Majipoor krónikái

II. A FELPERZSELT TARTOMÁNY

Hissune a döbbenetes élmény után hetekig nem mer visszamenni a Lélektárolóba. Az emlék túlságosan erős és nyers volt, amit emésztenie kell, feldolgozni. A fülkében egyetlen óra alatt több hónapot élt át annak a nőnek az életéből, és a benyomások utána is forrón perzselik a lelkét. Furcsa, újszerű képek hánykolódnak a tudatalattijában.

Elsősorban az őserdő marad meg benne — Hissune egész életében szinte kizárólag a Labirintus gondosan szabályozott, föld alatti éghajlatát ismerte, leszámítva azt az egyetlen alkalmat, amikor a Kastély-hegyre utazott, ami eltérő módon ugyan, de legalább ugyanennyire mesterséges és szabályozott volt. Ezért nyűgözte le a nyirkos, párás levegő, a sűrű lombkoronák látványa, a futó záporok, a madarak rikoltozása, a bogarak zümmögése, a csupasz talpát ölelő nedves talaj. És ez csak apró része mindannak, amit az emlékei közé engedett. Kis időre nő lett — bámulatos! Aztán egy idegen lény volt a szeretője — Hissune erre szavakat sem talál; az eset egyszerűen a részévé vált, a maga felfoghatatlan és döbbenetes módján. Amikor lassan elkezdi feldolgozni az élményt, rengeteg újabb meditálnivalót talál magának. Átélhette, milyen lehetett Majipoor fejlődő világként, amikor egyes részei még nagyon fiatalok voltak, és kövezetlen utcák meg fakunyhók tarkították Narabalt, amikor Majipoor még nem az a megszelídített és takaros bolygó, ahol most él, hanem egy titokzatos, féktelen világ, sok-sok sötét zuggal. Hissune órákon át mereng efféléken, miközben oda sem figyelve rendszerezi a teljesen értelmetlen adónyilvántartást, amíg lassan fel nem dereng benne, hogy illegális kalandja a Lélektárolóban örökre megváltoztatta. Most már soha többé nem lehet kizárólag Hissune, hanem valamilyen megfoghatatlan módon Hissune mellett az a Thesme nevű nő is lesz, aki kilencezer évvel ezelőtt élt és halt meg, egy másik kontinensen, a forró, párás vidéken, amit Hissune sohasem fog látni.

Ezután természetesen újra feltámad benne a vágy, hogy még egyszer belekukkantson a bámulatos Lélektárolóba. Ezúttal egy másik hivatalnok fogadja, egy kistermetű, fintorgó vroon, elcsúszott maszkban, és Hissune-nak nagyon gyorsan kell trükköznie az iratokkal, hogy bejuthasson. Azonban pergő nyelvével és pengeéles eszével egyetlen aktakukac sem veheti fel a versenyt, és hamarosan ismét a jól ismert fülkében ül, és fürgén kopogja be a kívánt koordinátákat. Ezúttal Lord Stiamot idejét választja. A metamorfok leigázásának utolsó napjait, amikor az emberi telepesek hadseregei végleg elsöpörték őket. Adj nekem egy katonát Lord Stiamot seregéből, közli a tároló végtelen termeit felügyelő értelemmel. És ki tudja, talán még Lord Stiamotot is megpillanthatja!

A kiszáradt előhegységek íves gerince Milimorntól egészen Hamifieuig lángolt, és Eremoil főkapitány még itt, a Zygnor-csúcstól ötvenmérföldnyire keletre fekvő sasfészekben is érezte, milyen forró és hamuízű a szél. Az egész hegyvonulatot sűrű, sötét füstfelhő takarta. Egy-két órán belül a repülők kiterjesztik a tűz vonalát Hamifieutől egészen a völgy lábában fekvő kisvárosig, és másnap lángra lobbantják a Sintalmondtól délre fekvő zónát is. És akkor aztán valóban égni fog az egész tartomány, és szörnyű sorsra jut az összes alakváltó, aki még itt lapul.

— Most már nem tarthat sokáig — mondta Viggan. — Mindjárt vége a háborúnak.

Eremoil felnézett a kontinens északnyugati csücskét részletező térképekből, és az alárendeltjére nézett.

— Tényleg úgy véli? — kérdezte unottan.

— Harminc éve tart már. Annyi éppen elég.

— Nem harminc. Ötezer vagy hatezer éve, azóta, hogy az első emberek megérkeztek erre a világra. Azóta egyfolytában tart a háború, Viggan!

— De elég sokáig nem is jöttünk rá, hogy háborúban állunk.

— Nem — mondta Eremoil —, sokáig nem értettük. De most már értjük, igaz, Viggan?

Ismét a térképet kezdte silabizálni, felé hajolt, hunyorogva méregette. A levegőt megülő, olajos füsttől úgy könnyezett a szeme, hogy látni is alig látott, a térképet viszont vékony vonalakkal rajzolták meg. Lassan végighúzta a mutatópálcát a Hamifieu alatti előhegységeken, és egyesével végigvette a jelentési űrlapon szereplő falvakat. Reményei szerint minden egyes falut bejelöltek a tűz ívén, és mindenhová kimentek a tisztjei, hogy előre figyelmeztessék a lakosokat az égésről. Nagy bajba kerülne ő is, a beosztottjai is, ha a térképészek akár egyetlen települést is kihagytak, mert Lord Stiamot parancsba adta, hogy egyetlen emberéletben sem eshet kár a gigászi tisztítóakció során: minden telepest időben figyelmeztetniük kellett, hogy elhagyhassák a területet. A metamorfokat is figyelmeztették. Az ember egyszerűen nem égeti el elevenen az ellenségeit — jelentette ki Lord Stiamot többször is. Csak meg akarjuk fékezni őket, és jelen pillanatban erre a tűz tűnt a legalkalmasabb eszköznek. Hogy a tüzet majd hogyan fékezik meg utána, az már keményebb dió lesz, gondolta Eremoil, de ez a holnap gondja volt.

— Kattikawn, Bizfern, Domgrave, Byelk… mennyi kisváros, Viggan! Miért élnek itt fent emberek egyáltalán?

