator Lasgiának abban igaza volt, hogy a halál a vezeklés teljesen haszontalan formája. Ha azt akarja, hogy suvraeli kalandjainak értelme is legyen, akkor túl kell élnie azokat.

Golator Lasgia felállt és felsegítette őt is. Gyorsan megmártóztak a medencében, aztán a nő bevezette a házba, a legtakarosabban berendezett hajlékba, amit Dekkeret a Kastély-hegy innenső oldalán látott, és reggelit készített neki gyümölcsökből meg szárított halból.

Már jócskán benne jártak a délelőttben, amikor Dekkeret felé fordult.

— Mindenképpen be kell menned a kontinens belsejébe?

— Valami folyamatosan abba az irányba hajt.

— Hát legyen. Él Tolaghaiban egy semmirekellő gazember, aki gyakran utazik a szárazföld belsejébe a Khulag-hágón keresztül, legalábbis ha hinni lehet annak, amit állít. És eddig mindig túlélte. Egy royalokkal tömött erszényért minden bizonnyal szívesen elvisz odáig. A neve Barjazid. Ha annyira akarod, idehívatom és megkérem, hogy segítsen neked.

4.

A „semmirekellő gazember” kifejezés tökéletesen illett Barjazidra. Sovány, gyanús külsejű emberke volt. Lerongyolódott öltözéke egy régi, barna köntösből és elnyűtt bőrszandálból állt, amit a nyakában lógó, összevissza sárkánycsontokból készített nyaklánc egészített ki. Ajka vékony volt, a szeme lázasan csillogott, a bőrét szinte feketére égette a sivatagi nap. Úgy bámulta Dekkeretet, mintha közben az erszénye tartalmát próbálná felbecsülni.

— Ha velem jössz — mondta Barjazid teljesen színtelen, mégis erős hangon —, először is alá kell írnod egy nyilatkozatot, amivel igazolod, hogy a halálod esetén semmiféle felelősséggel nem tartozom az örököseidnek.

— Nincsenek örököseim — felelte Dekkeret.

— Akkor a rokonaidnak. Engem ugyan ne rángasson a pontifikátus bírósága elé sem az apád, sem a nővéred, amiért életedet vesztetted a sivatagban.

— Te elpusztultál a sivatagban?

Barjazid értetlenül pislogott rá.

— Micsoda kérdés ez?

— Gyakran utazol a sivatagba — erősködött Dekkeret —, és vissza is térsz onnan élve. Nem igaz? Ha tehát érted a dolgodat, akkor ezúttal is élve fogsz visszajönni, akárcsak én. Mindenben engedelmeskedem neked és követlek mindenhová. Ha életben maradsz, én is életben maradok. Ha meghalok, te sem éled túl, tehát nem lesz senki, akit a családom felelősségre vonhatna.

— Rám nem hat az álomtolvajok hatalma — mondta Barjazid. — Erről számos alkalommal meggyőződhettem. Honnan tudhatom, hogy te is ugyanilyen könnyedén ellenállsz majd nekik?

Dekkeret ismét töltött magának Barjazid teájából, a homokbuckák életrevaló cserjéjéből készült sűrű főzetből. Mindketten feltornyozott haigus-bőrökön kucorogtak egy dohszagú hátsó szobában, Barjazid unokaöccsének üzletében: az eddigi célzásokból ítélve a férfi egy eléggé népes klán tagja volt. Dekkeret tűnődve belekortyolt a maró, keserű italba, majd egy pillanat múlva megszólalt.

— Kik ezek az álomtolvajok?

— Fogalmam sincsen.

— Alakváltók netán?

Barjazid vállat vont.

— Nem vették a fáradságot, hogy rendesen bemutatkozzanak. Alakváltók, ghayrogok, vroonok, átlagos emberek… honnan tudnám? Az álmokban minden hang egyforma. A sivatagban valóban kóborol néhány alakváltó törzs, és vannak közöttük dühös, rosszindulatra hajlamos népek, és talán nemcsak a vonásaikat képesek megváltoztatni, hanem az álmodó elméket is meg tudják érinteni. Vagy nem.

— Ha az alakváltók miatt a Tolaghaiból kivezető három útból kettőt le kellett zárni, akkor a Napkirály katonáinak kellene közbelépniük.

— Ehhez nekem semmi közöm.

— Az alakváltók leigázott faj. Nem zavarhatják meg Majipoor mindennapi életét.

— Te vetetted fel, hogy az álomtolvajok esetleg alakváltók — jegyezte meg Barjazid epésen. — Részemről semmi közöm az elméletedhez. Teljesen lényegtelen, kik az álomtolvajok. Csak az számít, hogy a Khulag-hágón túl veszélyt jelentenek az utazókra.

— Akkor te miért jársz arra?

— Ritkán válaszolok olyan kérdésre, amelyben szerepel a miért — mondta Barjazid. — Azért megyek, mert okom van rá. Másokkal ellentétben úgy tűnik, élve vissza is jutok onnan.

— Mindenki meghalt, aki átkelt a hágón?

— Kétlem. De igazából fogalmam sincsen. Kétségtelenül sokan életüket vesztették, amióta az álomtolvajok először felbukkantak. És a sivatag mellesleg mindig is veszélyes hely volt. — Barjazid a teáját kavargatta. Kezdett türelmetlennek tűnni. — Ha velem tartasz, biztosítalak róla, hogy minden tőlem telhető módon megvédelek. De az életedet nem garantálhatom. Ezért követelem, hogy hivatalosan is feloldozz mindennemű felelősség alól.

— És ha éppen a saját halálos ítéletemet írom alá? — kérdezte Dekkeret. — Mi tartana vissza attól, hogy tízmérföldnyire a hágó után végezz velem, kirabold a holttestemet, és az egészet az álomtolvajokra fogd?

— Az Úrnőre esküszöm, nem vagyok én gyilkos! Még csak tolvaj sem!

— Ha viszont kapsz tőlem egy iratot, amiben megerősítem, hogy téged semmi felelősség nem terhel, ha útközben meghalok… a lehetőség még egy becsületes embert is a kelleténél jobban megkísértene, nem?

Barjazid szeme lángolt a haragtól. Olyan kézmozdulatot tett, mintha ott helyben véget akarna vetni a beszélgetésnek.

— Inkább a pimaszságod az, ami a kelleténél nagyobb — mondta, majd félrelökte a csészéjét és felállt. — Ha ennyire félsz tőlem, keress másik vezetőt.

Dekkeret ülve maradt.

— Elnézésedet kérem, ha félreérthető voltam — mondta csendesen. — De gondolj bele a helyzetembe: egy idegen, fiatal utazó távoli és veszélyes vidéken jár, ahol kénytelen ismeretlenek segítségét kérni, hogy olyan helyekre vigyék, ahol hihetetlen dolgok történnek. Muszáj elővigyázatosnak lennem.

— Akkor legyél még ennél is elővigyázatosabb. Szállj fel a következő Stoien felé tartó hajóra, és térj vissza a gondtalan életedhez a Kastély-hegyen.

— Ismét megkérlek, hogy legyél a vezetőm. Jó pénzért, de egy szót sem akarok többé hallani hivatalos nyilatkozatokról. Mennyi a tarifád?

— Harminc royal — felelte Barjazid.

Dekkeret akkorát nyögött, mintha gyomorszájon vágták volna. Ennél még a Piliploktól Tolaghaiig tartó út is kevesebbe került. Az olyanok, mint Barjazid, egy év alatt kerestek meg harminc royalt. Ha ki akarja fizetni, be kell váltania egy nagyobb összegű hitellevelet. Első gondolata az volt, hogy főúri gőggel felajánl tízet, azonban rájött, hogy az alkupozícióját már feladta, amikor elutasította a nyilatkozatot. Ha most nekiállna az áron is alkudozni, Barjazid egyszerűen véget vetne a megbeszélésnek.

— Legyen — szólalt meg végül. — De nyilatkozatról szó sem lehet.

Barjazid savanyú pillantást vetett rá.

— Rendben. Nem kell aláírnod semmit, ha ennyire ragaszkodsz hozzá.

— Hogyan fizessem ki a pénzt?

— A felét most, a felét az indulás reggelén.

— Tízet most — mondta Dekkeret —, tízet az indulás reggelén, és tízet aznap, amikor visszatérek Tolaghaiba.

— Ezzel a fizetségem egyharmada azon múlik, túléled-e az utat. Ne feledd, azt nem garantálhatom.

— Talán sokkal valószínűbb, hogy túlélem az utat, ha a pénz egy harmadát a legvégéig visszatartom.

— Azt hiszem, a Napkirály lovagjától elvárható némi dölyfösség, és ezt az ember egy bizonyos határig megtanulja elengedni a füle mellett. De attól tartok, te bőven átlépted ezt a határt. — Barjazid ismét elutasító mozdulatot tett. — Túlságosan kicsi a kölcsönös bizalom. Ostobaság lenne együtt utaznunk.

— Nem akartam tiszteletlen lenni — mondta Dekkeret.

— Mégis arra kérsz, hogy bízzam magamat a rokonaid jóindulatára, ha mégis meghalnál, ráadásul egyszerű rablógyilkosnak, de legjobb esetben is haramiának tartasz, ezért úgy szabod meg a fizetési feltételeket, hogy minél kevesebb okom legyen végezni veled. — Barjazid köpött egyet. — A dölyfösség ellentéte az udvariasság, ifjú lovag. Egy sárkányvadász szkandár udvariasabban bánt volna velem. Ne feledd, nem én kerestelek meg téged. Nem fogok megalázkodni, hogy segítsek neked. Ha megengeded, most…

— Várj.

— Más elintéznivalóm is van ma délelőtt.

— Most kifizetek tizenöt royalt — mondta Dekkeret —, tizenötöt pedig induláskor, ahogy kérted. Jó így?

— De közben attól félsz, hogy megöllek a sivatagban?

— Túlságosan gyanakvó lettem, mert nem akartam túl ártatlannak tűnni — felelte Dekkeret. — Tapintatlan voltam veled. Arra kérlek, lépj a szolgálatomba a megbeszélt feltételekkel.

Barjazid hallgatott.

Dekkeret kinyitotta az erszényét, és három ötroyalost húzott elő. Kettő még régi érme volt, Prankipin Pontifexet és Lord Confalume-ot ábrázolta. A harmadik csillogó, frissen vert érmén Confalume már Pontifexként szerepelt, a túloldalán pedig Lord Prestimion arcképe díszelgett. Barjazid elé tartotta a tenyerét, aki nagy érdeklődéssel vizsgálgatta a pénzeket.

— Az egyiket még sohasem láttam — mondta. — Megkérhetjük a fivérem fiát, hogy szavatolja a valódiságát.

Ez már sok volt.

— Azt hiszed, hamis pénzzel fizetek?! — hördült fel Dekkeret, és felpattant, majd fenyegetően az emberke fölé magasodott. Tombolt benne a harag, és nem sok választotta el attól, hogy megüsse Barjazidot.

Aztán feltűnt neki, hogy az emberke rezzenéstelenül és ijedtség nélkül tűri a kitörését. Sőt el is mosolyodott, majd kivette a másik két érmét a kezéből.

— Szóval te sem szereted az alaptalan vádaskodást, igaz, ifjú lovag? — kérdezte Barjazid kacagva. — Kössünk egyezséget. Te nem gondolod, hogy átvágom a torkodat a Khulag-hágón túl, én pedig nem vizsgáltatom meg az érméket a pénzváltóval, hm? Mit szólsz?

Dekkeret fáradtan bólintott.

— Ennek ellenére az utazás valóban kockázatos lesz — mondta Barjazid —, és a helyedben nem venném teljesen biztosra, hogy visszatérek. Sok múlik azon, mennyire bírod a próbatételeket.

— Úgy legyen. Mikor indulunk?

— Ötnapon, a napnyugta órájában. A Pinitor-kapun hagyjuk el a várost. Ismered a helyet?

— Megtalálom — felelte Dekkeret. — Akkor ötnapon, alkonyatkor. — És kezet nyújtott az emberkének.

5.

Ötnapig még maradt három nap. Dekkeret nem bánta a késlekedést, mert így még három éjszakát tölthetett Golator Lasgiával — ő legalábbis így gondolta, de nem így történt. Aznap, amikor Barjaziddal találkozott, valamivel később, estefelé felkereste a nőt a vízparti hivatalában, de nem találta, és a beosztottjai sem voltak hajlandóak átadni neki az üzenetét. Dekkeret még jóval sötétedés után is vigasztalanul járta az utcákat, de nem talált társaságot, míg végül be kellett érnie egy ízetlen és porszemektől csikorgó vacsorával a szállásán. Közben végig azt remélte, hogy csodás váratlansággal felbukkan Golator Lasgia, és magával viszi valahova. Azonban a nő nem jelent meg, Dekkeret pedig nyugtalanul, fel-felriadva töltötte az éjszakát, mert gondolatait kizárólag Golator Lasgia sima, feszes hátsója, apró, kemény keble, éhes, mohó ajka töltötte ki. Hajnal felé halovány és megfejthetetlen álmot látott, amiben a nő, Barjazid és néhány hjort meg vroon bonyolult táncot lejtettek egy tető nélküli, homokkal lepett romos épületben, majd utána olyan mélyen aludt tovább, hogy csak tengernap délben ébredt fel. Ebben a napszakban mintha a város összes lakója elrejtőzött volna a forróság elől, de amint kicsit hűvösebb lett, Dekkeret ismét elsétált a hivatalba, ahol megint nem találta bent a nőt, ezért ugyanolyan céltalanul töltötte az estéjét, mint az előzőt. Elalvás előtt az Úrnőhöz imádkozott, hogy álmában küldje el hozzá Golator Lasgiát. Azonban az Úrnőnek nem feladata teljesíteni az ilyen kívánságokat, és aznap éjszaka mindössze egy egyszerű, bár vidám álom ért el hozzá, ami lehetett ugyan az áldott Úrnő ajándéka, de valószínűleg nem az volt: egy szalmatetős kunyhóban élt a Nagy-óceán partján, Til-omonban, édes, lila gyümölcsöket majszolt, és minden egyes harapással színes lé fröccsent az arcára. Amikor felébredt, egy hjort várt rá a szobája előtt. Golator Lasgia főregisztrátus küldte, hogy kísérje a fiatalembert a hivatalába.

Aznap késő este együtt vacsoráztak, utána pedig ismét a nő villájába mentek, és olyan hevesen szeretkeztek, hogy ahhoz képest az előző alkalom szemérmes udvarlásnak tűnt. Dekkeret egyszer sem kérdezte meg, miért kerülte az előző két napban, de amikor reggel — az ébren töltött éjszaka ellenére frissen és életerősen — nekiláttak a fűszeres gihornabőrnek és az aranyló bornak, a nő magától hozta fel a témát.

— Szerettem volna több időt tölteni veled ezen a héten, de legalább az utolsó éjszaka a miénk lett. A csókom ízével a szádon mész az Ellopott Álmok Sivatagába. Vajon sikerült elérnem, hogy más nőre ne is gondolj?

— Magad is tudod a választ.

— Jó. Nagyon jó. Talán soha többé nem ölelsz más nőt, de az utolsó alkalom egyben a legjobb is volt, és keveseknek adatik meg ekkora szerencse.

— Ennyire biztos vagy benne, hogy meghalok a sivatagban?

— Kevesen térnek vissza onnan — válaszolta a nő. — Nagyon kicsi az esélye annak, hogy látlak még valaha.

Dekkeret enyhén megborzongott. Nem félelemből, hanem azért, mert megértette, mi hajtotta Golator Lasgiát. Az előző két éjjel szándékosan elkerülte, hogy a harmadik a lehető legszenvedélyesebb legyen, mert úgy gondolta, Dekkeret hamarosan úgyis meghal és valamilyen morbid késztetéstől eltelve különleges gyönyört talált abban, hogy ő lehet az utolsó nő az életében. A gondolatba beleborzongott. Ha a közeljövőben úgyis meghal, a maga részéről inkább töltötte volna a nővel az előző két éjszakát is, de a jelek szerint Golator Lasgia életszemlélete túllépett az ilyen pórias elképzeléseken. Udvariasan elbúcsúzott hát tőle, mert nem tudta, látják-e egymást még valaha. Azt sem tudta, vágyik-e egyáltalán újabb találkozóra, bármennyire is szép — és járatos az élvezetek hajszolásában. Túlságosan sok titok és veszélyes hóbort fortyogott a felszín alatt.

Nem sokkal napnyugta előtt megjelent a Pinitor-kapunál, a város délkeleti részén. Nem lepődött volna meg, ha kiderül, hogy Barjazid nem tartotta be a megállapodásukat, de a vén kapu lyukacsosra mart homokkő boltívén túl egy lebegő várta. A kis ember a jármű oldalának támaszkodott. Három kísérője mellette állt: egy vroon, egy szkandár és egy karcsú, átható tekintetű fiatalember, aki csak a fia lehetett.

Barjazid biccentett. A hatalmas, négykarú szkandár felkapta Dekkeret két termetes csomagját és könnyedén behajította a lebegő csomagterébe.

— A szkandár hölgy Khaymak Gran — mondta Barjazid — Nem tud beszélni, de még véletlenül sem ostoba. Hosszú évek óta dolgozik nekem, mióta megtaláltam a sivatagban kivágott nyelvvel és majdnem holtan. A vroon neve Serifain Reinaulion, aki gyakran és sokat beszél, de jobban ismeri a sivatagot, mint bárki más a városban. — Dekkeret kurtán tisztelgett az alacsony termetű, sokcsápos lénynek, aki hasonlóképpen viszonozta az üdvözlést. — Ő pedig a fiam, Dinitak, aki szintén velünk tart az útra. Kipihented magadat, Dekkeret beavatott?

— Meglehetősen — felelte Dekkeret. Az álmatlanul töltött éjszaka után a nap nagy részét átaludta.

— Főleg sötétben utazunk majd és a nappali hőségben táborozunk. Csak hogy tisztázzuk, jól értettem-e, a feladatom az, hogy átvigyelek a Khulag-hágón, keresztül a pusztaságon, amit az Ellopott Álmok Sivataga néven ismernek, egészen a Ghyzyn Kor melletti legelőkig, ahol bizonyos vizsgálatokat fogsz lefolytatni a pásztorok között. így van?

— Pontosan — válaszolta Dekkeret.

Barjazid azonban nem mozdult. Dekkeret értetlenül pillantott rá, aztán megértette. Az erszényéből három ötroyalost húzott elő. Kettő még régi, Prinkipin-kori érme volt, a harmadik új, csillogó Prestimion-royal. A pénzt Barjazidnak nyújtotta, aki a csillogó érmét rögtön a fiának hajította. A fiú gyanakodva méregette a pénzdarabot.

— Az új Napkirály — mondta neki Barjazid. — Itt az ideje, hogy megismerkedj az arcával. Gyakran fogod még látni.

— Dicsőséges uralkodó lesz — szólt közbe Dekkeret. — A nagysága még Lord Confalume kiválóságán is túl fog tenni. Már most a fellendülés hulláma söpör végig az északi kontinenseken, pedig ott ezelőtt is jómódban éltek. Lord Prestimion életerős és határozott ember, akinek nagyratörő tervei vannak.

Barjazid vállat vont.

— Itt kevés jelentősége van annak, ami az északi kontinensen történik, és valamiért Alhanroel vagy Zimroel jóléte mintha alig számítana Suvraelen. Persze örvendezik a szívünk, amiért a Mindenható újabb pompás Napkirállyal ajándékozott meg minket. Ki tudja, talán neki néha eszébe jut majd, hogy létezik délen is egy földrész, ahol élnek alattvalói. Most pedig induljunk.

6.

A Pinitor-kapu minden átmenet nélküli határvonal volt a város és a sivatag között. Egyik felén még a falak mögé rejtőző, alacsonyan terpeszkedő villák álltak, a túloldalán pedig a kopár pusztaság következett. A sivatag sivárságát egyedül a karavánút törte meg, egy kockakövekkel kirakott széles ösvény, ami megfontoltan kanyargott felfelé a Tolaghait övező hegygerincen.

Elviselhetetlen hőség tombolt. A sivatag éjszaka érezhetően hűvösebb volt, mint nappal, de attól még perzselt. A napkorong izzó szeme ugyan már nem meredt rájuk, de a narancssárga dűnék akadálytalanul ontották a napközben eltárolt hőséget, és úgy remegett a levegő és sercegett a homok körülöttük, mintha túlhevített kazán mellett járnának. Erős szél fújt — Dekkeretnek feltűnt, hogy amint leszállt a sötétség, a szél iránya is megváltozott, és most a kontinens belseje felől érkezett a tenger felé. De nem számított: akárhonnan is jött, könyörtelen, szárazon égető fuvallat volt.

A torokkaparóan forró, tiszta levegőben szokatlanul fényesen ragyogtak a csillagok és a holdak, amihez a talaj felől áradó ragyogás is társult. A lidércfényre emlékeztető különös világosság szabálytalan foltokban tarkította az út menti dombokat. Dekkeret megkérdezte, mi az.

— Egy növényfajta — felelte a vroon. — Belső fénnyel ragyognak a sötétben. Veszélyes megérinteni, mindig nagyon fájdalmas és gyakran halálos.

— Honnan ismerem fel nappal?

— Szikkadt zsinegre emlékeztet, és ezek a tépett, száraz szálak csomókban nőnek a sziklahasadékokban. Nem minden növény veszélyes, ami így néz ki, de az a legjobb, ha az összes hasonlót elkerülöd.

— Vagy mindent, amit csak látsz — szólt közbe Barjazid. — A sivatagban a növények megvédik magukat, néha egészen meglepő módokon. Az itteni kertek minden évben csúnya, új titkokat lepleznek le előttünk.

Dekkeret bólintott. Eddig sem tervezett sétákat a pusztaságban, de ha mégis megtenné, véletlenül sem nyúlna semmihez.

A lebegő öreg volt és lassú, a lejtő pedig meredek. A jármű komótosan araszolt előre a parázsló éjszakában. Az utasok alig szóltak egymáshoz. A szkandár a lebegőt vezette, a vroon pedig mellette ült. Serifain Reinaulion nagy ritkán tett egy-egy megjegyzést az út állapotára. A hátsó fülkében a két Barjazid gubbasztott szótlanul, ezért Dekkeret egyedül, növekvő undorral bámulta a pokoli tájat. A napfény könyörtelen pörölycsapásai alatt a táj feltöredezett és elcsúnyult. Az a kevés nedvesség, amit a téli évszak hozott, nyomtalanul eltűnt — és vékony, szögletes repedéseket hagyott maga után. A talaj himlőhegessé vált, ahol a nyughatatlan szél homokszemekkel dörzsölte végig, és az alacsonyan, ritkásan sarjadó növényekből ugyan többféle is akadt, de mindegyik egyformán torz, görbe, göcsörtös és hajlott volt.

Dekkeret lassan kezdett hozzászokni a hőséghez: egyszerűen nem szabadulhatott tőle, mintha a második bőre lett volna, és idővel nem tehetett mást, elfogadta. A hőségben rejlő halálos rondaság, a szikkadt, tüskés, durva, közönyös sivárság elzsibbasztotta a lelkét. Számára teljesen újszerű, szinte felfoghatatlan volt az elképzelés, hogy egy táj gyűlöletes is lehet. Felidézte szülővárosát, a Kastély-hegy bércei között terpeszkedő Normorkot, a kanyargós sugárutakat, a csodálatos kőfalakat és az enyhe, éjféli esőket. Stee gigászi városára gondolt, kicsit feljebb a hegyen — egyszer, egy hajnalban olyan kertben sétált, ahol a fák éppen csak a bokájáig értek, és olyan zöld volt a levelük, hogy a szeme is belekáprázott. Eszébe jutott Felső-Morpin, a sziporkázó város-csoda, amit teljes egészében a gyönyöröknek szenteltek, és a Kastély-hegy csúcsán magasodó, káprázatos napkirályi palota árnyékában feküdt. Khyntor érintetlen, erdős vadonja, Ni-moya vakítóan fehér tornyai, a Glayge-völgy illatos legelői — milyen gyönyörű is ez a világ, gondolta Dekkeret, mennyi csodát rejt, és milyen rettenetes ez a hely itt körülöttem!

Megpróbálta rávenni magát, hogy változtasson az értékrendjén, és megtalálja a szépséget a sivatagban is, máskülönben teljesen elsorvad a lelke. Legyen hát szépség a tikkasztó szárazságban, gondolta, meg a fenyegetően szögletes formákban, a sziklák himlőhelyeiben, a zölden derengő csenevész növényekben. Legyen szép, ami tüskés, ami kopár és üres és durva. Mert mi a szépség, tette fel a kérdést magának, mint tanult reakció a látott dolgokra? Miért sokkal szebb egy tisztás, mint egy kavicsos sivatag? A szépség, mint mondják, a néző szemében jön létre; tehát ideje megtanítani a szemedet arra, hogy mást találjon szépnek, Dekkeret, különben végez veled ez a kontinens.

Megpróbálta erővel szeretni a sivatagot. Úgy tépkedte ki az elméjéből az olyan szavakat, mint a „sivár”, „ocsmány” és „visszataszító”, mintha egy vadállat agyarait cibálta volna ki, és ráparancsolt magára, hogy gyengédnek és megnyugtatónak lássa a tájat. A lecsupaszított sziklák felgyűrődött kőzetrétegeit, a kiszáradt vízmosások tátongó kürtőit. Felfedezte a szépséget az úton átiramodó parányi, éjszakai teremtményekben. És miközben egyre mélyebbre jutottak az éjszakában, a sivatag valóban egyre kevésbé látszott gyűlöletesnek, aztán semlegessé vált, míg a végén Dekkeret talán a szépséget is megtalálta benne. A hajnal előtti órában pedig már egyáltalán nem is gondolt az egészre.

A reggel hirtelen érkezett: a völgy nyugati oldalán narancsszínű fénysugár tört meg, miközben a szemközti hegygerinc tetején lassan fellobbant a vörösen ragyogó tűz, és ezt követte a nap sárgán izzó korongja, aminek itt sokkal erősebb bronzos-zöldes árnyalata volt, mint északon, és elszabadult hőlégballonként lebbent az égre. Dekkeretben döbbenten tudatosult, hogy az apokaliptikus napkelte pillanatában sajgó fájdalommal gondolt Golator Lasgiára: vajon nézi-e a hajnalt, és ha igen, akkor kivel. Miután egy kicsit kiélvezte a fájdalmat, elhessegette a gondolatot, és Barjazidhoz fordult:

— Az éjszaka egyetlen lidérc sem bukkant fel. Nem arról volt szó, hogy a sivatagot kísértetek járják?