— Azt mondják, termékeny a talaj, uram. És enyhe az éghajlat, ahhoz képest, mennyire északon vagyunk.

— Enyhe? Végül is az, ha valakit nem zavar, hogy fél évig nem esik — jegyezte meg Eremoil köhögve.

Elképzelte, milyen lehet hallani a lángok ropogását a térdig érő, barnára aszott fűben. Az Alhanroel innenső oldalán egész télen zuhogott az eső, aztán egész nyáron egy csepp sem esett. Az ember azt gondolta volna, ez aztán a kihívás a földműveseknek, de tekintve mennyi mezőgazdasági települést alapítottak a hegyek közt és a tengerhez futó völgyekben, úgy tűnt, valahogy mégis megoldották a dolgot. Éppen a száraz évszak derekán jártak, és a vidék már négy hónapja sült a perzselő nyári napsugárban — száraz volt, száraz és száraz, a sötét talaj megrepedezett és felhasadozott, a télen növekvő füvek tikkadt, mély álomban, a vastag levelű bokrok magukba roskadva vártak. Nem is választhattak volna tökéletesebb pillanatot arra, hogy a földre dobják a fáklyát, és az óceán partjára vagy egyenest a habokba hajtsák makacs ellenségeiket. De nem, emberéletben nem eshetett kár. Eremoil újra átolvasta a listát.

— Chikmoge… Fualle Daniup… Michimang… — Ismét felnézett, és a másikra pillantott. — Viggan, mihez kezd a háború után?

— A családomnak földje van a Glayge-völgyben. Gondolom, visszamegyek földművesnek. És maga, uram?

— Én Stee-ben lakom. Mérnök voltam, vízelvezető rendszereket, csatornákat, efféle izgalmas dolgokat terveztem. Akár tovább is csinálhatnám. Mikor járt legutóbb Glayge-ben?

— Négy éve.

— Én öt éve voltam Stee-ben. Harcolt a treymone-i csatában, ugye?

— Meg is sebesültem. Könnyebben.

— Ölt már metamorfot?

— Igen, uram.

Eremoil felsóhajtott.

— Én nem. Egyszer sem. Kilenc éve katonáskodom, de még egyszer sem öltem. Természetesen tiszt voltam. Azt hiszem, nem menne jól a gyilkolás.

— Egyikünknek sem megy nagyon — mondta Viggan. — De amikor rárontanak az emberre, és percenként ötször alakot váltanak, az egyik kezükben kés, a másikban fejsze… vagy amikor az ember tudja, hogy végigrabolták a testvére otthonát, és megölték az unokaöccseit…

— Ez magával történt, Viggan?

— Nem, nem velem, uram. De sokakkal megesett. Az atrocitások… nem kell külön elmagyaráznom, hogy…

— Nem. Nem kell. Hogy is hívják ezt a várost, Viggan?

A másik is a térkép fölé görnyedt.

— Singaserin, uram. A betűk kicsit elmosódtak, de az Singaserin lesz. És rajta van a listán is. Látja? Itt. Tegnapelőtt figyelmeztettük őket.

— Akkor úgy gondolom, mindet rendben megoldottuk.

— Szerintem is, uram — válaszolta Viggan.

Eremoil összeszedte és takaros kupacba rendezte a térképeket, eltette őket, majd ismét nyugat felé nézett. A távolban éles vonal választotta el a már kiégett részeket és a délebbre fekvő, érintetlen, sötétzöld, látszólag dús növényzetű dombokat. De a fák levele ott is olajosan pöndörödött össze a több hónapja tartó szárazságban, és ha elér odáig a tűz, a domboldalak úgy lobbannak majd lángra, mintha bombáztak volna. Időnként aprócska villanásokat látott; épp csak kis villanások voltak, mintha hirtelen megtört volna a fény, de Eremoil tudta, hogy csak a távolság játszik vele. Minden egyes villanással hatalmas új területek lobbantak lángra; a tűz már magát terjesztette, a széllel szárnyaló parázs oda is elsodorta, ahová a repülők nem dobták le. Hamifieun túl lángolt az erdő.

— Futár jött, uram! — mondta Viggan.

Eremoil megfordult. Magas fiatalember mászott le a hátasáról agyonizzadt egyenruhában, és tétován meredt rá.

— Nos? — kérdezte.

— Vanayle kapitány küldött, uram! Van egy kis gond a völgyben. Az egyik telepes nem hajlandó távozni.

— Pedig jobban tenné — mormolta Eremoil, és vállat vont. — Melyik városról van szó?

— Kattikawn és Bizfern között, uram. Jókora földdarab. Az illető neve szintén Kattikawn, Aibil Kattikawn. Azt mondta Vanayle kapitánynak, hogy a birtok maga Dvorn Pontifex adománya volt, és már több ezer éve itt él a családja, és nem fog…

Eremoil nagyot sóhajtott.

— Az sem érdekel, ha egyenesen a Mindenható adománya volt a birtok. Holnap felégetjük azt a körzetet, és ha ott marad, elevenen megég.

— Ezzel ő is tisztában van, uram.

— És mégis, mit akar, mit tegyünk? Talán intézzük el, hogy a tűz kikerülje a földjeit? — Eremoil türelmetlenül intett egyet. — Evakuálják, akár menni akar, akár nem.

— Azt már próbáltuk — vágott közbe a futár —, de fegyvere van, és ellenállt. Azt mondta, bárkit megöl, aki megpróbálja elvinni a birtokáról.

— Megöl? — kérdezte Eremoil, mintha a szónak semmi értelme nem lett volna. — Megöl? Ki beszél itt arról, hogy az egyik emberi lény megöli a másikat? Ez teljesen megőrült. Küldjenek oda egy ötvenfős csapatot, és gondoskodjanak róla, hogy kijusson az egyik biztonságos zónába!

— Mondtam, hogy ellenállt, uram! Tűzharcba keveredtünk. Vanayle kapitány szerint képtelenség úgy evakuálni, hogy ne essen kár emberéletben. A kapitány arra kéri, hogy személyesen menjen oda, uram, és beszéljen ezzel az emberrel.