— Az igazi gondok általában a hágó után kezdődnek — felelte az emberke.

A korai órákban még folytatták az utat. Dinitak felszolgálta a száraz kenyérből és savanyú borból álló egyszerű reggelit. Dekkeret megfordult, hogy megnézze, honnan jöttek, és bámulatos látvány tárult elé. A talaj úgy lejtett mögöttük, mint egy hatalmas, homokszínű kötény, csupa ránc és gyűrődés, a legalján éppen csak látszottak Tolaghai egymásra dobált házai, és azokon túl a tenger húzódott egészen a látóhatár pereméig. Az égen egyetlen felhő sem sodródott, és a föld égetett agyagszíne annyira kihangsúlyozta a kékségét, mintha a fejük felett is a tenger hullámzana. Már most erősödött a hőség. Alig múlt reggel, mire elviselhetetlenné vált, de a szkandár szenvtelenül vezette felfelé a járművet a hegyoldalon. Dekkeretet néha rövid időre elnyomta ugyan az álom, de ezen a szűkös helyen képtelenség volt aludni. Az éjszakai út után vajon egész nap haladni fognak? De nem kérdezett semmit. Mire azonban a kimerültség és a kényelmetlenség éppen elviselhetetlenné vált, Khaymak Gran váratlanul balra kormányozta a lebegőt, levitte az út egyik leágazására és megállította.

— Az első táborhelyünk! — jelentette be Barjazid.

A rövid leágazás egy magas sziklaperemnél ért véget, ami természetes boltívet formázva emelkedett ki a sivatagi talajból. Előtte tágas, homokos terület húzódott, ebben a napszakban még árnyékban, és a nyomokból ítélve sokan használták táborhelynek. A sziklaalakzat tövében sötét folt terjengett, ahol rejtélyes módon víz tört fel a földből, nem csobogó forrásként, de ahhoz elegendő volt, hogy a tikkadt utazók kicsit felfrissüljenek tőle ebben a rettenetes sivatagban. Ideális helynek tűnt. Az út első részét nyilvánvalóan úgy tervezték, hogy a legforróbb időszak előtt még pont ideérjenek.

A szkandár és az ifjú Barjazid szalmafonatokat pakolt ki a homokra a lebegő egyik tárolórekeszéből. Ezután megebédeltek, szárított húst, pár savanykás ízű gyümölcsöt és meleg szkandár sört, majd a két Barjazid, a vroon és a szkandár egyetlen szó nélkül az oldalára fordult, és azonnal elnyomta őket az álom. Dekkeret magányosan ácsorgott mellettük, és a fogai közé szorult húsdarabot próbálta kipiszkálni. Most, amikor végre aludhatott volna, egyáltalán nem volt álmos. Körbejárta a táborhelyet, és sokáig bámult az árnyékok menedékén túl hullámzó, naptól perzselt kősivatagba. Egyetlen élőlényt sem látott, sőt még szerencsétlen csenevész növények is mintha még mélyebbre próbálták volna ásni magukat a földbe. A hegy egyre meredekebben emelkedett dél fél. A hágó nem lehetett messze. És mi lesz utána? Mi?

Amikor megpróbált aludni, kellemetlen képek gyötörték. Golator Lasgia lebegett a szalmafonata mellett, olyan közel, hogy akár meg is ragadhatta, magához is ölelhette volna, de a következő pillanatban a látomás elillant és feloldódott a remegő hőségben. Ezredszerre is látta magát a Khyntori Határ-hegység erdőségében, a prédáját üldözte, célzott — és hirtelen megborzongott. Elhessegette az emlékképet, mire váratlanul Normork hatalmas városfalán araszolt, és hideg, gyönyörűséges levegőt szippantott. De ezek nem álmok voltak, csak illékony emlékek és céltalan ábrándok — az álom még sokáig elkerülte, és amikor végre megérkezett, mély volt, üres és rövid.

Különös hangokra ébredt: halk dúdolásra, énekszóra és hangszerek távoli lármájára, egy népes karaván halk, de egyértelműen felismerhető neszeire. Mintha harangok csendülését és egy dob ütemes dobogását is hallotta volna. Egy ideig mozdulatlanul hevert a fonaton, és próbálta felfogni, mit hall. Aztán felült és pislogva körülnézett. Leszállt a szürkület. Átaludta a nap legforróbb részét, és az árnyékok most már a másik irányból nyújtóztak felé. Négy társa éberen sürgölődött körülötte, és a matracokat csomagolták össze. Dekkeret a fülét hegyezte, és megpróbálta kideríteni, honnan jönnek a hangok. De nem sikerült: mintha egyszerre hallatszottak volna mindenhonnan és sehonnan. Erről eszébe jutott Golator Lasgia története a kísértetekről, akik nappal énekszóval és lármával próbálják letéríteni a vándorokat az útról.

Barjazidhoz fordult.

— Mik ezek a hangok? — kérdezte.

— Hangok?

— Nem hallod? Beszédfoszlányok, harangok, léptek, utasok mormolása?

Barjazid meglepettnek tűnt.

— A sivatag dalára gondolsz?

— A kísértetek dalára?

— Akár az is lehet. Vagy pusztán a hegyek közül hallatszik idáig egy vándorló csapat lármája, a lánccsörgés és a gongszó. Melyik valószínűbb?

— Egyik sem — válaszolta Dekkeret komoran. — Az én világomban nincsenek kísértetek. Viszont ezen az úton rajtunk kívül egy lélek sem jár éppen.

— Biztos vagy benne, beavatott?

— Miben? Hogy nincsen kísértetek, vagy hogy nincsenek vándorok?

— Bármelyikben.

Dinitak Barjazid, aki eddig szótlanul figyelte a beszélgetést, most Dekkerethez lépett.

— Félsz? — kérdezte.

— Az ismeretlen mindig zavaró. De jelenleg inkább kíváncsiságot érzek, mint rémületet.

— Akkor kielégítem a kíváncsiságodat. Amint enyhülni kezd a nappali forróság, a sziklák és a homok leadják a felgyülemlett hőt. Lehűlés közben összehúzódnak, ami hangot bocsát ki. Ezek azok a bizonyos dobok és csengettyűk. Nincsenek itt kísértetek — mondta a fiú.

Az idősebb Barjazid kurta kézmozdulattal útjára küldte a fiát. Dinitak komoly arccal engedelmeskedett.

— Nem örülsz, amiért elmondta, igaz? — kérdezte Dekkeret. — Jobban szeretnéd, ha azt hinném, hogy nyüzsögnek körülöttünk a kísértetek.

Barjazid csak mosolygott.

— Nekem teljesen mindegy. Válaszd a neked tetsző magyarázatot. Biztosíthatlak róla, hogy éppen elég kísértettel lesz dolgod a hágó túloldalán.

7.

Egész csillagnap este a hegyoldalon felfelé tekergőző úton haladtak, és éjfélre elérték a Khulag-hágót. Itt hűvösebb volt a levegő, mert több ezer láb magasságban jártak a tengerszint fölött, és az egymással civakodó szelek némi felüdülést hoztak a perzselő melegbe. A hágó egy széles és meglepően mély hasadék volt a hegyben, és már majdnem vasárnap hajnalra járt, mire kibukkantak a túloldalán, és megkezdték az utat lefelé, a kontinens igazi belseje felé.

Dekkeretet elképesztette a szeme elé táruló látvány. A fényes holdfény semmihez nem fogható kopárságot világított be előttük, amihez képest a város és a hágó közötti rész virágzó kertnek tűnt. Az sivár sziklarengeteg volt, ez viszont homoksivatag, dűnék végtelen tengere, amit csak néhol tört meg egy-egy kavicsos folt. Növényzetnek szinte nyomát sem látta, a dűnéken semmi sem nőtt, de máshol is csak szánalmas gyomok sarjadtak. És a hőség! Az előttük elterülő medencéből fullasztóan forró hullámokban áradt a levegő, amit mintha addig szikkasztottak volna valahol, amíg az élet minden nyoma elveszett belőle. Dekkeret először elképzelhetetlennek találta, hogyan létezhetnek legelők ebben az óriás kohóban. Megpróbálta felidézni a pontifikátus hivatalában látott térképet: az állattenyésztők vidéke széles sávban vette körül a középső sivatagot, de a Khulag-hágó alatti részt valahogyan elérte a terjeszkedő pusztaság… igen, ez a magyarázat. A legváltozatosabb módokon terméketlen földeken túl fűvel borított, legelésző jószágokkal benépesített vidék várt rájuk, legalábbis imádkozott, hogy így legyen.

A kora reggeli órákban leereszkedtek a kontinens belseje felé néző hegyoldalon a középső fennsíkra. A napkorong első sugarainak fényében Dekkeret furcsa, tintaszerű sötétséggel kitöltött, ovális foltot vett észre előttük. Amikor közelebb értek, már azt is látta, hogy ez egy oázis, és a sötét foltból lassan karcsú, hosszú törzsű fák bontakoztak ki, apró, bíborszínű levelekkel. Ez volt a második napra ütemezett pihenőhely. A homokban látni lehetett, hol vertek tábort az előttük érkező vándorok — a fák alatt elszórt szemét hevert, a tisztás közepén féltucatnyi rögtönzött menedék állt, egymásra rakott sziklákból és száraz ágakból feldobált tetővel. Nem messze onnan zavaros vizű patak kanyargott a fák közül, és egy posványos, algától zöld tavacskába csorgott. Azon túl egy másik tó csillogott, amit kristálytiszta vizéből ítélve nyilvánvalóan egy föld alatti forrás táplált. A két tó között furcsa építmény állt: dupla ívbe rendezett, hét darab kúpos tetejű sziklatömb alkotta, amelyek mind Dekkeret derekáig értek. Hosszasan tanulmányozta.

— Az alakváltók műve — szólalt meg Barjazid.

— Metamorf oltár?

— Úgy hisszük. Azt tudjuk, hogy az alakváltók gyakran felkeresik ezt az oázist. Néha apróbb piurivar kegytárgyakat találunk, imabotokat, tollakat, fűzfafonatú, ügyes kis ivókupákat.

Dekkeret szorongva nézett a fákra, mintha attól tartana, hogy azonnal vérszomjas bennszülöttekké változnak. Eddig nem sokat találkozott Majipoor őshonos lakóival, a leigázott és kitelepített erdőlakókkal, és az a kevés, amit tudott róluk, leginkább félelemből, bűntudatból és közönyből fogant szóbeszédből és legendákból állt össze. Annyit biztosan lehetett tudni róluk, hogy valaha régen hatalmas metropoliszokban éltek — Alhanroel kontinensén rengeteg romváros akadt, és Dekkeret még iskolás korában járt a leghíresebben, a kőből emelt gigászi Velalisierben, nem messze a Pontifex Labirintusától. Azonban ezek a városok sok ezer évvel ezelőtt elpusztultak, és az emberek, majd a többi idegen faj felbukkanásával az őshonos piurivarokat visszaszorították a bolygó sötétebb zugaiba, főleg Zimroel hatalmas, erdős rezervátumába Khyntortól délkeletre. Dekkeret eddig kétszer vagy háromszor látott igazi metamorfot, legalábbis olyat, akiről tudta, hogy az. A törékeny, zöldessárga, anyagtalannak tűnő teremtményeknek üres, kifejezéstelen arca volt, de természetesen bámulatos könnyedséggel tudtak felvenni egymás után bármilyen alakot. Akár ez a kis vroon vagy maga Barjazid is lehet alakváltó.

— Hogyan képesek a metamorfok vagy bárki más életben maradni ebben a sivatagban? — kérdezte.

— Talpraesettek. Alkalmazkodnak.

— Sokan vannak errefelé?

— Kit tudhatja? Néhány kisebb csoportukkal találkoztam csak, de összesen sem lehettek többen ötvennél, hetvenötnél. Valószínűleg vannak még. Vagy mindig ugyanazzal a néhánnyal találkozom, csak különböző álcákat viselnek, eh?

— Különös egy nép — mondta Dekkeret, és lustán végigsimított a legközelebbi oltároszlop gömbölyű tetején. Barjazid bámulatos sebességgel elkapta a csuklóját, és elrántotta onnan.

— Nehogy megérintsd!

— Miért ne? — kérdezte Dekkeret meglepetten.

— Ezek szent kövek.

— Neked?

— Azoknak, akik ezt itt felépítették — válaszolta Barjazid komoran. — És ezt tiszteletben tartjuk, akárcsak a varázserőt, ami talán ezekben a kövekben rejtőzik. És ezen a vidéken senki sem hívja ki magára csak úgy a szomszédok haragját.

Dekkeret elképedt pillantást vetett az emberkére, az oszlopokra, a két tóra, a kecses, éles levelű fákra körülöttük. A hőség ellenére megborzongott. A kis oázist körülvevő dűnékre nézett, az út poros szalagjára, amit dél felé elnyelt a titkok földje. A napkorong fürgén kapaszkodott felfelé, és a hőség rettenetes korbácsként vágott végig a földön, az égen és azon a néhány sebezhető vándoron, akik erre a szörnyű helyre merészkedtek. Egy pillantást vetett a hegyekre, ahonnan jöttek, és most hatalmas, kikerülhetetlen falnak tűnt, ami elválasztotta őket attól, amit ezen a felperzselt kontinensen civilizációnak neveztek. Ijesztően magányosnak, gyengének és elveszettnek érezte magát.

Dinitak Barjazid jelent meg támolyogva. Egy nagy halom kulacsot cipelt, amit majdnem Dekkeret lábára ejtett. Segített neki megtölteni a kulacsokat a tó tiszta vizével, de a feladat a vártnál jóval hosszabb ideig tartott. Dekkeret meg is kóstolta a vizet: hideg volt, tiszta, különös, de nem kellemetlen fémes mellékízzel, amit Dinitak szerint a kioldódó ásványok okoztak. Legalább tucatszor fordultak, mire az összes kulacsot a lebegőhöz hordták, de mint Dinitaktól megtudta, napokig egyetlen vízforrás közelében sem járnak majd.

Az ebéd a szokásos egyszerű fogásokból állt, utána pedig, miközben a hőség lassan közelített elviselhetetlen déli csúcspontja felé, elhevertek a fonatokon. Ez volt a harmadik alkalom, hogy Dekkeret napközben aludt, és a szervezete kezdett hozzászokni a változáshoz. Lehunyta a szemét, lelkét a szeretett Úrnő, Lord Prestimion édesanyja kegyelmébe ajánlotta, majd szinte azonnal elaludt.

Ezúttal álmodott.

Már nem is emlékezett, mikor álmodott utoljára rendesen. Majipoor legtöbb lakójához hasonlóan az álmok Dekkeret életében is központi helyet foglaltak el, minden éjszaka megnyugtatták, biztatták, utasításokat adtak neki vagy tisztáztak dolgokat, vezették, dorgálták és még számos más feladatot töltöttek be. Majipoor lakóit gyermekkoruktól kezdve arra tanították, hogyan lehet az elméjük fogékony az álomüzenetekre, miképpen figyelhetik meg részletesen és tárolhatják el az álmaikat, hogy alvás küszöbén túlra, az éber világba is magukkal vihessék azokat. És az Álmok Szigetének Úrnője jóságos, mindenhol jelenlévő alakként lebegett felettük, segített mélyebben feltárni a lélek mozgatórugóit, és álomüzeneteivel a gigászi Majipoor több milliárd lakójával lépett közvetlen kapcsolatba.

Dekkeret saját magát látta álmában. Egy hegygerincen sétált, ami megérzései szerint a múlt éjszaka elhagyott hegylánc teteje lehetett. Egyedül volt, és a napkorong hatalmasnak tűnt, félig kitöltötte az eget. Mégsem volt elviselhetetlen a hőség. A hegyoldal olyan meredeken lejtett, hogy amikor lenézett a sziklaperemről, nyílegyenesen lelátott, le, le és még lejjebb, látszólag több száz mérföld mélységbe, ahol roppant, füstölgő katlan dübörgött, egy fortyogó vulkáni kürtő, ahol rőt magma bugyogott és sziszegett. A föld alatti erők gigászi örvénye nem ijesztette meg, éppen ellenkezőleg, furcsán vonzotta, olyan hívogatónak tűnt, hogy legszívesebben belevetette volna magát, és az olvadt magjáig úszott volna. Ereszkedni kezdett lefelé, futott és szökellt, gyakran a talajtól is elszakadt, és csak lebegett, sodródott, repült a hatalmas hegyoldal mellett, és amikor közelebb ért a lüktető lávához, mintha arcokat látott volna benne, Lord Prestimiont és a Pontifexet, Barjazidot és Golator Lasgiát — és azok ott, a szélén, azok a félig rejtőző, félénk árnyak nem metamorfok? A vulkán szívében csak úgy nyüzsögtek a hatalmasságok, és Dekkeret szeretettel eltelve szaladt feléjük. Csak egy gondolat járt a fejében: Fogadjatok magatok közé, jövök, itt vagyok, és amikor mögöttük megpillantotta a hatalmas, fehér korongot, amiről azonnal tudta, hogy a Sziget Úrnőjének támogató szeretete, minden porcikáját elöntötte a boldogság, mert most már megértette, hogy ez egy álomüzenet, és az Úrnő hosszú hónapok óta nem érintette meg alvó elméjét.

Nem ébredt fel, de tudatában volt annak, hogy alszik, így figyelte az álombéli Dekkeretet, és várta a beteljesülést, a találkozást az álom-Úrnővel, amikor feláldozza magát a vulkán kürtőjében, amit majd a kinyilatkoztatás és az igazság követ, és ebből a pillanatból születik majd a boldogság. Ekkor azonban különös érzés suhant át az álmán, akár egy árnyék. A színek kifakultak, az arcok elhomályosultak; Dekkeret szaladt ugyan tovább, de egyre többször botlott meg és bukott fel a forró köveken, lenyúzta a bőrt a térdéről és a tenyeréről, aztán teljesen el is tévedt, és már nem lefelé tartott, hanem elkalandozott oldalra, és nem is bírt tovább haladni. Az előbb már majdnem megérintette a boldogság pillanatát, ami mostanra kisiklott a kezéből, és szorongás, feszengés és meghökkenés maradt utána. Rohamosan hagyta el az álomban felsejlő eksztázis ígérete. A ragyogó színek behódoltak a mindent elborító szürkeségnek, és minden mozgás megszűnt: Dekkeret mozdulatlanul állt a hegyoldalon, mereven bámulta a kihunyt kürtőt odalent, és a látványtól megremegett, összekucorodott a földön és zokogva hevert ott, amíg fel nem ébredt.

Pislogva felült a szalmafonaton. Lüktető fejfájás gyötörte, a szeme szúrt, mellkasában és a vállában borzalmasan feszültek az izmok. Ez az egész nem volt rendben: az álmok, még a legrosszabb rémálmok sem okoztak soha ilyen zavarodottságot, félelmet és rossz közérzetet. Kora délutánra járt, a vakító napkorong a fák lombja fölött lebegett. A közelben Khaymak Gran, és a vroon, Serifain Reinaulion hevert, kicsit távolabb Dinitak Barjazid feküdt. A jelek szerint az igazak álmát aludták. Az idősebb Barjazidot nem látta. Dekkeret hasra fordult, a meleg homokba temette az arcát, és hagyta, hadd eresszen le belőle a felgyülemlett feszültség. Valami szörnyen elromlott az álmában, ezt tudta: sötét erők nyúltak bele, elloptak minden jót, és fájdalmat hagytak helyette. Szóval ezek lennének a sivatag kísértetei? Ilyen, ha ellopják valakinek az álmait? Dekkeret összegömbölyödött a matracon. Úgy érezte, bemocskolták, kihasználták és megerőszakolták. Vajon mostantól fogva, miközben egyre mélyebbre hatolnak a borzalmas sivatagba, mindig ez lesz majd, ha nyugovóra tér? Vagy még ennél is rosszabb?

Kis idő múlva ismét elaludt. Újabb álmok jöttek, kósza, homályos foszlányok, ritmus és tudatos tervezés nélkül. Nem foglalkozott velük. Amikor felébredt, a nappal már a végére járt, és a sivatag neszei, a kísértethangok motyogtak a fülébe, csengőszót hallott, mormolást és távoli nevetést. Olyan kimerültnek érezte magát, mintha egyáltalán nem is aludt volna.

8.

A többieken semmi sem mutatta, hogy bármi megzavarta volna az álmukat. A szokásos módon köszöntötték az ébredező Dekkeretet — a magas, szótlan szkandár nő rá se hederített, a kis vroon nyájasan csipogott és szaporán összefonta, majd széttárta a csápjait, a két Barjazid pedig kurtán biccentett felé —, és ha sejtették is, hogy új társuknak gyötrelmes éjszakája volt, nem hozták szóba. Reggeli után az idősebb Barjazid rövid tanácskozást tartott Serifain Reinaulionnal az utak állapotáról, amelyeken aznap éjjel szándékoztak haladni, aztán már el is indultak a holdfényes éjszakába.

Úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, gondolta Dekkeret eltökélten. Ne tudják meg, hogy ezek a lidércek azt tesznek velem, amit akarnak.

De elhatározása nem lett hosszú életű. A lebegő egy kiszáradt tavakkal teli vidéken járt, ahol az üres medrekből több ezer különös, szürkészöld púp meredezett. Barjazid váratlanul Dekkerethez fordult.

— Kellemeset álmodtál? — kérdezte.

Dekkeret tudta, hogy látszik rajta, mennyire kimerült.

— Pihentem már jobban is — motyogta.

Barjazid csillogó szeme áthatóan meredt rá.

— A fiam szerint nyöszörögtél álmodban, sokat forgolódtál, és átkulcsoltad a térdedet. Csak nem az álomtolvajokat érezted alvás közben?

— Zavaró erő jelenlétét éreztem az álmomban. Azt nem tudom, az álomtolvajok műve volt-e.

— Leírnád, milyen érzés volt?

— Talán álomfejtő is vagy, Barjazid? — csattant fel Dekkeret hirtelen haraggal. — Miért hagynám, hogy az elmémben kutakodj? Az álmaim csak rám tartoznak!

— Békesség, jó lovag, békesség. Nem akartam tolakodó lenni.

— Akkor hagyjál békén!

— Felelősséggel tartozom a biztonságodért. Ha a pusztaság démonai elkezdtek befurakodni a lelkedbe, neked is érdeked, ha erről tudok.

— Szóval most már démonok?

— Démonok, kísértetek, lidércek, ellenséges alakváltók, teljesen mindegy — mondta Barjazid türelmetlenül. — Lények, akik az alvó utasokra vadásznak. Megérintettek vagy sem?

— Nem volt különösen kellemes az éjszakám.

— Arra kérlek, meséld el, pontosan miért.

Dekkeret nagy levegőt vett, majd lassan kiengedte.

— Először úgy éreztem, hogy az Úrnőtől kapok üzenetet, egy békés és örömteli álmot. Ami aztán fokozatosan megváltozott, érted? Egyre sötétebb és egyre kaotikusabb lett, eltűnt belőle minden boldogság, és sokkal rosszabb hangulatban ébredtem, mint amikor lefeküdtem aludni.

Barjazid komolyan biccentett.

— Igen, igen, ezek a tünetek. Valami megérinti az elmét, behatol az álomba, zavaró fátylat borít rá, és kiszívja belőle az energiát.

— Vámpírizmus lenne? — vetette fel Dekkeret. — Él valami a pusztaságban, ami életerőt szív el a gyanútlan vándoroktól?

Barjazid csak mosolygott.

— Látom, mindenképpen elméleteket akarsz gyártani. Én nem állítok fel teóriákat, beavatott.

— És te érezted a jelenlétüket az álmaidban?

Az emberke különös, átható tekintetet vetett Dekkeretre.

— Nem. Nem, soha.

— Soha? Immúnis vagy rájuk?

— Úgy tűnik.

— És a fiad?

— Néhány alkalommal megesett vele is itt a sivatagban. De nagyon ritkán, talán minden ötven esetből egyszer. Az immunitás ezek szerint nem öröklődik.

— És a szkandár? A vroon?

— Őket is megérintette ez az erő — felelte Barjazid. — Nem túl gyakran. Zavarónak találják, de nem elviselhetetlennek.

— Mások mégis belehaltak az álomtolvajok érintésébe.

— Ez pusztán elmélet — mondta Barjazid. — Az utasok többsége, akik az elmúlt években errefelé jártak, különös álmokról számoltak be. Voltak, akik eltévedtek és soha többé nem kerültek elő. De honnan tudhatjuk, hogy létezik-e bármi kapcsolat a rémálmok és az eltévedés között?

— Nagyon óvatos ember vagy — mondta Dekkeret. — Sohasem hozol elhamarkodott következtetéseket.

— És egészen szép kort éltem meg, miközben a nálam meggondolatlanabbak közül sokan jóval korábban visszatértek minden dolgok forrásához.

— Szerinted a túlélés a legnagyobb vívmány, amit az ember valaha is elérhet?

Barjazid hangosan felnevetett.

— Így beszél a Kastély igazi lovagja! Nem, beavatott, szerintem több minden van az életben, mint egyszerűen elkerülni a halált. De a túlélés azért sokat segít, nem igaz, beavatott? A túlélés alapvetően szükséges mindazoknak, akik nagy tettekre készülnek. A holtak már semmit sem fognak elérni.

Dekkeret úgy döntött, nem erőlteti tovább a témát. A beavatott lovagok és a Barjazidhoz hasonlók erkölcsi kódexét felesleges lett volna összehasonlítani, ezenkívül Barjazid vitastílusa agyafúrt, higanyszerűen szétfolyó érvekből állt, és ettől lassúnak, lomhának érezte magát, amit nem szeretett. Egy kis ideig hallgatott, majd azt mondta:

— Minél mélyebbre jutunk a sivatagban, annál rosszabbak lesznek az álmok?

— Amennyire tudom, igen — felelte Barjazid.