— Hogy én…

— Talán ez a legegyszerűbb — jegyezte meg Viggan csendesen. — Ezek a nagy földbirtokosok néha nehéz emberek.

— Menjen oda Vanayle — mondta Eremoil.

— Vanayle kapitány már megpróbált szót érteni a fickóval, uram — válaszolta a futár. — Nem járt sikerrel. Ez a Kattikawn követeli, hogy maga Lord Stiamot fogadja. Ez természetesen képtelenség, de talán ha ön odamenne…

Eremoil átgondolta a helyzetet. Abszurd egy dolog, hogy a körzet katonai parancsnokának kelljen felvállalni ezt a feladatot. Vanayle közvetlen felelőssége volt, hogy megtisztítsa a területet a másnapra tervezett égetés előtt, miközben Eremoil a hadműveletet irányítja. Viszont bizonyos értelemben a terület kiürítéséért végül is Eremoil felelt, Vanayle pedig láthatóan kudarcot vallott. Ha csapatot küldenének Kattikawn kifüstölésére, valószínűleg a telepes is meghalna, és jó néhány katonát is elveszítenének, ami nyilvánvalóan nem elfogadható megoldás. Miért is ne menjen? Eremoil lassan bólintott. Pokolba a protokollal: ezúttal nem ad a formaságokra. Aznap délutánra már semmi igazán fontos dolga nem maradt, és az esetleg felmerülő részletekkel Viggan is meg tud birkózni. És ha csak egy életet is megmenthet, legyen az akár egy makacs vénemberé is, azzal, hogy lemegy a hegyről…

— A lebegőmet kérem — mondta Viggannak.

— Uram?

— Hozzák ide. Most, mielőtt meggondolom magam! Lemegyek ahhoz az emberhez.

— De Vanayle már…

— Ne álljon már az utamba, Viggan! Nem maradok ott sokáig. Ön parancsol, amíg vissza nem érek, de nem hinném, hogy nagyon kemény munka várná. Megbirkózik azért vele?

— Természetesen, uram — válaszolta a másik mogorván.

Az út tovább tartott, mint Eremoil gondolta. Kis híján két órájába telt leereszkedni a szerpentinen a Zygnor-csúcs tövébe, aztán át az egyenetlen, lejtős fennsíkon, le a parti síkságot övező előhegységbe. A levegő itt lent sűrűbb volt, bár kevésbé füstös; a hőség remegő délibábot szőtt eléjük, és a táj mintha elolvadt, szétfolyt volna. Az út üresen tátongott, de időről időre rémülten menekülő állatcsordák tartották fel őket; különös, idegen állatok, beazonosítani sem tudta őket, de látta, hogy a közelgő tűzvihar elől futnak. Megnyúltak már az árnyékok, mire Eremoil az előhegységbe ért. Itt már érezni lehetett a tűz közelségét, mintha csak egy második nap kelt volna fel. A hőség Eremoil arcának feszült, a bőrére és a ruhájára finom szemű pernye tapadt. A listán kipipált városnevek hirtelen kényelmetlenül kézzelfoghatóak lettek: Byelk, Domgrave, Bizfern. Egyik olyan volt, mint a másik, a központjukban egymás mellett álltak a boltok és a hivatalok, a magot a lakóházak gyűrűje övezte, aztán sugárszerűen ágaztak szét a tanyák; mindegyik városka egy apró völgyben feküdt, ahol a patakok kibukkantak a hegyek közül, és elvesztek a síkságon. Most már mind üresen állt, vagy majdnem üresen, már csak páran nem indultak el a part felé vezető főutakon. Eremoil gyanította, hogy bármelyik házban pompás könyveket, faragványokat találna — külhonból hozott szuveníreket, talán még nehéz szívvel hátrahagyott házi kedvenceket is; és holnap mindez hamuvá omlik. De a vidéken rengeteg alakváltó rejtőzködött. A telepesek évszázadok óta a megbékíthetetlen bennszülöttek árnyékában éltek, ellenségeik pedig álcában surrantak ki-be az erdőségekbe, az egyik barátjának, a másik szeretőjének, a harmadik fiának adták ki magukat, csak a gyilkolás vágya hajtotta őket, a kisemmizettek titkos háborújának éltek, ami azóta folyt, hogy Majipoor első őrposztjai városokká és hatalmas mezőgazdasági területekké nőttek, és egyre többet emésztettek föl a bennszülöttek földjeiből. Bizonyos gyógymódok drasztikusak voltak, és olykor ki kellett égetni a sebet — az emberek és az alakváltók között dúló harc végső felvonásában nem lehetett elkerülni, hogy Byelk és Domgrave és Bizfern elpusztuljon. De ettől még senkinek sem lehetett könnyű elhagyni az otthonát, gondolta Eremoil, és az sem volt sokkal egyszerűbb, ha mások otthonát kellett elpusztítania, kivéve, ha kellően messze maradhatott tőle, kényelmesen messze, ahol a tűzgócok fellobbanása csak elvont változtatás egy térképen.

Bizfern mögött az előhegység hosszú ívben kunkorodott nyugatra, és az út követte az ívüket. Széles patakok folytak erre, már-már folyóméretűek, és a megművelt területek között sűrű erdők húzódtak. Azonban a száraz hónapok az erdőket is gyúlékony, száraz taplóvá szikkasztották, mindenütt halomban állt a száraz avar, a törött ágak, a meghasadt, vénséges fatörzsek.

— Ez az a rész, uram — mondta a futár.

Eremoil egy kanyon szűk bejárata előtt állt. A szurdok beljebb kiszélesedett, és a közepén patak csordogált. A mélyülő árnyékok között is tisztán látszott a lenyűgöző udvarház — a hatalmas, fehér épület tetejét zöld cserepek fedték, és mögötte hatalmas, megművelt földterület húzódott. A kanyon bejáratát fegyveresek őrizték. Nem egyszerű tanyára ért; a birtok ura láthatóan hercegnek képzelte magát. Eremoil látta már, hogy itt baj lesz.

Leszállt, és az őrök felé indult; azok hidegen méregették, és lövésre készen tartották energiavetőiket. A legmagabiztosabb felé fordult.

— Eremoil főkapitány kívánja látni Aibil Kattikawnt — vetette oda.

— A Kattikawn Lord Stiamotot várja — érkezett a hideg, kimért válasz.

— Lord Stiamotnak más dolga van. Ma én képviselem. Eremoil főkapitány vagyok, a körzet katonai parancsnoka.

— Azt a parancsot kaptuk, hogy csak Lord Stiamotot engedhetjük be.

— Mondják meg a gazdájuknak — mondta Eremoil fáradtan —, hogy a Napkirály az üdvözletét küldi, és felkéri, hogy ezúttal Eremoil főkapitánynak terjessze elő sérelmeit.

Az őr először rezzenéstelenül nézett rá vissza, de végül rövid tétovázás után sarkon fordult, és bevonult a kanyonba. Eremoil nézte, amint ráérősen lesétál a patakpart mellett, aztán eltűnik az udvarház előtti tér sűrű bokrai között. Sokáig kellett várakoznia, megfordult a szél is, és az arcába vágta a felgyújtott területek forróságát. A sötét levegő csípte a szemét és kaparta a torkát; Eremoil szinte látta a tüdejében megülepedő, érdes, fekete szemcséket. De ebben a védett völgyben magukat a lángokat nem lehetett látni. Az őr végül ugyanolyan ráérősen, de visszatért.

— A Kattikawn hajlandó fogadni — jelentette be.

Eremoil intett a sofőrjének és kalauzának, a futárnak, de a Kattikawn őre megrázta a fejét.

— Csak ön jöhet, kapitány.

A sofőr zavartan nézett fel, de Eremoil intett neki, hogy maradjon.

— Idekinn várjon meg — mondta. — Nem maradok sokáig.

Az őr nyomában elindult a kanyonban az udvarház felé vezető ösvényen.

Aibil Kattikawntól is azt a rideg fogadtatást várta, amivel az őrök bántak vele, de Eremoil alábecsülte a vidéki arisztokraták által kötelező érvényűnek tekintett vendégszeretetet. Kattikawn melegen rámosolygott, alaposan, kutakodva végigmérte, aztán láthatóan szívből megölelte, és bevezette a szellősen, de a maga komor és érdes módján elegánsan berendezett, jókora udvarházba. A boltíves mennyezetet mezítelen, olajozott fekete fagerendák uralták; a falakon vadásztrófeák sorakoztak; a bútorzat masszív volt és nyilvánvalóan antik. Az egész házból áradt a régies hangulat. Kattikawnból is. Nagydarab férfi volt, jóval magasabb a könnyű testalkatú Eremoilnál, és széles vállát csak még jobban kiemelte a ráterített, vaskos prémköpeny. A homloka magas volt, a haja őszes, de sűrű, nehéz hullámokban hullott alá; a szeme sötét, az ajka keskeny. Minden tekintetben lenyűgöző volt a megjelenése.

Csillogó ámbrabort töltött, és miután mindketten lenyelték az első kortyokat, megszólalt.

— Szóval fel kell égetnie a birtokomat?

— Tartok tőle, hogy az egész tartományt fel kell égetnem.

— Elég ostoba stratégia, talán a legostobább döntés az emberi hadviselés teljes történetében. Tudja egyáltalán, milyen értékesek a tartomány terményei? Tudja, hány nemzedék kemény munkája kellett hozzá, hogy felépítsük ezeket a gazdaságokat?

— A Milimorntól Sintalmondig terjedő teljes zóna és az azon túl fekvő területek a metamorf gerillaakciók központjai. Az utolsó gócpontok egész Alhanroelen. A Napkirály minden áron véget akar vetni ennek az ocsmány háborúnak, és csak úgy tudjuk megtenni, ha kifüstöljük az alakváltókat az itteni rejtekhelyeikről is.

— Vannak más módszerek is.

— Már kipróbáltuk őket, és kudarcot vallottak — válaszolta Eremoil.

— Kipróbálták? Próbálták már lépésről lépésre átfésülni az erdőségeket? Ideküldték Majipoor összes katonáját, hogy felszámolják a gócokat? Természetesen nem. Az túl sok gonddal járna. Sokkal egyszerűbb kiküldeni a repülőket, és felégetni az egész vidéket.

— Ez a háború már egy egész nemzedéket felemésztett.

— És a vége felé már a Napkirály is türelmetlen — mondta Kattikawn. — Az én rovásomra.

— A Napkirály kiváló stratéga. Legyőzött egy veszedelmes és szinte érthetetlen ellenfelet, az ő érdeme, hogy Majipooron végre mindenütt biztonságban élhetnek az emberek… ezt az egy körzetet kivéve.

— Egész jól megbirkózunk mi azzal, hogy ezek a metamorfok körülöttünk ólálkodnak, kapitány. Még egyszer sem mészároltak le. Mindig dűlőre jutottam velük. Egyáltalán nem jelentettek akkora veszélyt a jólétemre, mint a tulajdon kormányom mostanság. Az ön Napkirálya, kapitány, sültbolond.

Eremoil erővel uralkodott magán.

— Az eljövendő nemzedékek a hősök hősének tartják majd!

— Ez bizony valószínű — bólintott Kattikawn. — Általában ebből a fajtából csinálnak hőst. De hadd mondjam meg önnek, hogy egyáltalán nem lett volna szükséges elpusztítani egy egész tartományt csak azért, hogy felhajtsák azt a még szabadon kószáló, pár ezer bennszülöttet. Higgye el nekem, ez csak egy fáradt hadvezér meggondolatlan és rövidlátó terve, aki mindent megtenne, hogy mielőbb visszatérhessen a Kastély-hegyre.

— Még ha így is volna, a döntést már meghozták. Milimorntól Hamifieuig már minden lángban áll.

— Ez nekem is feltűnt.

— A tűz Kattikawn faluja felé közeledik. Hajnalra nagy eséllyel az ön birtokai is veszélybe kerülnek. Napközben ezen a területen túl, dél felé egész Sintalmondig felgyújtjuk az erdőt.

— Valóban — válaszolta Kattikawn nyugodtan.

— Ez a terület égni fog. Arra kérnénk, hagyja el, még mielőtt túl késő lenne!