Ennek ellenére Dekkeret azon kapta magát, hogy mire az éjszaka a vége felé járt, és közeledett a táborverés ideje, gondolatban felkészült az álombéli fantomokra, sőt szinte várta is őket. Aznap a sivatag teknőjének távolabbi szélén táboroztak, egy alacsonyabban fekvő részen, ahol a homok nagy részét elsöpörte a kíméletlen szél, és kilátszottak alóla a sziklák. A száraz levegő furcsán sercegett, szélfútta, horzsolódó zajjal, mintha a kíméletlen ragyogás részecskékként csupaszította volna le az anyagot mindenfelé. Alig egy óra maradt délig, mire nyugovóra tértek. Dekkeret higgadtan elhevert a szalmafonat matracon, és félelem nélkül felajánlotta az ébrenlét peremén egyensúlyozó lelkét bárminek, ami csak várhat rá. A lovagrendben természetesen a bátorság eszméjének jegyében nevelték, és elvárták tőle, hogy félelem nélkül fogadja a kihívásokat, de eddig kevés alkalommal kellett próbára tennie magát. Majipoor békés világán keményen meg kellett dolgozni a kihívásokért, a világ civilizálatlan zugaiba kellett bemerészkedni utánuk, mert a lakott vidékek rendezettek és nyájasak voltak. Dekkeret korábban is ezért utazott a vadonba, de az első komolyabb próbatétele Khyntor hegyvidékén nem sikerült. Most újabb esélyt kapott. Ezek az ocsmány álmok bizonyos értelemben a megváltás ígéretétől tartották távol.

Hagyta, hogy elnyomja az álom.

És hamarosan álmodott is. Ismét Tolaghaiban volt, de a város furcsán megváltozott, és tükörsima falú, alabástrom villákból meg buja kertekből állt, pedig a hőség továbbra is trópusi hevességgel perzselt mindent. Széles sugárutakon sétált, és gyönyörködött az elegáns építészeti megoldásokban, a növényzet pompájában. A Napkirály kíséretének hagyományos zöld és aranyszínű öltözékét viselte, udvarias biccentéssel üdvözölte Tolaghai lakóit, akik alkonyati sétájuk közben szembe jöttek vele, és széttárt tenyerükkel az uralkodó jelét, a napszimbólumot mutatták egymásnak. Egyszer csak felbukkant előtte a csinos Golator Lasgia. A nő rámosolygott, megfogta a kezét, és egy olyan helyre vezette, ahol a szökőkutakból zuhatagokban áradt a víz, és hűvös permet szállt a levegőben, és levették ruhájukat, és megfürödtek a vízben. Majd meztelenül léptek elő az édes illatú medencéből, ahonnan a talajt szinte alig érintve egy kertbe mentek, ahol ívelt törzsek és hatalmas, csillogó, sokkaréjú levelek között jártak. A nő nem szólt semmit, csak egy-egy kézmozdulattal jelezte, hogy kövesse a szorosan egymáshoz ültetett fákkal szegélyezett, árnyas sétányokon. Golator Lasgia állandóan Dekkeret előtt haladt, csábítóan és éppen csak elérhetetlenül, majd a kettőjüket elválasztó centiméterekből lassan több lábnyi, aztán több méternyi távolság lett. Kezdetben egyáltalán nem tűnt nehéznek utolérni, de csak nem sikerült, végül egyre szaporábban és szaporábban kellett szednie a lábát, hogy ne veszítse szem elől. A nő mély bronzszínben játszó bőrén megcsillant a korai holdfény, és gyakran hátrapillantott, hogy ragyogó mosollyal és egy fejmozdulattal sürgesse a férfit. De Dekkeret nem bírta követni. A nő addigra a kert túlsó végében járt. Dekkeret növekvő elkeseredettséggel vetette magát utána, azonban a nő alakja egyre kisebb lett és majdnem eltűnt, olyan messze járt előtte, hogy már a csillámló bőre alatti izmok játékát sem látta, és miközben Dekkeret az ösvényen az egyik kertből a másikba rohant, egyszer csak feltűnt neki, hogy megváltozott a hőmérséklet, váratlanul, de kitartóan emelkedett, hiszen felkelt a nap, pedig éjszaka volt, és teljes erővel perzselte a vállát. A fák elfonnyadtak és meggörnyedtek. Levelek hullottak. Dekkeretnek küzdenie kellett, hogy talpon maradjon. Golator Lasgia csak egy pont volt a látóhatár szélén, és még mindig hívogatóan intett neki, ugyanúgy mosolygott és dobta hátra a haját, de egyre kisebb lett, a napkorong egyre magasabbra emelkedett, és ezzel együtt erősödött a fénye, perzselt, égetett, mindent elsorvasztott. A kertből nem maradt más, csak sovány, csupasz ágak és durva, szikkadt, felrepedezett talaj. Rettenetes szomjúság fogta el Dekkeretet, de itt nem volt víz, és amikor a feketére égett fatörzsek mögött bujkáló alakokat meglátta — metamorfokat, a csalfa, ravasz teremtményeket, akik nem bírtak egy alakban maradni, őrjítő módon, vibrálva folytak egyikből a másikba —, és hangos kiáltásokkal vizet kért tőlük, akkor csak könnyed, csilingelő nevetést kapott. Támolyogva folytatta az útját. A mennybolton lüktető kegyetlen fény lassan ropogósra sütötte: érezte, hogy a bőre megkeményedik, megrepedezik és felhasadozik. Még egy perc, és tényleg megszenesedik. Mi lett Golator Lasgiával? Hol vannak a mosolygó, hajbókoló, napjelet mutató városiak? A kertek is eltűntek. A sivatagban volt, kétrét görnyedve támolygott az égető pusztaságban, ahol még az árnyékban is perzselt a hőség. Lassan feltámadt benne a valódi rémület, mert még álmában is érezte a fájdalmat, és az elméjének az a része, ami eddig csak figyelt, most egyre riadtabbá vált, hátha az álom olyan erős, hogy a húsvér testében is kárt okoz. Hallott olyan emberekről, akik életüket veszítették egy megsemmisítő erejű álmukban. Eszébe jutott, hogy idő előtt véget vet ennek az egésznek, habár ez teljesen ellentétes volt mindennel, amire valaha tanították, arról nem is beszélve, hogy a végső megvilágosodásig csak a legnagyobb szörnyűségekkel szembenézve juthatott el. A biztonsága érdekében mégis majdnem felébresztette magát, de az is a gyávaság egyik válfaja, ezért megesküdött, hogy tovább álmodik, még ha az életébe is kerül. Addigra már térden kúszott a tüzes homokban, és különösen tisztán látta a dűnék közül egyenes vonalban masírozó, titokzatos, aranyszínű bogarakat: hangyák voltak, ocsmányul felpüffedt rágókkal, és sorban felmásztak rá, és mindegyik beleharapott a testébe, éppen csak egy kicsit, egy parányi falatot, és nem eresztették, ezért pillanatokon belül több ezer parányi teremtmény nyüzsgött rajta. Hiába csapkodott, nem bírt megszabadulni tőlük. Leszakította a testüket, de a fejük maradt, és a csáprágók nem eresztették. Körülötte feketére festette a homokot a rengeteg fejetlen hangya, azonban takaróként lepték el a testét is, és Dekkeret csak csapkodott és csapkodott, egyre nagyobb lendülettel, a hangyák pedig csak jöttek és másztak és haraptak. Végül belefáradt a küzdelembe. Igazából még hűvösebb is volt a hangyák takarója alatt, gondolta. Megvédték a különösen kegyetlen napfénytől, és nem tudtak olyan erősen csípni és marni, mint a napsugarak. Sohasem lesz vége ennek az álomnak? Dekkeret megpróbálta átvenni az irányítást, hogy a hangyák áradatát hűsítő vízcseppek zuhatagává változtassa, de nem sikerült, ezért végül ismét megadta magát a rémálomnak, és kimerülten kúszott tovább a homokban.

Dekkeret fokozatosan döbbent rá, hogy már nem álmodik.

Egyáltalán nem érezte, hol volt az álom és az ébrenlét határa. Egyszerűen eljött az a pillanat, amikor rájött, hogy a szeme már régóta nyitva, és a két külön tudata, a figyelő álmodó és a szenvedő álom-Dekkeret már megint egy. Azonban továbbra is a sivatagban volt, a rettenetes déli napfényben. Meztelen volt. A bőrén horzsolások és hólyagok éktelenkedtek. És hangyák másztak rajta, és ezek a parányi, sápadt teremtmények valóban apró rágóikkal csipkedték. Dekkeretnek elképedésében egy pillanatra az is eszébe jutott, hátha az álomvilág egy még mélyebb rétegébe keveredett az előző lidércnyomásból, de nem, amennyire ezt meg tudta ítélni, a valódi sivatagban volt, ráadásul valahol a közepén. Felállt, lesöpörte magáról a hangyákat — akárcsak az álomban, itt is akkora erővel akaszkodtak bele, hogy a testük leszakadt a fejükről —, majd körülnézett, hol van a tábor.

Nyomát sem látta. Álmában kisétált a nyílt sivatag kopár, perzselő katlanjába — és eltévedt. Bárcsak álom lenne ez is, gondolta erősen, hátha akkor felriad belőle Barjazid lebegőjének árnyékában. De ennél jobban nem ébredhetett már fel. Dekkeret végre megértette, hogyan tűntek el a vándorok örökre az Ellopott Álmok Sivatagában.

— Barjazid? — kiáltotta. — Barjazid!

9.

Csak a visszhang válaszolt a távoli dombok felől. Még egyszer Barjazid nevét kiáltotta, és harmadszorra is, de csak saját hangja felelt. Meddig bírja a sivatagban? Egy óráig? Kettőig? Nem volt vize, nem látott menedéket, és egy árva rongyot sem viselt. A feje csupaszon tűrte a napkorong perzselő tekintetét. Ez volt a legforróbb időszak. A táj minden irányban teljesen egyformának tűnt: egy sekély medence, ahol forró szelek fújtak. Dekkeret megpróbálta követni a nyomait, de néhány méter után semmi sem látszott a kemény és sziklás talajon. A tábor bárhol lehetett, akár a legalacsonyabb kis emelkedő mögött. Ismét segítségért kiáltott, és megint csak a visszhangok feleltek. Ha találna egy homokdűnét, akkor nyakig eltemethetné magát a homokban, kivárná, amíg a legforróbb időszaknak vége, hogy sötétedés után a tábortűz fénye alapján megkeresse a többieket. De nem látott dűnéket. Ha felkapaszkodna egy magasabb pontra, onnan az egész vidéket beláthatná, rátalálhatna a táborra. Azonban itt még dombok sem voltak. Vajon mihez kezdene Lord Stiamot egy ilyen helyzetben? Vagy Lord Thimin? Vagy valamelyik múltbéli, legendás harcos? És mit csinál Dekkeret? Milyen ostoba módja ez az elmúlásnak, gondolta, haszontalan, ocsmány, visszataszító halál. Megfordult és megint megfordult, teljes kört írt le, de feleslegesen. Egyetlen olyan pontot sem látott, ami felé elindulhatott volna, úgy viszont nincs értelme gyalogolni, ha azt sem tudja, merre tart. Vállat vont, és egy hangyáktól mentes részen lekuporodott. Semmilyen zseniális terv nem jutott eszébe, amivel megmenekülhetett volna. Semmilyen rejtett, belső tartaléka nem volt, ami minden esély ellenére mégis segíthetett volna biztonságba jutni. Álmában eltévedt a sivatagban, és mint Golator Lasgia megjósolta, itt is fog meghalni. Ennyi az egész. Egyetlen dolgot tehetett: bebizonyíthatta, hogy erős jellem, aki higgadtan, csendesen fog kiszenvedni, haragos könnyek nélkül, és a végzetet sem átkozza elvakult haraggal. Talán egy óra alatt megtörténik. Esetleg annyi sem kell hozzá. A legfontosabb, hogy becsülettel haljon meg, mert ha a halál elkerülhetetlen, akkor tisztességesen, rendben kell szembenézni vele.

Várta, hogy eljöjjön érte a halál.

A halál nem érkezett. Jött helyette — hogy tíz perccel vagy fél órával vagy egy órával később, azt meg nem tudta volna mondani — Serifain Reinaulion. Kelet felé egyszer csak felderengett a vroon alakja, mint egy délibáb, és lassan, két kulacs alatt görnyedezve közeledett. Száz méterre járhatott, amikor két csápjával Dekkeret felé intett és odakiáltott neki:

— Életben vagy még?

— Többé-kevésbé. Valóban létezel?

— Valóban. A délelőtt nagyobb részében téged kerestünk. — A kis teremtmény gumiszerű végtagjai kapkodva az egyik kulacsra fonódtak és Dekkeret felé nyújtották. — Tessék. Kortyolj bele. Ne igyál sokat. Éppen csak egy nyeletnyit. Kiszáradtál. Megfulladsz, ha túl mohón iszol.

Dekkeret ellenállt a késztetésnek, és nem itta ki a tömlőt egyetlen húzásra. A vroonnak igaza volt: csak egy kis kortyot, még egy kis kortyot, óvatosan, különben baj lesz. Lassan megtöltötte a száját vízzel, lögybölgette egy kicsit, megáztatta bedagadt nyelvét, és csak ezután nyelt. Ah. Még egy óvatos korty. Aztán még egy, majd egy tisztességesebb adag következett. Enyhén megszédült. Serifain Reinaulion mutatta, hogy kéri a tömlőt. Dekkeret intett neki, hogy nem, ismét ivott, majd enyhén bevizezte az arcát és az ajkát.

— Milyen távol vagyunk a tábortól? — kérdezte végül. — Tíz percre. Elég erős vagy ahhoz, hogy sétálj, vagy menjek el a többiekért?

— Tudok járni.

— Akkor induljunk.

Dekkeret biccentett.

— Még egy kis kortyot esetleg…

— Hozd a kulacsot. Igyál, amikor kedved tartja. Ha gyengének érzed magadat, szólj és megállunk. Ne felejtsd el, hogy én nem tudlak cipelni.

A vroon lassú léptekkel megindult az egyik homokkal borított, alacsony sziklagerinc felé, ami talán ötszáz méterre lehetett keletre. Dekkeret szédelegve követte, és meglepve látta, milyen meredek itt a talaj. A sziklagerinc egyáltalán nem volt annyira alacsony, csak a fénytörés valamelyik trükkje miatt látta annak. Valójában kétszer vagy háromszor olyan magas volt, mint ő, és ezzel el is takarta a túloldalon húzódó két másik sziklataréjt. A lebegő a távolabbi árnyékában állt.

A táborban egyedül Barjazid várt rájuk. A tekintetében mintha megvetés és bosszúság látszott volna, amikor Dekkerethez fordult.

— Sétálgatunk? Délben?

— Alvajártam. Elkaptak az álomtolvajok. Mintha elvarázsoltak volna. — Dekkeret megborzongott: a napszúrás lassan kezdte felborítani a szervezete hőháztartását. Elhevert a lebegő mellett a földön, és magára húzott egy vékony köpenyt. — Amikor felébredtem, nem láttam a tábort. Biztosra vettem, hogy meghalok.

— Még fél óra, és így is történt volna. Így is legalább a tested kétharmada megégett. Szerencséd, hogy a fiam felébredt és látta, hogy eltűntél.

Dekkeret még szorosabban összehúzta magán a köpenyt.

— Hát így halnak meg az emberek a sivatagban? Álmukban kisétálnak a forróságba?

— Ez az egyik módja, igen.

— Az életemmel tartozom neked.

— Azóta az életedet köszönheted nekem, amióta elhagytuk a hágót. Egyedül már vagy ötvenszer meghaltál volna. Ha nagyon hálálkodni akarsz valakinek, a vroonnak tedd. Ő talált meg téged.

Dekkeret bólintott.

— Hol van a fiad? És Khaymak Gran? Ők is engem keresnek?

— Már visszafelé tartanak — mondta Barjazid. És valóban, pár pillanattal később felbukkant a szkandár meg a fiú. A szkandár egyetlen pillantást sem vetett rájuk, csak ledobta magát a szalmafonatra. Dinitak Barjazid szégyenlősen Dekkeretre vigyorgott.

— Kellemes volt a séta? — kérdezte.

— Nem igazán. Sajnálom, hogy kellemetlenségeket okoztam.

— Akárcsak mi.

— Talán mostantól le kellene kötöznöm magamat, mielőtt elalszom.

— Vagy nehéz súlyt tenni a mellkasodra — javasolta Dinitak, majd ásított. — Legalább napnyugtáig próbálj meg békén maradni. Megteszed?

— Én is ezt szeretném.

Azonban nem bírt elaludni. A bőre ezernyi helyen sajgott a rovarcsípésektől, és Serifain Reinaulion nyugtató kenőcsei ellenére a leégés miatt is nagyon rosszul volt. A torkát porosnak és száraznak érezte, és egyáltalán nem számított, mennyi vizet ivott rá. A szeme fájdalmasan lüktetett. Mint aki egy bosszantó, sajgó sebet piszkálgat, gondolatban vissza-visszatért a sivatagi megpróbáltatásaihoz — az álomhoz, a hangyákhoz, a szomjúsághoz, az elkerülhetetlen halál tudatához. Kérlelhetetlenül túrta az emlékeit, vajon rábukkan-e közöttük a gyávaság bármilyen nyomára, de nem talált ilyet. Döbbenetet igen, haragot és nyugtalanságot is, de sem pánikra, sem félelemre nem emlékezett. Jó. Jó. A megpróbáltatások legrosszabb része, gondolta végül, nem a forróság, a szomjúság vagy a veszély volt, hanem az álom maga, az a sötét és zavaró vízió, ami ismét olyan vidáman kezdődött, hogy a közepén ijesztő átalakuláson menjen át. Megtagadták tőle az egészséges álmokkal járó vigaszt és megkönnyebbülést. Ilyen lehetne, ha valaki halottként kényszerülne tovább élni, mert a halál csak egy pillanatig tart, az álom azonban a teljes előtte álló életében elkíséri. És egyáltalán, mit akartak közvetíteni ezek a nyomasztó suvraeli álmok? Dekkeret tudta, hogy az Úrnőtől kapott üzenetet gondosan tanulmányozni kellett, szükség esetén egy képzett álomfejtő segítségével, mert létfontosságú információkat tartalmazhatott az életével kapcsolatban. Ezek a víziók azonban nem származhattak az Úrnőtől, mert sokkal fenyegetőbbek és komorabbak voltak — inkább egy másik, jóval sötétebb hatalom művének tűntek. Alakváltók? Talán. Valamelyik törzsük fondorlattal szerzett volna egy olyan gépezetet, amivel az Úrnő képes megérinteni alattvalói elméjét? És azóta is itt lapulnak Suvrael perzselő szívében, ahol gyanútlan utasokra lesnek, lopnak a lelkükből, megcsapolják az életerejüket, és felfoghatatlan módszerekkel, egyesével állnak bosszút azokon, akik megfosztották őket a világuktól?

Miközben körülötte megnyúltak a délutáni árnyékok, végre érezte, hogy kezdi elnyomni az álom. Először küzdött ellene, mert attól tartott, ismét láthatatlan erők tolakodnak be a lelkébe. Elkeseredetten próbálta nyitva tartani a szemét, mereven bámult kifelé a sötétedő pusztaságba, és a sivatag hátborzongató zümmögését és mormolását hallgatta, de végül nem bírt tovább küzdeni a kimerültséggel. Felszínes és kényelmetlen álomba szenderült, amit időről időre törtek meg logikátlan jelenetek és érthetetlen képek, de ezek nem az Úrnőtől vagy bármilyen külső hatalomtól származtak, csak fáradt elméje rétegeiben lebegtek minden rendszer nélkül. Aztán arra riadt, hogy valaki a vállát rázza. A vroon volt az. Dekkeret gondolatai ködösen, lassan forogtak. Teljesen eltompult. Kicserepesedett az ajka, és fájt a háta. Időközben leszállt az éjszaka, és a többiek már csomagoltak. Serifain Reinaulion egy pohár édes, sűrű, kékeszöld folyadékot nyújtott át neki, amit Dekkeret egyetlen korttyal felhajtott.

— Gyere — mondta a vroon. — Ideje indulni.

10.

A sivatag ismét új arcát mutatta nekik, és durva, erőszakos lett körülöttük a táj. A jelek szerint ezt a vidéket hatalmas földrengések sújthatták, egészen gyakran, mert a föld töredezett volt és egyenetlen, a sivatagi talaj hatalmas, felgyűrt tömbjei természetellenes szögekben dőltek egymásnak, és az alacsony, megtört sziklák alatt roppant kupacokba gyűlt a törmelék. A kaotikus, tomboló pusztítás földjén egyetlen járható út vezetett át — egy réges-rég kiszáradt folyó enyhén lejtős, homokkal borított medre, ami hosszú, ívelt kanyarokat írt le a repedezett sziklák között. A nagyobbik hold majdnem teljes volt aznap éjjel, és szinte nappali világosságba borította a bizarr tájat. Miután órákon át haladtak előre a teljesen egyforma vidéken, amitől úgy tűnt, mintha a lebegő egy helyben állna, Dekkeret Barjazidhoz fordult.

— Mennyi idő még, mire elérjük Ghyzon Kort?

— Ez a völgy választja el a sivatagot és a füves pusztaságot. — Barjazid délnyugat felé mutatott, ahol a folyómeder eltűnt két roppant, csipkés tetejű sziklacsúcs között, amelyek leszúrt tőrökként meredtek elő a sivatagból. — Az ott a Munnerak-szurdok, azon túl teljesen más az éghajlat. A hegyek falán túl éjszakánként köd érkezik a tengerről, és a vidék dús legelőin kiválóan lehet legeltetni. Holnap a szurdok felé félúton verünk tábort, és a következő nap átkelünk rajta. Legkésőbb tengernapra már el is foglalhatod a szállásodat Ghyzon Korban.

— És veled mi lesz?

— A fiammal együtt a környéken van dolgunk. De visszamegyünk érted Ghyzon Korba, mondjuk… három nap múlva? Vagy legyen öt?

— Ötnek elegendőnek kell lennie.

— Jó. Utána elindulunk visszafelé.

— Ugyanazon az úton?

— Nincsen másik — felelte Barjazid. — Gondolom, Tolaghaiban elmagyarázták, hogy a tenyésztők vidéke a különböző akadályok miatt csak ezen a sivatagi úton közelíthető meg. Így van? De mi félnivalód van tőle? Nem is olyan szörnyűek ezek az álmok, hm? És amíg nem mászkálsz el alvás közben, nem fenyeget semmilyen veszély.

A magyarázat teljesen elfogadhatónak tűnt. Dekkeret valójában maga is úgy érezte, hogy túléli a visszautat, de a tegnapi álom rettenetes kínszenvedése után nem nagy örömmel tekintett a rá váró megpróbáltatásokra. Amikor reggel letáboroztak, ismét a szorongás fogta el az elalvás gondolatára. A pihenő első órájában nyitva tartotta a szemét, és a forróságban reszkető és nyúló sziklák fémesen kongó neszeit hallgatta, míg végül csak elaludt, váratlanul, mintha sűrű, fekete felhő ereszkedett volna az elméjére.

Aztán egyszer csak teljesen magával ragadta az álom, ami — és ezt már a legelső pillanatban tudta — az összes közül a legszörnyűségesebb lett.

A fájdalom jött először — sajdulás, lobbanás, nyilallás a koponyájában, ezt követte minden átmenet nélkül a vakítóan robbanó fény, és Dekkeret nyöszörögve szorította a fejét. A gyötrelmes görcs azonban hamar elmúlt, és megérezte Golator Lasgia lágy, álombéli jelenlétét, aki kedvesen csitítgatta és a kebléhez húzta a fejét. Addig ringatta, mormolt neki és nyugtatgatta, amíg Dekkeret végül kinyitotta a szemét, felült és körülnézett, és látta, hogy már nem a sivatagban, és nem is Suvraelben van. Golator Lasgiával együtt egy hűvös erdei tisztáson álltak, ahol sárga és tükörsima kérgű, szálegyes faóriások nőttek elképzelhetetlenül magasra, és szinte a lábuk előtt fürge patak zubogott és harsogott a vízből kiálló sziklák között. A patak túlpartján meredeken lejtett a táj, és a távolban egy völgy derengett, a másik felén egy hatalmas, szürke, fűrészfogas hegy hósapkás csúcsával. Dekkeret azonnal felismerte Khyntor kilenc roppant csúcsának egyikét.

— Nem — mondta. — Nem itt akarok lenni.

Golator Lasgia felnevetett, és hangja bájos csilingelése most valamiért fenyegetőnek tűnt, akárcsak azok a halk neszek, amiket a sivatagban hallani szürkületkor.

— Hiszen ez csupán egy álom, barátom! Bármi is történik az álmodban, azt el kell fogadnod.

— Az álmomat innentől én irányítom. Nincsen kedvem visszatérni a khyntori hegyvidékre. Nézd csak, már változik is a táj! A Zimr-folyón vagyunk, és közelítünk a nagy kanyarhoz. Látod? Látod Ni-moya sziporkázó városát?

Dekkeret valóban látta a hatalmas város fehér rengetegét a fák zöld háttere előtt. De Golator Lasgia csak a fejét csóválta.

— Nincsen itt semmilyen város, szerelmem. Csak az északi vadon. Érzed a szelet? Hallgasd a csermely zaját! Nézd! Térdelj le, markolj bele a száraz fenyőtűkbe! Ni-moya messze van innen, és mi vadászni jöttünk.

— Könyörögve kérlek, hadd menjünk Ni-moyába!

— Majd máskor — válaszolta Golator Lasgia.

Dekkeret nem bírt győzedelmeskedni. Ni-moya varázslatos tornyai megvonaglottak, halványodni kezdtek, majd teljesen eltűntek, és csak a sárgatörzsű fák maradtak, a fagyos szellő és az erdő hangjai. Dekkeret egész testében remegett. Az álom foglya volt, és nem menekülhetett.

Öt vadász bukkant fel durva, fekete haigusbőr köpönyegben, és közönyös mozdulatokkal, tisztelettel köszöntötték, majd fegyvereket nyújtottak át Dekkeretnek, egy tompa, gömbölyű végű csőre emlékeztető energiavetőt, egy rövid, csillogó háromélű tőrt és egy hosszabb, kampóban végződő pengét. Dekkeret nemet intett, mire az egyik vadász, egy nő közelebb lépett, és gúnyos mosolyt villantott rá. A fogsora hézagos volt, széles szájából halbűz áradt. Dekkeret felismerte az arcát, és szégyenkezve fordította el a fejét, mert ő volt az a vadász, aki életét vesztette a Khyntor-hegységben azon a bizonyos napon, sok-sok évvel ezelőtt. Ha a nő nem állna itt, gondolta, az álom még éppen elviselhető lenne. Így azonban ismét át kellett élnie az egészet, és ez maga volt az ördögi kínszenvedés.

— Fogadd el tőle a fegyvereket — mondta Golator Lasgia. — A steetmoy-falka már szalad, és nem szabad elszalasztanunk őket.

— Nem óhajtom…

— Micsoda oktalanság azt hinni, hogy az álmokat érdeklik az óhajok! Maga az álom az igazi kívánságod. Fogd a fegyvereket!