— Én a maradás mellett döntöttem, kapitány.

Eremoil lassan kifújta a levegőt.

— Ha itt marad, nem tudjuk szavatolni a biztonságát.

— A biztonságomat kizárólag nekem kellett szavatolnom eddig.

— Úgy értem, hogy meg fog halni, borzasztó halált hal. Nem tudjuk úgy megváltoztatni a tűzvonalat, hogy kikerüljük a birtokát.

— Ezzel tisztában vagyok.

— Akkor azt szeretné, hogy meggyilkoljuk?

— Egyáltalán nem szeretném. Önnek és nekem semmi közös ügyünk nincsen. Ön háborút vív, én az otthonomat védem. Ha a háborújához szükséges tűz betolakszik a sajátomnak nyilvánított területekre, az rám nézve szomorú következményekkel jár, de gyilkosságról szó sincs. Egymástól független úton járunk, Eremoil kapitány.

— Meglepő az érvelése. A gyújtogatás egyenes következményeképp halna meg. A mi lelkünkön száradna a halála.

— Szabad akaratomból maradok itt, miután önök időben figyelmeztettek — mondta Kattikawn. — A halálom a saját lelkemen szárad.

— És az emberei halála? Ők is meghalnának!

— Aki úgy döntött, itt marad, az meghal. Figyelmeztettem őket, mi várható. Hárman már el is indultak a part felé. A többiek itt maradnak. Szabad akaratukból, nem az én kedvemért. Ez az otthonunk. Kér még egy kis bort, kapitány?

Eremoil nemet mondott, aztán azonnal meggondolta magát, és mégis házigazdája felé tartotta az üres poharat.

— Nem beszélhetnék valamiféleképp Lord Stiamottal? — kérdezte Kattikawn, miközben töltött.

— Nem.

— Ha jól tudom, a Napkirály a környéken tartózkodik.

— Félnapnyi útra innen, igen. De nem lehet efféle panaszokkal a színe elé jutni.

— Gondolom, ez nem véletlen — mosolyodott el Kattikawn. — Mit gondol, Eremoil, megőrült?

— A Napkirály? Szó sincs róla.

— De ez, hogy felperzseli a tartományt… ez annyira elkeseredett lépés, annyira ostoba! És mennyibe kerül majd utána az újjáépítés! Az a több millió royal… csődbe fog menni az államkincstár, annyi pénzből több mint ötven akkora palotát emelhetne, mint amilyet a Kastély-hegy tetejére emelt. És mindezt miért? Ha adna nekünk még két-három évet, megszelídítenénk az alakváltókat.

— Vagy ötöt, vagy tízet, vagy húszat — mondta Eremoil. — De véget kell vetnünk a háborúnak, még idén. Ez a rettenetes felfordulás mindenkire csak szégyent hozott, ez a végtelen rémálom, ami…

— Ó, ezek szerint úgy véli, hiba volt belefogni a háborúba?

Eremoil sietve megrázta a fejét.

— Az alapvető hibát sokkal korábban követtük el, akkor, amikor az őseink úgy döntöttek, hogy letelepednek a bolygón, bár már lakták értelmes lények. A mi időnkre nem maradt más választásunk, mint letörni a metamorfokat — vagy végleg elhagyni Majipoort, márpedig azt hogyan is tehettük volna meg?

— Valóban — bólintott Kattikawn —, hogyan is adhatnánk fel az otthonunkat, apáink otthonát, mindazt, ami ősidők óta a miénk?

Eremoil nem reagált a maró gúnyra.

— Ezt a bolygót nem önként adták nekünk, erővel vettük el. Évezredeken át megpróbáltunk békében élni az itteniekkel, de végül be kellett látnunk, hogy ez reménytelen. Most erővel szerzünk érvényt az akaratunknak, és ez ugyan nem szép dolog, az alternatívák sokkal rosszabbak.

— És mi a szándéka Lord Stiamotnak a táborokba internált alakváltókkal? Bedarálja őket, hogy tudja mivel trágyázni a felégetett területeket?

— Hatalmas rezervátum várja őket Zimroelen — mondta Eremoil. — Az övék lesz a fél kontinens, ez aligha kegyetlen megoldás! Alhanroel a miénk, és közöttünk ott az óceán. Már meg is kezdődtek az áttelepítések. Csak ezt a vidéket nem tisztították még meg. Lord Stiamot hatalmas felelősséget vett magára ezzel a kíméletlen, de elkerülhetetlen lépéssel. A jövő emberei viszont hálásak lesznek még érte.

— Én most is hálás vagyok neki — mondta Kattikawn —, ó, bölcs és igazságos Napkirályunk! Végtelen bölcsességében elpusztítja az egész vidéket, nehogy a világnak meg kelljen birkóznia pár sötétben rejtőző bennszülöttel! De én jobban jártam volna, Eremoil, ha egy kevésbé nemes, kevésbé hősies király lép a trónra. Vagy ha nála is nemesebb. Sokkal csodásabbnak tartanám, ha valami lassabb módját választotta volna az utolsó metamorf erők legyőzésének. Harminc éve tart már a háború, mit számított volna még két-három év?

— Ezt választotta. És miközben itt beszélgetünk, a tűz egyre közelebb ér.

— Hadd érjen közelebb. Én is itt leszek, és megvédem tőle a házamat.

— Nem látta a felperzselt zónát — sóhajtott Eremoil. — Talán tíz másodpercig tarthatja fel a tüzet. Mindent felemészt, ami az útjába kerül.

— Valószínűleg. Azért én megteszem, ami tőlem telik.

— Könyörgök…

— Könyörög? Miért, talán koldus? És ha én könyörögnék? Könyörgök, kapitány, kímélje meg a birtokomat!

— Nem tehetem. Ennek ellenére könyörgök, vonuljon vissza, ne dobja el a saját és az emberei életét!

— És mégis, mit akar, mihez kezdjek? Kússzak végig a partra vezető főúton, aztán nyomorogjak egy kopár viskóban Alaisorban vagy Bailemoonában? Szolgáljak fel egy útszéli csehóban, álljak utcaseprőnek, vagy inkább egy istállóban vesződjek mások hátasával? Ez az otthonom. Inkább meghalok benne tíz másodperc alatt, mint hogy ezer évig éljek gyáván, száműzetésben! — Kattikawn az ablakhoz lépett. — Sötétedik, kapitány. Meghívhatom vacsorára?

— Sajnálattal kell közölnöm, hogy nem maradhatok.

— Netán untatja ez a vita? Másról is beszélhetünk. Magam is szívesebben venném.

Eremoil kinyújtotta a kezét a másik férfi jókora mancsa felé.

— Vár a kötelesség a főhadiszálláson. Bárcsak maradhatnék! Bizonyára feledhetetlen lenne önnel vacsoráznom. Megbocsátja a visszautasításomat?

— Fájlalom, hogy úgy megy el, hogy meg sem vendégelhettem. Lord Stiamothoz siet?

Eremoil hallgatott.

— Megkérném valamire. Intézze el, hogy fogadjon az uralkodó — mondta Kattikawn.

— Képtelenség. De ha sikerülne is, mit érne vele? Semmit! Kérem, hagyja el a völgyet még ma éjszaka. Vacsorázzunk együtt, és utána hagyja el a birtokát!

— Ez az otthonom, és maradok — mondta Kattikawn. — Minden jót kívánok önnek, kapitány, hosszú és boldog életet! És köszönöm ezt a beszélgetést is. — Lehunyta a szemét egy pillanatra, és éppen csak biccentett: apró meghajlás, finom elbocsátás. Eremoil már az ajtó felé indult, amikor Kattikawn újra megszólalt. — A másik tiszt úgy gondolta, ön majd erővel kirángat az otthonomból. Ennél bölcsebb volt, és hálás vagyok érte. Isten önnel, Eremoil kapitány!

Eremoil a megfelelő szavakat kereste, de nem talált egyet sem, ezért beérte egy tisztelgéssel.

Kattikawn katonái visszakísérték a kanyon bejáratához. Eremoil sofőrje és a futár várták; kockajátékkal szórakoztak a lebegő oldalánál. Eremoil láttán azonnal vigyázzállásba kapták magukat, de intett, hogy lazítsanak. Keletre nézett, a völgy túloldalán emelkedő, hatalmas hegyekre. Ilyen messze északon, nyár derekán ilyenkor még világos volt az ég keletre is, és a Zygnor-csúcs sötét tömege áthatolhatatlan, fekete falként emelkedett a halványszürke ég előtt. Dél felé a hegycsúcs ikre, a Haimon-hegy magaslott. Ott volt a Napkirály főhadiszállása. Eremoil egy ideig csak állt, és a két óriási csúcsot méregette, az alattuk nyújtózó előhegységeket, az egyik oldalon felkúszó tűz- és füstoszlopokat, az éppen felkelő holdakat; aztán megrázta magát, és visszafordult Aibil Kattikawn udvarháza felé, amit már elnyelt a kanyonban megszorult, esti félhomály. Bár egy egyszerű mérnök a hétköznapokban nem nagyon számíthatott rá, hogy előkelőségekkel találkozik, Eremoil — miközben egyre feljebb haladt a hadsereg ranglétráján — nem egy herceggel és más főranggal találkozott. Sok időt töltött a Napkirállyal és bizalmas tanácsadóival, de ennek ellenére úgy érezte, még sosem volt dolga Kattikawnhoz hasonló férfiúval: vagy a bolygó legnemesebb, vagy a legnagyobb tévedésben élő embere, de az sem kizárt, hogy mind a kettő egyszerre.

— Menjünk — mondta a sofőrnek. — A Haimonba vezető úton!

— Haimonba, uram?

— A Napkirályhoz, igen. Oda tudunk érni még éjfél előtt?

A déli csúcshoz vezető út sokban hasonlított a zygnorihoz, bár meredekebb volt és rosszabbul kövezték ki. A sötétben talán veszélyes lett volna olyan gyorsan áthajtani a kanyarokon, ahogy azt Eremoil sofőrje, egy stoieni születésű nő tette, de a tűzzónából idáig derengő, vöröses fény bevilágította a völgyet és az előhegységet, és így még a száguldozás sem volt olyan kockázatos. Eremoil egy szót sem szólt az út során. Nem is tudott volna mit mondani: hogyan is érthette volna meg a futár vagy a sofőr Aibil Kattikawn természetét? Amikor először hallott a telepesről, aki nem hajlandó elhagyni az otthonát, Eremoil maga is félreértette a férfit, és egy hibbant vénembert képzelt maga elé, egy makacs fanatikust, aki fel sem méri, miféle veszélybe sodorja magát. Kattikawn nyilván makacs volt, és akár fanatikusnak is mondhatta volna, de a többi egyáltalán nem illett rá. Még csak hibbantnak sem nevezhette, bármennyire őrültnek tűnhetett is a filozófiája azok számára, akik Eremoilhoz hasonlóan más értékrend szerint éltek.

Azon tűnődött, mit fog mondani Lord Stiamotnak.

Semmi értelme nem lett volna begyakorolni a beszédet: vagy megtalálja a megfelelő szavakat, vagy nem. Egy idő után valamiféle éber álomba merült, tiszta volt az elméje, de dermedt; nem gondolt semmire, nem számolgatott semmit. A lebegő könnyen és gyorsan siklott a szédítő kanyarokon, kimászott a völgyből, és felkaptatott a mögötte fekvő, sziklás vidéken. Éjfélkor még mindig csak a Haimon-hegy alsó lejtőin jártak, de Eremoil nem aggódott: a Napkirály sokáig ébren volt, gyakran egyáltalán nem is aludt. Biztosra vette, hogy lesz alkalma beszélni vele.

Valahol a Haimon felső lejtőin végül minden átmenet nélkül álomtalan, mély alvásba süppedt, és meglepetten, zavartan ébredt, amikor a sofőr óvatosan felrázta.

— Lord Stiamot táborában vagyunk, uram!

Eremoil pislogva, kábán nézett fel rá; még mindig egyenesen ült, a lába egészen begörcsölt, a háta megmerevedett. A holdak messze jártak már az égen, és az éjszaka a nyugat felé húzódó, döbbenetes, lángoló sebtől eltekintve koromfekete volt. Eremoil ügyetlenül kikászálódott a lebegőből.