Dekkeret minden megértett. Elgémberedett ujjakkal elfogadta a pengéket és az energiavetőt, majd mindegyiket az öve megfelelő helyére akasztotta. A vadászok mosolyogtak, és durva, északi nyelvjárásban morogtak felé valamit. Aztán futásnak eredtek a patak mentén, könnyed, szökellő léptekkel, de annyira, hogy alig érintették a talajt. És akár akarta, akár nem, Dekkeret is velük futott, kezdetben ügyetlenül, majd egyre jobban átvette kecses mozdulataikat. Golator Lasgia könnyedén lépést tartott vele, sötét haja az arcát verdeste, szeme izgatottan csillogott. Bal kéz felé fordultak, az erdő szívébe, és félhold alakba húzódtak szét, a két végén közel, hogy ne szabadulhasson előlük a préda.

A préda! Dekkeret előtt három fehér bundájú steetmoy bukkant fel, és világos szőrük lámpásként világított az erdő mélyén. Az állatok nyugtalanul és morogva járkáltak fel-alá, mert tudtak a behatolókról, de még így sem akarták elhagyni a területüket. Ezek a nagytermetű bestiák Majipoor talán legveszedelmesebb állatai voltak, fürgeségük, erejük és ravaszságuk tette őket az észak rettegett ragadozóivá. Dekkeret előhúzta a háromélű tőrt. A steetmoyra igazi vadász nem ment energiavetővel, arról nem is beszélve, hogy az túlságosan nagy kárt tett volna az értékes szőrmében: nem, az igazi vadász közelről ölte meg őket, pengével, általában a tőrrel, szükség esetén pedig a kampós végű machetével.

A vadászok Dekkeretre néztek. Válassz egyet, mondta a tekintetük, legyen az a te zsákmányod. Dekkeret bólintott. A középsőre mutatott. A vadászok hidegen mosolyogtak. Mit tudhattak, amit nem akartak elmondani neki? Ugyanez megtörtént akkor is, a múltban, ugyanígy kiült az arcukra az alig palástolt megvetés, amit a hegyvidékiek az elkényeztetett uracskák iránt éreztek, akik halálosan veszélyes szórakozást kerestek az erdőségeikben; és az a múltbéli kirándulás rosszul végződött. Dekkeret meglengette a tőrt. A fák mögött bújó, idegesen mozgó álombéli steetmoyok hihetetlenül csodálatos jószágok voltak, hatalmas, vastag combokkal, és nyilvánvalóan képtelenségnek tűnt, hogy egyetlen ember egyszerű kézifegyverekkel végezzen velük, de itt már nem lehetett visszafordulni, mert Dekkeret tudta, hogy bármilyen sorsot is tartogat számára ez az álom, az meg fog történni. A felbérelt vadászok vadászkürttel és hangos tapssal nekiláttak felzavarni a prédát — a váratlan lármától feldühödött, értetlen steetmoyok felpattantak, megpördültek, fatörzsekbe téptek a karmaikkal, majd fürgén megfordultak és inkább undorral, mint rettegve futásnak eredtek.

A hajsza megkezdődött.

Dekkeret tudta, hogy a vadászok elválasztják egymástól a falka tagjait, és elkergetik azt a kettőt, amik nem kellettek neki, hogy kizárólag a kiválasztott zsákmányra koncentrálhasson. De most nem nézett se jobbra, se balra. Golator Lasgia és az egyik vadász társaságában rohant előre, az aljnövényzetben száguldó középső steetmoy nyomában. Ez volt a vadászat legrosszabb része, mert az ember ugyan gyorsabban futott, de a steetmoy könnyebben átjutott a bozótosokon, és a nagy kavarodásban könnyedén eltűnhetett szem elől. Itt egészen ritkás volt az erdő, azonban a steetmoy el akart bújni, ezért Dekkeret hamarosan fiatal cserjék, bokrok és lelógó indák között küszködött, és majdnem szem elől veszítette a menekülő, fehér lidércet. Egyetlen cél hajtotta most, és hatalmas lendülettel futott tovább, csapkodott a machetével és tört utat a sűrű bozótban. Az egész olyan rettenetesen ismerős volt, különösen akkor, amikor rájött, hogy a steetmoy visszafordult, és széles kanyarral próbál visszajutni az erdő letaposott részén, mintha ellentámadásba akarna lendülni…

Az álmodó Dekkeret tudta, hogy hamarosan eljön a pillanat, amikor a tébolyult állat nekiront a hiányos fogazatú vadásznak, elkapja a hegyvidéki nőt, és fatörzsnek csapja, és Dekkeret, aki vagy nem bír vagy nem akar megállni, csak rohan tovább, folytatja a hajszát, magára hagyja a földön heverő vadászt, aki mellett éppen ezért nem lesz senki, amikor a közeli üregből felbukkan egy zömök, vaskos orrú dögevő állat, és feltépi a nő hasát. Mire az események lecsitulnak kissé, és Dekkeretnek lesz ideje megkeresni a sérültet, már megbánja, hogy szívtelen, nemtörődöm módon csak a prédára figyelt, sérült társára nem. Azután pedig jön a szégyen, a bűntudat, a véget nem érő önvád — igen, és most újra át kell élnie mindezt, miközben álmodó teste a suvraeli sivatag fullasztó forróságában fekszik, igaz?

Nem.

Nem, egyáltalán nem volt ez ilyen egyszerű, mert az álmok nyelvezete bonyolult, és az erdőre váratlanul leereszkedő sűrű ködben Dekkeret szeme láttára fordult meg a steetmoy, és csapta a földnek a vadászt, de a nő már fel is pattant, kiköpte néhány fogát és nevetett, és a hajsza folytatódott tovább. Jobban mondva visszatért oda, ahol tartott, mert váratlanul egy steetmoy ugrott elő az erdő legsötétebb részéből — és egyenesen Dekkeretnek támadt. Kiütötte a kezéből a tőrt meg a machetét, majd magasan fölé tornyosult, hogy lesújtson a halálos csapással, ami nem ért soha célba, mert a kép megváltozott, és Golator Lasgia hevert a borotvaéles karmok alatt, miközben Dekkeret céltalanul kóborolt a közelben, és képtelen volt eljutni bárhová. Aztán ismét a vadász lett az áldozat, utána meg váratlanul és teljesen érthetetlenül az öreg, ravaszdi arcú Barjazid, majd Golator Lasgia. Dekkeret némán bámulta a látványt, amikor a könyöke mellett megszólalt egy hang.

— Mit számít ez? Mindannyian tartozunk a Mindenhatónak egy halállal. Talán ez fontosabb volt neked, mint a préda. — Dekkeret megszólalni sem bírt, csak nézett. A hang a hiányos fogazatú vadászé volt, és ez annyira elképesztette Dekkeretet, hogy egész testében reszketni kezdett. Az álom egyre érthetetlenebbé vált. Küszködve próbálta megfejteni a titkát.

Barjazidot pillantotta meg, aki ismét mellette állt a hűvös erdei tisztáson. A steetmoy megint a vadászt marcangolta.

— Valóban így történt? — kérdezte Barjazid.

— Gondolom. Nem láttam.

— Mit tettél helyette?

— Futottam tovább. Nem akartam elszalasztani az állatot.

— Elejtetted?

— Igen.

— És azután?

— Visszajöttem. Akkor találtam rá. Így…

Dekkeret kinyújtotta a kezét. A hangosan szimatoló dögevő már a vadász testén kuporgott. Golator Lasgia a közelben állt, összefont karral, és mosolygott.

— És azután?

— Megjelentek a többiek. Eltemették a társukat. Megnyúztuk a steetmoyt, és visszamentünk a táborba.

— És azután? És azután? És azután?

— Ki vagy te? Miért faggatsz?

Egy villanás erejéig nem a vadász, hanem ő maga hevert a dögevő agyarai alatt.

— Szégyellted magad? — kérdezte Barjazid.

— Természetesen. A vadászat izgalmát fontosabbnak tartottam, mint egy emberi életet.

— Nem tudhattad, hogy megsérült.

— Éreztem. Láttam, de nem hagytam, hogy lássam, érted, mit mondok? Tudtam, hogy megsérült. Mégis mentem tovább.

— Kit érdekelt?

— Engem érdekelt.

— A többi vadászt érdekelte?

— Engem érdekelt.

— Miért? Miért? Miért?

— Nekem számított. Nekik más dolgok számítottak.

— Bűnösnek érzed magadat?

— Természetesen.

— Mert bűnös vagy. Bűnösnek talállak a fiatalság, ostobaság és naivitás vádpontjaiban.

— Mert te lennél a bírám?

— Természetesen én — válaszolta Barjazid. — Látod, ki vagyok? — Cserzett, ráncos arcába markolt, és addig húzta, amíg a sivatagban edződött, durva bőr nyúlni és hasadozni nem kezdett, és maszkként hullott le róla, feltárva egy másik arcot, szörnyűséges, ironikus, eltorzult vonásokkal, amit grimaszba rántott a gúnyos kacagás. És ez az arc Dekkereté volt.

11.

Ebben a pillanatban Dekkeret úgy érezte, mintha a koponyája tetejét hegyes tű, vakító fénycsík szúrná át. Életében nem érzett még ekkora fájdalmat: a leggyötrelmesebb szorongás váratlan és elviselhetetlen tüskéje hatolt szörnyűséges erővel az elméje legmélyére. A kín lángra lobbantotta a lelkiismeretét, és feltámadó gyűlöletes fényében saját magát látta, rendkívül előnytelen megvilágításban: ostobának, romantikusnak, kisfiúnak, aki drámát teremtett abból, ami senki mást nem érdekelt, és egyszemélyes közönségnek rögtönzött tragédiát, megtisztulást keresett a bűntől, ami még csak igazi bűn sem volt, legfeljebb akkor, ha az önmagától eltelt fajankó ostobasága bűn. A gyötrelmes kínszenvedés kellős közepén mintha hatalmas gong kondult volna a távolban, amit Barjazid démoni nevetésének száraz, reszelős hangja kísért. Dekkeret váratlan lendülettel kitépte magát az álom szorításából, és reszketve, remegve a hátára fordult a földön. Még mindig a lándzsaként nyársaló fájdalom hatása alatt állt, ami lassan múlni kezdett, amint az álom utolsó béklyói is lefoszlottak róla.

Támolyogva felállt, de hirtelen sűrű, dohszagú szőr szorult az arcának, mintha a steetmoy vetette volna rá magát, és most hatalmas súllyal nehezedne a mellkasának. Erős karok szorították — négy kar, és amint Dekkeret végleg kiszabadult az álomból, felfogta, hogy a hatalmas szkandár nő, Khaymak Gran tartja éppen. Bizonyára kiabált álmában, rugdalt és csapkodott, és amikor végre feltápászkodott, a szkandár azt hitte, ismét alvajáróként akar elkóborolni, és nem hagyta. A nő bordarepesztő erővel szorította.

— Jól vagyok — motyogta Dekkeret a sűrű, szürke prémbundába. — Felébredtem! Nem megyek sehova!

A szkandár nem eresztette.

Dekkeret levegőért kapkodott. Khaymak Gran a végén puszta kedvességből fogja megölni túlságosan is védelmező ölelésével. Dekkeret csapkodott, rugdalt, vadul vonaglott és egyszer le is fejelte a szkandárt. A nagy vergődés közben valahogyan sikerült kibillentenie egyensúlyából a nőt, és együtt buktak fel, de Khaymak Gran került alulra, ezért Dekkeret kiszabadult a lazuló szorításból. Térdre rogyott és görnyedten zihált. A teste tucatnyi különböző ponton sajgott, és még mindig az utóbbi pillanatok eseményeinek hatása alatt állt. Annyira azonban nem volt megzavarodva, hogy ne vegye észre Barjazidot a lebegő másik oldalán, aki kapkodó mozdulatokkal valamit éppen leszedett a homlokáról, egy koronára emlékeztető, vékony pántot, és megpróbálta elrejteni a jármű egyik tárolórekeszében.

— Mi volt az? — förmedt rá Dekkeret.

Barjazid rá nem jellemző módon idegesnek tűnt.

— Semmi. Játékszer.

— Hadd lássam.

Barjazid mintha jelet adott volna. Dekkeret a szeme sarkából látta, hogy Khaymak Gran feltápászkodik és ismét felé nyúl, de mielőtt a lomha szkandár elérhette volna, már el is ugrott előle, futásnak eredt, és a lebegőt megkerülve Barjazidnak rontott. Az emberke még mindig a bonyolult masinájával bajlódott. Dekkeret legalább akkora testi fölényben volt vele szemben, mint az előbb a szkandár vele szemben, ezért fürgén elkapta a kezét és könnyedén hátracsavarta. Aztán kiemelte a furcsa eszközt a rekeszből, és szemügyre vette.

Közben mindenki más is felébredt. A vroon kidülledt szemekkel meredt rájuk. Az ifjú Dinitak valahonnan egy kést varázsolt elő, ami egészen hasonlított arra, amit Dekkeret az álmában látott. A fiú haragos tekintetet vetett rá.

— Engedd el az apámat — mondta.

Dekkeret maga elé rántotta Barjazidot pajzsként.

— Szólj a fiadnak, hogy tegye el a kést.

Barjazid hallgatott.

— Ha nem dobja el a fegyvert — mondta Dekkeret —, összetöröm ezt a micsodát. Melyik legyen?

Barjazid a fiú felé mordult valamit. Dinitak a homokba hajította a kést, majdnem közvetlenül Dekkeret lába elé, aki előrelépett, maga felé húzta, majd egy rúgással a háta mögé repítette a fegyvert. Aztán meglengette Barjazid előtt a furcsa eszközt. Az aranyból, kristályból és csontból készült, díszes, karcsú szerkezetet rejtélyes drótok és kapcsolók borították.

— Mi ez? — kérdezte Dekkeret.

— Mondtam már az előbb. Játékszer. Kérlek, add vissza, mielőtt eltöröd!

— Mire való ez a játékszer?

— Szórakoztat alvás közben — felelte Barjazid rekedten.

— Hogyan?

— Serkenti az álmaimat, amitől sokkal érdekesebbek lesznek.

Dekkeret alaposabban szemügyre vette a holmit.

— Ha felveszem, az én álmaimat is erősíti majd?

— Csak kárt okozna benned, beavatott.

— Akkor meséld el, mit csinál veled.

— Ezt igen nehéz elmagyarázni — mondta Barjazid.

— Próbálkozz. Keresd a megfelelő szavakat. Hogyan kerültél az álmomba, Barjazid? Egy olyan álomba, ahol egyáltalán semmi keresnivalód nem volt.

Az emberke vállat vont, majd feszengve megszólalt.

— Szóval az álmodban voltam? Honnan tudhatnám, mi történik ott? Bárki felbukkanhat egy álomban.

— Szerintem ez a masina segíthetett neked belépni az elmémbe. És megtudhattad, miről álmodom.

Barjazid komoran hallgatott.

— Magyarázd el, hogyan működik ez a gép! — mondta Dekkeret. — Különben apró darabokra töröm.

— Kérlek…

Dekkeret vastag, erős ujjai megszorultak a masina legtörékenyebbnek látszó részén. Barjazidnak elakadt a lélegzete, és egész testében megdermedt.

— Nos? — kérdezte Dekkeret.

— Jól sejtetted. A gép… a géppel beléphetek az álmodó elmékbe.

— Valóban? Honnan szerezted ezt a masinát?

— Saját találmányom. Hosszú évek óta tökéletesítgetem.

— Olyasmi, mint az Úrnő gépezetei az Álom-szigeten?

— Más. Sokkal nagyobb a hatalma. Az Úrnő csak beszélni tud a szunnyadó elmékkel. Én képes vagyok olvasni az álmokban, meg tudom változtatni a formájukat, és igen komoly hatalmam van az alvók gondolatai felett.

— És ez a gép teljesen a saját találmányod. Nem az Álomszigetről loptad.

— Kizárólag az enyém — mormolta Barjazid.

Dekkeretet elöntötte a harag. Egy pillanatig semmi más vágya nem volt, csak szilánkokra törni ezt a masinát, aztán péppé verni Barjazid arcát. Hirtelen eszébe jutott az emberke összes féligazsága, kitérő manővere és hazugsága, arról nem is beszélve, hogy kénye-kedve szerint szórakozott az álmaival, szemérmetlenül eltorzította és felforgatta azt a gyógyító, pihentető folyamatot, amire Dekkeretnek hatalmas szüksége lett volna. A rettegés, a bizonytalanság és a kínszenvedés rétegeit húzta az Úrnőtől érkező üzenetekre, amelyek őszintén megnyugtathatták volna Dekkeret sajgó lelkét. Szinte gyilkos indulat támadt benne a gondolatra, hogy ilyen alantas módon manipulálták és szennyezték be az álmait. Vadul dübörgött a szíve, kiszáradt a torka, és elhomályosult előtte a világ. Egyre erősebben szorította Barjazid hátracsavart karját. Az emberke nyüszítő hangon felnyögött. Még erősebben… erősebben… hadd törjön el…

Nem.

Dekkeret elérte a harag legmagasabb csúcsát, és egy pillanatra megállt ott, majd hagyta, hadd ereszkedjen alá a túloldali lejtőn a nyugalom felé. Fokozatosan elöntötte a higgadtság, egyenletesebben szedte a levegőt, és uralkodott vadul dobogó szívén. Amint teljesen lecsillapodott, eleresztette Barjazid karját, és egy jól irányzott lökéssel a lebegő felé lódította az emberkét. Barjazid támolyogva a jármű gömbölyded oldalának dőlt és megkapaszkodott benne. Az arcából minden szín eltűnt. Erőtlenül megdörzsölte megnyomorgatott karját, és Dekkeretre nézett. A pillantásában egyforma mértékben keveredett a rettegés, a fájdalom és a harag.

Dekkeret óvatosan szemügyre vette a furcsa eszközt. Gyengéden simított végig a nagy gonddal megformált, bonyolult alkatrészeken. Aztán úgy tett, mintha a homlokára akarná tenni.

Barjazidnak elakadt a lélegzete.

— Ne! — nyögte.

— Mi történne? Elrontanám?

— Igen. És te is megsérülnél.

Dekkeret bólintott. Nem hitte, hogy Barjazid blöfföl, de nem akarta kipróbálni. Hallgatott egy kicsit, majd megszólalt.

— Nincsenek a sivatagban alakváltó álomtolvajok, igaz?

— Jól mondod — suttogta Barjazid.

— Mindvégig te voltál az. Te kísérleteztél a utazók elméjével. Igaz?

— Igen.

— És te okoztad a halálukat.

— Nem! — tiltakozott Barjazid. — Nem akartam megölni senkit. Akik meghaltak, megriadtak, összezavarodtak, pánikba estek, és veszélyes helyekre tévedtek menekülés közben… mert álmukban elkóboroltak, akárcsak te…

— De akkor is azért veszítették az életüket, mert belenyúltál az elméjükbe.

— Ennyire biztos vagy ebben? Egyesek meghaltak, mások nem. Nem állt szándékomban bárkit megölni. Ne feledd, amikor te eltűntél, tűvé tettük érted a sivatagot.

— Felbéreltek, hogy a vezetőm és védelmezőm legyél — mondta Dekkeret. — A többiek ártatlan idegenek voltak, akiket messziről cserkésztél be, igazam van?

Barjazid nem szólt semmit.

— Tudtad, hogy a kísérleteid miatt emberek halnak meg, mégis folytattad tovább.

Barjazid vállat vont.

— Mennyi ideig csináltad?

— Néhány évig.

— És miért?

Barjazid elfordította a fejét.

— Egyszer már megmondtam neked, hogy ilyen kérdésekre nem válaszolok.

— És ha összetöröm a gépedet?

— Úgyis össze fogod törni.

— Nem én — felelte Dekkeret. — Itt van. Fogd.

— Micsoda?

Dekkeret kinyújtotta a kezét. Az álomgép a tenyerén hevert.

— Hajrá! Vedd el! Tedd el! Nekem nem kell.

— Nem fogsz megölni? — kérdezte Barjazid ámultan.

— Miért, talán a bírád vagyok? Ha még egyszer használni mered rajtam ezt a masinát, akkor biztosan végzek veled. Egyébként nem. Nem vagyok gyilkos. Így is bűnös a lelkem. Mellesleg szükségem van rád, ha vissza akarok jutni Tolaghaiba, elfelejtetted?

— Persze. Persze. — Barjazidot láthatóan teljesen elképesztette ez a könyörületesség.

— Miért akarnálak megölni? — kérdezte Dekkeret.

— Mert behatoltam az elmédbe… belekontárkodtam az álmaidba…

— Igen.

— Életveszélyes helyzetbe sodortalak a sivatagban.

— Igen, erről se feledkezzünk meg.

— És mégsem vágysz bosszúra?

Dekkeret nemet intett.

— Arcátlanul sokat engedtél meg magadnak velem szemben, a lelkemmel szemben, és ez nagyon feldühített. De a harag elmúlt. Nem foglak megbüntetni. Kötöttünk egy megállapodást, és te mindent megtettél, amit kifizettem. És hidd el, ez a masina is hasznos volt nekem. — Közelebb hajolt Barjazidhoz, és halk, nagyon komoly hangon folytatta. — Kétségekkel eltelve, zavartan és hatalmas bűntudattal érkeztem Suvraelbe, és a testem sanyargatásával akartam megtisztulni. Ez ostobaság volt. A fizikai szenvedés kényelmetlen a testnek, és megacélozza az akaratot, de nem sokat tehet a szellemi sebekkel. Tőled meg a kis masinádtól valami egészen mást kaptam. Megkínoztál az álmaimban, és tükröt tartottál a lelkem elé, hogy tisztán lássam magamat. Mennyit láttál valójában az utolsó álmomból, Barjazid?

— Egy erdőben voltál… északon…

— Igen.

— Vadásztál. Az egyik társadat megsebesítette egy állat, igaz? Így történt?

— Folytasd.

— Te pedig nem foglalkoztál vele. Hajtottad tovább a zsákmányt. Utána, amikor visszamentél hozzá, már késő volt, és magadat okoltad a haláláért. Hatalmas bűntudatot éreztem benned. Átható erővel áradt belőled.

— Igen — mondta Dekkeret. — És amíg élek, ez a bűntudat velem lesz. De most már semmit sem tehetek a vadászért, nem igaz? — Döbbenetes nyugalom áradt végig rajta. Nem igazán értette, mi történt, csak azt tudta, hogy álmában végre szembenézett azzal, ami az északi vadonban történt, szembesült azzal, mit tett és mit nem tett, és szavakkal megfogalmazhatatlan módon megértette, milyen haszontalan egész életében gyötörni magát a figyelmetlenségből és érzéketlen ostobaságból bekövetkezett események miatt. Eljött a pillanat, amikor fel kell hagynia az önváddal, és normálisan kell folytatnia az életét. A feloldozás folyamata megkezdődött. Azért jött Suvraelre, hogy kipurgálja a lelkét, és valahogyan sikerrel járt. Ezért pedig Barjazidnak tartozott hálával. Az emberkéhez fordult, és azt mondta:

— Talán megmenthettem volna, talán nem. De a gondolataim máshol jártak és ostobaságomban magára hagytam a zsákmány miatt. Viszont az örökös bűntudat sem a vezeklés megfelelő módja, igaz, Barjazid? Aki halott, az is marad. Nekem pedig az élőket kell szolgálnom. Gyerünk, fordítsd meg a lebegőt, és induljunk vissza Tolaghai felé.

— És mi lesz a megbízatásoddal? Mi lesz Ghyzyn Korral?

— Az egész küldetés ostobaság. Kit érdekel a húsexport hiánya és a kereskedelmi mérleg? Ezek a problémák már régen megoldódtak. Vigyél Tolaghaiba.

— És utána?

— Utána velem jössz a Kastély-hegyre. És a Napkirály színe előtt fogod bemutatni a játékszeredet.

— Nem! — kiáltotta Barjazid iszonyodva. Dekkeret most először látta őszintén rémültnek. — Könyörögve kérlek…

— Apám? — szólalt meg Dinitak.

A déli fényáradatban úgy tűnt, mintha maga a fiú is éles fénnyel izzana. Az arcán vad, ádáz büszkeség ragyogott.

— Apám, menjél vele a Kastély-hegyre. Mutasd meg az urainak, mi mindenünk van nekünk itt.

Barjazid megnedvesítette az ajkát.

— Félek, hogy…

— Ne félj semmitől. Most jött el a mi időnk!

Dekkeret az apáról a fiúra nézett, a hirtelen félénk és összetöpörödött öregemberről a teljesen megváltozott, ragyogó fiúra. Érezte, hogy történelmi léptékű események történnek éppen, roppant erők mozdulnak és teremtenek új együttállást, új egyensúlyt. Mindebből alig fogott fel valamit, csak azt tudta, hogy a sorsa valamiképpen összefonódott ezekkel a sivatagi emberekkel; és a kapocs közöttük Barjazid álommasinája.

— Mit történik velem a Kastély-hegyen? — kérdezte Barjazid fátyolos hangon.

— Fogalmam sincsen — válaszolta Dekkeret. — Talán levágják a fejedet és Lord Stiamot Tornyára tűzik. Vagy Majipoor valamelyik Hatalmassága lesz belőled. Bármi megtörténhet. Honnan tudhatnám éppen én? — Hirtelen rájött, hogy nem is érdekli, mert teljesen közönyös Barjazid sorsa iránt. Már haragudni sem tudott erre a girhes kis emberre, aki gyarló módon emberek elméivel játszadozott. Leginkább kissé perverz hálát érzett iránta azért, amiért segített megszabadulni a démonaitól. — Az ilyen döntések a Napkirály kezében vannak. De egy biztos, a masináddal együtt velem jössz a Kastély-hegyre. Gyerünk, fordítsd meg azt a lebegőt, és irány Tolaghai!

— Még nappal van — motyogta Barjazid. — Ilyenkor a legpusztítóbb a hőség.

— Valahogy csak elviseljük. Gyerünk, indulás, és csipkedd magad! Vár ránk egy hajó Tolaghaiban, és van egy nő abban a városban, akit még kihajózás előtt látni szeretnék!

12.

Ezek az események történtek hát annak a férfiúnak az ifjúkorában, aki később Lord Dekkeretként ült a Napkirály trónjára Prestimion pontifikátusa idején. És a Dinitak Barjazid nevű fiúból lett az első olyan uralkodó, aki Suvraelből Majipoor összes szunnyadó elméje fölött gyakorolta a hatalmát az Álmok Királya néven.