A Napkirály táborában még most, az éjszaka közepén is nagy volt a sürgés-forgás, futárok rohangáltak fel-alá, a legtöbb épület ablakában égtek a fények. Megjelent egy adjutáns, aki felismerte Eremoilt, és túlságosan is parádés tisztelgést vágott ki neki.

— Micsoda meglepetés ez a látogatás, Eremoil kapitány!

— Mondhatni számomra is. Lord Stiamot a táborban van?

— A Napkirály épp tanácskozik. Várja önt, kapitány?

— Nem — válaszolta Eremoil —, de beszélnem kell vele.

Az adjutánst nem zavarta a bejelentés. Haditanács az éjszaka közepén, területi kapitányok bukkannak fel hívatlanul a konferenciára — ugyan, miért is ne? Háború volt, és egyik napról a másikra improvizálták a protokollt. Eremoil követte a férfit a táboron át: az uralkodó napjelvényét viselő, nyolcszögletű sátor felé tartottak. Őrök gyűrűje övezte, akik éppen olyan komornak és elszántnak tűntek, mint akik Kattikawn kanyonjának a bejáratánál álltak. Az elmúlt tizennyolc hónapban négyszer próbálták megölni Lord Stiamotot — mind a négyszer metamorfok, mind a négyszer sikertelenül. Majipoor történelmében egyetlen Napkirály sem halt még erőszakos halált, de Lord Stiamot előtt egyetlen Napkirály sem viselt hadat.

Az adjutáns váltott pár szót az őrparancsnokkal, és Eremoil hirtelen egy csapat állig felfegyverzett férfi között találta magát. Fények vakították el, ujjak martak a karjába. Egy pillanatra egészen megzavarta a támadás. Aztán visszanyerte az önuralmát.

— Mi ez az egész? Eremoil főkapitány vagyok!

— Már ha nem egy alakváltó — válaszolta az egyik fegyveres.

— És azt hiszik, ha megszorongatnak, és a szemembe világítanak, azzal kideríthetik?

— Megvannak a módszereink — mondta egy másik.

Eremoil felnevetett.

— Olyanról még nem hallottam, ami megbízható lett volna. Hajrá, ellenőrizzenek csak le, de siessenek, mert beszélnem kell Lord Stiamottal!

Valóban próba alá vetették. Valaki a kezébe nyomott egy zöld papírdarabot, és mondta, hogy nyalja meg. Megnyalta, és a papír narancsvörösre váltott. Egy másik fickó lecsippentett a hajából, és meggyújtotta. Eremoil döbbenten nézte. Egy hónapja járt utoljára a Napkirály táborában, és akkor még egyik módszert sem alkalmazták, tehát vagy történt időközben még egy gyilkossági kísérlet, vagy újabb tudósok érkeztek, akik erre a technikára esküdtek. Eremoil tudomása szerint nem létezett megbízható módszer, amivel meg lehetett volna különböztetni egy igazi embert és egy emberalakot öltött metamorfot, leszámítva persze a boncolást, de ezt inkább nem vetette fel, hátha kipróbálják rajta.

— Rendben — mondták végül —, bemehet!

De vele tartottak. Eremoil alaposan megkínzott szeme nehezen szokott hozzá a Napkirály sátrában derengő félhomályhoz, de pár pillanat múlva meglátott vagy fél tucat embert a túlsó sarokban. Lord Stiamot is köztük volt. Mintha imádkoztak volna. Halkan elmormolt invokációkat és válaszokat hallott, a régi szentírás foszlányait. A Napkirály mostanában ilyen haditanácsokat tartana? Eremoil előresietett, és a csoporttól pár lépésnyire megállt. Csak a Napkirály egyik emberét ismerte fel. Bibirooni Damlangot általában második vagy harmadik jelöltnek tartották a trónra, a többiek pedig mintha nem is katonák lettek volna, idősebbek voltak, civil ruhát viseltek, és lágy, de tiszteletreméltó légkör lengte körül őket. Költők vagy talán álomfejtők, semmiképpen sem harcosok. De hát a háborúnak úgyis mindjárt vége.

A Napkirály Eremoil felé nézett, de mintha meg sem ismerte volna.

Eremoilban döbbenten tudatosult, milyen megviselt és kimerült az uralkodó. Lord Stiamot a háború utolsó három évében szinte minden nappal öregebbnek tűnt, de most mintha felgyorsult volna ez a folyamat: aszottnak, színtelennek, törékenynek látszott, a bőre száraz volt, a szeme tompán fénylett. Akár százévesnek is nézhette volna, pedig valójában nem volt idősebb a középkorú Eremoilnál. Eremoil emlékezett még arra, amikor Stiamot trónra lépett és megesküdött, hogy véget vet a metamorfokkal vívott, hadüzenet nélküli háborúskodás őrületének, összegyűjti a bolygó ősi bennszülötteit, és eltakarítja őket az emberek területeiről. Alig harminc év telt el azóta, de a Napkirály mintha egy évszázadot öregedett volna; egész uralkodását a csatamezőn töltötte, amit korábban egyetlen Napkirály sem tett, és valószínűleg egyetlen utódja sem tesz majd utána. Hadat viselt a Glayge-völgyben, a forró délvidéken, a sűrű, északnyugati erdőségekben, a Stoieni-öböl termékeny síkságain; húsz hadseregével évről évre egyre szorosabbra zárta a hurkot az alakváltók körül — és táborokba száműzte őket. Most pedig, amikor kis híján végzett a feladatával, a hosszú, kíméletlen háborúskodással, alig maradt ideje, hogy a lágy tavaszi időben visszatérjen a Kastély-hegyre, és élvezze a trón örömeit. Eremoil néha elgondolkozott azon, mit tenne Lord Stiamot, ha meghalna a Pontifex, és neki át kellene vennie a másik hatalmasság trónusát a Labirintus mélyén. Vajon visszautasítaná a címet, megtartaná a koronáját, hogy a csatatéren maradhasson? De a hírek szerint a Pontifex jó egészségnek örvendett, éppen csak Lord Stiamotból lett közben fáradt, töpörödött vénember, aki mintha már maga is kész lenne a sírba szédülni. Eremoil hirtelen megértette, amit Aibil Kattikawn nem tudhatott, és sejtette, miért siettette annyira Lord Stiamot a háború végét, kerüljön bármibe is.

— Ki járult a színünk elé? — kérdezte a Napkirály. — Finiwain, ugye?

— Eremoil, felség. A tartomány felégetését végző csapatok parancsnoka.

— Eremoil. Igen. Emlékszem már! Jöjjön, üljön le közénk. Hálát adunk az istennek a háború végéért, Eremoil. Ezeket a derék embereket anyám, az álmaink őre, a Sziget úrnője küldte, és énekkel és hálaadással töltjük a mai éjszakát, mert reggel bezárul a tűz gyűrűje. Ugye, Eremoil? Jöjjön csak, üljön közénk! Ismeri az Úrnő himnuszait, igaz?

Eremoilt megrázta a Napkirály rekedt, erőtlen hangja. Már csak ez a száraz kis recsegés maradt az egykor oly pompás orgánumból. A hőst, a félistent tönkretette a hosszú háborúskodás; semmi sem maradt belőle; kísértet volt, árnyék csupán. Most, hogy ilyennek látta, Eremoilban felmerült, vajon Lord Stiamot volt-e egyáltalán olyan hatalmas, mint amilyenre emlékezett, vagy az egész mítoszteremtés és propaganda, és a Napkirály sosem ért fel a hírnevével.

Lord Stiamot intett neki, és Eremoil vonakodva bár, de közelebb lépett.

Arra gondolt, miért jött ide, mit akart mondani. Felség, van egy férfi a tűz útjában, aki nem hajlandó elhagyni az otthonát, és nem hagyja, hogy elvigyük onnan, és nem tudjuk elvinni anélkül, hogy emberéletben esne kár, és felség, túl derék ember ahhoz, hogy így pusztítsuk el. Azt kérném hát, felség, hogy állítsuk meg a tüzet, találjunk ki esetleg alternatív megoldást, hogy elkaphassuk a tűz elől menekülő metamorfokat, de ne kelljen a már elpusztult területeknél tovább terjesztenünk az égést, mert…

Nem.

Most már tudta, hogy teljesen lehetetlenre vállalkozott. A Napkirály nem fog várni a háború végével még egy órát sem. Nem tehette sem Kattikawn, sem Eremoil kedvéért, és az uralkodó még az áldott Úrnő, a tulajdon édesanyja kedvéért sem állíthatta volna meg a tüzet, mert a háború legvégéhez értek, és a Napkirály annyira véget akart vetni a hadakozásnak, hogy a vágya minden mást semmissé tett. Eremoil saját hatáskörében talán megállíthatná a gyújtogatást, de nem kérheti hozzá a Napkirály beleegyezésért.

Lord Stiamot Eremoil felé fordította a fejét.

— Mi a baj, kapitány? Mi aggasztja? Jöjjön! Üljön ide mellém! Énekeljen velünk, kapitány! Emelje hálaadásra a szavát!

Belekezdtek a himnuszba, bár Eremoil még csak a dallamot sem ismerte. Azért a többiekkel dúdolt, kísérő szólamot improvizált mellé. Aztán közösen elénekeltek még egyet és még egyet és végül egy olyat, amit Eremoil is ismert, és a többiekkel énekelte, de üresen, dallamtalanul. Nem lehetett már hátra túl sok idő hajnalig. Lassan visszahúzódott az árnyékokba, és kisurrant a sátorból. Igen, ott volt a napkorona, az első zöldes fénysugarak éppen megcsillantak a Haimon-hegy keleti oldalán, bár még legalább egy órába telik majd, mire felkúszik a hatalmas falon, és bevilágítja a délnyugati völgyeket is. Eremoil a legszívesebben egy hétig csak aludt volna. Megkereste az adjutánst.

— Elküldené a nevemben egy üzenetet a helyettesemnek a Zygnor-csúcsra?

— Természetesen, uram!

— Mondja meg neki, hogy vegye át a gyújtóakciók következő fázisának irányítását, és haladjon vele terv szerint. Én itt maradok napközben, és este térek vissza a főhadiszállásomra, miután pihentem egy keveset.

— Igen, uram!

Eremoil elfordult, és nyugatra nézett; ott még az éjszaka volt az úr, csak a tűzzóna rettenetes, vörös fénye törte meg a sötétséget. Aibil Kattikawn talán egész éjszaka a szivattyúkkal és slagokkal bajlódott, és végiglocsolta az egész birtokot, bár persze semmit sem ért vele: egy ekkora tűzvész mindent felemésztett, ami az útjába került, és addig égett, amíg csak ki nem fogyott az üzemanyagból. Kattikawn tehát meg fog halni, a zöld cseréptetős udvarház összedől, és semmit sem tehet ellene. Csak úgy menthetné meg, ha ártatlan katonák életét tenné kockára cserében, és talán még úgy sem járna sikerrel; vagy megmenthetné, ha figyelmen kívül hagyná Lord Stiamot parancsait, de akkor sem élhetne sokkal tovább. Úgyhogy meg fog halni. Kilenc éve szolgálok már katonaként, gondolta Eremoil, és végre csak eljutottam odáig, hogy valakit megöljek, és ráadásul a saját emberünk az. Ám legyen. Ám legyen.

A megfigyelőállásban maradt, fáradt volt, de képtelen lett volna tovább menni, kivárta azt a bő egy órát, amíg fel nem villantak az első lángocskák az előhegységben Bizfern közelében. Megkezdődött a reggeli gyújtóbombázás. A háborúnak mindjárt vége, mondogatta magában. Az utolsó ellenségeink is a biztonságos parti sáv felé menekülnek, de ott elfogják őket, és mindet elviszik a tengeren túlra, és a világon újra béke lesz. A hátán érezte a nyári nap forróságát, az arcán pedig a terjedő tűz hőségét. A világon újra béke lesz, gondolta, és elment, hogy keressen magának egy zugot, ahol alhat.